Az istenek is megokosodtak.

Akit azelőtt gyűlöltek, tanítóvá tették, most sokkal finomabb rafineriával, beleültetik az intendánsi székbe.

Hogy mért gyűlölték annyira Podmaniczky Frigyest, aki egészen szeretetreméltó ember, nehéz elképzelni. Egész életében jámbor, istenes ember volt. Az egykori híres furvézerben (mert ezen a téren lett ő a legnevezetesebb) senki sem gyaníthatta volna a jövendő kor színházi intendánsát.

Azonban sic fata tulere. Podmaniczky Frigyesből intendáns lett. Tíz évig viselte ezt a hivatalt. Majdnem hihetetlen. Tíz álló évig! Ez a legnagyobb kritika. Egy tíz éves miniszter is ritkaság (nekünk az is van), de egy tíz éves intendáns már valóságos csoda.

Mindig azt hallottam, hogy valami nagydíj van arra kitűzve, ha valaki egy olyan kiszítt szivart produkál, amelyiknek a hamuja le nem esett. Ilyen szivar volt Podmaniczky. Tíz évig nem esett le a hamuja. Éppen nem lehet csodálkozni, hogy most a tizenegyedikben végre leesőben van.

De hát miért megy el a nemes báró? Megharagudott. - Vajon miért haragudott meg? Bizonyosan rosszul esett neki, hogy a pénzügyi bizottságban olyan haragos hangon estek neki az Opera igazgatásánál meghonosodott modusnak. Némelyek másképp magyarázzák az ő távozását. Azt hiszik, hogy valami jövedelmezőbb, nagyobb állásba megy. De ez nem lehet igaz. Podmaniczky Frigyes nem a mai léha emberekből való, kik folyton csereberélik a jót a jobbal; ha Podmaniczky egy pozíción megáll, ő azt el nem hagyja ok nélkül.

S előtte nem ok az, hogy egy jövedelmezőbb hivatalt kap.

Mert egyet ki kell Podmaniczkyról mondani, hogy csak a ruhája tarkabarka, a karaktere hófehér. Az ő önzetlenségéről regényt lehetne írni. (Mégpedig sokkal jobbat az ő regényeinél.)

Egy lap (talán a »keresd mindenben az asszonyt« elvnél fogva) még a báró nadrágjainál is tarkább pletykába szövi be lemondásának okát. Ez kevés hitelt érdemel.

De legyen bármiként, annyi bizonyos, hogy a báró duzzog, s hogy lemondási szándék jár a fejében: világosan kitetszett ez újévi válaszában, melyet a gratulálókhoz intézett.

S íme megértük azt, hogy miután volt elég ereje tíz évig, dacára a sajtónak és színészeknek, megállni egy olyan foglalkozásban, melyhez minden reporter és minden kórista jobban akar érteni, mint az intendáns, miután színészi intrikák, kulissza mozgalmak, hírlapi agyarkodások, kaszinói cselszövények, nem bírták elvenni a kedvét s megingatni a székét - most a pénzügyi bizottságban ölné meg egypár akadékoskodó mameluk.

...Egy hérosz, aki a golyó által ejtett sebeket föl sem vette, hanem egy méhcsípéstől halni készül.

Reméljük azonban, hogy a báró elmenetele még nem bevégzett tény. Ha Tisza megkéri, hogy maradjon, »igen-t fog mondani. (Hiszen mindig »igen«-t mond Tiszának.)

Távozása nagy veszteség lenne két műintézetünkre, melyek sokat köszönhetnek az ő fáradhatatlan, odaadó buzgalmának. A Nemzeti Színházat ő emelte ama magas nívóra, amelyen áll. Ha egyebet sem tett volna, elég lenne. Az Opera, az igaz, gyenge, mégis sokba kerül. De minden kezdet drága és nehéz.

Egypár megrovandó tarkaságot is talál ott az ember, hogy például kineveznek operatanácsost (mért nem már hangtanácsost?), hogy az Erkel-dinasztiát hagyják ott grasszálni, s örökké az Erkel-darabok járják.

Az embernek a szíve vérzik, mikor látja pocsékká téve a történelmet, látja bőgni és ugrálni, mint egy kecskét Petur bánt, Hunyadi Lászlót s a névtelen hőst, Imre hercegünket.

Gondolja meg az Opera főfelügyelője, Tisza Kálmán, hogy ő is történeti személy lesz (igen, igen, hiába rázza a fejét Csanády úr) a jövendő kor Erkelei őt is zenére teszik s ugrálva fogja elénekelni beszédeit hajába és szakállába font gyöngyökkel.

S mi több, hírlik, hogy Erkel egy régi operáját találták fel a színházi könyvtárban, a »Brankovics«-ot, s hogy ezen archeológiai leletet színre hozzák.

És most már ott vagyok, amit tulajdonképpen mondani akartam. Hogy ti. én csak egy esetben látnám indokoltnak a Podmaniczky távozását.

Ha a »Brankovics« elől szökik.

...Kegyelmes belügyminiszter úr, nyissanak neki ez esetben utat szegénynek!

De ha a magyar Erkel-féle operákból nem is kérünk, igazuk van azoknak is, akik a »taljanizmus« ellen panaszkodnak. Turolla kisasszony kétségkívül legkiválóbb dísze az Operának, de hogy az ő kedvéért csak az olasz operát kultiválják olyan mértékben, mint most teszik, azt ha megengedi is a hármas szövetség (amelyikben nincs bent az olasz nemzet), de egyoldalúvá, úgyszólván provinciálissá teszi operánkat.

Még nagyobb igazuk van azoknak, akik azt vetik fel, hogy sok hasznavehetlen tagot szerződtettek. Van például egy művésznőnk (de sem nem Turolla, sem nem Bartolucci), akinek egyes fölléptére 1200 frt esik.

Tartanak egy énekest, aki bakter szerepeken kívül sohasem énekel egyebet s négyezer forintot húz. (Ezért nyolcszáz igazi baktert lehetne kapni.)

A legnagyobb igazuk azoknak van, akik sokallják azt a pénzt, amibe az országnak kerül. Boldog az ország azokon a napokon, amikor nincs előadás, mert akkor négyezer forintot takarít meg.

De hát a legislegnagyobb igaza mégis Podmaniczkynak van, aki azt mondja: »hogy ezt nem lehet másképp csinálni«, mert sok haszontalan személyzetnek is kell lennie, mivelhogy mindent ki lehet számítani, még az időváltozást is megmondja a kalendárium, de hogy ki mikor reked el, az kiszámíthatatlan. És a legokosabbat mondta a pénzügyi bizottságban Tisza, hogyha nagyvárost akarunk Pestből csinálni, akkor azt a pénzt ki kell dobni az idegenek kedvéért, kik fővárosunkban időzve, ezt az egyetlen szórakozást találják.

Az Opera még ma a kezdet stádiumán van. Még története eddig nincs, de történetírója már van.

Gondolom Jósikát akarták megbízni 1200 frttal, az Opera történetének megírásával. (Átkozott mohóság.)

Ha csakugyan meg lesz valamikor ez a történet írva abban Podmaniczky Frigyest fogja megilletni a legkiválóbb hely. Az ő érdemeit elösmeri mindenki. Csapásnak tartjuk távozását, mert semmi kétség, hogy később egyenletesebb, okszerűbb, és olcsóbb vezetést tudna behozni erélyével az Opera igazgatásába is... Szívünkből kívánjuk, hogy e kiváló férfiú eddigi helyén maradjon.

Ha mégis elmegy, sajnálni fogják színészei és kivált színésznői, kik már nem részesülnek többé az ő »cukros kritikáiban«.

Ez ugyanis saját külön találmánya volt.

Előadás után bekopogtatott az öltözőkbe, bekukkant a kulisszák közé s amelyik énekesnő nagyon jól énekelt, három cukkedlit kapott tőle, amelyik gyengébben, kettőt, amelyik rosszul, egyet.

Jelszava volt, hogy: »de kapni mindeniknek kell«.

E sajátságos kalkulussal kormányozta tíz évig a világ legszeszélyesebb teremtéseit.

Egy csomó levelet kaptam a »Pesti Hírlap«-beli barátaimtól, hogy miért gyenge az »Urambátyám« című humorisztikus lap első száma, melyet mi ketten szerkesztünk Bartók Lajos t. barátommal? Hogy micsoda ez? Hát csak ilyen lapot tudunk mi csinálni?

Ezek bizony egy kicsit furcsa kérdések s tulajdonképpen felelni sem kellene rájok, mert hányszor van az kérem, hogy egészséges szülőknek hibás gyermekük születik és senki sem kérdezi: miért?

Hanem ezúttal mégis felelek. Mert a publikum nagy tévedésben van.

Ugyanis azt hiszi, hogy ő csalódott - pedig tulajdonképpen mi csalódtunk.

Én így kombinálgattam magamban:

- Miért ne írhatnék én rossz dolgokat is, hiszen úgyis fényes lapot csinál a maga közleményeivel Bartók. Hadd legyen rajta az ő írói egyéniségének a nagyobb nyoma.

Bartók meg így okoskodott:

- Majd megcsinálja azt jól Mikszáth. Mi az ördögöt erőlködjem az első számba? Még azt hinné, el akarom nyomni.

Mikor aztán megjelent a lap, csodálkozva, kiábrándulva nevettünk az egymás szeme közé. (Nem igaz hát az, hogy senki sem nevetett a lapon!)

És most már tudja külön-külön mindenikünk, hogy neki csak jót lehet írni - mert a másik úgyis rosszat ír.

S így ezentúl alkalmasint mindig jó lesz az »Urambátyám«.

Szembetűnő gyorsan kezdenek eltűnni azok az alakok, akik még magyar ruhában járnak köztünk. Kit a civilizáció nyel el, kit a koporsó.

