A vetés kikelt, s ha Paulus végigtekintett rajta, szívét csodálkozás és hála öntötte el. Ő kezdte, a semmiből. Rövid esztendők múltán már nemcsak a fejérvári meg pesti kolostor nőtt meg, hanem újak is épültek jámbor adományokból s az egyre szaporodó fráterek buzgó keze munkájából. Így Esztrigánban, a legfőbb kegyúr palotája közelében s Beszpörimben. A fráterek pedig olyan szép számmal voltak, hogy szegény Domonkos atya, ha megérhette, s mint tervezte, Magyarországra ellátogathatott volna, ugyancsak könnyezhetett volna örömében, amilyen könnyen állt nála a könnyhullatás. Paulus visszatérve Bononiába, ahol a Szent Miklós klastromban lakott, majd hazajött, sok városban megfordult, Győr és Alba Julia között, s amikor elérkezett a havasalföldi nagy kun térítés kemény ideje, útközben, Havaselve felé, ott is alapított klastromot. Hű társa, aki elkísérte Győrbe, a szelíd orosz Szádok meg Sandomirba vándorolt, s ott ültetgette az új szerzet gyönge palántáit.

Paulusnak sok munkát adott a rend igazgatása, de amikor Robertus érsek kiadta a parancsot, hogy Havaselve vad kunjait meg kell téríteni, maga állt a munka élére. Más fráterek Boszniába mentek, hogy Ugrin érsek munkáját támogassák a bogomil eretnekek földjén.

Most Havaselvén, ahol a hegyek közül kimenekülő Zsil a füves lapályon ballag tovább, találkozunk vele egy kun aul gömbölyű nemezsátra előtt. Alkonyodik, Észak felől sötéten ködlenek a hegygerincek, Nyugaton a Nap vörös tűzkorongja gurul a látóhatáron, Dél felé tág, nyílt mezőség terül el, sejtelmesen borzongó bokrok árnyaival s néhány magányos fával. Kelet felől meg a Zsil ezüstszürke csíkja kanyarog. Hűvös esti szél fúj, Paulus Desideriusszal a tűz mellett ül, melynek keserű füstje körülnyaldossa a szolgafán függő bográcsot, s összekeveredik a köles illatával. Breviáriumát olvasgatja, mert már vesperae körül jár az idő a korán nyugvó Nap állásából ítélve. Desiderius a kölest rázogatja a bogrács láncánál fogva.

- Vajon mikor jön Julianus fráter? - kérdi, s szeme elé tartott tenyere alól körültekint a vidéken.

De csak néhány gömbölyű, szürke sátrat lát elszórva, mint nagy tinorúgombákat, távolabb két ügető lovast s még távolabb, a folyó közelében, az itatásra terelt barmok csordáját. A tehenek méla bőgése mint távoli kürtszó száll feléjük.

- Csak nem éré valami baj?

Paulus fölpillant könyvéből.

- Mi baj érhetné?

- Agyonverhetik a kunok.

- Ha Isten mártírságra röndölé, mártír leszen.

- Félök, ézös fráter, mindnyájunkat mártírságra röndöle.

- Aztól se félj, atyámfia, hanem fogadd vígan.

Végre kicsiny, mozgó hangya bukkant elő a messziből. Lassan araszolgatott, s mintha nála sokkal nagyobb morzsát vonszolt volna.

- Ahol jön! - intett örvendezve Paulus.

Csakugyan emberi alak volt. Később kiderült, hogy kétkerekű kordét húz, ugyancsak beledölve a kötélbe.

Paulus eltette könyvét, Desiderius meg leakasztotta a kondért, s facsigolyákból összeillesztett koszonira tette. A trágyatűz csöndesen parázslott tovább, füstje mint zászló lengett a párás alkonyatban.

Végre megérkezett Julianus. Homlokát megtörölgette, kibújt a kötélhámból, s nevetett, mert alig állt a lábán.

- Mint aki kumisztól részög! - kiáltotta.

- Jöjj hamar, ézös fráter, egyél, nyugodj - forgolódott körülötte Desiderius.

A három fráter együtt vonult aulról aulra az óriási területen, ahol a kunok nyájaikat, méneseiket s gulyáikat legeltették, bolgárokkal, görögökkel kereskedtek gyakran, s ha alkalom kínálkozott, a fráterek prédikációját okosan fülük mögé hányva raboltak. Robertus érsek keményen hozzálátott, hogy jámbor kresztyéneket, jó szomszédokat, földmívelő, házakban lakó népet neveljen belőlük. A kunok nehezen lettek keresztyének, de Paulusék tökéletesen nomáddá alakultak. Nemezsátorban laktak, kölesen, fokhagymán, olykor-máskor halon éltek. Volt három lovuk is. Néha hónapokig semmit sem hallottak Magyarországról, de ha kaptak is híreket, nem tudták, igaz-e. Mint most is, hogy Julianus vacsorázás közben elmondta, mit mesélt Uros, akinek nemzetségét éppen meglátogatta. Uros még Barsz kán embereivel keresztelkedett meg, de nem tudott elszakadni Havaselve kövér legelőitől. Auljából örökös jövés-menés folyt Erdélybe s vissza, hordták a híreket, mert Uros kendü okosabb akart lenni mindenkinél.

Miközben lassan, mértékkel ettek, s fáradtan kinyújtotta elcsigázott lábait, megrendült hangon mesélte:

- Isten megmönté nemzetünket az Ántikrisztus uralmától.

- Meghala Fredericus úr? - kiáltotta Paulus.

- Nem hala meg. De Béla úr megbosszulá Apod fia Dénös és cimborái mívelködeteit.

- Mi történék? - sürgették mohón mind a ketten.

Julianus ivott egy kis tejet a tömlőből, csuhája ujjába törölte ajkát, két ujjával meghúzogatta hosszú bajuszát.

- Béla úr elfogá Dénös úr levelét, azkit az Ántikrisztushoz külde. Nyomban elfogatá Dénös urat meg másokat es. Timnöc fenekén rothadnak, ha már meg nem rothadának.

- És az Ántikrisztus?

- Égére, hogy sereggel siet Dénös úrék segélésére, de Béla úrék nem ijedének meg. A karantániai sereg hadait már jól fölkészülve várák s helybenhagyák.

- Hálát adok néköd, Istenöm! - kiáltott föl megkönnyebbülve Paulus, és keresztet vetett.

Nagy szorongásból szabadultak. Hazájuktól távol csak elvétve hallottak híreket az otthoni állapotokról, a fenyegető mozgalmakról, Apod fia Dénes, Szakállas Mika cimborái összeesküvéséről. Igaz volt-e, nem-e, ők igaznak fogadták el az egykori tárnokmester, majd nádor kijelentését: "Inkább a teuton, mint a szerecsen, izmaelita meg zsidó!" Ezt a mondást sokan helyeselték. Még Desiderius sem látott tovább az orránál, s mondogatta, igaza van Dénes úrnak. Julianus hiába rótta meg Paulust. A horoszkópra gondolt, s rettegve látta, hogy fokról fokra beteljesedik. Joggal haragudhatott hát Desideriusra korlátoltsága miatt. Hevesen magyarázta:

- Vajon nem Apod fia Dénös úr adá bérbe az adót, vámot, sókamarát, pénzaverést? Nem ű vala a tárnokmestör? Nem ű válogatá ki szerecsönök, zsidók közüle, ki égér többet? Nem ű vágá zsebre, valamit tőlük kizsarola? Nem fáj Dénös úr feje szerecsönök, zsidók miatta! Csak azért fáj, hogy Béla úr el ne kergesse a húsos fazoktól.

- Nem hiszöm én, hogy el akarná adni az országot - kételkedett a szelíd Desiderius. Soha senkiről el nem hitte, hogy gonoszságot akar. Még Fridericusról, az Ántikrisztusról sem. Bízott benne, hogy észre tér, nem szorongatja tovább a pápát, jó kresztyén válik belőle. Azt meg semmiképpen el nem hitte, hogy Magyarországra is vásik a foga. De ha vásnék is, Apod fia Dénes nem lehet oly gazfickó, hogy kiszolgáltassa neki. Hiszen úgyis meghal élőbb-utóbb, hogy állhatna Isten ítélőszéke elé, ha kapzsiságból németek kezére juttatná az országot?

- Emléközz, mit írának magyeri papok fejödelmei pápának - bizonykodott kigyúlt arccal Julianus. - "A szerecsönök - írták a magyeri főpapok Rómába szent atyánknak - kresztyén asszonyokval keverödnek, sőt kárhozatos módon feleségül es vösznek ilyeket, s magokat gyakorta hazugul kresztyénöknek vallva, a házasság után asszonyaikat, mások kedég pénzán vásárolt kresztyén szolgákat hitük elhagyására kényszeröjtik. Kresztyén szolgálóiknak vallásuk gyakorlását, fiaik megkresztölését nem engedik." Mindezt kedég kinek köszönhetjük? Nem Apod fia Dénös úrnak?

- Csillapodj, ézös fráter - kérlelte a félénk Desiderius. - Tárnokmestör úrnak pénza kellött, hisz tudod, hogy kormányoz Endre úr.

- Előbb pogányok pénzájáért adá el az országot, most kedég eladja császárnak!

Paulus igazat adott Julianusnak, de megintette, ne pörlekedjék világi huzavonák fölött atyjafiával. Julianus tehát nem pörlekedett, hanem hallgatott. Hilbertus horoszkópja ott pörgött előtte, mint valami titokzatos kerék. A hírekből már úgy látszott, minden beteljesedik. Tisztán látta, mit akar az a minden hájjal megkent úri szövetség, mely a gyenge Andorás idején hatalomba fészkelte s megszedte magát, s amelyet Béla ifjabb király mindig kiszórt méltóságából és hatalmából, valahányszor kibékült apjával, s beleszólhatott a kormányzásba. Ez a szövetkezet jól tudta, mi vár rá, ha Béla végképp átveszi az uralmat. Endre király vénült. Hiába hozott Julis nagyasszony korai halála után új feleséget Itáliából nagy dísszel, királyi fénnyel, az idő eljárt a feje fölött.

Itt, a kun földön, ezek a rossz hírek jelentették Magyarországot.

- Látá Dénös úr, hogy nem szabadulhat Béla úrtól, hát elhatározák, hogy megölik az öreg Endre urat, zöndülést támasztanak, a karantániai herceg meg bényomul az országba Nyugatról, s űk átadják az országot a császárnak hűbérűl. Öt tartományra akarák osztani az országot e gaz orgyilkosok. Mendön tartomány élére egy cimborájuk állott lönne, a fő hűbérúr meg Dénös úr lönne. Így akarák megfosztani Béla urat atyái keráli székétől!

- Hálát adok, Istenöm, hogy nem sükerödék! - kiáltott föl ismét Paulus.

Sokáig ültek még a tűznél, s fejtegették az ország állapotát. Majd bementek a sátorba, térdre borultak a feszület előtt, s elvégezték esti ájtatosságukat, elmondták imádságaikat az országért, Béla úrért, keresztyén Egyház diadaláért. Azután lefeküdtek farkasbőreikre, s nyugodt álomba merültek. A Hold, mint nagy fehér oltáriszentség, lassan emelkedett föl a látóhatár fölé.

Julianus kemény élete elfeledtetett minden régi tervet és vágyat. A királlyal való találkozás után belátta, hiába erőlködik, az emberek nem értik, mit akar, nem hisznek érveinek, vagy ha hisznek is, nem foghatják föl, mi szükség lenne ama távoli, régen elfeledett magyarok meglátogatására, sőt hazahozatalára. Az Egyháznak fontosabb s közelebbi föladatokat kellett megoldania: kunok, bogomilok megtérítését. Ez volt az ország érdeke is. Az urak pedig köptek arra, hogy betelepítsenek egy sereg félig vad, pogány magyart, akinek csak a neve magyar, szíve-lelke azonban inkább kun vagy besenyő. Mind a kettőből volt elegendő! Hiszen mire jutottak ott, azok között az "égig érő nagy hegyek" között? Legeltetik barmaikat, vadásznak, halásznak, rabolják a szomszédokat. Bálványt imádnak, lóhúst esznek, kancatejet isznak. Még a szavukat sem lehet tán megérteni. Akkor már inkább a közeli kunokból kell jó kresztyéneket faragni, itt vannak a szomszédban, sőt az ország területére is betelepedtek, maga Barsz kán tizenötezer lelket vonultatott be. Ne zavarják a keresztyén ország békességét sem belül, sem kívül.

Julianusban megrögződött a kínos érzés, hogy a háta mögött kinevetik. Gyakran, amikor a magyeriakról beszélt, hirtelen elnémult, hátrafordult, s fürkészve leste, vajon nem fagyott-e valakinek arcára a szánakozó vagy kaján mosoly. Voltak, akik helyeseltek, ígérgettek, azután mindent elfelejtettek.

Itt vándorolt tehát társaival aulról aulra, hintegette az Evangélium magvait, emberfölötti türelemmel bontogatta a kötelékeket, melyekkel múlt, hagyomány, törvény, varázslat kötötte a kunokat pogányságukhoz, magyarázta Jessze úr életét s kereszthalálát, a megváltás misztériumát, Miria Boldogasszony jóságát. A kunok türelemmel hallgattak. Belátták, sokféle hit van az emberek között, s ezek egyike Jessze úr hite. Csak éppen nem fért a fejükbe, miért feszíttette magát keresztre, miért nem futott el, ha tudta, hogy ez lesz a sorsa. És ha már keresztre feszíttette magát, mert tudta, hogy az Isten fia, mért nem távoztatta el magától a szenvedéseket? Isten meg akarta váltani az embereket bűneiktől, mért nem váltotta meg a puszta akaratával? Miért küldte el egyszülött fiát, hogy meghaljon? Ott ültek a sátor előtt a tűznél, kumiszt iszogattak, bólogattak, s hosszú megfontolás után közbedörmögtek egy kételkedő szót vagy fogas kérdést. Julianusék előre tudták, miket kérdeznek, mit kell felelniök. De a felelet néha reménytelenül nehéz volt.

A bűnbeesés történetének elmondásakor ilyesmit kérdeztek, amikor jól megrágták a hallottakat, s kijelölték maguk közül a legbölcsebbet, legvénebbet, hogy szószólója legyen kételyeiknek: miért teremtett Isten egy olyan fát, melynek gyümölcséhez nem volt szabad nyúlni? Ha Isten volt, tudhatta, úgyis hozzányúlnak. Így nem estek volna bűnbe. A bűnt tehát Isten maga akarta. Amikor Noé a bárkába vitt minden állatból egy-egy párt, miért vitt undok s mérges állatokat, férgeket is, holott az emberek közül még a jókat sem vitte be? Miért kellett elvesznie válogatás nélkül jó meg rossz embernek, de nem kellett a farkasnak, kígyónak, békának, lódarázsnak, tetűnek, bolhának? Ami azután végképp nem fért a fejükbe, az Jézusnak szűztől való születése volt. Miért született szűztől? - kérdezték. - Ha Isten a gyermekszülést nem tartja tisztátalannak, miért tartja a párosodást? Ha meg a párosodás tisztátalan mívelet, miért születik az ember, állat csak párosodásból?

Agyafúrtak, hallgatagok és makacsok voltak. Mindig oda lyukadtak ki, hogy ilyen hit is van, de azért Okán az igaz isten, mert ő uralkodik a keremetek fölött, míg a kresztyének istenének uralmát mindig megzavarja a Sátán. Okánnak nem kellett a földre küldenie egyszülött fiát, hogy halálával helyreüsse, amit rútul elvétett. És Okán nem bújtatja a keremeteket olyan alakba, ami az embernek jó és kellemes, mint Isten a Sátánt szép asszony, ízes bisbarnak, mámorító bor és kumisz, gyönyörű virágok, édes álom, jó fegyver, csillogó ezüstékszer, szép paripa, villogó lószerszám, pompás szükmen, hímzett ötük, sípszó, tánc s más efféle kívánatos dolgok alakjába.

Isten azonban segítségére sietett a fáradozó frátereknek. Ha meggyőzni nem lehetett a keményfejű kunokat érvvel, meg lehetett azzal, hogy a keresztyénség igazságai sok-sok könyvben írva vannak, aki nem hiszi, megnézheti. Itt a könyv, itt vannak a betűk, szép színes képecskék. A másik meg, ami nagy hatással volt rájuk, az a néhány templom, melyet vonulásaik s harcaik közben orosz, bolgár, görög városokban láttak. E templomok telve voltak tiszteletreméltó bálványokkal. Csudálatosabb s erősebb bálványokkal, mint amilyeneket ők cipeltek magukkal a kasban, őriztek a bálványsátorban, látták magát Jessze urat a kereszten, továbbá a Boldogasszonyt meg egész sorát a fejedelemisteneknek. A kresztyének nem húst, csikóvért vagy kölest tettek a bálványok elé, melyek boltozatos, óriási istenházakban állottak, hanem virágot. És nem sípoltak, tomboltak előttük, hanem leborultak a földre, mormogtak s énekeltek. Így lassanként az a hit terjedt el közöttük, hogy a kresztyének csudálatos bálványai hathatósabbak, erősebbek, mint az övéik.

Julianus elmerült a fárasztó, izgalmas, mindig új föladatokba. Szerette kunjait, bár vigyáznia kellett, mint a vadállatokkal. Az igazi baj akkor kezdődött, amikor már ájtatosan megmártóztak a vízben, vagy fejüket kancsó alá hajtották. Mert ettől kezdve minden ügyükben-bajukban csodát vártak a frátertől. A hatalmát féltő kám is uszította őket: menjetek csak a fráterhez, ő segít! És jöttek, ha szárazság volt, imádkozzék le egy kis esőt legelőikre. Ha a lovuk megbetegedett, füstölje meg, olvasson rá gyógyító igéket. Varázslatért nyakgatták, hogy nyilaik biztosan találjanak. Az asszonyok szerelmi bájoskodást kívántak tőle, ha uruk más nőre vetette szemét. Boldogasszonytól vártak áldott állapotot, ha az megvolt, fiút. Ha meg kiütött valami betegség vagy baromvész, összebújtak, sugdostak, véres szemmel bámultak a fráterre, résen kellett lenni, hogy mártírhalál ne legyen a bosszút sóvárgó karkhászok s kámok uszításából. Mert ki bocsátotta volna reájuk a csapást, ha nem a bitangoló fráter valamelyik bálványa?

Így váltakozott nyár a téllel, tavasz az ősszel, így vonultak a legeltető aulokkal folyótól folyóig, nagy utakat bejárva, nyáron sátorban, télen valamelyik széltől védett völgyben, erdőségben tanyázva, veremkunyhóban, nádszerdékben, gerendahajlékban meghúzódva a téli szálláson.

*

Julianus nemcsak hírekkel jött, hanem egy levéllel is. Reggelre kelve belenyúlt kebelébe, s átadta Paulusnak. Ő a tejszínű ködből kibukkanó őszi Nap világosságába állt, s mormogva olvasta.

A levél az esztrigáni kolostorból kelt, hajósember vitte az Al-Dunára, onnét pedig egy keresztyén kun lovagolt vele Uros auljába. Kéthónapi utazás után így került Julianushoz s tőle a címzett kezébe.

Kolostori ügyekről, adományokról, építkezésekről volt benne szó, de akadt a befejezésnek egy passzusa, amely Julianust egyszerre szíven ütötte. Ez pedig így hangzott: "Továbbá arról is értesítelek, édes fráter, atyámfia az Úrban, hogy Ottó atyánkfiáról, aki három fráterrel esztendőnek előtte elindult Béla urunk biztatására, hogy a magyeriakat megkeresse, kik tőlünk elszakadván, ma is pogányság sötétségében fetrengenek, eleddig semmi hírt nem kaptunk. Mi nem is bízunk már benne, hogy édes feleinket viszontlássuk, de Béla úr őnagysága legutóbb is biztatott. Ő, mint tudjátok, halicsi hadjárata idején hallott ama magyeriakról kunoktól s orosz bojár uraktól, akik a Kalka melletti szörnyű vereségből menekültek. Mert, mint tudjátok, némely tartár nevezetű nép tőnkretette őket a Kalkának nevezett folyónál, s e tartaros népe bizonyos magyeriakkal is összeköttetésben van. Akármint legyen, mi már lemondtunk atyánkfiai látásáról, bár buzgón imádkozunk érettük, hogy Isten vezérelje jóra lépteiket és sikerre buzgólkodásukat."

Julianus szíve hevesebben dobogott. Elsápadt, leült. Desiderius aggódva lépett hozzá:

- Beteg vagy, ézös fráter?

- Nem, nem - rázta a fejét Julianus s mosolygott.

Paulus meg Desiderius a rend dolgairól kezdett beszélgetni, de Julianus nem figyelt rájuk. Alig tudott uralkodni magán, mehetnékje volt. Futni szeretett volna valahová.

Amikor a társalkodásnak vége volt, fölkelt, s gyors lépésekkel nekivágott a sztyeppnek. Sáskák, kabócák szökdöstek előtte, fürj rebbent, s ijedten szárnyalt Dél felé. Messziről vörösen ragyogott az erdő, a távoli aul sátrai kibújtak a ködből, a legelő csorda és ménes mintha hasig vízben gázolt volna. Tülökszót sodort felé a hajnali szél. Kutyák ugattak... ő csak ment, míg egészen el nem távolodott a kis csergéstől. Egy bokor mellett leült a harmatos fűbe. Hanyatt vágta magát, karjait a feje alá fektette, s fölbámult a magas égre. A világ lassan forogni kezdett.

Íme, esztendőkkel ezelőtt Béla ifjabb király elküldte Ottót és társait azokhoz a keleti magyarokhoz, akikről jóformán mindenki tudott valamit, de akikben senki sem hitt. Ha ő otthon lett volna Magyarországon, most Ottó fráterrel mehetett volna. Vajon kiket vett maga mellé? Hol járhat? Él-e? Sikerül-e megtalálnia, akiket régen elveszetteknek hitt?

Vére az arcába futott, amikor a királyi palotában tett látogatásaira gondolt. Hogy várt, reménykedett, bizakodott. Hogy kért, bizonyítgatott. Egyszer úgy ment le a várhegyről, mint egy megrugdalt kutya. A szerecsen házában éjt nappallá téve tanult hiába. Hitegették, vagy még csak nem is hitegették. Gúnyolódtak rajta, mint Balázs fráter is. Már futóbolondnak hitte magát.

Minden fölrebbent benne, amit elfelejtett, amiről lemondott.

Bámulta a szálló piros felhőket, hallgatta a kabócák sziszergését, a távolban vonuló csorda bőgését, kutyák vakkantásait, tülkök búgását. Az égbolt lassan forgott fölötte. Mintha a világ végére jutott volna, távol Magyarországtól, a váradi klastrom toronyszobájától, Fejérvár könyvesházaitól, Bononiától, Esztrigántól. Minden beteljesedik, ha nem is úgy, ahogy az ember gyámoltalan elméjével várja, kívánja. Megy követ Keletre, az elszakadtakhoz, ha nem is ő.

Most, hogy annyi esztendő után reményeit beteljesedve látta, távolabb volt tőlük, mint valaha. Igaza lett, azonban nem ő ment el, hanem más. Ő pedig a szent engedelmesség nevében itt fáradozik Havaselvén, s távolból követi Ottó frátert az úton, melyre csak gondolatai léphettek. Van már király, aki meggyőződött a keleti magyarok létezéséről, de azt a királyt el nem érheti. Azt mondja Isten: "A mű fontosabb nekem, mint a te személyed. A művet beteljesítem, a te személyedet elejtem. Szolgálj ott, ahová állítottalak, de nem szolgálhatsz ott, ahová a magad gyarló feje szerint állani akarnál."

Amikor leverten visszatért a sátorhoz, nagyon sápadt és szomorú lehetett, mert Desiderius fürkészve nézett megtört szemébe, Paulus pedig ráparancsolt:

- Feküdj le odabé. Mindaddig, amég teljes erődben nem lész, nem megyünk sehová.

Julianus szégyenkezve tiltakozott:

- Ne gondoljatok vélem! Sömmi bajomat nem érzöm, csak szomorú vagyok.

- Szomorúságod is betegség, atyámfia. Isten nem kedveli a szomorú szolgát. Pihenj, míg meg nem vidámodsz esmég. Sokat fáradozál, testöd kedég gyönge.

- Testöm, akár a vas! - kiáltott Julianus makacsul.

- Testöd hitvány, bár akaratod vas - mosolygott Paulus. - Mondám, térj vissza, majd jön helyedbe más, azki jobban bírja. De te nem akarál visszatérnöd.

Korholó hangon, nagy szeretettel, burkolt aggódással mondta, mintegy a magasból tekintve rá, saját testi erejének, daliságának magasából. Julianus jó fél fejjel volt alacsonyabb nála, vékony, mint növendék korában. Évek óta alig változott, csak hallgatagabb lett, ajka mellett két vékony barázda képződött, homloka pedig a sok töprengéstől hajszálfinom pókhálókkal két nagy karéjra oszlott. A kunok között hosszú, lecsüngő bajuszt kellett viselniök, s a bajusz Julianust öregebbnek mutatta, mint amilyen valójában volt, s amilyennek látszott. Paulus tudta, hogy a test erejét a lélek ereje teszi, csodálkozott is társa kitartásán, mellyel a fáradozásokat elviselte, mégis, mint a legtöbb erős, magas növésű férfi, óvta a nála kisebbet, gyöngébbet. Nem is akarta, hogy vele tartson Havaselvére, de Julianus oly makacsul kérte, vinné magával, hogy eleget tett kívánságának. Mióta együtt járták a sztyeppet, soha panaszt nem hallott tőle. Vidáman tűrt fáradtságot, éhséget és szomjúságot, tudott virrasztani, nem szédelgett az árnyéktalan nyári hőségben, s nem didergett, ha a téli szél sivító dühe átjárta kámzsájukat a csontjuk velejéig. Nem félt, ha a kunok fenyegetően vették körül, farkasmód méregetve prédára szánt tagjaikat. Lovagolt, gyalogolt napokig. Énekelt is, ahogy Isten vidám szolgájához illik. S amikor elmesélte pogányai viselt dolgait, különös mondásait, szokatlan észjárásra valló kérdéseit, oly jóízűen s megbocsátóan nevetett, hogy a könnyei is kicsurrantak.

De gyakran elnémult, magába zárkózott, kerülve társait. Nem evett, álmatlanul hánykolódott, vagy üldögélt farkasbőrén. Paulus bizonyos volt benne, hogy fáradt, talán betegnek is érzi magát, de titkolja. Csodálta lelkierejét, elszántságát, s aggódott érte.

- Eredj, feküdj le - mondta még egyszer a szeretet parancsóló hangján.

- Ép vagyok, sömmi bajom.

- Mért nem küldöd vissza Julianus frátert, atyámfia? - kérdezte szemrehányóan Desiderius. - Jöhetne helyébe más. Azki jobban bírja.

Megrázta a fejét, mosolygott. Itt a helye, itt kell maradnia. Maga kívánta, küldjék Havaselvére. Mit keresne otthon? Hiszen már késő. Ottó fráter egy éve elment. Csak azért menjen haza, hogy lesse, mikor tér vissza Keletről - ha ugyan visszatér? Kolduljon, prédikáljon, gyóntasson a békés országban, mialatt a többiek itt kockáztatják életüket?

- Mért nem küldöd már vissza? - folytatta Desiderius. - Ű magától ugyan nem megyen.

Most már meg is szerette ezt az életet. Eleinte nehéz volt. Minden erejét össze kellett szednie, hogy belenyugodjék. A Dunántúlhoz, Itáliához szokott szeme mindenütt kereste a művelt táj szépségeit: gyümölcsösöket, szántóföldeket, szőlőket, csörgő patak mellett duruzsoló malmokat. Túlságosan is szegényesek, kicsinyek voltak a sátrak kőtemplomokon, klastromok faragott kapugyámjain, festett faliképein, díszes boltozatain nevelődött ízlésének. Nemegyszer elcsüggesztették a nagy utak, melyeket gyalog, lóháton be kellett járniok, gyakran hiába. De sohasem zúgolódott, sohasem fitymálta a kunok sátrait, ruháit, ételeit, sohasem vágyakozott tanult emberhez méltóbb környezetbe. Mindig nyugodt és vidám volt. Énekelve húzta a kis telegát, melyre az oltárul szolgáló alacsony asztalt, a szent edényeket s könyveket meg vándorlás idején a kis cserge nemezeit és bordáit rakták. S ha Paulus a szegényes oltár előtt misézett, ő pedig Desideriusszal ministrált neki, olyan áhítat töltötte el, amelyet a legszebb templomban is csak ritkán érzett. Fölemelő volt a mise ezen az elhagyatott, üres vidéken, a magas égboltozat alatt, szégyenkezve gyülekező, ájtatos kunok jelenlétében, izgalmas a gyóntatás, amikor egy-egy kevés beszédű kun férfi vagy asszony odatérdelt a fűbe, s eldadogta bűneit, melyek gyakran éppen nem voltak bűnök, s dicsekedett erényeivel, melyek valójában halálos bűnök voltak. És a sztyepp nagy csendje, magánya versengett a legcsöndesebb celláéval. Elmélkedni, szemlélödni itt is lehetett, a vidék zöld füve, változó színű erdeje, madarainak, vadjainak élete, a mindig más és más égbolt, a felhők ezer alakja jobban gyönyörködtette a szemet a legcsodálatosabban festett képeknél.

Amint Desiderius nógatni kezdte Paulust, hogy küldje vissza végre Julianust, s rendeljen helyébe mást, kiderült, hogy Havaselvét akkor sem könnyű elhagyni, ha az ember azért ment oda, hogy álmait, vágyait eltemesse.

*

Paulus néhány napi elmélkedés után mégis úgy döntött, hogy Julianus menjen vissza Fejérvárra, mégpedig Desideriusszal együtt. Kapóra jött Monok, egy megtért fiatal kun legény.

Vadászaton járt, s azért került a fráterek sátra felé, hogy megkérdezze, nincs-e üzennivalójuk a Beszre auljában lakó két fráternek, mert oda tart, hogy sót szerezzen.

Monok hetyke, borotvált állú, nagy bajuszú legény volt, többnyire az egymástól távol fekvő aulok között jött-ment. Mióta egész nemzetsége elveszett a Kalka melletti csatában, nem találta helyét. Talán ezért hódolt be oly könnyen Jézus szelíd parancsainak. Hallgatagon, de mosolyogva ült a három fráter mellett, s tisztelettel várta Paulus rendelkezéseit.

- Levelet viszel, fiam - mondta Paulus kunul. - Átadod Martinus fráternek, tudod, annak a ragyavert orcájúnak.

A legény bólintott.

Paulus elővette írótábláját, hártyáját s tollát, hogy ültő helyében, a térdén megírja levelét. Miközben írt, hangosan mondta, hogy társai értsék.

- Hát engöm is vissza akarsz küldeni? - jajdult föl Desiderius szemrehányóan.

- Így látom jónak - folytatta Paulus rendületlenül, lassan ejtegetve a szavakat s gondosan írva a hártyát -, mert igazságos, hogy akik megtették a magukét s elfáradtak, pihenőre menjenek s átadják helyüket olyanoknak, akik a térítés munkájában még nem vettek részt, de forrón vágyakoznak a kunoknak Jézus nyájába való terelgetéséért. "Kérlek hát, kedves atyámfia, a szent engedelmesség nevében, küldj hozzám valakit, vagy jöjj te magad, hogy ne legyek addig sem egyedül, amíg Magyarországról a várt segítség megérkezik."

- Én itt szeretnék maradni - kérlelte Desiderius.

- Nem kévánok hazamennöm - tódította szomorúan Julianus.

- Én kedig így látom jónak - fejezte be Paulus, s összecsavarta a hártyát.

- Nem hagylak magadra - esengett tovább Desiderius. - Ha münket elküldesz, mért nem jössz velünk te is? Többet fáradozál, mint münk, s régebben jövél kunok közibe.

- Neköm többet adatott megviselnöm, miként nektök - mosolygott Paulus.

Így hát nem szólhattak ellene semmit. A szent engedelmesség kötelezte őket, ám arra nem kötelezte, hogy örömmel vegyék a parancsot. Amikor Monok elnyargalt a levéllel, szomorúan néztek utána. Szerették volna, ha meggondolja magát, s nem megy Beszre auljába.

Hiába szerették volna, mert néhány nap múlva egy este magányos fráter szürke alakja bukkant elő a homályból. Martinus volt. Nagy örömmel tette le átalvetőjét, megölelte, megcsókolta a frátereket, letérdelt, s hálát adott Istennek, amért jó erőben-egészségben találja őket. Zömök, vasgyúró termetű, ragyavert arcú férfiú volt, homloka, mintha kőből faragták volna. Imádság után bográcshoz ült, s miközben a kölest kanalazta, beszámolt Beszre auljának állapotáról. Azután megfogva Julianus meg Desiderius vállát, jól az arcukba nézett, s örvendezve fölkiáltott:

- Azt hivém, valamely nagy betegöket találok itt!

- Lélekben fáradottak - magyarázta Paulus. - A nagy mív, melyen fáradozunk, megkívánja, hogy pihenjenek. Majd azután visszajöhetnek esmég. No meg odahaza is szükségesök oly fráterök, azkik tudják, mint folyik itt a munka, s intézködnek, ha szükség megkívánja.

- Nem nagyon akarhatnak mönniök - nevetett Martinus.

- Szólj Paulus fráternek - kérlelte Desiderius -, vonja vissza parancsolatját.

- Mire megyök vissza én es? - panaszkodott Julianus.

De Paulus szigorúan rájuk pillantott, s abbahagyták a zúgolódást.

Másnap fölkészültek az útra. Átalvetőjükbe némi köleslepényt dugtak, magukhoz vették Breviáriumukat. Paulus meggyóntatta, megáldoztatta őket, azután elbúcsúztak, s gyalogszerrel nekivágva a Zsil völgyének, Észak felé eltűntek az őszi ködben. Julianus kebelében vitte a levelet a fejérvári klastrom priorjának.

*

Elmúlt a tél, kifelé haladtak a tavaszból is, amikor Fejérvárra érkeztek. Amikor Julianus az ismerős vidéket, a város tornyait s falait meglátta, elszomorodott. Egész úton úgy érezte, Isten kiejtette kezéből s magára hagyta. Ahogy fölbukkant benne a bűnös vágy, hogy odahagyja Havaselvét, már beteljesedett. Hiába nyugodott bele, hogy ott kell dolgoznia Paulus mellett, Isten szaván fogta. Még jobban bántotta, hogy nem egyedül őt, hanem Desideriust is elbocsátotta Isten a kunok közül. Holott Desideriusra igazán nem lehetett rámondani, hogy fáradt.

Ápékodott is egész úton.

- Vajon mivel bántám meg Paulust, hogy elkülde?

- Miattam külde haza, ézös felem - kesergett Julianus. - Hogy egyedül ne utazzam. Engöm szidalmazz, ne magadot. Sömmi hiba tebenned nem vala.

- Tám úgy érté szavaimot - töprengett Desiderius -, hogy nem is éretted szólok, hanem magamért!

- Jól érté szavaidot. Érettem szóltál, nem magadért. De lásd, ezután sem érettem, sem másért ne szólj. Szóljon mindönki magáért vagy hallgasson. Mert ha nem szólottál volna, most es ott volnánk Paulusszal.

Mind a ketten magukra akarták venni a bűnt. Julianus a homlokát ütögetve szidta önmagát. Miért viselkedett úgy, mintha szabadulni akarna? Ördöng műve volt ez!

