NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET
I. KÖTET: A KELET ÓKORI NÉPEINEK TÖRTÉNETE
IV. RÉSZ. A SZARGONIDÁK
XIII. A perzsa hódítás           XV. A keleti világ a makedon hódításkor

XIV. FEJEZET.
A perzsa birodalom hanyatlása és bukása.

I. Xerxes; a méd háborúk; I. Artaxerxes; II. Dareios.II. Artaxerxes (405–359). Egyiptom utolsó honi dynastiái.III. Artaxerxes Okhos (359–338). Egyiptom meghódítása. Az utolsó Akhemenidák. III. Dareios és makedoniai Sándor. A perzsa birodalom bukása.

 

I. Xerxes; a méd háborúk; I. Artaxerxes; II. Dareios.

Kambyses Egyiptom kormányzását a perzsa Aryandésre bizta volt. Dareiosnak eleinte csak öröme telhetett elődének ebben a választásában: Aryandés nemcsak hű maradt az új uralkodóhoz, hanem Libya meghódítását is folytatni igyekezett ott, a hol Kambyses abbahagyta. A kyrénéi dórok nem helyeselték azt a készséget, a melylyel királyuk, III. Arkesilas, a szolgaságnak elibesietett; elűzték, majd visszahivták, újra elűzték, és megölték Barkában, a hol menedéket keresett. Anyja, Pheretime, Egyiptomba jött és jelentette a satrapának, hogy Arkesilas áldozatásul esett a perzsák iránt való barátságának. Aryandés megragadta az így kinálkozó alkalmat, hogy tartományát a görögök rovására megnagyobbítsa, és annyi embert és hajót küldött ellenök, a mennyi rendelkezésére állott. Barka kilencz hónapig állott ellent és csak árulás következtében esett el; az előhadnak néhány csapata egészen Euhesperidesig nyomúlt előre; visszajövet a vezérek azon tanakodtak, hogy elfoglalják-e Kyrénét, és már-már el is szánták rá magukat, a midőn egy határozott parancs visszaszólította őket Egyiptomba. A sivatagon való átkelés majdnem végzetessé vált rájok nézve; Marmarika nomád népsége, a zsákmány reményétől csábítva, szünetlenül zaklatta őket útjokban és jelentékeny veszteséget okozott nekik. Mégis sikerült foglyúl hazavinniök Barka népességének egy részét; Aryandés ezeket a szerencsétleneket diadalmi jel gyanánt elküldötte Dareiosnak és Dareios Baktriánába száműzte őket, a hol új Barkát alapítottak. Oly helytartónak, a ki, engedelem nélkül, hódításokra vállalkozott, bizalmatlanságot kellett keltenie az olyan fejedelemben, a ki annyira féltékeny volt a maga felsőbbségére, mint a nagy király; Aryandést kivégezték s legenda keletkezett neve körül. Némelyek azt beszélték, hogy azért lőn vége, mert finomabb pénzt bocsátott ki, mint a milyen a királyi pénz volt; mások azt rebesgették, hogy zsarolásaival fölszította az egyiptomiak gyűlöletét és hogy Egyiptom már forradalomra állt készen, mikor őt megölték.147 Dareios, mikor ez a versenytársa félre volt téve az útból, mindent megtett a végre, hogy kiérdemelje egyiptomi alattvalóinak szeretetét, vagy hogy legalább tűrhetővé tegye rájok nézve uralmát. Erre ilyen vallásos és a maga fensőbbségével eltelt néppel szemben a legjobb mód volt, tüntető tiszteletet tanúsítani az ő nemzeti istenei és királyai iránt. Dareios e részben ép az ellenkezőjét cselekedte annak, a mit Kambyses tett és kegyeibe fogadta az üldözött papokat. Kambyses Élamba száműzte volt Sais papságának a fejét, Uzaharrîszintit; Dareios megengedte neki, hogy visszatérjen hazájába és megbízta, hogy hozza helyre a pusztításokat, melyeket elődjének eszelőssége okozott. Uzaharrîszinti, állomásról-állomásra térve vissza szülővárosába, helyreállította ott a hierogrammaták iskoláit és visszaadta Nit istennő templomának a birtokokat és jövedelmeket, melyeket tőle elvettek volt. A görög hagyomány még túltesz a nemzeti hagyományon. Azt erősíti, hogy Dareios beavattatta magát az egyiptomi hittudomány mystériumaiba és tanulmányozta a szent könyveket. Azt is erősíti, hogy Dareios egy szent bikának a kimúlta után érkezvén Memphisbe, részt vett a közgyászban és száz arany talentomot igért annak, a ki fölfedezi az új ápist. Mielőtt az országból eltávozott volna, elment a Ftáh templomába s meghagyta, hogy állítsák fel ott az ő szobrát a Sesostrisé mellé. A papok vonakodtak, «mert» – mondták – «Dareios nem érte el tetteivel Sesostrisét; nem győzte le a skythákat, a kiket emez legyőzött». Darius azt felelte, hogy «ő is remél annyit tehetni, mint Sesostris, ha ő is annyi ideig él, mint Sesostris élt», és meghajolt alattvalóinak honfiúi büszkesége előtt. A háladatos egyiptomiak azután azon hat törvényhozó közé sorolták őt, a kiknek az emlékezetét tisztelték.