Elköltözött a szegény »fehér szerecsen« is, ahogy Kállay Jánost nevezték a barátai. Annyira megunta a közös ügyeket, hogy itt hagyta.

Olyan ember volt Kállay János is, akinél érdemes a tárcaírónak megállapodnia egy percig, nem azért, mintha jelentékeny szerepet játszott volna (azt még baráti nekrológban sem lehet ráfogni), hanem mert olyan ember volt, aminők ezentúl nem lesznek. Egy itt maradt őslény. Dédapáinak hasonmása. Az unokáink már csak a regényekből fogják ezeket ösmerni, ha ugyan lesznek addig olyan regényeink, melyek jól lefotografírozzák e kiveszőben levő régi urakat. Mert eddig még nincsenek. - Hamar a tollal, ecsettel, uraim, mert elfogy a téma!

Nagy, magas, izmos alak volt Kállay János, széles, halavány szerecsen arc, melynek a tömpe orr adta ezt a formát, göndör szőke hajjal. Nemcsak ő maga volt múzeumba való, de minden, amit rajta látni lehetett. A pecsétgyűrű az ujján, egy Kállayé, aki horvát bán volt, az óra, mely a zsebében ketyegett, egy másik Kállay ősé, aki országbíróságot viselt. A lánc az órán abból a bilincsből van kovácsolva, melyet a szép Krucsayné viselt egykor a pici lábán, akit a tulajdon férje nyakaztatott le.

A zsebe is tele volt régi okmányokkal örökké, mindég azok közt kutatgatott, keresgélt, hátha rábukkanna még valami domíniumra. Hiszen annyi volt a Kállayaknak, hogy könnyen megfeledkezhettek egyről valahol.

Egyszerű, szerény ember volt, de azért ki lehetett érezni a szavaiból, ha az ember egy kicsit megkaparta, hogy egykor pallos-joga volt. Nem őneki, de nekik. S az tulajdonképpen mindegy.

A Házban mindenki szerette, mert nem ártott volna ő még a légynek sem, még ha megvan is a pallos-joga. Őnála ugyan meghagyhatták volna!

Már több országgyűlésen képviselte a nagykállói kerületet, hol még nagy varázsa van a Kállay névnek.

Azelőtt katonatiszt volt, de nem bírt megmaradni a német életben, kvietált s az alkotmányos éra bekövetkeztéig otthon gyakorolta az ősi virtusokat.

Egy emlékezetes csínyje maradt fenn fiatal korából: mikor a kántort rávette, hogy a pap miséjébe azt énekelje be a szószékből: »olyan nincs«, emiatt aztán ki is csapták a kántort, de ő bőkezűleg gondoskodott róla s mindég sajnálta komolyabb korában ezt a tréfáját.

Ritka becsületes ember volt, őszinte jószívűsége nem ismert határt, bőkezűsége pedig egész az ingéig ért.

Ama patriarkális erényeket, melyek a régi időket bearanyozzák, mind örökölte ő is, a hibákból csak keveset.

De nem is élt ő e világon. Egészen ősei között mozgott. Ha egy kis borocskával felvillanyozta magát, azt vélte, velök társalog. A híres alispánnal, Kállay Miklóssal, aki örökös alispánja volt Szabolcs megyének.

- Pedig mindig egyhangúlag választották - szokta mondani Kállay János a büszkeségtől villogó szemekkel. - Mégpedig milyen egyhangúlag volt az. Ő maga kiállott a vármegyeház erkélyére s így szólt megválasztása után: »Elfogadom az alispánságot, de ha van valaki a megyében, aki nem akar, álljon elő, mondja meg, hogy nem kellek neki s én rögtön leköszönök«. De sohasem akadt senki. (Aminthogy természetes is, mert annak úgyis betörték volna a fejét.)

De Kállay Miklósnál is nagyobbra nézte azt a másik közelebbi ősét, aki nem akarta fizetni a dohányültetési adót. Mikor a fináncok felvették a protokollumot a bírság tárgyában, ezeket jegyezte be:

»Protestálok. Nem látom be, miért fizessek én a földemből adót az államnak, mikor ez a föld régebben az enyim, mint ahogy az állam fennáll«.

A »fehér szerecsen« is azt tette egész életében, protestált. Siratta a hazát, búsult a sorsán, de amellett vígan élt. A képviselői élet mézes léhaságait, aranyos kiváltságait egész csordultáig élvezte. Nagy szerepre nem vágyott, hiúság nem volt benne semmi.

Egyetlen egy dolga volt ebből a mostani világból való: a nyíregyházi vámsorompó ügye.

Ezt jól tudta. S ha szükségét érezte annak, hogy már régen nem hallottak felőle semmit a választók, felállt és előhozta évről évre a nyíregyházi vámsorompó ügyét.

Olyan biztos volt ez minden évben az újévi szünnapok előtt, hogy a miniszter már várta, mint ahogy várni szokta az ember a havat karácsonykor.

A miniszter olyan kedves volt, hogy sohasem oldotta meg ezt a kérdést: hadd legyen Kállay Jánosnak is témája.

A téma túlélte a Ház kedélyes »fehér szerecsen«-ét.

Vasárnap virradóra véglegesen elment az ősapáihoz.

Nem egy szűkebb kör gyászolja őszintén a tisztelt, korára nézve javabeli férfiút.

Ha olyan jó politikus lett volna, aminő jó ember volt, egész Európa siratná.

Hogy mi lesz velünk amíg élünk, arról fölösleges már gondolkozni és cikkezni, az úgyis a Tisza Kálmán kezében van: hanem hogy mi lesz velünk a halálunk után, arról még lehet beszélni. Az még parlagon heverő téma. A halál utánra még a legnagyobb mameluk is rendelkezhetik magával. Itt még lehet szavazni.

S ezért volt időszerű a Légrády Károly felhívása a halottégetés tárgyában a »Pesti Hírlap« vasárnapi számában.

Énrám, megvallom, nem tett a cikk borzalmas hatást.

Csak az döbbentett meg, hogy Légrády Károly mint lapkiadó legelőbb is egy csomó írót fogott meg elégettetés céljából, ezek közt nemcsak Törs Kálmánt, Borostyánit, de még Csernátony Lajost is. Ez mindenesetre gyanús jelenség.

A cikk nagy feltűnést keltett, s mindenki a halál utánra kezdett gondolni. A temetőőrök sápadtan jártak-keltek a trafikokban, hogy összevásárolják a készletben levő példányokat, nehogy még jobban elterjedjen a világba dobott eszme.

Az orvosok közömbösen vontak vállat:

- Nekünk mindegy, akár a földnek dolgozunk, akár a tűznek.

A bírák mérgesen csapták el a lapot:

- Hát hogy rendelünk mi el ezentúl exhumációt, ha valami gyanú utólagosan fölmerül?

A poéták összemosolyogtak:

- A világ minden temetői poezisét ki fogjuk hajigálni mint avultat a könyvtárakból s csak a mi köteteink maradnak, amiket ezentúl fogunk írni ilyenformán:

Iszonyú fájdalom repeszté szívemet
Mikor kemencébe tették kedvesemet.

Ezentúl már igazán a felhők közt, a csillagok mellett keresheti az ember elhalt kedvesét.

A kálvinisták azt mondták:

- Hát mire való a pokolt fölhozni a felületre, mikor az úgyis megvolt alul a katlanokkal és a parázstűzzel egyetemben.

A lutheránusok így szóltak:

- Ehhez nekünk a legtöbb jogunk van; mert már úgyis benne van a törvénykönyvben: »Lutherani comburantur«.

A halál maga pedig (ha ugyan olvassa a »Pesti Hírlap«-ot) fölnevetett.

- Teringette, eddig a »nagy kaszás« volt a nevem, ezentúl folyamodnom kell a belügyminiszterhez, hogy változtassa át a »nagy kályhafűtő«-nek.

Egyszóval mindenféle nézet volt. Az aláírók egész seregesen jöttek.

De az új ötletek sem hiányoztak.

Egy marcona fekete ember beállított tegnap a szerkesztőségbe s így szólott:

- Egy nagy találmányom van, uram.

- Nos?

- Boldoggá akarom tenni az emberiséget.

- Hogyhogy?

- A halála után.

- Igen?

- Olyan módszert találtam fel, hogy most már mindenki kényelmesen, nyugodtan halhat meg és olcsón... végtelenül olcsón.

- Ah.

- Tizennyolc forintba fog kerülni. Potomság!

- Ön is az elégetők közé jött feliratkozni, nemde?

- Oh, dehogy. Az elégetés semmi. Én olyan módszert találtam fel, hogy a halottak nem enyésznek el, hanem csak átváltoznak...

Érdekelni kezdett a dolog.

- Átváltoznak - folytatá - találja ki, uram, mivé?

- Nem bírom elgondolni.

- Sírkövekké változnak át.

- Bámulatos.

- Pedig úgy van, uram. A halottat be kell önteni hidraulikus cementtel mintegy tenyérnyi vastagságban, a cement megkeményedik, egy pár óra alatt kővé válik... S így minden ember sírköve lesz magának. A kőbe egészen el lesz zárva a test s abból semmi veszélyes miazma ki nem árad. Oh, be pompás lesz! Egy kővé vált generáció!

- Éppen úgy, mint az elátkozott kastélyokban.

- Írja ki, uram, ezt az ideát. Hátha Légrády úr is erre hajlik.

- Jól van, megírom.

- Tegye hozzá kérem, hogy e kövekből aztán építeni is lehet.

- Az ám! Például az új országházra már jól lehetne felhasználni a most elhalt képviselők cement köveit, pompásan venné ki magát az illetők neveivel, s azonfelül történeti emlék is lenne. Okvetlenül megírom.