Hanem a klastrom ugyancsak megnőtt, kiterebélyesedett. Nem akartak hinni a szemüknek, amikor meglátták. Az egykori porongon nyoma sem volt sásnak, gizgaznak, fűzbokornak. Körös-körül elvirágzott gyümölcsfák ékeskedtek, a monostor legelőinek dús füve hullámzott, tekintélyes gulya legelt, távolabb parasztok dolgoztak fehér ingben-gatyában. És épületek egész sora emelkedett a kerítés mögött. Az első kicsiny épület már régen eltűnt, beleépült az újabb falakba és boltozatokba. Amikor Julianus megkopogtatta a kaput, s belépett az udvarra, szinte azt hitte, álmodik, annyi volt a virág.

A zömök Paulus nyitott ajtót. Nem ismerte meg a két idegen frátert, ámulva szemlélte hosszú, lecsüngő bajuszukat, cserzett bőrű arcukat. Csak amikor megmondták, kik s mi járatban vannak, kiáltott föl boldogan, megölelte, megcsókolta őket, s futvást rohant a bejárat felé, mint valami siheder, nehéz kámzsáját fölfogva s mezítelen lábszárait mutogatva.

A perjel, kopasz, csúcsos fejű, piros arcú, lassú mozgású férfiú, láthatóan erőszakot követett el magán, hogy mennél gyorsabban menjen a fráterek elé. Karját kinyújtva, harsányan kiáltozott:

- Hát éltök? Megvagytok? Ki hinné, ki hinné!

Diadalmasan kísérte őket befelé. A klastrom fölbolydult. Nagy lótás-futás, kiabálás támadt, megnyíltak a cellák, kibújtak a fráterek, s izgatottan kérdezgették egymást, mi történt. Végre ott voltak valamennyien a refektóriumban, s a hetes fráter csattogó talppal rohant, hogy ennivalót hozzon az érkezetteknek.

Vége-hossza nem volt a kérdezősködéseknek. Julianus meg a társa az asztalnál ülve s lassan tördelgetve a lepényt, kortyolgatva a tejet, majszolva a halat, csudálatos dolgokat mesélt Havaselvéről. Hogyan élnek a kunok, hogyan folyik a térítés munkája, hogy miséznek, prédikálnak, gyóntatnak, hogy lovagolnak-gyalogolnak aulról aulra, hogy szedik az alamizsnát, hogyan gyógyítanak. Elképedve hallgatták, minő ördögi elmével firtatják a vallás legnagyobb titkait, a kinyilatkoztatott igazságokat. Elszörnyedtek az istenkáromlás, vallásgyalázás tömegén, melyet úgyszólván ártatlanul halmoznak. És szívből örvendeztek Paulus levelének.

Julianus hát ismét "otthon" volt. Ha ugyan volt neki otthona, aki széles e világon mindenütt odahaza volt. Bejárta a klastromot, megcsodálta a szép faragott oszlopfőket, záróköveket, a boltozatdongák színes virulását, a faliképeket, az egymás mellé sorakozó épületek nagyságát, tágasságát, kényelmét, szépségét. Nem volt itt híja semminek. A hajdani ütött-vert kis klastromot megtalálni sem lehetett már, csak a kis harang volt a régi, melyet Gerhardus fráter azért koledált, hogy annak a hangja szólítsa ebédhez a frátereket. Amikor Julianus utoljára itt járt, még emlékeztette valami a kezdet idejére. Most már semmi sem, csak ez a kis harang.

Ottó fráterről senki sem tudott. Másfél esztendeje volt már, hogy három társával útnak indult Béla úr költségén, azóta nem jött hír felőle. A perjel, Egidius atya, szomorúan mondta: tán el is vesztek már azóta azokban a vad tartományokban kunok, alánok s mindenféle vad népek között, melyek üldözik Jézus úr szolgáit. Vagy éhség, szomjúság gyötörte őket halálra. Lehet, hogy pusztai farkasok marcangolták össze őket. Vagy a fáradtság és reménytelen magány őrölte meg lelküket-testüket. Reggel-este imádkoznak értük, ha már segítségükre másképp nem lehetnek.

Julianus az első néhány napot pihenésnek, ájtatoskodásnak szentelte, böjtöt tartott, majd meglátogatta a régi klastromot, ahol növendék éveit töltötte. Ott sem volt semmi úgy, mint az elmúlt boldog időkben. Aloisius fráter a beszpörimi klastromba került, az új perjelt nem ismerte Julianus. (Ez már a második volt Aloisius óta.) Fiatal fráter, Umbertusnak hívták, igen élénk, kedves, szíves ember, nagyon tisztelték. De nem ismerte Julianus a frátereket sem. A régiek közül csak Benedictus volt ott, a nagy tudós, ki napja legnagyobb részét a könyvesházban töltötte, s mérges tekintetet lövellt, ha a csendet suttogással háborgatták. Vén volt már, nehezen totyogott, csöpögött az orra, szeme könnyes volt. Amikor Julianus köszöntötte, szeme fölé tartotta a tenyerét, s hosszan rámeredt. Azután megrázta a fejét, jeléül, hogy nem ismeri, s elcsoszogott a cellájába. A szakállszárítóról előcammogott Georgius fráter, már a folyosón nagy hahózást csapva örömében. Ronda, piszkos kámzsájában olyan volt, mint egy óriási bivalytömlő. Megölelgette Julianust, megnézte táskás, vöröses szemével, s elégedetten bólogatott.

- Kemény férjfiú levél - mondogatta. - De minek ez a nagy bajusz?

- Ott kell, a kunok között - nevetett Julianus.

- Nos, hát mért nem borotválod le?

- Hátha visszakerülök még, atya.

- Ne kerülj, bizony, itt is kell a jóravaló embör.

Úgy mondta, hogy Julianus kiérezte hangjából a régi sértődöttséget: nem hívtatok magatok közé, nincs is sok jóravaló ember köztetek. De lehet, hogy Georgius fráter nem is gondolt erre. Akkor is sértődött volt a hangja, ha nem figyelt rá. De hogy megvénült ő is! Julianus megijedt. Nehéz, vastag lábát alig vonszolta, háta görbe volt, feje lógott, szinte lehúzta nagy homloka. Szakálla, haja ősz volt már egészen, vastag ajka bágyadtan lefittyedt, vizes szeme vörös táskákból pillogott. S akkora hasa volt, mintha pukkadásig fölfújták volna. Nyögött, zihált. Amikor Julianus kikísérte a szakállszárítóra, nyomban ledőlt a dikóra, hogy csak úgy reccsent.

Megkérdezte tőle, mennyire jutott Máté evangéliumának magyarázatával. Lemondóan legyintett.

- Áh, ézös ücsém - sóhajtotta fáradtan. - Isten nem akará, hogy haladjak benne. Úgy vagyon, ahogy vala. Ez a klastrom nem alkalmas az igazi tudós munkára. Csak későn gondolám meg. Ez a baj. De most kérém provinciális atyánkat, helyhözzön más klastrumba, tudod, Budára. Érzöm, ott meg tudnám írni. Hát várom provinciális atyánk intézködésit.

- Tám még most es szorongatnak, atya?

- Te nem tudod, mi vagyon itt! - suttogta a fráter, s rámeresztette vizes szemét Julianusra. - Tudod, mit találának ki esmég? Hogy némöt vagyok. Hallottál már ilyet?

- Rettentő.

- Az bizony. Nem adnak ennöm, innom. Összeesküvének ellenem. Azelőtt legalább ilyet nem mívelének. Adának ennöm, innom, s nem gúnyolának, hogy némöt vagyok. A régi perjel nem tűre ilyen gyalázatot. Igazságos férjfiú vala. Sohsem vala bajom űvéle... De ez a mostani! Haj, de eltávozál közülünk, Jézus Urunk! De elhagyád hív katonádat, azki ott álla, valahol harcolni kelle hitödért, Egyházadért!

Remegett az ajka, puffadt orcáján kövér könnycseppek gördültek a szakállára.

*

Lassanként visszaszokott Julianus a régi életbe. Gondolatai ott jártak még Havaselve füves, erdős, folyós sztyeppjein, s gyakran ébredt arra, hogy sátorban fekszik, s tülökszó búg messziről, de a mindennapi gondok lassanként ismét fejérvári barátot neveltek belőle. Koldult, prédikált a környék falvaiban, keresztelt, gyóntatott. Be-beült a könyvesházba, s elmerült valamely egyházatya vagy pogány latin költő művébe. Gyakran elővette Vergiliust, merengett az Eclogák idillumán. Vagy a magas írópolcra dőlve nagy gonddal írt egy-egy terniót a sima hártyán, imádságot, jámbor intelmet, psalmust. A krónikákhoz nem nyúlt. Ha tekintete a Gesta Major vagy a Gesta Hungarorum bőrkötésére esett, elkomorodott, s inkább elfordította fejét, nehogy a szomorúság bűnébe essék. Mert gyakran elképzelte Ottó frátert és társait, ahogy a lángoló napsütésben fáradtan gyalogolnak, irány nélkül, segítség nélkül, tikkadt szájjal, cserepes ajakkal. Azután összesen csak három árnyékot látott a fényben úszó síkságon. Majd egy nap csak kettőt. És ő nem lehetett velük...

Nagyon nyugtalan volt, megint elővette a kóborlási vágy. Érezte, hogy "azok" ott elpusztulnak, s nem tud segíteni rajtuk.

A pihenés óráiban sokat tárgyaltak az ország állapotáról. Össze-vissza beszéltek, mindenkinek volt valami értesülése, gyakran ellentmondó híre. Hol körútjaikról, hol a városból hordták a híreket, hol meg valami szállást kérő utasember vagy más vidékről erre vetődött fráter hozott. Ezekből Julianus összerakta a valóság képét. Apod fia Dénes meg az öreg Kán nembéli Gyula tömlöcben ült. Perbe fogták őket felségárulás, ellenséggel való cimborálás meg a korona javainak hűtlen kezelése miatt. Barsz fia Miklós, egykor nádorispán, majd Jolánta királyné ispánja, a "szakállas" Mika, Miklós tárnokmester meg Apod fia Mihály külföldre szökött. Ugyancsak külföldön kezdett új életet Dénes úr fia, Dénes is. Azért a pört ellenük is folytatták. Hosszú huzavona, sok tárgyalás után az elmenekültek jószágát elkobozták, Apod fia Dénest pedig rettenetes halállal büntették. Kitolták a szemét. Szép szemét kitolták, pedig olyan nemesen tudott pillantani, oly őszintén tudott az emberek szemébe nézni, úgy tudott gyönyörködni pénzben, paripában, szép asszonyban - mint mondták, még az öreg király harmadik feleségében, Beatrixban is. Igen, Apod fia Dénes, a sima viselkedésű, kellemes beszédű, okos és méltóságos úr, aki oly gonddal ápolta szakállát, még az ifjú királyné tüzes olasz szívét is megkörnyékezte. A fráterek borzadva beszélték, mily gonosztettekre ragadta az ördöng ezt az okos, gazdag és szép urat, csak azért, hogy ki ne szalassza a kezéből a hatalmat s a rengeteg jószágot, amit ő és előkelő cimborái Endre uralkodása alatt harácsoltak. Nem elégedett meg azzal, hogy állandóan Béla ellen ingerelte a királyt, elhintette szívében fia ellen a rettegést és állandó gyanút, fölajánlotta az országot az Antikrisztusnak, meg akarta öletni az öreg királyt, hanem még a királynét is elcsábította.

- Tudjátok, ézös fráterek - suttogták rémüldözve -, hogy kerálné nagyasszony állapotos, de ettül a gyalázatos Dénes úrtól?

- Mi leszen hát a nagyasszonnyal?

Most hát folyt a nagytakarítás az országban. Az történt, amit Béla úr akart. Mind kihajigálta tisztségéből, aki nem viselkedett becsületesen. Aki szította a viszályt közte és apja között. Aki részt vett a gyönge Endre kifosztásában. Nagy jajgatás támadt a gazdag urak között: Béla konokul, megfontoltan szedegette vissza a derűre-borúra adományozott jószágokat.

Mindez távol volt Julianus lelkétől. Ha nem emlékezett volna oly gyakran Hilbertus horoszkópjára, alig is törődött volna vele. Valahol két király uralkodott egy országban, mindig viszálykodott, valahol apának fiúval, fiúnak apával kellett osztozkodni - osztozkodás lett abból! És valahol a földi javak kevesek kezén halmozódnak, nyomorúságba dől a munkálkodó nép, szétbomlik az állam hatalma. Hogy is mondta Balázs fráter valamikor régen Fejérvárott? Julianus csak homályosan emlékezett rá... De csakugyan igaza volt: a sok kiskirály foga megnőtt, s az igazi király hatalma elveszett. De a horoszkópban hiba volt, hála Istennek! Az a kis kavics lehullott, s romba döntötte Fridericus terveit. Nem számítottak rá, hogy elfognak egy levelet. Hiába követtek el mindent Apod fia Dénesék idebent, a karantániai herceg a határon, Magyarország nem hullott a császár ölébe. Pedig milyen bizonyosnak látszott! Julianus elhűlve hallgatta, amikor elmesélték, mi minden történt havaselvi időzésük idején.

A cellában békesség és csendesség, a cellán kívül harc és háborúság vagyon - int a kolostori bölcsesség. Milyen békesség és csend volt Havaselvén a vad kunok között, s milyen harc és háborúság volt idebent a nagy hírű, hatalmas keresztyén országban, ahol kőtemplomok hirdetik a szelíd, igaz Jézus uralmát!

*

Gerhardus Esztrigánban volt. Ottó fráter onnét választott társakat a nagy útra, őket azonban pótolni kellett. Így került oda Gerhardus. A régiek közül a zömök Paulus volt csak itthon. Julianus kikérdezte, hogyan indult el Ottó fráter. Kitűnt, hogy amikor Béla ifjabb király hazatért Halicsból, egy este a király, urak, főpapok és néhány Domonkos-rendi fráter jelenlétében ottani tapasztalatait mesélte. Sor került néhány kun meg bojár híresztelésre is. Eszerint Magna Hungaria magyarjai közül többen a tatár seregben harcoltak a Kalka vize mellett. A kijóvi fejedelemség területén is sűrűn akadnak magyarok, akik az Itil és Jaik vidékéről egészen odáig meg a Khazár-tengerig csatangolnak, kereskednek. Ottó fráter közbeszólt: illenék végre pontos értesüléseket szerezni róluk. Hiszen nem tudunk többet, mint amit a krónikák meg a szájról szájra adott hagyományok mondanak. Endre király ekkor visszaemlékezett egy fráterre, aki két ízben is járt nála, s azokról a keleti magyarokról beszélt. Könnyen lelkesülő szíve most megdobbant a gondolatra: hátha érdemeket nyerhetne a túlvilágon Magna Hungaria felkutatásával és megtéríttetésével? Szent István megtérítette Hungaria Nova népét, ő megtéríti Magna Hungariáét; Árpád Hungaria Nova földjére vezette a magyarokat, ő idevezeti Magna Hungaria magyarjait!

Mesélte Paulus, hogy a király nyomban behozatta a krónikákat, s megparancsolta a diáknak, olvassa föl azokat a passzusokat, amelyek a régi magyarokról szólnak. A diák nemcsak a nagy Gestából s Pál mester Gestájából olvasott, de Viterbói Gottfried ötvenesztendős krónikájából is azt a részt, amely a Meotis melletti régi magyar királyságról szól, meg Vincentius Bellovacensist Maior Hungariáról. Nagy vita indult ezután, s Ottó fráter ugyancsak kivette belőle a részét. Ő azt erősítgette, hogy a magyaroknak ott kell lenniök ma is a Tanais torkolatánál, a Meotis mellett, egészen Matrikáig, ahogy a krónikák és hagyományok mondják. Távolabb azonban bizonyos, hogy nincsenek. Endre úr még jobban föllelkesedett, s megkérdezte Ottót, elmenne-e, ha a rendtartomány is jónak látná. Így azután Béla ifjabb király költségén négyen Konstantinápolyba utaztak, hogy onnét hajón menjenek tovább a Khazár-tengeren át. Mi lett velük, hogy végezték útjukat, Isten tudja...

Julianus izgatottan fölpattant, s heves léptekkel járkálni kezdett a refektóriumban, ahol ez a beszélgetés folyt. Jól gondolta ő, hogy Ottó fráter félúton megáll! A nagy kérdés éppen nem az, hogy élnek-e ott kintrekedt magyarok a Khazár-tenger vidékén, a Tanais torkolatánál, a kijóvi fejedelemség vagy akár Matrika területén, hanem az, hogy voltak-e törzsek, amelyek elválva a Pannonia felé nyomulóktól, Északnak indultak, s ott telepedtek le az ismeretlen hegyek között. És ha voltak, megvannak-e még. Ez a kérdés! Mert a régi Levédia területén csak szétszórt töredékek maradhattak. Észak felé azonban több törzsnek kellett mennie. Ottó ebben nem hitt. Ő hisz. Ó, ha ő mehetett volna Ottó helyett! Vagy ő is vele mehetett volna... Milyen kár, hogy nem volt ott Esztrigánban, könnyen meggyőzhette volna Endre királyt, hogy Béla ifjabb király kunjainak s bojárjainak volt igazuk. Azok a magyarok nem a Tanais vidéki maradványok szétszórt töredékei. Hanem Magna Hungaria lakói.

De hát ezen már nem lehet segíteni. Amikor, esztendőkkel ezelőtt, a királyi palotában járt, s azt a suta beszélgetést folytatta a királlyal, örökre lemondott nagy álmáról. Isten akaratát látta a kudarcban. Beletörődött, hogy oktalan tervek után futott. És elment Havaselvére a kunok közé, hogy többé eszébe se jusson Magna Hungaria, Isten különös módon játszott vele, amikor megcsillogtatta előtte a nagy föladatot, a reményt, hogy őt választotta ki végrehajtására, majd eltaszította messze, Havaselvére. S amikor végül is akadt fejedelem, aki maga is akarta az ő akaratát, mást küldött a nagy útra, olyat, aki nem hitt benne. Most már késő.

Nehezen nyugodott belé. Lázadozott, kesergett. Magát okolta: miért ment Havaselvére. Azután szégyenkezett és vezekelt. Hosszú órákat töltött a kápolnában mély ájtatosságaiba merülve, s hiú makacskodását meg is gyónta őszintén, telve bűnbánattal. De hát nem tehetett róla, úgy érezte, üres az élete, nem ezt akarta, nem így akarta. Álmában is el tudná magyarázni, melyik út vezet Magna Hungariába, ahol bizonyosan ott élnek az elszakadt magyarok. Az az út, amelyen a régi arab kalmárok és utazók jártak. Az alánok, kazárok, besenyők, bolgárok országán át. Ott kell lenniök, Bulgár közelében.

S megint csak legyintett, sóhajtott, s összeszorította a fogát. Ő már azt az utat meg nem járhatja.

A pihenés óráiban, amikor a kertben sétálgatott s elmélkedett, mindennapi gondjai közül úgy emelkedett ki Magna Hungaria, mint csalogató szirén a tenger hullámaiból. Hiába nem akart rá gondolni. Hiába hessegette el magától. Hiába fáradozott a Fejérvár körüli mocsarak tanyáin s a távoli szállásokon hívei között, hiába végzett kemény munkát a műhelyben is, szorgalmasan ácsolva a gerendákat, faragva a szükséges bútorokat, hiába foglalatoskodott a kertben vagy kint a kaszálón, hiába járt-kelt mindenfelé betegei és szegényei között, hiába gyóntatott, vigasztalt haldoklókat, hiába ült a könyvesházban egyházatyák tudós művei fölött vagy csendes cellájában, a tenyérnyi ablakocskával szemközt írópolca előtt... Gondolatai egyre visszatértek Magna Hungariára. Kiszínezgette az utat s a keleti népek életét, töprengett, ha a király hívatná, s azt mondaná: "No, fráter, indulj Keletre, költségeidet viselem, téritsd meg távoli véreinket, s hozd őket haza" - kit választana maga mellé útitársnak. Készen kell lennem - gondolta szomorúan -, Isten útjai kiszámíthatatlanok. Reám tekinthet, s megláthat ebben a nagy magányosságban. Tudnom kell, kit vinnék magammal... Eljátszogatott ezekkel a hiú, szomorkás tervekkel. Okvetlenül elvinné Gerhardust, mert a fáradalmakat, gondot, bajt mosolyogva, vidám szívvel tűri. Elvinné Desideriust, mert oly szelíd és alázatos, és nem hagyná cserben őt haláláig. Elhívná a zömök Paulust, mert olyan, mint a pattanó bogár, kemény, kitartó, mindig talpra ugrik, teste mint a kovácsolt vas. Őket vinné magával. És bebizonyítaná, hogy azon az úton, melyet tanulmányaiból oly jól ismer, mint a tenyerét, el kell jutnia Magna Hungariába, bebizonyítaná, hogy elszakadt feleink igenis ott élnek, s várják az Evangéliumot. Hazahozná őket! S már látta, hogy vonulnának szekereiken, lovaikon, nyájaikkal és barmaikkal, vígan tülkölve, ostoraikkal durrogtatva, fényes kardjukat villogtatva... Hogy örvendeznének e nagy és hatalmas ország láttán, hogy rivallognának a király és a püspökök előtt.

Ilyen álmodozásokkal szomorítgatta magát, s lemondott az egészről.

*

Julianus mindig egészséges volt, annak ellenére, hogy vékonydongájú, cingár, gyengének látszó férfiú vált belőle. Már gyermekkorában azzal csúfolták szilaj, örökké lovakat hajkurászó, nyilazó, verekedő pajtásai, hogy egy macska is leütné a lábáról; apja, Farkas pedig sohasem mulasztotta el, hogy gúnyosan ne sajnálkozzék fölötte: "Semmi sem lesz belőled!" Julianust rendkívül bántotta ez a lenézés, mert úgy érezte, nincs igazuk. Nincs igazuk, noha gyönge, cingár, vékonypénzű. Tudta, belül éppen olyan erős, mint ők, sőt még erősebb. Többre képes, és többet fog végbevinni. Edzette magát, még egészen kisfiú korában kiállt a záporesőbe, mennydörgésbe, s félelemmel vegyes büszkeséggel állta a vihar paskolását. Télen mezítelenül hempergőzött a hóban. Egyszer egy nyírfa tetejére mászott, hogy lehúzza a háncsát. Gyümölcslopásban nem maradt hátul, megtanult hajítófával bánni. És gyakran képzelgett olyanformán, hogy nagy, erős hadfiakkal verekedésbe sodródik, egyiket elgáncsolja, a másikat vakszemen üti puszta ököllel, a harmadikat torkon ragadja, s el nem ereszti, amíg csak szusz van benne, a negyediket fölülről lesújtó késszúrással éppen a kulccsontja mellett sebzi meg, egészen a szíve közepéig. Akkor gondolt ilyesmire, ha Cseperkével üldögéltek együtt a klastrom falánál, s a kislány elképzelte, mi lenne, ha megtámadnák őket. De minden hiábavaló volt, nem lett erős, vállas, nagy csontú legény. Ám beteg sem volt soha.

Most, hogy Havaselvéről visszatért, s inaszakadtáig járta a Fejérvár környékén elterülő lápvilágot föl, a Fertő északi csücskéig, egyszer csak elővette a láz. Torka bedagadt, nem tudott nyelni, egész teste verejtékben úszott, a kámzsa oly nehéz lett, mintha kövekkel bélelték volna ki. Julianus eleinte bosszúsan, majd kétségbeesve állapította meg, hogy beteg. Egy nap nem tudott felkelni ágyáról, úgy érezte, minden csontját összetörték.

Ahelyett, hogy jó szerzetes módjára alázatosan beletörődött volna Isten rendelésébe, s békén viselte volna betegségét, rettenetesen földühödött. Hanyatt fekve ágyán s hallgatva a fejében zúgó és doromboló malmok őrlését, szemét mereven a padmalyra szögezte, száját összeszorította, egész teste szinte megdermedt a tehetetlen dühtől. Még alig lépett be a világba, alig fogott hozzá munkájához, és Isten máris hívogatja őt. Mért nem volt gyorsabb, szorgalmasabb? Mért kótyavetyélte el óráit, napjait, heteit haszontalanul? Mért nem tanult többet? Mért nem írt? Mért nem prédikált jobban? Mért nem térített meg több kunt és több romlott keresztyént? Mért nem segített több betegen, szegényen, elhagyotton? Szemrehányásokkal illette önmagát, mert most úgy látta, tétlen volt, ostoba volt, renyhe volt, nem gondolt az igazságra: "Élj úgy, mintha már másnap meg kellene halnod!" Ha Isten trónusa elé szólítja, semmivel sem tudna védekezni. Élete ellobbant, és nem marad utána más, mint egy marék por és hamu.

Kínozta a tudat, hogy elkezdte tanulmányozni Szent Ambrust és abbahagyta. Most szerette volna egy nap alatt fölfalni a művét. Kínozta az is, hogy Endre király előtt oly gyámoltalanul és ostobán viselkedett. Most szeretett volna ismét elmenni hozzá, s egészen másképpen beszélni vele. Eszébe jutott a rabszolgáló is, aki Jézust kívánta, s őt kísértette meg. Hogy is hívták? - tűnődött. - Csipke? Cseperke? - Bosszúsan behunyta a szemét. - A kettőnek semmi köze egymáshoz. Csipkének hívták. Oly tisztán látta, mint esztendőkkel ezelőtt. Nem lett volna szabad elengednie a világba magányosan, gyámoltalanul. De félt, hogy bűnbe esik miatta. Magára gondolt s nem a lányra...

Mindez előbukkant a múltból, ami valaha fájt vagy visszás volt, most kétszeresen fájt és kétszeresen visszás volt.

Miközben sajgó torokkal nyelegetett, és fájó, zúgó fejét tenyerébe takarta, újból le kellett számolnia Magna Hungariával is. Ekkor derült ki, hogy eddig tulajdonképpen le sem számolt. Eszével belátta, hogy tervei dugába dőltek, szíve azonban megtagadta eszét, nem hitt neki, s titkon tovább csüngött a maga édes vágyain. A cella vastag falán csakugyan nem hatolt át a külvilág zajából és békétlenségéből semmi nesz. Az egyhangúan suhogó őszi eső halkan kopogott az ablaktáblákon, s a gyertya lángja füstölögve imbolygott. Ebben a mély egyedülvalóságban, mely olyan volt, mintha a tenger fenekére süllyedt volna, egyszerre elképzelhetetlenül távol került Magna Hungariától s magyeri feleitől, akik már szinte személyes ismerősei voltak. Most tudta csak, milyen mélyen beleszivakodott a vágy, hogy fölkeresse őket.

S az élet mintha ízenként hagyta volna el, amikor világosan látta, hogy mindennek vége.

A zömök Paulus látogatott be hozzá, ő kérte, hogy Paulus ápolja. Szerette ezt a széles pofacsontú, bogárszemű, vaskos kezű, vállas, nehézkes embert. Volt benne valami gyermekes vidámság és egyszerűség. Mindent magától értetődőnek látott, nem töprengett semmin, s a legreménytelenebb pillanatban is talált mosolyognivalót.

- Hogy vagy, ézös fráter? - kérdezte olyan mosollyal, mintha a legegyszerűbb dolog a betegség és a halál volna ezen a földön.

- Hagyd el, Paulus - sóhajtott Julianus. - Mendönöm fáj, rágnak a halál ebei.

- Tám a balhák rágnak, ézös fráter? - nevetett Paulus, és leült az ágy szélére.

- Torkom bédagada, nem nyelhetök - nyögött Julianus. - Meglásd, szólét immár Isten.

- Azkor csak örvendözz, hallod!

- De itt kell hagynom számtalan munkámat, azmit el nem végezheték.

- Hajjaj, elvégzik azt a többiek. Azkik megmaradnak. Ezfelől ne aggoskodj.

- Egenám, de ki megyön Magna Hungariába? - emelte föl a fejét nagy fáradsággal Julianus, és komolyan nézett a mosolygó fráterre.

- Elmegyön Ottó fráter, útban es vagyon. Tán már jön is visszafelé. Hozza a hírt. Még tám egy-két magyerit is hoz társul az útra.

- Ű nem leli meg űköt. Csak én lelhettem lönne meg.

- No, ha csak te, majd fölkélsz s elindulsz.

- De lásd, meghalok. Végem. Nem nyelhetök. Megfulladok. Fejem zúg, nyelvem szikkadt, okádhatnék.

- Majd hozok egy kis tehénganéjt.

S már sietett is, hogy hozzon. Csakhamar visszatért egy ruhadarabra vastagon kent tehénganéjjal.

- Nincs ennek más orvossága! - kiáltotta harsányan, oly diadalmasan emelve a ganajos rongyot, mintha kisgyermeknek mézet hozna. - Add a nyakad, ézös fráter! Hadd kötöm bé.

Julianus nyögött és sóhajtozott. Mint a legtöbb ember, aki nem szokott beteg lenni, ő is türelmetlen gyűlölettel viselte betegségét. Paulus gondosan bekötötte, feje alatt megigazgatta a kemény szőrvánkost, állig betakarta a pokróccal, térült-fordult, majd leült ismét az ágy szélére.

- Kedég tégöd es elvittelek lönne Magna Hungariába - mondta mintegy köszönetül Julianus. - Imádj érettem, ézös felem, hogy meggyógyéljak s mehessünk. De hisz úgysem mehetünk...

Legyintett, falnak fordult, s keserűségébe merült.

A napok undorító lassúsággal múltak a szörnyű tétlenségben, Julianus félig kábultan hevert ágyán, s ha le kellett szállania, hogy szükségét elvégezze, szédült, mint az őszi légy. Nem, semmi remény nem volt, hogy meggyógyuljon. Torka égett, nyelni nem tudott, halántéka lüktetett, szemgolyói fájtak, minden porcikája sajgott. Ezt sejtette volna Paulus Havaselvén, amikor hazaküldte? Már akkor benne volt a kórság hályogos fénye a tekintetében? Paulust mindenki afféle "látó" embernek tartotta, bizonyos, hogy meglátta a betegségét is. De jobb lett volna, ha ottmarad a nagy kunsági síkságon, ott hal meg vad hívei között...

Félálomban morzsolgatta imádságait, s végezetül egészen közönyössé vált. A haláltól nem félt, csak attól, hogy keveset végzett az életben, s Isten számon kéri a talentumokat. Szégyenkezett Isten előtt. De a halál gondolatában megnyugodott, s mihelyt Magna Hungaria álmai is ellengtek a semmibe, szinte jól is érezte magát. Élet és halál küszöbén minden olyan távolinak s hiúnak tűnt föl előtte, olyan gyermekesnek és szánalmasnak. A fráterek sorra beosonkodtak hozzá, kérdezgették állapota felől, és bólogatva vigasztalták - nem törődött velük. Még csak nem is esett jól a jóságuk. Mintha sohasem látott, nem is emberi lények lettek volna. Milyen különösek ezekben a szürke kámzsákban - gondolkozott és csodálkozott. Paulus tejet, búzakenyeret hozott. Keservesen erőlködve lenyomott néhány kortyot a tejből, de már a kenyér nem kellett neki. Olyan mindegy, hogy eszik-e, iszik-e az ember - gondolta, s visszadőlt vánkosára, belemerült a zúgó, kavargó félálom hullámaiba. Kérdéseket hallott igen-igen távolról, mintha méhzümmögést hallana, tudta, mit kérdeznek, de a felelet nem jutott eszébe.

Hogy mennyi idő múlva, nem tudta, de kitisztult a feje, a zúgás megszűnt, s úgy érezte, magas hegy tetejére jutott, puha csend suhogja körül, mint angyalszárnyak láthatatlan serege. Mintha mindenütt frissen esett hó csillogott volna. Mélyen a hegy alatt volt a cella, az ágy, a padló márványkockáinak vörös lapja, az ajtó messze a mélyben barnállott, és Paulus, amikor belépett, mintha lassan kapaszkodott volna fölfelé a hegyre, megállt, mosolygott, majd leült a mélyben levő ágyra. Szája mozgott, bogárszemei csillogtak, nagy vaskos keze óvatosan nyúlt Julianus homlokához, hogy megtapasztalja: forró-e? Örömteljesen ragyogott széles pofacsontú arca, mert hidegnek találta. De mindez olyan messze volt s olyan hangtalanul történt, hogy Julianus, bár tudta, hogy valóság, álomnak vélhette volna.

Hogy aggódik - gondolta mosolyogva. - Szegény... Nem tudja, milyen messze van tőlem...

Paulus mondott valamit, de Julianus egyetlen szót sem értett belőle.

- Ez lenne a halál? - csodálkozott. - Hiszen ilyen boldog sohasem voltam.

Oly puha, biztos nyugalom szállta meg, mintha anyai ölben pihent volna, magasan, magasan a világ fölött, ahová nem hat semmi lárma, szóbeszéd, aggódás, öröm vagy szomorúság.

Paulus arca elsötétült.

- Ézös felem, szólj! - unszolta ijedten Julianus.

Julianus módfelett csodálkozott Paulus arcán. Hiszen milyen bátran beszélt a halálról, hogy biztatta: örvendezzék! És most megijedt. Szánakozva mosolygott az aggodalmán. Hiszen ő olyan nyugodt és boldog! Ez meg itt kétségbe esik. Valamikor ő is megborzadt a haláltól, emlékezett, hogy kisfiú korában egy éjszaka ott ült egy haldokló öregember ágyánál, s látta, mint reszket, borzong, mint akadozik a lélekzete, mint nyitogatja erőtlen ajkát, mint a hal, melyet szárazra dobtak. S mint nyitja ki hályogos szemét, mint merevedik meg lassan ökölbe fogott keze és kisimult vén arca. Most távol volt tőle minden félelem. Érezte, a halál csak egy sóhajtás, Isten jóságos keze megsimogatja hidegen izzadó homlokát, teste megkönnyül. Egyetlen pillantással végigtekintett életén, és nem bánt semmit. Most már Magna Hungaria is jelentéktelen, gyermekes vágynak tűnt föl előtte. Amikor rágondolt, mosolygott. Napsütés ömlött rá, mint híg arany, aranyos falevelek csillogtak körülötte, aranyrigók suhantak az árnyékban, arany gyümölcsök ragyogtak az ágakon. Ezen is mosolygott. Azután az aranyfény ezüstre változott, nagy ezüstgömb nőtt fölé csillogva, mint az acél, s egyre nőtt, dagadt. Mintha a saját teste nőtt, dagadt volna egyre hatalmasabbra, s vált volna libegő ezüstgömbbé. Ilyet még nem ért soha életében, s ezen is mosolygott.

Mennél inkább mosolygott, Paulus annál rémültebb lett. Egyszer csak kiszaladt a cellából, s amikor megint visszajött, valami különös, barátforma ember lépett be vele. Az idegen nagydarab fekete férfiú volt, alacsony, egyenes homlokába belenőtt vastag haja, szája is nagy és vastag volt, s az álla olyan, mintha fából faragták volna. Julianushoz lépett, s hatalmas, barna keze végtelen távolból nyúlt föl hozzá, hogy megtapogassa homlokát. Arca aggodalmat fejezett ki, fekete szeme hosszan, fürkészve meredt rá. Julianus ezen is csak mosolygott. Ha az ördög - gondolta -, majd csalódottan elkotródik. Itt áll a fejemnél a kék ruhás asszony, s engem vár... És mosolygott a fekete, árnyékszerű hatalmas alakon.

*

Egy reggel hirtelen kinyitotta szemét, fölült ágyában, s kínzó éhséget érzett.

