Agyon ne üss, tiszteletreméltó anya és főleg apa, amiért azt kívánom, hogy mindig szombat este legyen, nem a te károdat szorgalmazom óhajtásommal, mert énmiattam alsószoknyában is küldheted leányaidat, ami engem az egész bálból mulattat, az nem a leányaid kosztümje, hanem a »görbe este« és azon édes tudat, hogy ma az emberek le nem feküsznek, azon boldogító érzés, hogy nem kell örökké attól félnem, hogy a kompánia föloszlik, s magam maradok a Jánossal.

Lapunk báli referense egész rideg szárazsággal mondja el a »Karnevál« rovatban, hogy a jelmezbál várakozáson fölül sikerült.

No, hallja az úr, ha kend csak ennyit tud mondani erről a bálról, akkor kendnek nincs szíve.

Nem látta kend az »Ámor«-t, a szebbik »Zsoké«-t, a pillangót, az ördögöt az ő arany szarvaival, meg a »Kisasszony feleségünk«-et Fanchette-nek.

Báró Eötvös József azt mondja a bálokról, hogy azoknak a társasága olyan, mint egy halomnyi kulcs-csomag: mindenik más-más zárba illik be otthon, míg itt harmóniában zörög össze valamennyi.

Meglehet, hogy Eötvösnek igaza van, s ez esetben nagyon szeretném tudni, hogy melyik volt a társaságból az én kapukulcsom, mert a valóságosat szépen otthon hagytam, hogy még ha akarnám se jöhessek haza az éjjel.

No, de nem is akartam, mert igazán mulatságos kis bál volt. Nem említem a csinosan földíszített termet, melyre még a saját édesapja, Aradi sem ösmert rá, kinek homlokáról váltig csurgott az izzadtság, mikor elgondolta, hogy ez az óriás közönség, ha most innen egyszer hazamegy, sosem jön vissza többé így: szerette is volna valami csodakészülék segélyével eltenni mindennapi használatra.

Nem említem a szebbnél szebb kosztümöket sem, merthát bizony pénzért lehet venni még szebbeket is, hanem amiért nagy dicséret illeti a bál háziasszonyait (az izraelita nőegylet vezérhölgyeit), az azon szellem megteremtése, mely a bált átlengte; az igazi szívélyesség, a fesztelenség verőfénye sütött keresztül a gázsugarakon, sokkal fényesebben azoknál. Mintha egy családi estélyen lett volna ez óriási közönség, hol még az idegenre is ismerősen mosolyognak, hol rangban az az első, aki az akar lenni.

Ez a demokratikus érett szellem még engem is fölbátorított, aki eleinte, egyszerű nemesember létemre, alig mertem mozogni a fényes thüringiai Ritterek, a spanyol grandok és francia hercegek között. Attól féltem, hogy lenéznek.

Csak mikor elgondoltam, hogy ennek a »kék vér«-nek nincs ám nyoma a »Gothai Almanach«-ban, de még a »Nagy Iván«-ban sem, bátorodtam föl annyira, hogy bevonuljak az étterembe.

Ott aztán igazi nemesemberek közé jutottam, akik tán szinte nincsenek benne a »Nagy Iván«-ban, de akikkel egész reggelig iván, be kellett ösmernem, hogy az ivodalom terén nincsenek rangomon alul; de én se vagyok kisebb perszóna, dacára annak, hogy ez estén jelmezbál iránti kötelességérzetből »németnek« voltam átöltözve.

Folyt a bor, gyűltek a palackok az asztalon... valamennyi ideáljaim közül Luhi Margit hiányzott, t. i. a Luhi Margit vízforrás savanyú vize, de hát becsületes ember olyat iszik, amilyen van... s mi ott mindnyájan becsületes emberek voltunk, még azon értelemben is, hogy mindenkinek felesége is volt kivévén engem.

De éppen ebben a körülményben rejlett a veszedelem.

Már t. i. nem abban, hogy nekem nincs feleségem, hanem abban, hogy a többinek van.

Három vagy négy csinos nő folyton ott settenkedett a férje körül, vigyázó és mégis hódító szemekkel. Aki tudja, hogy milyen jámbor jószág a férfinép, az elképzelheti, mennyire lankasztotta e körülmény a kompániát. A férjek zsenírozva voltak, az asztal, mihelyt a szépnem is körülülte, ha nyert is szépségben, de vesztett fényben, amennyiben a férjek nem mertek kedvök szeirnt inni, s az én szemeim is habozva tekintettek hol a palackokra, hol a három szép asszonyra, mintha azon gondolkoznám, mi nyújt nagyobb élvezetet, nézni a másét, vagy élvezni a magamét.

Végre is győzött bennem a józan gondolkodás, s elhatároztam, hogy föláldozom az ital és a kompánia érdekében jó hírnevemet, s szétrebbentem a szépnemet.

Nem tudom, hogy szándékozik-e nekem valamikor Szeged városa szobrot emelni, de annyi bizonyos, hogy ezek a férjek buzgó gyűjtőim lesznek mert sokat tettem értök.

Elkezdtem tettetni, hogy be vagyok marva. Sikerült. Nem vagyok dilettáns ebben a szerepben. Félrevágtam fejemen a klakkot, betyárosan fölkaptam egy boros üveget s úgy tettem, mint aki nagyon haragszik valamiért erre az egész világra, s elkeseredésemben mintha véletlenül esnék odavágtam az üveget az asztal közepére. Csörömpölve zúzódott össze ezer darabra, s üvegforgácsai a világ négy vége felé pattogtak szét.

Az asszonyok még csak a szemüket sem hunyorították.

Nem volt szabad csüggednem. Megint egy poharat adtam át a mulandóságnak olyanféle mozdulatokkal, mintha dulakodó kedvemben a falhoz akartam volna vágni, de útközben kifordult kezemből.

De már erre csakugyan megijedtek, s egy szempillantás alatt üres volt tőlük az asztal. Nem is láttam azután egyiket sem; kivévén a bálteremben a bál vége felé, hol nagyon különös szempillantásokkal tiszteltek meg.

Újra a felsővárosi kaszinó sarokszobájában virradt rám a péntek. Valaha a jó Letorieres márki a könyvtáblákban boros palackokat rejtegetett. Mindig ezt a benyomást teszi reám a felsővárosi kaszinó könyvtára, mely a sarokszobában van fölállítva, szemeim keresik a pajzán márkit, s nyájasan pihennek meg a mogorva könyvtáblákon, mert tudom, hogy azok csak hamis külszín, s unalmas lapok helyén mosolygó palackok rejtőznek.

Az én kedves vármegyémben, melybe bárhonnan is visszaszáll a szívem, s gondolatom viszi... volt egy mogorva, hatalmas főispán, akitől az egész vármegye reszketett. De a derék főnemesben mégis volt egy szeretetreméltó vonás minden keménysége mellett, mindig arra vigyázott, valami baja ne essék a két vicenótáriusnak, mikor éjfél után berugva hazakerült.

Egyszer egy tégladarab hevert a vármegyeház udvarán. Rákiált kemény, pattogó hangján a várnagyra:

- Szedesse föl onnan azt a téglát, barátom, mert meg talál benne valamelyik nótáriusom botlani!

Hálás pillantást vetettem a grófra; azóta sokszor csendülnek meg szavai fülemben, és még többször jut eszembe, hogy bár mindig lenne valaki, aki félrerakassa előlem a tégladarabokat, amikben meg lehet botlani.

S bizony nem rakja félre senki.

A mi uraink, a pincérek is annyi mindent összehoztak erre a bálra, hogy az embernek a lelke bizony nagy kedvet érzett megbotlani. Eddig már vagy négy bált láttam Szegeden, de hiába, mégis csak a pincérek bálja volt a legvígabb.

Ezek az emberek, akik egész áldott esztendőben minden nap látnak bennünket mulatni, annyira eltanulják azt hogy mikor aztán rájuk kerül a sor, háromszázhatvanöt nap visszatartott széles jókedvét teszik egyrakásra és olyan urasan vágják ki, hogy az szinte több már, mint a polgári elit-bálak: úgyszólván mágnásos íze van egy kicsit.

Urasabb a légkör, bár szögletesebb a modor: mert a polgári elem megtanulja utánozni külsőségekben az urakat, kiket csak külsejük után ismer, de azokra, akik oly közel állnak az urakhoz, hogy közvetlen szolgálják, ráragad valami a belső tulajdonokból is.

Szapáry Gyula, a mostani belügyminiszter szokta mondogatni: »Wenckheim Bélánál csak egy gavalérabb embert ismerek Európában, s ez a komornyikja.«

No, a pincér-bál sem engedett gavallériában egy hajszálat sem a többi bálnak. Sőt volt egy karakterisztikus úri vonása is, amit eddig még itt Szegeden nem láttam. Majd minden belépő vendég odajárult a lady-patronesse-hez, hogy megérkezését nála bejelentse, s esetleg bemutassa magát.

Azonfölül a kotilionnak volt egy szépen poénírozott figurája, ami még XIV. Lajos fényes udvarából került ki, s ami magán hordta a francia esprit bélyegét; a táncosné két eléje járuló táncos közül az egyikkel egy-két tourt tett, s a másikat, akinek kosarat adott, megkínálta egy pohár pezsgővel.

De különben nem is lehet valami szebb harmóniát elképzelni, mintha egyforma emberek mulatnak együtt, kiket nem választ el a rang- és foglalkozási különbség, kik meg vannak magukkal elégedve és nem utánoznak senkit, hanem a saját bőrükben mutatják magukat.

Ágai Adolf azt a jó viccet csinálta egy budapesti pincérbálra, hogy mikor a »kredencben« valami vendég erősen talált csengetni, a négyest táncoló pincér-sereg mintegy önkénytelenül egyszerre eleresztette a táncosnéját, s eszeveszetten rohant be.

Ez a jó tréfa azonban csak tréfa marad; most a pincérek voltak az urak, s oda sem hederítettek a csengetésnek. Sőt inkább mi jártuk az ő vezényszavuk szerint, s a kis »Fridolin«, kit még csak tegnapelőtt szidtam össze cudarul, amiért hidegen hozta be a rostélyost, most szigorún rendreutasított, amiért ott mászkálok nem táncoló létemre a sleppek között, s egyáltalán alkalmatlanságára vagyok mindkét nembeli ifjúságnak.

Bámulatos az, hogy a pincérkedés nem előkelő foglalkozás az európai társadalomban. Pedig hát ezekből az emberekből lesznek a szállodatulajdonosok és a vendéglők bérlői. Ezeknek az embereknek (és nem a királyoknak) kezében fekszik jövőnk és összes boldogságunk. Az úr és pincér együttvéve érnek valamit. Olyanok, mint az érem, írás az egyik, kép a másik oldala. Mi lenne az úrból, ha nem volna, aki engedelmeskedik neki, s mi volna a pincérből, ha nem lenne senki, ki parancsoljon vele? Az úr és a pincér fogalmát nem lehet egymástól elválasztani. Egyik a másiktól kölcsönzi fényét.

A megboldogult Kákay Aranyostól (aki különb ember volt ezeknél a mostaniaknál) azt kérdezte egyszer az egri érsek, hogy ugyan milyennek képzeli ő a mennyországot.

- Igen szép szobalány, igen jó konyha és nagyon pontos szolgálat.

Az ország legszellemdúsabb emberének e nyilatkozata már magában véve nagy súly a társadalmi állások mérlegelő serpenyőjében, de ha hozzávesszük azon sok apró szekatúrát és zsarnokoskodást, melynek a pincérek részéről ki vagyunk téve, igazán el lehet mondani, hogy azok a mi uraink, akiknek kezéből csak a halál szabadít meg vagy a házasság, ami körülbelül egyre megy.

De mit beszélünk mi itt a halálról! mikor az innen most olyan messze van, míg a házasság olyan nagyon-nagyon közel!

Hetven csinosabbnál csinosabb pár járja benn a kotiliont. Hány lehet ezekből tavaszra boldog menyasszony s vőlegény?

De hát honnan támad ez a sok szép leány gomba módra? Hiszen ezeket még én sohasem láttam!

Eredjünk kissé szóba a háziasszonnyal, aki talán tudni fog adni fölvilágosítást némelyikről. Nem nehéz a háziasszonyra ráösmerni. A rendezők az ő arcképét hordozzák jelvényeiken, s a terem az ő ruhájának színei szerint van díszítve. (Kellemes figyelem és udvariasság a rendező bizottságtól.)

- Ön nem táncol? mondja a háziasszony szemrehányólag.

- Gyászom van, nagysád.

- Mióta?

- A mohácsi vész óta... De hagyjuk ezt, kérem... Inkább mutassa meg nagysád, melyik a legszebb kisasszony.

- Az ördög ismeri a maga gusztusát.

- Nohát akkor kérdezzük meg magát az ördögöt.

Az ördög, kiről minden bálra járó becsületes ember tudja, hogy a kedves háziasszonynak a húga, éppen akkor hódítgat ismét sebes tánc közben egy veszendő lelket, minélfogva egy olyan halandó bolond emberrel, akit már meghódított, szóba sem áll, s utoljára is a háziasszonyomon marad a kellemetlen tisztség, hogy mint lapreferensnek bemutatgassa a szépeket.

- Ott van az a szép szőke lány. Látja?

- Látom. Gyönyörű! Ki az?

- Az a Ninuska a Hungáriából.

- Hát az a barna, piros ruhában?

- Az a Katica.

- Engedje meg, hogy följegyezhessem, mert elfelejtem holnapig.

Mintegy harminc nevet diktált föl jegyzőkönyvembe.

Fájdalom azonban, ma reggel valahol kirántottam a zsebemből a cédulát; most, hogy le kellene írnom a bálkirálynékat, egyetlen leány sincs meg a harmincból.