Egy hirtelen gondolat kapta meg:

- Ne, ne, oh ne írja meg... a világért se írja meg. Most jut eszembe, hogy az idea sokat ér. (Szeme megcsillant.) Mit gondol, hátha még gazdag ember lehetnék általa? Ha például minden halottól csak egy garast szednék is. Naponkint vagy ötezer halott az országban, ötezer garas... Iszonyú összeg!

- Igen - mondám -, de miként szedné ön be a pénzt a halottaktól?

Elgondolkozott, majd szomorúan lecsüggeszté fejét.

- Erre nem is gondoltam - tagolá melankólikus mosollyal. - Igaz, igaz... a pénzt bajos volna beszedni tőlük. Lemondok inkább, hadd legyen az eszme az emberiségé egészen ingyen...

- Igen nemes dolog öntől. Szabad tudnom a becses nevét?

- Frits János. De ne tessék a nevemet kiírni. Legyen egészen ingyen az emberiségé.

*

Nem is írtam volna ki a nevét, hanem ma kíváncsiságból tudakozódtam utána, hát felvilágosítottak, hogy a lurkó foglalkozására nézve - ügynök a lábatlani cementgyárnál.

Egyebütt csak mese tündérország, gyermekek számára gondolták ki s népesítik be az ő ízlésük szerint, nálunk színvalóság. Én magam is jártam benne. Székelyországnak nevezzük. Ami szépet, ragyogót el tudunk képzelni, azt mind oda helyezzük. Azért van aztán bebútorozva csodálatos dolgokkal. A férfiak óriások, egy-egy hős mindenik, az asszonyaik regékbe való szépségek. Aranyhajuk egész bokáig ér le, még tán csillag is van a homlokukon. Rózsaszín sugarakkal önti be a lealkonyodó nap az ódon várakat, melyek alatt átöltöztetett királyfiak mennek, mendegélnek. Az Olt vizében nimfák fürdenek, éjjelente az erdőségekből izgató zúgás kél. Mintha az elmúlt századok diskurálnának ki onnan az emberekkel.

Minden magyar ember lelkesül a székelyekért. Ők nekünk a kedvenceink s oly nagyokká nőnek meg a fantáziánk alatt, hogy aki aztán elmegy közéjük, soha sincs velök megelégedve. Hát csak ennyi! - kiált fel majd mindenki lehangolva. - Hiszen csak olyan itt minden, mint minálunk.

Pedig nem olyan.

Más a föld, kétszer akkora erővel kell megművelni és mégiscsak félannyi termést hoz, mint a miénk.

Más a napvilág, egy jó félórával előbb kell fel, de előbb is pihen le.

Mások a fogalmak is. Aki itt gazdag ember, nagy úr, arról nálunk azt mondanák: »van valamicskéje«, aki pedig szegény ember itt, az »nagyságos úr« lenne köztünk, mert az annyit dolgozik az élete fenntartásáért, hogy itt palotákat építhetne akkora szorgalom és ügyesség mellett.

Eddig csak egyen csodálkoztunk, hogy ott a »nagyságos« titulus több, mint a »méltóságos«. Pedig ilyenformán van ott összekeverve minden.

Valóságos magyar Gascogne az. Rajokat bocsát ki a világba, fiai szétözönlenek szerencsét csinálni és csinálnak is, mert szívósság, szorgalom van bennök. Az otthoni föld nem bír eltartani annyi székelyt, ahány van. Otthon a székely nem boldogulhat és mégiscsak otthon boldog az ő kis falujában, tiszta házikójában, hol szelíd eperfa borul lombjával a kopjás kapura... s megszólal a harang estenden fent a dombon, a fallal kerített templom tornyában.

Minden templom egy-egy erősség. Ott még az isten is várakban lakott.

Régi vitézségük száz emléke áll. Minden dülő, mezsgye egy-egy csatának a színhelye. Az ekevas alól annyi kardpenge fordul ki, ahány emberi csontdarab.

A hősök klasszikus földjén vagyunk.

De az itthon elképzelt tündérmesékből csak annyi az igaz, hogy a legbőszebb sárkány, a vihar kikereste magának a legvitézebb népet, ahol a székhelyét felüsse.

Itt lakik Háromszéken a hatalmas, erős »Nemere«, a szelek királya.

De én nem találkoztam vele.

*

Egy kicsit messze esik a székelység az ország szívétől, kivált mióta a főispánoknak nem kell járniok többé a főrendiházba szavazni, mert azóta megszüntették a gyorsvonatokat.

Huszonnégy óráig megy az ember Brassóig, mialatt a kupé ablakán át nézve, elfutnak egymás után a vidékek. Ahol kultúra van, ott a szász az úr, ahol semmi sincs, csak egy nyomorult kunyhó, ott az oláh teng.

Egy oláh asszonyt, aki egy kis hároméves piszkos gyereket tartott a karján, megszólítottam a hírhedt Balásfalva állomásnál:

- Mennyiért adja el ezt a medvebocsot?

Szemérmetesen mosolygott.

- Nem eladó a gyerek - mondá, de azután, mint aki tart valamit a portékájára, megnyálozta ujjait s elkezdte vele mosni a fiúcska arcát, hogy többet mutasson.

Hozzám sompolygott s kíváncsian kérdé:

- Mégis mit adna érte, domnyule, ha eladnám?

- Hat forintot.

Röhögött miközben tündöklött a szép fehér fogsora (mert az oláh asszonyok többnyire vakító szépek), s szeretettel csókolta össze a kis kölyköt.

Az út mellett sűrűn bukkannak elő régi várromok, úri kastélyok. S azokhoz mindenikhez egy csomó rege és egy csomó történet fűződik. Sehol nem mélyednek el az emberek oly nagy előszeretettel a múltba, mint Erdélyben. S ez olyan végtelenül nyomasztó érzés. Ösztönszerűleg sejtik talán, hogy Erdélynek már csak múltja van.

De ne időzzünk hosszasan az utazásnál. A vidék úgyis szürke most s nem köti le az utas figyelmét. Legyünk egyszerre Háromszéken a székelyek között.

Íme, végre látom őket. Többnyire zömök, tagbaszakadt emberek, értelmes arccal, nyájas vonásokkal s inkább szelídség van a szemekben, mint villámok. Igazán ezek volnának a marcona hősök ivadékai?

Igazán bizony. Mert furfang van ám ezekben a hosszúkás tatáros fejekben, s az a vastag nyakuk ugyancsak hajthatatlan némelykor.

A székelynek még a jó sem kell, ha ráerőszakolják. És a rosszat is elfogadja, ha jól bánnak vele.

Egy tudós emberük elbeszélte nekem, hogy a granicsár korszakban botbüntetéssel kellett őket rákényszeríteni, hogy krumplit ültessenek. S még így is nagyon nehezen ment. Pedig most a krumpli a főterményük.

A székely büszkeség most is olyan, mint valaha, csak ki kell tudni ütni a szikráját.

Egy összejövetelükön vettem részt egy alkalommal, ahol sok mindenféle panasz merült fel. Elmondták, hogy a kormány mostoha irántuk. Több előnyben részesülnek még a nemzetiségek is. Ők a magyarság bástyája s mégis az ellenséget erősítik a magyar kormányok.

- Iskolát kellene kérnünk - mondá az egyik szónok.

- Vasútra volna szükségünk - hangoztatta egy másik.

- Az iparunkat kellene emelniök, mert elpusztulunk másképp.

Az ingerültség nőttön nőtt s gomba módra születtek a kalandosabbnál kalandosabb kívánságok, amelyekkel majd kiállnak a kormány elé, míg végre fölállt egyik, aki a legtekintélyesebb volt közöttük, s odavetette önérzettel:

- A székely soha nem kunyorál.

Egyszerre, mint egy varázsütésre, kevély lett minden székely, nem volt ezeknek e perctől kezdve semmi kívánnivalójuk, oly megelégedettekké váltak, mintha megannyi király ülne körbe a hosszú asztaloknál.

S ha most odahozta volna Trefort az iskolát, Kemény a vasutat, még tán rá is kiáltottak volna: »Nem kell, vigye az úr valami szegényebb vidékre.«

Pedig bizony elég szegény vidék az. Két szóval lehet elmondani a bajukat: kevés a földjük.

Azelőtt elég volt, mert a székelyek voltak kevesebben, pusztították őket a folytonos háborúzások.

Nemes faj, harcra termett. Mert a háború nem ártott nekik semmit, de a béke megöli őket.

Pedig jól értenek a béke fegyvereihez is: a földet kitűnően művelik, szorgalmasak, szívósak, az iparűzésben is elöl vannak. Úgy kezelik a fűrészt, kalapácsot és fúrót, mint a kardot. Csak éppen egy fogást vesztettek el a békében.

Mikor nem volt fegyverük vagy puskaporuk hajdanta, hát elvették az ellenségét. Most, hogy immár földjük sincs elég, szintén az ellenségét kellene elvenni, de már ezt nem tudják.

Nincs meg bennük a terjeszkedési erő, mint ahogy egyáltalán nincs meg a magyar fajban. Kivándorolnak évről évre a saját szülőföldjükről Moldvába, Oláhországba.

Szinte hihetetlennek látszik, hogy ők voltak ezen a földön a legelőbb. Minden arra mutat, mintha ők jöttek volna ide a legutoljára és már nem jutott nekik elég föld.

A székelyek sok rossz napot értek, de jót sohasem. Magyarország és Erdély minden vidékének volt olyan időszaka, midőn a nemzet jó- és balszerencséjének hullámzásai szerint felüdülhetett kissé: a székelységnek nem volt; mire a nap sugarai odáig eshettek volna, azalatt a nap rendesen lehanyatlott.

Közel két évtizede van már magyar kézben a kormányrúd, de annak a Székelyföldön még mindig csak az árnyéka látszik.

