Míg a Jókai regényei így uralkodtak a szíveken, acélozták a reményt, ébren tartották a hazaszeretetet és lelkesítették kitartásra a türelmetlenkedőket, azalatt olyas valami is termett az Angol királynő egyik szobájában, ami a várt szebb jövőt közelebb hozta. Ez volt a híres húsvéti cikk, melyet Deák mondott tollba Salamon Ferencnek, s mely 1865. ápril 16-án, húsvét másodnapján jelent meg a Pesti Naplóban.

Az ennek nyomán megindult eszme-áramlat egyszerre mozgásba hozta nemcsak az összes hatalmi faktorokat a birodalomban, hanem a magyar közélet szereplő férfiait is. A császár, kinek egy magyar báró juttatta kezébe a Pesti Napló e számát, nem titkolható örömmel fogadta a hírt, hogy a cikk Deák tollából ered. »Ez egyetlen cikk - mint Toldy István írja - a bizodalomnak oly termékeny magját vetette el a nép és az uralkodó közé, mely többé nem volt kiirtható. Hatása bizonyítá, hogy a lelkek már megértek a kibékülésre.«

Deák mozdulatára a császár is mozdult. Háromszor is megfordult a tavasz és nyár folyamán az országban s egyes kijelentései kibékülést helyeztek kilátásba. Különösen az országgyűlés összehívása már a közeli időben biztosnak látszott. Jó szél fújt mindenünnen s most az egyszer nem felhőket hajtottak a szelek, hanem megfordítva, a Poroszország felől tornyosuló felhők hajtották a kedvező szeleket.

Mint a verőfénytől föléledt réten, megjelentek a különböző színű pillangók, az új szituációban egyszerre a felszínen termettek a vezérpolitikusok s megkezdték apró játékaikat, szárnyaik mártogatását a napfény olvadozó aranyában. Bár csak kilátásba volt helyezve az országgyűlés összehívása, mégis már mintha együtt ülne, megindultak a diszkussziók, kapacitálások, intrikák. A 61-iki országgyűlés vezéralakjai, mint gyertyaszentelőkor barlangjaikból a medvék, fölbukkantak sorjába megtekinteni az időjárást; ki legott kocsira ült, ki a tintatartója mellé. A Szentlászlón nyaraló Deákhoz egyik vendég a másik után érkezik. Meglátogatja a gőgös Mailáth György, eljön Nyáregyházáról Nyáry Pál, még Tisza Kálmán is kimozdul Gesztről és szeptember 9-én behajtat a szentlászlói kúriára, egyúttal fölkeresi Ghyczyt Kisigmándon, sőt a messze Erdélyből sem sajnálja a fáradságot gróf Mikó Imre, hogy az ország bölcsével szót válthasson, és ki győzné mindnyájokat elősorolni? Ami e látogatásokon mondatik, az képezi most a magyar politika gerincét, arról ver a hír mindenfelé. Eötvös József sűrűn írja a leveleket a Svábhegyről vagy Szenttornyáról Tőketerebesre Andrássy Gyulának. Somssich Pál a sásdi kastélyból figyeli a dolgokat s értesíti barátait. A mozgékony Lónyay Menyhért az egész kánikula alatt úton van az egyik korifeus kastélyából ki, a másiknak a faluja felé. Szóval az egész kiegyezési anyag és annak előzetes kérdései örökösen úton vannak vagy a postakocsi ládákban vagy egyébként s forrnak, tisztulnak, alakulnak, érlelődnek a nagy politikusok koponyáján keresztül.

A kisebb politikusok keveset hallanak e bizalmas beszélgetésekről s talán sohasem fognak eleget tudni az egymást keresztező levelekről. Előttük mint két pásztortűz csak a két nagy lap világít, a Napló és A Hon. De mily kevéssé beavatottak még e lapok! Ők csak arról tudnak, amit a nagy politikusok beléjük hagyítanak; semmi privát értesülés. Sőt ha megtudnak valamit, mindenáron eltitkolják, nehogy ártsanak a dolognak. Isteni naivitás! Kemény legalább ismeri a helyzetet, látja a mozgató rugókat, de pesszimista és nem bízik a jövőben, Jókai ellenben egészen járatlan a nagy politikusok észjárásában s nem lát a kártyáikba. Pedig vannak hamis kártyák is. Mert bár részben és egészben hazafias munka folyik az ország szebb jövőjéért, ám azért erre a szebb jövőre mégis a konzervatívek szeretnék rátenni a kezüket, sőt a liberálisok egy-egy csoportjának is a maga árnyalata felé hajlik a keze.

Jókai csak addig volt jó redaktor és öntudatos politikus, míg az általános kívánságokat kellett hangoztatni s az erőszakot szebbnél-szebb frázisokkal pártolni, szóval ameddig semmi se történt, de most, hogy történni kezd valami, gyakorta elhibázza, kit segítsen és mit pártoljon. Az úgynevezett »úri huncutsághoz«, ahogy a nagy politikát hívja a magyar nép, még jámbor kezdőnek mutatkozik.

Ghyczy minduntalan panaszkodik Tisza Kálmánhoz írt leveleiben, hogy A Hon megint ügyetlenséget csinált, nem jól fogja föl a helyzetet. Tisza szeptember 22-én Gesztről írt levelében némileg mentegeti. »Igen sajnálom - írja Ghyczynek -, hogy Mór barátunknak nem korrekt cikkei úgy lehangoltak. Igazad van, hogy ő több ízben már nem helyesen nyilatkozott, de mentenem kell őt annyiban, hogy Pesten egyedül és nagyrészt ellentétes elem közt nem értekezhetni jóformán senkivel. Nem csoda, ha olykor téved. Írt egyébként jókat is.«

De a hírlapi cikkek, tapintatlanságok és lapszusok, valamint a széthúzások és különféle okvetetlenkedések már semmit sem árthattak, legfeljebb egyéni hiúságokat és önző célokat érintettek érzékenyen. Nagyobb erők dolgoztak itt már s ment minden szépen sorjában, mintha a magyarok istene intézné a dolgokat kiválasztott népe javára. December 10-ére összehívatott az országgyűlés s ott érlelődött a béke, míg csak a porosz háború kiütése nem tette szükségessé az elnapolást. Ezután már a porosz ágyúk dörgésében érlelődött a magyar béke, míg végre meghozza készen, úgyszólván felterítve ezüst tálcán a königgrätzi vesztett csata. Hiszen mindnyájan ösmerjük a legendás történetet, hogyan küldi le a császár megbízásából Mailáth kancellár 1866-ban július 17-én Szegedy Györgyöt Szentlászlóra Deák Ferenchez, hogy jöjjön a császárhoz egyezkedni. Nem a mi dolgunk elmesélni, hogyan kel útra az öregúr s megszáll Doktor Ferenczi név alatt nagy titokteljesen Meidlingben a Hase vendégfogadóban és onnan döcögve másnap hajnalban szerény komfortablijén... Gurulnak, gurulnak a rozoga jármű kerekei a Burg felé s megy a magyar kérdés a végkifejléséhez.

Mi azonban maradjunk Jókainknál, kit a siklósi kerület választott meg az országgyűlésre.

Siklóson némi gyökere volt, mint a felsőbaranyai egyházmegye gondnokának, bár ezt a hivatalát nem vitte valami nagy hévvel. Vallásos volt ugyan, mint többnyire a poéták, kik a miszticizmus emlőin élnek, de nem tudott erős felekezeti ember lenni. Nagyon elütött e tekintetben szüleitől és családja tagjaitól, kik mind vastagnyakú kálvinisták. Sokkal fennköltebb lélek volt, sokkal hatalmasabb szellem, mintsem hogy beálljon ama hétköznapi munkások közé, kik korlátokat építenek emberek hite között - isten nevében. »Minden hit jó, csak megtartsátok - írja -, legyen mindenki tisztelettel a másé iránt, s legyen a szívében szeretet, mely nélkül a hit megholt állat.«

A parlamentben a Tisza Kálmán háta mögé ült s odaadó hűséggel bocsátotta tollát a keletkező balközép rendelkezésére. Nagy hozsannával fogadták, bár iskolázott politikus sohase tudott lenni. Mégis roppant hasznát vették, mert voltak fellobbanásai, amikor kedvvel dolgozott a politikában, s mindent megszépített bűbájos talentumával. Míg új a játék, neki is tetszetős. Eleinte kivált szorgalmasan jár a Ház üléseire, beszédeket tart, interpellál, érdeklődik a kis kérdések iránt is és részt vesz a nagy vitákban, ahol szívesen hallgatott szónok. Templomi csendben, zsúfolt Ház előtt beszél. A folyosó éppoly néptelen, mintha Deák szólna odabent. Szép előadása és mélán csengő bús hangja van, hozzá szép alak, mozdulataiban, hangjában mérsékelt és ildomos. Az egyes szakkérdéseknél természetesen nem hozott fel a mélységekből argumentumokat, hiszen ahhoz fáradságos tanulmányok kellenének, inkább az általánosságok fölületén csapongott, könnyedén, mint, a fecske. Az ellenzéken, ahol nem alkotni kell, hanem akadályozni az alkotókat, megbecsülhetetlen erő volt Jókai; hatalmas jelszavakat tudott beadni a közönségnek az ő plasztikus nyelvén, mely mindeneknek fölötte áll s ha nem mondhat is érdemileg új és meglepő dolgokat, olyan ruhába öltözteti a közelfekvő, sőt már esetleg használt argumentumokat, hogy roppant hatást idéznek elő; szóval, Deák szerint Jókai olyan puskaporral is tud lőni, amellyel már lőttek egyszer. Ötletessége és humora pedig olyan nektár, mely még az ellenfélnek is élvezetet okoz.

Olyan mondásai, mint amellyel egyik beszédét végezte: hogy »Krisztus megváltott bűneinktől, de ki fog a váltóinktól megszabadítani?« még akkor is éltek a dzsentri-szájon, mikor a nagy beszédek (melyeknél Szilágyi Dezső szerint, a serpenyőn többet nyom egy bolha teste) rég feledésbe mentek.