- Öhetnék! - kiáltotta harsányan, s meglepődve hallotta a saját hangját, mert korántsem volt az a harsány kiáltás, aminek szánta, hanem gyönge, kérő suttogás.

Paulus nyomban hozzáugrott, föléhajolt.

- Mit kívánsz, ézös felem? - kérdezte, mint valami gyermeket.

- Azt... azt a fekete embert küldd el - kérlelte Julianus, és a nagy fekete alakra mutatott, aki ott állt a lábánál, s aggódva tekintett rá fekete szemével.

- Mért küldjem el, he?

- Mert... mert immár hiába vár - suttogta vidáman Julianus. - Hiába jöve.

- Dehogy jöve hiába! Hisz fölélsz, meggyógyulsz, ézös felem!

- Igenyöst ezért.

Paulus jókedvűen nevetett. Olyan kedves volt nevető arca, hogy Julianus megsimogatta.

- Richardus fráter ű - magyarázta Paulus, könnyekig meghatva Julianus cirógatásától. - Ő mondá, takarjunk vizes lepedőbe, hogy meggyógyulj.

- Nem ördöng ű?

Harsányan kacagtak mind a ketten. A nagy fekete Richardus úgy nevetett, hogy egészen kitátotta a száját, nagy kezeit pedig elégedetten dörzsölgette.

- Hát hol vagyok, s mi történe velem? - csodálkozott Julianus. Úgy érezte, semmi baja, ki tudna ugrani ágyából, s neki tudna vágni gyalog a világnak. De hogy hol van s mi történt vele, csak homályosan rémlett előtte. - Budán vagyunk, úgy-e? - kérdezte. - Mért jövénk Budára? Mért hozátok ide? Avagy magam jövék?

Paulus elmagyarázta, hogy nem Budán, hanem Fejérvárott van, a régi cellájában. Richardus fráter jött Esztrigánból, s éppen jókor, mert ért a gyógyításhoz. Isten küldte őt. Míg elmondta, Richardus fráter szerényen mosolygott, dörzsölgette a kezét, mintha mondaná: semmi érdemem nincsen a te gyógyulásodban, atyámfia... Aztán Paulushoz fordult, mély, dörmögő hangon meghagyta neki, vágjanak le egy idei jércét, főzzék meg, adják a betegnek. Julianus mindenáron föl akart ülni, de nem tudott. Föltámogatták és szőrvánkosokkal körülrakták, aztán Paulus kirohant, Richardus meg leült az ágy szélére, s mosolyogva vizsgálgatta Julianus arcát.

- Tám nem is tudod, atyámfia - dörmögte igen mély hangon, mintha tömlőbe beszélne -, mely közel valál a halál birodalmához. No, de visszajövél, s itt vagy esmég közöttünk. Most osztán egyél, bort is igyál, s hamarosan erősebb, szöbb lész, mint valaha.

Julianus mohón szürcsölte az aranysárga levet, majszolta a jérce édes, omlós húsát, s itta az erős bort. Hamarosan megtudott mindent. Hetekig feküdt élet-halál között, anélkül, hogy az időről számot tudott volna adni. Jól benne voltak a télben, már az első hó is leesett. Richardus elmondta, hogy az ifjabb király nagy sereggel tanyázik Esztrigánban, s csak az történik, amit ő akar. Tanácskozás is volt Béla jelenlétében, arról folyt a szó, hogyan lehetne új csapatot küldeni Magna Hungariába, mert Ottó fráterről semmi hír, s az ifjabb király igen szeretne bizonyosat tudni a távoli magyarokról.

- Hát nem hala meg Ottó fráter? - csodálkozott Julianus. - Én úgy gondolám, meghala.

- Nem tudjuk, de bizonyosan meghala. Már vissza kellött volna térnie. Tudod, most egyébről sincs szó az udvarban, mint Magna Hungariáról. Béla úr mindegyre azon van, hogy föl kell keresni, meg kell térejteni, haza kell hozni űköt. Mert azt mondják az udvarban, itt vagynak a vad, pagány kunok, a besenyők, szerecsönyök, izmaeliták, zsidók, az eretnekök, s tönni kell valamit. Béla úr fejébe vevé, miért hozzunk csak kunokat, térejtsünk csak bogomilokat, viaskodjunk szerecsönökkel, s nézzük tétlen, miként rontják a kresztyén népöt, teszik pogánnyá kresztyén szolgáikat. Ott vagynak azok a magyeriak, haza kell hozni űköt. Mert Béla úr azt hiszi, hogy ott vagynak s hazajönnének.

Most már semmi sem tarthatta nyugton Julianust. Mindenáron ki akart ugrani a pokróc alól, hogy ő megy, nyomban megy, eresszék útjára. Neki beszélnie kell a királlyal. Nyomban indulnia kell Keletre. Egy pillanatot sem szabad vesztegetnie tovább. Ki is kelt ágyából, de oly gyönge volt, hogy nekiesett az asztalnak, meg kellett fogni, vissza kellett fektetni. Akkor azután dühös lett, kesergett, öklével a homlokát verte, majd könyörögni kezdett, üzenjenek a királynak, hogy menni akar, várjanak még, ne induljanak nélküle. Behívatta a perjelt, őt is kérlelte, intézkedjék, hogy ő mehessen, ne indítsanak nélküle senkit. A perjel megnyugtatta, hogy indulásról szó sincsen, télvíz idején nem is lehetne elindulni, s azt sem tudják még, kiket küldjenek.

- Gyógyulj csak, atyámfia - biztatta a perjel -, s légy bizonyos azban, nélküled nem indul sönki.

Amilyen boldog közönyben teltek a betegség hetei, olyan mohó izgalomban vánszorogtak most a gyógyulás lomha napjai. Siettetni szerette volna az időt. Most már bizonyos volt benne, hogy Isten nagy munkára szánta, hiszen elvehette volna őt! Ott állt a másvilág küszöbén, megnyugodva az elmúlásban, eltávozva az élet ezer gondja-baja közül... Csak egyetlen lépés hiányzott már, hogy mindörökre itthagyja a Siralom Völgyét. De mert azt az egyetlen lépést nem tette meg, itt kell maradnia, talpra kell állnia, munkához kell látnia, a nagy művet végre kell hajtania. Abban egy pillanatig sem kételkedett, hogy Ottó fráternek nem sikerült eljutnia Magna Hungariába. Mintha valami titkos hang elmondta volna neki betegsége öntudatlan állapotában, hogy Ottó fráter fáradozása kudarcot vallott, a szegény barát talán már nem is él, ha él is, súlyos beteg. Talán haza sem tud jönni többé. Társai nincsenek, egyedül vonszolja testét, ha ugyan már el nem temették ismeretlen földön. A sor tehát őrajta van. Mennie kell mindenáron! Mert ő eljut odáig.

Két ember helyett evett, s érezte, mint csörgedezik szét ereiben az élet forró nedve. Egy-egy kisebb kupa bort is megivott. Titkon lapogatta a karját, elég erős-e már. Meg-megkísérelte a fölkelést, figyelte, szédül-e, tisztán lát-e. S forrón imádkozott gyógyulásért, kérve társait, imádkozzanak ők is. Imádkoztak szüntelenül, s a könyörgésnek meg is lett az eredménye. Mert egy nap már el tudott menni az ajtóig, másnap már a refektóriumba is bevezettette magát, harmadnap elcsoszogott a kápolnába, s megszokott helyén ülve - mert térdelni még nem tudott - végezte ájtatosságait. Szíve duzzadt az izgalomtól, reménykedéstől s örömtől. Amikor ismét hallotta a karban éneklő frátereket, könnyekre fakadt, s arcát kezeibe temetve adott hálát Istennek, hogy megsegítette.

Tél volt, elmúlt már karácsony is, a klastrom udvarát hó födte, amikor először lépett ki a kerengőre. Tüdejét teleszívta a tiszta, üde levegővel. Sütött a Nap, szikrázott a hó, károgó varjak szálltak el a klastrom fölött, a házőrző kutya odasündörgött hozzá, pofáját a kámzsájába törölte, s boldogan csóválta a farkát. Egy kakas fölszállt a kút kőpárkányára, s harsányan kukorékolt. A mívelőházban kalapácspufogás, vidám terefere hangzott. A város fölött fehéren kanyargott a füst a világoskék égre. Valamelyik templomban megkondult a harang. Julianus a kerengő könyöklőjére támaszkodva bámulta az élet színeit, hallgatta az élet hangjait, és csodálatosan szépnek látott mindent.

*

Ő visszajött az életbe, Ottó fráter azonban kifelé tartott belőle. Egy ködös alkonyaton ugyanis száncsengő csilingelt a klastrom előtt, a kapun megdördült a kopogtató buzogány, s csakhamar izgatott sürgés-forgás támadt az egész házban, mint egy megzavart méhkasban. Mindenki az udvarra tódult, kérdezősködött, topogott. Még a kertész atyafi is előrohant valahonnét, futtában nyomva fejébe a kucsmáját. A kapu föltárult, s lassan besiklott a szán, tetézve bundákkal. Senki sem értette, mi történt. A szán oldalán Gerhardus fráter ült, a lovakat egy öreg paraszt hajtotta.

Így érkezett vissza Ottó fráter, bundák, vánkosok között, Gerhardus fráter őrizete mellett. Amikor a tolongó fráterek közt Julianusnak sikerült egy pillantást vetnie a szánban fekvőre, nem tudta, kit lát. Sőt azt sem tudta hamarjában, vajon ember-e, aki a bundák között fekszik, vagy fából faragott kép. Halottnak látszott. Majd megvilágosodott előtte, hogy hiszen ez Ottó fráter... De milyen más, mint amilyen az a régi Ottó fráter volt. Az ijedtség és szánakozás sóhaja szállt a fráterek ajkáról, amikor ők is megismerték.

Gerhardus komoran köszönt, s leugrott a szánról.

- Bontsuk le a saroglyát, s vigyük mindönöstül bé - mondta fakó hangon az öreg parasztnak, majd a klastrom lakóihoz fordult, s tehetetlenül kifelé fordítva tenyerét, nagyot sóhajtott: - Itt akara meghalni szegény. Hát elhozánk.

Mindnyájan keresztet vetettek.

- Nosza, ágyat vessetök - kiáltott a perjel, s forgolódni kezdett, mint a helyét kereső kutya. - Bort égessetök! Meleg kűet készétsetök! Fussatok! Jaj, be lomhák vagytok!

Ottó fráter talán mindebből semmit sem látott, semmit sem hallott. Arca sovány és sárga volt, mintha sáfránnyal kenték volna be, mindig hűvösen mosolygó ajka duzzadtan megnyílt, tüdeje lihegett, nagy homlokán apró gyöngyökben vert ki az izzadság. Vékony, sárga keze mozdulatlanul feküdt a mellén. Szemét behunyta, mintha koporsóban feküdnék. Szomorú látvány volt.

- Csoda, hogy el tudánk hozni elevenen - magyarázta suttogva Gerhardus, miközben a parasztnak segített. - Fogd csak jobban, atyámfia... Úgy, úgy... Emeld meg, lassan... lassan... Most vigyük, de egyszörre lépjünk.

Megragadva a saroglya fejtül való végét, óvatosan lépkedett, míg a paraszt a lábtól való végét fogta. A fráterek néma kíséretével óvatosan föllépkedtek a lépcsőn, s bevitték a nagy beteget egy üres cellába, ahol már megvetve volt az ágy.

A cellát megtöltötték a fráterek. Mindegyikük legalább egy pillantást szeretett volna vetni a megérkezettre. Az pihegve feküdt hanyatt, fejét kissé föltámasztották, lábához melegített követ dugtak, de minderről nyilván nem tudott semmit. Mert a szemét nem nyitotta ki, félig nyílt ajka szaporán lihegett, mellén nyugvó keze egyik ujját föl-fölemelte, mintha néma dal ütemét verte volna a vastag pokrócon. Megnyúlt barna arca olyan sápadt volt, mintha egy csepp vér sem lett volna benne.

- Alig tuda elvánszorogni Pestig - mesélte fakó hangon Gerhardus, s leült az ágy szélére, kezébe vette Ottó fráter kezét, s komoran nézte. - Bár azkor még nem vala ennyire. Mendönképpen Béla úrval kévána szólni, gondolá, Béla urunk Budán lakozik. De nem vala ott, hanem Esztrigánban vala. Mikor megjöve, látánk, hogy szegény ézös felünk nagybeteg, de mégsem alitánk, hogy így leszen... Néhány napig pihene, s mondá, elmegyön velem Esztrigánba, de nem mehete... Lám, így vagyon... Ágynak ese, félrebeszéle, bár olykor esznál vala. Így mondá, ide akar jönnie, mert érzi, meghal immár. Itt éle Fejérvárott, itt es akar nyugodnia...

Paulus fráter hozta a forralt bort. Gerhardus meg Richardus föltámogatta a beteget, s kanállal néhány csöpp bort töltött ajkai közé. Nagy türelemmel, fáradozással sikerült is lenyeletni vele valamelyest. Ezután Richardus nyers tojást öntött a szájába, s visszafektették megint.

- Most eredjetök ki mindnyájan, ézös feleim - rendelkezett Richardus fráter. - Hátha aludnék szegény, s megerősödnék valamelyest. Imádjunk érette ájtatval.

Kimentek hát, s nyomban a kápolnában gyülekeztek valamennyien. A perjel hangosan imádkozott, s ők duruzsolva mondták utána a zsolozsmát, mélyen leborulva a kövezetre.

*

Gerhardus fráter állandóan a beteg mellett volt, alig evett, s csak fél szemmel aludt. Részt vett az ápolásban Paulus meg Richardus fráter is és természetesen Julianus. Bár ő maga is alig lézengett még, a perjel tilalma ellenére Ottó fráter cellájában ült, s ha igen kimerült, az asztalra borulva aludt. Kézzel-körömmel vonszolta volna vissza Ottó frátert az életbe, azt hitte, ha minden pillanatát, mozdulatát, lélekzetét lesi, nem fog meghalni. Ajka szüntelen mormolta az imádságot, s bár ennie kellett volna, másnaponként böjtöt tartott a fráter. De ha ránézett sárga, beesett arcára, mereven kiálló pofacsontjaira, nagy homlokára tapadt nedves bőrére, besüppedt, állandóan behunyt szemére s valószínűtlenül vékony, csontos ujjaira, elvesztett minden reményt. Naponta százszor kérdezte Gerhardus meg Richardus frátert, mit gondolnak, életben marad-e. Azok csak hümmögtek, s a vállukat vonogatták. Úgy bántak a beteggel, mint anya a kisdedével. Fölemelték könnyű testét, tisztába tették, meleg vízzel megmosták, fogait szétnyitva forralt bort, nyers tojást adogattak be kanállal, törölgették verejtékes homlokát, követ melengettek s raktak mellé, betakargatták bundával, pokróccal, igazgatták a feje alját, figyelték minden rezzenését, minden sóhaját. Fülüket a mellére hajtva hallgatták szíve verését. Julianus is hallgatta, figyelte a jeleket, mit mondanak. Semmi jót nem mondtak. Hevesen, vadul vert ez a szív, mint kalitkába zárt madár, mely szabadulni, repülni szeretne már a világ rabságából.

Nem a halál miatt aggódtak, hiszen tudták ők is, mi a halál. Isten tenyerén pihentek, s amíg ez a tenyér el nem ejtette őket, nem féltek semmitől. E mulandó világból folyton készültek a másik, örök világba, s ha szerették vidáman szolgálni Istent ezen a földön, még inkább szerettek hozzá visszatérni az örök boldogságba. Tudták, Ottó fráter sokat törődött, sokat szenvedett teste megérett a pihenésre, lelke a megdicsőülésre. De mielőtt örökre elmegy közülük, hallani akarták, merre járt, mit látott, tapasztalt, mit tanácsol, mit tegyenek... Sikerült-e megtalálnia azokat a távoli magyeriakat, akikről annyi szó esik mostanában, s akikkel az ifjú király annyit törődik.

Egy éjjel csak Julianus meg Gerhardus volt Ottó mellett. Julianus az asztalra borulva szundikált, Gerhardus virrasztott. Nagy csend volt, a vastag falakon semmi nesz sem hatolt át. Csak a beteg halk, szapora pihegése hallatszott. Egyszer csak Julianus fölserkent. Gerhardus állott mellette, s fogta a vállát. Barna szeme jelentőséggel teli nézett rá, állával könnyedén a betegágy felé biccentett. De nem szólt semmit. Julianus a betegre nézett. Nyitva volt a szeme, bágyadtan, kissé csodálkozva bámult rá, ajka remegett.

- Vajon magához tére? - suttogta Julianus.

- Vagy lám ez az utolsó pillanata - lehelte alig hallhatóan Gerhardus.

Moccanás nélkül figyeltek. Ottó fráter szeme makacsul meredt Julianusra, majd, hosszú idő múltán, szerteszét bolyongott a cellában, meg-megpihent a bútorokon, a mennyezeten, ajtón, végül a feszületen. Vajon tudja-e, mit lát? Mintha erőszakkal kényszerítette volna magát, hogy a világba visszatérjen, a tárgyakat fölismerje, az embereket, akik a gyertya sárgán libegő fényében mint árnyak állottak mellette, nevükön nevezze. Ajka egyre mozgott. Végre minden erejét összeszedve, feléjük fordította sárga, súlyos fejét, s most már úgy meredt rájuk, mint aki tudja, mit lát.

Gerhardus óvatosan fölé hajolt.

- Megösmer - mondta boldogan, elszoruló torokkal, s szemébe könnyek szöktek. - Ézös felem, drága egy felem, ösmersz-e? Látol-e? Él, él, tám meg es marad, hála adassék a kegyös Úristennek! - Aztán ismét feszülten figyelt. - Gerhardus, az vagyok hát... - kiáltott föl s elpirult. - Ez meg Julianus fráter! Emlékszöl? Tudod?

A sárga fej alig láthatóan megbiccent.

- Julianus... - suttogták a duzzadt ajkak. - Hol vagyok?

- Fejérvárott vagy, köztünk vagy! - örvendezett Julianus is a beteg fölé hajolva, s iparkodott visszafojtani fölbuggyanó könnyeit.

- Bene... bene... Méges... itt halhatok meg...

- Nem halsz meg, fölélsz immár - biztatta Julianus.

A sárga fej szelíden ingott, a duzzadt ajak mintha gúnyosan, hűvösen elmosolyodott volna. És mégsem a régi Ottó fráter mosolya volt ez a hűvös mosoly. Most úgy érzi, fönt van a hegyen - gondolta Julianus. - Érzi a nagy ezüstgömböt, amely mintha belőle kelne ki, és dagadna, tágulna... Most olyan könnyű, mint a pehely, noha mozdulni sem tud... Mink pedig itt vagyunk alatta mélyen, s a kezünk csak távolról nyúl felé...

Gerhardus bort emelt Ottó fráter ajkához. Ivott egy kortyot, aztán intett, hogy nem kell. Különös, hűvösen szánakozó mosolya megint megjelent, mintha mondaná: mit tartjátok ide azt a bort, nekem már nem kell semmi! Szemét behunyta, s mintha ismét az eszméletlenség mély vizeibe szállott volna alá. A két fráter már azt hitte, meghalt. De nem, ismét kinyitotta a szemét, s halkan szólt:

- Még vagyon... egy nap... s megyök. Jól vagyon.

Hiába lesték azután, egész éjjel nem szólt többet, hanem behunyta a szemét, s nem tudott magáról semmit.

Az egész klastrom lábujjhegyen járt, imádkozott, böjtölt, Gerhardus szomorú volt, Paulus folyton futkosott a borral, tojással, meleg kövekkel, Richardus meg óránkint jelentette, hogy a beteg állapota milyen. Mindnyájan reménykedtek a gyógyulásban, különösen Richardus fráter. Kijelentette, hogy az a néhány szó, amit a beteg mondott, biztató jel, most már lassanként egészen észhez tér. Szerencsére ő tudja, mi a baj oka. A máj. A mája beteg. Isten tudja, mennyit szenvedett, fáradt, éhezett szegény azokon a rettenetes vidékeken. Tán Ázsia szörnyetegei között is megfordult, a kénköves tavakat is látta, féllábúak kerítették hatalmukba, megkínozták... De most már tudja, hogy a májban van a betegség fészke. Sárgarépát neki vízben főzve, amennyi csak belefér, meg azt a forrázatot, amit majd ő maga készít a konyhán. Ki is ment nyomban, s hozzáfogott a kotyvasztáshoz, mindenkit elküldve a közelből.

Másnap estefelé Ottó fráter megint kinyitotta a szemét, s visszanyerte öntudatát. Richardus fráter rohant is nyomban egy tál főtt sárgarépával, egy kupa főzettel a cellába. De kudarcot vallott, mert a beteg csak szánakozón mosolygott, szelíden ingatta a fejét, és semmi rimánkodásra be nem vett egy falatot, meg nem ivott egy kortyot.

- Még egy nap... vagyon... - dadogta hangtalanul. - Julianus... ézös felem - suttogta, s Julianusra meredt a tekintete.

- Itt vagyok, látol-e? - lépett hozzá Julianus, s letérdelt az ágy elé, hogy szeme egy szinten legyen a betegével.

- Látlak, felem.

- Esznál vagy-e?

- Esznál - mosolygott Ottó fráter. - De érzöm... rám borul a fényösség... Jól vagyon.

- Szólhatol-e még valamit?

- Megvagynak - suttogta a beteg, s megint elmosolyodott. - Igazságod vala...

Julianus figyelmét erősen összeszedve bámult a beteg sárga arcába, hogy egyetlen mozdulását el ne szalassza. Ottó fráter nagy szünetekkel mondott egy-egy szót, azt is alig lehetett hallani. Inkább csak sejteni lehetett ajka mozdulásából, szeme pillantásából, föl-fölsuhanó, szánakozó, hűvös mosolyából. Gerhardus az ágy lábánál állott. Hosszú idő telt el így.

- Megvagynak? - ismételte Julianus.

- Meg.

- Hol?

- Azhol gondolád... magam es alejtám... de nem hivém...

- Merre menél?

- Eredj Matrikába... Onnét alánok földjére... Bulgárba... Jaj, én visszaford... fordulék kunok földjére... Érzem, meghalok... Isten segélt... Jól vagyon.

- Látál csak egyet es?

- Láték... egyet... ruszok földjén... Nem ruszok földjéről... nem onnét. - Egész arcát elöntötte a szelíd mosoly. - A tieid földéről. Magna... Magna... Jól vagyon.

Behunyta a szemét. Julianus szíve úgy vert, hogy vissza kellett nyelnie. Egész testét átfűtötte a forróság. Megragadta a nedves, hideg kezet, és szinte rákiáltott Oltó fráterre:

- Esznál vagy-e?

- Észnál... vagyok. Az onnét... menjön el - s reszkető ujja Gerhardusra mutatott. - Ne álljon ott.. lábomnál... fejemnél álljon... még egy napig.

Gerhardus nyomban az ágy fejéhez állott. A beteg megnyugodott, kinyitotta a szemét.

- Most ügyelj - suttogta meglepően biztos szóval. - Egy napom vagyon. Ne, ne szólj hazudságot. Én tudom. Jól vagyon. Nem kell sömmi. Ne vigasszatok, ne gyógyejtsatok. Itt az üdőm, elmegyök. Jól vagyon. Ám kerállal nem szólhaték. Csak annyi üdőm vala, hogy meghaljak. - Mosolygott. - Jól vagyon.

Julianus nagy izgalmában száz kérdést tudott volna föltenni, de a beteg elhallgatott, s a "jól van"-nal bezárta a beszélgetést. Szemét ismét behunyva, kezét a mellén békésen összetéve úgy feküdt, mintha meghalt volna. Csak rövid, szapora lélekzése mutatta, hogy él.

Amit Julianus megtudott, vajmi kevés volt, de éppen elegendő ahhoz, hogy szinte kikeljen magából, s azt sem tudja, mihez fogjon, minek örüljön. A refektóriumban bőven elmondott mindent, amit Ottó fráter szavai alapján gondolt, s az az egész klastromot fölbolygatta. A perjel a rendkívüli események miatt fölfüggesztette a szilenciumot is. Többen, akiknek eddig kisebb gondjuk is nagyobb volt Magna Hungariánál, a könyvesházban kutakodtak, krónikákat böngésztek, összehasonlították a Gesta Maiort a Gesta Hungarorummal, forgatták Gottfriedus Vuerbiensist, s olyan örömmel fedeztek föl egy-egy megbújt mondatot vagy csak szót, mint böngésző gyermekek a szüret után megmaradt szőlőszemeket. Szaladtak nyomban Julianushoz. De olyat, amit ő könyv nélkül ne tudott volna, alig mutathattak. Buzgalmukban még a klastromokban megforduló öreg embereket is kikérdezték, mit tudnak a régi Magyarországról. A vének, látván, mily nagy jelentőségre emelkedtek, fölfújták arcukat, s nagy kevélyen, kimérten elmondták mindazt, ami a Gesta Maiorban, sőt az ebből kivonatolt Gesta Hungarorumban olvasható volt. A Dontű-magyaroknál nem jutottak messzebb. Emlegették, hogy a Dontű-magyarok országa vizek, mocsarak között fekszik, sokkal nagyobb az új Magyarországnál, lakói elszéledeznek egészen Kijóvig meg a rómaiak fővárosáig, Konstantinopolisig, akadt olyan kivénhedt katona is, aki állítólag találkozott római földön Dontű-Magyarországból való magyarokkal, olyan pedig nem egy, aki részt vevén Béla ifjabb király halicsi hadjáratában, Kijóv környékéről odasodródott Dontű-magyart látott. Mindezt összerakosgatták, s határtalan lelkesedéssel már arról beszéltek, hogy az a keleti, mint mondták: "ázsiai" Magyarország az igazi, ott tiszta vérbeli magyeriak laknak, a régi erkölcsöket nem felejtették el, s ha akarnák, nagy sereggel ide jöhetnének, legyőzhetnék ezt a szétrágcsált, nagyuraktól nyúzott, nagypapoktól zsarolt, még egyházi átokkal is sújtott országot. Mint ilyenkor lenni szokott, a tudósok által nagy fáradozás árán kihüvelyezett igazságokat álmokkal, indulatokkal keverték össze, s olyan Magna Hungariát építettek föl puszta szavakból, amelyben együtt volt minden, amit szépnek, jónak, igazságosnak, kívánatosnak, dicsőségesnek tartottak.

Ottó fráter állapota nem olyan volt, amilyen a közeli halálukat váróké. Az után a szaggatott beszélgetés után, amelyet Julianusszal folytatott, visszaesett ugyan önkívületébe, de estefelé ismét magához tért, suttogó, de nyugodt hangon Julianust meg Gerhardust kereste, inni kért, majd fejét majdnem könnyen emelve kívánta, hogy támasszák meg vánkosokkal, mert szólni akar. Nem értették, mit akar szólni. Csak Julianus leste türelmetlenül, hátha ismét az utazásáról beszél. Hátha most megtudnak mindent!

- Hívjátok perjel atyát, Desideriust, Paulust, s jöjjön, valaki befér a cellába - rendelkezett Ottó fráter.

Nyomban besirültek valamennyien, akik csak befértek. A nagy csendben köhinteni sem mert senki. Bár többen azt hitték, Ottó fráter a gyógyulás útján van, a cellát mégis megülte valami bizonytalan szorongás, mintha a füstölő gyertya illatába, a betegágy, a csuhák szagába még tömjén meg friss forgács kesernyés, nyomasztó illata is keveredett volna. Richardus vidám volt, vagy vidámságot mutatott, s egyre integetett, hogy a fráter túljutott a veszedelmen. Julianus azonban tudta, hogy ez a megkönnyebbülés csak a halált megelőző élénkség, a beteg arca közönyt, tökéletes nyugalmat mutatott, és a tekintete sem volt olyan révedező, mint eddig, hanem határozott, szinte kemény. Fejét magasan föltámasztva ült ágyán a bundák alatt, sárga, csontos kezeit ölébe nyugtatva, csontos besenyőarcát társain körüljártatva, vékony ajkát szorosan összezárva.

- Holnap meghalok - mondta egyszerű, nyugodt szóval, minden erejét összeszedve, hogy tisztán hallják. - Ne ámétsatok, feleim. De még utoljára szólani akarok hozzátok. Magamról csak azt, hogy megköszönöm jóságotokat. Igaz feleim valátok. Valamit ellenetök véték, megengedjétök.

- Kora még így szólanod, ézös fráter - szólt közbe valaki hátul, az ajtó mellől.

- Kenyerögjetök érettem - folytatta, oda sem hederítve a közbeszólásra -, hogy Isten is megengedje bíneimet. A ti érdemötökérte. Damankos atyánk érdöméérte. - Pihent egy keveset, verejtékes homlokát végigtörölte ujjaival. - Mint tudjátok, szörzet mestöre s kerál kévánságára, de mindnyájunk kévánságára is, elindulánk négyen, hogy elszakadott feleinket megkeressük, nékik az Evángéliomot elvigyük. Hírt hozzunk róluk. Űket Jézus Úr szeretetébe vezessük. Kunok földjén, dunai bolgárok tartományán haladánk a Khazár-tengör felé. Onnét hajón menénk. Négyen indulánk, végezetre elfogyánk a sok kénlódásban. De elérénk a nagy folyók vidékét, azhol eleink lakozának, s most Kijóv birodalma vagyon. Magam haladék tovább, amerre hallám, magyeriaknak kell lenniök. Kijóv birodalma mellett besenyők legeltetnek... mint tudjátok, magam es besenyő ivadék vagyok... ösmeröm a nyelvüket... Mint kalmár menék közébük s kérdezősködék. Így hallám, vagyon egy ország, amely a Meotis mellett kezdődik, s egészen... egészen ama nagy högyekig terjed, azhol Alexander császár a nagy kaput építteté. S tart ez az ország Keletnek egy nagy, ézös vizű tengörig, s Északon kazárok földjéig. Ott nem járék immár, mert Isten elvevé erőmet. De megtudám, hogy ezön a tartományon túl, a sivatagon es túl, messze Északnak, vagyon egy nagy birodalom... högyek között...Bulgár mellett... a nagy Etil mellett... - Szemét Julianusra emelte, aki előrehajolva leste szavait, minden moccanását és elmosolyodott. - Ott kell lenniök. Mert már Kijóv keleti részében találék egy magyerit, azki innét való volt... Férjfiú vala, téli nyestbűrt hoza onnét... magyeri nyelvön szóla, s bár nehezen, de értém... Most immár kevés üdőm vagyon - sóhajtott, s pihent egy kicsit. - Azért lelkötökre kötöm, küldjetök esmég másokat... Küldjétek Julianus frátert. Ű tudja, hol kell keresnie... s valaki keres, talál... Én nem hivém, hogy ott kell lenniök, azhol Julianus mondá. Neki vagyon igaza. Menjetök Béla úrhoz. Utolsó izenetöm hozzá, segélje Julianust és társait. Menjetök arra, amerre én valék... s onnét Északnak - fordult ismét Julianushoz. - Bulgár fölött meglelitök őköt. Most eredjetök ki, gyónni akarok, s magamhoz vennem Jézus Urunk szentségös testét. Azután meghalok, Isten veletök.

Intett, hogy menjenek ki, csak a perjel maradjon ott, akinek gyónni akar.

Ellenkezés, egyetlen szó nélkül kihúzódtak a cellából, mélyen meghajtva fejüket Ottó fráter felé. Ő erőtlen kezével áldást intett nekik, kis keresztet rajzolva a levegőben. Reggelre meghalt.

*

A végső tisztesség szertartásai, a kápolnában fölravatalozott fráter lelkéért éjjel-nappal mondott könyörgések, a temetés, a lelkiüdvéért bemutatott mise nyomott hangulatot terítettek a klastromra. Julianus nem gondolt most másra, csak a halottra, aki röviddel ezelőtt még élt, beszélt, mosolygott, imádkozott, s most mereven, hidegen fekszik sírjában, testében megkezdte művét az enyészet, és soha többé nem jár-kel szeretett fráterei között. Hiába tudjuk, hogy ez a földi lét csak silány színhelye megkísértetéseinknek, nehéz előkészület az igazi életre, Siralom Völgye, melyet panasz, harc, csalás, gyűlölség, paráználkodás, ínség, állati töltekezés, káröröm, születők várása és holtak siratása tölt meg, hogy jó innét szabadulni, s az örök fényben Istent megismerve boldogan élni, a halottat mégis visszakívánjuk, szeretnénk társunkat magunk mellett látni, s távozása a reménytelen árvaság lesújtó érzését kelti bennünk. Tudjuk, ő már vigadozik, s fejére tétetett a korona, de mi siratjuk, mintha szerencsétlenség érte volna. A szeretet mindent magának követel, s még a gyűlölet is keserűségre változik, ha látjuk, hogy akit életében gyűlöltünk, nincs többé, nem gyűlölhetjük többé. Julianus pedig mindig szerette Ottó frátert, amióta csak ismerte.

Amikor tehát meghalt, ő is a szomorúság bűnébe esett, noha ezt a bűnt a szeretet hozta reá. Újra meg újra elgondolta, ha ő is vele ment volna, nem jutott volna korai sírba. Segítette, ápolta volna, szájától vonta volna meg a falatot, hogy éhen ne vesszék, körmével kapart volna gödröt, hogy vizet fakasszon, s tenyeréből itatta volna. Elnéző, hűvös mosolyától új és új erőre kapott volna ő is. Ketten bizonyosan eljutottak volna a keresett földre, s meggyújtották volna feleiknek az Evangélium fáklyáját. Milyen jó lett volna vele küzdeni, őt támogatva együtt munkálkodni, a nagy művet végbevinni! Hiszen senki sem értette őt úgy, mint Ottó fráter. Már akkor egyetértett vele, amikor növendék korában először mondta el neki terveit.

Kutatott magában, mit vétett ellene, s nagy bűnbánattal vallotta meg, bizony irigykedett rá, versengett vele, bántotta, hogy a király és a szerzet Ottót s nem őt küldte Keletre, szorongott, vajon kié lesz a dicsőség, harag emésztette, hogy Kunföldre kellett mennie s eltemetnie terveit. Szűk elméjébe nem fért Isten szándéka, kicsinyhitű volt, zúgolódott, s neheztelése Ottó fráterre fordult. Mindezt el kellett volna mondania Ottónak is. Töredelmesen kérnie kellett volna bocsánatát. De ezt is elmulasztotta.

Meggyónt mindent hosszan a perjelnek. Csak amikor így bűneitől megszabadult, s kapta meg az absolutiót, elvégezte a pönitenciát, könnyebbült meg, s gondolta végig, mit is kell most már tennie, hogy Ottó szándéka szerint járjon, s végső rendelkezését, mellyel őt jelölte meg utódjának Magna Hungaria fölkutatásában, a nagy mű végbevitelében, becsülettel teljesítse.

*

Amint az élet visszatért megszokott medrébe, nyomban hozzáfogott az előkészületekhez. Most már egy pillanatig sem kételkedett, hogy ezen a tavaszon el fog indulni. Nem aggasztotta a király véleménye, a szerzet szándéka, leendő társainak viselkedése. A dolog eldőlt. Itt állott a küszöbön, amelyen túl most már kézzelfogható közelségben integetett a beteljesedés. Mindenben bizonyos volt. Tudta, csak napról napra el kell végeznie a kicsiny és mellékes föladatokat, az út nyílegyenesen vezet Magna Hungariába. A kérdések, hogy például hányan induljanak, hogyan öltözzenek, mit vigyenek, csak stádiumkövei voltak magának az útnak. Egyiket elhagyva máris fölbukkan a másik, s jelzi, mennyire jutottak. De ez már nem is maga az út. Az út a háta mögött van, s a váradi klastromból Fejérváron, Bononián, Esztrigánon, Havaselvén át vezetett idáig. Ami még hátra van, csak gyaloglás vagy lovaglás, éhezés vagy szomjazás, izzadás vagy didergés, fáradság vagy álom.