Xerxes lépcsőjének egy domborműve.


Persepolis várának tervrajza.
(Tacht I Dzsemid.)
Stolze Fr. után.

Annyi bizonyos, hogy Egyiptom gyarapodott a Dareios keze alatt. Kyrénével és Barkával együtt a birodalomnak hatodik satrapiája volt, a melyhez hozzácsatolták a déli határvonalhoz legközelebb eső rubiai törzseket. A kormányzót, ki a Fehér-Falban lakott a fáraók régi palotájában, százhúszezer főnyi hadsereg támogatta, a mely a saisi királyok három elsánczolt táborát foglalta el: Daphnét és Memphist a Delta-határán, és Elephantinét délen. E három ponton kívül, a hol a nagy király közvetlenül gyakorolta fenhatóságát, Egyiptom régi feudális szervezete a maga teljességében fennállott: a templomok javai és jobbágyai mentesek voltak a közterhektől, a főurak ép oly függetlenek voltak a maguk fejedelemségeiben és zendülésre ép oly készek, mint annakelőtte. Az évi hűbéradó, mely a kháldeai és assyriai mellett a legsúlyosabb volt, csupán hétszáz ezüsttalentomra rúgott. Vegyük ehhez az összeghez a Moiris-tava halászatának bérletét, a mely – Herodotos szerint az áradás hat hónapja alatt, Diodoros szerint pedig egész éven át – naponkint egy talentomot ért; a megszálló hadsereg élelmezésére szükséges százhúszezer mérő gabonát; meg a salétromnak és Nilus vizének a palotába való köteles szállítását: ez adónemek összessége korántsem volt olyan teher, a mely arányban ne lett volna az ország segédforrásaival. A kereskedelem egyébiránt legalább is annyi pénzt hozott be, mint a mennyit az adó kivitt. Azzal, hogy részévé lett egy birodalomnak, mely mind a három világrészre kiterjedt, Egyiptomra nézve hozzáférhetők lettek oly vidékek is, a hova előbb iparának termékei még sohasem hatoltak el közvetetlenül. Szúdán termelvényeinek az ő területén kellett keresztülmenniök, mielőtt Babylon vagy Susa nagy piaczaira eljuthattak; és az isthmus vagy Koszeir felé vezetett a legrövidebb út, a melyet az indiai vagy az arábiai árúk tehettek, hogy a Közép-tenger vidékeire érjenek. Dareios befejezte hát a Nilus csatornáját a suezi öbölig és újra megnyitotta Koptos és a Vörös-tenger között az útat, a melynek Skylax sikeres utazása nagyobb jelentőséget adott, mint valaha.148 Erősen megszállotta az oázisokat és a kis Hib (ma El-Khargeh) városban nagy Ámon-templomot építtetett, melynek romjai még ma is állanak. De az egyiptomiakban még ennyi szolgálatért sem volt a hála elég erős ahhoz, hogy elfojtsa bennök a szabadságvágyat. A perzsák marathoni veresége arra buzdította őket, hogy lerázzák az igát: 486-ban elkergették az idegen helyőrségeket és királylyá kiáltották ki Khabbisát, a ki talán a Pszamitik családjából származott. Dareios ily csekélység miatt nem akarta félbeszakítani Görögország ellen való nagy hadjáratát: második hadsereget gyűjtött egybe és egyszerre készült vezetni a két háborút, midőn uralkodásának harminchatodik évében meghalt (485). Trónralépte előtt három gyermeke volt első feleségétől, Gobryas leányától; Artabazanes, kit mint legidősebbet sokáig trónörökösnek tekintettek, valószínűleg regens is volt a skythiai hadjárat alatt; de a Khabbisa-lázadás kitörésekor, mikor Darieosnak ki kellett jelölnie az utódját, Atossa királyné bebizonyította neki, hogy czélszerűbb lesz az ő fiai közül választani a legidősebbet, Khsajársát (Xerxes), a ki biborban született és a kinek ereiben Kyros vére folyt. Az asszonynak határtalan befolyása volt az öreg királyra, a ki engedett is és kevéssel utóbb Xerxes akadálytalanúl lépett trónra. Harmincznégy éves volt ekkor és kora legszebb férfiának tartották, egyébként egykedvű s gyönge elméjű és jellemű. Eleinte arra gondolt, hogy abbanhagyja a fegyverkezést, de midőn az atyja tanácsadói bebizonyították neki, hogy a marathoni kudarczot nem hagyhatja megbosszúlatlanul: volt legalább annyi megfontoltsága, hogy semmit sem akart kezdeni Európában addig, a míg Egyiptommal el nem bánik. Khabbisa minden tőle telhetőt megtett, hogy kellően fogadhassa: két éven át védelmi állapotba helyezte a Delta partvonalait és megerősítette a folyam torkolatait, hogy viszszaverhesse a tengeri támadást, a melyet előrelátott. Készületeinek azonban a döntő pillanatban semmi hasznát sem vette: Xerxes elnyomta a túlerővel. A deltai kerületek, a melyeknek legtöbb részök volt a lázadásban, súlyosan bűnhödtek, a papokat bírság sújtotta, Buto temploma elvesztette javait. Khabbisa a vész közepett eltünt s nem igen tudni, mi lett belőle; Akhéménesz, a király öcscse lett a kormányzó és intézkedéseket tett egy második zendűlés megakadályozására. Ezúttal sem gondolt senki az ország politikai rendszerének megváltoztatására és a tartományok megmaradtak örökös fejedelmeik kezében; Xerxes, úgy látszik, nem is sejtette, hogy midőn a helyi dynastiákat tiszteletben tartotta, ezzel csak mindig tettre kész vezéreket tartott fenn a jövőbeli egyiptomi forradalmak számára (482).


Xerxes persepolisi palotájának kapuja.