No, ne is maradjon esztendő-ilyenkorig a harmincból egyetlen egy sem, már t. i. leány.

Irigylem azokat az írótársaimat, kiknek a múzsája fönn az Olimpuszon lakik, mert sohasem találkozhatnak vele. Az én múzsám csak félig istennő, félig meg földi lény, aki például most a korcsolya-bálban is jelen volt, abban a rózsaszín ruhában, amelyikben a legszebb, s egész éjjel kerülnöm kellett, hogy valahogy olyan helyzetbe ne jöjjek, hogy hacsak egyszer is, hacsak egy quadrille figurája képpen is a kezét kelljen megfogni, mert mint a nibelungi köd, szét fog foszlani belőle az istennő, s marad csupán belőle a földi.

Pedig nem szeretném elveszíteni azáltal, hogy megtalálom.

De mert ott volt a múzsám... az ő szép mosolygása bearanyozott mindent, megszépített mindenkit.

A bálteremben forró délövi nyár volt... az ódon padozatból tán mert hamisan odanézett virágbokrok nőttek, s hűsítő vízsugár szökött föl. S amerre járt, valami olyan zsongásszerű zene támadt körülte, mintha a levegő atomjai rezdülnének össze édes, elolvadó harmóniába... A csillárok halaványabbak lettek, mikor az ő délceg alakja suhant el alattuk, s az éj, amint tolakodón benézett a leeresztett ablakredőnyök hasadékain s meglátta, nem tudott többé sötét lenni.

Ohó ni! Kölcseyvel kell fölkiáltanom: »Hevem elragadott!«

Elcseppentem hát tollamról azt a nemes nedvet, melyet az író önön szívéből hoz föl, mert íme, most jut eszembe, hogy ezúttal alárendelt helyzetben nyúltam tollamhoz, csak báli referádát írok vele.

Ide pedig jó a közönséges tinta is.

Mint bálreferensnek tudnom kell, hogy a délövi virágokat a lady patronesse gondos keze varázsolta oda, azonképpen a szökőkutat is, mely tán csak azért nem volt szökőkút, mert nem jutott esze ágába sem, hogy azon a kedélyes bálon szökni is lehessen.

Nem is szökött el senki. Ha Makónak megvolt az a privilégiuma addig, hogy őhozzá közel esik Jeruzsálem, Szeged ezen az estén, ahelyett hogy fölment volna a mennyországba, lehozta magának a mennyországot a felsővárosi kaszinó termébe.

Ott volt, s szebb volt az igazi mennyországnál is, csakhogy egy nagy hátránya volt. Míg ott fönn a népek fantasztikus hite szerint »egyetlen szem« őrködik némán, fönségesen, addig itt hetvenhét gardedám szúró tekintete szelte szét a boldogság kenyérmorzsáit még apróbbakká.

Hanem azért mégiscsak ez volt a legszebb bál az idén. Elegánsabb volt a torna-bálnál, vígabb volt akármelyiknél, hosszabb volt valamennyinél, s mégis olyan rövid, hogy az ember mégegyszer akkorának óhajtotta.

A vidámság korlátlanul csapkodott ide-oda a táncoló párok fejei fölött. Morpheus úr odakint dörömbölt a kaszinói terem vaskos tölgyfaajtóin, de nem juthatott be; a rendezőségben volt annyi taktika, hogy nem küldött neki meghívójegyet.

Különben ha már a meghívójegyekről van szó, elmondok itt egy jellemző esetet, amely látszólag a korcsolya-bál gyengén stilizált meghívó-bilétjeire vonatkozik, de amely tulajdonképpen mégis a bált jellemzi, s megkönnyíti az én föladatomat.

A báli meghívókon ugyanis azt láttam, hogy egy úr a rendezők közül megtétetett nemesembernek. Miután a nemesség-adományozás joga tudtommal a fejedelmet illeti, kíváncsian kerestem a rendező bizottság névsora közt őfelségét a királyt.

Nem volt ott. (Mert Salamon, mint tudjuk, elvesztette trónját még 1110-ben.) Csodálkozva csóváltam fejemet egész a bál estéjéig, amikor a rendező bizottság közt nem leltem meg ugyan a királyt, hanem találtam helyette egy egész csomó királynét, a valódi királyné színeivel, a bajor kék és fehérrel díszítve.

Most már világos lett előttem, hogy ennyi királynőnek több hatalma kell legyen, mint egyetlen királynak. Egyszerre royalista lettem nyakig: IV. Lászlónak emléke járt által. Jó király, Kun László, ha te föltámadnál, s ha te mot itt volnál, mégegyszer meg hagynád magad öletni az asszonyokért.

Azt mondja Virgil vagy Horác, hogy »dulce est pro patria mori«. Lehet; de jótállok arról is, hogy Virgil és Horác urak sohasem voltak Szegeden bálon, mert ám mennyivel szebb az asszonyokért halni meg.

Én csak néhány hónapja vagyok itt, s már e rövid idő is állandó hidat állított szívem és Szeged közt. (Íme, kisül hát, hogy mégis lesz Szegednek állandó hídja.)

Mint báli referensnek az volna kötelességem, hogy leírjam, milyen szépen muzsikált Páczi, milyen ízletesen volt díszítve a bálterem, milyen impozánsan nézett ki összevissza kúszó liliomaival a bál háziasszonya, (egyike a föntebb érintett királynőknek, nyilván a Bourbon-házból). Le kellene írnom továbbá egyik rendező bemondása szerint, hogy a harmadik négyest száztíz pár táncolta, hogy a mulatság reggel hétig tartott, amit pedig saját tapasztalatom után állíthatnék, mert én reggel tíz órakor jöttem haza, még akkor is hagyva ott nálamnál különb embereket. Konstatálnom illenék, hogy a kotilion ha nem volt is valami elmésen rendezve, megfelelt az igényeknek, hogy a rendezői jelvények míg egyrészt ügyesen jelképezték a korcsolyázást, másrészt élénken ijesztgették a nemes ifjúságot a házasságtól, amennyiben memento morinak a korcsolyáknak alapul szolgáló papucsok kandikáltak kifelé a kék-fehér csokorból.

(Milyen ügyesek ezek a nők! A papucskormány rémideálját szegezik a férfiak elé. Persze tudják, hogy a lepkék éppen a gyertya lángjába szeretnek beleröpülni.)

Le kellene rajzolnom a jókedvet, a fesztelenséget, ki kellene emelnem, hogy a korcsolya-bál az idén emelkedett ki a többi bálak közül a legelsővé, ami főképp a háziasszony érdeme, ki némileg az előkelőség zománcát kölcsönözte ugyanannak a közönségnek, mely más bálokon, hol nem volt háziasszony, vele együtt kevésbé volt előkelő.

De én mindezekről nem írok; mert restellem a báli referádákat, melyek csak sztereotíp jellegűek lehetnek, mert melyik bál nem hasonlít az előtte való és az utána következő bálhoz? S főképp Szegeden? Hol csak egy közönség van mindenütt, mindössze legföljebb más ruhában.

Még a bál szépeit kellene elősorolni.

De hát azok is nem mindig ugyanazok-e?

A szőke Mariska (egy idő óta a legpikánsabb társalgó), ki most rózsaszín ruhát viselt, a másik menyecske -Mariska -, ki szinte rózsaszín ruhába volt öltözve hímzett mell-betéttel (vagy mit tudom én, minek híják?), azután ott volt most is a jövő év egyeduralkodó bálkirálynője, a klasszikus szépségű barna kisleány (kit mint a tornabál tudósítója mondta csak egy alsó színházi páholyból ösmertünk eddig), és ki (mint egy jó ismerősöm mondja, mert én nem merem állítani) kék ruhát viselt (én csak egy ismertető jelt toldok még e homályos körülíráshoz, azt, hogy a mamája is még szép asszony és sokat táncolt).

Ott láttam halálos ellenségemet is. (Ha nem csalódom, a tornabál tárcaírójával, K. I. úrral táncolta a kotiliont.)

Volt egy szép és nagy feltűnést okozott barna kiszasszony a vidékről, kinek görögös arca nagyon jól illik a szinte görögös »Natalie« névhez.

Néhány új arc is akadt: egy szép szőke fiatal hölgy volt még nagy figyelem tárgya, kit csak ma láttam először bálban. (Ugyanabban a páholyban szokott ülni minden másodnap, ahol az előbb említett szép barna.)

Majd elfeledtem a szép, ritkán látható Fodor Minkát s a »kis Sárikát«, ki pedig talán csak maga képviselte a literatúrát. A menyecskék közül is jól esett látnom a legszebbet (fájdalom, hogy szőke), és a másik legszebbet (bosszantó, hogy az is szőke). A vacsoránál is egy asztalhoz került mind a kettő a könyvtárszobában. Bezzeg kapós is lett az az asztal, ahol ültek! Én föl is szóltam e centralizáció ellen: persze akadt elég »védő«-jük.

Még egy menyecske gyakorolt kiválóan élénkítő hatást a társaságra, akit a jégen és a jelmezbálon láttunk utoljára, és aki a legkellemesebb pillangó a sok közül, kik valaha hódítottak férfi szíveket, hogy azokat aztán eldobják...

De ki győzné mind elszámlálni.

Igen szép volt egyik derék iparosunk leánya, kinek a legarisztokratikusabb arca volt. Lucus a non lucendo. De mégis szebb volt tán a jellemző frizurájú Ilonka; ki örökké nyugtalan fejecskéjével s szép kék szemeivel egyik jó barátunk szívét mozgatta meg erősen, kinek az a híre, hogy »két véka briliántja« van.

Előkelőségben fölölmúlta talán még »halálos ellenségem«-et is a harmadik szép Mariska, akit csak azért választok el e megemlítés alkalmával nővérétől (valami léhűtő jámbor vidéki levelező mindig együtt szokta említeni a »Főv. Lapok«-ban, persze a névsor végén), mert a nővéréről már föntebb volt szó.

Most veszem csak észre, hogy mennyit kellene még fölemlítenem, akiket nem ösmerek, és akiken semmi jellemzőt nem figyeltem meg, akiket csak megmutatni tudnék, ha itt volnának, mert a nevöket sem tudom.

De mire való is lenne az?

Az én véleményem és az én ízlésem úgyis csak egy ember ízlése és véleménye.

S az az egy ember már kiesett a sorból. Ne adjon rá senki semmit.

Aztán a dolog tulajdonképp, akárhogy hímezzem is hosszúra, mégiscsak oda megy ki, hogy az egész bálból ma már nem maradt meg egyéb kézzelfogható praktikus dolog, mint néhány darab pipa-tüll.

Azért az egypár pipa-tüllért pedig nem érdemes ilyen hosszan vesződni.

Tüll dolgában rólam is gondoskodott egy jóbarátom. Ma reggel elküldte levélben az ideálom ruhájából szakított tüllt. Kedvesebb ajándékot alig kaphattam volna. Most, midőn e tárcát írom, azon keresztül szívom a verpelétit: s amint a fehér rostás szöveten át, mely a ruha alsó bélése lehetett még tegnapelőtt, fölfelé szállong a haragos szürke füst, tűnődve gondolom el: minden csak füst... füst... füst.

Az én tisztelt barátom, Solymossy Elek, a »Címnélküli könyv« szerencsétlen írója bő tanulmányokat tehetett volna tegnap Szegeden is az álarcosbálban.

Igazi provinciális álarcosbál volt az, hol az álarcok nem fedtek érdekes rejtélyeket, hol a rébuszok senkit sem érdekeltek, s hol az járt legrosszabbul, aki egyet-egyet kitalált.

Azt mondják, hogy az álom mindenféleképpen jó; ha édeset álmodik az ember, pompásan telik el az a kis ideje, amíg az önkívületében igaznak hiszi, ha ellenben rosszat álmodott, örül neki, ha fölébred, hogy nem igaz.

Hát az álarcosbál is jó volt; mindenki meg van vele elégedve, az, aki nem volt benne, azért, hogy nem volt ott, az, aki ott volt azért, mert már nincs ott, s azok, kik rendezték, azért, mert egy tapasztalattal lettek gazdagabbak, s ez az, hogy provinciális városban az álarcosbálok nem sikerülhetnek addig, míg valaki ki nem süti, hogyan lehet egy álarcosbál teljesen zártkörű. Csakhogy ennél könnyebb föltalálni a pertpetuum mobilét is.

Igen fáj a szívemnek, hogy az elmúlt korcsolya-bálról írt tárcában csupa merő szórakozottságból kihagytam a báli szépek sorozatából a menyecskék közül azt, akit első helyen kellett volna említenem, a leányok közül pedig éppen a fő-fő kedvencemet, akinek egy mosolyáért akár egy kötet könyvet is szívesen írok, ha tudom, hogy egészségesebb és pirosabb lesz utána. Miután mondom, átkozott szórakozottságom miatt nem bízhatom teljesen emlékező tehetségemben, s miután mindössze is csak kétszer mentem végig tegnap a báltermen, nem merek vele megpróbálkozni, hogy elősoroljam a szépnem közül azokat, akik a legszebbek voltak. Mert hogy voltak »legszebbek« is, az nem szenvedhet kétséget.

Hanem hogy mégis meg legyenek a báli tárca sztereotipikus tulajdonságai, a férfiak közül fogom a legszebbeket elősorolni.

Ott van az I. Napóleon-arcú úriember, ki nem sokkal kisebb hódító annál; egy kékruhás maszk után vetette ki vágyait. Nem tudom, Marengó lett-e a dologból, vagy Waterloo?

Ott láttuk Szeged legékesebb ifját is gondosan fésült fejjel; fumigatíve lejtette végig a termet, vagy egy páholyba ment, s onnan nézte a »canaille mulatságot« olyan fizonómiával, mintha éppen ezelőtt egy negyedórával szállt volna le kocsijáról, mely az udvari bálból hozta.