Humoros ötleteivel gyakran billenté ide vagy oda a Ház hangulatát, nevetségessé tevén az ellenfél argumentációját. Egy ízben valamely újoncozási kérdésnél így fakadt ki:

»Tizenötezer lovasra van szükség, ezeket leszállítani nem lehet, mert a lónál a lelkesedés nem pótolja a betanítást. (Nagy derültség.) Nemzetőrséggel csatázni nem szeretnék; a csupa családapákból összeállított rendezetlen tömeggel, félek, az első puskaszóra - ágyúkról nem is beszélek - elszaladnánk. Madarász tisztelt barátom legelöl, én pedig mindjárt utána.« (Általános nagy derültség.)

A parlamentarizmus első mézes éveiben (később mindjobban ráunt a Házra és belőle is »mezei had« lett) egészen vérbeli képviselő volt, aki ha nincs is dolga, ha nincs is kit hallgatni, ott őgyeleg többi társaival a büfében, az olvasószobában vagy a folyosón; egész délelőtt hallgatta a pletykákat, anekdotákat és mindenféle eseményeket. Itt ül udvarától környezve, érdektelen ülések alatt, keresztbe rakott lábakkal, szíva kabanoszát Deák Ferenc, s incselkedik környezetével, Vadnay Lajossal, a »csiszlikkel«, Bónis Samuval, Paczolay Jánossal, Stoll Károllyal, Nerkapolyval, Érkövyvel, vagy régi történeteket mond el; nem árt, ha Jókai megragad itt, oda is inti egyszer-másszor: »Hopp, megállj poéta, hallgasd meg ezt az esetet«. Deák tövében ülni nem időmulasztás elbeszélő írónak; a kis könyvecske, melybe a témákat bejegyzi, gyakran vándorol ki most a zsebből.

De ha Deák morózus, mint haragvó Jupiter (s ilyenkor nem tanácsos melléje kerülni), hiszen még ott van Nyáry Pál is valahol, csak szét kell nézni, hol képződik erősebb csoport. A legnagyobb füstgomolyagban keresendő meg a Nyáry feje. Érdemes megállni ott is egy kevéssé, mert alispáni élményeiből egész könyvtárt tele lehetne írni. Csupa igaz történetek ezek, nyernek is, vesztenek is a Jókai fején keresztül; mert valószínűtlenek lesznek, de szépek.

A folyosó csodálatos bőségszaruja a témáknak. Ide a egész országból elhoznak minden történetet. Itt van lélekben-testben minden vidék, némelyek több testben is. A folyosó a magyar elbeszélő írónak a tizenharmadik iskolája. Aki ezt nem járta, nem egészen kész. Aki csak beutazta az országot, az még nem ösmeri, csak az ösmerheti alaposan, aki a folyosón élt huzamosabb ideig. Annak nem kell etnográfia, se Conversations Lexikon, se a krónikák ismerete. A folyosó maga a teljes tudás. Mert a folyosón minden ott van, amire egy írónak szüksége lehet. Ha bányát akar leírni, a selmecbányai képviselő, Prugberger tanítja ki; tengeri viharhoz jók a veszprémi követek is, akik a Balaton háborgását ösmerik; ha a finánciák szövevényén kell a regény valamely bonyodalmának ide vagy oda fordulnia, Wahrmann Mór az útmutató; ha a szentszéknél pörlekednek a regény alakjai, Samassa igazít el az útvesztőben, ha háborút kell leírnia, egy 48-iki hőssel értekezik (abból van itt még most a legtöbb). Szóval itt be lehet fogni effajta munkába az egész országot. És Jókaival csakugyan együtt dolgozik.

Ha valamelyik honatya jó adomát vagy csak egy zamatos mondást hall, olyat, aminek hasznát veheti, azzal dicséri meg: »No, ezt elmondom Jókainak«. Mint méhek csápjaikon a mézet, szállítják neki az anyagot az ő tündérpalotáihoz. Ha valami füstös krónikát talál a nagybajuszú Orbán báró a székely leveles-ládákban, a színes részét Jókainak szánja. Meg is fogja írni egy napon »Bálványos vár«-át, meg a »Damokosok«-at. Thaly Kálmán kuruc-kalandokkal, újonnan fölfedezett Rákóczi-adatokkal piszkálja a fantáziáját, ahol formálódik is már lassan-lassan az Ocskay László bús története, a »Szeretve mind a vérpadig«. Gróf Ráday Gedeon, a vaskezű királyi biztos, sok pompás betyár-történetet hoz Szegedről, ha be-bebukkan a folyosóra. Hej, szomorú ezeknek a történeteknek az első, hogy úgy mondjam, kefelenyomata - csakhogy azt a kefét voltaképpen »Ráday bölcső«-nek hítták. Hegyes szögekkel volt kiverve, abba fektették a betyárt, ott vallott, ott jött napvilágra a sok történet, abból a bölcsőből született. Szegény betyárok! A mód, amellyel kiirtattak, szinte szégyenletesebb az országra, mint a garázdálkodás, melyet véghezvittek. Mindegy, kiirtották; csak az elkövetett »virtusaik« élnek imitt-amott, de legjobban és legtovább azok élnek, melyek a Jókai emlékezetében megragadtak, melyekből »A lélekidomár« és a »Sárga rózsa« keletkeztek.

Pedig a folyosó beszélgetései ebben az időben nem voltak oly vidámak és kedélyesek, mint egyébkor. Az 1864-iki és 65-iki ínséges esztendők nagyon megviselték az országot. Az Alföldön, melyet »Európa zsíros döbönének« nevezett el a jó Dugonics András, a nyomornak oly hihetetlen jelenetei játszódtak le, melyeknek felsorolásából hosszú időkig nem bírtak kifogyni a hon atyái. Megnyilatkozott e nyomornak sötét hátterű képeiben a magyar nép egész karaktere, türelme, fatalizmusa és humora. Ezek a keserű történetkék csak panaszoknak látszottak, pedig voltaképpen becses néprajzi adalékok. Mint a perzsa öböl kagylós állatjainak könnyeiből igazgyöngyök teremnek - úgy fakadtak ki e folyosón hallott jelenetekből és esetekből a »Szerelem bolondjai«, mely A Hon tárcájában jelent meg 1868-ban.

Sokat, egyebet is dolgozott, miközben e regényt tervezte s írta. Szinte hihetetlen, mi mindent írt. A Honban majd minden nevezetesebb politikai kérdéshez hozzászólt. Lapozgatva az elsárgult lappéldányokat 1866-ból, ott találjuk az ínségi aggodalmakról és kiegyezési kísérletekről írt cikkeit. Mire kellene hát az a Reichsrath most? Mit hozhat egy háború előtti kongresszus? Hová juttatta az államot az egységes német politika? Cikkezik a feliratai vitáról és a Ház tanácskozásainak rendjén felmerült minden lényeges kérdésről. Szerkeszti az Üstököst, amelyben esszészerű élénk rövid jellemrajzokat ír Kazinczy Gáborról, Szalay Lászlóról, Madách Imréről. A Hazánk és Külföldben is két elbeszélése lát napvilágot. Legtöbbször utolsó percben adja a kéziratot. A kiadó Emich Gusztáv néha háromszor is küld föl lovaslegényt a Svábhegyre egy-egy novella-részletért. Ezalatt Balatonfüreden villát építtet s örökké jön-megy azon a vonalon, mint az órainga, a kőművesek munkáját nézegetni.

A svábhegyi villa megvan még ugyan, de az asszony ráunt. A szomszédban kocsma nyílt, nagy lármával vannak, nyikorog a kíntorna, duhaj legények énekelnek, ordítanak reggelig, nem tud aludni éjjel miattuk, se a szerepét tanulni. Ez az oka, amiért egyszerre Balatonfüred lett a világ legszebb pontja. A másik ok, a be nem vallott, talán Hurayné, Laborfalvi Jozefa, akinek az ura Balatonfüreden fürdőorvos és igazgató. A harmadik ok, amiért a villát építik, hogy van miből. A Hon s az Üstökös úgy hányja fel nekik a pénzt, mint a Vezuv a lávát. De a legeslegigazibb ok, hogy Jókai látogatóban lévén Huray sógoránál, ottan egy bennszülött éppen egy telket ajánlott annak megvételre.

Nem rossz helyen fekszik, a templom mögött, ahol a savanyú víztől kihajlik az út Füredfalva felé. Jókai azt mondta rá olyan könnyedén, mintha egy ibolyacsokorról volna szó, hogy ő megveszi.

- De hiszen terméketlen - intette a sógor -, még a bogáncs sem nő meg rajta.

- Éppen az a szép benne - lelkendezett Jókai -, az a nagy élvezet, mikor a földet kényszerítjük, hogy teremjen.

És megvette a kis sivatagot. Mikor már megvolt, beösmerte, hogy könnyelműség volt megvenni, mert két nyaralóhelyet tartani, mikor évenkint csak egy nyár van, nagy bolondság, hanem ha már megvolt a telek, a villaépítés már csak logikus folyomány. S ilyen folyománynak készült a balatonfüredi villa és kis parkja, meglehetős csinos összeget emésztvén fel. Úgyhogy Jókai, aki mindig rossz gazda volt, kedvetlenül látta csinos tőkéjének megcsappanását s hogy azt visszahozhassa, kitervelte, hogy még egy harmadik lapot alapít a kettő mellé, egy a nép szájaízére szánt hetilapot, mely 1865-ben meg is kezdte pályafutását Az Igazmondó név alatt s »összeütését« Bakcsira bízta. Itt jelent meg mindjárt kezdetben a »Mégsem lesz belőle tekintetes asszony« című elbeszélés, egy valóságos zsuzsu, »Adatok a szabadságharc történetéből«, »Egy magyar honvéd« s más apróságok. A lap hamar elterjedt, mert eleinte, amíg megalapításakor Jókai is többet foglalkozott vele, s nem bízta teljesen másokra, jól volt szerkesztve, nem ama együgyű recept szerint, mellyel íróink a nép számára dolgoznak még ma is, zsírtól csöpögő pórias nyelven, mely a nép durvább körmönfontabb szólamaiból van összehordva. Az írók csak képzelik azt, hogy az megfogja a nép fiát, ha őt ily sujtásos nyelven szólítják meg, pedig ellenkezőleg van; nem szereti azt olvasni, lenézésnek veszi, hogy nem finomabban beszélnek hozzá, mikor pedig megértené amúgy is - sőt az az úgynevezett »tőrülmetszett« nyelv nem is az ő nyelve, nem beszél úgy senki a nép között: a marmancs is csak a füvek közt szép imitt-amott, de egy egész boglya csupa marmancsból ehetetlen szemét volna. A tartalomnak kell világosnak lenni, tisztának, a nép eszéhez, fölfogási erejéhez igazítottnak.