Khabbisa trónfosztásával Xerxes még nem nyerte vissza cselekvési szabadságát. A classikus hagyomány azt állítja, hogy Babylonban tett első királyi látogatása alkalmával a legnagyobb mértékben megsértette Kháldea nemzeti érzületét egy helyén nem való kiváncsiságával: bement a Bél sírboltjába és minden erőfeszítésével sem sikerült megtöltenie az olajos korsót, a melyet ott őriztek. Bármi legyen is ebben a furcsa legendában, a lázadás ténye kétségtelennek látszik. Megabyzos, Zopyros fia, ki öröklés jogán satrapája volt a tartománynak, szokatlan szigorúsággal bánt a várossal; Bél templomát kifosztatta, az istenség szobrát fogolyként elhurczoltatta és papját megölette, a királyi sírokat megszentségtelenítette és kifosztatta, a népesség egy részét rabszolgaságba hajtatta (481). Xerxes végre elindúlt Európába, a legnagyobb hadsereg élén, a melyet a világ valaha látott; ismeretes, hogy mi lett e hadjáratból. Xerxes, miután a Kolias hegyfok magaslatáról szemtanúja volt hajóhada elpusztulásának, hanyatthomlok futamodott vissza Ázsiába, be sem várva szárazföldi csapatainak vereségét. A salamisi és plataiai ütközetek, úgy mondják, megóvták Európát a barbárságtól; ez az itélet igazságtalan mind a két ellenfélre nézve és meg nem állhat. A perzsák nem voltak barbárok a szónak abban az értelmében, a melyben mi veszszük; volt kulturájok, a mely más jellegű és sok tekintetben alacsonyabb rendű volt ugyan, mint a görögöké, de némely részben fölötte állott. Másrészről pedig Görögország életrevalóságának és géniuszának túlságos kicsinylését foglalja magába az a föltevés, hogy egy múlékony vereség és hódoltság elegendő lett volna az ő fejlődésének a megakasztására. Ahhoz, hogy a hellén civilisatio elveszszen, az kellett volna, hogy az ázsiai támadás megsemmisítse a hellén fajt. A perzsáknak nem telt kedvök abban, hogy egész nemzeteket kiírtsanak; ők csak hűbéradót és engedelmességet követeltek, egyébként azonban engedték, hogy minden nép a saját kedve szerint éljen. Ha Xerxes győz vala, Hellasból satrapia lett volna, mint Syriából, Kháldeából, de ép úgy nem vesztette volna el a maga jellegét, a mint nem vesztették el amazok, és ép úgy nem késett volna, mint például Egyiptom, visszaszerezni a maga szabadságát. A perzsa hódítás megváltoztatta volna a görög történelem politikai folyamatát, de megállítani, vagy bár csak felfüggeszteni is a civilisatio általános haladását képtelen lett volna.


Az oroszlán megöli a bikát.
Dombormű Xerxes lépcsőjén Persepolisban.

Xerxes vereségének közvetlen eredménye a perzsa határ visszavonása volt. Néhány helyőrség megmaradt ugyan a Bosporuson túl, Byzánczban 478-ig, Eionban 477-ig, Doriskosban 450-ig, sőt tovább is; de ezeknek a fentartása inkább csak a nagy király büszkeségének tett engedmény volt, semmint politikai vagy katonai szükségességnek a következménye; Xerxesnek tetszett az a gondolat, hogy lába meg van vetve Európában és hogy előbb-utóbb újra kezdheti a háborút, de Thessalia, Makedonia, Paionia, Thrakia nem ismerte el többé fenhatóságát. Sőt mi több, Ázsia is fenyegetve lőn, és az athéni hajóhadak kényök szerint járták be azokat a tájakat, a hol addig phoeniciai hajóhadak versenytárs nélkül uralkodtak. Ha Görögország elfojthatta volna belső viszályait és kiaknázhatta volna azt az előnyt, a melyet most nyert, fölszabadultak volna Kis-Ázsia összes gyarmatai. Ámde Spárta nem szerette a távoli kalandokat, Athénnek elég dolga volt falai fölépítésével és hajóhada szervezésével. Perzsia meg volt óva az invásiótól.