Persze hogy nem is hiányozhatott az a bizonyos hosszúkás frakk sem, melynek előrésze annyi diadalokról beszélhetne, ha megszólalni tudna; ...hol a gombostűszúrások egész rostát alkottak már, deli hölgyek keze, mikor a kotilionordót odatűzte, be sok édes nyomot hagyott ott már... isten ellen való vétek ezt a frakkot kefélni. A frakkban benne volt a gazdája is. S a gazdában benne volt a szerelem. S e szerelemben benne volt az epedés.

- Látod-e azt a barna maszkot?

- Látom! mondja sóhajtva.

- Nohát tudd meg, hogy az a szép Y. kisasszony.

Y. kiasszony ugyanis előkelő leány, aki a korcsolyabálon általánosan elismertetett a legszebbek egyikének is.

- Lehetetlen. Én nem hiszem.

- Bizonyosan tudom.

A fönt vázolt frakk gazdájának szíve hirtelen lobbot vetett, utána iramodott a maszknak.

- Fölismertem nagysádat...

- Ah igazán?... Ne bolondozz!

- Nagysád oly végtelenül szép így!

- Ne bomolj, picikém...

- Igen, igen, így szólíts engem,... édes imádottam... legyek én a te »picikéd« örökké!

Egy idő múlva ismét találkoztam a frakk érdemes tulajdonosával, arca sugárzott a boldogságtól.

- Barátom mondja lihegve szeret... végtelenül szerelmes belém.

- Ki?

- Ej, hát Y. kisasszony!

- Vagy úgy! Boldog ember vagy.

- Hanem barátom, egy nagy skrupulusom van.

- Mi az?

- Erővel haza akar kísérni. Amiből azt kell gyanítanom, hogy tán mégsem Y. kisasszony.

- Nem bizony; mert azóta biztos tudom, hogy a színházi súgó.

Különben az egész bálról nem érdemes sokat írni. Hanem ha arra is akadt ánglius, aki a bolha köhögéséről két kötet könyvet bocsásson világgá, nekem is be lehet tölteni akkor négy tárca-hasábot akármivel.

Aztán úgy vagyunk azzal, hogy semmi sem nagy arra nézve, még a királyi korona sem, hogy az ember nevetség tárgyává tehesse; és semmi sem kicsiny, hogy komolyan foglalkozhassék vele.

Írjuk hát le komolyan.

A páholyok mind el voltak kelve, a maszkok száma lehetett vagy negyven, a legnagyobb föltűnést három fehér dominó csinálta, kik igen sokakat szólítottak meg, s igen jellemző dolgokat mondtak el sokaknak. Többnyire karöltve jártak a teremben föl s alá; sehogysem lehetett megtudni kilétüket.

A páholy-homlokzatok freskós képekkel voltak díszítve. Nehogy a rendezők azon hitben haljanak meg, hogy ezek a freskó képek talán elmések voltak, ki kell jelentenem, hogy azok sületlenségek valának, éppen olyanok, mint a »Denevér« című báli újság; kár a papirosért, melyet ilyen együgyűséggel nyomtatnak tele. A »Denevér«-t különben a színház népszerű »Jutká«-ja árulta olyan parancsoló hölgyi szólamok kíséretében, hogy még Rikkantó Istók is elszánta magát az idén öt garast áldozni a literatúrára. Mert hát hiába, a szellem is megkívánja a táplálékot, éppen úgy, mint a borjú vagy a malac.

A menetek nem értek sokat, mert kevés volt a maszk. Éjfél táján a demaszkírozás alkalmával azoknak is elment egy része, amikor a publikum is széledni kezdett, mert biz ott halálos veszedelem fenyegetett mindenkit: minden percben harminc-negyven száj nyílt meg ásításra, s e tátongó szájak közt fegyvertelenül mozogni nem volt éppen kellemes.

A bálról azonban mégis van két nevezetes fölemlíteni való.

Az egyik Szeged érdekes vendégének, Nikó Lina asszonynak jelenléte; a másik a Jánosunk távolléte.

Hogy miért nincs János a bálon; e kérdés lebegett mint ossziáni köd a teremben szanaszét. Ezt látszottak kérdezni a falak, ezt a Kukac szomorú ábrázata, s egyszóval minden.

Végre rájöttem, miért nem mert János eljönni.

Azt hitte, hogy a bálon jelen lesz a híres óriás Csing-Csang Yui Péter.

Az, amilyen ember, ha ránéz és kedve szottyan tréfálni, hát szimpliciter lenyeli.

S akkor aztán kire maradnak a szegedi lányok?

János nélkül nekem sem esett jól a mulatság. Egy órakor bementem az étterembe, megittam búcsúzóul egy meszely bort. Hazaballagtam; s itthon még, hogy helyre üssem a bor okozta rossz ízt, szép szomszédnémtól, mivel egyéb inni valója nem volt készletben egy kis ecetet kértem.

S ez aztán kibékített némileg az álarcosbáli borral.

Bevezetés

Akinek három év óta magára vállalt kötelessége minden este a színházba menni, s ott végighallgatni a százszor megunt komikus drámákat és szomorú vígjátékokat, az körülbelül úgy érzi magát székén, mintha a »Ráday-bölcső«-ben ülne.

Még Budapesten csak megjárta, mert ott volt némi változatosság; az első fölvonás alatt bementem a Nemzeti Színházba, onnan átmentem a Népszínházba, míg ott el nem untam magam s átrándulván az Arénába, éppen odaértem az előadás végére. (A jövő ősszel, ha isten éltet, úgy osztom be, hogy az Arénában kezdem, a Népszínházban folytatom és a »Nemzetiben« végzem.)

Mennyivel rosszabb itt Szegeden, hol nincsen miben válogatni, hol az ember nem úgy mulat, ahogy akarja, hanem ahogy lehet. Mennyivel rosszabbak itt a halhatatlan szerzők művei, hol mindig ugyanaz a közönség nézi őket, és mégis, ez a közönség mennyivel mulatságosabb a halhatatlan szerzők műveinél.

A nagy városok lakosára nézve már abban is valami szokatlan varázs van, hogy ugyanazon arcokat sokszor látja. Én legalább sohasem emlékszem rá, hogy Budapesten valaha megnéztem volna a közönséget egyéb szempontból, minthogy a lapban konstatálhassam, kongott-e a ház, vagy zsúfolva volt. Budapesten semmire sem kíváncsi az ember. Legföljebb az arisztokrácia néhány kiválóbb tagját kereste föl szemem családi páholyaikban, és az irodalmi notabilitásokat néztem meg, ki van itt közülök.

Általában a fővárosban három osztály uralkodik társadalmilag; a mágnások, az írók és az államférfiak. Ami azontúl következik, az a semmi, az a »canaille«. Csakhogy e három osztály is mindenik külön egy-egy societas és a többi kettőt fumigatíve veszi.

- Kik voltak a színházban? kérdik Adrienne kontesztől, ki csak egy fölvonást néz végig a zsúfolt házban adott »Pál és Virginiá«-ból.

- Senki... verritablement... De mégis... úgy rémlik magamnak, hogy ott láttam az Andrrássyak egyik cselédjét a karzaton.

Míg ellenben Adrienne kontesszel egész ellenkező és mégis egyforma véleményen van Szana Tamás, ki így kiált föl, midőn »Oedipust Kolonosban« 25 ember előtt játszák:

»Ott volt az egész világ... Gyulai, Vadnai és tőlem kezdve le egész Prém Józsefig. Pompás mulatság ez a színházbajárás!...«

Szegeden nincsenek osztályok; az ember mindenkit szerethet, senki sem esik hozzá közel, és senki sincsen tőle távol.

Én részemről nem állanám ki a színházbajárás fáradalmait, ha a megszokott publikum nem volna, melyben gyönyörködtem, melyen mulathatok, s melyen annyi érdekes megfigyelni való van.

Azon írók közé tartozom, kiket érintetlenül hagy a természet szépsége, a csillagos égbolt, a rengetegek homálya, a puszták délibábja s több efféle bolondság, egyetlenegy könyv van, amelyet szívesen lapozok át, s ez az emberi lélek, egyetlenegy tárgy, amellyel szívesen játszom, amelyet szívesen s figyelemmel nézegetek meg, s ez az ember.

A »Szegedi Napló« páholya a színház baloldalán van, ott nem állhattam ki sokáig, mindig bosszantott az, hogy nem látom azokat, akik alattunk ülnek; Aradi úr úgy segített aztán rajtam, hogy a túlsó oldalon is adott helyet, hogyha az innenső oldalon elunom magam, átmehetek a túlsóra, de ott meg az volt a baj, hogy azokat nem láttam, akik fölöttem ülnek.

Végre is megint az Aradi úr leleményessége segített, ide adta a 105. sz. széket is a földszinten, ahonnan mindenüvé belátni. Most már három helyet bitorlok, de még mindig fáj a szívemnek, hogy a karzaton nem lehetek, ahol a legnaivabb publikum közt az őseredetiség forrása buzog.

A három hely birtoklása kötelez arra, hogy háromféleképpen írjak a színházról, s háromszorosan többet szidjam Aradit, mint más embert. De én nem ezt teszem. Mindig jószívű ember voltam. A hála most is arra késztet, hogy a törzspublikumot lefotografírozzam neki apró képekben, hadd vihesse magával a nyári szezonra.

És ezen unalmas bevezetés után, ím áttérek a fotográfiákra.

I. A »Katák«

Valami sajátságos nyüzsgés támad odalenn a Jánosék körül. A két fehér gukker, mely a kompánia összes színházi hadikészlete, egyszerre kapós kezd lenni. Ez is, az is kéri.

A kompánia szemei csodálatos összhangban egy pont felé irányulnak s, mint a »Buda halálában«, szól az ének szájról-szájra, hogy »itt van Kata«.

Aki azonban azt hinné, hogy ez a Kata valami személy, annak igaza lenne, és mégsem lesz igaza.

A Kata személy ugyan, de nem bizonyos meghatározott személy. Kata mindaz, akinek elég csinos arca van ahhoz, hogy Kata legyen, s aki szegediesen kacabájt hord és selyem kendőt a nyaka körül, s ugyancsak selyem kendővel van a feje bekötve. A Kata rendszerint takaros viganót hord és módosan tud mosolyogni, ha a »finum férfi nép« szeme reá tévelyedik.

A Katák faját János födözte föl, s mint Linné, a nagy természettudós, egész rendszert alkotott osztályozásukra.

A derék férfiú halhatatlan fáradozásait siker követte, s ma már a vasárnapi színházi esték fő-fő érdekét a Katák képezik az »arany ifjúság« szemében.

De lássuk hát őket közelebbről.

*

Aki még emlékszik a »Színházlátogatók« című tárcámra, az tudja, hogy a Katáknál hagytam el, s hogy már eddig mit mondtam róluk, aki pedig nem emlékszik, az úgysem érdemli meg, hogy mégegyszer elmondjam.

A Katának az is egyik főtulajdonsága, hogy ki van fúrva a füle. Ez a Rubikon! ez különbözteti meg a többi sültparaszttól. A Katák közt aztán ismét azonszerint megy a rangfokozat, amint vagy ezüst, vagy arany fülbevalót hord, mint ahogy az intelligens társadalomban az ötágú koronán kezdődik a delnő s tart egészen a tizenegyig.

Ha a societas elméleti tanai szerint »kicsiségekről lehet fölismerni az előkelő úrnőt«, egy gombról, egy hajtűről, valami zsuzsuról, a cipősarokról vagy a cipőorról, a Katát legbiztosabban arról ismerni meg, hogy a színházban a pad szélére vált jegyet, hogy először: minél jobban látható s hogy másodszor: minél jobban hozzáférhető legyen.

A kompánia fehér gukkerei a Katát kétszerte szebbnek mutatják, mint más istenteremtését, mert ki ne vonzódnék a népieshez, mikor ez az irány hódít ma irodalomban, zenében s mindenütt, még a királyi udvarokban is.

(Fölséges nép!... látod milyen divatba jöttél!)

A Katák azonban meg is érdemlik, hogy divatban legyenek; igen derék, szánakozó teremtések. A darabok szomorú jeleneteinél előkeresik a fehér keszkenőt, melybe délelőtt az imádságos könyvük volt beletakargatva, s mely estére le fogja törülni a csókok nyomait, miket a férj háta mögött idegen férfiajk ejt meg rajtuk orvul, és elsiratják a színpadon szereplő hősök balsorsát.

János ilyenkor kedvtelve néz végig rajtuk, s kokett bajuszát megsodorva, hősiesen dörmögi:

- Mégis genge az vászoncseléd.

Aradinak a Katák a leghálásabb közönsége; ahol nevetni kell, homéri kacaj harsan föl, ahol borzadni, kígyószerű fölszisszenés emeli a hatást, mikor a komikus, Rónaszéky lép be, az örvendetes meglepetés nesze fut végig a Kata-padokon.

Mikor Jágó bevádolja Desdemonát Otellónak, a Kata mérges pillantást lövell a hazudozó gazemberre, s aztán meg nem állhatja, hogy ott nyomban hangosan le ne becsmérelje a férjét:

- És hisz neki a vén szamár! Ez is olyan nagy tökfilkó, mint az én férjem...

A darab végeztével a Kata rendesen meg van izzadva az élvezettől; csurom víz hóna alatt az ingváll. Szemei át vannak nedvesülve a könnyektől, s csak e könnyeken keresztül ragyog át egy-egy hamis mosoly János felé.

