Egy ilyen könyv szükséges volt, mint a falat kenyér, kivált magyar szempontból, mert egyetlen munka sincs, mely az országot tüzetesen ismertetné, a Lügewackerek kedvükre hazudozhatnak hetet-havat, akár csak a Kongó-államok belsejéről. Jókai tehát két kézzel kapott az eszmén, de a szerkesztés vezetésére csak abban az esetben vállalkozott, ha a »szűkebb hazát«^[83] nem teszik egy kalap alá Ausztriával, hanem külön szerkesztőség külön könyvekben ismerteti.

A korona örököse elfogadta Jókai álláspontját s 1885-ben megindult a nagy munka, mely tizenhét évig tartott s a királyfit olyan közeli viszonyba hozta a magyar tudósokkal, írókkal és a magyar kultúrával, aminő közel még egy Habsburg se volt.

A szerkesztés apró-cseprő bajai s a magyar és német kiadás közti egyöntetűség gyakori ülésezéseket tettek szükségessé, melyek részint a budai várlakban, részint az Akadémiában tartattak a királyfi elnöklésével, ki jártassággal s élénk elmével vezette a tanácskozásokat és dacára annak, hogy azokon Weilen udvari tanácsos, az osztrák rész szerkesztője is részt vett, mindig magyarul. Sok kényes kérdés is merült itt fél, kivált a történelmi résznél, melyekben Jókai férfias bátorsággal állt helyt a nemzeti érzések szolgálatában. Különösen a magyar szabadságharcok előadásánál és képeinél fordultak elő ellentétek az udvari és a nemzeti észjárás közt, amelyekben dönteni kellett. Jókai egy ízben magának a leendő királynak tollából fakadt bevezető cikkben törültetni kívánta azt a megjegyzést, hogy a magyarországi románok a régi rómaiak leszármazottjai. Jókai valóságos tűzzel szólalt fel ez állítás ellen, még a Jókainál szelídebb Nagy Miklós, a magyar rész viceszerkesztője is ellenezte, de a trónörökös ragaszkodott hozzá s azzal ütötte el a vitát: »Lehet, hogy nincs úgy, de nekik örömet okoz s nekünk nem kerül semmibe«.

A királyfi korához képest hideg eszű ifjú volt. Nyílt és szabad szellemű, aki azonfelül - sok jel mutatja - ösmerte a szelek járását. Nem állt mereven se az osztrákok, se a magyarok részén. Egyszer a munka költségeiről lévén szó, melyeket a kvóta arányában viselt a két állam, azt találta a bizottság, hogy valamely tételnél az osztrákok a mi hátrányunkra csúsztak ki az őket illető teher alól; határozatba ment tehát, hogy átiratilag kell megkeresni Becket, az osztrák államnyomda igazgatóját, hogy a tételt a kvóta értelmében hozza rendbe.

- Ne bántsák - szólt közbe a királyfi. - Bízzák ezt rám. Mert ahogy én ösmerem Becket, ha önök írnak neki, Beck nem teszi meg, már csak azért se, hogy a magyarokat bosszantsa.

A trónörökös, ki azelőtt keveset fordult meg az országban, most gyakori vendég lett itt. Két sport vonzotta ide. Azelőtt minden két évben legfeljebb egy medvevadászatra rándult le egy pár főherceggel, néhány görbe napot élt itt át az »egy király, egy cigány« módszerében, most már más mulatozás is kínálkozott: az egy király, sok cigány - a szerkesztőségi gyűlések, melyek, mint minden magyar dolog, egy nagy áldomásivással kezdődtek az Angol királynőnél.

Akárhányszor lejött most már a trónörökös, Jókai ilyenkor a peronon várta s miután a kettőjük közötti jó viszony folyton erősödött, joggal tarthatta magát »a királyfi kancellárjának«. A trónörökös annyira megszerette, hogy sokszor bizalmas magándolgaiban is tanácsával élt s akárhányszor felsürgönyözte Laxenburgba vagy ahol tartózkodott. Mindez hízelgett a költőnek, ki igazi meleg éghajlati növény volt. Csak szeretetben tudta a szirmait kibontani, életföltétele ezért, hogy a környezete szeresse, dédelgesse és hogy a távoli pontokról is folyton csiklandozzák a napsugarak, vagy alulról, vagy felülről, de még legjobb, ha mind a két helyről.

Az udvar kegyei elkápráztatták. Élvezte a népszerűséget és dicsőséget minden formájában. Elmondhatni, hogy élete verőfényes volt s ami kis árnyék belevegyült, az szót sem érdemel a fényhez képest.

Látván az udvar kegyeit, az udvari emberek vetélkedve keresték a vele való érintkezést. Károly Lajos főherceg és Koburg herceg szívélyes viszonyt tartottak fenn vele és ez a nagy ember oly gyengeségekkel volt megbélelve, hogy az előkelőeknek ez a kicsiny értékű leereszkedése boldoggá tette s olyan hálát fakasztott szívében, mely gyakran sodorta félszeg helyzetekbe.

Zajtalanabbul sohasem folynak évei, mint most. A küzdelmek véget értek. A rendezett anyagi viszonyok közt Jókainé lelki egyensúlya is helyreáll. »Coriolan anyja« sokkal szelídebb most, mint a szerencsétlen sárga házban volt; már csak egy életfeladatot lát: Róza kisasszony kiképzését és jövőjének némi biztosítását. Ezen munkálkodik éles asszonyi ravaszsággal s hogy tervét kivihesse, sokat enged férjének, sőt még hízelkedik neki, már amennyiben arra egy hősnő képes.

Rózánál a festészetre mutatkozott nagy hajlam, elhatározták tehát, hogy »apja« elviszi Münchenbe, ahol magasabb kiképzést nyerjen. Így került Róza Münchenbe, ahol nagy előmenetelt tanúsított, úgyhogy »A lőcsei fehér asszony«-hoz 1884-ben már ő csinálta az illusztrációkat, amelyekkel Jókai boldogan dicsekedett.

Az öregek tehát csak ketten maradtak és most már csendesen éldegéltek, akárcsak Philemon és Baucis, de nem minden változatosság nélkül. Jókainé az öreg asszonyaival mulatozott, Jókai a múzsájával. Ez idő szerint a Székelyföldre vetette magát. Megírta a Nemzetben a »Bálványos vár« című regényt, egy kis pogánykori magyar mitológiát szedve össze, utána a »Damokosok«-at. És képviselőnek is ott lépett fel a témái közt, az ilyefalvi kerületből hozván mandátumot. A mindenféle zsírokkal megkent furfangos Császár Bálint vezette roppant ügyességgel e választást.

Ezekre az időkre esik Jókainé ötvenéves jubileuma. A délceg matróna fönséges szavalata még egyszer utoljára megcsendül a Nemzeti Színház deszkáin egy zúzmarás decemberi estén, még egyszer felhangzanak a tapsok, hull a virágerdő s ezzel végképpen eltűnik a szemek elől.

Még ugyan lesz december 8-án egy ebéd a Szikszay emeleti termeiben, melyre megérkeznek a koszorúk és üdvözletek az ország minden városaiból, az utolsó hódolat az öreg Gertrudisnak, de ezt már csak meghívott vendégei fogják látni. És megérkezik az aranykereszt is Bécsből a királytól. Elhangzanak a lapok dicsérő cikkei a magyar Ráchelről s ezzel vége van. Jön a magánéletnek csendessége. Az öreg élősködő barátnék otthon és az apró-cseprő napi bajok. Kong a nagy lakás, mint egy kietlen pusztaság. Valami hiányzik belőle. Az a kék szemű kisleány, a két szőke hajfonattal. Mikor még itthon volt, eleget korholta, mustrálta Jókainé, nem mintha nem szeretné, de mert olyan rossz természete volt - most váltig visszakívánta. Alig várja a leveleit. Ha egy-két napig nem ír, aggódva búvik össze a két öreg, eltűnődve, mi történhetett azzal a gyerekkel? Jókai most is a régi, otthon ülő ember, ki bezárkózva tágas szobájába fel s alá járkálva gondolja ki és írja regényeit. Évek múltak el anélkül, hogy valami rendkívüli történnék. Egyik nap hasonlít a másikhoz, csak abban különbözik, hogy néha ő veri meg Tiszáékat a tarokknál, néha meg őt Tiszáék. Mindamellett száguld az idő; hogy egy év megint elmúlt, csak azon veszi észre, mert Hegedüsné új papucsot vagy házisapkát nyújt át neki a nevenapjára, amit oly flegmával fogad, mint egy maharadzsa az évi adót, vagy hogy a »Monarchiá«-ból egy új kötet készült el megint.

E látszólagos csendben, egyedül ülnek, esténkint a tücsök ciripelése mellett, csendes ebédlőjükben a Sándor utca 36. számú házban, melybe a Kerepesi útról költöztek, hol Jókai hangulatára nyomasztóan hatottak az elvonuló temetések; az asszony, mint a pók, szövi a maga finom munkáját, ezerszer is felemlegetve különböző alakban, hogy mi lesz a szegény kis Rózából, ha majd ők elmúlnak? Valamit tenni kellene érte. Férjhez nem megy soha. De ki is venné el? Neve sincs szegénykének. A művészetnek fog élni - de hát eltartja-e majd a művészet? Istenem, istenem, csak ez a nehéz kő ne volna a szívemen! Ez volt a rendes napi téma. A költő elérti, de határozataiban habozó. Az ő lelkét is nyomja ez a kő, de másfelé vannak kötelezettségei, mégpedig nemcsak az isten de a törvény előtt is. Az 1850-iki szerződés a testvéreivel még mindig érvényben van. Jókai szívesen bizonyítaná be szeretetét Róza iránt, de miként határozza rá magát, ha ezzel szeretetlenséget s kötelesség-megszegést tanúsít Károly és Eszter gyerekeivel szemben? Különösen az Eszterre való gondolat tartja vissza. Eszter özvegy lett 1882-ben s Vály sógor éppen nem hagyott kincseket. Eszter, az igaz, nem kér és nem kíván semmit, Károly és leányai még kevésbé, de hát az írás megvan és azt nem lehet meg nem történtté tenni.

Sokat tűnődött ezeken álmatlan éjszakákon, anélkül, hogy valamit határozna. Bízta a megoldást az időre.

S az csakugyan meghozta. Róza 1886-ban két évi távollét után hazajött az öregeket meglátogatni. Pompásan telt el a nyár a Svábhegyen és Füreden, már éppen vissza kellett mennie a tanulmányait folytatni, mikor valami tapintatlan barátnéja felvilágosítá születése felől. Az okos Róza már mint gyermek is sejtett egyet-mást.

Sírva rontott be nagyanyjához, hogy tudni akarja a színvalót: »Ti nem vagytok az én szüleim«.

Az öregasszony fölfedezve látván a féltve őrzött titkot, egy drámai jelenetben végre meglágyította a Jókai puha szívét, ki a szcéna hatása alatt rögtön intézkedett, hogy Rózát a törvényes formák között örökbe fogadják, ami szeptember folyamán 1886-ban simán és csendben meg is történt. Jókainé így kiáltott fel az okmány aláírásakor: »Most már boldogan halok meg!«

Róza másnap visszautazott Münchenbe, hogy onnan eltávozva, Párizsban töltsön még egy évet, hol Munkácsy Mihály irányítólag hathat további kiképzésére.

Hanem a sors másképp akarta. Alig volt Münchenben két hétig, mikor a Jókai sürgönye haladéktalanul hazaszólította: »Anyád tüdőgyulladásban fekszik, gyere haza.«

Nyirkos, utálatos novemberi napon hűlt meg Jókainé. Valami jelentéktelen kelés támadt a hátán, vizes ruhával borogatta és így ment ki. Egész délután panaszkodott aztán, hogy nem jól érzi magát, este rázós hideg ágyba döntötte, de ez fel se tűnt, mert már akkor oly gyakran betegeskedett, hogy csak rövid időközökben volt ágyon kívül s minden kis bajában olyan türelmetlen tudott lenni, mintha a halállal vívódnék; orvost csak másnap híttak hozzá, aki tüdőgyulladást állapított meg. A baj komoly volt és Jókai többet nem távozott el betegágya mellől, csak pillanatokra dőlt le felöltözve éjjel a szomszéd szobák valamelyikében. Róza hazaérkezvén megosztotta vele az ápolást. Minden attól függött az orvosok szerint, hogy a gyulladás átmegy-e a tüdő másik szárnyára? November 16-án volt a krízis. Jókai gyakran bement szobájába e napon s a látogatók közül többen, akik aggódva utána leskelődtek, látták őt térden állva imádkozni, ahogy kisfiú korában imádkozott. A krízis mérlege jóra billent. A láz alább hagyott. »Betegünk meg van mentve«, dicsekedtek az orvosok. Nagy volt az öröm a családban és csak most vették észre, mennyire ki van merülve Jókai az idegek túlfeszítése és a virrasztások miatt. Az orvos szigorúan megparancsolta, hogy ápolónőt fogadjanak és ők maguk pihenjenek éjjelenkint. A beteg egyre javult, 18-án este lázmentes lett, mosolyogva beszélgetett környezetével, tervezgetve egyet-mást, az orvosok másnap kijelentették, hogy holnap már el is hagyhatja az ágyat egy kis időre. Ez éjszakán csak egy ápolónő volt mellette, lesrófolt petróleumlámpa bágyadt fényénél ülve ágya fejénél. A beteg csendesen aludt szabályos lélegzettel, párnái közt. A családtagok, Jókai és Róza a szomszéd szobában pihentek. A síri csöndben, melyet csak a szél rohamai szakítottak félbe, amint megrázták a jégvirágos ablakokat és a kályhában dudorásztak, ott ül letapadozó szemhéjakkal az ápolónő, egyszerre fölpillant s rémülten látja a gyérvilágítású szobában, hogy Jókainé végig lépdel a szőnyegen különös halotti köntösbe öltözve, melynek uszálya a padlót söpri.