*

Gyakorta szokták mondani a magyarországiak, hogy a székelynek két esze van.

Sokszor a jobbik eszükkel gondolnak ki valamit, de a rosszabbikkal hajtják végre.

Én úgy találom, hogy nekünk magyarországiaknak van két eszünk velük szemben.

Az egyik eszünkkel magasztaljuk, nagyra becsüljük, nemzetünk virágának tartjuk őket.

A másik eszünkkel pedig el hagyjuk őket pusztulni.

A székely népre, mint már előbb is említettem, sokat ráaggat a szeretet és a harci regéken meghízott fantázia olyat, amit ott nem lehet megtalálni. Ők magok nem Antoniusok s a székely asszonyok se Tündér Ilonák. Különösen nem azok a Háromszéken. (Mert a marosszékieket dicsérik.) Hanem az asszonyaikban van bizonyos szelíd kellem, amit a magyar faj nélkülöz. Már a kifejezési módjuk finomabb, lendületesebb és poétikusabb a mienknél. Hangjuk sajátosan ömlik el, hajlékony és lágy, szívbe lopódzó. Többnyire barnák a fehérnépek és szikárak. Korán vénülnek, de nem csoda. Sok kötelesség vár ő rájuk. A székely asszony nemcsak a gyermekeket neveli, nemcsak főz az urának, hanem azonfelül segítőtársa a mezei munkában is. És ez mind csak a fele annak, ami az asszony-ember osztályrésze. Neki kell tisztán tartani a házat, mely két szobából áll (egyik a lakószoba, másik a vendéglátó, a búbos kandallóval, pelikánmadaras korsókkal és tányérokkal az üres almáriomban), s neki kell ellátni szőttel-fonttal a háztartást, sőt még eladóba is jusson belőle. Ez a hímes szőtt-font méltán lehet a székely asszonyok büszkesége. Úgy ki tudják csinosítani, lakályossá tenni vele egyszerű otthonukat, hogy csupa gyönyörűség. Aztán hogy tudnak főzni! A székely konyhának nincs a világon párja. Hanem hát ezt nehéz leírni. Enni kell egyszer a botra tekert kalácsból s az ember legott kezdi még jobban meg nem érteni: hogy vándorolhat ki a székely?

Ily viszonyok között, ahol a nő annyit dolgozik, nem csoda, ha gyorsan hervad. Székelyországban csak hajadonok vannak és öreg asszonyok. Menyecske nincs, de ha van is, az ott nem jót jelent.

Ami a férfinépet illeti, a földje megművelésén kívül annak is mindnek van még valami mellékfoglalkozása. Az a naivitás és góbé furfang, amelynek hírébe keveredtek, egy kicsit nagyítva van. Értelmes, komoly és nyíltszívű a székely. Ami ravaszság és furfang van benne, az meglehetősen ártatlan és szeretetre méltó. Egy-egy humorista valamennyi.

Régi vitézségünk, hadi szervezkedésünk kőnél is maradandóbban van megörökítve egy röpke mondatban, mely nyilván a fölkelések idején támadt s melyet minden nyilvános akciójukban még ma is hangoztatnak: »Ha megyünk, mind megyünk!« (Ilyen jelszó alatt igazán könnyű volt győzni.)

Szeretném vázolni az ő kis hazájuk szépségét, hogy úgy mondjam: édességét s amellett leírni, milyen végtelenül szűk az. Mekkora kis világ!

Noha csak otthon lehet boldog a székely, otthon sohasem viheti sokra. Hiába mosolygott reá a természet, hiába áldotta meg tehetséggel, kitűnő tulajdonokkal, nem viheti velök sokkal többre, mint a többiek. Vagyont nem szerezhet, mert nincs kitől. Minden székely vérig ragaszkodik a maga ősi rögeihez s a földbirtok sehol a világon nem mozdul oly lassan, mint itt. Szerencsét házasság útján nem csinálhat, mert a vagyon úgyszólván egyenlően van felosztva, mindenkinek kevese van. Ott nincs jó parti. Fortuna szekere az ő országukat nem járja (pedig ugyancsak pompás országútjaik vannak), amilyen sorsban születik valaki, megmarad olyanban. S mindezekből az folyik, hogy nagy hivatalokat is csak ritkán vihet a székely, mert azokra rá kell fizetni, s ha a léha csillogás és az ő kis vagyonának megtartása közt kell választania, az utóbbihoz ragaszkodik. Innen van az, hogy a székely kerületeket idegenek lepik el a követválasztások idején és nem onnan, mintha a székelyek közül nem akadna elég parlamentbe való férfi. Tudják ők azt jól, hogy a mandátumnak nagy szája van és nagy gyomra. Gyorsan nyeli el az ősi barázdákat.

Azok a kacskaringós, szemenszedett góbéságok, melyeket az eszes néprajzi gyűjtők közöltek róluk, olyanok, mint a kiállítási szűrök, hogy valamennyi szűr különböző tulipánjait egyre varrják ki, hogy abból az egyből látható legyen valamennyi, de éppen megfordítva történik, mert egyről sem nyújtanak aztán tiszta fogalmat. Nincs ott lényegesen elütő tájszólás, kifejezési módjuk egyszerű, használják ugyan a képeket, hasonlatokat és sajátos szólamaikat, de csak imitt-amott és nem olyan sűrűn, mint a népszínművek székelyei.

Az a betűt úgy hangoztatják, hogy abban benne van az o betű is. De hogy az a betű se szenvedjen rövidséget, reciprocitásul az o betűt is úgy ejtik ki, hogy az a kiérzik belőle. De az idegen kedvéért gyorsan és könnyedén mennek át minden beszédformára, nem úgy, mint a palóc, kiről egész életében sem vedlik le kavicsos hazájuk pora.

Csak kettőhöz ragaszkodik csökönyösen a székely: az alkotmányhoz és az »instálom«-hoz. Úr és paraszt egyformán használja minduntalan az »instálom« szót.

Ki akartam őket ösmerni teljesen.

Megnéztem, amikor imádkoztak az ő templomaikban, amelyeken rendesen ez a felirat olvasható: »Ez a ház az Úr háza, az imádkozás háza.« Csendesen, nyugodtan ültek a padokban, s a vakbuzgóság helyett bizonyos derült fény, valami jóságos bizalom fénylett a homlokukon.

Megnéztem, amikor mulattak. Komolyan viselkednek az asztalnál, nem zajongnak, kedélyük megolvad kissé, de sohasem csapong. Olyan méltóságteljesen ülnek ott, mintha a közügyekről tanácskoznának.

Aminthogy teszik is, mert hallottam őket szónokolni is a poharak közt. Csak úgy dől a toaszt. Minduntalan feláll valaki s így szól a »szállok az Úrnak« helyett: »Uraim, töltsünk poharat!« Ez az exordium, a lélegzetvétel. A pohártöltés alatt elcsendesül a zaj s a szónok elkezdheti a mondókáját. Egyszerűen beszélnek, minden pátosz nélkül, az ornamentikát kerülve, mintha csak diskurálnának. A mi magyarországi lakomáinkon meg sok a sallang és sok a komikus, fellengős toaszt. A székelyek ízlése tisztultabb, nemesebb. Ezek a toasztok csupa komoly polemiák, rendesen valamely megpendített közkérdés felett, s úgyszólván e toasztokon át szűrődik le a közvélemény. Ahol három ember van, már ott toasztok vannak s éppen olyan verve-vel és vehemenciával elmondva, mintha hatezer ember hallgatná.

De még akkor sem ösmertem egészen a székelyt.

- Mit mutassunk még meg? - kérdék.

- Azt szeretném látni, hogy ferbliznek. (Mert ez a legnagyobb tűzpróba.)

Nosza megindult a nemes játék s hangzott a »vizi« és a »megadom« éppúgy, mint otthon. Még a műszavak is ugyanazok. Csak a »csikó«-ból lett »kutya«, mire odáig ért. (De inkább is kutya az, mint csikó.)

Olyan szabatosan, olyan harag nélkül vesztettek, olyan hideg megadással tűrték a malőrt, mintha mindeniknek ezer holdja lenne a határban.

Olyan nép a székely, hogy akkor is érdemes volna őket megszeretni, ha egy szót sem tudnának magyarul.

Hát még így, mikor egy szót sem tudnak másképp!

Úgy vagyok ezzel a képpel, mint az egyszeri legátus, akinek a pap, mielőtt a predikáló székbe felment volna, kezébe nyomott egy papirost:

- Majd erről olvassa le, uramöcsém, a mondókáját. Ebben van benne a textus.

A legátus felment a szent emelvényre s kibontá a papírt kíváncsian, lapozgatja elöl, hátul, de biz azon nem volt semmi.

Éppen olyanformán adja elém a szerkesztő ezt a képet, hogy írjak hozzá magyarázatot.

Megnézem, megkérdezem: »És ki ez?«

Azt mondja rá: »Senki. Egy fej.«

No, hogy mit mondjak én egy fejről, amelyikről nem tudom kié, az már csakugyan meggondolandó dolog. Hanem az mindenesetre megkönnyíti egy kicsit a feladatomat, hogy női fej, mert egy női fej mégis valami, kivált ha nem úgy néz ki, hogy valami anyós feje lehessen. Ámbár egy anyós sem volna éppen rossz téma, most, a házasodás, a farsang idején.

Ohó! A farsang! Kezd egy kis világosság derengni, miért kell ennek a gyönyörű fejnek megjelenni a »Vasárnapi Újság«-ban, ahol öreg, ráncos arcú tudósok, meggörnyedt politikusok és notabilitások, jegyet váltó királykisasszonyok és királyfiak, híres marcona hadvezérek, a napi lárma fölvert porából kibontakozó tarka alakok jönnek szakadatlan hosszú sorban. Ahova belépni csak az tud, akinek már híres neve van, s most egyszerre előbukkan egy arc, mely a senkié.