Ily elfoglaltság között, mely magában véve is bámulatra késztő, a király koronázására készülő ország lázas mozgolódása, sarkantyú-pengetése és ujjongása mellett írja meg tetejébe a »Szerelem bolondjai«-t, mely a legszebb regényei sorozatába illeszkedik pompás mellékalakjaival és megkapó hangulatával, újból igazolva, amit fentebb mondtunk, hogy Jókai tárgyaival az ínycsiklandozó francia főzés- és tálalásművészet embere, ahol az étvágyat a nyers anyag felmutatásával is ingerlik és fokozzák. Mit érne olyan lázas, eseménybő időkben egy regény, melyben a két szomszéd várban lakó Etelka és Elemér szerelmi viszonya tárgyaltatik, de ki ne olvasná szívesen az imént elmúlt alföldi ínség megrázó képeit és a provizórium mizériáit, egzekváló katonáit költői foglalatban?

A »Szerelem bolondjai« főszemélyeit hibáztatta ugyan a kritika, hogy lelki fejlemény híján hajtják végre a cselekvényt, de a közönségnek annyi élvezetet okozott, mint a Jókai legjobb regényei, őt magát pedig egyetlen műve se tette olyan boldoggá, mint éppen ez.

Hiszen már úgyis boldog volt. A külföld figyelme is feléje kezdett fordulni. Módja, egészsége jó, testben, lélekben, években fiatal, csak a haja indult pusztulásnak, de a kopaszságot eltakarja a babér. Neve a legszebben csengők közül való az országban, minden kúriában, minden kastélyban kedvesen ösmerős, sőt talán a kunyhókban is, könyvei közül egyik-másik alkalmasint ott lesz vagy a mestergerendán vagy a könyvpolcon, vagy az üvegszekrényben, vagy a könyvtárteremben. Csak egy magyar ház van még előtte bezárva. Egyetlenegy. De az nem fekszik Magyarországon, említeni mégis lehet, mert magyar ember lakik benne. Mégpedig - Vörösmarty szerint - a legelső magyar ember. A bécsi Burgról van szó.

Hát ebben a nagy házban lakik az az első magyar ember, aki nem vesz tudomást az első magyar íróról. Lehet, hogy tud is felőle. Oh, bizonyosan, hiszen eleget panaszkodott Szögyénynek, Vaynak az Üstökös egy-egy gúnyverse miatt. A Jókai név ott fent se lehet egészen ismeretlen. Csakhogy ott fent az a baja van, hogy rebellis név. A királynak jó emlékezőtehetsége van, még ha nem tudná is, hogy írt volna Jókai valaha valamit, azt bizonyosan nem felejtette el, hogy gróf Zichy Nándor írt valamit, amiért be volt csukva bizonyos Jókaival.

Sőt arra is emlékezhet, hiszen csak a minap volt, hogy a brazíliai császár (Dom Pedro) Pesten jártakor csak azért nem fogadta el a lakást a budai várlakban, mert fesztelenebbül akart érintkezni a század egyik legnagyobb szellemével, ugyancsak ezzel a bizonyos Jókaival.

Tudni kell azonban, hogy akkor a Burg még nem volt olyan mord épület mint most; voltak muskátlis ablakai is; ami csak olyan szólam arra nézve, hogy fiatalasszony volt a háznál - Erzsébet királyné.

Ő már tudhatott Jókairól, ha egyebünnen nem, a magyar nyelvtanítójától Falk Miksától, vagy Ferenczy Ida kisasszonytól. Arra is figyelmessé tették, hogy a »Szerelem bolondjai«-ban nővére, a szép nápolyi királyné szerepel.

Így történt aztán, hogy egy udvari estélyen (azon, mely »A lélekidomár«-ban van leírva), a királyné cercle alkalmával megszólította az országgyűlési képviselői minőségben megjelent Jókait, kérdezősködve, hosszú lesz-e még a most folyó regény és mikor jelenik meg önálló kötetben, mert szeretné olvasni mire Jókai egy udvari ember (de nem a bécsi udvari embert értve, hanem a XIV. Lajosét) szikrázó szellemességével felelgetett:

- Régen láttam már önt - szólt a királyné.

- Én pedig - felelte Jókai -, még mindig magam előtt látom felségedet azon pillanat óta, midőn megadatott a kegy szerény munkámat átnyújthatni.

- Ön azóta is sokat dolgozott.

- Azt hiszem, hogy porszemeket hordok vele hazám épületéhez.

- S ön mentől többet ír, nekem annál többet kell olvasnom.

- Felséged az irodalom pártolásában is első asszonya nemzetünknek.

- És ön mindig dolgozik?

- Ez az élet rám nézve.

- Akkor ön boldog ember.

- Ma, valóban az.

Néhány hónap múlva 1868-ban megjelent a regény négy kötetben s Jókai személyesen vitte el a királynénak. A felséges asszony felette szíves volt hozzá, több mint egy fél óráig beszélgetett vele, megmutatta neki kis, kézen ülő leánykáját, Mária Valériát s megbíztatta, hogy vegye ő is a karjaira.

Mint ahogy a napfény kicsalja a földből a mélyen benne rejlő csírákat, ez a leereszkedő kegyesség úgy húzott ki Jókaiból egy új gyengeséget: a hiperlojalitást. Ebből a betegségéből nem is fog többé meggyógyulni.

Pedig ő még most a »tigrisek« között van s a lapjában állandó harcot kell folytatnia a Deák-párt és kormánya ellen. Sőt a harc egyre erősebb és erősebb, minél öregebb a Deák-párt. Úgyhogy a lap hangja, mely elég éles volt néhány év előtt, és mely azóta nem változott, most már túlságosan szelídnek látszik. Az ellenzéki közönségnek, mint az iszákosnak, mindig több-több szesz kell, hogy idegeit felhangolja. A Magyar Újság óta egy kis vitriol is kell a cikkbe, nemcsak attikai só. Jókai tollán azonban a vitriol is rózsavízzé változik. Böszörményi mérges lapja az első stáció volt az erősebb stílus felé. Hanem a gondviselés nem hagyja el a szerencsés Jókait. Megjött a külföldről Csernátony s megkezdte »pecérdús« cikkeit és apróságait A Honban s mérgezett fegyverek kezdtek meghonosodni a sajtóban.

A szelíd Jókai ilyen viszonyok közt mindjobban megunja a publicisztikát. Érzi, hogy nem tud versenyt üvölteni a farkasokkal, inkább elhallgat, félreáll. A Honra csakhamar Csernátony üti rá a maga erős egyénisége bélyegét, amit előre lehetett volna látni, mert Csernátony erős akaratú ember volt, tele férfias tulajdonokkal. Erősen tudott szeretni és gyűlölni. Cikkeiben egész lelke vibrált. Tintatartójában epe feketéllett, nem tinta. Tolla hegye gyilok volt. Érdemes ezt az embert jól megnézni, kinek szeméből a monoklin át zöld lángok látszanak kicsapni, ha ellenfeleiről beszél. Érdekes látvány az ő életének folyamatja. Hogy forrt ki ifjúkori romlottság kétségtelen tünetei után a legnemesebb acéllá a jelleme olyan pályán, ahol a jellemek inkább megromlani szoktak.

Jókai mindinkább elhanyagolja A Hont s már alig ír bele regényein kívül valamit. Sokan gúnyolódnak vele, hogy nem is olvassa. Szerepét Csernátony veszi át s lassankint nemcsak a párt első publicistája lesz (bár sokan nem szeretik), hanem egyszersmind Tisza Kálmán benső barátja, ki iránt hűsége csak a halállal fog megszakadni - de csak úgy, ha nincsen túlvilági élet.

Persze, hogy a Csernátony szókimondó, sőt (azoknak az időknek ízlése szerint) durva stílusa, maró gúnyja, sebző érvelése sok ellenséget szerzett Jókainak - s ezek voltak az egyedüli felhők, melyek az örökké mosolygó égbolton néha átfutottak. Csernátony egyik cikke által, mely 1869-ben egy januári számban jelent meg, Pulszky Ferenc sértve érezte magát s Jókaihoz küldte segédeit, elégtételt kérve tőle. Jókai kész volt olyan nyilatkozatot közzétenni a lapban, aminőt Pulszky akar, de elégtételt csak akkor ad, ha Pulszky előbb Csernátonyval intézi el ügyét.

Pulszky ez ellen egy becsületbírósági ítéletre hivatkozott, mely régebben kimondta egy gavallér lovagias ügyében, hogy Csernátonyval nem lehet párbajt vívnia. »Ilyen előzmények után - úgymond Pulszky - én nem üthetem lovaggá Csernátonyt. Ha Jókai nem ad elégtételt, akkor egy sorba helyezem a tekintetben Csernátonyval.«

Jókai erre elküldte segédjeit, két képviselőtársát, Pap Lajost, a híres vitéz embert és a délceg Kende Kanutot, mire megtörtént a párbaj az ország aggodalomteljes érdeklődése közt, amelyhez foghatót egyszerű párbaj még eddig elő nem idézett, csak talán a Mátyásé Holubárral.

Hát nem is volt az kis dolog. A párbaj pisztolyra ment - egy semmiség miatt s mégis pisztolyra. A pisztolynak pedig nincs esze, kivált ha két laikus kezében van.

A Honban éppen akkor indult meg »A kőszívű ember fiai«. Ha a Pulszky golyója bolondjában rossz helyre talál tévedni - az a remek regény éppen a legérdekesebb helyen szakad meg. Kin keressük azt akkor, hova menjünk érte? S ha csak ez a regény volna! De hát amelyek még jönni fognak. Ezer meg ezer színes alak, ősök és utódok, társadalmak, korok, tündérvilágok. És ez mind attól függ, hogy a Pulszky pisztolycsöve merre hajlik.