- Nagyságos asszony! - sikolt fel megriadva. -, Jaj mit tett a nagyságos asszony! Istenem istenem, mit tett!

A kiáltásra befutnak a mellékszobából Jókai és Róza is. Az ápolónő reszket mint a nyárfalevél, zavartan, halálra vált arccal bámul az ágyra.

- Mi baja? Mi az? Mi történt?

Az ápolónő nem bír a rémülettől szóhoz jutni: az ágyban nyugodtan alszik a beteg.

- Jaj - suttogja azután, a szögletbe vonva őket -, láttam a nagyságos asszonyt végiglépdelni a szobán halotti köntösben s amint rákiáltok, veszem észre, hogy mozdulatlanul alszik mellettem. Vízió volt. A nagyságos asszony, tessék nekem elhinni, meg fog halni.^[84]

Jókai roppant haragudott az ápolónőre, aki bolondokat álmodik, de azért hitt egy kicsit, babonás volt, többé le nem feküdt és nyugtalankodva hússzor is bejött a szobába az éjen át. Az ápolónőnek csakugyan igaza lett, Jókainét, mikor már minden veszélyen túl látszott lenni, szélhűdés érte a hátgerincén és november 20-án hajnalban 4 órakor meghalt.

Jókait teljesen összetörte ez a katasztrófa. Szinte hihetetlen volt, mennyire egyedül érezte magát a világban ez asszony nélkül, aki vezetője, kínzója és gondviselése volt egy személyben. A hosszú megszokás okozta a nagy hiányt, s jósága, hálája utólag kezdte fölékesíteni olyan tulajdonokkal is, amelyekkel nem bírt. Fantáziájának rémlátományos zsilipjei megint megnyíltak s éjjelenkint mindig vele foglalkozott, vele beszélt, sőt már hallucinációkban szenvedett. Rózának vele kellett hálni egy szobában, hogy élő lényt tudjon maga mellett, ami idegeit annyira csillapítsa, hogy Majmuna álomtündér legalább félórákra helyet cserélhessen a holt feleségével.

Sajátságos lelki állapotban volt, félt az éji álmoktól, vízióktól, de nappal is beléjük merült; nem akart egyébbel foglalkozni. Valami transzcendentális erő késztette, hogy dőzsöljön a kínban. Róza rávette egy olaszországi utazásra, hogy az emberek, bútorok közül kiragadja, melyek feleségére emlékeztették, de ő az úton is a féleségére gondolt s róla jegyezgetett, munkát szándékozván felőle írni »Utazás egy sírdomb körül« a címmel.

A munka megjelent, egyike gyengébb dolgainak, tele érzelgős, egészségtelen sopánkodásokkal. Sokan szentimentalizmusnak, sőt tettetésnek tartották e keserveket, pedig valóság volt ez. Annyira legyötörte lelkét-testét a szenvedés, a sok virrasztás, az idegesség, az álmatlanság, hogy az olasz útban a szállodákban le kellett venni a kocsiról s hordszéken vitetni fel a lépcsőkön, mint egy magával tehetetlen beteget, nem evett semmit, nem beszélt senkihez. Úgy cipelte magával az erős lelkű Róza, mint egy poggyászt. Csak utóbb Nápoly kék ege alatt jött némileg magához s kezdett újólag érdeklődni a világ külső jelenségei iránt.

Róza gyöngédsége, okos, szórakoztató társasága gyógyító balzsam volt; az öreg poéta lassan-lassan gondviselését látta e gyermekben s vakon engedelmeskedett neki: »Jól van, nagyanyám! Úgy lesz, ahogy te mondod, nagyanyám«. Hovatovább mind több befolyást nyert fölötte, mint ahogy nyert volna akárki, aki vele bíbelődik. Mert az volt a sorsa, hogy vitessék, tehát vitetett. Szerette, ha egy kicsit hízelegnek neki, de nem bánta, ha parancsolnak. Csak egyet nem szeretett, ha untatták. Untatni nem volt őt szabad, a tömjént beszítta élvezettel, a jármot cipelte megadással, de az unalmat lerázta. Voltak dolgok, amelyeket unt, voltak szokásai, apró hiúságai és vágyai, melyekhez nem volt szabad nyúlni. Aki ezeknek a kulcsát bírta, azé volt az uralom is fölötte.

Hazaérve, Róza egyszerűsítette a háztartást, a nagyanyjáról maradt fölösleges ékszereket pénzzé tette és terheket törlesztett, a balatonfüredi villa is eladatott, mint szintén fölösleges, nem kell tőle adót fizetni és a kert fenntartására költeni, új célszerűbb, olcsóbb lakást rendezett be ugyancsak a Sándor utcában a költőnek, ahol szabadon jöhettek hozzá az ifjabb írók és hírlapírók is, kik iránt ő már azelőtt is nagy szeretetet és nyájasságot mutatott, őket - ami talán helytelen is volt - minden válogatás nélkül bizalmasan tegezte, de azért csodálatos diplomáciával nem eresztette magához közel, csak le-leszállott hozzájuk, mint egy fejedelem - Rex Bohemiae, ha néhanapján megmutatkozik a legsűrübb nép között. »Legislegifjabb írók közt kereste - írja róla egyik legnagyobb kritikusunk, földije és nagy tisztelője Beöthy Zsolt - szorosabb irodalmi pártféleit, kiknek lelkesedése épp annyira hízelgett hiúságának, amennyit ártott hírének.«

Hogy keresett volna ily pártfeleket, arra nincsenek nyomós jelek, de hogy tűrte és legyezte az őt tömjénező ifjú nemzedéket, az kétségtelen. Az ifjak lelkesedése ő iránta pszichológiai okokon nyugszik, hiszen senki sem állott oly közel az ifjúsághoz, mint ő. Akikben valami tehetségek lappangtak, lehetetlen hogy azokat ne az ő regényei hozzák leginkább hullámzásba. És végre is ő volt annak a toll erejéből támadt nagyságnak az elevenen látható mintája, aminőnek minden borzas riporter és fűzfapoéta magát megálmodhatta. Egy földi isten a fiúknak. Egy alak, aki magasabban áll, mint a miniszterek, de ők magukhoz mégis közelebb érzik, mint akár egy kereskedősegédet.

Más megítélés alá esik azonban az ő különös érintkezése azokon a helyeken, ahol az írók és hírlapírók tömegben jelentek meg, vagyis a parazitáikkal együtt. Úgy ült itt Jókai, mint Jupiter az Olimpon. De nem volt rátartó egy csöppet se. Tenek szólított mindenkit, bizalmasan megrázta a feléje nyúló kezeket, megölelgette a hozzája tódulókat, néha meg is csókolta, anélkül, hogy tudná ki volt ez vagy amaz. Ez bizonyára ártott neki, mert az önérzetesebb fiatal írók kiábrándultak sokszor éppen emiatt a Jókai-kultuszból, kevés súlyt fektettek baráti érzelmeire s csakhamar komédiásnak tartották, mert a földi társadalomban, hol minden a helyes megkülönböztetéseken alapszik, ez a modor nem volt mondható természetesnek. E földön és fölötte csupán a nap süt egyformán mindenkire.

Hogy minek lehetne minősíteni Jókainak ezt a legalábbis ízetlen szokását, nehéz eldönteni. Talán a családban képzelte itt magát, családjának vett itt aprót, nagyot? Talán a parlamenti világból hozta ide a Balkán-ízű tegezést és tartalomnélküli álmelegséget hatványra emelve? Lehet fejedelmi nonchalance: Nekem semmibe se kerül, nekik örömet okoz. És végre nem lehetetlen, hogy bizonyos apostoli magaslaton érezte magát, mint Hugo Viktor és Tolsztoj. Ezek mindenkihez egyformák. A gonosztevőkhez is; muzsikhoz, úrhoz, szolgához, rabhoz. De a királyhoz is. Jókai ellenben fölfelé hajszálnyira tudta, miként helyezkednek el a társadalmi létrákon a magas és legmagasabb uraságok s kitűnően különböztette meg a vonalakat.

Egészben véve pusztán kicsiségről van szó. Válogatás nélküli szeretete inkább annyiban érdemli meg a megbeszélést, mert könnyen arra a gondolatra vezethet, hogy azért nem értékelte a szeretetét, mert bizonyosan senkit sem szeretett. Ha szeretetet mutatott, nem érezte, hogy ad valamit. Hiszen ezzel is csak magát fosztotta meg bizonyos eszközöktől, melyek az életben oly szükségesek egy kimagasló ember számára, mint az uralkodónak az érdemjel-kazettái.

Egy meleg kézszorítás Deák Ferenctől annak idején fölért egy címmel. S amely fiatal írót Vörösmarty, pedig mindennapos volt az írók tanyáin, bizalmasan letegezett, az nem cserélt volna aznap egy háziúrral. Jókai nem bírt ez eszközökkel - ő egy csapásra diszkreditálta azokat.

De ő nem is kívánt ilyesmit, ő maga módja szerint élvezte kartársait és tisztelőit, az ifjú nemzedék hódolatát, mint ama mámorkedvelő görög, ki le-leszállott a garádicsokon pincéjébe és nem kóstolta sorba a borait, melyek ott álltak kisebb-nagyobb hordókban, hogy valamelyiknél megállapodjék a hébérrel, hanem csak a hordók közös aromájától ittasodott meg.

Felette érdekesek voltak ez írói összejövetelek, gyűlések és lakomák, melyeken megjelent a kisebbek és a névtelenek közt. Lehet-e igazibb hódolat a világon? A tiszteletnek és csodálatnak érzése reszket a rajta pihenő tekintetek selymén. Oh, nagyjait csak ez a bohém nép tudja elösmerni. A királyi tekintély hideg dolog, a szuronyok is segítik. Az államférfiak, nagy szónokok népszerűségében van valami alattomos. De ez az igazi, ez az abszolút hódolat. Figyeljétek meg azt a csöndet, amikor Jókai emelkedik fel szólásra ifjoncai közt, megköszörülve torkát és megigazítva tekintélyes bajszát, hát van több ilyen csönd, vagy lesz több ilyen csönd addig a pillanatig, míg Gábriel angyal a Jozefát völgyében szájához nem emeli azt a bizonyos trombitát? Nézzétek azt a hallgatóságot, a szembogaruk fölszívó-sugarait, a figyelemre ráncolt homlokokat, az orrcimpáknak reszketését - a szellemi gyönyör előtt.

De milyen tökéletesen illik be ebbe a hangulatba ez az ember! A megtestesülése annak, amit »egy ünnepelt férfiú« elnevezés alatt képzelni lehet. Nem azokból a nagyképű ünnepeltekből való, akik olyanok, mint XV. Lajos fivére, Artois gróf volt, ki egy fanadrágba emeltette magát otthon a komornyikjai által, mielőtt nyilvános gyülekezetben megjelent s így aztán a nadrág sohase lehetett gyűrött rajta, de ő se tehetett benne egyetlen természetes mozdulatot sem.

Ilyen Artois-k bőven tenyésznek, nagyképükkel és merevségükkel feszítve a mi társadalmunkban, fanadrágjaikban tökéleteseknek és ünnepélyeseknek mutatkozván, de Jókai más volt. Az ő ünnepiessége nem csinálmány, az egyenesen a természet produktuma testileg és harmonikus a lelkével, minden pórusán élet ömlik ki, de egy más élet, mint a közönséges halandóké. Igazi nagyuras modora volt. Keskeny, hófehér kezei és az a rózsás, üde teintje, mint egy gyermeké, hozzá azok az ártatlan tekintetű, mélységes kék szemek! Mindenből látni lehetett rajta, hogy nagy ember. Nehéz lett volna megmagyarázni, miért - hiszen szerény volt, úgy ült a sokaság között féloldalra hajló, parókás fejével, mintha restellné, hogy ennyi okos ember közé tolakodott és mégis érezni lehetett, hogy ez Jókai és hogy Jókai csak ilyen lehet.

A temetés utáni néhány hónap alatt esztendőket öregedett. Egészségi állapotának cinozurája, mint ő mondá, a nyaka volt (talán azért, hogy kálvinista ember), betegségeinél csodálatos módon megvékonyodott. Csak a csontok zörögtek rajta, mikor visszatért és járni is alig tudott. De ez nem sokáig tartott, az új lakáson a zavartalan nyugalom visszahozta erejét. Valóságos idilli élet volt ez. Leány és apa versenyeztek, hogy egymásnak örömet okozzanak. Róza Jókainak hítt társaságot, írókat, akiket ő szemelt ki, Jókai pedig Rózának hítt festő-»kollegákat«, hogy ő se unja magát. Kedves nyílt házat vittek. Néha ott marasztották vendégeiket vacsorára is vagy Rózát kísérte el színházba, hangversenyre s olyankor bosszús dörmögéssel jelenthette a klubban Nedeczky Tiszának: »A ritmuscsináló, úgy látszik, ma megint női szolgálatban van«.