Ez a fej program a farsangi bálokra, azoknak a számára, akik feleséget keresnek, s fejükben zűrzavarrá folyt össze szőke arc, barna arc úgy, hogy nem tudnak most már kiigazodni.

Hát kérem, fogadják el önök, habozók, ezt a mintát, amit a piktor kigondolt.

Hatalmas sötét hajerdő, elöl a homlokon a fazonable csikó-frizura, a pompás méretű homlok, a nemes ovál arc, melyen párosul a szelídség az üdeség és erőteljesség bájával. A klasszikus szépség alkatelemei összhangzatosan vegyülnek a modern szépség követelményeivel. A nemes római arcél mellé, a görög ízlésű amazon-szemekhez a francia pikáns orrocska járul s mindezekhez az élveteg ajk, a csodás gömbölyűségű áll, hát még az a szemvesztő nyak?

De nem, nem... tovább nem folytatom.

Elő a klakkot, frakkot, uraim, keressék az eredetijét, biztosítom, hogy megtalálják sok sok száz példányban.

Hogy egyik-másik talán megváltozik kissé, mire ráakadnak, vagy a szeme, vagy a homloka, vagy a haja, az hihető, de hát istenem, hiszen minden olyan gyorsan változik a világon.

A magyar szépségnek prototípusa ez az arc.

Egy fej csak.

De hány fejet tudna ez megzavarni, ha élő volna!

Lonkay Antal kedves bátyánk lapjában a »Magyar Állam«-ban (éppen a mai számban) ugyancsak jól megmossák nehány írónak a fejét a »Jó könyvek« című népies művecskék miatt, amiket a közoktatásügyi miniszter terjeszttet, a jámbor olvasni tudó nép közt és amiktől az megcsömörlik, mert azokat protestáns-írók és szabadkőművesek csinálják, egyenesen a keresztény katolikus népek megrontására.

Minthogy a megmosott fejek közt az enyém is ott van, és az annyira hozzám tartozó családi jószág, hiszem, hogy Lonkay bátyánk nem fog megharagudni és indokoltnak találja, ha egy-két szót én is elejtek az én saját fejem miatt.

A velem enyelgő passzus így szól:

»Az egyiket Mikszáth Kálmán, ez a kegyelt író szedte ritmusba. A mai pénzszűk világban, mikor az óriási adó miatt a nép úgyis oly levert, majd kétségbeesett - odamutatja a népnek a nagyurak rengeteg pénzét s könnyelmű pazarlását. Bemutatja Esterházy Miklós pazar költekezését, mint lövi agyon a paripát, melyért tízezer forintot dob oda, hogyan gyújt rá fidibuszként egy ezres bankóra; s a többi közt írja:

Ott ültek az urak, mulattak, kártyáztak,
Ha jól emlékezem, hát durákot játsztak.
Felül ült a király, legtöbbet az vesztett,
Sebaj, adóban majd visszaszedi eztet!

Most kérdezem: minő erkölcsi haszont remél szerző a népnél e füzettel elérni? Hová lesz itt a királyi tekintély? És vajon minő szívvel fog adót fizetni az ily mérgen táplált nép?«

Ilyenformán szidja a »Videant consules« cikk Jókait és Szathmáry Károlyt is.

Jókainak nem árt az ilyesmi, hát minek felelne? Szathmáry Károlynak pedig nem használ, tehát azért nem felel.

De nekem se nem árt, se nem használ, hát én felelek.

És azzal kezdem, hogy ugyan ki lehet a névtelen cikkecske írója? Csak nem gróf Szapáry Gyula? Vagy ha nem ő akkor nyilván valami adóvégrehajtó. Mert mintha oda menne ki vádjának első része, hogy az adó sikeres behajtását akadályozom. (Látom, erővel meg akarnak engem választani az urak szélsőbali képviselőnek!)

De mégsem!... Nem pénzügyi közeg megbotránkozása ez! A szemrehányás utolsó része, hogy »hova lesz itt a királyi tekintély?« Péchy Tamásra a Ház elnökére vallana (ha az is nem volna lutheránus), mert ő szereti hangoztatni, hogy »Anglia velünk barátságos lábon álló hatalom«.

Ugyanis az illető névtelen író, aki engem olyan szörnyűséges lázítónak rajzol a királyi tekintély ellen (hogy legalábbis Szalay Imrének képzelem magamat), elfelejtette odaírni, hogy egy angol királyról van szó s még az is csak »mesebeli«.

Felül ült a király, legtöbbet az vesztett,
Sebaj, adóban majd visszaszedi eztet.

Nem! Én igazán semmi rosszat nem gondoltam ő angol királyi felségéről.

Hát nem elég gavallér dolog az, hogy ő vesztett?

S nem elég természetes az, hogy adóban visszaszedi? Kit izgatnék én fel ezzel ellene? Legfeljebb az íreket lehetne. De azok nem veszik a »jó könyvek«-et.

Aztán éppen egy angol királyt sértenék én meg?

Mikor igazi bámulattal vagyok eltelve Anglia iránt, mióta Egyiptom adósságait zsirálta. (Hátha még a mienket is kifizeti valamikor?)

Hanem hát úgy van az, hogy mindent kifogásolhatni a világon. Még a »Magyar Állam« mai cikkét is.

Engem most azért szidnak, mert illojális vagyok a »Jó könyvek«-ben. P. Szathmáry Károlyt meg azért szidták minap, mert nagyon is lojalis a »Jó könyvek« egyik darabjában.

»Ilyen émelygős szerelem nem való a népnek« - mondja a cikk az »Edelény, a holtig hű szerető« históriára.

Az Esterházy pazarlása se való, mert mi szükség azt a népnek tudni, mit csinálnak az urak? »Garibaldi története« sem való, mert Garibaldi nem szerette a papokat, a Jókai életrajza se való, mert ez csak egy kálvinista ember.

De hát akkor mi való?

Utoljára is kisül, hogy csak a »Magyar Állam«-ot szabad olvasni annak, aki üdvözülni akar.

Én azt tartom, hogy legjobb lesz: béküljünk ki. Legyen meg a »Magyar Állam« is az ő vallásos kötekedéseivel és jóízű magyaros hangjával, de hagyjon meg Lonkay bácsi bennünket is. Hiszen olyan nagy a világ! Elférünk. Nekünk is jussanak benne olvasók. Hát minden embernek muszáj a mennyországba jutni? (Úgyis lesznek ott önök elegen.)

Hogy a királyokkal veszít össze a »Magyar Állam« cikke, azzal én keveset törődném, mert nemigen vagyok velök ismeretségben; hanem hogy a katolikusokat haragítja rám - azt már nem érdemeltem meg.

Mert én egész életemben sohasem bántottam senkit a vallása miatt: annál kevésbé igyekezhettem a »Jó könyvek«-ben a keresztény katolikusok megrontására.

Rossz ízlés az, mely ilyenekbe kapkod. A papság se panaszkodhatik ellenem. Még az apámtól tanultam meg: »Sohase kezdj ki, fiam, a papokkal, mert te húzod a rövidebbet.«

Egyetlen egyszer csináltam egy rossz viccet a jó öreg Geduly szuperintendensre, hogy úgy nézett ki a nyakán fityegő gallérjával, mint az orvosságos üveg.

Akkor is felzúdultak ellenem a lutheránus képviselők s odajöttek a folyosóra veszekedni.

Én ugyanis (isten neki, már csak bevallom) magam is lutheránus vagyok, azért jöttek a szemrehányással:

- Ej, ej. A saját főpapodat gúnyolod ki?

Erre aztán én is méregbe jöttem:

- Hiszen csak van bennem annyi illemérzet, hogy nem bánthatom a másét.

Egyszóval, mikor én gúnyolódni akarok, találok én arra elég anyagot a saját eklézsiámban is.

És ha én most rossznyelvű ember volnék, azt mondhatnám: hogy azt bizony találhatna a »Magyar Állam« is - de inkább nem szólok semmit.

[I.]

Egy rövidre nyírott hajú, kellemes arcú, szőke, zömök fiatalember nyitott be minap szobámba.

- Én Bitzó Géza vagyok.

Nagyon megörültem neki.

- Igen, igen - mondám -, ön rajzolta azt a parasztot, akit nekem most le kell írni.

- Éppen az ő érdekében jöttem. Azt hallom, hogy ön tót parasztnak deklarálta. Rehabilitálni jöttem a parasztomat. Valóságos halasi ember.

- Valóban van benne valami a tót paraszt meghunyászkodásából.

- De van a szemeiben a keleti faj léhaságából és melankóliájából. Ami pedig alázatos voltát illeti, az én emberem csakugyan amolyan »bennfentes« paraszt. Tudja mi az?

- Hogyne tudnám. Nekünk magunknak is volt otthon mindig egy-egy ilyen kedvenc parasztunk, aki per »mi« beszélt a família dolgáról. A konyhánkon kapott enni. Néha segített is valami dologban. Eljött napjában kétszer is. Télen a gyerekek talpát vakarta a kemence mellett a cselédszobában (mert folyton fagyos volt a lábunk és viszketett), nyáron, ha madárfészket talált, nekünk súgta meg, hol van, vagy maga hozta el a szűre ujjában a szép tarka tojásokat. Cserebogármalmot csinált, fűzfasípot, parittyát. Az apánknak besúgta a nyúlnak fekvőhelyét, édesanyánknak elhozta nagy titokban az első gohér szőlőfürtöt ősszel. Modora simább volt, mint a többié s bizonyos szeretetreméltóság, melegség ömlött el durva lényén. De én éppen olyan parasztokról akarnék beszélni, akiknek megfordítva, éppen az az alapvonásuk, hogy idegenkednek az uraktól és gyanakodók, nehezen engednek az új benyomásoknak s csökönyösek, amibe már egyszer belemarták magokat.