Egy este cellájába hívta Gerhardust, Desideriust és Paulust. Amikor leültek, keresztet vetett, s Istenhez fohászkodott, majd halk, komoly hangon, minden szót már előre pontosan tudva, mintha készen lett volna benne régóta, így szólt:

- Ézös feleim, hát tudjátok, mi a dolgunk. Elérköze az üdő, amikor útnak eredünk, hogy elvigyük Keletön maradt feleinknek az Evangéliumot.

Mind a három fráter bólintott, mintha egyebet nem is várt volna.

- Én szánám el magamot Isten akaratából, hogy vezesselek bennetöket, s feleljek érettetök s az ügyért Isten előtt. Ösmérjük egymást majdnem húsz esztendő óta. A szent engödelmesség nevében fogunk összve, hogy egymásért halálig helyt állunk, magunkot nem, csak szent ügyünköt nézzük, egyházunkat s országunkat szolgáljuk.

Szinte komoran hallgatták s bólintottak.

- Ördöng megkésért majd, vad népök fenyögetnek, lábunkot élös kű, tüske töri, ruhánk megszakadozik, éhhalál, nyevolya, mendönféle kórság vár reánk. Szeretnénk majd visszafordulni s hazajönni a kedves klastrom meleg fészkébe, feleink s véreink közé. Csüggedünk, összveesünk, tám egyikünk-másikunk el es veszejti okosságát. De mindez sömmit sem teszen. Megyök a kerálhoz, Filep és Jakab apostolok vigiliája után indulunk.

- Ez az igaz szó - mondta Paulus.

- És ha kerál nem ád költségöt, segétségöt, késérőt? - kérdezte halkan Desiderius.

- Megyünk magunk. Kápsálunk, miként eddig.

- Akkor nincs mit jártatnunk a szánkat - mondta Gerhardus. - Vagy tám vagyon valamelyötöknek még mit mondania?

- Nincs - ingatta a fejét Julianus.

- Néköm sincs.

- Neköm sem.

Fölálltak, s egyszerre kinyújtották a kezüket, mint akiket ugyanaz a gondolat tölt el.

- Kezet reá! - nevetett Gerhardus.

Keményen s hosszan megrázták egymás kezét, mintha birkóznának.

- Szegény Ottó frátert, Isten nyugossza, csak halálában késérém - tűnődött Gerhardus -, de tégöd, Julianus, éltödben. Én már csak arra támadék ez velágra, hogy utazókat késérjek. - Paulushoz fordult: - No, te vagy a legifjabb közöttünk, neköd kell majd főznöd az úton. Tudsz-e főzni, he?

- Ne félj, fráter, csak kerejtsetök tíkot, ludat, malacot, megfőzöm, megsütöm én - nevetett a fráter.

Julianus beleesett a tiszta öntudatosságnak és öntudatlan álomnak valami olyan állapotába, amit még sohasem érzett. Hasonlított ahhoz az állapothoz, amiben akkor volt, amikor tilalom ellenére Majs apához bandukolt a Zengőn, amikor fölment a klastromba, s kérte a perjelt, vegye be növendéknek, amikor később Fejérvárott kiszökött a klastromból, s ment, ment a mocsáron át a sásrengetegben, hogy egy vén fűzfa tetejéről nézze a fölkelő Napot. Ehhez a mostani állapotához azonban nem tapadt semmi szenny. Nem volt mögötte tilalom, nem volt keserű földi szerelem. Csak a vágy volt a régi, hogy menjen, menjen előre elhatározott, titkon érzett útján, nem törödve azzal, hogy végzi, mire jut.

Gyertyaszentelő napján vad havaseső esett, sivított a szél, kutyát sem lehetett volna kiverni a szabadba. Ez jó jel volt, a medve ilyenkor kibújik hosszú álma után odújából, megrázza bundáját, ásít, elégedetten dörmög, s megnyújtóztatja fásult tagjait. Nem fordul vissza, mert tudja, szép tavasz következik most már. Julianus is fölkészült, átalvetőjébe a Breviárium mellé köleslepényt, szárított halat, hagymát tett, s a perjel elé térdelve, áldását kérte. Mindnyájan a kapitulomházban voltak. Meghatottan érezték, ez az esztrigáni út több most afféle hosszú utazásnál. Megölelték, arcul csókolták Julianust, s keresztet vetettek reá. Gerhardus, Desiderius meg Paulus elkísérték a Királykútig, s ott ismét keményen kezet ráztak vele.

- Osztán okosan szólj Béla úrval - intette Gerhardus.

- Nehogy ottfogjanak az udvorban gyáknak - így Paulus.

- Csak meg ne taknyosodj, meg ne nyevolyásodj e lucskos üdőben - aggódott érte Desiderius.

Ott álltak az úton, míg csak Julianus el nem tűnt.

*

Maga volt az elhagyott tájékon, s megszaporázta lépéseit. Eső szitált, hűvös szél fújt, de a levegőben már érezni lehetett a tavasz illatát. Erős földszag áradt, a vizek megálltak a mélyedésekben, a Vértes távolból kéklő oldalán még hó fehérlett. Nagy sereg varjú vonult éktelen károgással a város felé. Ez még havat mutatott. Julianus mindent nagyon helyesnek s jónak talált, lábai könnyen s gyorsan vitték a római hadiút nagy, lucskos kövein. Vidám volt, énekelt. És közben elgondolkozott. Nem azon törte a fejét, mit mondjon Béla úrnak, bizonyos volt benne, hogy a kellő pillanatban megtalálja a kellő szavakat. Érezte, a király ugyanazt akarja, amit ő, sőt ugyanúgy. Hogy nincs közöttük semmi ellentét. Mintha egy anyaméhben fogantak volna. Gondolatai inkább azon a sok csodán jártak, amit életében tapasztalt. Hányszor történt az, amit nem akart, s később kiderült, hogy tulajdonképpen akarta, csak nem tudott róla. Sőt éppen csak azt akarta, semmi mást. Nem akart barát lenni, s az lett. Nem akart Itáliába menni, azt sem tudta, mi az az Itália. És odament. Nem akart új szerzetet fundálni, s ott volt Paulusszal, amikor az új klastromot rakták. Nem akart zsidóval, szerecsennel közösködni, s egy szerecsen házában lakott, tőle arabusul tanult. Még besenyőül sem kívánt tudni soha, nem szerette a besenyőket, mégis már gyermekkorában megtanult besenyőül a zsiványok közt. Végezetül nem akart Magna Hungariába sem menni, amikor a királynál kudarcot vallott, sőt el akarta temetni régi vágyait mindörökre, s most íme, mégis elindul. Nem akart eljönni Havaselvéről, s amikor megtudta, hogy Ottó fráter úton van, egyik pillanatról a másikra hazaküldték. Azt is ki gondolta volna, hogy a nagybeteg Ottó frátert éppen Gerhardus kíséri Fejérvárra. És ő kísérte szegényt, hogy a közös útra együtt induljanak... Miközben az úton bandukolt, mélyen átérezte, hogy Isten hatalma vezérli, gyakran az ő szándékai ellen s mégis legmélyebb szándékai szerint.

Egész úton alig evett, az esőt, estefelé a havat, szelet alig érezte, vidám volt, erősnek, könnyűnek érezte magát, s úgy átfűtötte az izgalom, hogy kimelegedett belé. Este már meghúzódott egy öt-hat nádházból álló szállás közelében, belebújva egy szalmakazalba. Alig vackolt le, nagy szuszogva, óvakodva egy kis fekete, bozontos kutya bukkant elő a sötétből, s hosszan vizsgálgatta őt. Majd odalépkedett, megbűzölte kámzsáját, sőt a kezét is. Látva, hogy szent emberrel van dolga, nagy nyugalommal mellé bújt, karikába gömbölyödött, s orrát a lába közé dugva, nagy szusszantással álomra szánta magát. Így aludtak jó egyetértésben reggelig. Reggel pedig vele tartott az úton.

Másnap egy kalyiba adott szállást Julianusnak. Nem akart ugyan bemenni, de az öreg ember, aki magányosan éldegélt itt az erdőszélen, szívesen hívogatta, a tűz mellé ültette, meleg köleskását adott neki, s kérte, pihenjen a sarokban, a farkasbőrön. Míg álom szállt a szemükre, elmondta az öreg ember, hogy gyalázatos világot értünk, a gyermekek nem tisztelik vén atyjukat, őt is elkergette a háztól a családja, pedig milyen szép szállásuk, mennyi földjük, barmuk, lovuk van. Most hát egyedül él, madarat fog, tőrt vet, imitt-amott kölesért elcseréli. Jobb is így egyedül, ha már vége a régi jó időknek, amikor a véneket tisztelték még a sárga csőrű fiatalok.

A tűz békésen pislogott a hőkűön, a kiskutya kint vakarózott a kunyhó küszöbén, s Julianus, elvégezve ájtatosságát, csendes álomba merült.

Harmadnap estére megérkezett Pestre. Egyenest a klastromba tartott. Amikor megdöngette a kaput, nyugtalanságot érzett. Ez az a klastrom, amit Balázs fráter alapított, s ahová később az esztrigáni rabszolgálót küldte.

A klastrom elég gyér számú lakói nagy örömmel fogadták, a refektóriumba vezették, nyomban megkínálták tejjel, mézzel, sajttal és kenyérrel, elhalmozták kérdezősködésekkel. Mikhál fráter arca megvékonyodott, szeme lázasan ragyogott, hajába is ősz szálak keveredtek, valami kórság gyötörhette. Balázs fráter azonban hajszálra olyan volt most is, mint régen. Hosszú, csontos termete nem hajlott meg, nyakán a hatalmas ádámcsutka görcse ugyanolyan fürgén ficánkolt, hangja ugyanolyan mély döngéssel kongott. Nem volt higgadtabb sem. Nem, mert alig tette be a lábát Julianus, nyomban gúnyolódni kezdett, csúfolta a nevetlen kiskutyát - bizonyosan valami csatangoló rosszlélek bújt meg benne -, s erővel ki akarta kergetni a klastromból. Nagy nehezen rábírták, hogy hagyja békén. Vacsora után meg a kapitulomházban övé volt a nagy hang, egyre jobban belelovallta magát indulataiba, magas, sovány alakját kihúzta, barna szeme szikrázott, arcizma rángott, csontos keze hadonászott. Julianus csak bámulta. A kunok között még inkább megszokta a csendes szót, mozdulatlan kezet, nagy komolyságot és nyugalmat, a kunok mintha terméskőből lettek volna, bolondnak tartottak mindenkit, aki beszél vagy mutogat. Hát még a sok haszontalanság, ami Balázs frátert mozgatta! Vajon érdemes szót vesztegetni, annyit hadonászni Béla király rendelkezései miatt? Mert Balázs fráter most Béla urat szidta. Sápadt holdkóros - mondta. Azt hiszi, szépszerével vissza tudja keríteni a birtokokat, melyeket apja szanaszét adományozott. Előbb sereg kell, azután nem mer ujjat húzni vele semmiféle nagyúr. De ez fél az uraktól. Szörmentében bánik velük, nem mer a szőr közé nyúlni. Csoda-e, akinek görög felesége van? Puffaszkodó, kevély, cicomás görög. Csak sápódni tud, csak fitymálja az országot. Mit lehet várni egy királytól, aki lábbal tapodja atyja törvényeit? Ugye, kihirdették Fejérvárott a Csúcshegyen, hogy sem zsidó, sem szerecsen pénzát nem verhet, vámot, sókamarát nem bérelhet, adót nem szedhet. Ez a sápadt holdkóros meg vígan adja a királyi javakat zsidónak, szerecsennek, sőt egy Tika nevű nagyzsidóval cimborál, mintha mi sem történt volna. Mintha nem azért várták volna az uralkodását, hogy végre megtisztítsa az országot szipolyozóitól. Vajon meddig tart ez így? Ki mondja meg a királynak, nem addig a, elég volt?

A többi fráter is izgalommal hallgatta a nyughatatlan Balázs frátert. Mikhál foga vacogott, panaszkodott, hogy láz gyötri. Julianus olyan távol volt mindentől, mintha álomvilágban járt volna. Egyre mondogatta magában, meg kell bocsátania mindenki hibáját, Balázs fráterét is, hiszen nem akar rosszat, szíve csak az országért dobog, de azért lenézte, baráthoz nem illőnek tartotta izgágáskodásait. Azt is észrevette, hogy a fráter hol elkapja a tekintetét, mintha valamit rejtegetne, hol meg hosszan rámered, mintha mutatni akarná, nincs semmi titkolnivalója.

- Nos, hát most hová mégy? - kérdezte végül Julianust.

Ő elmondta, hogy a királyhoz tart, mert tavasszal indul Magna Hungariába Gerhardus, Desiderius, Paulus fráterekkel, s rendezni kívánja a költség meg a kíséret dolgát. Mindenki nagy tisztelettel bólogatott, sőt Balázs fráter is olyan képet vágott, mintha helyeselne, de azután mégsem tudta a begyében tartani, ami benne volt.

- Itt betegösködék szegény Ottó fráter is - mondta elítélő, bár sajnálkozó hangon -, én mindég mondám, ne menjön, maradjon, jonkább mívelkedjünk itt, ahol születénk, mint kergessünk haszontalan vágyakat, de nem hallgata reám. Így osztán nagybetegön hazatére, végezetül hamar meghala, Isten nyugtassa, de nem végeze sömmit. Vajon hány lelköt térejte meg? Még csak el sem juta odáig! Most kedég te is elindulsz. Mi a kórság gyötör, he? Megunád magyeriak országát? Avagy megutálád, csak nem meröd kimondanod? Itt vagyon dolgunk, itt kell mívelködnünk, nem oda távol futkosnunk, hegyet-vőgyet béjárnunk, hajókáznunk, olyan embörök közötte ténferögnünk, azkik a nyelvünköt sem értik. Tégy le róla, hallod, eredj haza. Minek ez a futkosás a velágban? Tám tüzes taplót dugának ülepödbe?

Julianus arra gondolt, hogy éppen ez a Balázs fráter szaladt annak idején az érsekhez, s pöngette a fülébe, milyen haszontalan, sőt káros dolog a Magna Hungariával való foglalatoskodás. Hogy azok a magyarok már nincsenek is. Krónikáink is csak keveset tudnak róluk. Érezte, mint árad benne a régi harag. De uralkodott magán.

- Hagyd el, fráter, nem értöd te ezt - csitította szelíden.

- Nem értöm hát, mert nem tűrhetöd, hogy ítéletöt mondjanak - pattant föl Balázs fráter, s reszkető ajka, rángó szemöldöke mutatta, föltámadt benne a régi, megmagyarázhatatlan ellenségeskedés. Oldalvást nézte Julianust, indulatát ferde mosollyal leplezte, de tekintete égett előredűlő homloka, nagy ereszes szemöldöke alatt.

- Tudom - folytatta Julianus igen nyugodtan, s magasról tekintett Balázs fráterre -, te valál, azki mikor hallád, hogy Magna Hungariát csapázgatom, elfutál Ugrin érsök urunkhoz, s megmondád neki a magadét. Bátorszömbe helyösléd tervemet. Tudom, te valál, azki bólogatál, de magadban megvetéd s fitymálád, valamit csak mondék. Ám én megengedök neköd...

- Mit mondasz? - kiáltott Balázs fráter fölugorva s homlokáig elvörösödve. - Vajon kellék-e én Ugrin érsöknek? Vajon magától nem tudá-e, mely bolondot akarsz mívelnöd? Én oda nem kellék. S tudd meg, Ottó fráter ma is élne, gyóntatna, prédikálna, gondozná Isten szőlőskertjét, ha te nem mívelsz még belőle is bolondot! Soha ű el nem mönt volna, ha nem biztogattad, hitögetted volna!

Megint szemközt állottak egymással, mint egyszer, régen, a fejérvári úton. Csakhogy akkor Julianus szeme is szikrázott, s arra gondolt, kést kellene mártani ebbe a fickóba, meg kellene szorongatni görcsös ádámcsutkáját. Akkor majdnem egymásnak estek, megcsúfolva szerzetesi ruhájukat, fogadalmukat és reguláikat. De most csak Balázs fráter szeme égett, mint a parázs, az ő szemöldöke rángott, az ő arca pirult, mint a főtt rák. Julianus nyugodt maradt. Mosolyogva nézte a frátert, s csodálkozott rajta. Micsoda megszállottság ez Balázs fráteren? Mi leli? Miért nem tudja őt elviselni? Az ördöng miféle sugallatokat sugdos a fülébe, hogy ne tűrje meg őt sehol? Miért lesz beteg Balázs fráter, ha látja, hallja a hangját, figyeli szavait?

Intett, hogy feküdni megy, s lassan kiballagott a kapitulomházból.

Mikhál fráter már nem volt közöttük, a láz annyira elővette, hogy bunda alá kellett bújnia. De nyilván az ő rendelkezése volt, hogy a kis fekete kutyát eresszék Julianus cellájába. Ott is feküdt a gyalázatos az ágy kellős közepén, jól belefészkelődve a farkasbőrbe s csak kis fekete szemével pislogva bocsánatkérően, farka végével verdesve alázattal, amikor Julianus belépett.

- Jól vagyon, no - biztatgatta Julianus, és megsimogatta a fejét. - Maradj csak, aludj, ha már a gazdád levék. Ne mondd, hogy kutya vagyok a kutyához.

Sokáig nem tudott elaludni, a Balázs fráterrel történt jelenet elszomorította. Tisztán látta a fráter útját. Addig hajtja, kergeti izgága lelke, addig hadakozik jobbra-balra, addig szidja, csúfolja az embereket, míg egyszer csak egyedül marad. S mert a megbánásra nincs benne hajlandóság, lehetetten, kárba veszett, keserű vénember válik belőle. Bizonyosan sohasem szerette igazán senki - gondolta. - És azért leve barát, mert szeretetet kíván... Bár akadna olyan szent férjfiú, aki olyan erősen tudná szeretni, hogy mindent megkapna, amit életében nem kapott meg...

De ő nem volt ilyen szent férfiú, s akárhogy sajnálta is Balázs frátert, nagyon távol érezte magától. Holnap reggel tovább megy, este Esztrigánban lesz... És ez a klastrom, Balázs fráterrel együtt, olyan, mintha álmában látná. Az Isten nyilván tudja, mit kezdjen vele.

*

Esztrigánba megérkezve, az ottani Domonkos-rendi klastromba szállott. Amikor első ízben járt ebben a városban, nem tudott hová lenni a gyönyörűségtől és meghatottságtól. Most alig látta. Nem volt több a számára, mint futó és szükséges megálló, ahol el kell végeznie fontos, de egyáltalában nem lényeges dolgát, hogy tovább mehessen az igazi útra. Bizonyos, hogy akkor, amikor először látta Esztrigánt, az idő is kedvezett. Most azonban hol hó, hol meg eső esett, a hegyek felhőben úsztak, és szinte füstöltek, a körös-körül elterülő rengeteg erdő szürke volt, a kis sövényházak meg kunyhók szinte elmerültek a lucsokban. Még a "szép templom" és a palota is színtelen, majdnem szomorú volt.

De itt tartózkodott Béla ifjabb király, s ez volt a fődolog.

A klastromban ismét nagy jövés-menés, kérdezősködés támadt. Julianus mintegy álomban felelgetett az ezer kérdésre. Fárasztotta szerzetes társai égő kíváncsisága. Mindezen túl akart már esni, s bár a keresztyéni szeretet türelmével válaszolgatott és mesélgetett, gondolatai azonban máshol jártak, maga sem tudta, hol. Az álomszerű állapot, melyben Ottó fráter halála óta volt, egyre erősödött, az a világ, melyben gondolatai forogtak, volt a valóság, s ez, amely körülötte volt, a képzelet világa.

Azt örömmel állapította meg, hogy itt, Esztrigánban is alig beszélnek másról, mint Magna Hungariáról. Dicsőítették és csodálták Ottó frátert, akit imádságaik kísértek útján, s akinek üdvösségéért most is naponta imádkoztak. Fájlalták, hogy társai kidőltek, hogy nem érhette el az ázsiai magyarokat, s nem tudhatott meg felőlük semmi bizonyosat azon az egyen kívül, hogy valami nagy sivatagon túl vannak. Julianus újra meg újra elmondta a haldokló fráter utolsó szavait, forgatták, boncolgatták, magyarázták, de semmit sem tudtak meg belőle. Bámulatuk most Julianusra sugárzott. Bár közülük akármelyik habozás és kételkedés nélkül nyomban elindult volna, ha parancsot kap, mégis tisztelettel adóztak Julianusnak, akiről most már futótűzként terjedt el a hír, hogy ifjúkora óta készül az útra, s már akkor bizonyos volt ama távoli magyarok létezésében, amikor mások a szóbeszéden és gyér krónikás adatokon kívül semmit sem tudtak, s amit tudtak, az is a Meotis vidéki magyarságra vonatkozó sejtelem volt csupán. Julianusnak el kellett magyaráznia, hogy kézzelfogható bizonyságai neki sincsenek, nem is voltak soha, s amikor először olvasott a keleti és nyugati magyarok követjárásáról, akkor sem tudta, hová mentek a követek, hol fogadták őket örömmel. De az a belső megvilágosodás, mely akkor, kisfiú korában elöntötte, sohasem múlt el, s ma olyan biztos a dolgában, mint abban, hogy itt ül, és társaival beszélget.

Már másnap fölment a hegyre. Előbb a székesegyházba lépett be, Leborulva az oltár elé oly buzgón imádkozott, oly hálatelt szívvel kérte Isten segítségét, hogy nem is tudta, hol van. Amikor kilépett a templomból, egy pillanatra mintha a kék ruhás asszony alakja ragyogott volna föl előtte, s mindent elöntött a napfény, mint akkor, Bononiában, amikor a szikrázó napsugárban megjelent. Pedig most esett az eső, és borongós, szürke volt körös-körül minden.

A palota előtt talán ugyanazok a vértesek és farkasbőrös vitézek álldogáltak, akik akkor, régen. Csak egy vitéz volt, aki szemet szúrt neki. Időtlen vén ember volt ez, sebhelyes képét mintha kicserzették volna, mocskos, szürke bőrgatyát, bőringet, hátán szégyenletesen rongyos farkasbőrt, fején koszlott kucsmát viselt, bajusza lelógott, zsíros fonott haja a vállát verte, kezében sokágú, ólmos korbácsot tartott, a szeme pedig villogott, mint a tőr. Alacsony, zömök, kajla lábú vitéz volt, lomhán mozgott, mint aki egész életét lovon tölti. Recsegő, goromba hangon kérdezte Julianust, mi keresnivalója van itt, majd előrement a keskeny, meredek lépcsőn, hogy bevezesse.

Ugyanabba a kis terembe léptek, amelyben Julianus már megfordult. A homályos ablakon gyéren szűrődött be a világosság. A boltozatra festett zodiákus képei sápadtak voltak. Amint beléptek, az ablak mellett álló asztaltól nyomban fölkelt egy magas, széles vállú, meztelen arcú, tetőtől talpig fekete bársonyba öltözött férfiú, és kíváncsian fordult Julianus felé.

- Azt mondja ez a brát - jelentette minden tisztelet nélkül, durva hangon a vén vitéz, s még csak meg sem hajolt, nemhogy ujjait a homlokához emelte volna -, hogy Julianusnak hívják, Fejérvárról jöve, igenyöst tehojzád.

- Jól vagyon, Illye - biccentett a király.

Illye csörtetve kiment, s jól becsapta maga mögött a vastag ajtót.

- Ülj le, atya - mondta a király igen komolyan, amikor köszöntötték egymást. - Mindönt tudok. Te vagy ama Julianus fráter, azki esztendők óta hirdetéd, hogy valahol, távol Ázsiában, megvagyon még eleink országa. Mért jövél most? Hallom, szegény Ottó atya meghala. Isten nyugtassa szegényt, sokat szenvede...

Jobb kezét ezüstös övébe dugva, magasról, kutatva, de szelíden nézett Julianusra. Ő leült, mosolygott, s úgy tekintett a királyra, mintha mindég ismerte volna. Gyönyörűségét lelte benne. Valami mintha csiklandozta volna a mellét. Milyen magas, vállas, milyen komoly. Igazi Árpád-fi. Különös volt elefántcsont színű, mezítelen arca s erős, mégis finom, nyugtalan keze, melyet nyilván azért dugott mindegyre az övébe, hogy finom mozdulataival el ne árulja érzéseit. Sokat szenvedhetett, pedig még fiatal, fiatalabb, mint én - gondolta Julianus. - És máris meglett férfiúnak látszik.

Csendes, nyugodt és zavartalan beszélgetés kezdődött közöttük. A király nem ült le, piros bagariacsizmájában szilárdan s könnyedén állott, néha egy-egy lépést járt. Figyelmesen, nagyon komolyan hallgatta Julianust, amint elmesélte, miként halt meg Ottó fráter s melyek voltak utolsó szavai. Később arca kivilágosodott, amikor Julianus elmondta, minő tanulmányokat folytatott s milyen tanulságokat vont le. Nyomban megértette érveit, s kitalálta az eredményt. Soha Julianusnak ilyen könnyű dolga nem volt. Úgy érezte, szólania sem kell, elég, ha ránéz a királyra, mosolyog, s máris tudják mind a ketten, mit gondolnak s mit akarnak.

Egy fiatal, bíborpiros szokmányba öltözött vitéz csendesen belépett, s ezüsttálon mindenféle gyümölcsöt helyezett az asztalra. Gyönyörű aranysárga, piros hamvú körték, almák nevettek a tálon, néhány válogatott szőlőfürt meg Délről származó füge. Julianus arra a körtére gondolt, amelyet a váradi klastrom cellájában az öreg perjel adott neki, amikor először járt nála.

- Egyél - kínálta a király, s leült vele szemközt, elvett egy körtét, övéből kihúzta ezüstnyelű kését, s lassan, meggondoltan kettévágta, a kés hegyével piszkálgatva ki a fekete magvakat.

Julianus vett egy körtét és beleharapott.

A házban nagy csend volt, csak az esőcseppek pattogtak az ablakon. Úgy eszegettek és beszélgettek ők ketten, mintha mindig ismerték, de régóta nem látták volna egymást. A magyarok dolgáról ki-kitértek a bononiai évekre, s a király megjegyezte, hogy az ottani Wilam nevezetű híres kalmárral kapcsolatot tart, a fiatal Wilam úgyszólván állandóan Magyarországon tartózkodik, sőt elkíséri útjain, s gyönyörű ékszereket, bársonyszöveteket, keleti szőnyegeket szállít neki. Ezen Julianus csodálkozott, mert hiszen a király oly egyszerű volt apró ezüstvirágokkal átszőtt fekete ruhájában, hogy akármelyik szegényebb úr túltett rajta. De hát a felesége görög - jutott eszébe -, bizonyosan szereti a ragyogást, annak a kedvéért vásárol. No meg ország tisztességéért. Majd meg a havaselvi kunok megtérítéséről kérdezösködött Béla, s Julianus csodálta, milyen alaposan tud mindent.

De a király is igen meg volt elégedve Julianusszal. Megnyerte tetszését, bámulta nagy tudományát. A vékony, csontos barátból olyan erő, elszántság és biztosság sugárzott, olyan könnyedén és vidáman beszélt tanulmányairól és terveiről, hogy rábízta volna akár az ország igazgatását is. Nyers nyíltság keveredett benne szelíd alázatossággal, a tudós komolysága a katona bátorságával. Különösnek találta, hogy a fráter arca szemközt mást mutat, mint oldalvást. Mert szemközt kedves, komoly, mégis gyermekes, oldalvást meg, ha az arcélét nézi, éles, elszánt, elevenbe hatoló. Orra szemközt kissé erős és széles, oldalvást meg finom rajzú és érzékeny. Az ajka, álla is ilyen, de szigorúságot, zárkózottságot s akaratot mutat. A keze szinte vékony, ujjai gyorsak, úgy fogják s forgatják a körtét, mintha kiduzzadó begyükkel még az ízét is meg tudnák tapasztalni.

Az ajtó nyílt, nagy robajjal a vén vitéz dübörgött be rajta.

- Már meg itt vagyon Mór fia Damankos úr - mondta méltatlankodó hangon.

- Küldd a vendégházba, később szólejtom - vetette oda a király türelmetlenül.

- Másodszor vagyon itt - méltatlankodott Illye.

- Nem érök reá.

- De pörlekedik, miként egy vénasszony.

- Mondám, eredj.

- De azután megént vélem szidkozódik - dörmögte kifelé menet. - Sömmit sem intéznek üdejében.

- Morog, miként a farkas - mosolygott Béla a vitéz után tekintve. - De hű, miként a kutya.

- Hát, nagyúr - emelkedett föl ültéből Julianus, mert érezte, hogy tartóztatja a királyt ügyeinek intézésében -, adnál esmég segétségöt, késéretöt, miként Ottó fráternek adál?

- Mindönt megkaptok. Pénzát elegendőt, kíséretül egy századot száznagyval. Konstantinopolisig.

- Még arra kérlek, uram - folytatta Julianus -, ha ottvesznék én es, miként Ottó fráter három társa... És sönki közülünk vissza nem térne, ne veszejtsd el kedvedet, segéld az utánam követközőket, valakik csak elindulnak Keletre. Ne sajnáld a pénzát, késéretöt, gondot, fáradalmat. Valamint münk sem sajnáljuk testünköt, életünköt. Az érdem, hogy elszakadott feleinket Jézus híveivé, ország részévé teszöd, téged illet Isten előtt, s ő nem fog megfeledköznie rólad.

- Mindönt megteszök, valami tőlem telik, fráter. Induljatok nyugodtan. Imádságaink késérnek utatokon.

Megölelte Julianust, és vállon csókolta. Az ajtóig vele ment, s elérzékenyülten bocsátotta el.

Julianus tisztában volt a király szándékaival. Tudta, nemcsak a keresztyén hívők seregét akarja térítéssel gyarapítani, hanem az ország magyarságáét is a betelepítéssel. Világos volt előtte, hogy Szent István példáját kívánja követni. Ahogy az első király megtérítette az új haza népét, úgy kívánta megtéríteni ő a régi hazáét. De még mint katona is a szent király nyomdokain járt. Mert kívánhatott volna-e hívebb, keményebb, harcra termettebb sereget, mint Magna Hungaria népének serege? Mennyivel különb s megbízhatóbb had lenne ez, mint az örökkön torzsalkodó, a magyarokra irigykedő, tőlük egy kissé mindég félő kunoké! S mint országló férfiú, mily biztosan támaszkodhatnék idebent is új seregére a falánk, zsarnok urakkal szemben. Hiába lenne minden zúgolódás, pártütés, meg kellene hajolniok a király akarata előtt. Nem huzakodnának annyit Endre úrtól kicsikart birtokaik védelmében. Az új sereg, egyesítve a szabad vitézek, királyi jobbágyok, várispánságok leromlott seregével, ismét hatalmas erőt jelentene idebent is, kifelé is. Meg lehetne újítani a züllés piszkos hullámai között hányódó országot. Egy hazában együtt minden magyar, ez Szent Istvánhoz s nagy Árpádjainkhoz méltó gondolat! Tudja a király, mit akar.

Julianusnak még jobban tetszett, hogy ezekről a tervekről semmit sem szólt. Magában tartja a megvalósulásig.

*

Meglátogatta szegényeit, akiket első esztrigáni tartózkodása idején segített. Sokan megöregedtek, sokan meghaltak. A gyemekekből ifjak lettek, a lányokból anyák, az anyákból nagyanyák. Valahol megjelent s megismerték, összeölelték-csókolták, sírva tapogatták. Elmesélték kicsiny életük eseményeit, egészségük állapotát, lovuk, barmuk, kutyájuk hogylétét, gondjaikat, reményeiket. Tanácsot kértek. Rimánkodtak, maradjon ismét közöttük.

Katics asszony kisleányaira sem lehetett ráismerni, mind a kettő asszony volt már. Medve, a nagyobbik fiú, családos ember volt, ő intézte a gazdaság ügyeit. Öccse Beszpörimben volt fráter, már megjárta Párizst. Nagy tudós lett belőle, dicsekedett az anyja. Julianus örvendezett, s amikor elment, a kis sövényház küszöbén véletlenül elejtett egy ezüstdénárt.

A szerecsent nem látogatta meg.

Azután fölkerekedett, s visszaindult Fejérvárra.

*

Szent György vértanú napján, gyönyörű, viruló, illatos tavaszban ott álltak mind a négyen a kapitulomházban, hogy ünnepélyesen elbúcsúzzanak a klastromtól. Julianus idegenkedett az ilyen nagy és emlékezetes pillanatoktól. Mióta tudta, hogy indulhat, egyre fokozódott benne a türelmetlenség, a szinte elviselhetetlen izgalom. Olyan volt, mint a ló, melyet hosszú állás után megnyergeltek, fölkantároztak, de még féken tartanak. Mehetne már, kapálja a földet, rágja a zabolát. Megnyergelte, fölkantározta őt is egy gondolat, reápattant, szüntelen érzi sarkantyúja serkentését, most már rohanna - de a községnek megvan a maga rendje, s nemcsak ennek a kis községnek itt, de a nagy, országos községnek is. Ez megkívánja, hogy minden pillanatnak, helyzetnek, állapotnak megadják a magáét. Elegendő volna, ha elvégeznék buzgó ájtatosságaikat, elmondanák közös zsolozsmáikat, énekelnének s elmélyednének, azután az átalvetőt vállukra vetve elindulnának, rövid istenáldjont mondván egymásnak. A világ oly kicsi, az élet oly arasznyi, mit számít, hogy négy fráter útnak ered Ázsia felé? Az ügy a fontos, nem az út. Az út csak az ügyhöz vezet. Tegyünk félre minden szertartást, induljunk csöndben, vesszünk oda szótlanul, vagy térjünk haza a jól végzett munka eredményével. Istent illeti a köszönet. Ha pedig odaveszünk, majd áll a helyünkre más.

De hát a perjel már napokkal előbb beszédre készült s nem mondhatott le róla. Lomhán járva-kelve cellájában, kopasz, csúcsos koponyáját szaporán dörzsölgetve s egy-egy szót hangosan motyogva tanulta a búcsúztatót. Amikor pedig az egész község összegyülekezett a kapitulomházban, piros ábrázatát méltóságteljesen meghordozva a rámeredő arcokon, lelke mélyéig megrendülve fordult Julianushoz és társaihoz. Élete végéig büszke volt a szavakra, melyeket a retorika szabályai szerint válogatott remekbe. Idézett Vergilius Aeneiséből, majd a Bibliából citálta a zsidók Egyiptomból való kivonulását, amelyhez hasonlatos lesz majd ázsiai magyar véreink kivonulása, hogy elfoglalják a nekik készített igazi hazát. Az apostolok példájával bátorította őket. Különösen Szent Pált említette nyomatékosan, aki a vad és ismeretlen tenger falánk hullámain hajózott, sziklákon gyalogolt, hogy elhintse az Evangélium magvait, s gyarapítsa a Megváltó nyáját. Őt ellenségei lefejezték, lehet, hogy Julianusék is erre a végre fognak jutni, de ez vissza ne riassza őket egy pillanatra sem. Gondoljanak arra, amit Jézus mondott rettegő tanítványainak: "Mit féltek, kicsinyhitűek?" Ne féljenek ők sem, végezzék útjukat s munkájukat vidám szívvel, s ha meg kell halniok, gondoljanak arra, hogy a vértanúhalált Isten különösen számon tartja, a Mennyek országában különös boldogsággal jutalmazza.