Mondani se kell, hogy mindig dolgozott és tervezett. A munkát már annyira megszokta, hogyha írószerek nélkül egy puszta szigetre került volna, a szokott órában talán egy vesszővel a homokba írta volna be a maga napi adagját. Most egy drámát írt, »Keresd a szíved« címen. Ha vendégek voltak is Rózánál, el-ellopózott íróasztalához fejfájás vagy más ürügy alatt (a Múzsa mégis csak első személy), de talán egy más mitológiai alaknak is kedvezett a múzsán kívül, annak a kis kövér szárnyas fiúnak, aki azzal a bizonyos nyíllal okvetlenkedik mindenfelé, úgyhogy míg ő a »Keresd a szíved«-en fúrt-faragott, addig a szomszéd szobában két szív egymásra talált.

A csinos, már jeles nevű Feszty Árpád éppen Párizsba volt menendő hosszabb időre, búcsúzni jött s eközben szóból szó lett, némely szóból piros szín lett (Róza elpirult), a sok szóból végre szerelmi vallomás lett, és hogy akar-e Róza a felesége lenni? Róza kijelentette, hogy annak egy nagy akadálya van, ő nem mehet el Párizsba.

- Hát akkor én se megyek - ugrotta át az akadályt Feszty.

- De én a Pápit el nem hagyom.

- Jól van, együtt lakunk a Pápinál. Most még csak vele kell beszélnünk.

Fölkeresték nyomban a dolgozó asztalánál s előadták neki úgy, amint volt, hogy mit szól hozzá. Végighallgatta csöndesen, komolyan s azután szokott pajkos humorával így szólt elmosolyodva:

- Steht suba, steht frakk. Ne féljetek, míg az öreget látjátok!

Azzal megölelte őket szeretettel és a többi az már csak forma.

A forma is megvolt rövid idő múlva Fiuméban, hol az esküvő után fényes lakomát adott Jókai fiumei barátainak és tisztelőinek és az esküvőn megjelent rokonságnak. A lakoma végeztével, mely egy kis vagyonba került, minthogy olaszországi nászútra voltak onnan indulandók, egy zacskó aranyat adott át a »gyerekeknek« egy pazarló nábob dölyfös hangnyomatával:

- Azt akarom, hogy semmiben se lássatok az úton szükséget. Csak egyszer élvez ilyet az ember.

A »gyerekek« később kibontották a zacskót, hát volt benne tizennyolc Wekerle-féle tízfrankos arany,^[85] ami a harmadik állomásig se elég Fesztyéknek.

Míg a fiatalok rózsában utaztak a szép hosszúkás Olaszországban, addig az öregúrnak csak tövisek jutottak.

A »Keresd a szíved« drámával elkészülve, a Nemzeti Színházhoz nyújtotta be, de gróf Keglevich István intendáns, dacára a kedvező bírálatnak, mivelhogy egy kis ártatlan osztrák-magyar viszályról van szó a darabban, nem engedte előadásra kitűzetni. Jókait ez nagyon bántotta.

A sajtó megtámadta Keglevichet, mire az ilyen nyilatkozatot küldött be: »Nem akarnék oly helyzetbe jutni, hogyha a király kedvet kapna a színházba menni, nekem kelljen kérnem, hogy ne tegye«. Keglevich már akkor végzetes vágyat érzett ahhoz, hogy kiélezett fegyverekbe rohanjon.

Jókait ez még jobban bántotta, mert rossz hírbe keverheti az udvarnál.

A sajtóban pedig ebből a magból kikelt a vihar oly elementáris erővel, hogy sok huzavona után Keglevich mégis kénytelen volt előadatni a darabot - de az bizony nem tetszett.

Ami Jókait aztán a legeslegjobban bántotta.

Jókai igen jól tudott otthon az övéivel, akik nem feszélyezték, trécselni. Emlékezett sok emberre, akiket azelőtt ismerni se látszott, sőt tényleg nem jól ösmert. De amint időben távolodtak, egyszerre valahogy megérlelődtek benne az akkor észre sem vett vonások s néha oly mesterileg jellemzett meg néhány szóval rég elmúlt embereket, hogy azt leginkább a család tagjai bámulták, kik tisztában voltak vele, hogy a legközvetlenebb környezőiről is milyen tévfogalmai vannak. Sohase ösmerte azt, aki fizikailag közel volt hozzá, csak nagysokára, ha eltávozott.^[86]

Érdekes megjegyezni való, hogy az oly alakoknak a karakterét, akikről csak beszélni hallott, követve a saját kialakító sugallatát, mesterien rajzolta s oly pontosan, hogy a legnagyobb analizáló se tehetné különben.

Róza figyelme mindenre kiterjedt; kedvenc ételeit főzette, hogy egy kicsit reprezentáljon is, egy csinos magyar dolmányos suhancot szerződtetett hozzá inasnak, akit az öregúr ide-oda küldözhetett. A fiatalasszonynak ezt a gyöngédségét nem győzte magasztalni. »Most lettem már én igazi nagyságos úr - dicsekedik a klubban -, eddig csak kend voltam. Egyik nap kapros lepény, másik nap túrós derelye.« Különben híre volt annak az egész városban, beszéltek arról még a cselédszerző helyeken is, hogy a Bajza utcai házban azt is megkérdezik a szakácsnétól vagy a mindenes leányzótól, tud-e szépen danolni, mert az öreg nagyságos úr szereti hallani a dalolást és ha észrevették, hogy csengő kacagása van a szerződőnek, egy forinttal szerezték meg a bért, mert a csengő nevetés föl fog hallatszani a pápihoz.

Végre, hogy még vidámabb legyen a ház, egy kis unoka született: Mariska. No, ez lesz még a nagy mulatság. Mikor az majd gőgyicsélni kezd. Hát még mikor majd fecsegni tud és a pápi ővele fog játszani, nem a III. Róza angóra macskáival. Még ennek a kis gyereknek is a pápi miatt örültek olyan nagyon.

Így látjuk nyomon követve Jókai életfolyamatját, miként becézi a sors és átrakosgatja mindenféle helyzetekbe. Először élvezi a nép szeretetét, de a háza tájéka szomorú. Azután élvezi az uralkodó-család figyelmét, de már a népszerűsége nem olyan nagy. Azután élvezi, ami után annyira vágyott, a családi otthon vidám derűjét - de most meg már az udvarnál vesztette el a Mágnesét. Megjön észrevétlenül, mint a hajnal, a világhír is - de már gyakoriak a fejfájások és az étvágytalanság.

Ez van a mérleg egyik serpenyőjében. Csupa ragyogás, csupa fény. Hiszen mikor már vesztette is a népszerűségét, még mindig több volt neki, mint másoknak, mint akárkinek, és mikor legszomorúbb volt a sárga ház, akkor is levette gondolatban a magyar ember a kalapját, míg elment mellette. És amitől a ház szomorú lett - még azt az árnyékot is a szeretet vetette. Néha kevesebb pénze volt, néha több, de a kevesebbet is talán csak abból a kedves incselkedésből adta a sors, hogy aztán a többel megélénkítse az életkedvét, részesítve őt a szerzés örömeiben, nagy fáradsággal, áldozatokkal, verejtékkel alkotott svábhegyi paradicsomának bírásában, ékesítésének édes gondjaiban. Örült-e a király a budai parkjának úgy, mint Jókai az ő Svábhegyének?

Nos, lássuk most már a másik serpenyőt, ahol a szenvedéseknek kell lenni. Ez a serpenyő üres. Fel lehet fordítani. Nem esik ki belőle semmi más, mint egy pár súlytalan kellemetlenség. Jókai életében nem fordultak elő nagy szenvedélyek, konfliktusok, tragédiák, megrázó szerencsétlenségek és nagy fájdalmak.

Mily szerencse rá nézve! - de vajon szerencse-e az irodalomra is?

A nagy írók a fájdalmak és kínszenvedések oskolájában válnak óriásokká. Miként rajzolja a nyomort az, aki sohase nyomorgott? Csak az származik az istenektől, ami a költő szívén megy át -, nem az, ami csak a fülön keresztül jött a tollára. Hogy adja ő meg az érzelmi viharok és szenvedélyek igaz hangját, mikor nem érezte át azokat? Hogyan ösmerné az embert, mikor sohase látta benne a vadállatot vagy a páriát, nem látta indulatrohamai és nagy bájai közt, nem észlelhette keserűségtől kifacsart könnyein át annak a belső arcát, letepert állapotban, megölt igazainak hörgése közben, mikor csak úgy kívülről látta, mint társas lényt, szegfűvel a gomblyukában, amint haragudott, locsogott, nevetett, táncolt, vagy fokossal kopogtatta meg a csárda ajtaját.

Jókainak mindent megadott a természet, ami egy világra szóló nagy íróhoz kell, csak a boldogtalanságot nem. Minden fogyatkozása innen származik. Hallott az emberek gonoszságairól, árvák nyomorgásáról, éhezők szenvedéséről, megalázottak lelki háborgásáról, le tudta írni nagy bravúrral, elbűvölő módon, ki tudta tölteni fantáziájával, de bele nem adhatta a saját szívét. Nem voltak gyermekei, nem volt soha kis koporsó a házában...

De minek folytassam. Ezer szóval se mondhatnám meg jobban: sohase volt a házában kis koporsó...

Hát bizony erre se lehetett mondani, hogy nincs igazuk - és az egyik indítványt elsöpörte a másik indítvány szele.^[87]

Így olvadt el az ünnepélynek a legértékesebb két gyöngye, az egyik a spanyol etikett penészes ecetjében, a másik a magyar ellenzék vörös borában. Ennek dacára páratlanul hat nagy arányaival és komoly fényével ez az ünnepség s hosszú emberöltőkre alkalmas izgatni, buzdítani az érkező írói nemzedékeket. Más népek is ünneplik íróikat virággal, ódával, szeretettel, köszöntőkkel járulnak eléjük olvasóik. Sienkiewicznek a szegény lengyelek birtokot és kastélyt vesznek, az angolok »kapust állítanak« nagy tudósaiknak, íróiknak, a spanyolok szerenádot adnak nekik, a németeknél egy krigli sörre toppan be hozzájuk a császár, sokféle módja van a kitüntetésnek, de ez a mienk mindent felülmúl, a magyarok megálmodtatják királynak.

Szép téli nap volt ez a január hatodika! A vén Duna beállt. A napfény mindamellett besütött a Vigadó óriás ablakain. Ott gyülekeztek össze az ünnepségek első napján a tisztelők. Ott volt az egész kormány díszmagyarban élén Wekerlével, ki hóna alatt tartotta kardját, hogy ne csörömpöljön. Balról a hadtestparancsnok, Lobkovitz herceg foglalt helyet egész raj tábornokkal. Aztán a parlamenti tagok sorakoztak, élükön a Ház elnökével, Bánffy Dezső báróval. Zászlós urak, főrendek nagy sora, majd az Akadémia fekete alakjai, hátul a vármegyék és a városok küldöttségei mozognak. Jelen van minden megye és majdnem minden város. Még Ugocsa is eljött - nunc tandem coronat.

Mikor mind együtt voltak már, akkor belépett Jókai az udvarával. Fekete bársony magyar ruhájába öltözve, inkább látszott daliás öreg vitéznek, mint poétának. Ruganyosan lépdelt az éljenző közönség sorai közt az emelvényre. A miniszterek felálltak helyeikről s fejük meghajtásával üdvözölték. Olyan volt ez, mint egy szép mese. Letette kócsagtollas kalpagját egy asztalra s keresztbe font kezekkel hallgatta végig a királyi üdvözletről vett hírt, aztán a királyné üdvözlete villanyozta fel, ezt követték a királyi vérből származó személyek írásbeli üdvözletei, a József főhercegé, a Stefánia főhercegasszonyé, (hej, ha élne a szegény Rudolf királyfi, itt lenne most), a Koburg Fülöp hercegé, a bolgár fejedelem francia sürgönye. Majd az üdvözlőbeszédek következtek, állva hallgatta, állva felelt, csodaszép dolgokat felelt, új küldöttség, új beszéd, új felelet, sohase akart vége szakadni. Már a hallgatást is elunták sokan, de ő ritka lélekéberséggel felelt. Minden elvonult előtte, ami lelkét meghizlalja. Az ország főfunkcionáriusai, a törvényhatóságok, az ország városai és polgármesterei, mint egy keleti despotánál a vazallusai - csak a hatvankilenc esztendejéből nem mert itt mutatkozni vagy húsz.

Mindenki fáradt, kimerült volt már, csak ő nem, mert neki az ünneplés az elementuma. Más ember is szereti talán, mert céljai előmozdítására szolgál, szereti úgy, mint a gyógyvizet a következményei miatt, de Jókai magáért az ünneplésért szerette az ünnepeltetést, ő akkor is szerette, ha ártott neki, mint az alkoholista az alkoholt. Hasonlíthatlan volt ilyen ünnepélyeken a magatartása. Minden más ember zavarban van, feszélyezi a szokatlanság. Jókai ilyen helyzetben volt a legtermészetesebb. Ha nem ünnepelték valahol, akkor jutott zavarba.

Inkább a szűkebb övéi voltak elérzékenyülve, kik ott ültek az emelvény előtt. Az öreg Jókay Károlynak, ki olyan volt ott, mint Móricnak egy rossz szobra, könnyek csillogtak szemében. A derék Ihász Lajos jó piros arca sugárzott a boldogságtól. Hegedüséken, Fesztyéken a meghatottság minden jelei mutatkoztak. Megjelent Petiné, Vály Mari is, aki rajongásig szerette Móric bátyját, de mit ér, ha a jóságos Eszter már nem ülhet köztük. A férje még kevésbé. Pedig de jó volna most rácáfolni, hogy »íme az írói pálya se mindig bizonytalan«. És még nagyon hiányzik valaki. Az öreg Róza. Hatodik esztendeje pihen már a kerepesi temetőben. Az ő kevély lelkének jól esnék ez a mai nap. Hát az a másik asszony, az édesanya, a fehér lélek az égből tud-e ebből valamit?