A függöny legördül, Kata egyet erősít a selyemkendő bogján, mely hófehér álla alatt megereszkedett, megillesztgeti mideres derekán a kendőt, s a módis szoknya takaros ráncait festői csoportozatba tereli, s úgy lépked ki riszálósan a tömeg között, mint a pávamadár.

Visszagondolva a szomorú történetre, mely itt lejátszódott, még egy keserveset sóhajt az ajtónál, s aztán megnyugodva dünnyögi:

- Hiszen talán nem is volt az egészen igaz. Talán csak úgy kigondolta azt valaki.

Még egy utolsó pillantás Jánosra, s vége a vasárnapi élvezetnek, a Kata kilépett a foyerbe, s ott hirtelen elnyeli a sötétség.

János mellén keresztbe tett kezekkel bámul egy darabig, utána lábai legyökereznek, s mikor nem is lát már semmit, még akkor is ott áll némán, mozdulatlan, a »Próféta« felé irányzott lába megtagadja az engedelmességet.

- Mi bajod János? Mit állsz itt? Miért nem jössz már?

Megint megsodorja kokett bajuszát.

- Hogy miért állok itt? Hüm! mert nem bírok innen elmozdulni, mert... mert mégiscsak nagy az ereje a fehérnépnek.

II. A Maecenas

Ki ő? fogjátok kérdeni, pedig valamennyien ösmeritek. Ott ül a zártszéksorok elején, s áhitattal csüggnek szemei a színpadon.

Azt hinnétek, bolondja a színirodalomnak, s ösmeri, imádja az írók gondolatait. Pedig nem: ő nem hallgatja a darabokat: ő csak nézi.

A Maecenas bízvást bedughatná füleit gyapottal, neki csak szemére van szüksége; a mi Maecenásunk nem az, aki a római költőké volt, őt nem az írók gondolatai hozzák a színházba, hanem a saját gondolatai.

S a saját gondolatai nem arra valók, hogy kifecsegjem... mert fájdalom, vagynak férji fülek.

Egykor a pajzán La Motte herceg, hogy a Quartier-Latin egy csinos szakácsnéját elhódítsa, egy közönséges muskétás ruháiba öltözött.

Hogy a mi Maecenasunk szívét elhódítsa valaki, ahhoz az szükséges, hogy a színpdon lássa azt a valakit. Neki mindent megszépít a színpad.

Velem esett meg, hogy egyszer az Erzsébet szállodában, ahol több évig laktam, a szobaleány más helyre akasztotta a tükröt.

Nekem az azért mindegy volt. Minden áldott reggel (kivévén azt az időt, amikor délután keltem föl) azon hely előtt tudtam csak nyakkendőmet mereven az üres falra bámulva megkötni, ahol régebben állott a tükör.

Az ő szívére is csak a színpad előtt bírja Ámor fölkötni a szerelem piros másliját.

Egyszer egy elvirulni kezdő színésznőbe volt halálosan szerelmes.

- Milyen isteni teremtés! mondja éghasogató enthuziazmussal. Szerettem volna ezelőtt öt évvel ismerni!

- Hát iszen ismerted - mondja egy barátja -, ügyvédjelölt korodban éppen a principálisodnál volt szobaleány.

Ő maga is mondja, hogy ott volt: Rémlik is, hogy láttam, de ott nem tűnt föl.

A mi Maecenasunk csak leszakítva szereti a virágot. Künn a saját szárán, ahol üdén nyílik, nem látja meg, hanem mikor üvegpohárba teszik eléje, a bágyadt illattól elszédül a feje.

Mintha a végzet is gúnyolódni akarna velünk, most, mikor két kézzel dobálják államférfiaink a milliókat, az egyetlen fösvény ember is meghal közülük. A vén Zsedényi nincs többé.

A »kopott excellenciás úr« annyira megijedt az új hitel megszavazásától, hogy itthagyta a parlamentet, s abba a boldog hazába költözött, ahol se delegáció nincs, sem deficit.

Nagy veszteség érte halálával a nemzetet. Az utolsók legjava volt az öreg, ki egyetlen szál kabátban ötven évig szolgálta hazáját becsülettel, híven, lankadatlanul...

Fekete kerettel jelennek meg a lapok, fekete lobogók hirdetik a mély gyászt. Zsedényi, a »lutheránusok pápája« halt meg. S a koporsójánál mégsem jut eszébe senkinek, hogy ő milyen vallást követett. Az egész ország halottja ő, és mégis minden emberé külön-külön.

Megérdemelné, hogy minden házban ravatal emelkedjék... ha nem tarthatnánk attól a legendai gondolattól, hogy amint ott fekszik mereven, mozdulatlan a nagy halott, megfordulna bosszúságában, hogy halálával annyi sok költséget okozott a polgároknak.

Szegény öreg! Olyan volt ő állami életünkben, mint a kerékkötő-lánc; a lejtőn rohanva guruló keréknek ő állott ki akadályul nem egyszer, ő tartóztatta föl a járművet, mely talán összezúzódott volna azóta.

A legnagyobb eredetiség pusztult el vele.

Aki látta kopott, borzas cilinderében, mely úgy nézett ki, mintha este, mikor a gazdája leteszi, a tyúk hálna benne, s aki látta lábán a hegyes orrú, tépett csizmát, melyből kikandikált meztelen nagy-újja, a fölső kaputot, mely rövidebb az alsónál, s melyen százesztendős zsírfoltok hirdetik fönnhéjázón, hogy mégis van valami állandó és örök e gyarló földi pályán, az megdöbbenve nézett a szegény »öreg koldusra«, kinek hosszú, ráncos keze reszketett, s széles, fanyar, rút arca még nyáron is fázott.

A rendőr gyanús pillantásokat vetett utána.

Az úriember óvatosan kerülte ki, nehogy szennyes ruhája érintkezésbe lépjen az övével.

És senkinek sem jutott eszébe mégcsak gyanítani is, hogy ez Zsedényi Ede, Magyarország egyik leggazdagabb földesura, s a közélet egyik legjelesebb vezére.

Most már ővele is szegényebbek lettünk. Ha szerénysége és egyszerűsége megengedi neki hinni, mennyivel szegényebbekké tesz halálával merő gazdálkodásból meg sem halt volna talán.

Hetvennégy évet élt.

S ez a hetvennégy év munkássága mint három század magaslik ki történelmünkben. Három hosszú század! S Zsedényi mégis keveset élt. Egy Zsedényi sohasem élhet elég ideig.

Nem volt szeretetreméltó ember, de azért mégis szerették. Szigorú, igazságos volt, s néha kíméletlen. Kemény volt, mint a vas, nem fogta be semmi, csak egy kis rozsda. S ő azt a rozsdát is szerette magán: nem engedte lecsiszoltatni.

Öltözékén nem változtatott, fehérneműt nem váltott néha hetekig, következetesen tűrte a lapok és barátainak rászórt élceit. Egy ízben Deák Ferenc is megtréfálta, midőn betegágyánál egy udvari ebédről visszatérőben megjelent, bár a szokottnál tisztességesebb, de mégis skandalózusan gyűrött és kopott fekete ruhában. A búcsúzásnál, midőn a már végnapjait élő Deák kezét nyújtá, így szólott ismeretes flegmájával, melynek háta mögött némi elérzékenyülés látszott lappangani.

- Köszönöm, hogy eljöttél. Örülök, hogy egy régi, ötven esztendős ismerősömet ma színről-színre láthattam.

- Bizony, barátom - mondja Zsedényi -, mi már régen ösmerjük egymást.

- Nem téged értlek - mondja az ország bölcse mosolyogva -, hanem a frakkodat.

Az is egyik bogara volt a fölvilágosodott Zsedényinek, hogy a zeneakadémiára nem szavazott meg semmit, s Liszt Ferencet sokszor lebecsmérelte, amiért nem tud magyarul.

Most már a szegény öreg Zsedényi sem tud. Tiltakozó szava és komoly intelmei nem fognak többé hangzani a magyar parlamentben.

Most már még ez az egyetlen ember sem lesz a »Pazarlás« útjában, apró és (talán azért, hogy a csizmája talpa nagyon ne kopjék) tipegő lépteinek nesze nem fogja megháborítani a költségvetéseiket csináló minisztereket; nagy, krajcáros fehér ceruzája nem fog azokból törülni többé semmit.

De ott, hol haszontalanul ki fog dobatni, ha egy forint is, legott megjelenik az ő halotti árnya, ha bárcsak emlékezet alakjában.

S emléke ezért is örök lesz.

*

Zsedényi Ede szül. 1805. március 18-án Lőcsén, evangélikus szülőktől. A Pfannschmied nevet viselte akkor, melyet csak később változtatott Zsedényire. Tanulmányait Lőcsén kezdte az evangélikus gimnáziumban, a syntaxist és retorikát a debreceni kollégiumban, a jogot a pozsonyi katolikus jogakadémián végezte.

Tanulmányai befejezte után Detrich Miklós Bihar megyei főjegyzőhöz ment patváriára. Ekkor Tisza Lajos, a miniszterelnök atyja volt Bihar megye alispánja.

A hivatalnoki pályára 1829-ben lépett. Szepességben tiszti ügyész lett, 1831-ben kiküldték a kolera rémülete által fölizgatott határszéli nép lecsendesítésére.

Szepes megye 1833-ban a kiváló tehetségű 28 éves fiatalembert megválasztotta követnek, és ő Deák Ferenccel majdnem egyidejűleg jelent meg a politikai küzdőtéren. A konzervatív pártban foglalt helyet; de míg többi pártfelei ritkán dicsekedhettek azzal, hogy lebilincselték az ellenzéki többség és a hallgatóság figyelmét, Zsedényi, a maga ügyes szónoklataival mindjárt kezdetben kivívta magának a közbecsülést; a tárgyalásokon zseniális fölfogást, a közügyekben meglepő jártasságot, szép államférfiúi képzettséget tanúsított, a vitában kitűnt talpraesett, éles, de nemes hangú polémiái által. És a társadalmi életben is megkedvelték lovagias jelleme és ügyes modora miatt. Tisztelték benne a jellemet, és viszont ő is teljes méltánylatot tanúsított politiki ellenfelei iránt.

Ő a kormánypártiságot nem abban látta, hogy a haladás eszméitől csökönyösen el kell zárkózni, hanem abban, hogy mérsékelni kell a rohamos haladást, és az erre célzó törekvésekkel szemben támogatni kell a természeténél fogva konzervatív kormányt.

Csakhogy igen kevesen voltak az akkori kormánypártban, kik a konzervatív párt föladatát úgy fogták volna föl, mint ő.

Az országgyűlés végeztével Zsedényi a magyar udvari kancelláriához, mely akkor a legfőbb magyar kormányhatóság volt, titkárrá neveztetett ki; az 1839-40-i országgyűlésen ily minőségben vett részt, 1842-ben a budai helytartósághoz tanácsossá neveztetett ki; 1843-4-ben Szepes megyét képviselte a követek tábláján; 1845-ben az udvari kancellária referendáriusa lett és az 1847-8-i országgyűlésen mint referens működött.

1848-ban Zsedényi, mint udvari tanácsos, Eszterházy Pál, Őfelsége személye körüli miniszter mellé neveztetett ki. És midőn Ferdinánd király az egész udvarral a bécsi zavarok elől Innsbruckba vonult vissza, Zsedényi is követte az udvart mint az Őfelsége személye körüli minisztérium tagja.

Battyhány ekkor leginkább Zsedényit tisztelte meg bizalmával, amit ez tiszta jellemével, hazafiságával, fényes diplomáciai tehetségével igazolt is, nagy bizalmat helyezett Zsedényibe és ez időben mintegy 40-50 levelet intézett hozzá.

Midőn Eszterházy azon gyanús magatartás miatt, melyet az udvar Jellasics ügyében követett, lemondott állásáról, akkor Zsedényi is követte e példát, s szintén visszavonult.

Az 50-es évek alatt Zsedényi Lőcse melletti draveci birtokán tartózkodott, s államgazdasági, pénzügyi tanulmányokkal foglalkozott.

Visszavonultságából az 1859. szeptemberi pátens hívta ki. A protestánsok közt e pátens, mely a protestáns autonómiát meg akarta semmisíteni, nagy izgatottságot keltett, s Zsedényi, ki a tiszai egyházkerület ülésén, mint a szepességi egyházmegye követe vett részt, a mozgalom élére állt.

A protestáns autonómia ügye nemzeti ügy lett, az egész ország úgy fogta föl a protestánsok küzdelmét, mint az első csatározást az alkotmány visszavívására.

A késmárki kerületi ülésen Zsedényi ajkain hangzott föl az első ébresztő szózat, az első tiltakozás az erőszak ellen. Merész, váratlan szó volt és a kormánykörök is sejteni kezdték a veszélyt, mely őket fenyegeti.

Zsedényinél házmotozást tartottak, őt és az egyházkerületi gyűlés 116 tagját perbe fogták és a Landesgericht elé állították. Zsedényi vállalta el a védelmet összes társaiért, és a négy napig tartó tárgyaláson fényes beszédekben védelmezte az ügyet. Természetesen hasztalanul. A Landesgericht négy havi fogságra ítélte őt és társait.

Az Oberlandesgericht még súlyosbította az ítéletet 8 havi fogságra, megfosztotta Zsedényit a nemességtől, az udvari tanácsosi címtől és nyugdíjától.

Zsedényi meg is kezdte a fogság szenvedését a kassai börtönben, de a fejedelem hallgatott a jog szavára, 1860. május 15-i kéziratával visszavonta az 1859-i pátenst és visszaadta Zsedényinek a szabadságot.

A tiszai egyházkerület fölügyelővé választotta, és ő a tiszai kerület ülésein mint elnök, a legnevezetesebb nyilatkozatokat tette, amellett folyvást tekintélyes összegeket áldozott egyházi célokra.