- Épp megfordítva hiszem - jegyzé meg a művész -, a magyar paraszt inkább könnyen megnyerhető s egy kis melegségtől rögtön kitárja a szívét.

- Ezt én is megengedem máskülönben, de a politikában bizalmatlanok. Abban a hitben élnek, hogy az urak meg akarják csalni. Akármilyen igaznak látszik is, hát amit azok mondanak, mégis szentül hiszik, hogy benne van abban valahol az ármány, kurta parasztésszel csak ők nem veszik észre. Elmondok önnek egy példát. Mikor 1867-ben híre futott, hogy megkapjuk a magyar minisztériumot, az Arad környékbeli úgynevezett »kertész-községek« küldöttséget menesztettek Aradra a vicispánhoz: igaz-e?

- Igaz - mondá nekik az alispán. - Estére mi is illuminálunk. A király kegyelmes szíve végre felénk hajlott, megtette amit kívántunk.

- Hát elmondhatjuk otthon?

- Bízvást.

- No, ez nagy dolog - csóválgatták a fejüket rendre.

- Elhiszem - magyarázgatta a vicispán lelkesítő hangon -, köszönhetjük annak a bölcs és nagy hazafinak, Deák Ferencnek, aki lángoló hazaszeretetével és szívós kitartásával a révbe juttatta a nemzetet. Megértették?

- Igenis megértettük.

- És mit mondanak hozzá?

Összenéztek egy kicsinyt, aztán, mintha az egymás szeméből olvasnák ki, ketten is felszóltak.

- Hát mit is mondanánk egyebet, mint hogy áldja meg az isten a tekintetes Kossuth Lajos urat.

*

De ezzel én nem azt akarom mondani, mintha ferde észjárása volna a magyar parasztnak, ez csak a csökönyössége, hogy minden rosszat, ami történik, bizonyos ellenszenves hatalomnak tulajdonít s minden jót a rokonszenvesnek.

Isten ments az ő természetes józan ítélő tehetségét kétségbe vonni, hiszen észjárásában úgyszólván még ott, ahol téved is, bizonyos bölcsességgel teszi.

A híres Nagy András, a gazdag hódmezővásárhelyi polgár, aki néhány év előtt egy bőkezű alapítványt tett, egy igen tisztelt barátomhoz állított be egy nap.

- Üljön le, kegyelmed. Ugyan mi járatban van?

- Hát biz én abban, hogy összeolvastuk a minap az anyjukommal a megtakarított filléreimet, mondtuk azután az öregemmel, hogy ím, garasból forintok lőnek istennek áldásából, valami emléket szeretnénk hagyni magunk után, mert halandó az ember, kérem alássan, a jótett túléli.

- Mennyi az a pénzecske?

- Húszezer forint.

- Tyüh, ez nagy összeg! - ámult az én barátom.

- Amennyi, annyi - jegyzé meg Nagy András szerényen -, nem a summa teszi, de az, hogy jó szívvel adjuk, csak még azzal nem vagyunk tisztában: mire. Azért jöttem a nagyságos úrhoz tanácsért, mivelhogy két ész kétfelé lát.

- Hát kegyelmed mire gondolt?

- Azt forgatom elmémben, hogy miután ennek a városnak nincs jó ivóvize, talán egy kutat fúratnék a húszezer forinton, olyat, minő a pesti városligetben van.

- Artézi kutat?

- Azt, azt. Úgy gondoltam, hadd igyanak belőle az unokáink unokái is. Még sok száz év múlva is az én vizemből fogja a szomjúságát lohasztani a hódmezővásárhelyi ember - tette hozzá elmerengve.

- Szép, szép - felelte az én barátom -, hanem talán mégis kiválóbb emlék volna, ha egy alapítványnak adná az összeget, amelynek a kamataiból egy-egy ifjú nevelkednék az idők végtelenéig. Lássa, úgyis szűkiben vagyunk Hódmezővásárhelyen a tudományos embereknek. S ezek az ifjak, akik a Nagy András alapítványából lennének tudósokká és tiszteltekké, folyton hálás kegyelettel emlegetnék a kegyelmed nevét.

- Hüm - makogta Nagy András, mintha nagy szeget ütött volna fejébe ez a gondolat.

Mire vérszemet kapott az én barátom s meggyőző hangon, eleven színekkel kezdé ecsetelni az ő eszméje magasztosságát.

Nagy András uram pislogott, olvadozott, a fejével bólintgatott, majd végre így szólt:

- Alszom rá egyet, nagyságos uram. Holnap reggel eljövök megmondani, mit határoztam.

Reggel be is nyitott szokott szelíd mosolyával.

- No, hát mit kapunk? - kérdé az én barátom vidáman. - Tudományt-e vagy vizet?

- Vizet, nagyságos uram, vizet - szólt csendesen Nagy András -, mert úgy gondoltam meg az éjjel, hogy a tudomány már sok fejet megzavart, de a víz még soha egyet sem.

*

Az ilyen parasztok az én kedvenceim, nem a »bennfentesek«, kikről ugyan lemállik a durva kéreg, de e természetesség csillogó zománca is.

Hiszen némi szeretetreméltóság van az udvaronc parasztban is, de ez már mesterkélt. Az őseredeti bölcsességet fölváltja nála az agyafúrtság. Az alázatossága alatt a haszonlesés van meglapulva.

Az igazi parasztok, akik még nem benyalatosak az úri kúriákra, azt szokták mondani gúnyolón az ilyenre:

- Az ördögé már kend. Tükörből fésülködik már kend.

Ilyen tükörből fésülködő parasztot mutat be képünk, persze csak képletesen (mert elég borzas az őkegyelme feje), pusztán azt jelenti e kifejezés, hogy az úri küszöböket tapossa.

[II.]

A felszólalásnak, melyet »egy a sok közül« ír, volna talán jogosultsága azon egy esetben, ha egyáltalán nem volna szabad élő emberről semmit sem írni. De minthogy ez nem áll, alaptalan, és mondjuk ki az igazat, naiv egy kicsit a vásárhelyi panasz, mert a kérdés (mihelyt szabad elevenekről írni) csak az lehetne, ha van-e valami sértő abban a jóízű, de ártatlan mondásban, melyet Nagy András úrnak a szájába adtam?

Nem állíthatni igazságosan, hogy van.

Én értem azt, hogy a derék polgár kegyelet tárgya Hódmezővásárhelyen, s bizonyosan mi Budapesten is szívesen megemelintenők előtte a kalapot, de azért, ha róla írunk, mégsem lehet úgy beszéltetni, mint valami tudós akadémiai tagot, hanem népies nyelven.

Aztán nem kell azt olyan érzékenyen venni. Az öreg Deák Ferenc is vitte volt valamire (ámbár nem volt hódmezővásárhelyi ember) és bizony neki is el kellett szenvedni, ha valami jó aperçut adtak a szájába, ami előtte is új volt, amikor olvasta.

Nem halt még abba bele senki. Sőt meg sem őszült. Inkább ellenkezőleg. Példa rá gróf Andrássy Gyula, akiről mindennap volt a lapokban egy-egy ötlet - amit nem ő mondott.

Nem is kutatom hát, hogy mondta-e Nagy András uram azt az ötletet vagy nem mondta, mert azt ő jobban tudja nálamnál (valószínű is, hogy nem mondta, mert egy olyan ötlet nem terem könnyen, ritka holló az), de különben is nagyon mellékes dolog, a tény az, hogy a felszólaló félreérti a »Vasárnapi Újság« ama igénytelen képmagyarázó cikkét.

Mert igaz, a bennfentes parasztokról szó volt a cikkben (az volt a kép), a csökönyös parasztokról is (azok a Csanád megyei kertészközségbeliek), de ahol Nagy András János előfordult, ott csak a paraszt egészséges, józan észjárásáról beszéltem s erre hoztam fel a kút-esetet, melyet egy, azon vidékbeli kormánybiztos mesélt (amit nem mentségképpen jegyzek ide, mert örülnék rajta, ha a magam elmeszüleménye volna).

Hát én bizony nem tudom eltalálni, mivel sérthettem meg Nagy uramat, ha csak azzal nem, hogy a parasztok között írtam róla, de nem tartom azt gúnynévnek, hanem egy éppen olyan tisztességes szónak, mint a »mágnás« vagy »dzsentri«. Egy osztály gyűjtőneve, amely a dzsentri mellett a legrokonszenvesebb.

Ha én osztogatnám a címeket (és nem őfelsége), én bizony rögtön nagyságos úrnak szólítanám őkegyelmét, mert jobban megérdemli azt sok excellenciásnál - ámbár tudom, hogy ő ijedne meg attól a legjobban.

Azért hát kérem az »egy valakit a sok közül«, olvassa el még egyszer azt a cikket, s ha belátja, hogy nincs ott abból semmi, amit ő talált, legyen olyan szíves világosítsa fel a többit, nehogy azt kelljen hinnem a végén, hogy mégsem ér az a Nagy András Jánosra ráfogott ötlet semmit.

Mert nemcsak a tudomány zavarhatja meg az emberek fejét, hanem az artézi-kút is.

Mindenre rá lehet unni az embernek. Akinek koronája van, a koronájára, akinek nagy hivatala van, a hivatalára, akinek felesége van (s az mindenkinek van, aki akarja), a feleségére, sőt még a szeretőjére is ráunhat (de ez már ritkább eset), rá lehet unni a dicsőségre, a társaságra, a magányra, mindenre volt már eset a világon, de még arra soha eset nem volt, hogy valaki ráunt volna az érsekségre.