Beszéde végén ismét szaporán dörzsölgette csúcsos koponyáját, s alig bírt meghatottságával. A fráterek könnyeztek. Julianus komoran bámult a kőkockákra, s mintegy álomban hallotta a nagy lendülettel mondott, hol fölszárnyaló, hol reszkető szavakat. Gerhardus mosolygott, Desiderius sírt, Paulus széles pofacsontú, kemény barna arcát körbe járatta, s gyönyörködött az ünnep lélekemelő mivoltában.

Ezután általános ölelgetőzés, csókolózás, áldásosztás következett, a kapu megnyílt, s a négy fráter a község nagy részének kíséretében elindult a városon keresztül, a Királykút felé. Amerre mentek, megálltak az emberek, izgatottan kédezősködtek, nyomukba szegődtek. Mindenfelől jókívánságokat kiáltoztak magyar, olasz, német nyelven. Papok is csatlakoztak szép számmal. Egy kanonok a püspök képében kísérte ki őket.

Julianus mellett fürgén baktatott a kis fekete kutya. Mióta egymásra leltek, egy pillanatra sem tágított új gazdája mellől. A klastrom udvarán megismerkedett Bundással, a házőrző ebbel, incselkedett a kakassal, kísérgette a kertészt, megugatta s megbűzölgette a paraszt atyafiakat, a kerengő sarkában aludt, s reggel elsőnek köszöntötte a házból kilépő Julianust. A fráter Itilnek nevezte el az Itil folyóról, ahová készül.

Pesten néhány hetet töltöttek, s beszerezték a ruhákat, melyekben utaznak. Itt csatlakozott hozzájuk a király által kirendelt század is a málhás lovakkal, Tömör száznagy vezetése alatt. Itt vette át Julianus a pénzt, melyet a király jókívánságaival együtt Mikhálhoz juttatott. Julianus az időt elmélkedéssel, kerti munkával töltötte. Balázs fráter elkerülte őt, s ha találkoztak a refektóriumban, este a kapitulomházban, nemigen nézett rá. Arca komor volt, tekintete tétovázó és sötét, szemöldöke erősen rángott. Látszott, hogy keservesen tépelődik. Nyilván kétség gyötörte: hátha mégiscsak igaza van Julianusnak? Ezt nehezen tudta elviselni.

A klastrom lakói dédelgetően vették körül az indulókat. A konyhán válogatott ételeket remekelt a szakács fráter, többek között vaddisznócombot barna lében, vizaszeleteket pirítva, sőt fánkot is. Önként vállalt böjtöt, szilenciumot Mikhál fráter elengedett. Még ő is evett a vaddisznóból, noha egészsége igen gyatrán állott, a láz vissza-visszatért s megdidergette. Mikhál mellett ültek jobbról Julianus, balról Gerhardus, azután a másik kettő. A hetes fráter egri bort öntött kupájukba, mert, mint mondta, erősödniök kell. Cellájukban pedig különösen szép és puha medvebőrt terítettek az ágyra, hogy jól pihenjenek.

Julianusnak, természetesen, nem tetszett ez a nagy pátyolgatás. Szívesebben evett kölest, ivott tejet, aludt pokrócon és szőrvánkoson. Azonban a szeretetnek is megvannak a maga terhei, azokat éppen olyan keresztyéni alázattal s türelemmel kell elviselni, mint a gyűlölet terheit.

Julianus el-eljárogatott a városba, hogy lássa, hogyan viselkednek a szakállas kalmárok. Újra meg újra bejárta a hegyen kanyargó utcákat, nézegette a sűrűn épülő kőházakat, forgolódott a vásártér árkádjai alatt, hallgatta a kalmárok alkudozását, nézegette a boltokat, melyek a kapu alatt nyíltak, s kínálgatták áruikat. Átment a Dunán is, bolyongott Újpest piszkos utcáin a paticsházak között, járta a konyhakerteket, álmodozott az Agaras-tó óriási tölgyei és hársai alatt. Nem akarta elhinni, hogy csakugyan indulnak. Vajon nem játék az egész? Nem fog rákiáltani valaki: most pedig vissza, Fejérvárra vagy Havaselvére, végezd a dolgodat, mint eddig, vesd el hiú ábrándjaidat, maradj ezen a földön, mint Balázs fráter mondta! Neki van igaza, nem neked!

Mi lenne, ha valóban így lenne?

Elmosolyodott, s érezte, hogy játszik.

Otthon tanítgatta útitársait, hogy viselkedjenek mint kalmárok. Társalkodást rögtönzött velük, mintha kalmárok volnának. Gerhardus meg Paulus nem tudott betelni ennek a játéknak a gyönyörűségével. Gyermekek voltak megint, mókáztak, nagy komolyan alakoskodtak, hogy minduntalan kipukkanjon belőlük a szerzeteshez nem illő kacagás. Csak Desideriusnak esett nehezére a gyakorlat, sehogy sem tudta magát kalmárnak képzelni, félt, hogy éppen a döntő pillanatban árulja el társait, s előre látta, mint ragadják meg őket a vad pogányok, tépik le álruhájukat, találják meg mellükön a keresztet, s koncolják föl valamennyiüket. Ő lesz a nagy terv romba döntője. Julianus biztatta, türelemmel tanítgatta, s megnyugtatta, ha elvéreznek is valamennyien, a király és a szerzet újakat indít utánuk.

A szakálluk mar elég bozontos volt, hajuk eltakarta a tonzúrát, kalmárruhájukban természetesen mozogtak, viselkedésük tökéletesen olyan volt, mint az újpesti izmaelitáké. Készen állott a század is a lovakkal, málhával. Tömör, a száznagy megjelent a klastromban, s jelentette, indulhatnak.

Újabb búcsúzkodás következett. Mindnyájuk szíve elszorult. Amikor Balázs fráterre került a sor, hogy megölelje, megcsókolja Julianust, zavartan néztek össze. De a hosszú, csontos fráter odalépett Julianushoz, nagy sóhajjal átölelte a vállát, s arcul csókolta kétfelől. Julianus szelíden, megbocsátón ölelte, csókolta vissza. Érezte, mennyivel boldogabb ő, mint Balázs fráter, s megértette keserűségét és irigységét.

*

A csapat szép rendben haladt Pécs felé. Elől a négy kalmár lóháton, mögöttük a málhásparipák jól megrakva élelemmel, ruhával, körülöttük vidáman poroszkáló lovakon a bíbordolmányos, farkasbőrös, hetyke kalpagos királyi vitézek nagy fegyvercsörgéssel. Dzsidájukon úgy repkedtek a kis piros zászlók, mint a lángnyelvek. A lovak hortyogtak, nyerítettek, a vitézek tereferéltek, a száznagy hol pörölt velük, hol goromba mókákat mondott nekik, hol meg a frátereket kérdezgette útjuk felől. Nemigen fért a fejébe, minek mennek olyan rettentő messze, ahol emberek sem élnek, csak afféle szörnyetegek, akiknek féllábuk, félszemük, rókafejük, kutyafülük van, s az a legfőbb gyönyörűségük, hogy a karmaik közé került becsületes embert fölfalják. Találnak itt is pogányt eleget - mondta -, nem kell olyan messze menniök, hogy lássanak. Például az ő századjában is. Igaz, meg van ez keresztelve mind, de lelkük pogány a gyalázatosaknak, egy kupa jó borért kockára vetik életüket, egy szép asszonyért térdig legyalogolják a lábukat, pedig borzadnak a gyaloglástól. Hallgassák csak a tisztelendő atyák, milyen pogány virágénekeket dalolnak.

A katonák dalra gyújtottak, érces, telt, zengő hangjuk messze áradt a tavaszi díszében viruló tájon, az illatozó sárga és zöld mezők fölött. Desiderius meg is döbbent a dal hallatán, de Gerhardus meg Paulus kérte, bocsássa meg bűnüket, hiszen nem gonoszságból, hanem örömükben mívelik. Julianusnak, hiába korholta magát, nagy élvezetet szerzett a sok vidám, kemény, bátor és boldog férfitorok zengő harsogása.

Így daloltak a vitézek, s Julianus, lova lépéseinek ütemére ringva, elmerült a dal zengésében. Szívét fájdalmas gyönyörűség dagasztotta - vajon nem utoljára hallja-e népe fiainak diadalmas, egy kissé mégis szomorú énekét? Társaira pillantott: az ő arcuk is efféle töprengést árult el, még Desideriusé is, aki sohasem tudta békén hallgatni az egyszerű emberek virágénekeit. Mintha nem hagynák el részenként a földet, ahol születtek, nevelkedtek, ahová őseik gyökerei kötik őket, hanem az út fogytával egyre több és több rakódnék rájuk mindabból, amit számukra a magyarságuk jelent. A lovak szaga bódító volt patáik csattogása, mint a jégeső, eleven, szapora, vidám. Julianus úgy érezte, valami nagy diadal zeng ebben a vonulásban, a végtelen élet örömteljes diadala, Isten dicsőségére.

Itil, a kiskutya, egy málhásló hátán kucorgott a "kalmárok" árucikkei fölött, serényen forgolódott jobbra-balra, mindent újnak s érdekesnek találván. Olykor harsányan ugatott a lovak előtt ijedten fölrebbenő madarakra.

A kék, napsugaras égen bárányfelhők úsztak, s fecskék surrantak, gólyák kerengtek. Néha patakon léptettek át, s a lovak mohón habzsolták az ezüstös vizet.

Hol letanyázva, pihentetve, etetve-itatva, hol ismét fölkerekedve haladtak Pécs felé. Amikor megérkeztek, a fráterek abba a klastromba mentek éjjeli szállásra, ahol Julianus régen, gyermekkorában két kellemetlen éjszakát töltött.

- Ez mindég jó hírű klastrom vala - dünnyögte Gerhardus -, ördöng vala benne a perjel.

- Csak megjavulának azóta - bizakodott Julianus.

- Innét szöke meg öt fráter, mikor elkanyarejtá az egyházi edényöket - toldotta meg Paulus.

A klastrom szegényesnek látszott, s mintha megváltozott volna, de mégis ugyanolyan volt, mint régen. Julianus előtt mintha villámfény világította volna meg az elfeledett napokat. Látta a sötét refektóriumot, a füstölgő gyertyákat, a borpocsétás asztalt, a kántáló, tomboló fráterek ördögi seregét, Georgius nagy löbödör alakját, amint a kis perjellel összeölelkezve ugrabugrál, a kis vén embert a zsámolyon, amint rikoltozva veri a földet, s előtte borral telt kupa áll, érezte a rémületet, amit akkor érzett, s hallotta a szép fiatal fráter sötét, panaszkodó hangját. De mindez örökre elsüllyedt a semmibe. A klastrom csendes volt, nyoma sem látszott benne ördögi mívelkedeteknek.

A perjel unott, lomha, igen öreg ember volt, panaszos nyögéssel örvendezett a vendégeknek, s mentegetőzve mondta, nem kalmároknak való hely ez, menjenek beljebb a városba, nekik való, jó fogadót találnak olcsó pénzért. Amikor Julianus megmagyarázta kilétüket aggódva vakargatta a fejét, s bár nem merte mondani, hogy mit gondol, Julianus megértette: most aztán csakugyan álruhás zsiványoknak nézi őket, így hát igazán kalmároknak látszanak. Innen is, onnan is fráterek bújtak elő, s néma kiváncsisággal hallgatták Julianus magyarázatait. Elmondta, hogy Domonkos-rendi fráterek, álruhában vannak, szakállt növesztettek, mert Keletre indultak, a pogányok közé.

- Ahá, értöm, értöm - bólogatott a perjel. - De hát hol vagynak a lovaitok? Kísérőitök?

- Űk a városban vagynak, vitézök szállásán.

- Aha, értőm, de hát mért nem vagytok ti is jonkább ottan?

- Szívesebben fogadjuk fráterek vendéglátását, mert magunk es fráterek vagyunk.

- Aha, értöm. De hát...

Julianus közbevágott, hogy végét szakítsa ennek a hosszadalmas dehátozásnak:

- Fejedelöm atya, e klastrom mindég nevezetös vala vendégszeretetéről.

- Kerüljetek hát beljebb - intett kedvetlenül a perjel s előrecammogott.

Gyanakvása csak lassan engedett. Szeme sarkából élesen figyelte vendégeit, hogyan viselkednek. Szíves mosolyuk alatt ugyancsak gyanakvást rejtegettek a fráterek is. Vacsora után, amikor a szilenciumnak vége lett, a perjel csupa olyan történetet mesélt el, amelyekben a kolostorok csúnya, fondorlatos kifosztásáról volt szó. A barátok bólogattak és sóhajtoztak, hová fajult el a közbátorság.

Julianus a régi fráterek közül egyetlenegyet sem látott a klastromban.

Másnap elhatározta, hogy elmegy Váradra, a falujába, ha már ilyen közel került hozzá. Jókor reggel lóra ült, s szép napsugaras időben lovagolt Várad felé. Az ismerős vidék egyre újabb meg újabb emlékeket rebbentett föl benne, s nem tudott betelni a dús zöld erdők, virágzó fák, illatozó rétek látványával. De nem sietett, lovát elengedte, gondolataiba merült. A kiskutya mellette szaladt, le-lecsapva az útról s meghajkurászva egy lepkét vagy madarat. Julianus szívét egyre erősebb izgalom dobogtatta. Vajon milyen a falu? Megvannak-e meg a régi emberek? Soknak már a nevét is elfelejtette, csak Majs meg Ölyvei apa nevére emlékezett, de már Cseperke apjáéra, bátyjáéra nem. És ugyan él-e még Farkas? Hajnal? A kis Istefánból mi lett? Hány gyermeke született még Hajnalnak? Megvan-e a régi, fából épült csinos ház, előtte a nagy diófa s a többi sűrű fa is, melyen olyan aranyos fénnyel sütött át a Nap, s aranyrigók tilinkóztak? És a kutyák? Nem, nem, a kutyák már elpusztultak, olyan régen volt mindez... Talán már nincs is az egészből semmi, Farkas meghalt, Hajnal elment. Vagy Hajnal halt meg. Tán Istefánka...

Így találgatta, amit úgysem találhatott ki. Így hüvelyezgette régi életét, újabb meg újabb izgalommal bukkanva rá egy-egy elmosódott emlék fölcsillanó drágakövére.

A faluhoz érve le kellett szállania lováról, mert nem tudott tétlenül ülni az izgalomtól. Gyalogosan baktatott, kantáron vezetve lovát s füttyentve kutyájának, melyet körülvettek a falu gyanakvó ebei. Őt is ugatva, vicsorogva kísérgették - nem tartozott a faluhoz! Az Ökrösszeg első házainál nyírfák állottak, s Julianus megállt, hogy lássa, vajon melyikről akarta lehúzni gyermekkorában a háncsot. Meg is találta, jóval nagyobb volt, ezüstös törzse szebben csillogott, mint a többié, vékony, ritka levelei a szellő simogatásától reszkettek, mintha titkos gondolat borzongatta volna a vén fát. Talán jobb is lenne ideülni a tövébe, elmerengeni a múlton, majd ismét lóra ülni s visszamenni Pécsre anélkül, hogy a falut, gyermekkora színhelyét látta volna. De tovább ment, s mint valami idegen, bólogatva, közönyös arccal fogadta az innen is, onnan is előbukkanó kíváncsiak köszöntéseit. Néhány öregasszony úgy megbámulta, mintha sohasem látott volna senkit a falubelieken kívül.

Gyermekek ügettek el mellette mezítláb, egy kislány meg két kisfiú. Julianus szíve megdobbant. Nem Cseperkét látja vajon s a pajtásait? Micsoda ostobaság! Negyedszázad múlt el azóta, s ő úgy érzi, mindenki gyermek maradt, a fák is fiatalok, az emberek is ugyanazok, csak ő lett öregebb.

Farkas háza ott állt a régi helyén, de meglehetősen megkopott. Sok eső, fagy, jégverés nyomai látszottak szürke oldalain. Ormáról letört a cuca, s csonkán meredt az égnek. A bokrok sűrű bozóttá váltak, a gyümölcsfák megvastagodtak, kiterebélyesedtek. Szürke paripa állott a ház előtt, lustán tépegetve a füvet, s legyek után kapkodva kötelét rángatta; távolabb, ahol régen is szokott, szelíd tehén feküdt a fűben és kérődzött. Amikor Julianus a ház elé lépett, két kutya rohanta meg vadul csaholva, a ló horkolva kapta föl a fejét, a tehén szilajul meredt rá.

A ház mögül öregedő asszony tipegett elő, fehér lenruhája villogott az aranyzöld árnyékban, kezeit összefonta puffatag hasán, fejét félrehajtotta, arcán aggódó kíváncsiság világított.

- Ki vagy s mit kévánsz? - kérdezte szelíd, panaszos, kissé szemrehányó hangon.

- Nem Hajnal vagy-e? - kérdezte halkan Julianus.

- Az vagyok, de te ki vagy, uram? S honnejt ösmeröd a nevemet? - bámult az asszony.

- Én vagyok Julianus fráter - mosolygott Julianus.

- Nem ösmérlek. S te nem fráter vagy, hanem kalmár. A ruhád szörént ítélve.

- Ó, hát hogy es tudnád! - kiáltott föl a vendég, s megvakargatta homlokát, mint aki a gondolatai között kutat. - Györk vagyok én, emlékezöl-é?

- Gyö... Györk... Györki! - dadogta az asszony, hosszan rámeredt, szemében kutatva a régi kisfiút. - Az ám... csakugyan az vagy te... a szömöd... Ó, Györki! - kiáltott föl, zokogni kezdett, s átölelve a sovány kalmár vállát, szakállát megcsókolgatta kétfelől, majd ismét eltávolodott tőle, úgy nézte hosszan, eltorzuló szájjal, könnyeket ontó gyulladt szemmel. - Györki! Györki! - hajtogatta újra, megtapogatta, mintha nem hinne a szemének. - Le kell ülnöm... Megöl a szüvem... Györki, ézös fiadom, kerülj hát beljebb!

Julianus lovát egy fához kötötte, s belépett a házba. Ez volt az a pillanat, amikor mindennek ki kellett derülnie, bár Julianus nem tudta, minek.

- Hej, hej! - kiáltott a vadul fenekedő kutyákra Hajnal. - Takarodtok, he! Iszki te! mégmegölik azt a kis kutyát. A te kutyád, fiam? Milyen kedves kis kutya. Csak le ne húzják. Vadak ám ezök, ördöng bújt beléjük, csak bosszúságom van vélük. Ó, hát ett vagy, ett vagy esmég, Györki, ézös fiam - hajtogatta újra meg újra, s topogott, helyét nem lelve forgolódott. - Ülj le hát. Jaj, csak nem érte lábod a küszöböt? Nem volna jó, ha éppen most szakadna ránk valami baj... Öttél-e? Várj, majd adok valamit. Nincs ám sömmi, csak egy kis köles estérül, olyan zsíros köles, hagymás, ahogyan mindég szeretted. De hát bizonyosan máshoz szoktál immár, s megvetöd a kölest...

- Hol vagyon apám? - kérdezte Julianus, leülve a medvebőrre, ahol apja szokott aludni és szemét körüljártatva a házban. - Lova itthon vagyon. Vagy tán két lova es vagyon?

- Jön nyomban, csak a Kovácsszögre mene valamiért. Jaj, de hozom hát azt a köleskását. Tejet es hozok. Igön jó tejet ád most a tehenünk. De hát miként levél kalmár? Hiszen fráter akarál lennöd. A klastromban valál, gyákul tanólál.

- Frater vagyok, csak a ruhám kalmárruha. Nagy útra indulok, pogány népök közé.

- Csak tám nem? - csapta össze rémülten a kezét Hajnal, s megállt, mintha barna, laposan szétterülő mezítelen lába a földbe gyökerezett volna. - Ó, fiadom, ó, nem is löhet az! Mi leszen belőled? Megölnek ott, idegönben!

Méltatlankodó hangon panaszkodott, sopánkodott, s egyre ingatta a fejét.

Ez hát a régi otthonom - gondolta Julianus, amikor elnézegette a szobát. Ott a sarokban volt az ő vacka, ahol a farkasbőr alá bújva aludt, vagy nézegette a pislogó tűz kergetőző fényeit. Amott meg Istefán bölcsője állott. A falon ugyanúgy függenek Farkas fegyverei, sótartó és ivó tülkei, ezüstveretes tarsolya. A hőkűn hamuba takarva villog a parázs. Minden ugyanúgy van, mint régen volt. De mégis más itt minden, a gerendák vénebbek, barnábbak, a füstlik az ajtó fölött feketébb, s a két kutya, amely kíváncsian s bosszúsan áll a küszöbön, és száját nyalogatva méregeti a vendég lábánál heverő idegen kiskutyát, bizonyosan széttépné Julianust, ennek a háznak a fiát. A fecskék éppen úgy ficsegnek az eresz alatt, a rigók éppen úgy tilinkóznak, a verebek csiripelnek, mint régen, de Julianus mégis valami bágyadt csendet érzett. Istefán lármája nélkül nem tudta elképzelni ezt a házat, s most minduntalan az üres sarokba nézett.

Hajnal eközben térült-fordult, a lyukas asztalszékre bográcsot állított, hosszú nyelű kanalat nyomott Julianus kezébe, tejet hozott, s biztatta, egyék. Julianus nem volt éhes, de azért evett, hogy meg ne bántsa mostohaanyját.

A kutyák örvendezve elrohantak, s az ajtóban csakhamar megjelent egy komor képű, őszülő hajfonatú, vászoninges, bőrgatyás, csizmás férfi. Csodálkozva nézte a házában ülő s eszegető idegent. Nem értette, ha kalmár toppant be hozzá, miért viselkedik vele az asszony úgy, mintha rokon lenne. Ezt nyomban helytelenítette is, mert meglepődött arca bosszúsra változott, szúrós szeme az asszonyra meredt. Julianus fölállt, kétfelé törölte bajuszát s mosolygott.

- Adjon Isten, apám.

- Adjon Isten. Ki vagy s mit kévánsz?

- Én vagyok Györk.

- Mi... mi... - dadogta az öregember, s erősen pislogva vizsgálgatta az idegent. - Csak tám nem! Hát ez meg hogy a fenébe löhet, he?

Tartózkodva megölelte, megcsókolta Julianust, s végignézett rajta.

- No, nem leve belőled sem pap, sem vitéz. De legalább dörék férjfiú löhetett volna belőled.

Ő csak a régi - gondolta megbocsátó mosollyal Julianus. - Most is kitart amellett, hogy sohasem lesz belőlem semmi... Nem is lett...

Ismét leült, s apja is evéshez látott. Mint öregebb s a ház gazdája, előbb Farkas tette föl kérdéseit, olyan közönyös hangon, mintha úgysem várna Julianustól semmi jót. Nem fért a fejébe, mi az ördögnek megy a pogányok közé. Hogy Keleten magyarok volnának? Mondják, a régi öregek többet is tudtak róluk, de hát ottvesztek azok már mind. Az az Ottó nevezetű fráter meg, akiről Julianus beszél, csak lázában emlegethette őket. Hiszen haldoklott szegény. Meghökkent, amikor fia beszámolt neki bononiai tanulmányairól. Ez nem illett Julianusról alkotott véleményébe. Keserű, mogorva ember lett Farkasból, de meg is volt ennek az oka. Takarékos szavakkal mondta el élete sorját. Istefán meghalt, pedig már meg tudta emelni a kardot, meg tudta feszíteni az íjat. Hirtelen pusztult el, tavasszal valami rontás jött rá, egyre lázas volt, köhögött, nem használt neki semmi. Pedig titkon elvitték a várkonyi táltoshoz is, akkoriban nagy hírű tudós ember volt, többet tudott még Majsnál is. Mióta Majsot az új perjel elkergette az erdőből, Várkonyba jártak a népek. Fiút azután nem adott Isten, csak mindig leányt. Ötöt egymás után. Kettő azokból is meghalt, három meg férjhez ment, mind Várkonyba, bizonyos Nemvaló nevezetű ember fiai vették el őket, de csak igen keveset adtak értük. Mindnek vannak már gyermekei. De hát azon a szomorúságon, hogy Farkasnak csak egy fia volt, az is barátnak ment, az unokák sem tudtak segíteni. Elpanaszolta azután, hogy a klastrom erdeit sem nagyon járhatja már. Ha sokat lovagol, szaggat a dereka, nem segít rajta sem a gőzölés, sem a kenés. Mennyire elkelne néhány fiú! Isten azonban megszégyenítette, megtagadván a fiúgyermeket. Nyilván rossz méhe van ennek az asszonynak, de hát ki láthat belé?

Hamarosan végére jutottak a családi eseményeknek, s Julianus elszomorodott. Apja szavaiból fojtott szemrehányást érzett most is, mint gyermekkorában. Hogy megvigasztalja a sorsában csalódott őreget, elsorolta itáliai tapasztalatait, beszélt az új szerzetről, melynek első tagja lett, elmondta Béla királlyal történt találkozását, fölemlítette, hányféle nyelven tanult. Farkas csak hümmögött, bólogatott, s látszott rajta, mindezt igen szépnek találja, de akkor lett volna boldog, ha Györkből derék férfiú válik, vele járja az erdőt, családot alapít, és szép fiakban hagyja fönn az utókorra tisztességes apja emlékét, ha nem nemes is. De ha már úgy lett, hogy ilyen hitvány fiat adott Isten, a jóravalót meg elvette, csak hadd szolgálja az Egyházat. Ám ebben is csalódott, mert azt remélte, Györkből a királyi udvar előkelő papi fejedelme lesz, oklevelet ír, birtokokat, jószágot, várakat tart számon, fényes ruhában jár, nyakában aranykeresztet visel, s ha miséz, négy pap áll körülötte. Most meg, íme, kalmárruhában ül itt a medvebőrön, s azt mondja, Keletre megy a pogányok közé.

Hajnal szótlanul hallgatta a férfiak beszélgetését, s vizsgáló tekintetét egy pillanatra sem vette le Julianusról. Sóhajtozott, keze fejével sűrűn törölgette a szemét, mert könnyei újra meg újra eleredtek.

Julianus ezután fölkerekedett, s elment a klastromba. Amint a kapus fráternek megmondta, kicsoda s mi járatban van, az nyomban föllármázta az egész házat. Előjött a perjel is, nagy, méltóságteljes mozgású férfiú, Pelbárt fráter pedig korát meghazudtoló gyorsasággal rohant le a lépcsőn, hogy volt tanítványát köszöntse. Nem volt már olyan fekete, mint régen! Ezüst hintette be a haját, válla meggörnyedt, hangja reszketett. Megölelte, megcsókolta Julianust, s lelkendezve mondta, hogy nem csalódott benne. Fölmentek a lépcsőn, s körülhordozták Julianust az egész házban. Mindenkinek megmutatták, majd előhívták a növendékeket is, és Pelbárt fráter intő szavakat mondott nekik, például állítván elébük ezt a szakállas, kalmárruhás férfiút, aki ennek a klastromnak legjámborabb, legserényebb növendéke volt, s most, íme, Keletre megy, a szörnyetegek és pogányok közé. Végezetül a toronyba mentek, a könyvesházba, s Julianus most ismét szívta a kesernyés levegőt, ismét kitekintett a kicsiny ablakon, melyen Vak Béla sötét szemei előtt nyílt ki az örök éjszaka mélysége, ismét gyönyörködött a messzi vidékben. Világosan és tisztán látta azt az őszi napot, amikor elvonulva ebbe a szűk szobába, könyvek között kutatott, s egy fóliánsban megtalálta a magyarok követségéről szóló írást. Odalépett a fülkéhez, s kikeresve a kódexet, mely valamikor gyönge kezét húzta, térdét nyomta, megsimogatta, belelapozott. Innen indult el, mint gyermek, ezek a szavak világítottak belé, elöntve fényükkel régmúlt századok ködét és távoli világok zegzugait.

Pelbárt fráter aggodalmaskodott. Ott Keleten olyan rettenetes szörnyek élnek, hogy lehetetlen áthatolni tartományaikon. Talán csakugyan vannak magyarok az égig érő hegyek között, de hozzájuk eljutni... Hát még idehozni őket! A világ legnagyobb tudósai hirdetik, hogy az emberi lények országai megszünnek arrafelé, irdatlan erdők, kietlen pusztaságok, mérhetetlen füves sivatagok terülnek ott el, egészen a kénköves tavakig. Ezeket a területeket pedig félelmes lények lakják. Hogy a magyarok miként tudtak olyan tájakra elvergődni, titok, amit csak Isten magyarázhatna meg. Lehet, hogy volt ott valami szabad út akkoriban. Azon az úton jöhettek ki eleink is Levédiába. Nem mondja, hogy Ottó fráter félrebeszélt halálos ágyán, de az bizonyos, hogy nem odavaló magyarral találkozott, hanem a régi Levédiából valóval, s csak ráhagyta a nagybeteg fráterre, amit az kívánt...

Így társalkodtak s vitáztak a toronyban, s a perjel nagy figyelemmel, tiszteletteljes elismeréssel, illő méltósággal hallgatta őket.

- Pápa úr, kerál, szörzet kévánja e jó fráterek utazását - mondta -, nincs mit tépelődnünk rajta. Isten dicsőségére vértanúságot lelhetnek, ha nem lelik is meg véreinköt. De meglelhetik. A velágot nem az ész, hanem a csuda kormányozza.

Este a ház előtt ültek a tűznél. A faluban egykettőre elterjedt a híre először annak, hogy lovas kalmár érkezett Váradra, Isten tudja, miért, majd annak, hogy a kalmár nem más, mint Farkas fia Györk, aki sok-sok esztendővel ezelőtt egy barát társaságában szekéren mene el innét Pécs felé. Hogy miképp jutott kalmárságra, ha egyszer fráter akart lenni, s ha fráter lett, mit keres álruhában, senki sem értette. Kíváncsiság gyötörte az egész falut. Így azután sorban odaszállingóztak Farkas házához, azzal az ürüggyel, hogy megkérdezzék, nem látta-e elcsángott tehenüket, tud-e valami orvosságot a kelésükre, mert attól, amit használnak, nem gyógyul, mit gondol, lesz-e holnap eső. S meglátva a tűz mellett üldögélő kalmárt, vizsga tekintettel nézték, majd fölkiáltottak:

- Vajon nem a fiadat látom-e, Farkas?

Azon a jogon, hogy idevalósiak, Julianus meg vendég, tövéről hegyére kikérdezték mindenről. Lassanként egész tömeg szivárgott a ház elé, s hallgatta Julianus elbeszélését viselt dolgairól. Mindent el kellett mondani attól a naptól kezdve, hogy elment innét. Különösen három dolog érdekelte őket: Fejérvár, Esztrigán és Bononia. Azután kíváncsiak voltak arra is, mikor vonul véglegesen a királyi udvarba, hogy adományleveleket írjon, püspökök, érsekek, nagyurak között forogjon, s végre gondoljon a falujára is. Mert itt annyi a baj, és senki sem törődik velük. Meg az ősszel fölemelték a só árát, azután most már törvény ellenére meg arra is kötelezik a papok a népet, hogy szekereikkel egészen a Balatonig elmenjenek, utaztassák hol ezt, hol azt, málhájával együtt. Holott csak a szomszéd faluig tartoznának menni? Így volt ez emberemlékezet óta, így rendelte első szent királyunk. Julianus közbenjárhatna érdekükben magánál az esztrigáni érseknél vagy akár Béla ifjabb királynál, mondják, igen igazságos férfiú, különb, mint az apja. Mikor Julianus fölvilágosította őket, hogy most magasabb rendeltetése van, éppen azért visel kalmárruhát, mert Keletre megy ottmaradt véreink fölkutatására, elégedetlenül hümgettek. Mire való ez? Nincs-e itt elegendő magyeri, akivel gondolni kellene? - Mink is eléggé elhagyatottak volnánk - mondta egy öregember valamennyi helyett. - Itt is elkelne egy kis térítés. Különösen a pécsi urak között. De mondják, hogy mindenfelé nagyon erőszakoskodnak az urak, valahol Somogyban például legutóbb is két úr fölégettette egymás falvait. Bizony, pogányság ez!

Beszélgetés közben gyakran olyanok is érkeztek, akik Julianust mint régi pajtásukat köszöntötték, nagy örvendezéssel a nyakába borultak, megcsókolták, rázták a kezét. Julianus csak lassanként s elég hiányosan emlékezett rájuk. Fölbukkant a lelkében egy-egy kisfiú képe, de alig hasonlított ezekhez az örvendezőkhöz. Például egy vállas, barna, izzó szemű kemény kis ember Vajkának mondta magát, de bizony csak idő múltán bontakozott ki abból a messzibe tűnt alakból, akire Julianus mint Vajkára emlékezett.

- És hogy van a húgod, Cseperke? - kérdezte. - Úgy-e, Cseperkének hívták?

- Jól mondod, Cseperke. Idejön ő is az urával.

- Ki vevé el?

- Tudod, az a nagy tukma Lőrinc vövé el, azkit Busának csúfolánk, emlékezöl. - Azám, Julianus emlékezett egy nagy lomha fiúra, akinek akkora volt a feje, mint egy fazék.

- Nagyszerű - örvendezett.

- Nagyszörü ám, hallod-e, vagyon néki öt gyermöke es.

Csakhamar megérkezett egy nagy, lomha barna férfiú a feleségével.

- Hej, Györki - dörmögte lassú szóval a nagy lomha ember, s olyan keservesen nyújtotta hatalmas, szőrös mancsát, mintha mázsányi súlyt emelne. - Ki fene hinné, hogy te vagy. Hallom, kalmár levél, rómaiakhoz indulsz, igaz?

A felesége formás kis barna asszony volt, szégyenkezve köszöntötte Julianust, s lesütött szemmel állott előtte tiszta vászonruhájában, ahogy asszonyhoz illő. Julianus eltűnődve fürkészett a múltban. Tisztán, mintha aranyos fényből tűnnék elő, jelent meg a régi-régi kislány alakja, látta a domboldalon lósóska, bürök és mohar között ülni, látta mosolygó kerek képét, amint rátekint, látta kettős barna hajfonatát s ragyogó szemét. Mindebből csak az arca kereksége volt a régi, de az is fáradt a munkától, a szél, eső és napfény verésétől, a gyermekekért való aggódástól és virrasztástól. Mégis volt benne valami gyermekes szelídség és vidámság a régiből. És a régi volt szépen ragyogó szeme és kedvesen duzzadó ajka is. Bizony, asszony volt Cseperke, s már nem éppen fiatal. Lábszárán kéken kiduzzadtak az erek, s hová lett a karcsúsága is? Vagy talán ismét áldott állapotban van?

- Hogy vagy, Cseperke? - kérdezte egy kissé zavartan s a szívében mint csalódottságot érezve Julianus.

- Isten megáldott egészségvel s gyermökkel - válaszolt az asszony halkan, szemérmesen lesütött szemmel.

Igen, utoljára akkor látták egymást, amikor Julianus a királyi udvarról s nagy szándékairól beszélt.

- Emlékszöl-e még, hogy sírdogálál a kis ház miatta? - kérdezte Julianus mosolyogva.

- Régön vala, tám igaz sem vala - nevetett az asszony, s lassan leült egy kőre. - Messze jutál azóta, s lám, most még messzebb mégy.

- Tám vissza sem jövök többé.

- Vezéreljön Isten.