Az 1860. május 15-i kézirat az alkotmányos éra hajnalát jelezte. Az októberi diploma után Zsedényi udvari tanácsosnak neveztetett ki báró Vay Miklós udvari kancellár mellé, de midőn Vay lemondott és Forgách állíttatott a kancellária élére, Zsedényi is lemondott hivataláról.

Az 1865-8-i országgyűlésen Zsedényi a szepes-szombati kerületet képviselte, nem csatlakozott a szélső jobbhoz, hanem teljes lélekkel, minden hátsó gondolat nélkül Deák Ferenc zászlaja alá esküdött.

És hogy az alkotmányos korszak alatt mily kiváló szerepet játszott alkotmányos életünkben, hogy mily tekintéllyel bírt pénzügyi kérdésekben, hogy ő a pénzügyi bizottság elnöke, mily Sparmeistere volt az országnak, az sokkal ismertebb, semhogy azt e biográfiai vázlatban részletesebben kellene ismertetnünk.

Az is élénk emlékezetben van még, hogy Zsedényi, midőn 1875-ben a magyar evangélikus egyházegyetem világi elnökének választatott, 20 000 frtos alapítványt tett egyházi és nevelési célokra. Király Őfelsége ekkor bokros érdemei elismeréséül belső titkos tanácsosnak nevezte ki.

*

Zsedényi január 13-án hagyta el utolszor szobáját, azóta folyvást betegeskedett, de nem kellett folyvást ágyban lennie. De 8 nappal ezelőtt hirtelen annyira meggyengült, hogy kénytelen volt lefeküdni és azóta nem is hagyta el többé az ágyat. Orvosa, Korányi Ede egyetemi tanár konstatálta, hogy Zsedényi májrákban szenved, oly betegségben, mely ellen az orvosi tudomány még nem ismer gyógyszert.

Zsedényi erős testalkata sem bírt e halálos betegségnek ellentállni. Négy nappal ezelőtt álomkóros állapot fogta el, csak hébe-hóba tért magához, de még ekkor sem látszott megérteni, hogy mit szólnak hozzá. Unokaöccse, Okolicsányi ügyvéd, ennek sógora, Malet ur és Zsedényi régi szolgája, Poput János virrasztottak a beteg ágya mellett.

Tegnap délután beállott a halálos küzdelem, a beteg igen nyugtalan volt, de nem nyerte vissza eszméletét. Ma reggel 9 órakor kissé nyugodtabb lett, a rángatózó mozgalmak megszűntek, a lélegzet meggyengült, de ez már a halált megelőző nyugalom volt és 9 óra 45 perckor a nagy hazafi megszűnt élni.

Délután lesz a halotti kémszemle, s azután meg fognak tétetni a temetés iránti intézkedések.

Szegény Imre bácsi, hát már magából is csendes ember lett! Sohasem találkozunk többé egy kvaterkára a »Kümmerling«-nél, ahol úgy szerette a »tavalyi sillert«. (Már t. i. minden évben a tavalyit.) Hiába fogom keresni ezentúl, ha a budai oldalon végigmegyek, guruló, gömbölyű alakját. Sose fogja többé elmondani kedvenc szavajárását, hogy »Úr vagy, öcsém, a palóc beszédeddel«.

A nagy prémes gallérú deák-köpönyeg, melybe olyan jól illett bele Imre bácsi, gazda nélkül marad ezentúl, s a Császár fürdői kápolna-palota márvány kövezetén sohasem fognak többé visszhangzani csoszogó léptei.

Az 1877-i telet együtt töltöttük a Császár fürdőben. Lauka Guszti bátyám, Vahot Imre és én. Egész írói kolónia volt együtt. Pesti barátjaink át-átrándultak s ilyenkor aztán vidám vég koronázta a napot. Kivált midőn a tél vége felé Zubovics Fedor is odacsatlakozott hozzánk lakónak, a kápolna-palota szinte virított a pezsgő élettől.

Zubovics »Nógrád« nevű lovát, melyet én neveztem el »Gumi-guminak«, trenírozta ott a Duna átúszására. A Fedor lova mindnyájunk kedvence volt: szinte éreztük, hogy nagy dicsőség vár a Gumi-gumira, ki most a debreceni ménesben tölti megérdemelt nyugalmát.

Volt akkor egy közös ideálunk a Borcsa. Imre bácsi födözte föl; mi meg ketten Fedorral beleszerettünk.

Különös dolog az, hogy az a szép kanyargó folyam, mely itt születik, itt hal meg, mely mint ezüst paszománt szegi be a rónát, olyan nagyon-nagyon meg tud haragudni.

Zavaros vizéről példaszó beszéli, hogy aki egyszer issza, nem válhat meg tőle, mint a szép leány csókja, visszacsalogatja a világ végéről; méla füzeseit képek örökítik, bús, lassú folyását költők énekelik, iszapos partjait a regék tündéreinek picike lábai tapossák, vize fölött az ábránd borong és a nap mosolyog; az ezüst, az arany színeket vegyítve méla tükörébe.

És mégsincs megelégedve a Tisza. Haragszik, dühöng. Hátát fölborzolja. Sima képe földagad és komor ráncokat vet.

S ilyenkor nem nézi barátait, halálos ellenségévé válik azoknak.

Szilajan nyargal át a rónán, mintha démonok korbácsa űzné, szakít, zúz útjában, mintha őrült volna, barnás hullámai esetlenül hánykolódnak, mint a terhes lelkiismeret, mint a fekete szándék.

És hiába nézzük szomorúan, nézzük megdöbbenve, mint a lázas beteget, nem áll meg, nem csendesedik el, fut, vágtat megriadva, szakadatlan! Zúgva, csapkodva saját ágyát, hol törhetné ki annak oldalát.

Lázas, beteg folyó. Érzed-e, hogy itthon vagy? Érzed-e, hogy azokat akarod megölni, akik legjobban szeretnek?

Vagy csak egy hazug lidércálom bőszít irtózatos haragodba, mely elhiteti veled, hogy valahol Csehországban folydogálsz? S ezen annyira elkeseredel, annyira megharagszol, hogy elfutsz onnan, s rakoncátlan dühöddel, bosszúálló hullámaiddal megfenyegeted ott az idegeneket.

Hiszen a Duna sem jobb. Az is fölháborodik olykor... de hát a Duna csak félig a miénk, aztán ott pihen fenekén korallok, színes csigák között hármas koporsóban Attila hun király, és a nyargaló hullámok haragos zúgásában az ő szilaj lelke beszél népéhez szemrehányón, büntetéssel fenyegetőn... onnan alulról, ide fölülre...

De hát a Tiszából ki szól hozzánk így? Mi zúdul föl? Mi kavarog ott misztikus borzadályt gerjesztve?

Talán az a néhány könnycsepp, amit a bujdosó Rákóczi, két századév előtt, Tokajnál a Tiszába hullatott, mikor megsiratta ezt a szép országot?

Talán az a vér, mely Bodrogkeresztúrnál omlott bele 48-ban szabadságért küzdő hősök sebeiből?

Attól őrül meg évenkint, attól szilajodik meg a Tisza; attól a könnytől, attól a vértől...

S miként a lepedős kísértet, addig jár föl sírjából a szörnyű »szemrehányás«, míg az a kétszázados könny megszűnik keserű lenni a hullámoknak, s míg azt a vért végképp nem szívja onnan föl a nap... a szabadság.

*

Hanem hát félre most a költői gondolatokkal... Beszéljünk gyakorlati dolgokról, védgátról, töltésekről, a percsorai gát megtarthatásáról, Kende Kanutról, akivel úgy akar most a budget-szavazás után kvittelni a kormány, hogyha odaát Pesten annyi ideig őt regulázta Tisza, itt Szegeden majd hadd regulázza ő a Tiszát.

(A főváros hangulata. Egy adoma a királyról és Lukács kormánybiztosról. A »huszonöt forintok« és a miniszterelnök)

Itt még mindig nagy az érdeklődés Szeged sorsa iránt. Ha a lapok már nem közölnek is hasábnyi tudósításokat a szerencsétlen városról, a nép részvéte még nem hűlt ki, s hihetőleg még sokáig nem is fog kihűlni. Kávéházakban s mindenütt többnyire ez a beszélgetés tárgya, s még a Madarász-féle gyilkosság sem bírta azt leszorítani a szőnyegről csak igen kevés időre.

Csodálatosabbnál csodálatosabb történetek keringenek közszájon, amiknek persze fele sem igaz, a borzalmas históriák gyártói elemükben vannak. Mindenki hallott valami újat, valami csodálatosat és borzasztót.

Legérdekesebb azonban hallani a köznépet, melyre szinte nagy benyomást tett Magyarország metropoliszának elpusztulása. Itt egész regekör képződött a város szerencsétlenségéből merítve anyagot, legkiváltképpen pedig a király látogatásáról.

E népies anekdoták egyik legcsinosabbika így szól:

Midőn őfelsége megnézte volna Szeged városát csónakon, könnybe lábadt a szeme, s elérkezve a számára készített sátorba, ebédelni kezdett. Ebéd végeztével eképpen szólott a kormánybiztoshoz:

- Mondja meg nekem az úr, ki az oka e szörnyű vésznek, hogy fejedelmi haragom sújthassa azt, aki bűnös!

- Maga a város az oka, felséges királyom - mondá a kormánybiztos. Nem dolgoztak a gáton polgárai.

A király haragosan ráncolta össze szemöldökeit, s a város urai felé fordult.

- Igaz az? kérdé szomorúan.

- Nem igaz, felséges uram. A város megtette kötelességét. Tisza Kálmán az oka minden bajnak felelének a város urai egyhangúlag.

Király őfelsége haragra lobbant.

- Hogy tudjam hát most meg az igazat? Kit büntessek?... Ti Tisza Kálmánt okoljátok, s a kormánybiztos benneteket. Kinek higgyek?

Ekkor egy százesztendős ősz pap lépett a király elé és odajárult az ezüst asztalhoz, melyen Őfelsége ebédelt, s egy színarany tányért vőn kezébe, melyen egy rakás dió volt, mert a szegény városban csak dió és kenyér jutott királyi ebédül.

- Uram király! szólott rezgő, töredezett hangon ím itt e dió, ez tészen igazságot a vitázók között... Hallgasd meg szolgád tanácsát, s engedd, hogy a polgármester egy diót kiválasztva föltörjön, s ugyanakképp tégy magad is egy másik dióval. Ha a polgármester kezében lévő dió férges lesz, akkor e város a hibás, ha ellenben az általad választott lészen egészségtelen, akkor a te szolgád, Tisza Kálmán a hibás.

A király gépiesen megfogott egy diót s tulajdon kezével feltörte, és íme, a dió egészséges volt.

A kormánybiztos ujjongva kiáltott föl:

- Látod, felséges úr, hogy a város a hibás!

- Majd kitudódik, - mondá a király, mire a polgármester is föltört egy diót. Az olyan egészséges, fehér volt, mintha most szakították volna le a fáról.

A pap keze reszketni kezdett az örömtől, s kezeiből kihullott az arany tányér, csörömpölve gurult végig a földön, s a sok dió szétszóródva ugrált a sátorban. Egyik valami kőbe vágódva, mint valami gumilabda, a kormánybiztos ölébe pattant.

A király azonnal parancsolá, hogy azt a diót törje föl a kormánybiztos. S íme, amint a hivatalnok hozzányúlt, az egyszerre négy darabra vált s megfeketedett magvát mutatta, melyben számtalan apró féreg tanyázott.

- Te vagy a hibás! mennydörgé a király s a rossz sáfárt, mihelyt székvárosába ért, elmozdíttatni parancsolá.

...................

Íme, látod, tisztelt olvasó, egy egész ókori szabású regét gondol ki maga a nép, mely ha nem is történt meg, az igazsággal éppen nincs nagyon ellentétben. Ez a történetke Dunántúl is el van terjedve a jó magyar nép közt, melyhez Szeged gyásza oly hamar elhatott.

Legkevésbé őszinte e gyász (minden jel azt mutatja legalább) a magyar miniszterelnökben.

Csinos kis történetkét beszélnek arról a képviselőházi kulisszák közt.

A megindult adakozások óta az egész ország kíváncsi volt, hogy vajon Magyarország dúsgazdag miniszterelnöke mennyit fog adózni a jótékonyság oltárára, midőn szegényebb polgárok nagy összegekkel járultak a nemes célra.

És sokáig kellett kíváncsinak lennie az országnak, mert napok jöttek, napok múltak. Tisza neve csak nem bukkant elő sehol.

A geszti nagy úrnak is, tudom, sok álmatlan éjszakát szerzett e kínos dolog; érezte, hogy nem vonhatja ki magát, és mégis fájt a szíve a kínos gondolattól, hogy neki jót kell cselekedni, mégpedig úgy, hogy pénzébe kerül.

A Harpagon kidülledt szemekkel, remegő ajakkal és borús homlokkal tépelődött éjt-napot eggyé téve, hogyan vegye ki magát, s hogyan főzze le Szegedet akképp, hogy a becsület látszatja amennyire-annyira mégis megmaradjon.

S végre is eszébe jutott egy terv. (S vajon mikor ne jutna Tiszának, amikor rosszban töri a fejét?)

S amilyen ravasz, e stikli méltó volt ahhoz. A hazafiság és részvét jellegét viselte magán. Rákényszeríté a képviselőkre, hogy »hozzunk áldozatot Szeged szerencsétlen sorsának, mondjuk ki, hogy minden rang és kivétel nélkül 25 forintban adóztassék meg Szeged javára minden képviselő, s ez összeg fizetéséből levonassék a képviselőházi pénztárnál«.