Pulszky háromszor lőtt, de a pisztolya mindannyiszor csütörtököt mondott. Jókai a levegőbe sütötte ki a maga pisztolyát. S mikor ezek után kezet fogtak, akkor vallotta be, hogy voltaképpen nem is olvasta a kérdéses cikket s éppenséggel nem tudja, milyen sértésért verekedett.

Ez alkalomkor mondta munkatársainak kedveskedő haraggal:

- Annyi közöm van nekem tihozzátok, mint a fűszeres bolt címertábláján a vadembernek - hozzá tartozik ugyan a bolthoz, de se nem az övé a bolt, se nincs bent soha a boltban.

Közönye, hidegsége annyira fokozatosan növekedett saját lapja iránt, hogy a végén már nem is olvasta, hogy ne csináljon magának rossz órát, mert átfutva a közleményeken, lúdbőrzött a háta, elgondolva, hogy ezért meg amazért megharagusznak rá. Már akkor meg lehetett volna jósolni, hogy jöhet idő, amikor mindenüvé írni fog, csak a saját lapjába nem.

Falernum bora és az isteni nektár nem hoz olyan kéjes mámort, mint a dicsőség bájitala. De ártalmas is. Az ópiumnál is rosszabb. Az ópium csak a szervezetet pusztítja el, a dicsőség elpusztítja az egész embert. Az eddigit. Egy új, kiállhatatlan vagy pöffeszkedő fráter búj a bőrébe. A bajokat, veszedelmeket, csapásokat sok ember éli át nyom nélkül (némelyik meg sem őszül), de a dicsőséget ritka koponya bírja meg, hogy bele ne szédüljön.

A mi Jókainkat nem változtatta meg. A régi jó csendes ember maradt. A szerénységéből nem hullt le egy morzsányi se a tapsok alatt. Szinte csodálatos volt, hogy észre sem látszott venni a saját dicsőségét. Sokan azt hitték, hogy ez tettetés, fölvett színpadias modorral takarja el valódi lényét. Valószínűnek is látszott, de ha játszotta ezt, olyan jól játszotta, hogy igaznak kell venni, mert ha a szeg nem bújik ki a zsákból soha, míg a zsák tart, okvetlenül úgy kell venni, hogy nem volt benne szeg.

A hivalkodás nem kenyere. Az embernek szinte megszúrja az eszét az a gondolat, hogy ugyan minek ennek a Jókainak a nimbusz, hiszen nem élvezi ki, nem megy sehová? Otthon van, ha országgyűlés nincs, egész nap, s otthon ő a legkisebb ember. Dolgozószobája a télire eltett leanderekkel és mindenféle délszaki virágokkal megrakott üveges folyosóról nyílik, abban hét-nyolc órát tölt naponkint. Tizennégy szoba van az épületben, de abból éppen a legalkalmatlanabb az övé; a Stáció utcára néznek ablakai, ahol egész nap zörögnek a furmányos szekerek, melyek az úgynevezett losonci indóházzal érintkezésben szállítják oda és onnan a teherneműt. Máskülönben elég kedélyes és lakályos otthon volna, ha nem lenne benne nagy rendetlenség, pókháló és sok por. Hisz minden tárgy élete egy-egy érdekes mozzanatára emlékezteti. Nem boltban vett közömbös holmi ez, hanem valóságos hozzátartozandóság. Itt van az esztergapadja, kedves képei, többnyire elhalt jó barátok arcmása, mindenféle sajátkezű dedikációkkal ellátva. A szögletben különféle alakú botok, melyeket ő maga faragott. Az asztalon egy csomó Jókai-fénykép, ezekkel tiszteli meg érdekesebb látogatóit. Ezer és ezer apróság hever tarka összevisszaságban mindenütt, egy handzsár, egy mentegomb, egy csomag spanyolviaszk, egy krikri, ami most divatos zajt okozó gépecske, egy hímzett sallangos dohányzacskó, valami parlagi mecénás prezentje, egy öreg lópatkó, ami szerencsét hoz, egy gyémántgyűrű, az öreg Karagyorgyevics hercegtől való, különböző diplomák különböző tokokban és táblákban, egy elmésen kifundált házi sapka kakastarajjal, a miskolci hölgyek ajándéka, világos célzással Kakas Mártonra, egy ezüst koszorú, egy aranytoll, egy kertészkés, két pakli francia kártya és isten a megmondhatója, mi minden. A szekrényekben ott látni a csigáit, egy még nagyobb szekrényben összes műveit különböző kiadásokban és nyelveken. Bizony, öröm lehet ezeket elnézegetni. Egy másik zárt szekrény a »sanctuarium«, s itt vannak a nagy mesebányák, ritka külföldi példányok száz antikváriustól összehordva, írott naplók, bűnesetek gyűjteményei, csodálatos történetek följegyzései, történelmi adomák és legendák tára, olyanok egy írónál, mint a konzervek a hajón, ha nincsen friss anyag, ezekből lehet főzni. Itt bizony nem unhatta el magát. Azonfelül most már látogatói is voltak, pesti képviselő lévén, senkit se lehet elkurgatni. Szívesen fogadott mindenkit, majdnem egyforma szívesen azokat, akiket ismert és azokat, akiket nem ismert. Mert ő nem tudta, kiket ismer. Semmi memóriája nem volt az arcokhoz és a nevekhez, úgyhogy későbbi életfolyamán, majdnem minden kerületből e fogyatékossága miatt bukott ki. Mert hasztalan volt e derék emberek előtt a természetnek mind az a pazarlása, amellyel Jókait tehetségekkel elárasztotta, ha nem adta meg neki azt az egyet, hogy főkorteseire és irányadó embereire, midőn azok meglátogatták, ráismerjen. Szokásos kérdése: »Kihez van szerencsém?« egyszerre száz vagy kétszáz voksot ölt meg, aszerint, amilyen tekintélyes volt a látogató »Haluska«.

Másik rossz szokása: a levelezéstől való élénk tartózkodás, szintén hozzájárult ahhoz, hogy soha kétszer meg ne válasszák egy helyen. Általában nem szeretett olyat írni, ami nem kerül nyomtatás alá, se olyat, aminek a megírási eszméje nem tőle származott. 1858-ban egy Shakespeare lefordítására vállalkozott írói társaság őt is rávette, hogy a munkában részt vegyen s neki VIII. Henriket osztotta ki. Kilenc évig ígérte, de sohase csinálta meg. Ezért aztán egész életén át »lusta embernek« tartotta ez a társaság, nem gondolva a gigászi munkára, melyet végzett, hanem csak a be nem szállított VIII. Henrikre.

Az új mandátum és az új ház betöltötte minden vágyát. Nem kívánt már semmit (különben nem volt soha stréber), csak békét, csendet, nyugalmat, hogy kedvére átadja magát múzsájának, mert az alkotás vágya hevítette.

A terézvárosi képviselő mindamellett nem fogja fel a maga dolgát jól. Nem jár a polgári gyűlhelyekre, sörházakba és mindenféle terézvárosi klikkekbe, hanem dolgozik. Mindjárt a választás után hozzáfog »A fekete gyémántok« megírásához, amelynek leíró részei páratlanok az irodalomban s Hugo Viktor fönséges leírásaival versenyezhetnek. Berend Iván, a mindentudó ember már szinte azon a határon van, hogy a kulcslyukon is be tudjon lépni, mint az Ezeregyéj szellemei és dzsinjei. A következő évben »Az arany ember«, a legpoétikusabb regénye születik. Oly szép, mint egy hajnali álom. Valahányszor Komáromba megy témáért, mindig aranyat hoz. Komárom az ő Clondyke-ja. »Az arany ember«-t Balatonfüreden írta, mégpedig összesen csak nyolc hétig. Egyik ismerőse akit bámulatba ejtett a téli Balaton nagyszerű leírása, azt kérdezte tőle, látta-e már a rianást és hallotta-e a hangját?

- Se nem láttam, se nem hallottam.

- Hát hogy tudtad úgy leírni?

- Huray beszélt róla egyszer-másszor...

Érintettük már, hogy »Az arany ember« külső története egy Komáromban élt kalandos ember életfolyamatából van megszőve a komáromi hagyományok szerint, de biztosan merjük állítani, hogy a bűbájos Noemi és a Timár Mihály belső világa a Senki szigetén másünnen fakad. Ez talán az egyetlen regénye, mely közvetlen a Jókai élő érzéseiből táplálkozik és nem pusztán a fantáziájából.

Egy vagy legfeljebb másfél évvel »Az arany ember« megalkotása előtt egy özvegy úriasszony, L... né kereste fel Jókait Stáció utcai házában és mint volt honvédezredes özvegye fölkérte, hogy vállalja el gyermekei fölött a gyámságot. Többször megfordult ott ebben az ügyben. Jókainé megtudta, ellenezte és megígértette férjével, hogy semmi esetre se fogadja el a gyámi tisztet. Jókai megígérte, hanem úgy látszik, később mégsem tudott ellentállni az özvegy rábeszéléseinek, elvállalta, de a felesége előtt most már titokban tartotta, s hogy az asszony ne járhasson hozzá, ő kereste azt fel lakásán, hol két gyermekével, fiával és szép szőke leányával, a 18 éves Ottiliával, szűkös anyagi viszonyok között élt.

A gyámatya látogatásai egyre sűrűbbek lettek s a viszony közte és a bájos L. Ottilia kisasszony közt egyre bizalmasabb, melegebb színt öltött, míg végre kölcsönös szerelemmé nőtte ki magát. Az anya gyorsan, váratlanul meghalt s a két gyermek gondja most már a Jókai nyakába szakadt. Ehhez járult még az Ottilia betegsége, ki a tüdővészesek szomorú osztályához tartozott.

A költő a bekövetkező nyáron egy balatonfüredi villában helyezte el beteg gyámleányát egy nénje felügyelete alatt s napjainak szabad részét a bájos leányka oldalánál tölté, oda álmodva magát vele a Senki szigetére. A kisasszony is ábrándos, költői természetű lény volt, valóságos képmása hajban, termetben, arcban »Az arany embere« Noemijának. Amiről nappal beszéltek, amit éreztek, amit elgondoltak, azt este a költő beleöntötte »Az arany ember«-be. Így készült a regény, az egyik a világ számára, a másik nagy titokban.