Ilyen ötlete csak Haynaldnak támadhatott, aki kiváló szellem, tehát nem közönséges gondolkozású ember s mindég szerette bámulatba ejteni a közönséget. Sokszor sikerült az neki. De soha úgy mint most, ha igaz a hír, amit a lapok kolportálnak, hogy otthagyta a szép kalocsai érsekséget és elmegy aranyos szegénységbe a mölki kolostorba.

Az ember nem hiszi el. Lehetetlen az! Elhagyni a kalocsai érsekséget, azokat az óriási uradalmakat, amik nem kívánnak, nem kérnek semmit, hanem mindent megadnak, amit a szája és a szeme megkíván.

Hiszen király is megtette már azt, hogy elment barátnak, elhagyta trónusát, mert tövisek voltak rajta, de az érseki széknek nincsenek tövisei - és még azonfelül nem is kénytelen benne ülni.

A mindenféle divergens hírek a római szent kúria akaratával hozták összeköttetésbe Haynald visszavonulását. Ki tudja mi az igaz?

Annyit magam is hallottam az érsektől e télen:

»Végső napjaimat a mölki kolostorban szeretném tölteni. Nincsen annál most szebb hely a világon. Azért mondom "most", mert volt ám szebb is valamikor.«

És ez alkalommal egy epizódot beszélt el az érsek a hölgytársaságnak (ahol ő mindég olyan nagy figyelem tárgya) édesanyjáról. A gyermeki szeretet vonzó melege reszketett a szép aggastyán hangján, mikor erről beszélt.

Régen nekem is volt hova vágynom. Minden évben meglátogattam egyszer-kétszer édesanyámat Szécsényben. Az volt az a »szebb« hely, ahol én legjobban éreztem magamat.

Ott lakott abban a kis házban, ahol születtem. Abból a szobából kápolnát csináltak a tiszteletemre. S valahányszor hazajöttem, mindig miséztem benne egyszer.

Már püspök is voltam, de otthon csak »Lajos« maradtam a rokonok és ismerősök előtt.

Midőn első ízben érkeztem haza mint érsek, nagy sollemnitással fogadtak. Volt minden, zászlók, banderium, harangzúgás. Másnap a szokáshoz képest megtartottam a misét a falak közt, melyek születni láttak.

Édesanyám, szegény, már beteg volt, de a világért sem akarta elmulasztani ezt a misét. Két szolgálóleány támogatásával vánszorgott a kápolnába s leült az első padba. Beteg, sápadt arcán a boldogság bágyadt fénye derengett.

Mikor aztán vége volt a misének, felém tolongtak a népek a kezemet csókolni, méltóztatik tudni; amint ez már szokásban van. Az ember ilyenkor zavarban van, kapkodják mind a két kezét ide-oda, azt sem látja, hogy ki. Meg lehet ezt is szokni.

Hát egyszer csak azt érzem, mintha az egyik kézcsók nem olyan lenne, mint a többi... Egy ösztön volt ez, egy sajátságos érzés...

Odatekintek, hát az édesanyám. Megrezzentem. Ő csókolta meg a kezemet.

- Anyám - mondám halkan, röstelkedve -, mire való az?

- Édes fiam - szólt ő szelíden, csendesen -, megcsókoltam a kezedet, hogy bármilyen megpróbáltatásban légy az életben, mindig eszedbe juttassa ez az anyai kézcsók a Te méltóságodat s aszerint cselekedjél.

Karonfogva kísértem haza. Otthon az orvos várt s négyszemközt közlé velem, hogy anyám már roppant gyenge s nem hallgat senkire, hogy bizonyos ételekhez ne nyúljon. Pedig egy gyomorrontás is tönkreteheti hanyatló életerejét. Különösen figyelmeztet, tiltsam el tőle a káposztát, amit olyan nagyon szeretett, hogy mindennap volt az asztalon. »Eminenciád szavát bizonyosan megfogadja - végzé az orvos -, csak minél szigorúbban kell föllépni.«

Úgyis történt, alighogy megettük a levest és húst, jött a jóféle töltött káposzta, szegény anyám éppen a kanalat merítette bele... mintha e percben is látnám.

- Anyám - mondám, - ne egyék abból!

De ő csak szedegette a töltelékeket.

- Nem szabad! - kiáltám szigorúan. - Megtiltom!

Anyám rám nézett az ő fenséges nyugodt szemeivel, melyekben a régi tekintély hatása gyúlt ki. Emlékeztem én erre a nézésre gyermekkoromból.

- Megtiltod? - riadt fel csodálkozva. - Hogy merészelsz te nekem valamit megtiltani, Lajos? Lassan fiú! Hát ki vagy te?

S megfenyegetett zordan az ujjaival.

Én pedig éppen úgy; mint valaha régen, bűnbánólag pironkodva sütöttem le fejemet.

Éreztem; hogy nem vagyok egyéb, mint gyermek... aki egy vigyázatlan szót ejtett az anyja ellen.

Az ördög jól tudja, hogy hol kell tréfálni. Éppen e napokban olvastam valamely mesében, hogy azt kérte a szegény embertől, amiről az nem tud s kapott egy születendő lelket.

Eszembe jutott ekkor, hogyha az ördög Magyarországon találja azt kérni, amiről nem tudunk, ugyancsak megjárja, mert mit kapott volna?

Egy csomó deficitet.

Biz ez szomorú dolog. Hát nem volt nekünk elég olyan deficitünk, amiről tudtunk? Hogy most meg olyannak is kell lenni, ami úgy hébe-hóba kisül. Az ilyen a legnyugtalanítóbb deficit. (A vezércikkíró legalább azt mondja.)

Hanem hagyjuk a többit - maradjunk most a legérdekesebbnél, a vasútinál, amely most van szőnyegen.

Baross triumfált. Most már a közvélemény is azt fogja mondani: neki volt igaza. Tolnay csakugyan rengeteget költött, s ideje volt a Lukács Béla szakavatott és takarékos kezeibe tenni le a gyeplőt.

Hiszen mindenki elösmeri a Tolnay érdemeit, még Baross is, hanem hiába, olyan világot kezdünk élni, hogy az a jobb csizmadia, amelyik olcsóbb.

Végigolvastam a Tolnay mai nyilatkozatát a lapokban, de hát beszélhet ő akármit, mégiscsak az abból a tanulság: hogy rengeteg sokat költött.

Erre mentséget az ő nyilatkozatában ugyancsak nem lehet találni; hanem kétségkívül van.

A vezércikkíró se fogja azt megkeresni - már csak azért sem, mert azoknak, akik Pusztainarcson vannak, nincs igazuk. Az igazság a jelenlevőké.

A tárcaíró, ha nem is leleményesebb, de sokkal jobb képzelődő tehetsége van. Gyakran jobb szeme is. A komoly argumentumok mögött észreveszi azokat a morzsákat - amikből még mindig lehet piramist csinálni amilyet-olyant.

Én csak egyetlenegy ilyen morzsát hallottam a Tolnay rezsimről, de az olyan jóízű, hogy ki lehet vele békíteni (legalább egy percre) a duzzogó pénzügyi bizottságot.

Úgy, úgy, duzzog a pénzügyi bizottság. Van rá elég oka. Ugyanis Szapáryra is kisült egy »nem tudtuk deficit«. Szerencse, hogy a Tolnayé is akkor pattant ki. Mivelhogy sokkal kényelmesebb Tolnay ellen duzzogni.

Én azonban szívesebben látom a pénzügyi bizottságot mosolyogva. Minélfogva elmondom a történetemet a deficitről.

Egyszer beállított Tolnayhoz egy gróf. Mondjuk hogy gróf volt, de lehetett báró is.

Annyi azonban bizonyos, hogy raccsolt. Beállítván, így szólt:

- Van szerrencsém magamat bemutatni. Én X. grrróf vagyok, akit most a miniszterrrium ide kinevezett.

- Tudom már - mondá Tolnay némi gúnnyal -, a gróf éppen a hatodik mágnás, akit az idén kinevezett számomra a miniszter.

- Valóban?

- Eddig egyik sem dolgozott semmit. Csak a fizetéseket veszik fel elsején.

- Ah!

- Ön nemde a hatodik akar lenni? Nagyon jól van. Nem parancsol egy cigarettet?

A gróf elvette a cigarettet és méltatlankodva vágott közbe:

- Oh kérrem, milyen föltevés! Én dolgozni akarok. Én haladni akarok itt.

- Komolyan dolgozni akar ön? - kérdé a vasúti igazgató kétkedőn.

- Szavamra mondom.

- Ah, az akkor más - szólt Tolnay az ő kedélyes meleg szeretetreméltóságával. - Ön máris nagy fizetésben és állásban van idetéve. De az ördögbe, ez nem akadály előttünk, a munka emberei előtt, Önnek legalul kell kezdeni, hogy mindent lásson, tapasztaljon. Itt van egy jegy, ezzel kimegy az állomásra és addig marad ott, míg csak meg nem érti az egész eljárást. Mikor aztán mindent megtanult, eljön ismét hozzám. Jó lesz úgy?

- Charrmant lesz.

A grófocska két hét múlva ott volt az igazgató szobájában.

- Mindent tudok, uram.

- Helyes. Akkor most már beosztom a forgalmi osztályba. Ha azt is begyakorolta, jelentkezzék.

Nyolc nap múlva vidáman jött a gróf.

- Mindent tudok, uram.

- No bravó! Akkor most már átteszem a tarifa osztályhoz. Mert hiába, mindenen keresztül kell menni.

A gróf a tarifa osztályhoz ment. Nyolcad napra megint ott volt az igazgatónál.

- Micsoda? - kiáltá a direktor meglepetve. - Csak nem tanulta be a tarifa-rendszert azóta?

- De bizony megtanultam.

- Mindent tud már belőle?

- Mindent.

Az igazgató kesernyés mosollyal mondá:

- Ön valóban nagy talentum lehet. Mert én már tizenöt éve tanulmányozom a tarifa-rendszert és mégsem tudom tökéletesen.