A mamelukok megéljenezték a Tisza nagy tervét, ki még a saját mamelukjai fölött is zsarnokoskodik Szegedért, s ki hivatalosan rájuk oktrojálja a részvétet.

Tisza pedig a markába nevetett. Ő is képviselő. 25 rongyos forinttal csúszott ki ebből a kellemetlen dologból.

S mikor aznap a tükörbe nézett, édesdeden mosolygott ott a saját énjének másolatára, mintha mondta volna:

»Dicsérem az eszedet, Kálmán; te nagy politikus vagy, s bolonddá teszed a világot!«

Két szegedi árvizes ember találkozása mindég szomorú találkozás, de néha vannak komikus oldalai is, aminek legnagyobb bizonysága Kubikos János uram összejövetele Czinke Péterrel.

- Hogy van kend, János sógor?

- Hát így, mint a kisújjam.

- Könnyű hát akkor kendnek beszélni, az én sokkal nagyobb bajommal szemben, mert én is úgy maradtam, mint a kisújjam.

(NB. az volt a különbség, hogy a János sógor kisújja teliden tele volt aranygyűrűvel, míg ellenben a Péter sógoré valami fehér rongyba volt pólyázva.)

S ez jellemzi a különböző árvízkárosultakat Szegeden, mert hogy mindenki árvízkárosult, az az egy egészen bizonyos. Árvízkárosult az ügyvéd, kinek klienseit vitte el a víz, árvízkárosult a kereskedő, ki vevőit vesztette, s árvízkárosult maga őméltósága, az általam igen tisztelt Herrich tanácsos úr is, ki elvesztette abbeli reményét, hogy a szegedi töltésekből még tovább is hasznot húzzon.

Árvízkárosult vagyok magam is, mert kilenc múzsám közül csak kettő maradt meg, s azok közül is az egyik, a Mariska, annyira elszokott a szárazföldtől, hogy valószínűleg beállott vízi nimfának.

Egyszóval árvízkárosultak vagyunk. A puszták fényes városa romokban hever, s a romok alatt szomorú titkok feküsznek.

Fekete könyv e szörnyű katasztrófa: a végzet írta; minden lapja sötét. Még nem jutottunk az utolsó lapokig. Vajon mi lesz azokra írva? Egy-egy halott-e minden betű?

Hanem hát a természetnek örök logikája van, a fán még alig szárad meg a virágszirom, midőn már hatalmasan nyomja el onnan a növényélet egy új fázisa, a képződő gyümölcs. A természet sohasem hazudik, és sehol sem.

A fecske fészkét minden ősszel lerontják a csintalan gyerekek, s a fecske minden tavasszal újra fölépíti.

Hát miért lennének az emberek gyöngébbek a fecskemadárnál?

Míg a könnyező szem szomorogva nézi a tégladarabot a házromok között, féligmeddig már avégből nézi, ha ugyan használható lesz-e az új házhoz?

S amint végig evez a szegedi ember a hullámok ezüst hátán, ott hol még nemrég városrészek álltak, míg alulról vadul csapkodják lélekvesztőjét a gyűrűző habok, ő maga bent arról ábrándozik, hogy milyen szép parkok, paloták lesznek valamikor itt, ezen a helyen, hol most a víz bomlik.

Az újjáteremtés nagy gondolata tolja magát kifelé mindenünnen, a megviselt házak repedéseiből, a szíveken ütött sebekbül. Ebbe szakad bele a fájdalom fölkiáltása, s a kifakadt könnycsepp itt törik meg, s amint ide lehull, rózsaszínbe játszik...

Minden visszatér lassan a régi medrébe. Amit óhajtanak az emberek, azt el is képzelik, s örömest hiszik el, még ha nem is igaz. Szeretője arcát látja a lány ott is, ahol nem láthatja. Megnyílnak a sírok minden éjjel az aluvó előtt, ha kedves halottat takarnak, s kilépnek belőle mindazok, akiket szerettünk, kiket visszakérnénk, ha szóba állhatnánk azzal, aki elvitte. Ha szóba állhatnánk?

Fölépül a város képzeletben minden utcájával, minden kunyhójával; látjuk zsibogni benne az életet, szemeink előtt ott fekszik minden zege-zuga; a kopottas járdák, az alacsony házak járdák mentében, a gyaloghidak, a cifrázott kapuk, a különféle színű zsaluk és kerítések... és olyan nehéz elhinni, hogy ebből semmi sem igaz hogy mindez csak »volt«.

S olyan édes, ha elbolondítjuk magunkat, hogy ez »mind megvan még«.

A »Szegedi Napló«-n is az volt a baja a közönségnek, hogy mégsem egészen az, mint régen, még mindig van valami rajta olyan, mint a halottas lepedőn, ami folyton emlékezetbe hozza a gyászt. Pedig milyen jó lenne, ha már az is megszűnnék, ha egészen a régi lenne, hogy szinte beleringatná a közönséget a »hajdankorba«.

Sőt, többi között még olyan bolond is akadt, aki kijelentette, hogy ő addig, de bizony nem bízik, hogy mégegyszer Szeged a régi Szeged lehessen, míg ismét vissza nem tér a régi tárca; de még az is a régi kedvenc tárggyal, Borcsával.

De már akkor aztán megadja magát, mindent elhisz.

Mikor még a katasztrófa előtt Lukács György szürke csíkos kaputrokkjában, melyen fölületes megolvasás után tizenkilenc zsebet láttam (hát még a Herrichén mennyi zseb lehetett?) s e zsebek valamelyikében bizonyosan tudtam már, hogy ott van a statáriumot elrendelő miniszterelnöki irat lepecsételve, még magam is sürgettem a statárium kihirdetését hanem bezzeg mennyire megijedtem, mikor aztán a statáriumot ki is hirdették a gyilkosok, rablók és gyújtogatók ellen...

Micsoda? a gyújtogatók ellen? No hiszen, szépen vagyunk. Most már menthetetlenül oda a Borcsa! Csak ne tudnák meg, hogy valahogy létezik, s hogy ő a legveszedelmesebb gyújtogatója a szíveknek.

Először vitt rá a lelkiismeretem, hogy bűnpalástoló legyek. Mélyen hallgattam róla. S valahányszor kezem rávetemedett, hogy leírja nevét, a Bor... szótagnál már keresztül törültem s más térre küldtem el képzeletemet, nehogy elérje a Tisza Kálmán rendelete.

Volt különben azon szomorú eshetőségre, ha mégis tetten éretnék a gyújtogatáson, egy kész javaslatom, melyet Lukács György őméltóságának nyújtottam volna be, legfőképp azon célzásból, hogy Borcsát a statáriumtól megmentsem. E javaslat túlságos okos dolog ugyan a tisztelt miniszteri tanácsos úr eszéhez, de mindazonáltal, hiszem, elfogadta volna, mert hát megesik véletlenül, hogy a miniszteri tanácsosok is belátnak valamit. Én ugyan még sohasem vettem észre, de hát mondják.

Teljes életemben fumigáltam az okos embereket (azok őrizték a percsórai töltést is); hanem ennek az egy bolondnak szót fogadok.

Ha neki erőnek erejével a Borcsa kell, megteszem azt az örömét mégegyszer. Eddig sem valami fösvénységből vontam meg a tisztelt közönségtől a Borcsa-literatúrát (más szóval szépirodalom), hanem csupa merő félelemből.

E javaslat így hangzott:

1. §. Borcsának egy üveg, minden oldalról belátást engedő, pavilont kell emelni a töltés egyik legmagasabb pontján: s az egész férfivilág parancsszó nélkül megy ki a töltésekre, hogy láthassa.

2. §. A helyi sajtót a Borcsa értesítse a kormánybiztosi rendeletekről: az ő szájából szelídebben fognak azok hangzani, s kedvesebben fogadtatni.

3. §. Ha az ár szilaj haraggal áttörni készül a töltést, Borcsa felkérendő, hogy hamisan mosolyogva tekintsen egyszer-kétszer végig a hullámzó ártéren: áspis kígyóvá váljak, ha úgy el nem bűvöli a vizet, hogy az bámultában megáll, s nyomban tóvá leend.

Milyen javaslat volt ez! Napokig hordoztam a zsebemben. Lukács sokszor nézett rám mereven, fürkészőleg, mintha sejtette volna, hogy nálam van a sikeres védelmi műveletek kulcsa.

Néha vettem is észre valami olyanszerű mozdulatot nála, mintha bizalmasan félre akarna híni, hogy tőlem is tanácsot kérjen.

Bezzeg ha megtette volna most már a Lipót-rend nagykeresztje lóbálózhatnék a sokzsebű szürke kaputrokk gomblyukában.

A szerdai viharnak számtalan nyoma van az ártéren még ma is. Piloták, hajóroncsok, gazdátlan talpak úsznak a város felé. Az egyiken egy fehér galamb ül, szelíden illegetve tollazatát aranysárga csőrével. Bár már a Noé galambja lenne, mely szárazföldet jelent.

Ehhez azonban kevés remény van. A víz szembetűnően megszaporodott, s bent a városban nehány házfödelet elvitt hajdani helyéről, s egy-egy utcát egészen eltorlaszolt. A barrikádok miatt csak igen kevés utcán mehet át a csónak.

A töltési munkálatokon ejtett csorbák tegnap, tegnapelőtt helyreállíttattak. Ott áll szilárdan az az egész fehér deszkavonal, mely kétfelé vágta a roppant tengert. Messziről olyannak tűnik föl, mint valami óriás vadaskert újdonatúj kerítése.

A cölöpözés körülbelül már be van fejezve, s május 10-ig hihetőleg elkészült volna a földmunkálat, valamint a töltéskoronák is, ha a szerdai vihar be nem üt. Magában a munkálatokat jelentéktelen kár érte, a cölöpöket csak imitt-amott döntötte ki a hullámverés, a kijavítás alig vett volna igénybe 24 órát, ha nem omlanak le a cölöpverő gépezetek, ha nem süllyednek el a hajók, a munkáslaktanyák, s össze nem szaggattatnak a lápok.

Most ilyeneket kell hevenyészni előbb, mintsem a munkálatokhoz hozzálátnának a nagyon természetesen leolvadt számú munkásoknak. Nagyon természetesnek mondom e körülményt azért, mert a szerdai nap nagyon sokaknak elvette kedvét az ilyennemű veszedelmes munkától, s azonfölül mint egy munkás panaszlá, ki a vízkifogott »Grille« nevü kis propeller helyreállításával foglalkozott, nem is fizettetnek a munkások pontosan. Ez irányban a panasz különben is általános, de az korántsem a vállalkozó pénzzavarában találja magyarázatát, hanem azon mesterséges presszióban, mellyel a visszatartott bér által azokat a további munkálatokra kívánja erőszakolni.

A munkásokra kellemetlenül hat a dolog; s emiatt egész zavargás ütött ki köztök csütörtökön.

- Volt-e sok kár? - kérdém a kis csavargőzös tatarozóját.

- Bizony elég volt. Hanem hát annak döglik, uram, akinek van.

- Hogy érti ezt, földi?

- Úgy, kérem alásan - mondá kenetteljesen -, hogy így jár minden ember, aki a szerencsétlenségből akar nyerészkedni. Meg is érdemli.

- Hát kend hol volt a nagy viharban?

- Egy pilotára kapaszkodtam föl végkétségbeesésemben, a Makkos-erdőhöz nem messze. Kutya pozíció volt, uram. A hullám áthajigálódzott a pilotákon, s olyanokat lökött rajtam, mintha ezer éles bicskával hasítanák a bőrömet. Később ehhez is hozzászokik az ember. Hanem a kezemet nézze meg jól az úr, amint végerővel a pilotához fogództam, lement róla a bőr. Ezer szerencse, hogy mindössze hat óráig voltam ebben a helyzetben; egy katonatiszt levétetett onnan, s pontokba rakott vagy ötvenünket.

(E derék katonatiszt Bubna alezredes úr volt, ki általában dicséretes buzgalmat fejtett ki úgy az árvíz előtt, mint utána.)

A készülő töltés mentében lázas hévvel csinálják most a laktanyákat, melyek izmos lápokra emeltetnek. Tegnap mintegy ezer munkás dolgozott mérnökök és fölügyelők élénk lármái közt.

A diplomáciai nyelv ott künn a német; soha annyi idegen szó Szegeden. Sebesebb fordulókra a »Blocksberg« nevű liliputi hajót használják, melynek semmi baja nem történt.

Egy mérnök szerint, kivel néhány szót váltottam, a vállalkozót igen elkedvetleníté a szenvedett kár és a munkáskezek hiánya. A végzett munka most már minimó kalkuló kilencszázezer forintba fog kerülni még akkor is, ha egész végig szép napok lesznek. A vállalkozó és a minisztérium közt erős sürgönyözet folyik, mi annak magyarázható, hogy a szenvedett kár alkudozások tárgya lett. Nagyon kíváncsi voltam kitudni, ha vajon a vállalkozó és Herrich között van-e valami összeköttetés min véleményem szerint nagy súly fekszik, de semmit sem tudhattam meg.

Miután az ártérről írok, lehetetlen, hogy föl ne említsek egy eredeti »vízi csárdát«, mely a Rókus-város romjai között virágzik. Jellemzi ez a szegedi élelmességet és találékonyságot is. Azonfölül úgy tűnik föl, mint egy víg gondolat a halálban, mint egy mosoly a gyászfátyol alatt.

Hát ez a csárda bizony kényelmetlen hely és valaha csak egyszerű házfödél volt, de mivel hogy Szegeden annyira fölvitte az isten a házfedelek dolgát, hogy kirugatván a víz által alóluk a házat, megtette őket földszinti (vagyis inkább vízszinti) helyiségeknek, és a házfedél is megválván a falaktól, leült a víz színére, s német flegmával várta, hogy vajon mi fog történni vele.