És mit tőn Xerxes, mialatt birodalma ily bizonytalanságban ingadozott? Xerxes hárem-cselszövényekben és kicsapongásokban tékozolta el azt a kevés lelkierőt és értelmességet, mely sajátja vala. Tizenkét esztendeig húzódott a háború, a nélkül, hogy ő arra gondolt volna, hogy újabb erőfeszítést tegyen vagy csak meg is előzze a támadást. Úgy 466 táján egy athéni hajóhad, mely a káriai és lykiai partokon kalandozott, összetalálkozott a nagy király hajóhadával, a mely az Eurymedon torkolatánál állott. Második Mykalé lett ez: az athéniek, megsemmisítvén a hajókat, partra szálltak és szétverték a hadsereget, mely a flottát kisérte. A győztesek azután Kyprosnak fordultak, szétszórtak egy nyolczvan vitorlás második flottát és zsákmánynyal megrakodva tértek vissza Piraeusba. Xerxes sem sokáig élte túl ezt a megalázást: egy Aspamithrés nevű eunuchus meg Artabanos, a testőrség feje, meggyilkolták (465). A gyilkosok még azon éjjel elmentek legkisebbik fiához, Artakhsáthrához (Artaxerxes), a király meggyilkolásával egy másik, Dareios nevű fiát vádolva, s azt is megölték, mint apagyilkost. Azután magát Artaxerxest is el akarták veszteni, de egyik czinkostársuk elárulta őket s kivégeztettek. Artabanos fiai boszút akartak állani apjokért és össze is gyűjtöttek néhány csapatot, de fegyverrel a kezökben vesztek el. Végre, mintha még ez a sok bűntett nem lett volna elegendő, az új király testvérbátyja, Hystaspes, a ki Xerxes halálakor Baktriánában volt s a trón örökösének kellett volna lennie, egy hatalmas hadsereg élén hazajött: követelni jogait. Két véres ütközetben lőn veszte neki is, hiveinek is (462).


Xerxes vázája Párisban.


Palotaőr.
Dombormű Xerxes lépcsőjén.