A gróf vállat vont:

- Hja, arról én nem tehetek. Apropos, hova oszt be most? Van még valami terve velem?

- Van - felelte Tolnay, az ő borongós ironiájával. - Beosztom hatodiknak, ahhoz a többi öt mágnáshoz.

- Miféle öt mágnáshoz?

- Akikről már beszéltem önnek, hogy a hónapok elsején bejárnak a fizetéseiket fölvenni.

*

Egyszóval nem volt Tolnay Lajos magára hagyatva. A miniszterium is segítette a fölösleges kiadások csinálásában.

Annyit írtam már a »t. Házból«, hogy nem térhetek ki hallgatással a dr. Halász Sándor könyve mellett, mely a t. Ház alakjait (akiket én a magaménak tartok) megörökíti.

Különösen az a része töltött el nagy kedvteléssel és elmélkedési viszketegséggel, amelyben a mostani mamelukok közül egy nagy csomó a hűvösön ülve mutattatik be.

Zordon idő volt az! Mikor ott masírozott Péchy Tamás is mint közlegény az osztrák ármádiában. Szontagh Pál, őfelsége valóságos belső titkos tanácsosa, kurta vason ült az olmützi várban, Podmaniczky Frigyes az ágyúkerekeket kente kulimásszal glaszékesztyűben. (Bezzeg ellustult azóta - most már a szavazás is terhére van.)

De ki győzné elősorolni - vagy százan szenvedték a szabadságharc terhes következményeit a Ház mostani tagjai közül s föltűnő jelenség, hogy ezek legnagyobb része most a kibékültek pártján, a kormánypadokban van. Amiből az lehet a tanulság, hogy azok tudják legjobban megbecsülni a békét, akik már csináltak háborút...

Hanem iszen ha kiálltak is sok sanyarúságot, megvirradt nekik 1861-ben és azután.

Ez volt minálunk a bronz-korszak. Mikor a fátyolt rávetették ama bizonyos »tizenkét« évre - de azért minden ember azt nézegette a fátyolon át, ami alatta van.

Hiszen volt ott tagadhatatlanul sok lelkesítő és sok érdemes nézni való, ami mai napig is megvan, de olyan nagyítóüvegeket használtunk hozzá - hogy megártott neki. Ti. a nagyítóüveg a kornak.

Előkerültek a napfényre a régi kardok és bilincsek, amik eddig rejtve voltak. Honvédcsákók, atillagombok és mindenféle emlékvasak. Így támadt a vaskor.

Az volt most az igazi úr, akinek ilyen vasa volt.

Jól felelt meg nemrégen valami delegacionális ebéden a fölrendjelezett osztrák uraknak egy magyar delegátus, akitől azt kérdezték:

- Az önök kabátjain nem látok rendjeleket. Olyan ritkaság önöknél a rendjel?

- Hja, mikor önöknek ezeket osztogatták, akkor mi másféle rendjeleket viseltünk vasból - a lábunkon.

Igen, ezek voltak a virradat után az igazi rendjelek. A vaskorszakban, mely vagy hét évig tartott (mert minden hét évben változik a magyar ember ízlése) a »sokat szenvedett« emberek voltak a kapósak. Ez akkor cím volt és még azonfelül jogcím mindenre.

De mint mindent ezt is annyira lejáratták, hogy majdnem a komikumig jutott.

Egyszer ez időben Tisza Kálmánnal történt, hogy Nagyszalontán valami nyilvános banketten, persze a bankett előhaladott stadiumában, egy (Beöthy Algernon-féle kedélyű) főúr barátja így mutatott be neki egy ottani kortest tréfásan:

- Varga Pál, »sokat szenvedett« ember.

A fiatal nagyúr az akkori idők divatja szerint melegen fogadta a sokat szenvedett hazafit.

- Hol volt elzárva? - kérdezé részvéttel. Mire kezdé elősorolni Varga uram helyett a bemutató főúr:

- Kikindán, Szegeden, Becskereken, Váradon... mindég lólopásért.

A sokat szenvedett emberek divatja gyorsan múlt.

Az ember szinte azt hitte, hogy mind kihaltak apródonként. Néma csönd következett be köztük. A rabbilincseket nem csörgették többé. Bedobták a régi vasakhoz. A honvéd kard sem hatott. Késpengét csináltattak belőle. Mert minden csak addig becses, amíg hat.

De a legtöbben se nem dobták el a bilincset, sem nem csináltattak karpereceket a kardvasból, hanem idejekorán felváltották kenyérre. Valóban sietni kellett. Mert először az ereklyék voltak drágák és a kenyér olcsó, később aztán a kenyér lett drága és az ereklyék olcsók. Hiába, ilyen gyorsan futnak és keverődznek a divatok.

A »sokat szenvedett« emberek helyett a »sokat beszélő« emberek kultusza következett. S ezzel felváltá a vaskort az ezüst-kor. Mert a hallgatás arany, a beszéd ezüst.

A celebritások miniszteriuma nimbusszal és igével kormányozott. Olyanok voltunk, mint az ifjú plánta akinek a harmat is jó. S az a harmat is csak szavakból állt.

Sokan vannak, akik szívesen dicsérik a Deák-párti időket: de ezek többnyire ama visszasóhajtozó természetek közé tartoznak, akiknek mindig az a jó és kedves, ami elmúlt: »valaha még a só is sósabb volt« őszerintük.

Hányszor hallottam öreguraktól, hogy »ma már nem tudnak olyan jó töltött káposztát főzni, mint az ő fiatal korukban«. Az ember majdnem igaznak venné, ha apródonkint ki nem sül, hogy nem a töltött káposzta a rossz, hanem az ő gyomruk, az hurutos, már az erőteljesb eledeleket nem bírja.

Érdekesek némelykor pszichológiai szempontból az ilyen panaszok.

Egy képviselő, aki régente Deák-párti volt, most pedig a kormánypadokon ül, a következő alakba öntötte azokat:

- Ritkán szoktam elmenni Pestről, amikor üléseket tartanak. Mindössze kétszer távoztam ilyenkor tizenöt év óta falura. Mind a kétszer sürgönnyel híttak vissza. Az egyik sürgöny, mely a Deák-párti időkből való, így hangzik: »Holnapután fontos kérdésről tanácskozunk, az öregúr szeretné, hogy itt légy. Jöjj«. A másik sürgöny most tavaly vagy harmadéve kelt és ilyen lakonikus: »Gyere szavazni«.

(Persze a képviselő úr most is tanácskozni szeretne.)

Hanem hát az öregúrral elmúlt a celebritások miniszteriuma. A celebritások miniszteriumával a »sokat beszélő« emberek divatja.

A sok beszédre ráuntunk. Tisza beszél az egész Ház helyett, még azonfelül cselekszik is.

És így jutottunk be az ezüst-korból az »arany-korba«, mert a sokat szenvedett és a sokat beszélő emberek után a »sokat elnéző« emberek jutottak uralomra.

Ma a hallgatás divatja van. S a hallgatás »arany«.

Hát én is elhallgatok.

Nem volnék igaz járatban levő ember, ha előre nem bocsátanám, hogy mindezeket csak hallomásból írom, ahogy azt az egyik szakértő elbeszélte.

Szilágyi Dezső, akit »volt miniszterelnök«-nek tett meg a »Times«, pedig csak leendő igazságügyér (s az sem egészen bizonyos) hatodmagával ment ki, itt hagyva azalatt Pulszky Ágostot, hogy legyen addig ő az új párt.

Szilágyi és Hodossy Imre, valamint Schwarz Miklós soproni ügyvéd a felperest képviselték. Králik Lajos, Kunz Jenő és Koszits Szilárd ellenben a mrs. Smith ügyvédjének az angol mr. Incének voltak a meghívott szakértői, ki a meghívó levelekben is megérintette, hogy »Magyarország iránti őszinte szeretetének« kíván kifejezést adni a magyar szakértők meghívásával.

S ezzel mintegy jelezte azt is, ami a tárgyalás folyamán mindinkább kidomborodott, hogy Angliában bizony nem sokat adnak arra e pörben, hogy mi módon szólnak a magyar törvények.

A fölperes, mint méltóztatik tudni, Batthyány-Strattmann Ödön herceg, vagyis inkább (de ez már külön tárca lenne) Tedesco. Az alperes Smith Anna, aki korántsem olyan közönséges asszonyság, minőnek a magyar lapok írták, hanem egy nagy műveltségű, finom és tiszteletreméltó lady, kinek atyja tagja az angol parlamentnek.

A magyarok feleleteit tolmács fordította németből angolra. Angolul csak Szilágyi Dezső és a kiváló tehetségű Králik Lajos beszélt. Hodossy Imre nyugodt, szabatos feleletei azonban nagy hatást tettek még a tolmács száján keresztül is.

Hanem az angol eljárás meglepte a magyar ügyvédi kart.

Komoly méltósággal ült emelvényén fekete talárban, parókával a bíró, mr. North, egy finom előkelő kinézésű gentleman, lelkiismeretesen és szakadatlanul jegyezve minden szót, amit a szakértők mondottak.

A »Pesti Hírlap«-ban már elég bőven volt ismertetve a pör, a tárgyalás módja és a kérdések, amikre a szakértőknek felelniök kellett. Én ezek után csak némely jellemző megfigyelésekre szorítkozom e csevegésben.

A mi magyarjaink pompásan találták magukat a ködös Londonban; csak a tárgyalások ne lettek volna olyan végtelenül hosszúk és unalmasak a »Chancery Court«-ban. Reggeli nyolc órától délután négyig bent ülni a tárgyalási teremben, huszonhárom napon át, hallgatva egy idegen nyelvű eljárást, fölér - a Lázár Ádám összes beszédeivel.