Hát bizony az történt, hogy Csíkos uram (így híják a leleményes korcsmárost) kivette árendába a nagyhivatású házfedelet, összevert körülötte lápokat, azokat odaerősítette a fákhoz, asztalokat rakatott a lápokra, s meglett Szeged legnagyobb nevezetessége, a vízi csárda.

Egészséges siller bort mérnek benne, s a csolnakokon utazók szívesen állapodnak meg a »Betekincs«-nél; s még tán jobban ízlik nekik itt a bor, mint egyebütt, mert sehol sincs nekik annyira alkalmuk megutálni a vizet, mint éppen magán a vízen. Egyszóval az üzlet egészen virágzó; tegnap is, hogy arra jártam, mintegy négy csolnak állt kikötve válogatott közönséggel. Még úri hölgyek is voltak ott, mint hajdan XIV. Lajos alatt a szép Nannon csaplárosnénál, melyet Simontoin márki hozott divatba, s hol gyakran megfordultak a pajkos királyi hercegnők is.

Pedig hát az még nem volt olyan érdekes csárda, mint a Csíkos uramé. Ezt azonban nem azért írtam itt meg, hogy a finánc úr »accissal« valahogy nyakára menjen, mert ezekre nézve van Csíkos uramnak egy olyan süllyesztő készüléke a lápon, hogy nem jó lesz megpróbálni, hacsak valaki meg nem kívánta azt az állapotot, hogy magát a vízbe fúltak lajstromában lássa a »Szegedi Napló«-ban.

Már kilenc órakor ott voltak a bizottsági tagok mindnyájan, a főispán, az ősz Vadász Manó, Muskó Sándor, Brüll póttag és Magyar. Csupán Fodor István hiányzott a hosszú zöld asztalnál, hol még Novák ügyész, Rosenberg vizsgálóbíró és a bizottság jegyzője, Vas foglalt helyet.

A főispán a szabályzat értelmében Brüll póttaggal pótolta a hiányzó Fodort, s elkezdődött a tárgyalás.

Komor ünnepélyesség ült az arcokon. Magán a főispánon is látszott a megilletődés a szigor mellett. Úgy érezte magát, mint Tell, kinek a saját fia fején kell megcélozni az almát.

Csak Muskó ült hidegen magas fekete bőrszékén és a ceruzáját faragta hegyesre... Vajon, kinek irányozza a hegyét?

Rosenberg Izsó volt az előadó. Egy nagy csomag akta kéklett előtte; volt legalább akkora halom, mint a »Kubinyi contra Darvas«. Ez az úgynevezett »Reizner-ügy«.

Lassú vontatott hangon vázolá Rosenberg, miként keletkezett a Reizner-ügy, miként nőtt mint a hógomoly, mindig nagyobbra, egészen addig a stádiumig, míg a közigazgatási bizottság elé került, hol ő bízatott meg a vizsgálattal.

Aztán fölbontá a percsomót s hozzáfogott a jegyzőkönyvek fölolvasásához. Ekkorára megérkezett Fodor is, s Muskó mellett foglalt helyet. Én úgy képzeltem magamban, hogy ez a baloldal.

Tíz órától tizenkettőig tartott a vallomások fölolvasása, a Kalmár vádja, a Reizner védelme, a terhelő és a »koca« tanúk különböző értékű vallomásai. A tanúvallomások legnagyobb része a J-inek kiszolgáltatott élelmicikkek körül forgott. Ez élelmicikkek értéke summa-summárum 25 frt. Két fontos részlet magasodik itt ki azokon kívül, miket lapunk közönsége már ismer. Egyik a Reizner védelméből az, hogy azért szolgáltatta ki az élelmicikkeket ipjának a bizottság hozzájárulása nélkül, mert annak álszeméremből nehéz lett volna elfogadnia a szükséges élelmet nyilvánosan, a másik Kalmár vallomásából az, hogy a Reizner elnöksége alatt álló élelmezési bizottságnak nem volt semminemű szabályzata az élelem kiosztására vonatkozólag. Még ehhez hozzájárul azon körülmény is, hogy Reizner az összes ellenkező vallomások ellenében az iratcsomóhoz csatolt községi bizonyítványokkal igazolja, miszerint a vidékre is küldetett élelem.

A vizsgálatot Rosenberg kitűnő pártatlansággal vezette, és oly kiterjeszkedőleg, hogy a legparányibb nyomot sem engedte át útvesztőnek.

Fölolvasása alatt, mely némely helyeken láthatólag élénkebb, nyomatékosabb lett, szinte megelevenedni látszék az egész »Oroszlány kávéház«. Alakról-alakra megjelentek az ottani stammgastok, hogy vallomásokat tegyenek ezen »kávéházi kriminális«-ban. Mint az ős Nibelungok kardjainak csattogása, úgy pergett le vallomásuk a Rosenberg ajkain. Szinte rá lehetett ismerni az asztalokra is. (Hiába, mégis legtöbbet ér a belső hosszú asztal! Ott az igazi politika!)

A »mondják«, »úgy hallottam« nagy szerepet játszik e két aktában, melyekben néhol a rózsaszínű humor is fölcsillan.

Komikus például annak a hordó zsírnak eltűnése, mely a városház folyosóin várt gazdára. A vallomásokból nem tűnik ki, hogy ki vitte el a hordót, de az meg nagyon kitűnik, hogy nincs ott a folyosón. A harmadik vád pedig, mely a ruhakiosztás visszaélését is nyakába sózná Reiznernek, egyetlen figyelmet érdemlő szóban sem talál támogatást.

A bírák a legnagyobb figyelemmel hallgatták végig a jegyzőkönyveket. Elég tanulságot és gondolkozni valót vetettek azok fölszínre. Vadász és Muskó szorgalmasan jegyezett. Magyar nyugalmasan szítta szivarát, hol gyengén, szelíden, hol pedig nagy füstmacskákat eregetve, amint a tényálladék egy-egy új vallomás folytán vagy erre vagy arra billent.

Végre az utolsó jegyzőkönyv szavai is elhangzottak, s a Novák főügyész indítványa következett.

Novák ügyesen gruppírozva a vallomásokat, három részre osztja föl a Reizner-ügyet, a ruhakiosztási, a zsír-elviteli és az élelmicikk-kiosztási visszaélésekre. A két első vádat a tanúk zűrzavaros és semmitmondó állításait csoportosítva, merő alaptalanoknak tartja, az utolsó váddal szemben pedig, miután Kalmár beismeri, hogy a kiosztásra vonatkozólag nem volt semmi rendes szabályzat, szinte nem látja megállapíthatónak a hivatali visszaélést, de még a szabálytalanságot sem, minélfogva egyszerűen kéri az ügy megszüntetését és Reizner fölmentését.

A fegyelmi bizottság tagjai erre visszavonulnak, s félórai tanácskozás után, melyben élénk vita merült föl afölött, Brüll van-e jogosítva szavazni, ki Fodor helyettesének nyilváníttatott, vagy pedig maga az időközben megérkezett Fodor, végre Fodor István hozzájáruló szavazata mellett kihirdetik a határozatot.

A határozat az: Reizner ügye, mivel tényálladéka olyan vád körül forog, mely a büntető törvényszék hatáskörébe tartozik, mint nem illetékes helyről, a közigazgatási bizottságtól áttétetik a fenyítő törvényszékhez. Egyúttal kimondatik Reizner hivatalától való fölfüggesztése is.

Novák főügyész nem jelentett be föllebbezést a három marasztaló szavazattal kimondott végzés ellenében.

Komoly méltósággal bámul le egy ódon tábláról a festett arany oroszlány az ajtó fölött. Szinte érzi, hogy őróla nevezték el a mellékutcát is, melynek hátat fordít.

Szegény jó oroszlány, de alásüllyedtél te is a XIX-ik században! Hősök pajzsán voltál ékesség valaha, nemesek címerében ragyogtál most pedig kávét főzöl... Szegény oroszlány!

Hanem azért mégis fényt árasztasz csekély szerepedben is. Az Oroszlány kávéház nem valami közönséges hely, hol a cikória szagon s föl-alá száguldó kellenerek lábdobogásán kívül nincs egyéb megemlíteni való: az Oroszlány kávéház históriai nevezetességű hely, hol eszmék születnek, dajkáltatnak és naggyá növekednek.

Ha már egyszer valahol abba a bűnbe estem, hogy megírtam a patikát, a tizenhárom mamelukjával (kik a következő fajokra oszlanak föl: törzs mamelukok, patent mamelukok, tenyésztő mamelukok, engedelmeskedő mamelukok és magvaszakadt mamelukok), bizony illő dolog, hogy a »tigrisek« tanyáját is fölkeressem az »Arany Oroszlány«-nál.

Nem is csoda, hogy mi, kik az Oroszlány tejével táplálkozunk, legalábbis tigrisekké leszünk lassankint, s hogy mint minden fenevad, némileg szomjúhozzuk a vért is.

Ha a régi Pestnek lehetett »Pilvax«-a, »Fillinger«-je, Szegednek is miért ne lehessen »Arany Oroszlány«-a, hol a szegedi politika mosdatlan állapotban, fésületlen hajjal, reggeli pongyolában jelenik meg a kávés findzsák és ibrikek között, mely a virginiák kavargó füstjével összecsókolózva, felhő gyanánt ereszkedik a város fölé, beveszi magát a levegő atomjaiba, s mindenki azt szívja be.

Különben az Oroszlánynak már történeti múltja is van. Az árvíz után itt tartotta Szeged városa első értekezletét, itt hangzottak el az első dikciók a megnémult városi atyák ajkain, bizonyítva a régi latin mondás mellett, hogy a »vízben van az igazság«. Továbbá itt élte le csecsemő korát a »Reizner-ügy« is, bizonyítva, hogy még sincs igazság a vízben.

Hanem hát mindez csak bliktri; az »Arany Oroszlány«-t tanulmányozni kell, ha valaki ösmerni akarja, hacsak részben is. Mégpedig különféle oldalról kell tanulmányozni.

Az Oroszlánynak két ajtaja van az Iskola utcáról. Az egyik a Tisza, a másik a Duna felől. A radikálisabb kávézó közönség a Duna felőli ajtót használja ki- s bejárásnak, ezek közül a republikánusok a biliárd melletti félasztaloknál ülnek le, kinézik, hogy az »Egyetértés« kinél van, s az »Egyetértés« felé szegzett szemmel foglalnak várakozó állást, míg ellenben a mérsékeltebb radikálisok a kávéház túlsó hajójába menekülnek, s a »Pesti Naplót« kérik a pincértől. Ha az nincs, jó nekik a »Közvélemény« is.

A Tisza felőli ajtón leginkább öreg urak jönnek be, és tőkepénzesek. Ezeknek nemigen van politikájuk, s nem is szeretik azt. Lehetőleg elvonulnak, s megelégszenek a »Hon«-nal is, melynek hirdetési (tehát legkorrektebbül szerkesztett) részét nézik át legelőbb, aztán az újdonságon rágódnak.

Általában az Oroszlányban reggel más közönség van, mint délután, s este ismét más.

Reggel a kávéház mellékszobájában az úgynevezett »zöld kabinet«-ben székel a politika, délután az udvar-alcoven-ben üti föl sátrát a statusbölcsesség. Mégpedig két asztalnál, a kerek- és a hosszúnál.

A hosszú asztalnál űzetik a »telivér szegedi politika«, míg ellenben a kerek asztalnál, mely a »diplomácia asztalának« is neveztetik, a legmagasabb szempontból beszéltetnek meg ennek a tehetetlen Európának az ügyes-bajos dolgai.

A diplomácia asztalánál két nagy párt van, a »fekete párt« és a »kapuciner párt«. A kapuciner pártiak kevesebbet beszélnek, de semmit sem mernek.

Ami ezenfölül van, az már legföljebb »kotyel« beszéd, mely közel jár ahhoz a tudományos tanácshoz, hogy az átkos kormánynak az Alföldi Vasútnál épülő töltés deszkafalait vízhatlan vászonnal kellene bevonni, ha valami tökéleteset akar.

Nem akarom ezúttal elősorolni az egyes alakokat, kik közt sok eredeti van...

Nem akarom említeni a nagyhangú szónokot, aki nyíltan enunciálta, hogy ha az ő csizmatalpa beszélni tudna, külömb külügyi politikát vinne, mint Andrássy gróf.

Nem szándékozom pellengére hurcolni azon szakférfiú mértani ismereteit, ki csónakon mentette az árvíz után a holmiját, de miután a kelleténél többet rakott föl a kis lélekvesztőre, a csónak merülni kezdett, minélfogva kénytelen volt néhány nehezebb vastárgyakat kihányni belőle a Dugonics téren. Hogy el ne felejtse a helyet, ahova holmiját leteszi, azon irányban, amelyben a csónakról a vízbe lepotyogatta, a bicskájával egy jegyet rótt a csónak bordáján. Hogy megtalálta-e aztán ezen rendszer szerint a holmiját bizony fordulókor, nem merem állítani, annyi azonban bizonyos, hogy az Oroszlányban a rekonstrukcionális vitáknál úgy szerepel, mint matematikai talentum.

Egyáltalában nem szándékozom személyeket hozni előtérbe, még csak Jánosomat sem említem meg, aki minden politikai institúció közül csak a török nemzetnél lát egy becsületre méltót: a sokfeleség tartást. Mert hát hiába, őszerinte »ha gyenge is a vászoncseléd, mindazonáltal ez a fundamentuma az erőnek«, márpedig csak az erős nemzet lehet erős nemzet.