És mit szóljunk még e káprázatos, mesés napokról - az ötvenéves aranylakodalmon a múzsával? Mit emeljünk még ki? Azt, hogy ott voltak körülte a politikai élet vezérférfiai: Tisza Kálmán, Széll Kálmán, gróf Apponyi Albert, Wekerle Sándor, gróf Szapáry Gyula és valamennyien? Elmondjuk-e, hogy a tiszteletére rendezett színházi estéken zsúfolva volt mind a Nemzeti Színház, ahol »A szigetvári vértanúk«-at adták, mind a Népszínház, ahol »A cigánybáró«-n mulatott a közönség s hogy egész virágkertek vándoroltak oda? Hogy a fogadó-este mennyire sikerült, hogy az operai bálon jelen voltak az arisztokrácia hölgyei majdnem mindnyájan. (Hiszen ez mind csak lappália.) Vagy részletesen elsoroljuk az ajándékokat, a képeket, melyeket jeles művészek festettek számára (köztük Munkácsy is), az albumokat, díszokleveleket, melyeknek egyike-másika megfordítva képviselte az ő könyveit; ezeken kívül volt a smaragd és gyémánt, mint a fővárosi oklevél vagy az Adria színarany tábláján; az övéiben belül van. Vagy a százezer forintos csekkre irányítsuk a figyelmet, melyet ünnepélyesen kellett volna átadni a program szerint, de Jókai mindig restellte ezt a sivár prózát, úrias érzéke ellene szegült, hogy nyilvánosan nyújtsák át s így aztán el is maradt, és bár igazat kell neki adni, mert az együvé nem való dolgoknak összezavarásánál mi sem rontja jobban azoknak a hatását, ebben az esetben azonban különösképpen épp az anyagi oldal lett élénk kidomborítója az erkölcsi sikernek; nem ez a selyembe takart csekk, amit a szomszéd szobában adott át a rendező-bizottság elnöke, Eötvös Loránd báró az ünnepeltnek, hanem egy másik százezer forint, mely gyorsan utána jött a csekknek, kétségtelenné téve, hogy a kétszáz forintba kerülő száz kötetes gyűjtemény nem az ünnepek zajában síppal-dobbal, reklámmal erőszakoltatott a közönségre, hanem azután is mohón veszi.

Minden volt, ami csak telhetett a szegény országtól, a sajtó hetekig csak róla írt, az egyetem doktori diplomát adott neki s ezentúl előszeretettel írja magát »Dr. Jókai Mór«-nak, sok város az arcképét festette meg.

Soha még írót úgy nem dicsőítettek, csak éppen hogy Te deumok nem voltak a templomokban, csak éppen a harangok nem zúgtak a tornyokban.

De el is némult azután minden. Az iskolás gyerekek, akik a város minden iskolájában külön Jókai-ünnepet tartottak, visszatértek a száraz görög nyelvhez és a számtani penzumokhoz, az albumokat hazavitték a szolgák a Bajza utcába, tele lett velök a nagy dolgozószoba, a küldöttségek visszamentek vármegyéikbe, a díszmagyar ruhákat berakták naftalinba és újra következnek a hétköznapok. Ülj vissza íróasztalodhoz öreg író, és fogj hozzá a második száz kötethez!

Most hát gazdag ember volt, tőkepénzes, ezentúl többé nem fordul elő a Jókai név a váltókon. Mindig nagy könnyedséggel bánt a pénzzel, mint szegény ember is sokat adott jótékony célokra, szegény íróknak, pumpoló alakoknak, senki a küszöbét nem hagyta el segély nélkül. Mégpedig a »jókedvű adakozók« osztályába tartozott, amiért felette irigyelte Bródy Zsigmond aki szinte nagy adakozó volt, dúsgazdag ember létére jobban tehette.

- Látod, mester - mondá Bródy -, én is mindig adok a szegényeknek, már közel egy félmilliót adtam szét, de én mindig kedvetlenül adok, először magam vagyok rosszkedvű, hogy adnom kell, másodszor annak keserítem el az adományt valamely módon, hacsak egy epés megjegyzéssel, akinek adok.

Jókai kedvesen tudott adni. Az öreg elzüllött Dőry Jánosnak, aki a 80-as években a folyosón lődörgött volt képviselőtársai közt, mikor elment mellette, egy-két tízforintost csúsztatott észrevétlenül a zsebébe. A szegénységre jutott Pap Lajosnak »Kati« név alatt küldözgetett pénzt postautalványokon, a beteg Táncsicsnak azzal a kijelentéssel küldött 99 forintot, hogy a századik forintot azért tartja vissza, hogy őt mindig adósának tekinthesse. Vas Gereben, vagy a vén kópé Lauka, még mielőtt Becskerekre költözött volna, annyi összeget húztak ki belőle egy-egy tréfás kéréssel, amennyi csak telt. Sohase haragudott, még a hálátlanság is mulattatta. »Ezektől az én bohémjeimtől kapom a legjobb témákat.« Sokan utaztak erszényére. Kivált most, a százezer forintos csekk óta. A szegények legjobban érzik meg a pénzszagot. Özvegyek, árvák, szélhámosok és kalandorok egymásnak adták a kilincset a Bajza utcai házban. Ott senki sem kergette őket el s Jókai legfeljebb azért panaszkodott, hogy nem hagyják nyugodtan dolgozni.

Pedig sok dolga volt. A Nemzeti kiadás zöld borítékos tömör kötetei gyors egymásutánban jelentek meg, ezeket átnézni, némelyeket előszóval, magyarázó jegyzetekkel kellett ellátni. Amellett színdarabokon törte a fejét. Minden áron ezen a téren akart volna valami nagy alkotással visszafelelni a nemzetnek. Boldogsága fáján ilyen tervek rügyeztek. Mindig is jobban vágyott színpadi sikerekre. Zajos diadalokat szeretett. Az elbeszélő művek nyomán elvetett tetszés észrevétlenül, lassan nő, mint az aloé s csak az élet végén virágzik. A dráma egy óra múlva lombos pálmává izmosodik s már ott a lámpáknál mindjárt meghozza datolyáit.

Nem volt ez csoda. Az ember mindig azt szereti, amiből nem volt része. Hiszen színdarabjai is számot tesznek, de korántsem volt elsőrendű színpadi író, Szigligeti, Csiky jóval fölülmúlták. Sőt ami kellemetlenség érte az irodalomban, azt mind a színművei okozták. Néhány sikert is aratott, »Könyves Kálmán«, »Az arany ember«, elég sokáig maradtak a műsoron, de sem szerkezetük, sem a jellemfestés, sem a kerekdedség nem erős oldaluk. Eredeti darabjai közül »A szigetvári vértanúk« tetszett leginkább és jövedelmezett legtöbbet. Felesége alakítása hozta a sikert, amiért hálás volt iránta s ahhoz az értékes menteékszerhez, melyet a közönségtől kapott Anna szerepében, mindjárt az első honoráriumokból egy cobolyprémes mentét csináltatott neki hatszáz forinton, ami akkor igen csinos polgári összeg volt egy ruhadarabért.

»A szigetvári vértanúk«-nál nagyobb hatása csak«A cigánybáró«-nak volt mint Strauss-operettnek, mely egész Európán át megtette a maga körútját s többet jövedelmezett volna Jókainak mint tíz esztendeig összeírt regényei, ha nem annyira gyámoltalan az anyagiakban.

Egy élelmes, emberismerő bécsi ügynökség látván a darab óriási sikereit, fölkereste Jókait s kétezer forintot ajánlott fel egyszer s mindenkorra a Jókai negyedrész jutalékáért, mire ő aggódva kérdezte, hogy »nem lesz-e az sok?« - s átadta a jogot - kétezer forintért vagy harminc ezeret -, abban a tudatban, hogy most az egyszer lefőzte a németet, mert pénzt kapott tőle, anélkül hogy egy sort írt volna neki.^[88]

Most a »Levente« megírásába fogott, de valamely nehézségbe ütközvén, az első felvonásnál abban hagyta és a tavasz elején a »Koronás gyermekek« című hosszabb regényét kezdte meg folytatásokban a Pesti Hírlapban.

A Braganzákról, Esztékről szólt a krónikás regény, a Habsburg-Lotharingiai házzal összefonódó királyi személyekről, nyelte a közönség, mint a mannát s gyakori levelek jöttek a szerkesztőségbe, hogy nagyobb folytatásokat kérnek az olvasók.

Nyilván meg is lettek volna a nagyobb folytatások, ha a király nem neheztel Wekerlére (az egyházpolitikai kérdésekben) s ha Wekerle közvetlen egy ilyen bécsi út után fel nem jön a klubba. De mivelhogy semmi »ha« nem tűretik az események háborítatlan menetében, Wekerle feljött a klubba, nekitámaszkodott háttal, amint szokta, a rozsdaszín posztóval bevont elnöki emelvénynek s beszélte széles jókedvvel az ő édes bonhómiájával az udvarnál mutatkozó nehézségeket.

Jókai bevégezvén játszmáját s beváltván tantuszait a kártyaszobában, végigsurran a termen, mert már a »gyerekek« várják otthon a vacsorával, miközben megpillantja Wekerle s éppen téma fogytán incselkedve rászól az elsietőre:

- Hát te mi az ördögöt írsz a Pesti Hírlapba.?

- Egy regényt - fordul vissza Jókai gyanútlanul.

- Hallom, haragusznak érte az udvarnál.

Nevetett a nagy charmeur édesdeden, szinte jól esett neki valakit még fogni, akire az udvarnál haragusznak.

Jókainak torkán akadt a felelet, dörmögött valamit s eltávozott, otthon aztán alkalmasint álmatlan éjszakán elgondolta, hogy Károly Lajoséknak csakugyan lehetnek imitt-amott okaik egy kis bosszankodásra s élénk képzelő erejével fölépíté a bécsi haragot: Károly Lajos alighanem a királynak panaszkodott, a király pedig Wekerlének. Érezte fejébe szállni a vért, ha eszébe jutott, hogy a király azt gondolhatja magában: Hát ezt az embert tüntettem ki annyira?

Mindjárt reggel pitymallatkor megírta a levelet s a kiadó még a reggeli előtt kapta meg határozott hangú rendelkezését, hogy nyomban szüntesse meg a »Koronás gyermekek« közlését; ha emiatt a lap valami anyagi hátrányt szenvedne, szívesen pótolja a maga pénzéből, de a regény nem mehet tovább egy sorral se.

Így maradt félben s ma is pusztán érdekes fragmentum a »Koronás gyermekek«, pedig az egész egy rossz tréfa s komoly alapja csak annyi volt, kisült egy év múlva, hogy Wekerle Bécsben Huszár Imrével találkozott, aki reggeli közben fölemlíté a regényt s hozzátette: »Ha az udvarnál olvasnák, nem nagyon örülnének neki«.

Ilyen könnyelműen még eddig csak Ábrahám volt kész feláldozni a kis Izsákot, mint Jókai a »Koronás gyermekek«-et - de azt legalább az Úr parancsolta.

Ez a hiperlojalitás igazán kegyetlen volt. Mit szól hozzá a múzsa?

A múzsa bizonyosan megneheztelt, mert ezentúl soha többé nem szolgált neki olyan művet, mely az előbbiekkel vetélkednék.

Az alkony közelgett már.

A nap még egyszer szétereszté szikrázó fényét, meggyullasztva az eget maga körül nagy darabon, azután kezdett lassan-lassan leereszkedni a kéklő hegycsúcsok mögé.

A temetés csak aztán napok múlva történt meg a Múzeumból. Jókai Mór lett az egyik szónoknak kiszemelve. Szép feladat, költőhöz méltó, de az álmatlan éjszakák megint előjöttek, a kínos töprengés órái: mit fognak Bécsben mondani, ha megtartja és mit fog a nemzet mondani, ha meg nem tartja? Két nyergen ülni, mindenütt tetszeni, sok bajjal jár. Jókai, húzódozásának okául, Helfynek egyik állítólagos híresztelését hozta fel, mely szerint őt Kossuth gyűlölte. Ennélfogva minden morál, esztétika és kegyelet ellen való volna, ha ő tartaná a beszédet, ő, akit a nagy halott ki nem állhatott. Fesztyéknek volt azonban egy barátjuk, aki maga hallotta Turinban Kossuthot méltánylólag nyilatkozni Jókairól s látta a kormányzó asztalán egyik regényét, melynek margóját teleírta Kossuth jegyzetekkel. Fesztyék ezt a barátjukat vacsorára hítták meg, beszélje el ezeket az öregúrnak.^[89] Jókai figyelemmel hallgatta s egész éjjel álmatlanul küszködött, habozott. Az ő sokszor használt allegóriája ide illik: egy fehér galamb viaskodott fölötte egy fekete hollóval és győzött a fehér galamb. A beszéd megtartására határozta magát.

Még egyszer láttuk tehát Jókait egy hozzá méltó nagy szerepben, ugyanabban az épületben, ahonnan a dicsőség útjára indult. Innen indult, hát ide kellett visszaérkeznie. Valóban itt van megint, de a szőke hajfürtjei nélkül kihamvadt tűzzel a szemekben. Ott áll a koporsó fejénél, oly közel Kossuthoz, mint utoljára negyvenöt év előtt a debreceni városházán, midőn »ad audiendum« hivatott fel a Közlöny-ügyben. Csakhogy akkor a másik beszélt s ő hallgatott.