Farkas arról beszélt nagy méltósággal, hogy milyenek azok az ázsiai magyarok, hogy élnek, hogy laknak. Mintha éppen úgy tudná, mint Julianus. Az emberek csodálkozva hallgatták, csak Julianus mosolygott, hagyta, hadd mondjon az apja, amit akar, hadd fürödjék az ő dicsőségében, hadd vigasztalódjék egy kicsit fia sorsa fölött, amit nem ilyennek gondolt.

A Hold magasan járt az égen, s a tűz álmosan pislákolt, amikor a beszélgetők jó éjszakát mondtak, újra megölelgették Julianust, és Isten áldását kérték reá. Bementek a házba, s alváshoz készülődtek. Julianus ismét ott feküdt, ahol gyermekkorában. Ismét hallgatta az alvók mély lélegzését, bámulta a gerendákon vibráló tűzfényt, s találgatta, milyen alakot mutat az árnyék. Farkasokat, medvéket, erdőt látott, suhanó lovasokat s hegyeket és völgyeket is, melyek egyik pillanatról a másikra más és más, vad vidékekké változtak. Buzgó ájtatosságát elvégezve, nyugodtan hevert a farkasbőrön, és szívét lassan-lassan fájdalmas gyönyörűség töltötte el. A csendes kis faház édes békessége úgy szitált rá a magasból, mint a virágpor. Kint ugattak a kutyák, s Julianus kiskutyája odabújt hozzá vad, idegen társaitól való félelmében.

... Egyre könnyebben s könnyebben lépdelt fölfelé a hegyre az erdei úton. Körülötte vastag tölgyek emelkedtek, mint oszlopok, s ágaik zúgva borultak össze a feje fölött. Harkály kopácsolt, cinke pittyegett, rigó tilinkózott, sas vijjogott az erdőben, s olyan illatosan hűvös szél áramlott Julianus arcába, mint a patak vize.

Egyszer csak óriási hófehér ló bukkant ki a sűrűből. Az avaron feküdt, s fejét fölemelve bámulta Julianust. Félelmes volt a fehér paripa, de Julianus csodálatosképpen úgy érezte, régóta ismeri, s valami közeli kapcsolatban van vele. Hozzálépkedett, s megállt előtte.

A ló ránézett barna, kidülledő szemével, s így szólt:

- Siess, mert holnap már mindön hiábavaló.

- Mi az, ami hiábavaló? - kérdezte Julianus csodálkozva.

- Tudod, engöm megöltek, Györki.

- Nem tudtam - ámult el Györk, s egyszerre kimondhatatlan fájdalom járta át a szívét.

- Apád ölt meg. Elkergetett, kivert a velágba, s bánatomban meghalék.

- Miért nem jövél vissza?

- Vajon visszamöhet-e egy szegény, gyámoltalan asszony, azkit elver az ura a háztól? - mondta panaszosan a ló, s nagyot sóhajtott.

- De hiszen te nem asszony vagy, hanem ló! - kiáltott Györk. Ebben a pillanatban a ló helyén fehér vászonruhában egy asszony állt, de arcát nem lehetett látni. Julianus fölriadt. Nem értette, miért szorong annyira, miért dobog a szíve oly hevesen, s miért facsarodik el, ha az álmában látott nagy fehér paripára gondol. Imádkozni kezdett, megfordult, s behunyta a szemét. És olyan mély álomba zuhant, mintha tó fenekére merült volna. Csak hajnalban serkent föl, amikor kint már acélszürkén világosodott az ég, s szólani kezdtek a rigók.

Nyomban fölkelt, kiment a ház elé. Hideg harmat csillogott a faleveleken, fűszálakon, a tehén békésen legelt a fűben, s Julianus lába körül boldog örvendezéssel ugrált a kiskutya. Apja kutyái lomhán, gyanakodva kullogtak elő valahonnét, szalmát rázva a szőrükből.

Még együtt reggeliztek, azután Julianusnak indulnia kellett vissza Pécsre. A nagy út sürgette. Nem is volt itt semmi keresnivalója többé. Amit keresett, a gyermekkorát, úgysem találta meg. Érezte, akármilyen jól ismer is itt minden zegzugot, akármilyen jól megérti is az embereket, akik valaha bölcsője körül álltak, akármilyen örvendetes volt is látni a régi pajtások némelyikét, mégis idegen már itt, idegenebb, mint bármelyik sohasem látott faluban. Tárgytalan szomorúság takarta be sötét fátylaiba, s nem tudta megragadni, föllebbenteni sehol, nem tudott mögéje pillantani. Zavarosan emlékezett valami különös álomra, mintha egy lóval beszélgetett volna, azt is tudta, hogy az álmon, reggelre kelvén, gondolkodni akart, hátha megfejthetné, de hiába erőltette meg eszét, csak nem jutott eszébe semmi az álom furcsa, visszás hangulatán kívül.

Hajnal útravalót akart készíteni az átalvetőbe, de Julianus nem engedte. Van mit ennie, akárhová veti is a sors. És Pécsett megrakott málháslovak várják. Pénzt is adott a király elegendőt. Ha meg éppen semmije sem lenne, az sem aggasztaná, legfeljebb böjtölne. Vagy kérne. Ám Hajnal nem tágított, amíg egy csupor mézet el nem fogadott. - Ki tudja, mikor jutsz mézhez - sopánkodott -, tám azon a messzi vidékön még méhek sincsenek... S egy hétig is eltart, mire megént magyeriak közé kerülsz, ha ugyan meglelöd űket...

- Egy hétig is, bizony - hagyta rá Julianus.

Farkas ide-oda ténfergett, megvakarta Julianus lovát, megvizsgálta szerszámát, s megvetően csóválta a fejét:

- Hiába, nem lúdnak való a széna, mert a hátára hányja. Hogy vagyon ez a zabola! Mért csatolod ilyen magosra? Gyönge szájú ló ez, hallod-e.

- Majd belétanulok.

- Hiába, ló meg asszony nem való fráternek.

Tejet ittak, kását ettek, azután Julianus megölelte, megcsókolta Hajnalt.

- Anyám - mondta elérzékenyülten -, engedj meg, valamit véték ellened. Rossz fiú valék, a mostohát látám benned, de most már tudom, szenvedés vala a te életöd es, és jobban szeretél, miként én szeretélek. Tám sohasem látjuk egymást többé ez életben. Hadd áldjalak meg.

Az asszony könnyekre fakadt, letérdelt, s oly ájtattal fogadta Julianus áldását, mintha a temetésén, sírja szájánál térdelt volna.

- Ne menj, maradj itt! - kérlelte aztán.

Amikor Julianus az apjától is el akart köszönni, egyszerre nem találta sehol. Végre a ház mögül cammogott elő, erősen harákolt, köpködött, s dörzsölte az orrát.

- Majd elkésérlek egy darabon - mondta mogorván.

- Maradj csak. Nehezedre esik a lovaglás.

- Tám csak nem azt mondod, hogy nem tudok immár lovagolni? - hörkent föl dühösen. - Úgy még ma es tudok, miként egy klastromlakó fráter.

Csakhamar ott ügettek a Pécs felé vezető úton, a szép, vidám reggelben, s egyikük sem szólt jó darabig semmit.

- Hallod-e, apám - szólt végre Julianus, fölriadva gondolataiból. - Most tám utolszor látjuk egymást. Lehet, hogy odaveszöm, lehet, hogy te nem győzöd kivárni, míg megént hazatérök. Szeretnék kérdeni valamit tőled.

- Halljam - vetette oda Farkas mogorván.

- Ki vala anyám, s mi leve belőle?

- Minek azt néköd tudnod? - dörmögte hosszú hallgatás után Farkas, és egyszerre szidni kezdte a lovát. - Rothadj meg időnap előtt, gyalázatos dög! Mit kapkodod a fejed, mintha mennykő vagdosna körülötted?

Végre nagy nehezen sikerült a lovát elintéznie, s egyenletesebb ügetéssel haladt Julianus mellett.

- Mikor gyónál, apám? - fordult hirtelen feléje szelíd mosollyal a fráter.

- Gyónék, röndösen gyónék mindég.

Ismét szótlanul haladtak jó darabig.

- Szegény anyád... - sóhajtott egyszerre komoran Farkas. - Igen régön vala... Még mászni sem tudtál, fiú. Elméne... később osztán meghala... Nem es igön tudom már... Régön vala...

- Régön vala, nyugodjék békében. Nem is azért kérdém. Csak éppen tudni akarám, miképpen vala.

- És nem es akartam istenigazában, hogy elmenjön - ejtegette tovább a szókat elgondolkozva Farkas. - De hát gyakran nem vagyunk urai tetteinknek. Nézd, te fráter vagy, papi férjfiú. Te tudhatod. Nehéz ám elkülönözni ördöng sugallatát Isten sugallatától. Azért néha imádkozhatnál érettem es... - tette hozzá keserves nyögéssel.

Nehezen mozdult az öreg nyelve, Julianus érezte, mint küszködik a szavakkal, mint mondana többet, mint amennyit szabad, mint érzi ő is, hogy talán utoljára van együtt a fiával, akit gyermekkora óta nem látott. De olyasmi nyomta a lelkét, amit éppen a fiának nem mondhatott el, noha mit ért minden vallomás, ha éppen a fia nem hallhatta. Rágta a bajuszát, cibálta lova sörényét, megnézett minden fát, megvizsgálta az égboltozatot, s jó időt jósolt Julianusnak az útra, vergődött, mint hal a hálóban. Julianus megsajnálta. Így lovagoltak még jó darabon, amikor Farkas visszafogta a lovát s megállt.

- Azkor hát mondjunk tám istenhozzádot egymásnak, Györki - mondta reszelős hangon.

Nem szállott le a lóról, csak úgy nyújtotta a kezét.

- Hát eredj utadra. Azt hiszöm, nem látjuk egymást immár az életben. A másikban es csak úgy, ha egy helyre kerülünk. Isten áldjon.

- Apám - mondta Julianus, s hosszan nézte a barázdás arcot, az őszbe vegyült hajfonatokat s a kemény, szinte sötét szemet. - Valamit véték ellened, megengedj.

- Te es.

Megszorították egymás kezét s elváltak. Az öreg ügetőre szorította lovát, s nem tekintett vissza. Julianus hosszan nézett utána, s igen nehéz volt a szíve. Úgy érezte, most valami félbeszakadt. Most történhetett valami, amiből lelke mélyéig megérthette volna apját. De még a búcsú is lóhátról történt közöttük, és semmit sem lehetett újra kezdeni. Ha megfordulna s utána ügetne? Tudta, az öreg megbosszankodnék emiatt. Hát csak elkocogott ő is az ellenkező irányba, maga után füttyentve vidám kiskutyáját.

*

Átvonultak Baranyán, átkeltek a Dunán, s lovuk fejét Bolgárfejérvár felé fordították. Az út rendben folyt, a katonák énekeltek, pörlekedtek, a fráterek többnyire hallgattak. Ahogy kifelé haladtak az országból, szívük elnehezedett, nyelvük megbénult. Ha letanyáztak pihenőre, etetésre-itatásra, egy csoportba ültek, tüzet csiholtak, és a hit dolgairól beszélgettek. A Szerémségben kun szállásokon haladtak át, s egy éjjel csetepatéjuk is támadt. Kisebbszerű lovascsapat támadta meg őket, nem nézhetvén nyugodtan ezeket a jól megrakott lovakkal utazó kalmárokat. Szinte vígan és hetykén törtek rájuk, vad "hijjú, hijjú" kiáltásaik, fölverték a holdvilágos tavaszi éjszaka csendjét. Tömör száznagy vitézei nyomban lóra kaptak, s mintha mulatságba mennének, elrohantak a táborból. Sokáig csak az összecsapó lovak vad tombolását, rikoltását, magyar meg kun káromkodásait, lovak nyerítését, kardok és csákányok zuhogását lehetett hallani, látni azonban semmit, mert az őrők idejében észrevették a rekettyésben settenkedő had szándékát, s nem közelíthették meg a tábort. A fráterek aggódva figyelték a tomboló lármát, odahúzódva a tűzhöz, de az ottmaradt katonák nyugodtan nevetgéltek, tereferéltek, s gúnyos kiáltásokkal csúfolták a közelükben lehulló, döglődő darázsként zúgó nyilakat. Csakhamar eltávolodott a zaj, s a néma éjszakában egyre hangosabb zenebonát csaptak a békák.

Amikor a vitézek visszaszállingóztak, négy halottat s vagy hat sebesültet hoztak magukkal. Maga a száznagy is kapott egy tisztességes vágást a bal vállán, szokmánya ujja fölhasadt, s a vér feketére festette piros bársonyát. A holtakat a fűbe fektették, farkasbőrrel letakarták, aztán hozzáláttak a sebek bekötözéséhez.

- No, most immár temethettök is, atyák - biztatta a frátereket Tömör. - Ezért jó, ha papokat késér az embör. Vagyon, az ki eltemesse. De ki a fene temeti el azt a tizenöt-húsz kunt, azkit fejbe kólintánk? - kérdezte egy fiatal vitéz, miközben egy vén, nagy bajuszú ember combsebét nyomkodta.

- Tám csak vagyon közöttük karkász - nevetett egy harmadik.

Nem fújták föl a dolgot, örültek, hogy hamar átestek rajta, s eszük ágában sem volt a tüzeknél lepihenni, hanem borostömlőt kerítettek, itt is, ott is fölsikoltottak a sípok, s a vitézek dzsidájukat a térdük alá meg a levegőbe hajigálva olyan tombolást míveltek, mintha lakodalomban lettek volna. Hajnalra jól benyakaltak, s míg a fráterek illő szertartással kresztyénhez méltón eltemették az áldozatokat, ők iparkodtak a bokrok alá húzódva aludni egyet, amíg az indulás ideje elkövetkezik.

Útközben meg-megálltak a templomoknál, s a fráterek betértek ájtatoskodni. A katonák egy része is velük tartott a száznagy parancsára, aki ezzel örömet kívánt szerezni a frátereknek. Néhol meg vadásztak vagy csak versengtek, ki tudja eltalálni a magasban kóválygó sast vagy a farát billegelő menekülő nyulat.

Bolgárfejérvárott egy napot időztek, s nekivágtak a hegyeknek. Itt azután nekik való országba jutottak a vitézek: hegyre föl, völgybe levonultak harsány énekszóval, nevetgéléssel, napokon át nem lelve emberi lakóhelyet. Nyomorúságos egy tartomány ez, mondták fitymálva, olyan szép kőpalotát, amilyen Esztrigánban van, ezek a csavargók álmukban sem láttak. Tévelyegve, tanakodva haladtak Nis felé, majd Szerdikának, Hadrianopolisnak. Ez már igazi görög föld volt, s Hadrianopolis forró városában már a vitézek is elismerték, hogy nem a gólya költötte a római birodalmat.

Egy hónapig tartott a fárasztó utazás Konstantinopolisig. Itt kellett hajóra szállaniok Matrika felé. Egy óriási kolostor udvarán Julianusék elköszöntek Tömör száznagytól s vitézeitől, s Isten áldását kérték reájuk.

A klastrom atyái először kalmároknak nézték, de azért szívesen fogadták őket. Ügyeik elintézése sok lótással-futással járt, s be kellett járniok az egész várost. Térdig érő piszokban, harsányan ordítozó, erőszakos kalmárnép között tülekedtek, bazárokban viaskodtak, majd letépték róluk a ruhát. Julianusnak hajót kellett bérelnie társai és árucikkei számára, s ez nem volt olyan egyszerű. Noha a klastrom egyik frátere vele tartott a kikötőbe, napokig eredmény nélkül jártak hajótól hajóhoz, s amikor olyan hajóst találtak, aki hajlandó volt őket felvenni, félnapig tartó alkudozás kezdődött. Zagyva görög, olasz, illír, sőt kun keverék nyelven folyt az alkudozás, irtózatos magasságokban kezdődött, és nehezékről nehezékre bukdácsolt lejjebb, hogy végezetül abbamaradjon, s a hajós ordítozó, rettenetes átkait zúdítsa a fráterek fejére. Ijesztő nyomorúság, leprás, félig elrothadt emberek, falkákban csatangoló szemtelen kutyák, földhöz ragadt sárkunyhók keveredtek lépten-nyomon kábító palotákkal és egyházakkal, melyek aranytól rogyadoztak, vakítóan szikráztatták márványfalaikat, s birodalmat érő szentképeket és kincseket őriztek, aranyos szerszámú lovakkal, amelyeken gőgös centuariók kevélykedtek, selyempalástos hölgyekkel, akiket rabszolgahad kísért vagy vitt kárpitos gyalogszéken a vállán. Koldusok urakkal, akiknek egyetlen gyűrűje vagy akár saruja többet ért egy hitvány falunál. Bőrruhás kunok vasinges keresztes lovagokkal. Jajgatók és siránkozók lármája sípszóval, kellemetes görög fecsegés káromkodással és verekedés zuhogásával. Mezítelen gyermekek hancúrozása csikorgó taligák kavargásával.

A négy fráter kábultan ténfergett ebben a vad világban, s szinte belebetegedett a zajba. Nehezen viselték el a klastromot is, amelyben megszálltak a város nyugati bástyái mellett. Nem tetszett nekik a finoman ájtatoskodó, de nagy fényűzést kifejtő fráterek viselkedése. Nem tudtak hova lenni ebben a dúskálódásban. A refektórium asztala sült páva, ravaszul elkészített, piros mártásban úszó hal, aranykancsókban illatozó bor, szemkápráztató korai gyümölcsök súlya alatt nyögött, nem tartottak szilenciumot, az ájtatosságokat gyönyörű énekszóval, több hangon végezték, de vajmi kevés őszinteséggel, túlságosan sokat kódorogtak a városban, látogatóba, vendégeskedésbe jártak az előkelőségekhez, szépasszonyok ügyeit tartották számon, és ráérő idejükben, a mesebeli kert szökőkútja körül sétálgatva, pogány írók művein vitáztak, egy-egy szót, egy-egy mondatot boncolgatva.

Amikor első ízben láttak filozófust, azt hitték, vásári csepűrágót látnak. Földig érő piros palástban, fején magas süveggel s arról hosszan úszó és szélben lobogó fátyollal lépkedett a borotvált arcú férfiú, messze elnézve a tömeg fölött s mellén vastag kódexet szorongatva. Gerhardus nem állhatta meg nevetés nélkül. Később alkalmuk nyílt egy ilyen filozófussal, név szerint bizonyos Harmodiosszal közelebbről is megismerkedniök. A klastrom perjele, akinek olyan pirospozsgás és puha volt az arca, mintha asszonyok szépítőszereivel élt volna, fölhívta figyelmüket az előadásokra, amelyeket ez a nevezetes filozófus az iskolájában tart. Platon bölcseletét fogja fejtegetni s olyan magasröptű módon, hogy csak a legnagyobb gyönyörűséggel lehet hallgatni. Buzdította a frátereket, menjenek, hallgassák meg, ha csak egyszer is. Jobban úgysem használhatják föl idejüket az indulásig, s ha már ilyen messze vezette őket Isten a hazájuktól, épüljenek a nagy tudós gondolatain.

El is mentek a filozófus iskolájába. Néma rabszolgák vezették föl őket az oszlopos lépcsőkőn egy nagy, ragyogó márványterembe, ahol alacsony székeken mindenféle nemzetbéli férfiak ültek, áhítattal várva a filozófus megjelenését. Meg is jelent, némán biccentett, könyvét a mellére szorítva lassú léptekkel a katedrára ment, leült, kinyitotta könyvét, s végigtekintve hallgatói áhítatosan bámuló során, mélyet sóhajtott. Majd a mennyezetre meredt, mintegy ihletet szívott, s halk, gondosan formált szavakat ejtegetve összecsücsörített ajkán, belekezdett előadásába.

Julianusék semmit sem értettek ebből a nyelvből, csak sejtették, hogy görög. Szép volt ugyan, mint a lágy zene, de csak hasonlított a könyvekben levő görög nyelvhez. Amikor egy-egy citátumot olvasott könyvéből, azt megértették, de a hozzájuk fűzött magyarázatot nem. Mégis gyanítottak annyit, hogy Isten e világot fokozatokra, lépcsőkre vagy régiókra osztotta, s e régiók különböző síkjain különböző tökéletességű lények helyezkednek el. Ezután hozzáfogott a lények régiók szerint való fölsorolásához. Szavainak sűrű homályából imitt-amott nyílt csak rés Julianus értelme számára. Így hozzávetőleg kisütötte, hogy a fölsorolt s Julianus által csak hellyel-közzel megértett állatok s növények különféle fajtái hányadik régióban vannak. Majd rámutatott arra, hogy minden élőlényben a logos valósul meg s a logos nem más, mint Isten substanciája, a végső Szándék és Akarat, a végső Világosság.

Amikor az előadásról eltávoztak, s kábultan ballagtak a violaszínű estébe, Julianus megjegyezte:

- Ezek összve akarják gyúrni a pogányságot a kresztyénségvel.

Gerhardus a filozófus nagyképűségét, puffaszkodó gőgjét ócsárolta, mondván, alázat nélkül nem lehet megértenünk és szolgálnunk az igazságot, Desiderius meg egyre sopánkodott, mire jutott a fényes város, ahol egykor szent egyházatyák hirdeték a legédesebb filozófiát. Paulus így szólt:

- Tudjátok, ézös fráterek, e böcstelen filozófust el kéne vinnünk Esztrigánba, Fejérvárra, Pestre, ott vonulna oly gőgösen fátyolos süvegével, s ott hirdetné szernyő tanait.

- Hogy bámulnák a népök! - nevetett Gerhardus. - Hát még ha tüzet is nyelne!

Julianus annyira bosszús volt, hogy nem tudott velük nevetni. Bárhogy elmerült is a teológia, etika, aritmetika mélységeiben és magasságaiban, bármily serényen tanulmányozta is a hit titkait, mindig irtózott attól, hogy mindenféle erőszakos művelettel, szavak kiforgatásával, hetvenhétféle értelmezésével, a logika törvényeinek körmönfont fölhasználásával olyan elméleti tornyokat építsen, amelyek nem állanak sem a szilárd földön, sem a kinyilatkoztatott igazságok szikláján. Legelvontabb gondolatai is a való életből indultak ki, s oda tértek vissza. Fölbőszült azon, hogy akad filozófus, aki piros palástban, magas süvegben, fátyolosan puffaszkodik a szűk agyú tanítványok előtt, s ki akarja sütni, hogy Platon ugyanazt hirdette, amit az Evangélium hirdet, sőt nem átall Platonba is beleerőszakolni "olyasmit, ami sohasem volt benne". Olyan művelet ez, mint mikor valaki a saját hüvelykujját akarja elkapni.

- Okosabb lenne, ha kimenne az erdőre s fát döntene - mondta megvetően.

A klastrombéli fráterek rendkívül csudálkoztak a magyar álkalmárok véleményein. Megbotránkoztak, hogy Gerhardus csúfolja a filozófust, Desiderius sopánkodik bűnös tanain, Paulus meg haza szeretné vinni Magyarországra, hogy ott sétálgasson az utcán s hirdesse bolondságait. Julianus fölött sajnálkoztak. Nem is valók ezek a fráterek egyébre, mint hogy kalmárnak öltözve Keletre utazzanak, prédikáljanak a pogányoknak a maguk durva módján, megkereszteljék, gyóntassák s áldoztassák őket. Igaz, hogy mindez nemcsak szükséges, de egyenesen Jézus parancsolatából következik, vannak azonban a papi hivatásnak más oldalai is. Így az emberi elme olyan nagyfokú kimívelése, hogy a legsejtelmesebb gondolatokat is fölfoghassa, mély pillantást vethessen az isteni alkotómunka rejtelmeibe, s fölemelkedjék a kombinációk, variációk és permutációk anyagtalan gyönyörűségéig. Hogy a magyar fráterek mindezt nem értik, barbárságukból következik. Csak sajnálni lehet őket. De lehet-e mást várni tőlük, hiszen Konstantinos Porphyrogenetos korában még Ázsia füves térségein sátrakban tanyáztak, s a Bíborbanszületett márványpalotában írt róluk, akik azt sem tudták, mire való a lúdtoll.

Julianus sehol sem érezte magát oly idegennek, mint ebben a nagy hírű városban, Bizantium ragyogó középpontjában. A szép, bánatosan csendes, ciprusokkal és pálmákkal beültetett temetőkőn kívül semmi sem ragadta meg. A hatalmas egyházak ragyogtak ugyan aranytól és drágakőtől, csodálatosak voltak a képek izzó színei és veretei, de mindebből reménytelen hiúság ásított. Kétségbeejtő volt a rengeteg koldus, beteg is, a szörnyű piszok, a nép nyomorúságos állapota s az urak messze bűzlő gőgje. Amiatt meg valósággal nem mertek az utcán járni, hogy, kalmároknak nézvén őket, az erőszakos ringyóktól a legocsmányabb csalogató szavakat, sőt mutatványokat kellett lépten-nyomon eltűrniők. Magyarország minden baja, romlottsága mellett is magasan fénylett e fölött a szemétdomb fölött, melyen Kelet és Nyugat, Észak és Dél minden szennye összehalmozódott. Még a kunok is jobbak voltak ezeknél a bizánci görögöknél. Azok legalább nyersen s ártatlanul pogányok voltak, ezek meg minden ízükben-porcikájukban megromlott, az életet ravasz módokon élvező hitvány kéjencek, szemtelen uzsorások, erőszakoskodó gyávák s mohó megrablói a szegény népnek.

Alig várták, hogy elérkezzék végre az indulás napja. Könnyen búcsúztak a klastromtól és várostól. Amikor minden málhájuk végre a gályán volt, a vitorlák kifeszültek, s fölhangzott a rabszolgákat igazgató felügyelő nehéz bunkóinak pufogása, megkönnyebbülten néztek az izzó napfényben ragyogó karcsú tornyokra, az óriási bástyák zömök, barna falaira s a zölden ragyogó partokra.

*

Málhájukon ülve s "árucikkeiket" őrizve nézték a gályán kavargó sürgést-forgást. Görög, arabus kalmárok utaztak a gályán, három kun kendü, aki valamilyen követségben járhatott Konstantinopolisban, meg egy mozlim pap, akinek zöld turbán gömbölyödött a fején, mint valami hatalmas kosár. A görög kalmárok mindig együtt voltak. Elkapott beszélgetésükből Julianus megértette, hogy rabszolgákért mennek Matrikába. A három kun bizalmatlanul, némán, komor ábrázattal álldogált vagy heverészett a hajófödélen, láthatóan idegenkedve a nagy víztől, a hajó utasaitól s undorral fordulva el mindentől, ami körülveszi őket, legfőként a kalmároktól. A zöld turbános hadzsi meg többnyire magányosan elmélkedett, keresztbe tett lábbal ülve a padlón s a fellegeket bámulva. Hatalmas barna szakálla s nagy sasorra volt. Napjában többször elővette imaszőnyegét, leterítette, s leborulva buzgón hajlongott s imádkozott.

A gálya tulajdonosa, egy vénülő görög, ott járt-kelt állandóan az utasai között, s örökké fecsegett. Sima ember volt, mindig mosolygott, sötétbarna arca fölragyogott, ha az utas elmondta, mi járatban van, mik a tervei, mi a véleménye a világ folyásáról vagy akár az időjárásról. Különös figyelemben részesítette a négy magyar kalmárt, lelkendezve mondta, mennyi szépet s jót hallott Magyarországról, melyet a világ harmadik legnagyobb, leghatalmasabb s legműveltebb birodalmának tartott, nyomban Bizantium meg a római császárság után. A magyarok királyát nagy hírű uralkodónak nevezte, olyannak, aki kivívta az egész világ bámulatát a Szentföldön végbevitt vitézi tetteivel. Méltó párja Fredericusnak, mondta. Noha igen régen volt, de sohasem felejti el. Aztán udvariasan faggatta Julianust, akiben nyomban fölismerte a társaság fejét, hova utaznak Matrikából, milyen árucikkeket visznek, s mit akarnak vásárolni. Biztatta őket, menjenek a város keleti részében lévő fogadóba, sehol olyan szép zsidó, görög, orosz meg arab leányokat nem találnak, gyöngy minden porcikájuk. A fogadós neki régi jó cimborája, kezeskedik érte, hogy a legdrágább leányokat vásárolja össze vendégei gyönyörűségére.

Julianus és társai szűkszavúan, kellő óvatossággal bántak a göröggel, de szívességét s jóindulatát szívességgel s jóindulattal kellett viszonozniok. Így elmondták, mi van a batyuikban, s hogy Matrikából tovább iparkodnak az alánok tartománya felé. Mindezt a görög összecsücsörített szájjal, elragadtatott arccal, cuppogva hallgatta.

Az első napok baj nélkül teltek, de azután vad déli szélbe kerültek, s kitört rajtuk a betegség. Nyomorultul fetrengtek a hajófödélen, nyögtek és sopánkodtak, hánytak, a fejüket szorongatták, s nem tudtak sem enni, sem aludni. Ájtatosságaikat is csak nagy kínnal végezhették. A görög sajnálkozott rajtuk, égetett bort adott, s dicsérte jámborságukat, mely még betegségükben sem hagyja cserben őket. Ő még ilyen vallásos kalmárokat sohasem látott, mondta. De szép is az. A magyarok híresek jámborságukról. Vitt ő már magyar kalmárt sokszor, az mind ilyen jámbor volt, örökké imádkozott.

A felügyelőkhöz és gályarabokhoz nem volt ilyen szelíd a görög. Ellenkezőleg, dicséretes szigort tanúsított. Ez nem is lehet másként, hiszen a hajó mindenestül elvesznék, ha csak szépszóval, mókával kormányoznák. Mondta is Julianusnak, hogy benne a művelt keresztyén párosul a kemény, de igazságos kapitánnyal. Érzékeny lelkiismerete sohasem felejti, milyen értékek vannak rábízva, s hány ember élete függ tőle. Ennek köszönheti, hogy eddig minden bajból ép hajóval s ép bőrrel került ki. Egyszer is Szoldaja alatt olyan vihar tört rájuk, hogy az orrvitorlát sem lehetett látni. A főárboc letörött, a vitorlák elhasadtak, annyi idő sem volt, hogy fölgöngyöljék őket. Ráadásul eltörött a kormányrúd is. A rémület vált úrrá a hajón, s a tenger szörnyetegei már tátották rettentő torkukat, ha ő csak egy kissé is ijedős férfiú. Korbácsot ragadott, csendet, rendet teremtett a hajón, egyik sopánkodó felügyelőjét azzal a bunkóval ütötte le, amelyikkel a gályaraboknak a taktust veri. Egy kissé megtépázva, de kikerültek a csávából, s a hajóról egyetlen szög sem veszett el. Hát meg ember! Még a felügyelő sem halt meg, mert fölmosták. Hiába, ne menjen tengerre az, aki nem tudja párosítani a keresztyéni jámborságot, lelkiismeretességet a könyörtelen, de igazságos szigorral.

Julianusék a könyörtelen szigorból eleget láttak, amikor a görög a mogorva, sötét tekintetű, szótlan felügyelőkkel pörlekedett, vagy a fedélközben a padokon izzadó rabszolgákat verte, rúgta és káromolta, a jámborságból azonban annál kevesebbet. Desiderius ugyan azt mondta, hogy a görög elbúvik szobája legbelső rejtekébe, s ott imádkozik Urához, de Gerhardus gyanakodott, hogy nem így van, a görög éppen azért megy szobája legbensőbb rejtekébe, hogy samosi bort igyék.

Julianus kellő óvatossággal és tapintattal ismeretséget kötött a kalmárokkal, sőt a magányos hadzsival, de még a komor, elvonult kunokkal is. A görögök elől akkor sem térhetett volna ki, ha akart volna, mert lehetetlen volt szabadulni tőlük. Első kérdésük az volt, nincs-e valami eladó holmijuk, a másik meg az, hogy nem akar-e nyestprémet vásárolni Matrikában, ők tudják, hol lehet a legszebb s legolcsóbb idei téli prémet kapni. Mikor kijelentette, hogy áruikat majd csak Matrikában meg Alániában kívánja értékesíteni, prémre pedig nincs szüksége, nyomban kitalálták, hogy rabszolgát keres. De segítségére lesznek ebben is, nem kívánnak érte semmit, csak a költségeiket. Julianusnak rabszolga sem kellett. Mi más kellett volna tehát, mint rabszolgaleány? Nyomban fejtegetni kezdték, hogy a legszebb, legalkalmasabb s legolcsóbb lányok az oroszok, igen sokat visznek belőlük piacra, bő a választék, csak érteni kell a módját. Ők pedig mindenkinél jobban értik, s a magyarok iránti önzetlen szeretetből és tiszteletből támogatják Julianust munkájában. Julianus azonban arra volt kíváncsi, láttak-e magyeriakat kalmárkodó útjaikon, s hová valósiak voltak. Nosza, egymással versengve mondták el aztán, hogy a Meotis környékén annyi a magyar, mint a nyű, hallatlanul gazdagok, tarsolyuk tele pénzzel, ruházatuk ékszerrel. Százezernyi barmuk, lovuk van, s valami nagy, fényes városban laknak, a mocsarak mögött, de nem tudják, hol, mert titkolják. Hát valami távolabbi magyeriakról tudnak-e? Olyanokról, akik az égig érő nagy hegyek között laknak. Hogyne tudnának, éppen róluk beszélnek, ott van az a fényes város, messze a mocsarakon túl. Ez már valami volt, s Julianus örömmel mondta el társainak, amit hallott.

A hodzsa tudott arabusul, s így Julianus váltott bele néhány szót. Tőle azonban semmit sem lehetett megtudnia, mert mogorva férfiú volt, gyanakodott a magyeriakra, s elvonult tőlük. A kunok meg még gyanakvóbbak voltak. Julianus közölte velük, hogy esztendőkig tartózkodott kunok között Havaselvén, egyikük kiköpött:

- Hitvány kunok azok, szövetkeztek kerálotokkal, s cserbenhagyták a mieinket.

Amikor Julianus arról kérdezgette őket, mit tudnak a keleti magyarokról, gyanakodva nézték s nem feleltek. Ezután megkísérelte Julianus, hogy Jézus urunk felől kérdezősködjék, vajon mit hallottak róla s Evangéliumáról. Ezzel azonban végképp elrontotta dolgát, mert hallottak már kalmárruhában utazó papokról, s Julianus és három társának rendkívüli jámborsága szimatot hajtott az orrukba.

A hosszú, több mint egy hónapig tartó utat nehezen tűrték Julianusék. Gyakran szélcsend volt, s ilyenkor borzongva hallgatták a mélyben üvöltő rabszolgák munkájának robotját, az evezők csikorgását, a felügyelők bunkóinak ütemes pufogását, káromkodásaik bömbölését. Ha meg szelet kaptak, a betegség gyötörte őket. Megviselte gyomrukat a szokatlan, rossz táplálék is, a sózott hal meg hús, a rossz bor meg poshadt víz. Gyakran rossz volt a szél, s a hajó, eltérve irányától, kénytelen volt másfelé tartani, azaz "halimbázni", hogy legalább megközelítse útvonalát. Így abban sem volt mindig köszönet, ha a vitorlák vígan duzzadtak, s nem lógtak döglötten, mint a megfulladt madár szárnya. Hogy merre s hogyan haladtak, azt a hajós görögtől tudták, mert naponta többször is felvilágosította őket a hajózás csínjáról-bínjáról. Roppant büszke volt tudományára, s a hajóst a világ legelső emberének tartotta. Csak a kalmár s különösen a magyar kalmár fogható a hajóshoz, tette hozzá nyomban.