Ami pedig oly megcáfolhatatlan állítás, hogy még a »vágtatva lovagló doktor« sem merne talán ellene disputálni, pedig ő a világ teremtésére nézve is módosítási javaslatokat hurcol az agyában. Kár, hogy most utólag már nem lehet érvényesíteni.

Mielőtt a legközelebbi tárcában bővebben visszatérnék az Oroszlány jellemzésére, meg kell említenem, hogy sohasem volt az »Oroszlány« unalmasabb, mint most, mivel most minden asztalnál egyforma politika foly: az elégedetlenség a kormánnyal szemben, s az apprehenzió Tisza ellen.

Tisza most a legnépszerűtlenebb Szegeden, amikor tulajdonképpen legnépszerűbbnek kellene lennie, mert éppen Szeged érdekében dolgozik; egyik törvényjavaslatot a másik után nyújtva be a »Ház«-nak.

Csodálatos jel a nép szívében melyet csak én magyarázhatok meg egy kis történetkével.

Múltkor találkozom a Marcsámmal egy deszka-járdán.

- Adok magának egy virágot mondom neki egy szál rózsabimbót nyújtva át.

A legnagyobb dühvel belehajította a vízbe:

- Én magát gyűlölöm. Ne kísérjen...

- Jól van, jól. De hát miért nem fogadja el legalább a virágot?

- Azért, mert múltkor egy egész galyat vett el tőlem.

S az a politika, melyet az én Marcsám velem szemben követ, egészen kifejezi Szeged politikáját a Tisza Kálmán törvényjavaslataival.

Nagy regényírónk végre meglátogatta Szegedet. A tegnap déli vonattal jött, s mindjárt délután megnézte csolnakon a vasúti töltési munkálatokat.

Mikor a csolnak végigsuhant a rókusvárosi romok és düledékek közt, Jókai arcán a meghatottság látszott.

- Ilyen nagy pusztulásról fogalmam sem volt.

- Szebben van már ez leírva - mondám - a »Kárpáthy Zoltán«-ban és az »Új földesúr«-ban.

- Ellenkezőleg; csúnyább pusztulás ez a leírottnál, s éppen ezért sokkal szebb.

Midőn a csónak a vasúti hírhedt új töltés mellett járt, a szádfalon túl az éppen akkor kerekedett szélben ölnyi hullámokat hányt az ár. Jókai csodálkozva jegyezte meg, hogy a Balatonon még a legnagyobb viharban sincs ilyen hullámverés.

A töltési munkálatokkal meg volt elégedve, amit egy kormánypárti képviselőnél, aki még azonfölül Tisza Kálmánnak személyes barátja, nem lehet rossznéven venni. Visszafelé jövet, mintegy három perc alatt, lerajzolta albumába az Illovay-féle malmot.

Az Illovay-féle malom leginkább ragadta meg figyelmét.

- Ha jó kép lesz - szólt az első egy-két odavetett vonásnál -, hazaviszem a Róza leányomnak, ha ellenben nem sikerül, jó lesz a képeslapomba, a »Népvilágba«.

Mivel azonban Jókai ügyes rajzoló (valamikor festőnek készült), olyan szépen oda teremtette a regényes düledéket a papírra, hogy bármely művésznek tisztességére válnék. A szomorú malom minden legkisebb részlete is híven kidomborodik a képen, mellyel hihetőleg nemsokára találkozni fognak a »Népvilág« olvasói.

Estefelé megnézte a többi látnivalókat, a töltéseket, a szivattyúzást. Leginkább a vasúthoz vezető töltésen levő barakkok érdekelték:

- Ezek itt nagyon rossz helyre vannak építve - mondá Tisza Lajos.

- Nem is érdemli meg az ilyen tákolmány, hogy jobb kilátás legyen belőle ha úgy sincs belőle semmilyen kilátás (t. i. a barakk-házaknak nincsenek ablakai).

Nagyjában a következőket jegyezte meg állapotainkra vonatkozólag Tiszának. Szeged ma sokkal kevesebb a semminél. Mert ha csak semmi volna, legalább nyomban lehetne építkezni.

Majd ismét így szólt a királyi biztosnak:

- Ne sokat törődj a házakkal, hadd legyenek a házak alacsonyak, szerények és kevésbé díszesek, csak a töltések legyenek magasak és erősek.

Az estét Jókai a »Hétválasztó« egyik szobájában tölté, hol a biztosi tanács tagjai közül is többen környezték (kikkel Jókai, mellesleg legyen mondva, nincs megelégedve). A vacsoránál Komjáthy Béla orsz. képviselő mondott rá toasztot.

Ma korán reggel a királyi biztos és tanácsosainak kíséretében az Öthalomra rándult ki a nagy író, de nem találta a helyet érdekesnek, talán azért mint mondá, mert ott egy tudós (Varázséji) mutogatta a tájékot.

Ebédre Tisza Lajos hívta meg: de nem fogadta el meghívását.

- Szívesebben ebédelek a fiúkkal - mondá -, mert félháromkor úgyis indulnom kell.

Ebéd alatt, mely három egyszerű ételből, gyümölcsből s italnak az általa oly szépen megírt »Chateau Palugyai«-ból és Gieshübli vízből állott, derültebb kedélyhangulatba jött, mert Jókait kevés beszédű, komoly embernek lehet mondani, ki amily bőkezű szellemével, amikor ír, éppen olyan zsugori azzal, ha beszél.

Különösen a halpaprikás bájolta el; mégiscsak megérdemli ez a Szeged, hogy nagy város legyen, ha így lehet itt enni hétköznap.

Ebéd után véletlenül megindult orromból a vér.

- Ugyan mennyibe kerülhet ebből a vérből, öcsém, egy liter? - kérdé tréfásan.

Két óra után kikísértük az indóházba, hol már az öreg Keméndy bácsi várta a podgyászával.

- Milyen szép dolog mameluknak lenni - mondom Jókainak -, rendőr kíséri mindenütt, mint a cárokat.

- Az ilyen városban kevés annak a haszna, hol csak úgy esik lopás, ha maga a rendőr a tolvaj tréfálódzék Jókai.

Körben álltunk az indóház udvarán, hol lassanként egész udvar képződött Jókai körül. A közönség özönlött, hacsak távolról is látni Európa egyik legnagyobb és legszeretettebb emberének arcvonásait.

Hogy a kíváncsi szemektől és a tolakodóktól megkímélve legyen, figyelmeztettem, hogy a vonat még soká nem indul, jó lenne talán, ha benn az ebédlőben leülnénk, legalább nem fárad ki az álldogálásban.

Jókai mosolyogva veté ellen:

- Még majd azt hinné a közönség, ha bemennék, hogy én önökkel rossz lábon állok.

A vonat elindulta előtt, miután megváltotta első osztályú jegyét (dacára, hogy ingyen jeggyel is utazhatna), Keméndy bácsit megkérte, hogy vegyen neki az útra egy-két újságot.

Meg is hozta az öregúr a »Lloydot« és az »Egyetértés«-t. A »Pester Lloydot« átvette tőle Jókai, hanem az »Egyetértés«-hez hozzá nem nyúlt.

- Azt neked testálom - mondá -; ilyenért nem adok pénzt. Mert hát engem eleget szidnak ingyen is.

Ha valaki Bács vármegye beli ember ide vetődnék most, egész ámulatba ejtené ez az itteni alkotmány, hogyan csinált a víz Szegedből külön országot.

Ott székel az udvar a Zsótér-féle házban, s nemsokkal kisebb az, mint valaha teszem azt az Apafi Mihály uramé lehetett.

Egész fényében az udvar, sürgő-forgó udvaroncok járják a folyosókat, s benn a teremben a Nagyúr tanácsosai csoszognak, sugdosnak, szövetkeznek és marakodnak. Foly azt udvari intrika is. A zárt ajtók mögött, a tükrök előtt mosolyogni tanulnak a hízelgők, s cselt szőnek a diplomáciára hajlandóbbak.

Ott látom Teleki Mihály uramat, Horváth Gyulában, Naláczy és Bánffy uraimék bontakoznak elő Végh és Komjáthyban. Valóságos Veér György Bakay Nándor. Csupán őkegyelmét, Béldy Pál uramat nem látom sehol sem. (A Béldy Pálok most nem járnak a fejedelmi udvarokba.)

S künn a város is egészen a székváros alakját viseli. A várfalakon a festői hadi sátrak ülnek egymás mellett s pőrére vetkőzött katonák köpködnek le a falakról. Látszik, hogy közel kell lennie valahol a fejedelemnek, mert rá sem hederítenek a kapitányra.

S maga a hatalmas fejedelem nem függ senkitől, és sokkal nagyobb úr, mint holmi fejedelmek. Háborút nem üzen neki senki, mert mások tartoznak őt megvédelmezni, adót nem szedet, mert azt is mások végzik helyette, parancsol mindenkinek és nem engedelmeskedik senkinek, uralkodik, ahelyett hogy kormányoznék.

Izgatottan jár-kel a szobában, ambíció feszíti mellét, gond üli arcát, kegyeket osztogat jobbra-balra, és mégis szerencsétlen, mert nem tud aludni. (Bezzeg boldog ember volt hát töltéstvédő Lukács György, ki ellenkezőleg semmi egyebet nem tudott, mint aludni.)

Nehéz volt nekünk ebbe az új állapotba beleszokni. Nekünk, akik megszoktuk már, hogy Zombory szenátor történeti nevezetességűvé vált kalapja alatt is hatalom van, fáj látnunk, hogy a főispánnak hatásköre is megcsorbult, s midőn a Nagyúr valamelyik szobájában meglátja őméltósága a tükörből a saját alázatossá vált ábrázatját, bizony nem csoda, ha nem ösmer magára s kérdőleg eltűnődik: »Te vagy, te vagy jó öreg Dáni Ferenc?«

Bizony talán nem is ő az. Vagy ha ő, akkor úgy járt, mint Don Alcazo, a nemes spanyol lovag, kit szilaj paripája odavitt, ahova akarta, s kardja hegyén galamb ült, szelíden suttogó tanácsokat osztogató.

Reiznert kilőtte alóla a közvélemény, kardját, hatalmi jelvényét kiütötte kezéből a biztosi intézmény; csupán a galamb maradt meg neki: s arról a galambról is kisült, hogy csak szarka.

Tünékeny minden e földi létben, s kivált ebben a nagy melegben könnyen olvad a nagyság és hatalom. De hát a hatalom elvégre is nem olyan, mint az idő, hogyha elröpül, vissza nem kerül. Lesznek még jó idők Szegeden, midőn elveszítjük monarchiális jellegünket, s visszakapjuk megint a »jó öreg Dánit«, kivel ha tréfálnak is, kit ha kicsinyítünk is, mégiscsak szeretjük, mert visszatér vele az ős patriarkális modor, s mert ő mégiscsak a »miénk«.

Mindig kicsordul a könny szememből, mikor meghallgatom azt a szegedi epizódot, hogy a követjelöltet itt ekképp ajánlotta az illető párt vezérszónoka:

»Ajánlom pedig követünknek X. Manót...

(Gyér éljenzés és vegyes ellentmondások.)

»Városunk jeles fiát... és... és...

A szónok ekkor ránézett a karzaton ülő feleségére, ki a szemeivel bátorítá, s így fejezé be hirtelen:

»És sógorunkat.«

(Általános lelkes éljenzés.)

Isten ellen való vétek ilyen városba behozni a modern levegőt, hol ennyi oroginalitás terem. Nem valók vagyunk mi monarchiának. Nem az európai civilizáció talaja ez, hanem a magyar hagyományos fejlődésé. Nem kellenek ide nagy házak és nagy emberek. Ez a kisemberek és kis épületek hazája.

Azok az alacsony viskók szerény födelükkel, vakolatlan falaikkal, melyek most sár és rom, azok voltak Szeged városa, s nem igaz az a bonmot, hogy Szegedből a falu dőlt el, s a város megmaradt. Szegeden a falu volt a város, s az igénytelenebb része volt értékesebb.

Azért is esik rosszul a benszülött gányónak, mikor a bizottság holmi európai értékfogalmak szerint becsüli meg kárát, rombadőlt háza helyén. Ki bírná annak a helynek az értékét meghatározni, ahol a nagyapa térdén ringatta az unokát? Nem fizeti azt meg a burkus király kincses kamrája sem!

Tisza Lajos, mint a hír beszéli, s mint gyönyörű beköszöntő beszédjéből is kilátszott, érzi is a közelgő népszerűtlenség szelét.

Mondják, hogy ennek kikerülése sok aggodalmat okozott neki.

Egyszer állítólag meg is kérdezte volna Horváth Gyulát, hogy mit gondol, miként lehetne folyton népszerűnek maradnia.

- Hja, kegyelmes uram - felelte Horváth Gyula -, ha én azt tudnám, akkor én magam próbáltam volna meg már régen.

Akkor aztán egy kedélyes órájában ennek a titoknak a megoldásával bízta meg az egész biztosi tanácsot.

Izzadtak egy félnapig. Senki sem találta el. Mindössze Komjáthynak volt egy indítványa:

»Hadd járjon a királyi biztos mindennap feketézni az »Oroszlány«-ba, ott hangosan kérje a pincértől az »Egyetértést« és még hangosabban szidja Herrichet!«

A propozíció elég jó volt, de mégsem egészen biztos. Ilyet lehetetlen volt találni.

Végre is azon bizonyos helyen, ahol az a bizonyos tizenhárom mameluk szokott tanácskozni, egyszer csak véletlenül kipattant egy magvaszakadt mameluk fejéből a szikra:

Tisza Lajos okosan tenné, ha a segély kiosztásnál az utolsó forintot csak akkor osztaná ki, mikor már benn ül a kupéban elutazóban innen. Így tán megmaradna népszerűnek.

A mameluk jól okoskodik. Ez az egyedüli mód népszerűnek maradni.