Hanem hát a füredi pletyka útján fülébe jutott Jókainénak is valami, de nem sok, a dologról, Jókai mégis okosabbnak látta Arácsra küldeni a leányt, ahol nincs gonosz, fürkésző szemek előtt, s könnyen meg lehet látogatni.

A sorvadó leány később Meránba, a tüdőbetegek utolsó állomására került. Ott egy tanítónénál volt elhelyezve ápolásra, ahol a szegény kis Noemi meg is halt. A tanítóné, a haldokló ágyán kijelentett akaratához képest, egy csomagban visszaküldte Jókainak a tőle származó emléktárgyakat és lángoló hévvel írt német szerelmes leveleit. A meráni csomagot, nem lévén otthon Jókai, a felesége bontotta fel s látván a kétségbevonhatatlan bizonyítékokat, sokáig volt nehéz, keserű szívvel eltévelyedett Mórica irányában. Okunk van egyébiránt hinni, a levelek tartalmát se hagyva figyelmen kívül, hogy ez a viszony is inkább volt plátói. És bár a hajfürt, melyet Ottilia az aranymedalionnal együtt visszaküldetett, már egyik legutolsó fürtje lehetett a költőnek; az izzón lobogó szenvedély veszedelmesen hasonlít a legelső szerelmekhez.

»Az arany ember« után míg Ottilia Arácson tartózkodott, ismét új regényt írt: az »Eppur si muove« (És mégis mozog a föld) címűt, mely a Kazinczy-, Kisfaludy-korszak íróinak keserves úttörői munkáját festi. A költött alakok közt felismerni véljük egyikét-másikát régi jeles íróinknak s a korszak rajza, leszámítván a túlzásokat, elég hű; gondosabb tanulmányra, mélyebb bepillantásra vall, mint közönségesen.

A regény főalakja ebben a regényben is elromlik. Jenői Kálmán ekképpen rajzolva, nem képes az író nyilvánvaló célját szolgálni. A küzdelem és a vele járó nyomor, mely a hős osztályrészéül kell hogy jusson, a vezérlő alapeszme kidomborítása céljából, nem ébreszt se részvétet, se kellő hangulatot az olvasóban, mert Jenőinek csak be kellene ülni a végén már semmi föltételhez nem kötött vagyonrészbe, ahelyett, hogy úgyszólván éhen pusztul el a csizmadia-mecénásnál. Ez a szegénység éppúgy nem rázza meg az olvasó lelkét, mint ahogy például nem rázná meg az Arany Sas fogadó egykori híres cinikus lakójának évtizedekig tartó önkéntes szobafogsága. »Hát mért nem jött ki?« mondaná méltán vállat vonva az olvasó.

Hanem annál gazdagabb a regény rendkívül sikerült mellékalakokban. Tseresznyés uram a csizmadia, Bányavári színidirektor a megszólamlásig élethívek. Tseresznyés uramon még szinte a csirizszag is érzik. És ezeknél is sikerültebb Korcza ügyvéd, kinél tökéletesebb alakot Jókai sohasem teremtett. Hogy Jókai az effajta emberek közt tényleg élt, imhol annak az erőteljes gyümölcse; nagy változatosságot és eleven vérpezsgést találunk fiskálisaiban, színészeiben, mesterembereiben, mert ezt a fajtát jól ismerte. Míg ellenben akik közt sohasem élt, legszegényebb parasztjaiban és főuraiban; azt lehetne mondani joggal, hogy tulajdonképpen csak egy parasztja, van az »Eppur si muove« Deákeszű Tóth Máthéja aki ugyanegy »Az élet komédiásai« parasztjával, de ott Nagy Jánosnak nevezik. Éppúgy hurcolja regényein keresztül egyetlen főrangú családját, mely az »Eppur si muove«-ban mozog, de él más név alatt «A fekete gyémántok«-ban is, valamint »Az élet komédiásai«-ban, a »Nincsen ördög«-ben és egyebütt.

Alighogy befejezte regényét, beteg lett, negyven fokos lázakban feküdt villájában s az életéért is aggódtak. Csak igen lassan gyógyult meg Huray ápoló keze alatt s még mint lábadozó fogott hozzá a két legpoétikusabb regénye után a legfantasztikusabbhoz: »A jövő század regényé«-hez. Végre olyan tárgyat talált, ahol teljes joggal ereszthette meg fantáziáját, melyet a vérszegénység és ennek következtében az álmatlan éjszakák még csak növeltek. Milyen csemege megint! Egy regény Magyarországról száz év múlva, II. Árpád király korából. Ki ne akarna erről olvasni! Igaz, hogy csak egy költő álma. De milyen költőé! Kinél az álmok valóságokká válnak s a valóságok álmokká. Isteni cserebere. Köztudomású, hogy az Androméda-csillagot hamarabb fedezte föl, mint a csillagászok. »A jövő század regénye« fölött még csak harminc év szaladt el s máris sok hihetetlen fantazmagória és találmány, amiről ír s amiket Tatrangi Dávid már tud, részben megvalósult részben közel van a megvalósuláshoz.

Csakhogy kár teneked, jó poéta, Sassa asszonyt kergettetni a levegőben a te mindentudó Tatrangiddal. Jobb volna teneked a miniszteri előszobákban ácsorogni, hogy a választóidnak kieszközölj valamit, az egyiknek királyi tanácsosságot, a másiknak Ferenc József-rendet, a harmadiknak trafik-engedélyt és nem tudom mit. Mert íme letelt a három év. A nemzetnek írtál három nagy munkát, amelyekből legalább egy örökéletű; a lapjaiddal segítetted összetörni a megaggott Deák-pártot, amely most már agóniában van, de mit tettél a választókerületedért?

Ily élet mellett nem csoda, ha költőnknek nemcsak egészsége, de idegei is megromlottak. Koronkint nagy gyengeség lepte meg. Fázott télen a meleg kályha mellett, az ágyban a dunyha alatt, nyáron a legnagyobb hőségben. A hőmérő még jobban megijesztette a családot: nem a vörös számokon ment tovább a higany a kelleténél, hanem a feketéken: 35 fokra szállt alá. Az orvosok azt ajánlották, hogy hagyja abba a munkát és menjen otthonról utazni valahova - egyedül.

Ekkor járta be Ausztria és Németország egy részét, de nem mint ismeretlen. A Jókai név már akkor kilépett volt a határokon. Töretlen út volt ez, amelyen még nem mutatkozott csak egy lábnyom: a Petőfié. Jókai utána ment itt is: együtt voltak megint.

Még nem volt meg az a világhíre, ami most, de Németországban és Ausztriában ösmerték. Az »Egy magyar nábob«-ot még 1856-ban németre fordította Dux Adolf, azután Bródy Zsigmond fordított le tőle egy kötet novellát, de ezek elsiklottak nyomtalanul. Szerencsésebb keze volt Kertbenynek. Ez a mulatságos ember nem tudott ugyan jól magyarul, se németül, de ez egy csöppet se tartotta vissza a fordítás művészetétől s 1872-ben tizennyolc válogatott elbeszélést adott ki Brémában a Jókai életrajzával és arcképével. A könyv nagy kelendőséget ért el a német piacon, mely igen szegény volt elbeszélő írókban; azóta még szegényebb.

Még ez se lett volna elég, de éppen mikor erre az útra indult, 1874 tavaszán jelent meg, mintegy fullajtárnak, »Die Narren der Liebe« s a német sajtó (nem tudni, mi bújt bele) ditirambokat zengett a magyar szellemnek e bájos terméke előtt.

Berlint is útba ejtvén, az odavaló írók igen szívélyesen fogadták s barátságos lakomát rendeztek tiszteletére. Ez alkalommal Braun Károly, birodalmi képviselő felbiztatta, hogy látogassa meg Bismarckot, aki akkor a világrész legnagyobb alakja volt. Braun ki is eszközölte, hogy a vaskancellár kihallgatáson fogadta, este kilenc órára tűzve azt ki, a Wilhelm-Strassen lévő palotájában.

Bismarck éppen beszélő kedvében volt s egyszerű nyíltsággal fejtette ki Németország jövendő magatartását s az osztrák-magyar monarchiára vonatkozó nézeteit. Majd szívélyesen elbúcsúzva Jókaitól, másnapi estélyére hívta meg, amelyen legkönnyebben ösmerkedhetik meg a német parlament tagjaival.

Jókai A Honban közzétett útirajzaiban írta le ezt az érdekes kihallgatást (ahol voltaképpen Bismarck volt a kihallgatott) s az átment onnan a világsajtóba; azóta váltak ismertekké Bismarck eszméi e pontra nézve.

Németországból, az itthon megállapított terv szerint, még Franciaországot kellett volna bejárnia, de Jókai is olyan gazda volt, mint az öreg Brassai Sámuel, aki ha utazott, kétfelé osztotta a pénzét; az egyik felével, mely az egyik zsebében volt, neki indult a világnak, s ment-ment, míg el nem fogyott, akkor azonban a másik fele pénzzel, mely a másik zsebében volt, megfordult nagy pedantériával bármilyen körülmények közt is, azt tartván, mindenféle dibdáb számítást megvetve, hogy visszamenni éppen annyiba kerül, mint ide jönni.

Ilyen ürüggyel jött haza útjáról ő is; fejedelmileg szokott költekezni útközben, különösen borravalók dolgában, nem csoda, ha útiprogramjainak mindenkori megrontója a rászánt összegnek gyorsabb ütemben való elfogyása volt. Ezúttal még talán a május is beleszólt. A magyarországi szép május csalogatta a svábhegyi fáihoz. Ilyenkor minden magyar künn a saját ámbitusán szereti várni az érkezendő felhőket.

Jó karban jött haza, de azért a felesége még nem engedte dolgozni. Egész nyáron nem volt szabad tollat vennie kezébe; az asszony megtiltotta. Még társaságot is hítt neki, úgy a Svábhegyre, mint később a füredi villába, csakhogy szórakozzék. Úgy kezelte, mint egy beteget. Ezt annyira megszokta, hogy később is, mikor teljesen visszanyerte egészségét, bizonyos előszeretettel zökkentette be magát a lábadozó beteg szerepébe, mint mikor az öreg katonatiszt megszokásból a polgári ruhában is úgy lépeget ki, hogy a kardjába meg ne botoljék.