Valamennyi mozgalomnak, mely a birodalom létét vagy csupán épségét is fenyegette, meg volt a maga ellenhatása Egyiptomban. Az a nemzedék, a mely Khabbisáért harczolt, le sem tünt még, midőn újabb, a perzsa igát tűrni nem akaró nemzedék zendült föl Artaxerxes ellen. Libya a saiták bukása óta a legfontosabb volt a deltai hűbéres tartományok közt. Fejedelmei, a kik urai voltak Mareának és azoknak a termékeny vidékeknek, a melyek a Nilus kanoposi ága, a hegység és a Mareotis tava közt terültek el, valószinűleg fenhatóságot gyakoroltak az adyrmakhidák, giligamnák, asbysták, a sivatagban lakó nomád törzsek legtöbbje fölött. Az akkor uralkodó fejedelem, Inaros, Pszamitik fia, hadat üzent a perzsáknak; a Delta népessége, a melylyel Akheménés kegyetlenül bánt, tárt karokkal fogadta; elkergette az adószedőket és fegyvert ragadott. Az athénieknek, eurymedoni győzelmök óta, mindig volt hajóhaduk a kyprosi vizeken; a most ott volt kétszáz hajó parancsot kapott, hogy vitorlázzék Egyiptomnak és maradjon ott a fölkelő vezérek rendelkezésére. Artaxerxes ezalatt hajóhadat és hadsereget gyűjtött, és személyesen akart az élére állani, de tanácsosai javallására maga helyett nagybátyját, Akheménést küldötte ki, a ki Inarosnak első sikerei után az ő udvarába menekült volt. Akheménés könnyű szerrel verte vissza a libyaiakat, de a görög segítő had megérkezte megváltoztatta a dolgok állását. Akheménés vereséget szenvedett Papremis mellett és hadserege csaknem teljesen elpusztult. Őt magát tulajdon kezével ölte meg a tusában Inaros, és holttestét – talán daczos kérkedésből, talán az áldozat vére iránt való tiszteletből – elküldte Artaxerxesnek. Pár nappal utóbb az athéni hajóhad, Kharitimides parancsnoksága alatt, összetalálkozott a perzsák segítségére elősiető phoeniciai flottával s három hajóját elsülyesztette, húszat pedig elfogott. A szövetségesek fölfelé nyomultak a folyamon és megjelentek Memphis előtt, a hova a perzsák maradványa a hozzájuk hűnek maradt belföldiekkel együtt menekült. A város csakhamar elesett, de a Fehérfal erődje bezárta kapuit és ellentállása időt engedett a nagy királynak arra, hogy újra összeszedje katonáit. A lázadók ereje nem annyira az egyiptomi és libyai tömegekben rejlett, mint inkább az athéni hopliták és hajósok kicsiny hadában. Artaxerxes, mielőtt hadvezéreit bizonytalanba a Deltára küldte volna, Görögországban kisérlett meg egy hadműveletet: küldöttei meg akarták vásárolni a lakedémoniakat, hogy támadják meg Attikát. A spártai erényt ezúttal véletlenül nem ejtették meg a perzsa aranyak. A nagy király csapatai Phoeniciában és Kilikiában gyűltek össze – háromszázezer gyalogos, a kiket háromszáz hajó támogatott – Megabyzos vezérlete alatt. Az ellenség közeledtére a szövetségesek abbanhagyták a Fehérfal ostromzárját; az első összeütközésben vereséget szenvedve, miután