Fölséges beszédet mondott most, méltót hozzá és magához. Hallottuk szelíd, csengő hangját, a szívek megmártódtak a hazafiúi érzések szent balzsamában s a szónok, másoknak adandó helyet, egy-két vonallal hátrább lépett a tömeg közé - hogy soha többé ne kerüljön már szembeszökő előtérbe csak még egyetlen egyszer ezen a helyen - abban a helyzetben, amiben a másik van.

Zajtalan, csendes napok vártak rá ezentúl, egyik hasonló a másikhoz, de az öregség kezdett beköszönteni. A munka nem okozott már neki oly nagy élvezetet, mint azelőtt s gyakran meglepte a melankólia.

Egy olasz újságírótól, Paralupe Rufótól, ki nála járt, már így búcsúzott ez év őszén:

- Szó ami szó, érzem, vénülök; úgy vagyok már, hogyha látogatóm akad, az jut eszembe, látom-e még valaha? Sokszor kételkedem benne.

De ilyenforma borongós hangulat ritkán lepi meg, ettől megmenti őt humora, mellyel nemcsak műveiben él, hanem elszórja mindenfelé. Pompás mondásaiból, jó ötleteiből kifogyhatatlan, nemcsak tarokkozás közben, de otthon az asztalnál is. Ha valamikor örült az életnek, bizonnyal most volt arra a legtöbb oka. Szabadságát senki se korlátozta, pénze volt bőven, de használta is. Csak egy oláh bojár tudja úgy szórni a pénzt. Egy delegáció alkalmából bécsi kiadásairól vezetett jegyzékből látjuk, hogy közel hetven forint esik egy napra s ennek nagyobb része borravaló, hordárnak, kocsisnak, szolgának és mindenkinek, aki neki valamely szolgálatot tett, habár a legapróbbat. Ha csak arra a kérdésre felelt is, hogy: merre van a Kolowrat-Ring? S kisebb borravalót egy forintnál nem ösmert. Azért aztán nem is szerettek vele egy vendéglőbe szállni delegátustársai, mert mindjárt megmételyezte a szolgaszemélyzetet a nagy borravalóival.

Ha Bécsben volt, akár mint delegátus, akár a trónörökös könyve dolgában, rendszerint a Hotel Wandlba szállt, hol az egész személyzet nagy tisztelettel viseltetett a szép öreg magyar úr, Herr v. Jokej iránt. Többnyire ugyanazt a szobát bírta a második emeleten, egy téres szalónt előszobával. A csendes utca alkalmas volt, hogy itt se hagyjon fel rendes szokásával, a reggeli előtt mindig dolgozott s küldözgette haza a folytatásokat. Szerette adni az urat a bécsi németek előtt. Az étteremben külön asztala volt, mely felvirágozva várta délben, este, ami csalhatatlan jel volt arra, hogy nem közönséges ember a borravalók tekintetében sem.

De a bécsi időzésnek is csak addig volt némi ingere, mikor még számon kérték. Mióta Fesztyékkel lakott, azóta szívesen sietett haza mindenünnen.

Fesztyék semmiben sem korlátozták, úgy élt köztük, mint a hal a vízben - de hát ezt is elunja az ember. Jöhetett-mehetett tetszés szerint. Csak a megszokás uralkodott még fölötte. Hanem iszen elég nagyúr az.

Az írásnak szánt időt most is íróasztalánál töltötte, csakhogy most már gyakran beengedte jönni a kis Mariskát, Fesztyék leánykáját, aki rendszerint virágot hozott a nagypápinak és pacsit jött adni. Az öreg sok időt töltött a gyermekkel, igen szerette és gügyögő korában csak ő tudott vele elbeszélgetni. Mert ez az ember, akinek sohase volt gyermeke s nem volt alkalma csecsemőkkel bíbelődő magyar anyákkal hosszú időket tölteni, jobban ösmerte a magyar csecsemő nyelvét, mint bármely dada.^[90]

A Kossuth-beszéd után mindössze egy pár apróságot írt az egész esztendőben, melyek közt legfigyelemreméltóbb »A három királyok csillaga« című elbeszélés. Ez ismét szülővárosában játszik. Jó, hogy elhozták a komáromiak jubileumára a szép tulipántos ládát - talált még benne valamit. Majd »Önéletírás«-át írta meg a new-yorki World felkérésére. Nem őszinte munka. Se nem emlékszik jól, se nem híven adja elő, amire emlékszik. Csak összezavarja azokat, akik a múltját ösmerik.

Most többet forog emberek közt, mint bármikor. Nyáron bejár a Svábhegyről és a Petánovicsban ebédelget, hol mindig kialakul körüle egy kis víg kompánia, amelyben jól érzi magát. Ha a hegyen marad, odahív magának vendégeket s folyik a nagy tarokkozás és falusias borozgatás délutánonként a Pestre néző verandán. A játékban rendesen ő veszít, mert ugrál és rosszul játszik. Emiatt aztán szidja a partnereket a játék végén. »Tolvajok, mindenből kifosztottatok, most már legalább egyétek meg a vacsorámat is.« Partnerei közül Nedeczkyvel szeret legjobban évelődni. Mindjárt »Gonosz Pista« a neve, ha kontrázza, másnak csak annyit mond, hogy »Dagadj meg«. A borocskát, mióta vénebb lett (ő is, meg a bor is), sűrűn kóstolgatja társaságban vagy vacsora közben, a konyakot pedig még a bornál is jobban szereti, de a dohányzásra nem bírta rászoktatni a rossz társaság, ahelyett egy kis burnótot szippant apjától rámaradt rózsafaszelencéjéből. Kedves, bizalmas vendégeit a szent János áldásának kiürítése után, kampós botját véve, rendszerint a kapuig kíséri, tréfásan búcsúzva: »Kíméljétek meg máskor a házamat!«

A téli hónapokban újra megkedveli a politikát, ott van az üléseken véges-végig. Igaz, hogy a politika érdekes és a szabadelvűpárt még egyszer népszerű. A klub üveghomlokú palotája előtt égő fáklyák jelennek meg és a mamelukok, kik huszonegy év óta nem szagolták a fáklyafüstöt, fölemelt fővel, peckesen mozognak újra a világban. Jókai, mint valaha régen, érdeklődik az egyes kis kérdések iránt, ott van majd minden mozgalomban, kapacitálja azokat, akik a Wekerle-kormányt Szilágyi nélkül nem akarják; esténként az István-szálloda külön szobájában vacsorázó képviselői társaságban időzött, ahol javában forr a politikai élet, egyházpolitika, »puroszok« elleni tervek, az összeférhetetlenségi kérdések foglalkoztatják a képviselőket. Ide jár Szilágyi Dezső, Darányi Ignác, Radó Kálmán naponként, néha megjelennek Tisza Kálmán, Bánffy Dezső báró, Kemény János is az öregek közül, és pongyolában mutatkoznak. Itt sziporkázik Beöthy Aldzsi. A két Barcsayból bugyog ki a jó kedély és szellemesség. Jókai új benyomásokkal telik meg, gyarapszik emberismeretben, új egyéniségeket ismer meg - de már késő -, az új anyag megvan, de a tűz már kialudt a konyhán, ahol megfőzze.

- Milyen világ ez! - mondta egyszer. - Az ördög ért meg benneteket! Én vagy három generációt átaludtam.

A klub tele volt stréberekkel, akik előre csörtettek, intrikusokkal, akik az egyszerű dolgokat szövevényesekké változtatták, irigyekkel, akik sajnálták másoktól a közgazdasági tevékenység gyümölcseit, »ha nekem nem jut a kalácsból, te se egyél« s dühösen követelték az összeférhetetlenségi törvény megalkotását. Belevetve magát a képviselői élet hullámaiba, bámult, hogy egy egész télen senki sem kért tőle váltóaláírást. Hát mi lett a világból? Hova lettek a régi magyar emberek, a mi ivadékaink, akik kártyázni se hagyták, minduntalan félrehítták aláírni? Hja, ezek már nem írnak alá egymásnak semmit. Az is elmúlt. A sok jó szokással egy rossz is. Pedig az öregúr várta már. Olyan rosszul esett neki, hogy őrá már nem szorul senki. Még jobban elbámult, mikor azt hallotta, egyik-másik amint dicsekszik, mennyit kapott a pártkasszából a választásra, egyik négyezret, másik tízezret, harmadik húszezret. Hiszen hajdanta is kaptak, csakhogy azt akkor titkolni illett, és ha kisült, mennyre-földre eltagadni, sőt esetleg párbajra hívni a leleplezőt. Úgy ám, de azóta éppen a másik oldalára fordult a világ. Mert nem azok az érdemes emberek, akiknek a megválasztása kicsibe került vagy semmibe, hanem akiket nagy pénzen hoztak be. Akire harminc-negyvenezer forintot költ a kormány, értékes ember lehet. A miniszterelnök bizonyára szereti. Az, hogy a kerület nem szereti, nem jelent semmit.

Ilyen volt az új levegő. Az etika szállt, szállt alá. Lent is, fent is. A nagy charmeur Wekerle megbukott az év utolsó napjaiban, mert az ország jobban szerette, mint kellett volna. Helyére Bánffy Dezső báró állott, ki Kossuth temetése elől Apanagyfalura utazott. Ilyesmit rögtön észrevesznek a Burg ablakából. Mosolygás fogadta az országban. Ez a minisztérium egy hétig se tarja magát. Bánffy olyan gyengének látszott.

De már két hónap múlva álmélkodva nézi az ország Bánffy dolgait. A ravasz erdélyi ember megrázkódott és olyan kemény, erős magyar érzésű államférfi ugrott ki belőle, aminőnek kezében még eddig nem voltak a gyeplők.

Jókai 1895. február 18-án hetvenéves születésnapját ülte a Bajza utcai házban, mely az ebédlővé átalakított műteremben folyt le patriarkális egyszerűséggel és vidámsággal. Már ezen az estén úgy ünnepelték Bánffyt, mint »erős kezűt«, pedig a közélet oszlopos emberei voltak a vendégek. Ott ült Tisza Kálmán, Csáky Albin, a volt kultuszminiszter és az akkori: Wlassics Gyula. Szemben velök foglalt helyet Beöthy Zsolt, a zseniális Horváth Gyula és Szilágyi Dezső, akinek nagy, nyomasztó tekintélyét, melyet kortársaira gyakorolt, nem fogja érteni az utókor krónikása, aki nem hallhatta a fehér asztalnál évelődni és »ráutazni« másokra. Olyan volt, mint a kontinensen utazó angol, aki azért utazik, hogy takarékoskodjék. Más beszélgetők (hacsak nem üres locsogók) a beszélgetéssel a mondanivalójuk anyagát fogyasztják, Szilágyi egy ilyen nekieresztett diskurálással szerzi meg beszédjeihez és tósztjaihoz az anyagot.

Persze volt sok tószt az ünnepeltre, mint minden magyar házban ilyenkor. Mindenkinek kedves volt az öregségnek ez a bájos képe. Homloka fénylett a derűtől, kékes szemei sugárzottak. Vacsora alatt egyszer csak eltűnt és a karján hozta be a kis Macát, aki kezecskéivel átkarolta a költő vörös nyakát. Minden pórusán a boldogság érzése látszott kiömleni.

- Hetven évet éltem - mondotta e lakomán -, de úgy rémlik előttem mintha kétszer éltem volna. Egyszer már volt hazám, aztán nem volt egy darabig, vagy ha volt, nem az volt. Most másodszor megint az a hazám van, amelyik szabad, boldog. Egyszer már volt családom, de meghalt, egyedül maradtam. Most újabban megint van családom. Mikor azokat a híres pontokat csináltuk azon a bizonyos március 15-én, Degré Alajos valahol a külföldön járt és mire ő hazajött, minden kívánság meg volt már pengetve, kikiáltva, de neki mégis kellett volna még valami. Sokáig gondolkozott, míg végre kitalálta: »Követelem a só árának leszállítását.« - Ez akkor volt. Most félszázad múlva megint így van. Boldog vagyok, mert még egyszer megélhettem azt a napot, amelyez a nemzetnek annyira betelt minden vágya, hogy az ellenzék már ismét nem tud egyebet kívánni, mint a só árának leszállítását.

Tényleg ilyen boldognak érezte magát a nemzet ebben az évben és a következőben, amikor Dániel Ernő kereskedelmi miniszter elkészült a kiállítással s lehetővé tette az Akadémiának, hogy most már végre beeressze ezer évvel visszamenőleg a magyarokat a mostani hazájukba (kik addig nyilván útközben várakoztak).

A millenniumi ünnepélyekben, melyet páratlan fényben ült meg az ország, Jókai is részt vett az akkor itt időző Munkácsy Mihállyal, kin már akkor erősen meglátszottak a paralízis nyomai. A két világhírű mester többnyire együtt jelent meg a nyilvános helyeken, az Akadémia ünnepén és a királyi estélyen, hol Jókait különös vidámsággal szólította meg a király s a kertészeti dolgok iránt tudakozódott, mert utóbbi időkben sokat írt a gyümölcsfák és a szőlővenyigék ellenségeiről.

- Lesz-e sok gyümölcse az idén?

- Sok kárt tettek benne a cserebogarak, felséges uram.

- Hát bor lesz-e?