Útitársaik azonban lassanként magukra hagyták, látván, hogy sem eladni, sem venni nem akarnak. Egyedül voltak hát ezen az összeácsolt gerendarakáson, mely táncolva úszott a habokon, rábízva egy fecsegő, bár szíves görög tudományára, két felügyelő rideg akaratára, egy sereg rabszolgára, néhány vászonra s a kormányrúdra. Ősszebújva, mint a szegény ember malacai vagy mint idegen fészekbe került madarak, otthoni dolgokról beszélgettek, gyermekkori emlékeiket újították föl, Istenről társalogtak, egyházatyák műveit fejtegették, imádkoztak, vagy egyszerűen csak ültek, s bámulták a mindig egyforma s mégis mindig más tengert. Paulus még nem járt tengeren, folyón is alig, a három másik azonban összehasonlította az adriai utat ezzel, s megállapította, hogy az a tenger sokkal szelídebb, bájosabb, kedvesebb. Erről eszükbe jutott a Balaton, fölemlegették kedves tájait, a csúcsos hegyekkel szegett nyárfás partok képét, a vörös föld szépségét, hogy végül elnémuljanak, s ugyanazt gondolva és érezve szomorúan bámuljanak a kavargó hullámokba.

*

Matrikában azután mégsem léphettek nyomban a fövenyes, pálmás partra, mert a gálya ura egy csapásra egészen más ábrázatot mutatott, mint eddig. A kedves, szíves, kellemesen társalkodó, magyar utasait bámulatosan tisztelő férfiúból szikrázó szemű, erőszakos, majd fenyegető fickó vált.

- Nem engedem ám ki a málhátokat - mondta határozottan, és fekete szemét hidegen jártatta a hajó korlátjánál csoportosuló magyarokon.

- Mókázol, uram - mosolygott Julianus, megdöbbenését titkolva.

- Mókázzék veletek a sátán - folytatta a görög reszelősebb hangon. - Amit mondtam, mondtam. Nem engedem a málhátokat, amíg a tartozást meg nem fizetitek.

- Nem tartozunk semmivel a köszöneten kívül. Mindent megfizettünk - magyarázta riadtan Julianus.

- Fejenként egy-egy bizánci arannyal tartoztok.

- Hiszen megfizettem még a kikötőben!

- Fizettél ám fejenként egyet. De a többi még jár. Úgy egyeztünk, hogy két-két bizánci aranyért hozlak el benneteket, s a málhátokért még nem is kapok semmit. De azt már elhoztam szívességből, mert tisztelem a nemzeteteket.

- De uram... uram... - dadogta Julianus.

- Tám csak nem akarsz meghazudtolni? - tolta felé elsötétült képét fenyegetően a görög, s hátranyúlt, hogy övéből kihúzza kését.

- Én nem hazudtollak meg, becsületes görög, de rosszul emlékezel. Gondolj csak vissza...

- Micsoda? Nem akartok fizetni? Hát ilyen piszkos, szemtelen, gaz magyeriak, ilyen disznó alávaló, tekergő, bitang türkök vagytok ti? Ültetek a hajómon, mely süllyedezett a málhátok súlya alatt, ettétek a sok jó halat, húst, vedeltétek a bort, s most nem akartok fizetni? Bíztam bennetek, mert becsületes kalmároknak néztelek, s hiteleztem, most meg ez a köszönet?

Ezt már kiabálva mondta, sötétbarna arca eltorzult, szeme szikrázott, ujjai fürgén tapogatták a farán csüngő kés markolatát. A fráterek semmit sem értettek az egészből. Ijedten csoportosultak Julianus körül, s egyre kérdezgették, mi baj, mit akar a görög. De nem így a többi görög kalmár. Odahagyva a kikötéssel vesződő rabszolgák bámulását, kíváncsian a hajós mögé sereglettek, hallván szavait, ők is fenyegetően, megbotránkozva meredtek Julianusékra.

- Bécsapa! - mondta Julianus keserűen társainak.

- Tyű, a gereg mendönét! - kiáltott föl Gerhardus.

- Urak! - kiáltott a hajós, nagy lendülettel kinyújtva karját s a többi görög felé fordulva. - E piszkos türkök letagadják, hogy s mint alkudtunk. Nem akarnak fizetni. Ti vagytok a tanúim, vajon nem úgy alkudtunk-e Konstantinopolisban, hogy csekély két-két bizánci aranyért átszállítom őket Matrikába, s meg a málhájukért nem is kívánok semmit, tiszteletből? Ti vagytok a tanúim, így alkudtunk-e?

- Úgy van! Két-két aranyért!

- Igazad van.

- Nézd csak, még tagadni merik?

Összevissza kiabáltak, mélységes megbotránkozással cuppogtak, hadonásztak, s megvetően nézték a magyarokat. Julianus érezte, milyen tehetetlenek és elhagyottak. Ezeket a derék embereket sohasem látta, míg hajóra nem szálltak. Kételkedni kezdett önmagában, vajon nem káprázat játszik-e vele, vagy nem az volt-e káprázat, hogy egy-egy aranyat alkudtak ki, s a többi görögnek híre sem volt a megegyezés létrejöttekor. Mind a hajós, mind a többi görög kikelt képéből a fölháborodástól, izzó szemük szilárd meggyőződéssel égett. Eközben a kikötés megtörtént, a hajót parthoz vonszolták, s tönkökhöz erősítették, a három kun meg a hadzsi már lépkedett is kifelé a pallón, ők meg itt álltak egy csapatban, egymásra meredtek s vártak. Julianusék arra, hogy fölébredjenek, vagy a hajós nyomban elsüllyed, s meg sem áll a Pokolig, a görög meg arra, hogy Julianus fizessen.

A helyzet egyre fenyegetőbb, csiklandósabb lett. Julianus hát nagyot sóhajtott, kebelébe nyúlt, s tarsolyából kihalászva négy bizánci aranyat, átnyújtotta a görögnek. Közben nem tekintett rá, annyira szégyellte magát.

A hajós megforgatta, gyanakodva megharapdálta a pénzt, azután övébe dugta. Arca kisimult, ajka mosolyra húzódott. Széles kört kanyarított a levegőbe.

- Mehettek, urak. Örülök, hogy ilyen kiváló magyar urakat szállíthattam hajómon. Örökké büszke leszek rá. Remélem, meg vagytok elégedve szolgálataimmal.

- De uram... - kezdte Julianus ismét szóhoz jutva.

- Egy szót sem. Köszönet nem illet, amit tettem, tiszteletből tettem. Köszönjétek Istennek, hogy szerencsésen megérkeztünk. Az ő segítsége és kegyelme nélkül hiábavaló volna az én hajózási tudományom. Menjetek békével, kössetek jó üzletet, térjetek haza egészségesen és gazdagon.

Mélyen meghajolt, s odább lépett az útból. A többi görög is hajlongott, újfent fölajánlva a kiváló és becsületes magyar uraknak támogatásukat. Csak forduljanak hozzájuk bizalommal.

A rabszolgák megragadták a fráterek súlyos batyuit, és partra vonszolták. Ezek lesújtva követték őket.

*

A hosszú homoknyelven, amelyet a Kuban hordott össze, nagy, eleven, de éppen nem szép várost építettek Szikh tartományának lakói. A fráterek batyuikon ülve tanácstalanul nézegették a tengerpart piszkos fövenyén egyhangúan locsogó hullámokat, a jövő-menő népet, a város terméskőből meg agyagból épült alacsony, ablaktalan házait, hallgatták a lármát, a lovak patáinak csattogását s a sirályok szüntelen jajongását. Hová menjenek most, hogy jussanak lovakhoz, kísérőkhöz? Emlékeztek a görög kalmárok tanácsára, de abba a bizonyos szerájba, amely a görögök szerint a város keleti részén feküdt, s amelynek gazdája olyan nagy gondot fordított a szép leányokra, nem akartak menni, már csak azért sem, hogy a görögökkel ne találkozzanak. A tengerparton sokan heverésztek, mint bivalyok a sárban, és fejükre borítva ingük korcát, horkoltak a napsütésben, de amikor Julianus fölrázott egy-két ilyen lustálkodót, hogy megkérdezze, hol szállhatnának meg, csak bosszús vagy csodálkozó fejrázást kapott feleletül. Nyilván nem értették a nyelvek egyikét sem, amelyeken Julianus beszélt.

- Vajon mely nyelvön szólanak hát, ha sem a latin, sem a görög, sem a kun vagy arabus szót nem értik? - panaszkodott Desiderius.

- Magyeri nyelvön szólál-e? - kérdezte Gerhardus.

- Nem én.

- Hát mért nem? Ki tudja, hátha éppen magyeri nyelvön szólanak? - nevetett Gerhardus.

- Eredj, késértsd meg - biztatta kötekedőn Paulus.

Gerhardus nagy komolyan föl is kelt, egy szálas, fekete, igen szép férfiúhoz ment, s magyarul szólott hozzá. De az csak nevetett, és a fejét rázta.

- No lásd, mégsem magyeriak, rosszul gondolám - tért vissza Gerhardus.

- Én amondó vagyok - találgatta Julianus, mosolyogva társai vidámságán -, hogy ezben a városban es kell lenniök gereg papoknak. Tám foghatnánk egyet valahol.

El is indult nyomban, hogy kissé imbolyogva a hosszú tengeri utazás miatt bejárja az utcákat, s görög papot keressen. Rettenetes volt a hőség, a Nap parazsat ontott a felhőtlen égről, a teherrel rakott lovak, tevék és őszvérek nyomán sűrű, nehéz por szállongott, s a házak vakítón villogtak, mint a tükrök. Julianus nem mert nagyon messze kerülni társaitól, nehogy eltévedjen, csak azokat a sikátorokat s utcákat járta be, amelyek a tengerpart közelében voltak. De még ezekben is könnyen el lehetett tévedni, olyan rendetlenül kanyarogtak összevissza, nyilván, hogy esetleges támadás idején egérútul és zsákutcául szolgáljanak. A lustán mozgó embereket figyelve Julianus megállapította, hogy csodálatosan gyönyörű férfiak, szép karcsú asszonyok tömegével vannak közöttük. Többen jártak lovon, mint gyalog, meg az asszonyok közül is, ruhájuk, fegyverzetük és lószerszámjuk pedig olyan díszes volt, mintha megannyi fejedelem lettek volna. Gazdag város - gondolta Julianus -, szép emberek, pazar szokmányok, ragyogó piros csizmák. És mennyi kalmár!

Csakugyan, utcai árusok fülsiketítő ordítozásaitól zengett a város. Hátukon vagy rúd végére akasztva, vállukon cipelték áruikat, különösen sok gyümölcsöt. Itt már jól benne voltak a legforróbb, fullasztó nyárban, nyilván le is arattak már. Julianus olyan gyümölcsöket látott, amiket nem ízlelt még soha, és különösen sok perzsaszilvát, szépet, mint az aranygömb, kék szilvát, körtét meg almát. De sok volt a halárus is, hatalmas haldombok mellett gyékényen ültek, s olyan émelyítő halbűzt árasztottak, hogy Julianus gyomra háborgott tőle.

Már a lába majd leszakadt a fáradtságtól, s újra meg újra ugyanarra a helyre került vissza. Végre meglátott egy szürke kámzsás atyát, amint mezítláb ballagott, kapucinumát fejére húzva az izzó napfény ellen. Nyomban utánaeredt, s megfogta a csuháját.

- Dicsérjük Jézus Urunkat - mondta görögül.

A fiatal, kopasz arcú barát csodálkozva fogadta a köszöntést.

- Magyeri kalmárok vagyunk, atya - folytatta Julianus tiszteletteljes hangon. - Idegenek ebben a városban. Nem mondanád meg, hol kaphatnánk szállást, majd lovakat s kíséretet? Társaim a tengerparton várnak.

Nyomban látta, hogy görög beszédét nem érti, mert tűnődve bámult rá, és szemöldökét összevonva iparkodott kitalálni, mit is jelenthetnek az, ismerős szavak. Aztán sajnálkozva megrázta a fejét. Julianus hát latinul szólott hozzá. A fráter ezt jobban megértette, de őt meg Julianus nem értette meg, olyan furcsán ejtette a szókat. Végre hosszas kísérletezés után Julianus intett neki, s leguggolt a porba. A barát is leguggolt. Most Julianus ujjával a porba írta a szavakat. Erre csakugyan kigyúlt a barát lámpása, képe megvilágosodott, ő is a porba írta ujjával a választ. Nagy nehezen kiderült, hogy a várostól nem messze, Észak felé, van egy szeráj, ott egy cirkász a gazda - mint a barát többször is hangosan mondta -, az a szeráj magáé a városé. Ott megszállhatnak, lovat és kísérőt is fogadhatnak.

Julianus hálásan köszöngette a fráter szívességét, s alamizsnául egy dénárt adott neki.

Megvolt hát a szállás, csak meg kellett találni, s a málhát is oda kellett valamiképpen vinni. Úgy határoztak, hogy Julianus meg Desiderius megkeresi a szerájt, teherhordókat fogad s visszatér. A többit meg majd meglátják azután.

Elkezdték hát keresni a szerájt. Összevissza kutyagoltak az egyre növekvő hőségben, az egyre kihaltabb, vigasztalanul tekervényes és piszkos utcákon. Julianus elgondolta, minden városnak megvan a maga különös szaga. Desiderius megadással baktatott mellette. Szótlanul mentek egyre Észak felé.

Sikerült is kijutniok a városból a kopár lankákra. Kelet meg Dél felé magasabb, zöldellő dombok látszottak, itt-ott mozdulatlan pálmák és hitvány bokrok bágyadoztak a tikkasztó melegben. Csakugyan, vályogkerítéssel körülvett nagyobbfajta karám látszott a távolból, annak kellett a szerájnak lennie.

A görög fráternek igaza volt.

A karámon belül lovak álldogáltak, fejükre akasztott zsákból ropogtatva az abrakot, néhány otromba, elképesztően megrakott teve bámuldozott lefittyedő, világmegvető ajakkal s unott pofával bámulva a messzibe. A karám másik sarkában, a kút kávája mellett, alacsony, fehér ökrök álldogáltak a térdig érő sárban és ganéjban, mely a kút körül nagy területen képződött. Körös-körül pedig, árnyékos, sötét árkádok alatt, gutaütötten hevertek az állatok gazdái s a fölhalmozott málhák dombjai. A szeráj túlsó végét néhány faragatlan kövekből rakott lapos épület zárta be.

Julianusék a gazda után néztek. Belépvén a házba, Julianus tapsolt. Erre az egyik alacsony ajtón hatalmas termetű, fekete szakállas, vászonturbános, vászonszokmányos mogorva férfiú bújt elő, s bosszúsan nézte a két kalmárt. Ők ujjukkal a homlokukat érintve meghajoltak, s Julianus először kun, majd görög nyelven szállás felől kérdezősködött. De ez a férfiú sem értett a beszédéből semmit, hanem kikiáltott az elhagyott udvarra. Bősz ordítására álmos, vászonruhás, meztelen képű, nagy bajuszú atyafi cammogott elő. Kunul kérdezte, mit akarnak.

A tolmács segítségével megmagyarázták, s a fekete szakállú férfiú beleegyezően bólintott. Itt jó helyük lesz. Derék, becsületes emberek közé kerültek, nem kell félniök, a legjobb lovakat kapják, a legbátrabb kísérőket s mindezt a legolcsóbb pénzért.

Estefelé, amikor a hőség engedett, s a teherhordókat rá lehetett bírni, hogy az árnyékos árkádok alól kibújjanak, Julianus meg Desiderius a tolmács meg négy mogorva, hallgatag, sötét hajú, vállas, félig mezítelen fickó társaságában megjelent a tengerparton. A két másik fráter ezalatt majdnem meghalt a szomjúságtól és nyugtalanságtól. Imádkozással csitították türelmetlenségüket s nyálukkal a szomjukat.

Mire a csillagok fölszikráztak a szokatlanul sötét égen, minden ott volt a szerájban, batyuikra telepedve köleslepényt, olajbogyót meg sült halat ettek, s kotyogó tömlőből hideg vizet ittak. Estére a karám megelevenült, s lassanként megtelt mindenféle néppel. Mint sonkolyban a darazsak, úgy bújtak meg eddig a nagy szeráj odvaiban és árnyékos sarkaiban, a hőség idejét henyélésnek szentelve. Most azonban annál elevenebbek voltak. Sípszó, damborapengés, harsány röhögés, kötekedés, fütty, óbégató, bánatos ének, járás-kelés váltotta föl a kábult csendet. Újabb beszállók is érkeztek csengős lovakkal, teherrel, fegyveresekkel, s a gazda után ordítoztak. A kút mellett nagy sürgés-forgás volt, egy ökör hosszú kötélen húzta föl a sajtárt a mélyből, zuhogott a vályúkba zúduló víz, nyerítettek, fújtak és horkoltak a tülekedő állatok, csattogott a fütykös, bömbölt a káromkodás. Mikor pedig leszállt az éjszaka, s a fráterek, elvégezvén ájtatosságukat, álomra vackoltak a málhákon, megkezdődött az igazi nagy élet, és tartott egészen szürkületig. Dajnák visítozása, dalolása, kacagása, verekedők szitkozódása, tomboló lábak dobogása, egyhangúan, de kacskaringósan jajgató sípok vijjogása verte föl a szokatlanul hideg éjszakát, s olajmécsesek fénye libegett a házban meg az árkádok alatt. Julianusék nem hunyták be a szemüket hajnalig. Reggel pedig elveszett a kiskutya is.

Ez az első éjszaka ízelítőül szolgált további útjukból. Most már hónapokon, esztendőkőn át kell majd ilyen szerájokban tanyázniok, vagy még rosszabbakban is, és elviselniök a vad nép zabolátlan fenekedéseit.

*

Amikor megérkeztek Matrikába - igazi nevén Taman Tarkhanba, ami annyit jelentett, hogy "legfőbb fejedelem" -, úgy számítottak, hogy egy-két hét múlva indulnak is tovább. Hiszen hajtotta őket a vágy, hogy mennél előbb megtalálják a keresett földet. Tervük az volt, hogy lovakat, kísérőket fogadnak, de egy kis időt arra is fordítanak, hogy Julianus körülnézzen a városban, érdeklődjék Alánia s a távolabbi tartományok felől, s esetleg, Isten segítségével, valamit megtudjon a magyarokról is. Ekkora városban, mint Matrika, ilyen kalmárpihenőn, ahol Kelet minden országából áradnak az idegenek, bizonyára akadnak olyanok, akik "onnét" jöttek, vagy legalább tudnak valamit "róluk".

Számításaikba azonban több súlyos hiba csúszott, s így történt aztán, hogy tíz nap híján két hónapig rostokoltak ebben a fészekben, ahol semmi keresnivalójuk nem volt.

Azaz éppen keresnivalójuk volt, mert alig két hétre megérkezésük után, amikor a szeráj gazdájának segítségével sikerült vagy ötven kísérő vitézt, hat málháslovat meg négy hátasparipát drága pénzért szerezniök, s továbbindultak Alánia felé, olyan balszerencse érte őket, hogy már-már lemondtak minden reményről.

A dolog így esett:

Hajnalban, még alig pitymallott, megjelentek a lovasok, s fölrakták a málhát. Isten nevében fölkerekedtek hát. A csapat vezetője, szép szál, mosolygó képű, vidám, ragyogó tekintetű ember, a csapat élére állt, s még csillagos égbolt alatt kikanyarodtak a szeráj tágas kapuján.

Elkerülve a várost és Keletnek fordulva, némán, prüszkölő lovakon haladtak. A távolban különös kormos, vörösfekete tűz villogott, s az egész környéket nehéz, tűrhetetlenül keserű bűz feküdte meg. Találgatták, mi lehet, végezetül az egyik lovas, aki értelt kunul, tört szavakkal s ijedt hangon megmagyarázta, hogy a fold mélyéből sűrű, fekete, büdös, olajszerű folyadék ömlik, valahonnét az alvilágból tör föl, ott ilyen fekete, büdös víz folyik a folyamokban, s hullámzik a tavakban és tengerekben. A föld felszínére vezető lyukon kitör, s néha meggyullad. Ilyen fekete forrás ég most is már egy hét óta, senki sem mer a közelébe menni, bűzös füstje megfekszi a városon túl emelkedő dombok vidékét. Vannak, akik leborulva, rettegve imádják ezt az alvilági tüzet, de a keresztyén papok azt mondják, magát az ördögöt imádja, aki erre vetemedik.

Amint fölkelt a Nap, a vörös tűzfény elhalványult, ellenben sűrű, gomolygó, fekete füstoszlop emelkedett a kéklő égre, mint valami irtóztató pálmafa, koronája, ága-boga messze szétterült a magasban, törzse meg úgy tekergett, mintha vadul nőtt, egyre nőtt volna a földből. Innen már csakugyan nem lehetett messze az emberi világ széle, amelyen túl csak kénköves tavak meg förtelmes szörnyetegek vannak. Desiderius többször keresztet is vetett, s hangoztatta, sohasem látják többé Magyarországot.

Amint a hőség erősödött, a csapat alkalmas helyet keresett a pihentetésre. Le is telepedtek, kicsapták a lovakat legelni, az emberek pedig evéshez, alváshoz láttak. Körös-körül halálos csend szitált, rekkenő forróságban reszketett a levegő, s elültek a madarak is. Csak egy különös fán, amelyet a fráterek nem ismertek, sziszergett időnként szinte hangtalanul valami madár vagy sáska. Délen a Kubán kanyargott a messzibe fákkal, bokrokkal szegett alacsony partjai között, s a látóhatár szélén, mint halavány sötétkék meg fehér felhő, rémlett az asszaszinok hegységének gerince.

A legnagyobb békességben pihentek, szundikáltak és beszélgettek, amikor a folyó irányából kisebbszerű lovascsapat bukkant elő. Fegyvereik csillogtak. Békésen közeledtek, mint valami álom, mint a forró levegőben játszó képzelet szülöttei.

Julianusék rájuk sem hederítettek, csak éppen nézték, mert hiszen örültek minden szokatlan látványnak ebben az egyhangú, fárasztóan tikkadt nyárban. Nem így a kísérők. Főlugráltak, lovaikhoz futottak, lekapkodták róluk a nyűgöt, szájukba tették a zablát, meghúzták a hevedert. És a málhákat nagy sebesen, izzadva emelgették, mintha most nyomban indulniok kellene lóhalálában, valami titkos parancs folytán.

A fráterek csodálkoztak, de csakhamar fölugráltak ők is. Julianus a tolmácshoz rohant:

- Mi baj, atyámfia? Miért ez a nagy kapkodás?

A tolmács rá sem hederített, sebbel-lobbal erőlködött egy szíj meghúzásán.

- Azt kérdem, mi baj? Miért indulunk? - ismételte a kérdést Julianus türelmetlenül, mert azt hitte, rosszul mondta a kun szavakát, s a tolmács nem érti.

Az megint nem felelt.

- Hallod? Mi baj?

Rá sem hederített.

A fráterek izgatottan tanakodtak. Nem értettek az egészből semmit.

- Lélekharang nélkül távozunk e velágból - dörmögte Desiderius.

- Még tán el sem temetnek - tódította meg Gerhardus.

- De csak nem ölnek meg? Nem véténk sömmit! - méltatlankodott fölháborodva Paulus.

- Ne feledd, hogy nem szerzetösök, de kalmárok vagyunk ám, ézös fráter - figyelmeztette Gerhardus. - Ez kedég elég bín e félreeső tartományban.

- Csak nem ölnek meg - csitította társait Julianus, ámbár neki is erősebben vert a szíve. - Nem, igenyöst tudom, hogy nem. Nekünk el kell érkeznünk Magna Hungariába. Nem veszhetünk el nyomorultul már az út elején.

Minden úgy mutatkozott pedig, hogy csakugyan befejezték nemcsak ezt, de az életútjukat is. Mert a közeledő csapat hosszú sorban szétszéledt, lassan a hátukba került, s mindenfelől befogta őket. Dél felől a Kuban völgye zárta el útjukat. A kísérő csapat meg lóra vetette magát, de ahelyett, hogy az utasok védelmére készült volna, körülvette a megterhelt lovakat, s a közeledők felé indult. Alig hallatszott itt-ott egy mély hangon kiejtett, érthetetlen cirkász szó. Kelepcébe estek, s Julianus látta, nem szabadulhatnak. A derék kíséret, úgy látszik, egyetértett a támadókkal, a csapat vezére rá sem nézett a kalmárokra, ment minden, mint a karikacsapás.

- Elárulának - suttogta sápadtan Desiderius.

- Áruinkat elveszik, torkunkat elvágják, miként a csirkékét, aranyainkot s dénárainkot kiforgatják, ruháinkot lehúzják, s közben meg sem mukkannak.

- Készüljünk a halálra, atyámfiai - kiáltotta Desiderius.

- Készüljünk, de nem veszünk el itt, nem hihetőm - tépelődött keserűen Julianus. - Nem engedi Isten, hogy münket... azkik egész életünkön készülődénk... S Evángéliom velágosságát kévánjuk megvinnünk magyeri feleinknek...

A két sereg egyesült, majd lova farát a fráterek felé fordítva vidám ügetéssel elvonult a folyó irányába. Ők ottmaradtak egyedül, életben ugyan, de kifosztva, mint az őszi ludak. Szótlanul bámultak a lovasok s málhás állataik után, amint egyre kisebbedtek, lekanyarodtak a folyó messze húzódó partja felé, s tudván, hol a gázló, egyenként vízbe szálltak. Csak a lovak feje, a lovasok törzse látszott az ezüstfehér szalagon, mintha bogarak volnának. Végre elfogytak, eltűntek a túlsó part rekettyés dombjai között.

Amikor minden elintéződött, a fráterekből először is a keserűség tört ki megraboltatásuk miatt. Alig ocsúdtak föl a görög gyalázatos viselkedésének kábulatából, ismét fejbe kólintotta őket tehetetlenségük, elhagyatottságuk s gyámoltalanságuk érzése. Leültek a fűbe, a távolba bámultak, mintha remélnék, hogy a csapat ismét fölbukkan, átgázol a fényes ezüstszalagon, s visszatér nagy kacagással. "Ezek csak afféle ostoba szokások, amiket a mi országunkban okvetlenül be kell tartanunk, valahányszor idegen utasokat kísérünk, de most már menjünk tovább, Isten nevében!" Mintha remélnék, hogy magukhoz térnek káprázatukból, melyet a szokatlan napsütés mutatott. De bizony a csend oly siket volt, mintha az egész világ gyökerestül kipusztult volna, meg az a sziszegő madár is elrepült, amely az imént oly álmatagon neszezett a fán.

- Hát ezök elmenének - sóhajtott végül Gerhardus.

- Mintha bizony nem látnánk - tette hozzá Paulus.

- De vajon mért nem adunk hálát Istennek, hogy életünket megmönté? - dorgálta őket Julianus. - Mit veszejténk vajon? Néhány vég bársonyt meg aranyszövetöt. Ám mink magunk megvagyunk, jó erőben, egészségben csudáljuk az ég ragyogását, s készek vagyunk továbbmennünk, míg csak utunk végére nem érünk.

- Úgy vélöm, nem érünk utunk végére soha, hiszen immár a kezdete is milyen - sóhajtott Desiderius.

- Csak könnyebben haladunk málhák nélkül - figyelmeztette Gerhardus.

- Olcsóbban is - tette hozzá Paulus.

- Szégyönközjünk, ézös atyámfiai - folytatta Julianus a feddést. - Itt e távoli földön megmenekedénk a biztos halál torkából, s nem borulunk le, hogy hálát adjunk Istennek. Bizony boruljunk le, s imádjunk kegyös ájtatval!

Nyomban leborultak és imádkoztak. A hálaadó szavakat Julianus hangosan mondta. Azután tanakodni kezdtek. Desiderius ápékodott a sok drága málháért. Nem tudják pótolni többé. Hogy boldogulnak a hosszú úton nélküle? Hiszen, mint kalmárok, ezeket a szöveteket adták volna el az ismeretlen tartományokban. Ezekkel bizonyították, hogy igazi kalmárok. S az árukért kapott pénz elegendő lett volna visszatérésükig. Lehet, hogy életüket jelentették az áruk, hiszen olyan tartományba is kerülhetnek, ahol nem ismerik a pénzt. Szövetekért azonban mindenütt lehet szállást, élelmet vagy lovat kapni.

Gerhardus újból kijelentette, hogy a málhák eltűnésében Isten ujját látja, mert könnyebb lesz az útjuk. Csak gondot s költséget okoztak eddig. Lehet, hogy éppen a szegénységük menti meg életüket. Koldulni mindenütt lehet, sőt koldulni sem kell, ad a föld madártojást, gyümölcsöt, ha egyéb nincs. Ha meg nem tudnak majd lovat szerezni, mennek gyalog.

- Úgyis így röndölé Damankos atyánk - érvelt Paulus.

- Valahol a baj, ott a segétség - zárta be a tanakodást Julianus. - Isten kegyelme nyilvánul azban es, hogy münk négyen, kik az ország más-más részéből kerülénk összve, most együtt vagyunk, s ugyanazt akarjuk. Sőt hároman immár Bononiában es együtt valánk. Te, Paulus, noha nem valál ott, a neved ott vala, mert Paulus fráter velünk vala. Isten ujját látom ezben es. Bízzunk hát, legyünk vidámak, gyerünk vissza Matrikába, van még pénzünk, fogadjunk esmég lovakat s késérőket. Ám most nézzünk jobban emböreink szömébe.

- Nézhetsz, bizony - legyintett Paulus. - Más nép, más szöm. Olyan volt ezöké is, akár a bátor, jó erkölcsű csikóé.

- Azmondó volnék, vásároljunk árukat is - tanácsolta Desiderius.

- Nem heában parancsolá Jézus Úr, hogy sömmitök ne legyön. Meg valahány igaz s bölcs kresztyén vala ez velágon. Nékünk meg Damankos atyánk különösképpen. Sohasem alszom nyugodtan, ha vagyon valamim - intette le Gerhardus.

Visszaindultak hát, s hosszú, izzasztó gyaloglás, éjjel keserves didergés után visszakerültek megint a szerájba.

Ott a gazda s a szeráj kíváncsi utastömege nagy megbotránkozással hallgatta balesetüket. Ki hitte volna?! Sohasem szokott megesni ilyen gyalázatos dolog ezen a földön. Becsületes keresztyén ország ez. Nem idevalósiak voltak, ki láthatott beléjük! Senki sem írja a képére, ami a szívében lakik. Afféle hegyi fickók voltak, de most már hiába, bottal üthetik a nyomukat.

Így esett, hogy hosszú heteket rostokoltak még Matrikában, várva az alkalmas kísérőket, s egyre azon vitázva, vajon vásároljanak-e új árukat vagy ne.

Ezt a tétlenséget jól fölhasználta Julianus arra, hogy a városban magyarok után kérdezősködjék, de nem tudott meg semmi biztosat. Vagy sohasem hallottak róluk, vagy a Meotis-vidéki szétszórt magyarokról beszéltek, összekeverve őket kazárokkal, kunokkal, sőt oroszokkal is. Majd egy olyan erdőlakó népről szóltak, amely embert eszik s koponyákat gyűjt, majd meg összefecsegtek fűt-fát, mindenféle csodát, amiből nehezen lehetett elhinni egy szót is. A megbízható helybéli kísérők azonban nem akartak előteremni, hiába bíztatta őket a szeráj gazdája. Végezetül gyanítani kezdték, hogy nem is igen töri magát, úgy látszik, megfogadta, mindaddig nem ereszti el ezeket a derék kalmárokat, amíg egyetlen dénár csörög a tarsolyukban.

A nyári hőség nőtt, a város nappal egyre kihaltabb lett, mintha átok fogta volna meg. Reggel és este azonban ordítozva, óbégatva és veszekedve tolongtak az árusok, kínálgatva dinnyéiket, almájukat, körtéjüket, halukat meg valami tésztába sütött húst. Lovasok jöttek-mentek, szép szál olajbarna, fekete hajú, tüzes szemű fickók, pazar szokmányban, pazar fegyverekkel. Öszvér, szamár, teve cipelte Kelet javait, roskadozva a batyuk alatt, minden nemzetbéli kalmárok, görög meg mozlim papok sürögtek-forogtak a görbe sikátorokban. Fogatlan vénasszonyok, visítozó kölykök lármáztak pokoli zajjal, ökrös kordék súlyos kerekei csikorogtak a porban. Julianusék lassanként megtanulták, hogy a cirkász nép nemesei kopaszra nyírják ugyan fejüket, de a bal fülük mellett hosszú tincset hagynak nemességük jeléül. S megtanulták azt is, hogy oly gőgösek, mint a pávák, gyönyörű ruhájukban, vagyont érő fegyvereikkel, amint kevélyen lovagolnak a tömegben, s nem állanak szóba holmi kalmárnéppel, ha kísérők felől tudakozódik.

Éjjel keserves sóhajtások között tűrték a szeráj pocsék életének zaját, a parázna ringyók hancúrozását, visítozását és tombolását, a folyton jajgató sípok zenebonáját, a részeg férfiak gajdolását, verekedéseit, az egész pogány kavargást. És imádkoztak, segítse már őket innét tovább az Isten. Paulus váltig biztatta társait, kerekedjenek föl gyalog, úgy, ahogy vannak, nincs mit teketóriázni. Hiszen azt az időt, amit a lovon való utazással megtakarítanak, elvesztik a haszontalan rostokolással. És hátha találnak lovakat is, kísérőt is egy másik városban?

Desiderius azonban kitartott amellett, hogy árut, kísérőket kell szerezniök, ha kudarcot nem akarnak vallani, Julianus meg amellett, hogy nem vághatnak neki az Alániába vezető hosszú, sivár utázásnak gyalog. Megtudta ugyanis, hogy pusztaságon kell átmenniök, hogy az alánok földjére jussanak, s még lóháton is sokáig tart a vándorlás.

Egy nap Julianus a városban járkált, nézelődött, elmélkedett, amikor különös látvány ragadta meg a figyelmét. Félig mezítelen, piszkos gyermek feküdt egy kőrakás mellett, mintha meghalt volna. Az izzó nap könyörtelenül szórta rá vakító tüzét. Julianus megdöbbent. Csak nem a fekete halál ölte meg a gyermeket? Mért s hogyan került az utcára, a porba, mint valami döglött eb hullája? Mért haladnak el mellette az emberek közönyösen? Mért nem viszik, temetik el keresztyénhez méltó módon? És hátha meg sem halt, csak beteg? Vagy valami egyéb baj érte? Odasietett a kőrakáshoz s lehajolt. A gyermek mintha még élt volna, mert ajka és szempillája reszketett, s meg-megrezzent sovány, csontos, piszkos teste is, de arca sárga volt, keze tehetetlenül feküdt mezítelen mellén, látszott, csak pillanatai vannak a rövid életből, s már nem is tud magáról.

Julianus letérdelt, hogy a karjába vegye s elvigye valahová, ahol nem süt rá a Nap, nem lepik a zúgó legyek, nem járnak-kelnek körülötte részvétlen idegenek, s talán egy korty vizet vagy forralt bort adhat neki. Nyomban látta azonban, hogy már nem viheti sehova elevenen, mert sötét, hályogos szeme kinyílt, rámeredt a fölébe hajló szakállas arcra, s úgy maradt nyitva. Kinyílt a szája is, hogy utolsót sóhajtson.

Julianus mindenekelőtt keresztet vetett, s elmondta a halottért rendelt imádságot, szomorúan elgondolva, mennyit szenvedhetett ez a szegény gyermek, amíg ide jutott, hogy az út porában kell meghalnia, anyátlanul, apátlanul, testvértelenül. Majd azon töprengett, mit csináljon vele. Nyilván el kellett innen vinni valahová a városon kívül, hogy eltemesse.