Kharitimides elesett és Inaros a czombján megsebesült, bezárkóztak Prosoptitis szigetére, a hol valóságos másfél esztendei ostromot álltak ki. Ekkorára Megabyzosnak sikerült eltérítenie a folyam egyik ágát, szárazra juttatta az athéni hajóhadat s azután megtámadta. A görög segítőhad legnagyobb része elveszett a harczban; néhánynak sikerült eljutnia Kyrénébe és hazájába térnie, mások elmenekültek Inaroszszal s kevéssel azután kénytelenek voltak magukat megadni. Hogy a szerencsétlenség még nagyobb legyen, egy ötven hajóból álló segítség ép akkor érkezett a Nilus mendesi torkolatához; a phoeniciai hajóhad körülfogta és több mint felerészben elpusztította (455). Inaros, midőn letette a fegyvert, kikötötte, hogy ő és társai életben maradjanak. Artaxerxes eleinte hajlandónak látszott a békeföltétel megtartására; de öt évvel utóbb átadta a foglyokat anyjának, Amestrisnek, a ki Inarost keresztre feszíttette, hogy megboszulja rajta az Akheménés halálát. A prosopitisi győzelem véget vetett a fölkelésnek, Thannyras, Inaros fia, atyja helyében Libya királya lőn. Azonban néhány menekült-csapat a partvidék mocsaraiban húzódott meg, a melyek régente többször szolgáltak menedékhelyéül a saitáknak, Amyrtaiost kiáltotta ki királynak és sikerrel védekezett a perzsák támadásai ellen.

A birodalom épsége helyre volt állítva, de a görögökkel egyre folyt a háború. Az athéniek hat évvel vereségök után fölszereltek egy kétszáz vitorlás hajóhadat, a melyet Kimon parancsnoksága alá helyeztek; az volt a czéljok, hogy elfoglalják Kyprost, vagy legalább erősen megszállják néhány városát. Kimon, hogy az ellenség erejét megoszsza, úgy tőn, mintha újra akarná kezdeni az egyiptomi hadjáratot és hatvan hajóból álló rajt küldött Amyrtaios király segítségére, maga pedig többi hajójával és emberével ostromzár alá fogta Kitiont. Egy sebébe azonban kevéssel utóbb meghalt és utódai, eleség híján, kénytelenek voltak az ostromot abbanhagyni; de Salamis előtt elhaladva, szétvertek egy phoeniciai és kilikiai hajóhadat, azután partra szálltak s megvertek egy perzsa sereget, mely a város mellett állott. Artaxerxest megtörte ez az utolsó kudarcz; attól tartott, hogy az athéniek, ha Kyprost hatalmukba kerítik, föllázíthatják a soha eléggé meg nem hódolt Egyiptomot, és elhatározta, hogy minden áron alkudozásba bocsátkozik. Azzal a föltétellel nyerte meg a békét, hogy az ázsiai görögök szabadok maradjanak; hogy semmi perzsa sereg ne közeledhessék három napi járásnyira az ióniai parthoz; semmi perzsa hajó ne járhasson a görög vizeken a Khelidon-szigetektől egészen a kyanéi szirtekig, vagyis Lykia keleti fokától a Pontus Euxinus bejárásáig. Ez a szerződés volt a befejezése az első görög-perzsa háborúnak (449); az ellenségeskedés félszázadig tartott, Sardes felgyujtásától I. Artaxerxes uralkodásának tizenhetedik évéig (501–449).