- Attól tartok, kevés lesz.

- Nekem is olyan értesítésem van az én tokaji szőlőimről. Pedig az idén több kellene, hogy legyen, mint máskor, mert többet megiszunk - tette hozzá a király kedélyesen.

Úgy lehet, a millenniumi ünnep nagy áldomásaira célzott, de célozhatott a választásokra is, melyek az ünnepség és kiállítás miatt csak késő őszre írattak ki s melyeknek vezetéséhez tűzzel-vassal látott hozzá a folyton nagyobbodó tekintélyű Bánffy, ki minden megrázkódtatás nélkül léptette életbe az anyakönyvi intézményt, melytől pedig nagy földindulást vártak annak ellenségei.

Ízzé-porrá törve került ki az ellenzék az urnákból, a legjobb vezérei fűbe haraptak, a jobboldal pedig olyan sáskányi sokaságban jött vissza, hogy a Ház baloldalán is mamelukok szorongtak. Hanem mi ez? Nézzetek csak körül, Jókai nincsen köztük. Jókai nem tagja a parlamentnek. Hogy történhetett az meg? A tavalyi év hérosza, kinek lábaihoz letette koszorúját az egész ország, nem jutott be az ország legfőbb tanácsába.

Jókait Karcagon léptette fel a párt Madarász Imre ellen. Nomen et omen, mindenütt ott a Madarász név, ahol valami baj éri. Karcag pedig olyan a szabadelvűpárt végrehajtó-bizottságának fiókjában, mint a selyemzsinór. Aki Karcagot kapja, annak harangoztak, az elvégezte politikai pályáját.

A nagy költő maga is megdöbbent, hogy ővele mi történt. Csak az tudja, aki harminc évig képviselő volt, mit tesz az, mandátum nélkül maradni. És csak most érzi, mi volt neki az immunitás. Milyen nyomorúságos parány az ember e képzeletbeli palást nélkül.

Meg volt semmisülve, összetört, egy tengernyi keserűség hullámzott benne s még csak mutatni se lehet, mert komikussá lesz az ember. Föl se kell venni, mintha semmi se történt volna, sőt humorizálni kell fölötte, hiszen emberi dolog a bukás.

Ami a humort illeti, hát azzal váltig győzte, sőt ezzel fizette a számláit is, ezeket írva a bukás után Almásy Géza, akkori Szolnok megyei főispánnak:

Méltóságos uram, kedves barátom!

Itt küldöm neked ezt a partecédulát.^[91]

Sokszor meghaltam már a hazáért, de a temetési költséget sohasem követelték rajtam. Kérlek, igazítsd el ezt a dolgot az illető faktorokkal. »Circumdederunt te.«

Egyebekre nézve legszívesebb üdvözlettel vagyok

Budapest, 1896. november 6.

igaz barátod

Néhai Jókai Mór.

Magába zárta efölötti fájdalmát, büszkébb volt, mintsem panaszkodjék akár az ország, akár a párt vagy a miniszterelnök ellen, de a karcagi választókhoz írt levelében megcsendül egy bús akkord: »Én pedig nyertem politikai pályám lefutó csillaga számára egy fényes végfelrobbanást, ahelyett, hogy az megfeketedve hullott volna le a tengerbe«. Még elementárisabb erővel tör ki bánata a karácsony előtt megalakult Budapesti Újságírók Egyesületének a Royalban tartott díszbankettjén egy keserű tósztban. Ez volt utolsó nyilvános felszólalása. Néhány hétre rá a király a főrendiház tagjának nevezte ki, 1897. jan. 23-án s csaknem egyidejűleg a »Pro litteris et artibus« rendjellel tüntette ki.

Ez volt a tapasz a sebre, a jóvátétel. Mert ebben az országban minden úgy megy kicsiny dolgokban, nagy dolgokban, hogy vagy a király ront el valamit és akkor azt a nemzet hozza rendbe, vagy a nemzet ront el valamit és a király igazítja el.

S ezzel már vedd észre öreg poéta, hogy ki vagy elégítve, fényes pályafutásod véget ért, ideje elvonulnod, mert ha te nem unsz rá a világra, a világ un meg téged. Ami életedből a közönségé volt, azt ím átvette, termő tavaszod, nyarad és bájos őszöd gyümölcseit élvezte s megjutalmazta a maga módja szerint. Méltóságos főrend vagy, jó módban vagy, neved szépen cseng a földtekén végesvégig. Hát mit akarsz még? Mit vársz még? Ami időd még hátra van, az már az alkonyi szürkület. Az az idő csupán a tied. Ahhoz már nekünk semmi közünk.

A Jókai élete innen kezdve kétségkívül az alkonyat. Az est leszállt már - de még korán van gyertyát gyújtani.^[92] Özvegy öreg Apafi Mihály fejedelemről jegyzi fel költőnk a szenilitásnak azt a fajtáját, melyben az embernek a melle kívánja az asszonyt. A fejedelem őnagysága, ha kinéz az ablakon s meglát a palotájából valami formás begyes menyecskét a környéken mozogni, legott üzenni akar lakájtól, tanácsostól vagy attól, akivel legelőször találkozik, hogy elveszi feleségül, menjenek, kérjék meg a kezét azonnal. A környezete be van már tanítva, azt mondják, hogy jól van, úgy lesz ahogy őnagysága parancsolja, s azzal nem mennek sehova és Apafi Mihály uram, mire újra látja a küldöttet, elfeledkezik a menyecskéről, immár más asszonyszemélyekre vetvén azóta bűnös szemeit.

Gyakori betegség ez az aggastyánoknál. Hajdan morbus Transsilvaniensis, erdélyi betegségnek is nevezték. Benne volt Bethlen Gábor is. A gyöngébbik nemnél se szokatlan. Prielle Kornélia rá a legutolsó ismert példa. Az elme elveszti eddigi feszerejét s az érzések feltartóztatlanul visszaviszik az embert a gyermekkorba s ebben a visszafelé való útjában igen természetesen végigmegy az ifjúkorán is, útközben hát szerelmes is lesz és ha jól nem vigyáznak rá, megházasodik vagy férjhez megy.

Amilyen mesterien leírta Apafi Mihálynál ezeket az érdekes szimptómákat, éppen olyan mértékben és sorrendben kezdtek azok őrajta mutatkozni.

Nem lévén már többé ambíciói sem a politikában, sem az irodalomban, vágyai ilyen irányban kezdtek elkalandozni, Leginkább színésznők kötötték le figyelmét, kiket este játszani látott s kik hódolattal közeledtek a nagy íróhoz, annak protekciójától fényes előmenetelt remélvén.

Egy darabig még szorgalmasan járt a klubba, a történelmi tarokkpartiba, de hovatovább kezdett elmaradozni. Még mindig írogat, de keveset, leginkább a Pesti Hírlapba, ahonnan háromezer forintot kapott évenkint, amelyért 25 ívnyi kéziratot lett volna köteles írni, de nem írt annyit. »A barátfalvi levita« jelent meg még tőle 1897-ben, mint »Az elátkozott család« folytatása, ebben újra elénk bukkan a feledhetetlen Tardona regényes bükkjeivel, jámbor népével. 1898-ban a Magyar Hírlapba irogat, többnyire jelentéktelen apróságokat, emlékeket, aktuális tárgyú tárcacikkeket, köztük az »Öreg ember nem vén ember« című regényt, mely azonban csak egy év múlva válik szenzációs művé, miután azt hiszi a közönség, hogy saját magát írta le benne, anticipálva a jövőt, minek következtében némely újságok újra lenyomatják.

A főrendiházba nem igen jár: »a temető előszobája az - mondja -, nem bírom megszokni.« A klubban is ritka vendég. Fesztytől kérdezgetik a barátai, mi történt az öreggel? »Éli világát«, felelgeti Feszty. A hír mindenféléről locsog, hogy valami színésznőbe szerelmes, hogy el fogja venni. De hát bolond beszédek ezek! Ki hinne el ilyeneket?

Míg végre 1899 őszén, szeptember 16-án kipattan minden. A lapok a leghitelesebb formában meghozzák a hírt hogy a 74 éves aggastyán megházasodott. Elvett egy fiatal színésznőt, Grosz Bella kisasszonyt.

Az egész országon végig száguldott a villám gyorsaságával a pikáns hír. És feltárultak egész meztelenségükben a kínos családi jelenetek, melyek azt megelőzték, a baráti közbelépések és minden egyéb, ami azzal összefüggött, végig hurcolva a dicsőségtől körülragyogott emberi főt a parázna beszédek, gúnyos tréfák kloákáján. Minden jobb érzésű embernek fájdalmat, lehangoltságot okozott ez. Pedig hiszen várható volt, hogy ilyesvalami történhetik. Pszichológiailag nem szorul nagyobb magyarázatra. Mostani nősülése éppolyan abnormis, mint az ötvenegy év előtti. Akkor ő volt túlságosan fiatal a feleségéhez, most a felesége (húsz éves leány ) volt túlságosan fiatal hozzá. Ő maga észre sem látszott venni e számbeli különbségeket az évek között, mert megzavarta, hogy a múzsájával más elszámolási viszonyban állt: a múzsája fiatal maradt örökké és őt is fiatalon tartotta hajlott korában is.

Hiszen kétségenkívüli, ítélőtehetsége eddigi feszerejének is meg kellett lazulnia, hogy nem bírt ennek a lépésnek ellentállni. Ámbár iszen joga van még a legutolsó féregnek is azon a falevélen élni, amelyiken akar.

Könnyű megérteni azokat az indító okokat, melyek legközvetlenebb hozzátartozóit a házassági frigy megakadályozására sarkallták, de talán a mód nem volt jó, amelyet követtek, hiszen ő maga jelezte azt pompásan Apafinál, rá kellett volna hagyni s akkor talán magától elfelejti, s nem ellenkezni vele - ami egy gyereknél feltüzeli és hősiességgé magasztosítja az ellenállást. De minden jobb lett volna, mint az ami történt, hogy a már bevégzett tény a különböző »jelenetek« miatt úgyszólván a kirakatba vitetett s a véletlenek szeszélye és a nagy öregember naiv hiúsága miatt egész végig köznevetségül a kirakatban tartatott.

Ha csendesen, zajtalanul, rejtve megy végig mindez, a világnak kevés köze lett volna hozzá. Goethe házasságát is rosszallta, de csak szűkebb weimari környezete, a nagy német nemzet meg se mozdult. Igaz, hogy Goethe még nem volt abban a korban. De végre is az ember akkor nyúl a mézhez, amikor vágyik rá. Teljesen a Jókai magándolga az, amelyhez senkinek semmi köze. Bohó beszédek, hogy egy nagy embernek adni kell valamit magára. Hogyan? Azzal kellene tehát büntetni egy kiválóságot, hogy annak kevesebb legyen szabad, mint más tisztességes embernek? Ez a tétel egy percig se állhat fenn. Ellenkezőleg, a nagy embernek többet lehet elnézni, mint a többieknek. És végre is, kit érdekel az egy nagy ember megítélésénél, hogy ki a felesége? Kisebb lenne-e Napóleon azért, ha egy szolgálóját veszi el, ahelyett hogy Mária Lujzát hozatta el magának a bécsi Burgból? Kérdezi-e valaki, hogy ki volt Shakespeare-nek a kedves neje? Jut-e eszedbe mrs. Dickens után kérdezősködni, ha Copperfield Dávidot olvasod?

Abban volt elhibázva, hogy nem elég csendesen történt. Mikor az ilyen események kisülnek, akkor már rendesen régiek, s a világ egy mosollyal napirendre tér fölöttük. De ez alkalommal bizonyos ügyetlenségek miatt közeseménnyé vált e házasság. Jókai meghasonlott családjával, mint egy könnyelmű ifjonc, kit nagy szenvedélye elragadott. A sajtónak és a közönségnek ezt a beavatkozásszerű viselkedését nem lehet egészen rossz néven venni, mert hiszen azzal mutatta meg legjobban, mennyire szerette Jókait, hogy szinte azt hitte, még a magánéletéhez is köze van.

S maga Jókai még tetézte azzal, hogy amint a nászútról, Szicíliából hazaérkezve, értesült az itt szállongó hírekről, hogy új családja nem jól bánik vele, cáfolatul váltig szerelmi ömlengéseket írt új nejéről a lapokba - mert mindent inkább akart, mint azt, hogy sajnálják.

Csak éppen ez kellett, hogy e komikus esemény soha a szőnyegről le ne kerüljön, hogy ott legyen a kávézó nénikék uzsonnájánál, a lapok szenzációs újdonságaiban, a vadászok csípős élceiben, a képviselők trics-tracsában, és a vigyorgó csőcselék durva kiszólásaiban.

Így halványodott a Jókai nimbusza szemlátomást.

De meddig halványodott? Vajon érdemes-e erről beszélni, aránylag azon időhöz a századok sokaságaiból, mely neki mint írónak átélnie hagyatik? Morton doktor meséli, hogy Ninon de Lenclos-nak 1657 januárius és februáriusban egy csúf var volt az arcán - nem volt-e azért Ninon de Lenclos mégis nagy szépség. Nos, jól van, e két hónap alatt meg engedjük, hogy nem - de azelőtt és azután?

A nimbusznak ez az elhalványodása csak fallácia. Mint mikor napfogyatkozáskor bekormosított üvegen néznek be a napba, nem a nap lett bágyadtabb, hanem csak az üveg kormos, amin nézik. A kormos üveg eltűnik a szemétre, ahova való, s a nap marad olyan fényesnek, aminő volt.