Amint töprengett, s a halottat nézte, messziről fényes lovascsapat közeledett. Vágtató dobos előzte meg, szaporán verve hatalmas, tompán pufogó dobját. A csapat bíborkárpitos, aranyos gyalogszéket vett körül, melyet négy óriási termetű félmeztelen barna rabszolga vitt ütemes lépésekkel. Nem lehetett belátni, nyílását eltakarták a bíborpiros, arannyal átszőtt függönyök. A menet közeledésére mindenki a házak tövébe takarodott, leborult a porba, fejét lehajtotta, kezét előrenyújtotta.

Mire Julianus észbe kapott, s azon tanakodott, vajon ki lehet a fejedelmi személy, akit ilyen fényes kísérettel visznek, s aki előtt mindenkinek le kell borulnia, a csapat már oda is ért, egy gyönyörű, szakállas, fényes, méltóságos és kevély arcú férfiú, akinek hosszú tincs lebegett a bal füle mellett, koromfekete lován kiugratott, s korbácsát megemelve, Julianusra akart csapni. Julianus védekezésül fölemelte a karját. A lovas ordítozott valamit. Julianus ránézett, s a halott gyermekre mutatott. Erre az ápolt szakállú úr meghökkent, s önkéntelenül leeresztette korbácsát.

De a menet megállt, s egy kis tétovázó kavargás támadt.

A gyalogszék függönyét gyűrűkkel rakott kéz húzta félre, s egy szép, tojásdad, komoly asszonyi arc tekintett ki bosszúsan a függönyök közül. Erre már a cirkász úr észhez tért, fölemelte korbácsát, s lesújtott Julianusra. Az ólmos fonott szíjak végigszántották Julianus arcát, s égő nyomot hagytak rajta. Még szerencse, hogy csak ennyi történt. De a gyalogszék asszonya harsány, parancsoló, kissé mélyen zengő hangon kiáltott valamit, s a másodszor is fölemelt korbács megállt a levegőben. Ekkor egészen kidugta fejét az asszony, s pergő szóval kérdezett valamit. Julianus csak azt látta, hogy a nő homlokát és halántékát sárga aranylemezek borítják, haja piros fátyolba van burkolva, barna nyakán nagy szemű gyöngysor remeg, gyűrűs, piros körmű keze türelmetlenül int. A cirkász férfiú lehajolt nyergéből, vállon ragadta Julianust, s a gyalogszék elé vonszolta.

Most sokáig nézett egymásra a két idegen. A magas gyalogszékből a barna arcú, sötét szemű fejedelmi szépség és a barna szakállú, vörös csíkokkal szántott arcú kalmár. Körülöttük a lovasok csoportosultak türelmetlenül, koromfekete, aranytól, ezüsttől fényes lovaikon, komoran meredve a pimasz halandóra, aki nem borult földig a fejedelemasszony előtt. A fejedelemasszony hosszan, fürkészőn nézte a piros csíkos arcot, vonásai megenyhültek, bosszús kifejezését sajnálkozó kíváncsiság váltotta föl, piros, duzzadó ajkát összecsücsörítette.

Kissé mély hangján néhány kérdést intézett Julianushoz. De ő nem értette. Ekkor a nő görögre fordította szavait, s Julianus ki is hámozott belőle annyit, hogy azt szeretné tudni, kicsoda, s mért nem borult le előtte. Julianus görögül válaszolt. Lassan, jól tagolva mondta a szavakat, s a halottra mutatott:

- Szemem láttára halt meg ez a gyermek, imádkoztam érte, s el akartam vinni, hogy eltemessem.

Az asszony csodálkozott.

- Tied talán a gyermek?

- Nem. Én a magyeriak országából való kalmár vagyok, s ez a gyermek most halt meg, ahogy erre jártam.

- Magyeriak országából való vagy? - ismételte kíváncsian a nő, s még jobban megbámulta Julianust. Nagy, éjsötét szeme most már barátságosan pihent Julianuson. - S mért imádkoztál a gyermekért, mért akartad eltemetni?

- Mert ez az ország keresztyén, s nyilván keresztyén volt a gyermek is - felelte egy kis váddal a hangjában Julianus, mert nem tudta elviselni, hogy egy gyermek az emberek szeme láttára halt meg, s még csak rá sem hederített senki.

- Úgy, hát keresztyén vagy.

- Az vagyok. Jézus Úr nevében imádkoztam a gyermek lelkéért.

Az asszony ismét kíváncsi tekintetet vetett rá, majd odafordult a korbácsos férfiúhoz, és szapora, parancsoló hangon mondott neki valamit.

- Hol van a szállásod?

- Az északi szerájban.

- Jól van. Az ütést, amit kaptál, bocsásd meg Jézus Úr nevében. Őt is arcul verték.

- Megbocsátottam, asszonyom, sőt meg is köszönöm.

- Különös kalmár vagy - bólintott csodálkozva a nő. - Eredj békében.

Julianus homlokához emelte ujjait s meghajolt. A gyalogszék függönyei összevonódtak, a rabszolgák hatalmas vállukra kapták, a dob megperdült, s a menet továbbindult. De ottmaradt két másik rabszolga. Mogorván fölemelték a halottat, s mélyen fejet hajtva Julianus előtt, elvitték.

Amikor Julianus elmesélte a különös esetet, Gerhardus nyomban Isten ujját látta a dologban. Isten rendezte úgy az ő érdekükben, hogy Julianus éppen akkor viselkedjék kalmárruhájában is szerzetes módjára, amikor az ország fejedelmének száz között legkedvesebb felesége arra halad. Isten rendezte, hogy a cirkász nagyúr ostora Julianus arcába szántson. Az asszony szavaiból kedvező jóslatot hámozott ki.

- Meglátjátok, ézös feleim - mondta -, nem hiába kérdözte, hol lakik Julianus.

- Nem ám - sóhajtott Desiderius -, mert el akarja fogatni, le akarja üttetni a fejét, legalábbis meg akarja korbácsoltatni, amért nem borult le előtte.

- De lásd, ott nyomban megfogathatta volna! - figyelmeztette Paulus.

- Elébb meg kévánja hallgatni. És többet is kéván tudnia.

- Ugyan mit tudhatnája meg?

- Hát csak úgy véli.

Aznap este megjelent a szerájban a szép szakállú, méltóságos férfiú két másik lovas vitéz társaságában, s kevély, parancsoló hangon a magyeri kalmár felől kérdezősködött. A gazda szinte térden csúszott előtte, mellén keresztbe tett kézzel hajlongott, dadogott, sápadozott, szemét a földre sütötte. Julianust egy kunul kiabáló ember előhívta az árkádok alól, ahol társaival pihenésre készülődött. A tolmács segítségével a következő beszélgetés folyt:

- A fejedelemasszony megparancsolta, kísérjelek a palotájába.

- Mondd meg az előkelő úrnak, hogy nem vagyok egyedül. Három társam is van Magyarországból.

A tolmács megmondta.

- Azt mondja az előkelő úr, hogy három társad is tartson veled. A fejedelemasszony hallani kíván egyet-mást országotokról, királyotokról, mert magyerit még nem látott, noha sokat hallott már erről a nagy nemzetről. És tudni akarja azt is, mi járatban vagytok, mért jöttetek el országotokból ilyen messzire, hová kívántok utazni. Segítségére kíván lenni annak, akit megütöttem.

- Közöld az úrral, hogy nagy alázattal és tisztelettel járulunk a fejedelemasszony elé. Az ütésről pedig ne szóljunk többet.

- Bocsásd meg, kötelességemet teljesítettem.

Nyomban indulniok kellett a fejedelem palotájába. Julianus előhívta társait, elmondta a fejedelemasszony kívánságát, s fölszólította őket, iparkodjanak megnyerni tetszését, mert úgy érzi, Isten küldötte segítségükre.

*

A fejedelem palotáját nem lehetett éppen palotának nevezni abban az értelemben, ahogy Esztrigánban vagy Konstantinopolisban értették. A város keleti részén, alacsonyabbszerű dombon, óriási területen, magas, vastag vályogfallal körülvéve emelkedtek a kőből épült hatalmas, formátlan épületek. Több udvarra oszlott a fejedelem lakóhelye. Az épület, melyben a felesége lakott, buja kert közepén, illatozó virágágyak mélyén bújt meg. Mindenfelé keskeny kőcsatornák szelték át meg át a kertet, s éjjel-nappal vízzel öntözték a tikkasztó melegben lankadozó növényeket. Pálmák, tamariszkuszok, olajfák, majdnem fekete ciprusok árasztották nehéz, édes illatukat. Valahol szökőkút csobogott.

De amilyen rideg, sőt csúnya volt az épület kívül, olyan szemkápráztatóan pazar volt belül. A padlón apró, színes kövekből kirakott mozaikok vetekedtek a drága szőnyegek ragyogásával, mozaik díszítette a falakat, mozaik meg szőnyeg, szőnyeg, száz meg száz szőnyeg. A falak körül cifra vánkosok dagadoztak, a sarokban ébenfából készült, arannyal díszített mozaikos asztalkák. Több termen haladtak át a szép szakállú, büszke úr vezetésével, némelyik kicsi volt, némelyik olyan nagy, mint egy bazilika. Az ajtók nehéz bíborkárpitjai mellett, karjukat összefonva mezítelen mellükön s mélyen meghajolva az érkezők előtt, rabszolgák álltak. Végre az úr félreállt egy függöny előtt, s bebocsátva a vendégeket, kívül maradt.

Julianusék kisebbszerű terembe jutottak. Itt még több volt a szőnyeg és vánkos, mint az eddigiekben. A falakat aranyberakás meg onix díszítette. Az egyik sarokban alacsony asztalkán csónakforma bronzmécses világított, két lángot libegtetve a homályban, egy másik asztalkán aranyedényből édes, nehéz füst kavargott. A fal mellett pedig, szemközt az ajtóval, tetőtől talpig piros meg halványzöld fátyolokban nagy, duzzadó vánkosok selymén félig hevert, félig ült a fejedelemasszony, kíváncsian nézett a belépőkre, s nyilván meglepődött, hogy Julianus nem egyedül, hanem három más kalmárforma férfiúval jön.

A fráterek megálltak a küszöbön, s ujjukat homlokukra emelve mélyén meghajoltak.

- Gyertek beljebb - mondta kissé mélyen zengő hangon az asszony -, s üljetek le. Téged ismerlek, te vagy, akit megkorbácsolt az az ostoba ember, téged hívattalak. De kik a társaid?

Julianus lassan szótagolva a görög szavakat, engedelmet kért, hogy őket is magával hozta, de összetartoznak, közös munkára vállalkoztak, s ahogy megismerte a fejedelemasszony jóságát, talán remélheti, hogy nem neheztel érte.

Ezután szerényen leültek egy-egy vánkosra. A társalgás meglehetősen nehezen, akadozva folyt, mert az írott görög, amit a fráterek tanultak - közülük is csak Julianus meg Gerhardus -, nagyon különbözött a mindennapi nyelvtől, hát még a más meg más tartományban kialakult tájszólásoktól. S idegen szavakat is kevertek már mindenütt belé, még Konstantinopolisban is, hát még ahol sokféle nemzet fiai fordultak meg, s alakították a maguk kedve, ízlése és szüksége szerint. De azért sikerült megértetniök magukat, mert mind a fejedelemasszony, mind Julianus arra törekedett, hogy megértsék egymást.

Alig foglaltak helyet, az asszony tapsolt. Karjáról leomlott a fátyol, s előbukkantak és megcsörrentek széles, drágakövekkel ékes karperecei. Fejét mosolyogva félrehajtotta, mintha le-lehúzná a homlokán és halántékán sárgálló aranylemezek súlya. Nyomban belépett egy rabszolganő, s fél térdre ereszkedve várta a parancsot. Egy pillanat sem telt belé, mezítláb suhanó, nesztelen rabszolgák alacsony lakkasztalkákat, aranytálon illatozó dinnyét, almát, körtét, fügét, perzsaszilvát, aranykancsókban italokat, zöld onixedényben ékkövekként fénylő cukrozott gyümölcsöt, más aranytálon mézes süteményt hoztak be s helyeztek a vendégek elé.

- Ízleljétek meg s igyatok is - kínálta őket a fejedelemasszony, s piros körmű ujjai közé fogva egy cukorban főtt zöld gyümölcsöt, melyről nem lehetett megmondani, hogy mi, csipkés fehér fogaival harapdálni kezdte.

A fráterek keresztet vetettek a csemegére, és tisztelettel kivettek egy-egy darabot.

Átesve az első pillanatok zavarán, Julianus elmondta, hogy Magyarországról jött kalmárok, alán földre iparkodnak a király megbízásából, el is indultak már, de vissza kellett térniök, mert kísérőik összejátszottak a rablókkal, s mindenüket elvették. Azóta itt lődörögnek az idegen városban, nem találnak megbízható kíséretet, nem kapnak lovakat, s azt sem tudják, vajon vásároljanak-e új árut, a pénzük sem elegendő, félnek, ha még egyszer megrabolják őket, mindenük rajtavész.

- Lám, ti derék, becsületes kalmárok! - kiáltott föl a fejedelemasszony, s kissé összehunyorított szemmel, de azért korántsem hidegen nézegette a szerényen ülő sovány, megviselt kalmárokat. - Milyen becsületes kalmárai vannak királyotoknak, hogy csak Konstantinopolistól Matrikáig kétszer csaptak be benneteket, ahelyett, hogy ti csaptatok volna be másokat, s megtömtétek volna tarsolyotokat arannyal.

Vidáman nevetett.

- És te - fordult Julianushoz - becsületességednek még több tanújelét adtad, amikor imádkoztál egy idegen gyermek holtteste fölött, s el akartad temetni. Sőt annyira megfeledkeztél magadról ebben az Istennek tetsző műveletben, hogy korbácsot is kaptál érte. Országunkban nemcsak súlyos veszteség ért így, hanem még gyalázat is.

- Csak azt akartam tenni, ami keresztényi kötelességem, s amit Jézus Urunk parancsolt. A korbácsütés pedig Isten különös jutalma volt érte - felelte Julianus.

- Mért igyekeztek Alániába? - kérdezte a fejedelemasszony, s öt aranykupába töltött az aranykancsóból. - Mi dolgotok ott? Jártatok már abban az országban?

Julianus megízlelte a különös illatú, mézes italt, majd szavait jól meggondolva elmondta, hogy árukat kívánt odavinni, sohasem jártak még ott, csak annyit tudnak, hogy egy pusztaságon túl van az az ország s alánok lakják.

- Különös - mondta hosszasan töprengve a szép asszony, s lassan kortyingatott a kupájából. - És mit akartok odavinni?

- Bársonyszöveteket, arannyal, ezüsttel szőtt szöveteket.

- Különös - ismételte az asszony, letette kupáját, s megint hosszan vizsgálta a kalmárokat. - Vajon olyan ritka szöveteket készítenek-e nálatok?

Julianus nem értett a hazugsághoz. Szerényen megvallotta, hogy a drága és ritka szövetek Bononiából valók voltak, s a király állandó kalmára, Wilam szállította Esztrigánba, egyenesen az ifjabb király rendeletére. Érezte azonban, hogy a fejedelemasszony egyre kevésbé találja rendben levőnek a dolgot s megijedt. Most már nem hitt senki jóindulatú, szíves ábrázatában, tudta, a képmutatás olyan művészetét fejlesztették ki ebben az országban, hogy ölelés közben is érheti tőr a hiszékeny szívet. És csakugyan, a fejedelemasszony némi töprengés, bólingatás után elnevette magát s fölkiáltott:

- Nem is vagytok ti kalmárok!

- Ó, nagy hatalmú, jóságos fejedelemasszony! - kiáltott föl Julianus.

Gerhardus, aki értette, mit beszélnek, szintén megdöbbent, a másik két fráter azonban, akinek sejtelme sem volt a görög nyelvről, csak figyelt, iparkodva az arcokról leolvasni, miről van szó.

- Kik vagytok? - kérdezte szinte suttogva a fejedelemasszony s egészen előrehajolt vánkosain.

Julianus úgy érezte, szakadék elé taszították, most kell ugrania vagy így vagy úgy. De azt is érezte nyomban, hogy alakoskodó tehetsége csődöt mondott. Ha azt mondja, kalmárok, menthetetlenül lezuhan, ha azt, hogy szerzetesek, talán átlendül, ha nem tudja is, mi lesz később. Keresztet vetett hát s kimondta:

- Igazad van, nagy hatalmú, jóságos asszony.

Az elégedetten mosolyogva bólintott.

- Hát kik vagytok? Tán nem is magyeriak?

- Magyeriak vagyunk, Damankos atyánk szerzetbéli fráterek.

- No lásd. És téríteni mentek Alániába.

- Nem oda, még tovább.

- Hová?

Julianusnak most jobban megoldódott a nyelve. Mintha kalodából szabadult volna, egyszerre könnyűnek, vidámnak érezte magát. Bőven elmondott mindent. Hogy a magyarokhoz indultak, akik valahol Keleten laknak, azt sem tudják, hol. Beszélt Ottó fráterről, aki hírt vitt róluk hazájába, de úgyszólván semmi bővebbet nem mondhatott, mert úgyszólván csak a halotti szentséget tudták föladni neki, mint agyonhajszolt paripa futott hazáig, s otthon összeesett. De ő ifjúkora óta kutat a magyarok után, s bizonyos a dolgában.

- Mért nem mentek Kijóvon át? - kérdezte a fejedelemasszony. - Nem volna úgy könnyebb Keletre jutnotok?

- Hallottuk, s hagyományaink is beszélik, hogy az asszaszin hegyek mentén is kell magyaroknak lenniök, hátha ők azok, akiket keresünk. Ha meg nem ők, mint hiszem, akkor tán többet tudnak mondani a másikakról. És Kijóvon át veszedelmesebb is az út. Pogány népek élnek ott az erdőségekben, amelyeket az oroszok sem tudnak megfékezni. Bizonyos, hogy már megöltek volna mindnyájunkat.

Most hát nem volt semmi titkuk, s a fejedelemasszony elégedetten bólintott. Sötét szeme rajongással tekintett a négy hallgatag kalmárra.

- Már ott az úton sejtettem, hogy nem vagy igazi kalmár - mondta csöndesen. - Ha kalmár lettél volna, elsőnek vetetted volna magad a földre, amikor meghallottad a dobszót. Az elhagyott gyermeket meg sem láttad volna. S mikor korbáccsal ütöttek, nem viselkedtél volna olyan szelíden, ahogy csak Jézus igaz szolgái viselkednek. Nem bocsátottad volna meg olyan könnyen, sőt nem vetted volna ajándéknak. Az igazi keresztyénséget csakúgy nem lehet titkolni, atyám, mint a gonoszságot vagy nyomorúságot. Tiszteltelek eddig is - folytatta még csöndesebben, szinte megrendülve -, de most, hogy mindent elmondtál, még mélységesebben tisztellek. Kérlek, add rám áldásodat.

Gyors mozdulattal térdre emelkedett, s fejét alázatosan meghajtva várta Julianus áldását.

A frátereket kimondhatatlan öröm töltötte el. Bár Desiderius egyre gyanakodott, nem ugrik-e föl a szép, előkelő asszony, nem kiált-e kárörvendezőn, nem tapsol-e a függönyök mögött leselkedő testörzőknek, nem rontanak-e ki vérben forgó szemmel, meztelen karddal, hogy megöljék s valami mély gödörbe hajigálják őket. Gerhardus arca ragyogott, Paulus álmélkodva nézte a váratlan jelenetet, s magyarul dörmögte:

- Meg akar térni, vagy tám már kresztyén? Megmondád, hogy szerzetösök vagyunk?

- Megmondám, mendönt megmondék, ézös atyámfiai! - kiáltott föl Julianus. Majd az asszonyhoz fordult, s hálatelt szívvel imádkozván, megáldotta.

Ezután egészen más hangulat kerekedett felül a társalkodásban. A nő nem volt már kételkedő s kissé kötekedő fejedelemasszony, egyszerű, okos, kissé szomorú asszony volt, tele tisztelettel, csodálattal, lelkesedéssel a magyeri fráterek iránt. Mintha nem Kelet legdrágább fátyolai takarták volna kígyózó, délceg, karcsú termetét, mintha nem fogták volna ragyogó aranylemezek pompázó koronába a homlokát, mintha nem hevert volna dagadó vánkosokon, mintha nem ültek volna valamennyien mozaikokkal díszített teremben, súlyos függönyök között, s nem állott volna előttük arannyal berakott lakkasztalka nehéz kancsókkal és tálakkal. A mécslángok kedvesen libegtek, az idő gyorsan múlt. Halálos csend ölelte őket magába, mintha a föld alá kerültek volna vagy rettentő magas hegycsúcsra. Olyan őszintén s egyszerűen beszélgettek, mintha mindig ismerték volna egymást.

Julianus lelke megáradt. Részletesen elmondta tervüket, majd arról beszélt, hogyan bukkant gyermekkorában egy klastrom kódexében az első nyomokra, hogyan került társaival Bononiába, hogy építettek azután új klastromot. Beszélt Domonkos atyáról meg Franciscusról, a csodákról, Domonkos prédikációjáról Bononiában, a spoletói völgy isteni bölcsőjéről, ahonnét az újjászületett krisztusi szeretet és alázat ragyogó napja kelt fel. Beszélt a havaselvi kunokról. Majd meg ismét áttért Magyarországra, s nagyjából elmondta a magyarok történetét. Egyre több és több szó jutott eszébe, egyre könnyebben mondta ki az itteni kiejtés szerint. Az asszony is egyre érthetőbben szólt. Egy-egy kérdéssel továbblendítette Julianust, telhetetlen örömmel hallgatta szavait. Gerhardus is közbevetett egy-két szót, vidám megjegyzéseivel mosolyra gerjesztve a gyönyörű vendéglátót.

- No de hát hogy állasz te a lelkeddel, leányom? - kérdezte végül Julianus szelíden a fejedelemasszonyt.

Az elgondolkozott. Sokáig nézegette piros papucsa orrát. Sóhajtott. Finom, piros körmű kezével többször végigsimította homlokát.

- Ez az ország s ez a nép keresztyén - mondta csöndesen. - Én is keresztyén vagyok. Keresztyén a fejedelem is. De láttad, milyen keresztyénség ez! Az úton részvétlenül halhat meg a gyermek, a derék kalmárokat becsapják, kifosztják, mindenfelé tombol a kegyetlenség, erőszak, rablás, hazudozás. A fejedelemnek, mint tudjátok, száz felesége van. Gyalázat ez, paráználkodás, de nem panaszkodhatom, hiszen én vagyok az első. Ha ő meghalna, amitől Isten óvjon, én uralkodnék tovább. És mégis keserűség tölt el, mert vajon nem a keresztyénség megcsúfolása-e ez a pogányokhoz illő paráznaság? Népem erős, bátor, becsületes, de nem tudja, hol végződik a pogányság s hol kezdődik a keresztyénség. Bizonyos, hogy amikor titeket kiraboltak, rablóitok nem gondoltak semmi rosszra, sőt imádkoztak, keresztet vetettek, mielőtt a vállalkozásba belefogtak volna. A szép siker hálaadó imádkozásra indította őket. De hát lehet-e másként, ahol a tengerből úgy vetődik partra mindenfelé ország csőcseléke, mint a szemét és döglött hal, mint az üres kagyló? És gondolhatnak-e másként az országon keresztül-kasul vonuló kalmárokra, mint megcsapolni való tömlőkre? Hiszen ezek a kalmárok, maguk is többnyire istentelen csalók és rablók lévén, ott csapolják meg őket, ahol tudják. Jézus megmutatta az utat, de vajon mikor járhatunk rajta? Látjátok, atyák, keresztyén vagyok én is, de tűrnöm kell, hogy a fejedelem, Isten száz esztendeig éltesse, pogány paráznaságban éljen kilencvenkilenc asszonnyal, éppen annyival, mert ez a régi törvény. Noha tudom, hogy hitem szerint nem egyéb ördögi bujálkodásnál. Kilencvenkilenc asszony, a világ minden tájáról, szőkék, barnák és vörösek, fehér bőrűek és feketék, délcegek és alacsonyak, kövérek és soványak, müszülmének, keresztyének, mindenfelé pogányok... Hát az a nép, mely mindig a földből kitörő tüzet, a Sátánt imádta, ha keresztyén is, vajon nem borul-e le ezután is a lobogó föld alatti tűz előtt?

Így panaszkodott és mentegetőzött a fejedelemasszony, s arca egészen elszomorodott.

- Imádkozzatok érettem és népemért - fejezte be végül. - Kérjétek Istent, küldjön hozzánk olyan térítőket, mint ti vagytok, s vezessen mindnyájunkat a jámborság útjára.

Ekkor belépett a szép szakállú fényes úr, s mellén keresztbe tett kézzel mélyen meghajolva, nagy tisztelettel mondott valamit. A nő bólintott.

- A fejedelem érkezésének ideje van itt - mondta Julianusnak. - Most hát elbocsátlak benneteket. De mert kalmárok lévén - tette hozzá mosolyogva -, áruitokra szükségetek van, s az én országomban raboltak ki benneteket, fogadjatok el tőlem némi kárpótlást.

Ismét szólt valamit a meghajolva váró úrnak, mire az gyorsan kihátrált.

- Mindenért kárpótoltál, asszonyom - szabadkozott Julianus.

- Most ölet meg - súgta Desiderius.

- Megvigasztaltatok, megerősítettetek - jelentette ki a fejedelemasszony, s elhárító mozdulatot tett szép karjával. - Öröm élnem, mert tudom, vannak férfiak, akik esztendőkön át küzdenek igazukért, életüket adják Jézus Urunk igéjéért, s akkora szeretet van bennük, hogy éjt nappallá téve szenvednek távoli véreikért, noha sohasem látták, azt sem tudják, hol élnek, sőt élnek-e valójában. Ezért megillet a kárpótlás, a hála és köszönet.

- Nem kívánunk semmit, sőt köszönjük, hogy jó szívvel voltál hozzánk, s reménységet öntöttél belénk - szabadkozott Julianus. - Imádkozunk érted és népedért, köszönjük, hogy megpróbáltatásban részesültünk.

- Reményre nektek nincs szükségetek. Aranyra van szükségetek csupán. Íme, vegyétek jó szívvel. És vezessen titeket az Isten. Találjátok meg véreiteket, s legyetek boldogok Jézusban!

Az ápolt szakállú úr belépett, s mély hódolattal arannyal átszőtt selyemerszényt nyújtott át Julianusnak.

- Kíséretet is kaptok. A gyermeket pedig keresztyénhez illően temettetem el.

Intett, hogy egy szót sem többet. Most megint fejedelmi asszony volt, nem tűrt ellentmondást. Így hát Julianusék fölemelkedtek helyükről, mélyen meghajoltak, s Jézus nevével búcsúztak. Miközben kifelé hátráltak a teremből, látták, hogy az asszony arcán csillogva gördül le két könnycsepp.

Az előkelő úr kivezette őket a házból, keresztül a mécsvilágban borongó, cifrán ragyogó termeken, az összefont karral álló hatalmas rabszolgák mellett, majd a sötétbe borult kerten át a kapuhoz. A faóriások feketén sátoroztak a hűvösödő estében, a csatornákban halványan csillogott a csobogó víz ezüstje, a virágok nehéz illata megfeküdte a mozdulatlan levegőt. Julianusék mintha álomvilágban bandukoltak volna.

- Vajon nem öl-e meg ez a sötét arcú vitéz? - suttogta Desiderius.

- Szégyelld aggodalmaidat - vetette oda ugyancsak suttogva Gerhardus.

- Haj, be szép asszony vala - sóhajtotta Paulus.

Julianus reájuk szólt:

- Egyikőtök se gondoljon rá mint asszonyra. Nem vala ő más, mint a csudálatos angyal, azki megjelönék előttem Bononiában, egyház lépcsőjén, a napfényben.

Mire kívül kerültek a vályogpalánkon, s a nehéz kapu döngve becsapódott mögöttük, megálltak, s egymásra néztek a sötétben.

- Aztól tartok, fölébredünk - dörmögte Gerhardus.

- Megvan a tarsoly, ézös fráter? - kérdezte Paulus.

- Megvagyon.

- Hát mégsem álmodunk - sóhajtotta boldogan.

S egyszerre mind a négyen összeölelkeztek.

*

Másnap ötven válogatott vitéz állított be a szerájba fekete lovakon, csillogó fegyverzetben. A gazda orrával szinte a földet túrva rohant eléjük. A vitézek feje a magyeri kalmárokat kereste. Csak Gerhardus meg Desiderius volt otthon, Julianus Paulusszal a bazárba s a tengerpartra ment, hogy árukat vásároljon. A tolmács azonban reszkető ajakkal mondta, hogy ezeket a vitézeket a fejedelem küldte, hogy Alániáig kísérjék a kalmárokat, s fejükkel felelnek minden elhullott hajszálukért.

Másnap hajnalban lóra ültek, s kivonultak a szerájból.

Útjuk most valóságos diadalmenet volt. Ahol vagy hat héttel ezelőtt leverve, kifosztva, elhagyatva kutyagoltak visszafelé a szörnyű városba, most ötven nagyszerű vitéz kíséretében lovagoltak fekete, válogatott paripákon, melyek úgy dobálták a csótárt, úgy szedték karcsú lábukat, mintha lakodalomban volnának. A hűvös, lucskos hajnalban szaporán ügettek a Kuban völgye felé, a sötétben derengő lankás vidék erős, üdítő földszagot árasztott, s a fák oly nyugodtan álltak a tájban, mintha a négy magyerit őrizték volna. Csak messze Délen villogott a pokoli tűz vörös fénye.

- Isten nevében s jorgalmában haladjunk immár tovább - kezdte áhítatosan Julianus, s mély hangja végigdöngött a csendes mezőn - kijelölt utunkon. Hálát adunk neköd, Istenünk, hogy idáig elvezéröltél, s felénk fordejtád képedet, valamikor bajban valánk, s gyönge szüvünk aggódásban sepedék. Csudálatos eszközökvel sietél segítségünkre, megmutatád őrző angyélodat egy asszony alakjában, s az ő kezével ragadád meg tétovázó lelkünköt. Köszönjük, Istenünk, Atyánk, jóságodat s gondviselő jorgalmadat. Kérünk, vezess immár tovább utunkon, valamerre sejtelmeink hívnak, tudjuk, a Te biztatásaid azok, a Te suttogó szavad szól általuk. Add, hogy mindég biztosan szóljon, velágosan intsön, szeretetvel suttogjon. Mutasd meg szüvünkben az irányt, amerre hegyekön, völgyekön, sivatagokon s vadonokon által, ezör veszödelöm és késértés szakadékán által igyenöst elhagyott véreinkhöz jutunk. Biztogasd űköt es, jönnek immár távol Nyugatról, a jó hírvel, Jézus Úr Evángéliomával. Tarts meg münköt, s tartsd meg űköt es jó erőben, hogy kitölthessük rájuk milosztodat, s ők béfogadhassák a Te dücsőségödre, Jézus Urunk örömére. Add, hogy a szeretet sohase csökkenjék bennünk, s egyetlen fegyverünk legyön mendön harcban, gonoszság s megkésértetés ellen. Erősejtsd szüvünket a tűrésre, fáradalomra, verrasztásra és rémületre, testünköt az éhözésre és szomjúságra, járásra és verrasztásra.

A lovak szaporán ügettek, horkoltak egyet-egyet, csörögtek a szerszámok és fegyverek, nyikorogtak a nyergek. Julianus hangja egyre méltóságosabban, meghatottabban és áhítatosabban szárnyalt a messze táj elhagyatott csendjében.

- Urunk, hatalmas Istenünk! Elhagyánk a fészket, melyben gyönge madárfiókák valánk, s repeső szárnyunkval keressük azt a régit, melyből eleink büszke sasokként kirepülének. Mert maradának ott még sasok, és münk, mint tudod, őket akarjuk megkeresnük, meglelnük, s nékik a Te olajágadat elvinnünk, hogy ne sasok legyenek immár, hanem a Te Egyházad szöléd galambjai. Add, hogy reánk ösmerjenek, noha mások vagyunk immár, add, hogy színünkön meglássák a szeretet vonásait, szömünkben az igaz krisztusi és atyafiúi szeretet könnyét és ragyogását, homlokunkon a Te igazságod és hited fényét, kezünk szorejtásán a megbonthatatlan zár szorejtását, mely münket ezör meg ezör mérföldekön által es öszveköt. Add, hogy magunkot a nehéz úton megtartva vidám szűvvel, fáradatlanul köszöntsük űköt, s megölelvén, bévezessük a Te örök birodalmadba, Jézus Úr szeretetébe, velágosságába, s a magunk küsded országának fenyögetött térségeire, mindnyájunk erősödésére, megmaradására. Tudjuk, atyánk, hitvány, ostoba, gyámoltalan férjfiak vagyunk, botladozók a Te utadon, gyöngék a megkésértetésben, gyakorta igaztalanok, s a szeretetben es ingadozók. Méges, ne vondd meg tőlünk támogató segétségödet, jó Atyánk, sőt szánj meg bennünket, mert gyöngék s bínesek vagyunk. Tekénts reánk e nagy idegönségben, miként eleddég es tekintél, s lásd meg szegény fiaidat, azkik ösmeretlen tartomány földjén, ösmeretlen vitézök kíséretében, kiknek nyelvét sem tudják, sietnek ézös atyafiaik felé és Tefeléd. Nyisd meg előttünk a högyeket, válaszd szét a vizeket, adj füstoszlopot nappal, tűzoszlopot éjjel, hogy lássuk, merre haladjunk a pusztában. Add, ó, jorgalmas Isten, hogy egy falatunk kettőt tegyön, ha nincs mit önnünk, egy korty vizünk kettőt tegyön, ha nincs mit innunk, egy szál üngünk kettő legyön, ha fázunk, egy csizmánk kettő, ha szakadozik rólunk, egy biztató szavunk százat tegyen, ha csüggedözzünk, egy sóhajtásunk ezöret, ha Hozzád fohászkodunk! És te, Maria Nagyasszony, azkinek első kerálunk fölajánlá küsded népét, az anya kegyösségével és szölédségével mosolyogj ránk Fiad mellől a fényösségből. Elhallgatott egy pillanatra, majd akadozó szóval folytatta:

- Ha kedég úgy látnád jónak lelkünk üdvösségéérte, hogy elvesszünk az idegön földön, s kigyappanjék kezünkben a kicsiny tűz, melyet atyánkfiaihoz viszünk, add, hogy akaratodban békén megnyugodva, sőt parancsolatod megköszönve hajtsuk örök álomra árva fejünköt, s nyisd meg lelkünk előtt ragyogó országodat, hogy fennszóval dücsérve nagyságodat, bémönjünk Hozzád, s vigadozva boruljunk Eléd, Jézus Úr és az ő Anyja elé, mendön üdőkre áldván Tégöd. Ámen.

- Ámen, Ámen, Ámen - dörmögték a fráterek a homályban innen is, onnan is, és keresztet vetettek.

- Most kedég éneköljünk, ézös atyámfiai, mert vígan kell haladnunk, amég csak utunk végére nem érünk.

Harsányan rágyújtott egy psalmusra, s a három fráter még harsányabban s meg lelkesebben vágott bele. Messze-messze hullámzott az ének, emberek és lovak fölvidultak tőle. Keleten földerengett a Nap első üzenete, vékony, ezüstös csík a látóhatár szélén, amerre a pusztaság kezdődik.