A keleti birodalmak csak úgy állhatnak meg, ha mindig háborúskodnak és mindig győznek. Sem bizonyos korlátok közé nem szoríthatják magukat, sem pusztán védelmi állásban nem maradhatnak; a mint terjeszkedésökben megállanak, elkezdődik rájok nézve a hanyatlás; vagy hódítanak, vagy megsemmisülnek. Perzsia nem vonhatta ki magát e közös törvény alól. I. Dareios igen nagy király volt, talán magánál Kyrosnál is nagyobb. Erős, hadseregek szervezésében, haditervek kigondolásában, helytartóinak megválasztásában ügyes; az a gyorsaság, a melylyel a trónraléptekor rátámadó fölkeléseken diadalmaskodott, azt bizonyítja nekünk, hogy legalább is egyenlő rangú volt korának legjobb hadvezéreivel; mint kormányzóhoz senki sem volt hozzá fogható az akhémenidák egész nemzetségében. Ázsia meghódítása után a perzsa fajnak csaknem valamennyi határán szinte áthághatatlan akadályok közé lévén szorulva – a tenger, az afrikai és arábiai sivatag, az indiai hegyek meg a Kaukázus, a középázsiai pusztaság – csupán Nyugat felé nyílt szabad útja. Dareios és Xerxes rávezették Európára; de a görög hadjáratok balszerencséje szárnyát szegte, s a mint hátrálni volt kénytelen, azonnal megkezdődött rá nézve az elhanyatlás. Bukása nem volt oly gyors, mint az előbbi monarchiáké, az Assyriáé, Kháldeáé, Médiáé; a Dareios kormánygépezete sokkal ügyesebben volt összeállítva, semhogy egyetlen csapásra szétbomlott volna; de az uralkodók léhasága, értelmetlensége be engedte rozsdásodni a kerekeit. Ugyanegy satrapa több satrapiát egyesített a maga főhatósága alatt, egymaga vezényelte a hadseregeket, valóságos királyi hatalmat gyakorolt. Egyik fölkelés a másikat követte a tartományokban, nem csupán Egyiptomban, a hol a nemzeti érzés lehetetlenné tette a hosszas nyugodtságot, hanem Khaldeában, Baktriánában, Kis-Ázsiában is; azután a palota-tragédiák, melyekben gyilok és méreg tizedelte a királyi családot; meg a polgárháborúk satrapa és satrapa között. Alig hogy meg volt kötve Görögországgal a béke, midőn Megabyzos, Syria kormányzója, elégedetlen levén azzal a bánásmóddal, a melyben őt a király Inaros fölött való győzelme után részesítette, föllázította a vezetése alatt álló hadsereget. Egymás után két hadvezér vallott vele szemben kudarczot, s csak akkor tette le a fegyvert, mikor ő szabta meg a békeföltételeket. Néhány évvel utóbb fia, Zopyros, lázadást szitott Kairában és Lydiában. E vállalkozások sikere kárhozatos például szolgált a többi satrapának: hűségök ettől fogva csupán szeszélyöktől vagy a körülményektől függött.


Naks-i Rusztam, a régi perzsa királyok temetkező helye.