Tiszteletre méltó az öregasszony szigora, mellyel egészségügyi rendszabályait rákényszerítette, mert megcsontosodott volt a megszokásaiban. A paróka viselésére még 1870-ben télen szorította rá, pedig sehogy se akart engedelmeskedni; amiből az a kompromisszum lett, hogy legalább télen viselje s innen volt Jókainak két feje (a nyári és a téli feje). Az 1874-iki télen még borzasztóbb változás állott be. Jókainé eltörülte a magyar konyhát s a kotletteket, omelette soufflée-ket és Auflaufokat honosította meg s »hogy Móricnak ne fájjon a szíve«, maga is ilyen életmódra kárhoztatta magát. Behozta továbbá az alsó flanell-ing használatát (Jókai kézzel-lábbal szabadkozott, nem lehet úgymond flanell-ingben hősöket énekelni). A klubban töltendő időből egy óra elcsípetett, mert a korai lefekvést szigorúan megkívánják az orvosok, esteli bankettre, vacsorára nem volt szabad menni, még kivételképpen sem, pedig az akkori zajos képviselői élet mellett, midőn még majdnem kizárólag »négy lovas« famíliák ültek a népképviselői padokban, mindennaposak voltak a nagy vacsorák és estélyek s mindenki rajta volt, hogy vendégszerető asztalát a Jókai jelenlétével ékesítse.

Jókai ettől kezdve nem igen fogadott el többé meghívást vacsorára s mikor 1883-ban Paulay Ede tiszteletére este tizenegy órakor kezdődő bankettet rendeztek »Az ember tragédiájá«-nak színre hozatala alkalmából, az irodalmi notabilitások közt körözött részvételi ívre azt jegyezte: »Szívesen elmennék, de én éjjel nem bankettezem. Jókai«. Az ív későbben jutván Gyulaihoz, azt írta a Jókai jegyzete alá: »Egy ember után nem igazodhatik a világ; a bankettet csak tartsuk meg éjjel. Gyulay«

Annyira »nappali ember« lett, amint ő nevezte magát, hogyha vendégei voltak is (egyszer évenkint a szerkesztőségi tagok), tíz órakor otthagyta őket, lefeküdt.

Mihelyt behurcolkodtak télire a sárga házba, megengedtetett neki a munka. Milyen boldogság volt, hogy megint írhat! Megírta az »Enyém, tied, övé« című regényt A Hon számára s hogy az Üstökösön lendítsen, abban is regényt kezdett »Egészen az északi pólusig« címmel, az utóbbit Jules Verne modorában.

A Verne-utánzás miatt nemcsak a rosszmájú kritikusai gúnyolódtak, hanem a tisztelői is bosszankodának. Hogy egy Jókai egyáltalában utánoz, bár egy Dickenst vagy Dosztojevszkijt, nagy önkicsinylésre mutat, azt nem lehet a szerénység címén elkönyvelni, de hátha még egy magánál messze kisebb írót utánoz! Az ilyen elhibázott lépések legtöbbször már eleve magukban hordják büntetésüket, úgy történt most is, mert ez az utánzat nem is sikerült s ő, aki oly magasan állott mint író Verne felett, akár a Mont-Blanc az Eiffel-toronyhoz viszonyítva, ebben az alantas műfajban mögötte maradt mintájának; mert Verne természet és földrajzi ismereteinek népszerű terjesztése miatt épített egy cselekvényt s állított be abba alakokat, Jókai pedig a mese és a Verne metódusa miatt állított be ismereteket, kiforgatva azokat csapongó fantáziájával komolyságukból. Verne, ahogy úgy, a tudományt terjesztette, Jókai hamis tudományt tanított; Verne az észre épített, Jókai a képzeletre.

Az ilyenek rendszerint balul magyaráztatnak. Némelyek önkicsinylésnek vették: »ez az ember nincsen annak tudatában, hogy ki ő«, mások ellenben elbizakodottságnak minősítették: »azt hiszi, hogy már neki minden szabad«. Pedig nem volt se az egyik, se a másik. Jókainak egyszerűen megtetszett a Verne genre-je, hát mulatságból próbált olyat írni. Ugyanebben a modorban írta meg később »A csigák regényé«-t - talán akkor már nem is a divatos Verne metódus miatt, hanem az üvegszekrényben levő csigagyűjteménye kedvéért. Talán nem arra gondolt, hogy mi való és mi nem való egy Jókainak? Hanem csak arra gondolt, hogy mi való a csigáknak.

Kétségtelen, nem volt meg benne a nagy írók gőgje, kik az ő útjukból ki nem térnek, de járnak pontosan egy vonalon, mint az égitestek, se nem tartozott azokhoz a kicsinyes nagyokhoz, kiknek a tintatartójukon egy lidérc ül, figyelmeztetve őket tolluknak minden bemártásánál: »El ne fecséreld megszerzett nimbuszodat«. Jókai Krőzus volt, aki fecsérelhetett, nem kellett aprópénzére vigyáznia. Ő úgy bánt a maga tehetségével, ahogy szeszélye hozta. Nemcsak a múzsákra hallgatott, nemcsak az irodalomtörténetnek írt, hanem sokszor jótékonyságot, sőt még alamizsnát is költői tehetségének kincstárából osztogatott. »Milton« című darabját például abból az ötletből írta, hogy egy megvakult németországi színész azzal a kérdéssel fordult hozzá: tudna-e olyan drámát írni, melynek főszerepét egy vak ember is eljátszhatná?

Vonzotta őt a szokatlan és rendkívüli. Szívesen bíbelődött olyan irodalmi műfajjal, aminőben még nem dolgozott. Húsz éven át gyűjtötte külön az ősmagyar szavakat és szólásformákat, jegyezgette híven noteszeibe, mert terve volt »Levente« címen regényt írni, mely elejétől végig az Árpád királyok korabeli élő nyelven legyen tartva. Élete alkonyatán, alkalmasint nem gyűjthetvén elég nyelvanyagot, elejtette kedvenc eszméjét és rendes Jókai nyelvezetben színdarabnak írta meg az eredetileg más célra tartogatott szüzsét. Valószínű tehát, hogy a Verne-utánzatokat is ilyenfajta kedvtelésből írta.

Míg ő a regényeit komponálta, azalatt a politikában nagy készülődések estek és nagy horderejű dolgok történtek. A Deák-párt rossz politika és rossz gazdálkodási rendszere miatt züllésnek indult. Az öreg Deák már betegeskedett, Andrássy Gyula gróf a birodalom külügyeit vezette Bécsben, a régi tekintélyek elkoptak, újak nem támadtak, úgyhogy az egykor hatalmas Deák-párt élén immár a kis Bittó állt, akinek nyílt ülésen szembe mondták, hogy nemcsak nem államférfi, de még férfi sem. Kerkapoly alatt már annyira törökül festett a kincstár, hogy a Lánchíd-vám rézgarasait kellett rövid úton felhozatni, különben nem fizethette volna elsején a tisztviselőket. A titubáló Ghyczy Kálmán még kevésbé volt alkalmas egy csodához, hogy valamely merész eszmével az állam üres pénz-fiókjait megtöltse. Bent a parlamentben a balközép vezére, Tisza Kálmán, ez az okos, magyar fából való államférfi már 1874 őszén heves hadjáratot indított Bittó ellen, főképp a kormány pénzügyi politikája miatt, melyben Jókainak is részt kellett volna venni, de rekedtsége miatt letörültette magát. Mint az üldözött róka lapult meg Bittó s a menekülésre gondolt. Karácsonykor már bukott embernek tartották az országban, hol mind hangosabban nyilvánult az a vágy, hogy a Deák-párt fölfrissítse magát a balközéppel. Tisza február 3-iki beszéde, a közeli teendők programját bontotta ki, Nelsonnak Trafalgarnál mondott szavaival végezve beszédét: »megtettem kötelességemet«; s eloldotta hajójától a csónakot, melyben a «későbbi teendők« voltak elcsomagolva mindenféle frázisok közé, s ezzel önként ölébe hullt tizenöt hosszú évre Magyarország sorsa.

Az összes rugók figyelembe vétele nélkül nehéz megérteni e tusát, melyben a parlamentarizmus természetével ellenkező tünetek játszanak közre. A Deák-párt 210 tagot számlál, a balközép 70 embert. S mégis a hetven fogja fölfalni a kétszáztízet!

Hogy lehet ez? Nagy fejrázások közt kérdi az angol parlament szabályszerű mozdulataihoz szokott művelt olvasó. - Hja, nálunk nincsenek normális lefolyású válságok. Egyik se hasonlít a másikhoz.

Már az első beállítása se volt szerencsés e parlamentarizmusnak. A Deák-pártból alakult »nagy emberekből« álló kabinet állt az ügyek élére, Deák nélkül. Az egyszerű tekintetes úr, kinek szemöldökintése szerint mozdult a hatalmas nagy párt, kívül maradt. Bírta a hatalmat, de nem viselte a felelősséget. Az Andrássy Gyulát követő kormányok már csak úgy tűntek fel a párt előtt mint az öregúr írnokai, kik lógtak a Burgtól és lógtak az Angol Királynőtől, ahol Deák lakott. 1874-ben Deák már fáradt volt, zsémbes és elégedetlen a pártjával, mely csak intrikálni tudott, de engedelmeskedni még neki sem akart. Ösztökélte ugyan Bónis Samu, hogy az elégedetlen elemeket ugrassa ki, mint Tisza tette Ugronékkal; Deák azt felelte, hogy a kisebbségből könnyű kilépésre kényszeríteni akárhányat, mert az akkor is megmarad kisebbségnek, de a többség nem marad többségnek, ha sokan odahagyják.