De ha nem ártott is az írónak, vagy csak ideiglenesen ártott - az egyénnek valóban súlyos helyzetet teremtett ez a lépése. A szegény öregembernek, elfordulván családjától, röstellkedvén barátjaival szemben, nem maradt fenn egyéb, mint végképp száműzni magát a világból, vagy lejjebb szállni más, ismeretlen társaskörökbe, ahol szintén tapasztalnia kellett, hogy nem az a hímporában érintetlen csodálat környezi, ami régente. Nagy bűnhődés volt ez, roppant nagy bűnhődés az isteneknek azért a kedélyes tréfájáért, hogy a szívét meghagyták fiatalnak.

Még iszen feljött néhányszor a klubba, de csak úgy az oldalbejáráson suhant be és ott is azt vélte érezni, hogy hidegebbek iránta régi barátjai; mind ritkábban jött, végre egészen kimaradt. Eleinte még kérdezősködtek utána, aztán elfelejtették, mintha már nem is volna. Tisza Kálmán halála után egyszer se jött fel többé.

- A tarokkparti ki van kezdve - mondta búsan. - Most már rajtam van a sor. Tisza után Jókai megy.

S hogy ne is emlékeztesse a régi napokra, levétette dolgozószobájában a falról Ferraris ismeretes képét. Fájt neki annak a látása. Az elmúlt régi világ rajta feküdt a lelkén, mint egy nehéz kő.

Utoljára nem ment már sehová, nem találkozott senkivel, csak a kiadójával. Úri barátai kocsizni látták hébe-hóba két nővel, és az mindig furcsa megemlegetni való látvány volt. A két nő ült, hátul, az aggastyán pedig a gyermekülésen kuporgott.

Így lett idegenné itthon az ország legnagyobb fia, csupa merő szeretetből. Nem kívánt sokáig otthon lenni egy huzamban, ha csak tehette, elutazott ide-oda, meleg éghajlat alá. Utasoktól, kirándulóktól jött néha valami hír róla. Az is mind a pletyka asztalára való csemege. Csak az úgynevezett cigány társadalom maradt iránta változatlan szeretettel.

Itt még mindig ő volt a legnagyobb fényesség. Ezek a bohó fiúk értik az embert. Tudják, mi rajta a cafrang és kenőcs és tudják, mi rajta a hús és vér és mi benne az állat. Ezeket félre nem vezeti a nagyképűség, se a méltósággal kidülledt mell, az oroszláni szemöldök, vagy az ájtatos szemforgatás. Ezeknek a fiúknak jó szemük van. Tudják, mi az égi fény és mi a földi fénylés. Mert a szentjánosbogár is fénylik, de az csak szentjánosbogár. Némely politikus is fénylik, sőt világít, mint a villamos körte, ami ha elhomályosul, más körtét tesznek helyére és az is megteszi, de az égi fényt nem lehet az ég pereméről lecsavarni és ott van az azért, akármilyen felhőfolt vonul is el alatta.

A bohémeket meg nem zavarta ez a minden logika nélkül hajszává fölpiszkált hangulat, melynek kiszögellései kellemetlenül érintették nemcsak a szereplőket, hanem általában a komolyabb elemeket.

Az újságírók egyesülete egy Jókai-serleget szerzett, melyet a régi magyar ötvösökhöz méltó mester, Fachruch készített remekbe. Ebből a serlegből minden március 15-én nagy áldomást isznak a sajtószabadságnak Jókaival kapcsolatos emlékére. Különben más alkalommal se történhetett újságírói összejövetel vagy lakoma, hogy a tósztok rendjén magasztaló szó ne essék Jókairól, amiről hódoló sürgöny menesztetik hozzá. 1901-ben, midőn a Pesti Hírlap kiadójával összekülönbözött, ki az általunk fentebb említett szerződést felmondta Jókainak, az egész sajtó Jókai mellé állott, nem is törődve azzal, hogy kinek van a vitában igaza. Ösztönből, szeretetből öreg atyamesterének ellenfelére rohant.

Ugyanebben az évben végre elkészült a szerkesztésében megjelenő »Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben«. Már oly soká húzódott s olyan bizonytalan politikai viszonyok jelentkeztek ingaszerűn hol ide, hol oda, hogy szinte már kérdésessé kezdett válni, hogy a könyvnek lesz-e hamarabb vége, vagy magának a birodalomnak?

A könyv, melynek törzselőfizetői már jobbadán kihaltak, végre elkészült, a résztvevők, minthogy a császár és király égisze alatt ért véget (az egyik védnöke elhalván, a másik férjhez menvén), megkapták rendjeleiket, különböző kitüntetéseiket és végkielégítésüket (Jókai 36 ezer koronát), a Széll-kormány ezt az alkalmat ragadta meg, hogy Jókainak az országgyűlés által is megadassa a legnagyobb erkölcsi elismerést, mely a jubileumról elmaradt s Wlassics közoktatásügyi minisztert bízta meg a minisztertanács az indítvány megtételével, hogy a parlament az agg írónak szavazzon meg élethossziglan nyolcezer koronát, amennyi eddigi szerkesztői díja volt.

Végre tehát gyúl még egy kis fény a csillagtalan, beborult esthomályban.

De hajh - öregembertől elfordul a szerencse -, még a rózsából is tormát főznek annak, nem rózsavizet.

Az indítvány megtörtént, de nem ment keresztül, amint a nagy öregemberhez illett volna: egyhangúlag. A Ház nagy többsége zajos helyeslésben és éljenzésben mutatta készségét, néhány jelentéktelen képviselő azonban mégis fölszólalt. Ez okvetetlenkedésben, melybe különben semmi tiszteletlenség nem vegyült, egyszerre felugrik fürgén, mint egy fürj, az öreg Madarász József és alig néhányak által észrevéve, a Ház szószékére fut fel s ünnepies, rezes hangján beszédbe kezd, mely az immár lecsendesült Házat meglepetésszerűen érinti.

- Én a megnevezett Jókai Mórt hazám ellen vétkes egyénnek esmérem...

Csak ennyit szólhatott. Az erre kitört általános fölháborodás vihara elnémítá szavát és őt magát is elseperte a szószékről.

Ez volt tehát az utolsó szó, ami őfelőle a Sándor utcai ház öreg falai közt elhangzott, amelyek közt hányszor tartott falrengető taps és tetszés-zaj közt harminc esztendőn keresztül beszédeket. Ezt hallottátok hát felőle öreg falak legutoljára, hogy hazája ellen vétkes egyén, és nem omlottatok össze?!

Ez a »hazája ellen vétkes egyén« tartotta írásaival millió és millió emberben a honszerelmet, midőn azt mindenfelől oltogatták, elénk tárta az ország múltját lángoló lelkesedéssel, fönséges ihletével kirajzolta jövőjét, neki élt, neki dolgozott szíve vérével, minden porcikájával s kivíván a maga számára a világ csodálatát, annak a palástjával betakarta hazáját - ez a hazája ellen vétkes ember. Az öreg falak közt ez hangzott el felőle utolszor, össze még se roskadtak - de hát az ő lelke nem volt-e bizonyos tekintetben még erősebb, hogy össze nem roskadt?

Ha nem is, mindenesetre legalább vonaglott. Oh, ne áltassuk magunkat, mondjuk ki az igazat: ennek a nagy embernek az alkonya végtelenül szomorú volt.

Talán céltalan és meddő felkeresni és analizálni az okokat, amelyeknél fogva a tragikum megrendítő erejével hat ránk a Jókai alkonya.

Úgy rémlik egy percre, mintha valamely ballépés bűnhődése lenne. De jobban meggondolva, tagadnunk kell egy ilyen ballépés fennforgását. Hiszen nem követett el semmi hibásat. Olyat, amiért egy kaszinóból ki lehetne zárni, vagy egy párbajnál diszkvalifikálni Ellentétbe helyezte magát a társadalommal? Még azt sem. Ő semmi egyebet nem tett, mint hogy egy megengedett vágyát elégítette ki fiatalemberesen, nagy zajjal.

Épp azért kétszeresen lázító a tragikuma. De ne üljünk fel az első érzésünknek. Ha már a Jókai lépéseit vizsgáltuk, vizsgálnunk kell a »bűnhődését« is és rögtön rá kell jönnünk, hogy az csak egy Jókai-féle tragikum, mely őt a külső világnak vele szemben való viselkedésében - az ő szemüvege szerint éri.

Mert ha egy közönséges filisztert veszünk, annak a sorsa ugyan meg nem ríkat azért, hogy a rokonai és a barátai elhidegültek iránta s hogy a pletykázó körök gúnyolják, kivált ha megtudjuk róla, hogy az illető földig sújtott férfiú a főrendiháznak tagja, vagy ötvenezer korona évi jövedelme van és még az sem sajtol ki könnyeket szemeinkből, hogy a parlamentben valaki megtámadta, akit a Ház ezért lezúgott. Adjátok ezt a véget Vas Gerebennek, Pálffy Albertnek, Vadnay Károlynak és annyi száz elhalt írónak s úgy fog feltűnni pályafutásuk szürke épülete, hogy egy pompás tetőt kapott.

De mit szóljunk Jókairól? Az elkényeztetett kedvencről, kinek sorsát napsugárból és rózsaillatból szőtték a Párkák. Az ő számára bizonyára olyan finom pókszálakból van összerakva a pokol is, hogy mi nem látjuk szabad szemmel annak, míg ő belefonódva, már javában benne vergődik.

Nem érintve az ő benső életviszonyait, a külvilág jelenségeit mégis úgy kellett festenünk, ahogy azok az ő szemében mutatkoznak, mert másképp nem érthetnők meg őt.

Boldogtalan ő kétségtelenül. Látjuk is néhány erőlködését, amint igyekeznék ebből az ő világából szabadulni, de már nincs akarata. Férfias akaraterő hiányában történt minden, ami történt, és ugyancsak akaraterő hiányában nem változhatik meg többé semmi.

Lecsüggeszti fejét és megy-megy rogyadozó léptekkel a bizonytalan vizek felé. Érzi a tikkadtságot, érzi a szomjat a régi után, de mégis csak megy szomorúan előre. Nem dörömböl már az ajtaján a kis Maca, pedig hogy szeretné, ha még egyszer pacsit adna. Rokonai (a jó Ihászékat kivéve) át nem lépik a küszöbét, sem ő az övékét. Jön a születésnap, Hegedüsné nem hozza el az obligát hálósipkát! Pedig hogy örülne most egy ily sipkának. Fesztyék sem csörtetnek fel vidáman meggratulálni a Pápit. Mindez csak volt. Bánatosan zúgnak, susognak, idegenül integetnek a svábhegyi fák... a legjobb barátai, talán ezek se szeretik már, ezek se vigasztalják már. Még talán szerencse, hogy ott van a föld alatt a jó Károly és az édes Eszter. Most ezek is elfordulnának tőle. Vajon? Sokszor eltűnődik ezen, mint valami problémán, amit okvetlenül meg kell fejteni.

Voltak fázisai, mikor úgy rémlett neki, mintha az egész ország elment volna innen valahová és őt itt hagyta volna idegenek közt. Egy árva gyermeknek képzelte magát, pedig egy képzelődő aggastyán volt. De mindegy, képzelet vagy valóság, tény, hogy apródonként elmaradt mindenkitől, egyesegyedül találta magát. Nem volt már más barátja, csak az íróasztala, azt el nem vehette senki.

Oda menekül nyilak, bajok, gúnymosolyok elől és egyre ír és mesél az ő nemzetének. Gyermekes ösztöne, összefogózván fantáziájával, olyan nyomokon jár, melyekből visszatükröződik a saját helyzete. Új regényében: »Ahol a pénz nem Isten« egy társat keres s talál Salvator főhercegben, ki egy új világot alapít magának puszta szigeten, ahová idegen nem vetődik be, semmi hír nem jut be, nem jön ki. Látjuk ebből az ő legtitkosabb érzéseit, hogy ezt a világot magának gondolta ki - Salvatornak csak odaadta.

Hát igen, ott ül az íróasztalánál, dolgozószobájában és egyre ír. Hiszen alkony van, de itt a lámpa még ég és el nem alszik - csak majd együtt vele.

Szokásos évenkinti novelláját ez alkalommal is megküldte a Vasárnapi Újságnak, azt írván, Nagy Miklósnak: »Ha kívánod többet is írhatok, mert most van időm és kedvem hozzá.«^[93]

Karácsony előtt haza jött rövid időre s fűnek-fának dicsekedte, hogy új foga nőtt. »A természetben hiszek - mondá -, csak ez nem csal. Az új fog azt jelenti, hogy még szükségem lesz egy garnitúra fogra.« Szerette magát kivételes lénynek tartani és volt is valamennyire igaza.

Újév után Nizzába utazott és csak a tavaszon tért vissza Pestre feleségével és annak családjával. Április 17-én készülődtek fel a hazautazásra, de a vasúti sztrájk miatt csak 25-én érkezhettek Budapestre, az Erzsébet-körút 44. szám alatti lakásukra.

Öt napig kénytelenek voltak Fiumében vesztegelni; az Adrián ekkor erős bóra dühöngött, még Abbáziába sem mehettek át. A fiumei rossz időjárás és az éjszakai út Budapest felé a gyorsvonaton, ahol nem volt kényelmes ülőhelye sem, annyira megviselte a hetvenkilenc esztendős költőt, hogy hazaérve, mindjárt betegségéről panaszkodott s házi orvosa egyelőre influenzát állapított meg. De még kijárt vele, végezte dolgait, apró bevásárlásait, járt a kiadójánál, beszámolva, hogy nem töltötte hiába az idejét Nizzában, megírta »A börtön virága« című regényt és írt egy csomó verset is. Pedig az idő hirtelen itt is hidegre fordult, úgyhogy egész napokon fázott és panaszkodott.