Növelte az általános elégedetlenséget és ingerelte a hangulatot a korrupció, mely valóban szemérmetlenül űzetett. Egy pár csúnya dolog pattant ki. Rothadás szaga kóválygott szerte a levegőben. Sokat tett a képzelődés is. Bús alkonyat jutott osztályrészéül a nagy embernek. Sötét árnyékok ereszkedtek le a nagy műre, revízió veszélye kezdte fenyegetni. Ehhez járult, hogy az Andrássy Gyula gróf jövendő terveibe egy fegyelmezett magyar többség elengedhetetlen kellék volt. Harmadikul a király figyelte nagy aggodalommal a pártviszonyok züllését és a 67-es egyezség sorsát. A király mindig elfogult volt e tekintetben. Mint akinek sok erdeje van, de azokban egy fácskát ő maga ültetett s nem bánja már azóta az erdőt, valamennyi fáját az erdőnek, csak ennek az egynek a satnyulása keseríti. S íme váratlanul elhangzik a Tisza február 3-iki beszéde. Föllélegzik a király és úgy veszi, mint a 67-nek gyújtott gyertyát.

A fúzió ezután már csak a formák és személyi kérdések elintézésének dolga volt s Tisza csapatja már március 3-án bevonult a Lloyd-épületbeli klubba, hol lassan terjeszkedve csakhamar átvette az uralmat.

A híres balközépi vezérből lett a még híresebb »generális« és híveiből, a jó gerilla-harcosokból nevelődtek a legkezesebb mamelukok.

Jókai is ide kerülvén a többiekkel, megint fordulóponthoz jutott. Itt voltak a nép hite szerint a hagyományos »húsos fazekak«. Hogy volt-e a fazekakban hús, az nem annyira bizonyos, mint az, hogy mikor a fazekakban főztek valamit, azok alá mindig a népszerűségből kellett tüzet rakni. S így biz itt erősen fogyott az a népszerűség, amit a balközépen szereztek. Sőt a Jókaiéból még az is fogyott és hamvadt a fazekak alatt (melyekből a húst, ha volt bennük, mások villázták ki), amit irodalmi réven szerzett.

Hanem iszen a népszerűség elvégre is nem olyan érték, amit takarékpénztári könyvecskére lehet gyűjteni s belőle kivenni vagy hozzáadni tetszés szerint kamatok kamatjait. A népszerűség jő, mint a csiga, és elröpül, mint a madár, vagy úgy is lehet, hogy jő, mint a madár, s elmászik, mint a csiga, s ez az utóbbi a jobb szerencse.

Az bizonyos, hogy itt jól érezte magát. Szelíd csendes természetének megfelelt ez a békességes klub, hol az urak csupa jó pajtások voltak, semmire nem gondoltak, csináltak maguknak a saját kényelmükre egy külön istent a generálisban, akinek minden szavában és tettében megnyugodtak.

Egymás iránt előzékenyek, kártyában, külső viselkedésben pazarlók, modorban választékosak és közlékenyek, barátságban önfeláldozók, szerelemben gavallérok. Azt lehetne hinni, hogy kétszáz herceg hullámzik fél s alá a klub termeiben. Naiv kor ez. A stréberség a mai alakjában még ismeretlen. A csúszás-mászás utálatot gerjesztene. A címkórság még a csíráit se dugja ki. De mit is keresne ebben az országban, hol Deák tekintetes úr többet nyom a latban, mint a király minden aranypajzsa együttvéve. Egy kis intrika az már van, de ez csak sáfrány a politikában.

Jókai megmarad igénytelenségében, sőt amióta kormánypárti lett (hiszen jó kezekben van az ország sorsa), nemcsak nem csinál politikát, de nem is olvas. Nem érdeklődik a folyó ügyek iránt, nem kíván semmi részt venni a bizottságokban, nem hajkurász elnökségeket vagy előadóságokat, amelyekkel politikai szereplés jár, megelégszik minden második évben »egy görbe hónappal, amit a honatyaság révén él át - mint Bécsben idéző delegátus. Ah bizony, szépen van ez a Deákék kiegyezési műve kigondolva! Hogy legyen benne egy olyan város is, amiben a honatyák a feleségeik nélkül visszafejlődhessenek koronkint, kalandokat, mulatságokat kieszelő gondtalan, vidám jogászokká.

Az országgyűlés hétköznapi tárgyalásai már untatni kezdik költőnket. Panaszkodik, hogy a beszédek hallgatása bosszantóan hat az idegeire, mint a lúgzó kád lassú csöpögése. Némelykor pedig mintha kalapáccsal vernék a fejét. Hovatovább mindig elcsipegetett a képviselőháznak szánt idejéből. A végén már csak déli harangszókor kezdett bejárni, mint a sokáig alvó mágnások. Korán csak akkor jött, ha beszédet akart tartani, amely esetben hátra tett kezekkel a folyosón járkálva gondolta ki mondandóját.

Elfogultság nélkül beszélt, a lámpalázat nem ösmerte, közbeszólások nem zavarták s egy-egy jóízű élcet oly komoly arccal tudott elmondani, mint senki más a Házban, mert Eötvös Károly, akit szintén képessé tett a gondviselés, hogy a humor pompájával ékesíthesse fel beszédjeit, maga is kacag, mikor a Házat kacagtatja - dőzsöl, pezsgőzik, mikor pezsgőztet a Házban. Ha nem volt szándéka beszélni, röviden bánt el a kínálkozó mulatságokkal. Megkereste az írói karzaton A Hon valamelyik munkatársát (amennyiben ösmerte) és átadta neki a regényfolytatás kéziratát, amit még reggeli előtt írt meg otthon, aztán leült a jobbközépre (nem messze Tiszától) s nyugton maradt, egy félóráig hallgatva a beszédeket vagy legalább úgy tett, mintha hallgatná, lelke azonban ki tudja hol barangolt. Ha szavazás volt közben, ő is felállt együtt azzal a bizonyos erdővel és csak utólagosan kérdezte meg valamelyik szomszédjától:

- Mire is szavaztunk, kérlek?

A folyosón most már ritkábban járt, nem tudta lelkére venni a sok időpocséklást, mely ott űzetik, de ha leült is, hamar elunta magát. A 73-iki kolera óta mindig egy kis konyakos kulacsot hordott a nadrágja zsebében, abból húzott egyet s boldog volt, ha névszerinti szavazások küszöbén, melyek rendesen az ülések végére szoktak maradni, úgy megszökhetett, hogy a szemfüles wippek észre ne vegyék.

Felette tisztelt és rokonszenves alak volt a képviselők körében. Mindaz kijárt neki, ami a miniszterelnöknek. A »félkaréja«, ha diskurált (ti. a csoport, az auditórium, mely körülötte képződött), Szitányi Bernát cukorkákkal kínálta, Bossányi, a kaszinó gazdája, egy nagy havanna szivart adott neki (de azt el nem fogadta), Luppa Péter rózsát tűzött a gomblyukába, Bohus László konyakkal kínálta (mire ő is felmutatta a maga konyakos kulacsát: Anch'-io sono pittore).

Különben zárkózott és tartózkodó volt, soha senkinek sem beszélt a benső dolgairól, holott a külső élményeit szerette apró anekdotákká kihegyezni. Valódi érzéseit, bánatát, keserűségét, megalázódásait nem közölte senkivel. Magába zárta, mint a dió a gerezdjeit. Csakhogy az ő páncélja nem olyan csontszerű héjból képződött, mint a dióé, hanem napsugaras mókázásból. Mindig tréfásan beszélt, úgyszólván pajkoskodva és a felületen röpködve. Mindenki szerette, nem volt egy ellensége se - de az igazi barátság melegségét se élvezte sohasem. Tiszához legjobban ragaszkodott, de lelkét őelőtte se tárta ki, bizalmas közlést őelőtte se tett. A sebeket, melyeket az élet harcában kapott, némán viselte.

Jobb ember, szelídebb ember nála a politikai deszkákon talán sohasem fordult meg. Nyilatkozataiban óvatos, senkit se kicsinylő. Rosszat nem mond senkiről. Nem kíváncsi. Ha valamit hallott, nem adta tovább. Még csipkelődni sem szokott, ami pedig a szellemes emberek elválhatatlan tulajdonsága. Nem rejtette el ugyan szellemét, de nem is fitogtatta azt.

Általában könnyebb lett volna meghatározni, mi hiányzott nála, mint azt, hogy mi volt meg benne. Híjával volt azoknak a hibáknak, melyeket a politikusoknak és íróknak szemére lehet vetni. Még zárkózottságát is teljesen el tudta takarni, mindenki iránt tanúsított nyájassága és jóakarata által. Modora nem volt követelő, társalgásából nem tűnt ki fölénye, inkább a szerénysége érdemelt némi gáncsot, mert ha egy miniszter vagy egy nagyúr megszólította a folyosón, ez a nagy ember annyira elfelejtette, ki ő, hogy minden szokás ellenére felállt, mert úgy hitte, hogy csak állva beszélhet egy-egy ilyen pöffeszkedő paránnyal, kit a holnap el fog söpörni, ahonnan jött, a semmibe. Önérzetes írótársai a nálánál kisebbek, sokat gúnyolták amiatt, hogy a fejét nem tudja hordani olyan magasan, ahogy az ország első íróját megilletné.

Jelenlétében sohase volt szó műveiről, vagy ha igen, látszott, hogy feszélyezi; ideges lett, sietett másfelé terelni a beszédet. Ha dicsérték, elpirult, most ötvenéves korában is, mint egy deák. S ami a szavakban legfösvényebb poétát is bőbeszédűvé teszi, ha kérdezték, mit ír, hol vette a témát, hosszú lesz-e a dolog és mikor jelenik meg, ő ezelől is kitért egy-egy önmagát fitymáló frázissal.

Nem örömest helyezte magát ellentétbe azok véleményével, kikkel társalgott. Azért aztán lagymatagnak tartották. Bárányszelídségét csakhamar kiismerték a miniszterek is, tudták, hogy jó, engedékeny és a sarkára nem áll, mint a többiek, ha a miniszter nem tesz meg nekik valamit, tehát nem tettek a kedvéért semmit; befolyása csekélyebb volt, mint akármely névtelen szürke mameluknak. Apránként szinte általános véleménnyé vált az országban, hogy rossz politikus, hogy nem ért a politikához és nem való arra.

Fájt ez neki és igazságtalan bírálat volt, szinte szégyenletes. Mintha sajnálnának honfitársai egy hitvány mandátumot attól az embertől, aki több dicsőségére szolgált Magyarországnak, mint talán a többiek mindnyájan. Hiszen igaz, hogy nem volt államférfiú, de az volt-e Péchy Tamás, Ordódy Pál vagy mondjuk Széchenyi Pál, Simonyi Lajos, akik pedig miniszterek lettek?