- Nagyon megszoktam már a meleget Nizzában. Nem tudom, mi lesz belőlem most már itthon. Annyi bizonyos, hogy az idén nem megyek ki a Svábhegyre, mert nappal nagyon forró, éjjel nagyon hűvös.

Később ágyba feküdt, de nem érezte magát rosszabbul, a baj csak május 2-án öltött komolyabb jelleget, mert egy kis láz állott be. Ekkor terjedt el az első hír a városban a betegségről. Másnap Korányit hívatták, aki megvizsgálván a beteget, a kérdezősködőkhöz így szólt:

- Tüdőgyulladás és 80 év - mit mondjak még?

E kijelentésre már futótűzként szállongott szét a hír a szélrózsa minden irányában, hogy Jókai betegsége aggasztó. Újságírók és kérdezősködők egész tömege lepte el állandóan a ház kapuját, folyosóit és a lakás előszobáját. A betegség mindjobban terjedt, alkonyat felé emelkedett a láz, a beteg eszméletét is elvesztette, az esti órákban a király tudakozódott a beteg hogylétéről.

Másnap május 4-én azonban javulás látszott bekövetkezni. Jókai eszméleténél volt, csak a feje fájt kissé, de semmi más fájdalmat nem érzett. Ágyában fekve kedves elmésségével és szelídségével társalgott. »Milyen jó dolgom van, konyakkal, szomorodnival gyógyítanak! Dehogy kelek fel egyhamar«. Az orvosok ecetes vízzel mosták a mellét, hogy hűsítsék, ő pedig tréfálkozott velök szellemi képességeinek teljes frisseségével. Kívülről ezalatt minden csengetés után érkeztek a bulletinek, melyek jó kedvre hangolták: most ez volt itt, most az volt itt tudakozódni. Dél táján a kabinetiroda főnöke, báró König jelent meg, megkérve a környezetet, hogy az érdeklődő királyt telefonon vagy levélben állandóan értesítsék.

Végre felvirradt a végzetes május 5-ike, az utolsó nap, amely őneki a sorstól adatott. Hideg, szeles idő volt, mely hatalmasan rázta az alig lombozó fácskákat az utcákon. A lapok által föllármázott város lakói egymástól kérdezték »mi a legújabb Jókairól?« Az egész város erről beszélt. A király telefonja már korán reggel megcsendült. Az újságírók már a nyitás előtt ostrom alá vették a kaput. Fönt a betegszobában még előbb ébredt a beteg, álmatlan éje volt; hat órakor arra kérte ápolóját, hogy nyisson ablakot, bocsásson be friss levegőt. Kérte zsebóráját is, hogy figyelemmel kísérhesse az idő lassú múlását; »csak már a nap feljönne.« Nehezen várta a nap feljöttét. Majd olvasni kívánt és saját regényét »A lőcsei fehér asszony«-t kerestette ki a könyvtárából. (Színműnek akarta átdolgozni.) Kevés ideig lapozgatott benne, de nemsokára kiesett lankadt, erőtlen kezeiből.

E nagy erőtlenség orvosait is aggasztá, de viszont biztató jel volt, hogy a beteg vidám volt:

- Oly jól érzem magam - mondotta -, hogy akár dolgozni is kezdhetnék. Nagy tervek járnak a fejemben.

Délután a sok látogató közt Beöthy Zsolttal, aki komáromi ember, beszélgetett is, biztatta magát (leszünk mi még vígabban is), majd a király érdeklődésével dicsekedett:

- Az én jóságos királyom csak nem feledkezett meg öreg kortársáról. Áldja meg az isten.

Beöthy távozása után jótékony álomba szenderült, csak hat órakor ébredt fel, gyöngeségről panaszkodott és az ablak kinyitását kérte.

- Nem bántja a zaj? - kérdék.

- Dehogy bánt - felelte mosolyogva -, hiszen az az élet s az élet szép.

Majd bekérte a tudakozódók névjegyzékét, az összes látogatójegyeket, s ez szolgál utolsó ecsetvonásul alapjelleméhez. Átnézte nagy figyelemmel, csodálatos érdeklődéssel megforgatta az egyes névjegyeket, mint a gyermek a játékszereit s örült ennek vagy annak. Milyen szép, hogy itt járt! Rajta volt már azon a listán akkor majd minden rokona és előkelő ismerőse.

Nyolc órakor Korányi és Stricker, a háziorvos, mellhártyaizzadmányt vettek észre jobboldalán, ahol a tüdőgyulladás volt. Ez ő. Ez a halál. De a betegnek, ki teljes eszméletén volt, mégse fájt semmije.

Még a halál is oly játszi volt, olyan könnyed, olyan gyöngéd hozzá. Nem a kaszájával vágja le, mint a többi embert, hanem talán egy virágszállal akar rá sújtani s lelke szelíden röppen át a virágra.

Esze ágában sincs meghalni, rá se gondol, pedig már közeleg az órán a két mutató, jön-jön ahhoz a végzetes számhoz, amely után már minden csak egy nulla, akár a számmal együtt, akár anélkül.

Az órák egymás után verték a lakásban a síri esti csöndben a kilencet. Ő is előkereste a magáét és hozzá igazította a többihez, aztán óvatosan letette maga mellé az éji szekrényre. Hallgatta percekig, hogy jár-e, aztán a fal felé hanyatlott feje, »aludni akarok«, mondá halkan és a távozó eszméletével a bénulás tünetei közt egyre halkabban dobban a szíve, míg végre végképpen megszűnt verni.

Csak az óra ketyegett tovább.

***

Május 9-én szürke tavaszi délután, aminőket Turgenyev szeretett, a felhők mögött bujkáló napfénynek részint jelenlétében, részint távollétében volt a Jókai temetése a Múzeum előcsarnokából. Onnan vitték ki koporsóját, ahol a Kossuthé állt ezelőtt néhány évvel. Nagy temetés volt az állam költségén, aminőt csak a magyarok tudnak rendezni a legnagyobbjaiknak. Jelen volt a király Apponyi udvarnagy által képviselve, ott álltak a koporsó körül a rokonokon kívül a miniszterek, az ország nagyjai, zászlósai, a parlament tagjai, a vármegyék és a városok küldöttségei ahogy ez lenni szokott. Tizenkét nehéz szekér görnyedezett a koszorúkkal a halottas kocsi után. Ilyen pompával viszik a kiégett napot, hogy elássák a földbe.

Csak lassan lépkedve haladhat előre a halottaskocsi a maga tizenkét virágerdejével a meghatott tengernyi tömegek közt, kik elállják az utakat, ágaskodnak, tolakodnak, hogy csak egy csücskét láthassák a koporsónak, amelyben Jókai... vagy néha úgy rémlik, hogy nem is ő, de a saját regényeinek közös hőse vonul ki végleg a világból.

Egész sora beszélt a szónokoknak bent a Múzeumban, valamint a nyitott sírnál künn, s hogy ne hiányozzék semmi, ami még a halottnak jó lehet, az utolsó szónok, a komáromi Tuba János egy láda komáromi földet is hozott magával, amit a sírba lebocsátott.

Aztán ráhányták a földet és egy kis púp keletkezett azon a helyen.

Egy hegycsúcs ellenben eltűnt egy másik helyen.

Mindezekkel eleve számot vetve, mégsem azt a metódust választottam, hogy minden rávonatkozó adatot összehordva, jelentékenyet és jelentéktelent, jellemzőt és közömböset, szénát, szalmát, azzal az igyekezettel, hogy mindez úgyszólván közjegyzői pedantériával legyen bizonyítva és kimutatva^[94] s hogy aztán e gezemicét kinevezzem életrajznak s így aztán elérjem, hogy az olvasó mindent megkapjon és tudjon, ami Jókaival történt, amit mondott és csinált, csak éppen őt magát, az egyéniséget ne kapja meg.

Hasonlítana ez nagyban és egészben az olyan mesteremberek eljárásához, akik gondosan összehordanák és leltároznák, ami mondjuk például a velencei összeomlott campaniléből megmaradt, de magát a tornyot nem állítanák fel s nem tennék szemlélhetővé, mert azt csak úgy tehetnék, ha nem törődnének annyira az anyaggal, hogy minden kő az a bizonyos legyen és hogy úgy és ott álljon minden egyes darab, ahol a valódi állt.

A kövek és a törmelék összegyűjtése szerintem napszámos munka és ha igazak, azonosak is a kövek, maga a campanile csak a fölépítésben, arányaiban és vonalaiban a művészet által válik igazán hasonlóvá - ha a kövek esetleg nem is mindenütt hasonlók és azonosak.

De sántít a hasonlat a campanilével, mert az elvégre holt tárgy. Mindig egyforma, változatlan s egy fotográfia is megmutatja milyen volt. Ám az élő ember folyton változik, minden nap más-más és mégis mindig ő maga az.

Bízvást kérdhetem tehát, melyik Jókait rajzoljam? A tarokkozó bácsit a klubból, vagy a kokárdás nyalka ifjút, aki 1848. március 15-én a nép előtt forradalmi szónoklatot tart? Ahhoz a Jókaihoz nyúljak, aki merengve jár kampós botjával hálóköntösben rózsái közt? Úgy képzeljem-e el, amint a cercle-nél egy finom udvaronc gesztusaival cseveg a királynéval?

Mind ismerem a különféle Jókaikat; látom lelki szemeimmel a köhécselő pápai diákot és látom az udvarias aggastyánt, aki utolsó útján Abbáziából jövet álmosan, fáradtan őgyeleg a túlzsúfolt kocsi folyosóján egész éjjel, mert nem jut számára ülőhely a fülkében, hol hozzátartozói alusznak; látom egy helyütt gyermekiesen önzőnek, másutt apostolian nagylelkűnek, csodálatba ejt a szerénysége, de ismerem őt úgyis, mikor önérzetesen mutogatja vendégeinek: »Ebben a karszékben szoktam ülni írás közben, ezzel a tollal írtam meg a 'Szerelem bolondjai'-t.«

Nos, hát melyikhez nyúljak a Jókai Mórok közül? Mert csak egyetlen egyet szabad lepingálnom, de összhangban kell lennie a többivel mindnyájával.

Engedelmet kérek, de nem vehetem hozzá mintának sem azt, akit B. ösmert, sem azt, akivel Z. vagy H. érintkezett s kire az illetők egyike vagy másika azt mondaná, hogy hasonlít; hasztalan, meg kell keresnem műveiben és életfolyamatában azt a Jókait, aki talán nem egészen talál se a Z., se a H. Jókaijához, hanem megvan az az előnye, hogyha mindazok összekevernék a maguk képzeteit Jókairól, akik őt az idők folyamatában különböző szituációkban ismerték, az egészből az előttem lebegő kép nézne le rájuk ösmerősen.

Ha ezt sikerült eltalálnom, a munka jó. Ha nem sikerült, nem röstelkezem, mert nem én vagyok az első ember, aki erejénél többet mert. Végre is nem az én szakmám, csak egy hiábavaló kísérlet volt. Nem ártottam vele senkinek, de én magam kedvesen töltöttem az időt, mert több mint egy esztendeig foglalkoztam és éltem vele, ki őt mindenkor szerettem.

Ha van valami érdemem, az, hogy erőt tudtam venni ezeken az érzéseken, melyek az embert kedves és bámult írójához fűzik s melyeknél gyöngédebbek nem lehetnek, s kíméletlenül feltártam hibáit is, nem restellve felhozni intim, homályban lévő és takargatott adatokat, hol azok jellemének és életének megértéséhez magyarázatul szolgálhattak.

Az emberek különféleképp gondolkoznak s emiatt is érheti könyvemet gáncs. Lesznek, aki azt mondják, hogy sokat elhallgattam kivált élete utolsó éveiről, de erről már előbb nyilatkoztam volt... Lesznek viszont, akik azért tehetnek szemrehányást, hogy többet föltártam életéből, mint kellett volna. Erre van még egy-két szavam.

Hát hiszen annyi eszem nekem is van, hogy Zrínyi Ilona arcát ne abban a helyzetben rögzítsem meg, mikor ecetet kóstol, és bizonyára az sem szükséges, ha Bismarck szobrát faragom, hogy a hűség kedveért meglássék csizmáján keresztül is a bütykő, amely esetleg a lábaujján volt, habár kétségtelen tény volna is, hogy lábbelijét mindig így készíté egy ortopéd csizmadia. Ámde ha valakinek vastag orra van és túlbozontos szemöldöke, én elhiszem, hogy egy vékony vonalú görög orr, egy finom ívezetű szemöld jobban állna neki, de mit ér, ha nem hasonlítana az illetőhöz?

Mindezeknél fogva bátran ki lehet mondani, hogy a legszebb festéket az igazság adja a megörökíteni szándékolt archoz. Nem a fotográfus-féle rideg igazság, hanem a művész igazsága.

Végre is gondoljuk meg, hogy egy Jókairól van szó. Ha ő, az emberek egyik legnagyobbika és legjobbika, se bírná meg, hogy igazat írjanak felőle, mit kelljen akkor tartani az emberiségről? Hiszen az borzasztó volna. Hiszen akkor csakugyan nem biográfiák kellenének már ide, hanem megint egy kis özönvíz.

M. K.