Jókai beszédei, ha nem vitték is előbbre a szakkérdéseken vajudó Házat, de nem voltak-e a hangulatcsinálás remekei? S vajon a hangulatcsinálás nem egyik főalkatrésze-e a parlamentáris országokban a politikának?

De tegyük fel, hogy egy beszédet se mondott, hát ebben az esetben is mivel volt rosszabb politikus, a Rácz Athanázok, Róth Pálok, Boér Antalok és száz másoknál, akiknek senki sem hányta a szemükre, hogy mit keresnek a Házban? Vagy csak azért voltak ezek kíméletre méltóbbak, mert nem írtak egyszersmind száz kötetnyi halhatatlan művet a nemzetnek?

Véges emberi ésszel megmagyarázhatlan volt, miből, hogyan táplálkozott ez a sületlenség; mégha Jókai valamely nagy szerepet akart volna játszani a parlamentben s akkor verik vissza ilyen közhangulatot kifejező röpke szóval, de Jókai mindössze egy helyet foglalt el a négyszáztizenhárom közül a jelentéktelenség szürkeségébe húzódva s mint ilyen mintája egy ideális parlamenti tagnak, önzetlenül szolgálja pártját, nem lesi-puskás, hidegen hagyják a vicinális vasutak, a gründolások és szinekúrák. Vagyonok tűnnek el és támadnak a fókusznál, szegény emberek lesznek gazdagokká és proletárokká a gazdagok, de Jókai csak egyre a maga kis pennájával szántja ki a garast és nem fut koncok után.

Valóságos ritkaság ő ebben a korban, melyről azt mondják, hogy aranyesők hulltak a magasból. Soha nem vasalt ki a politikai helyzetekből egy rézgarast. Egész élete bizonyság önzetlensége mellett. Az 1848-iki kormánytól majd minden szereplő ifjú kenyeret kapott vagy kalácsot, Jókai nem. Ráadásul egyetlen pénzforrása, a lapja is megszűnt. Debrecenben kis híja, hogy a fogát is ott nem hagyta. Az abszolutizmus kezdetekor egy Hegyesi nevű ügyvéd jelentette föl a vérszomjas hatalomnál, bujdosni kényszerült. A provizórium alatt becsukták. A magyar világ visszavívásában nagy része volt, de a magyarok kezébe jutott hatalomban semmi része. (Ilyen értelemben talán mégis igaz, hogy rossz politikus volt.) Be kell ösmerni, hogy mindenütt ott volt, ahol küzdeni és dolgozni kellett, de sehol se volt ott, ahol osztozkodtak. S hogy mégis szidták és kicsinyelték mint politikust, magyarázata csak a népeknek abban a gyengeségében lehet, hogy az óriásoktól minden téren óriásit várnak - s hogy a kis kaliberű emberek erényei vagy jó tulajdonai egy nagy embernél úgyszólván hibáknak látszanak; az arányok okozzák az ilyen optikai csalódást. Ha az országház fönséges épületéhez hozzá ragasztanák a Károlyi-palotát, mint annak összefüggő részét, mindenki megbotránykoznék, mit keres ott a kis dísztelen granárium - pedig így külön az is fényes palota. Ilyen a világ; még a legműveltebb része is ilyen. A mamelukok például sohasem bírtak megnyugodni a természetnek abban a különös szeszélyében, hogy Neppel Ferenc jobban játszotta a tarokkot, mint Tisza Kálmán.

Jókai nem tolakodott előre, bár elment, ahova küldték. Fáradságos kortesutakra hóban, fagyban rászánta magát, ha a párt kívánta. Kényes, sőt gyűlöletes kérdésekben is fölemelte szavát a Házban, hogy ahol a mázsás érvek már nem használnak, egy-két szál virágot dobjon a mérleg serpenyőjébe. Megtette, amire kérték és nem panaszkodott sohasem, ha mellőzték, hanem azért ott lehetett szíve mélyén a titkos keserűség, s mikor 1879-iki költségvetési beszédébe belekiáltott egy szittya az ellenzékről, hogy »komédia«, mély fölháborodással vágott vissza:

- Ez a haza csak úgy az enyém, mint az önöké. Én ezen a színpadon sohasem vágyakoztam babér után, de itt tépték le rólam azt a babért, amit másutt szereztem.

Míg lassan, egykedvűen folydogált medrében a szőke Duna, jobbról-balról mellette rohamosan nőtt a két város, már be se lehetett látni vége-hosszát a tündér panorámával meghizlalt szemnek a Svábhegyről. S amint a város nagyobbodott, úgy emelkedett az ország is anyagiakban és szellemiekben. Megnégyszereződtek az olvasók, tehát a lapok is. Tíz-tizenkét nagy politikai lap szolgálja a különböző pártárnyalatokat. Még az asszonyoknak is külön pletyka-lapjuk van, a Fővárosi Lapok az egyetlen naponkint megjelenő szépirodalmi lap egész Európában. Vadnay Károly szerkeszti nagy gonddal, kiesztergályozva az újdonságokat csípősökre. Még a tegnapi hír is érdekessé válik színező, okos és nem bátortalan tolla alatt. A lap kitűnően megy s ez Jókait arra buzdítja, hogy feltámassza régi szépirodalmi lapját, az Életképeket s ennek a viceszerkesztését a szeretetre méltó, népszerű Törs Kálmánra bízza. De bár két ilyen lapot nem bír meg a közönség - mégis haszonnal jár a verseny. Egyrészt, mert Jókait nagyobb munkásságra serkenti, sok apró novellát ír bele s egy kis regényt, a »Szép Mikhál«-t, másrészt, mert írókat nevel. Különösen a »veres ember«, Vadnay nagy ebben. Éles szeme kikaparja a tehetségeket, rosszul fizeti őket, sorját két krajcárjával, de biztatja. Az Életképek ellenben gavallér lap, jól fizet, de nem törődik az írókkal, nem bírálja, nem nyesegeti, nem levelezik velök és nem nagyon válogatja. Hiszen végre is igaza van; egy Jókai-lapnál csak Jókai kézirata számít, a többi úgyis töltelék. A Vasárnapi Újság tartja a régi tekintélyét s Nagy Miklós is fáradhatatlan az írók fölhajszolásában, utánuk jár, sürgeti őket, azért mondják, hogy a »lábával szerkeszt«. A negyedik számot tevő lap a Magyarország és a Nagyvilág volt, melyet Ágai Adolf szerkesztett, ki ide és élclapjához, a Borsszem Jankóhoz (melynél, hogy jobb élclapot találjunk, egész Londonig mehetünk) szintén egy egész csoport írót toborz össze.

Nem is említve a többi fölbukkanó és eltűnő szépirodalmi lapokat (csodálatos, hogy ilyeneknek alapítására mindig akadt vállalkozó), már e négy lap körül is annyi író támadt, hogy most nem egy Pilvax-asztal kellett, mint hajdanában, hanem külön írói kaszinó, mely az Újvilág utcai Ilkey-ház első emeletén nyílt meg.

Az öregebb tekintélyes írók nem jártak ide. Ez csak a fiatalok »ordító tanyája« volt. A nevesebb írók hivatalokban ültek vagy mint országgyűlési képviselők szerepeltek. Az írói körben Komócsy József, az örökké fiatal Lauka Gusztáv és a jó humorú Balázs Sándor vitték a hangot.

Aki dolgozni akart, jól megélt. Volt hova elhelyezni a kéziratokat. Nem kellett velök házalni, mint régente. Megfordult a világ. A szerkesztők kezdtek járni a tehetséges írók után. De amilyen arányban több lett a »kendermag«, éppen annyira elégteleneknek látszottak az eszközök a dicsőség utáni szomj kielégítésére. Az Akadémiába nem juthatott be minden ember, de ebben még találhatott vigasztalást (hogy nem minden ember kálvinista és unalmas), ám a Kisfaludy-Társaság tagjainak száma is meg volt kötve. Pedig az író is szeretne valami címet nyomtatni a névjegyére - hiszen ő is magyar ember.

Kétségtelen, sokat emelkedett az ország, de még többet emelkedtek rangban a lakosai. Általános volt a rangemelés. A képviselők nagyságosak lettek, az elnökök méltóságosak. A miniszterek fölvették a kegyelmes címet. A levegőben volt ez. Még a lelketlen tárgyak is emelésért sóvárogtak. A kávémérésből kávécsarnok lett, a borbélyműhelyből fodrászterem és meg volt írva a végzet könyvében, hogy a főváros is előre lép egy napon és székes főváros lesz belőle, hogy a kolozsvári egyetemi tanárok a nagyságos címért fognak folyamodni és a szolgabírósegédek nem bánják a kis fizetést, hanem a »segéd« szó elhagyását követelik.

Ily viszonyok közt főzte ki a furfangos Lauka és társai, hogy még egy harmadik irodalmi társaságot kellene alapítani, mert ha a hangyák nem férnek el egy zsombékban, még egy zsombékot túrnak maguknak s így keletkezett a Petőfi-Társaság eszméje. Balázs Sándor, Szana Tamás, Hatala Péter, Névy és Komócsy buzgólkodtak ebben Laukán kívül, közölték tervüket Jókaival s ő vállalkozott az elnökségre. A társaság megkezdte működését 1876-ban s a két név (Jókaié és Petőfié) megint összeölelkezve jelent meg a nyilvánosság előtt. Jókai sokszor olvasott itt fel ezután Petőfiről szóló visszaemlékezéseket s a társaság az ősalapítók buzgólkodása folytán szemlátomást erősödött - úgyhogy a régibb Kisfaludy-Társaság azóta rendszerint innen válogatja tagjait s a Petőfi-Társaság úgy tűnik fél a laikus előtt, mint a halhatatlanság előszobája.

Ez az esztendő gazdag eseményekben Jókaira nézve. Tavaszkor utat tett családjával Olaszországban, adatokat gyűjteni »Egy az isten« című regényéhez. Elment egész Rómáig s úti rajzait »Utazás a harangokkal« címen az Életképekben közölte. Függetlenségi barátai rossz néven vették, hogy ebben az útjában nem látogatta meg Kossuthot, mire egy jó ötlettel vágta ki magát:

- Nem hagyhattam el a hegedűmet.