Artaxerxes 425-ben meghalt és utána újra kezdődtek azok a cselszövények, a melyek uralkodása kezdetét véressé tették volt. Törvényes fiát, II. Xerxest, negyvenöt nap mulva meggyilkolta egyik törvénytelen testvére Sogdianos vagy Sekudianos. Emezt viszont hetedfél hónap mulva az öreg királynak egy másik törvénytelen fia fosztotta meg trónjától és ölte meg: Okhos, ki trónra lépvén, a Dareios nevet vette föl. Élete nem volt más, mint hosszú lánczolata a nyomorúságnak és bűntetteknek. Mindjárt az első napokban fegyvert fogott ellene Kis-Ázsiában a testvére, Arsites, és Megabyzosnak a fia, Artyphios, a kik görög zsoldosokat toborzottak össze és két jelentékeny győzelmet vívtak ki. A perzsa arany végbevitte azt, a mit a perzsa vitézség már meg nem tehetett: a lázadók katonáiktól elhagyatva, megadták magukat, azzal a föltétellel, hogy életben maradnak. II. Dareios nőül vette a nagynénjét, Parysatist, a legkegyetlenebb és legfajtalanabb asszonyok egyikét, a kik valaha kelet háremjeiben megfordultak; az ő tanácsára Dareios megszegte adott szavát és Arsitest hamuba fojtatta. Ez a példa korántsem csüggesztette el Lydia satrapáját. Pissuthnes a királyi családhoz tartozott; legalább húsz év óta volt már állásában és hosszasan készülhetett a háborúra. Az árulás őt is megejtette, mint Arsitest: Tissaphernes megvásárolta a zsoldosokat, a kiket ő fölbérelt volt, és kényszerítette, hogy kegyelemre adja meg magát. Dareios megölette és legyőzőjét ültette helyébe. Ez a kivégzés nem vetett véget a kis-ázsiai zavaroknak; Amorges, Pissuthnes törvénytelen fia, föllázította Kariát, királynak tette meg magát és 412-ig állott ellent.

Ebben az időben a peloponnesosi háború dúlta egész Görögországot. Athén Siciliában elvesztette hajóhadának javát és katonáinak elejét. Mikor a vész hire keletre érkezett, Dareios kedvezőnek látta az alkalmat arra, hogy megszegje a 449-iki szerződést. Meghagyta a mysiai és lydiai szatrapáknak, hogy követeljék be a tengerparti görög városoktól a hűbéradót és egyezkedjenek a lakedaimoniakkal. Sparta elfogadta az így kínálkozó szövetséget; ettől fogva a különböző hellén államok immár csak játékszerek voltak a nagy király és megbizottjai kezében. Tissaphernes és Pharnabazos eleinte azon iparkodtak, hogy ellensulyban tartsák a dórokat és az athénieket, a versenygő népek egyikének sem engedve meg, hogy halálos csapást mérjen a másikra. A helyes középútnak ez a politikája azonban nem tartott sokáig. Dareiosnak két fia volt, kik közül a kisebbik, a ki, mint a birodalom alapítója, a Kyros nevet viselte, a Parysatis befolyása révén megkapta a kis-ázsiai tartományok főparancsnokságát. Kyros uralkodásra vágyott; azt remélte, hogy anyja cselszövények útján meg fogja neki szerezni az örökösödést, a mely jog szerint bátyját, Arsakest, illette; ha pedig ez nem sikerülne, fegyveres erővel szándékozott a trónra jutni. Athén, mint tengeri hatalom, nem igen volt alkalmas arra, hogy őt a felső-ázsiai tartományok ellen indítandó hadjáratban segítse; Spárta felé hajlott tehát és olyan hathatós támogatásban részesítette, hogy két év mulva a háború a peloponnesosiak javára véget ért az aigos-potamosi döntő ütközet által (405).

 

II. Artaxerxes (405–359). – Egyiptom utolsó honi dynastiái.

Ez a hirtelen befejezés és a titkos üzelmek, a mikkel a kis-ázsiai satrapák az ifju Kyrost vádolták, méltán gyanusaknak tetszettek; Dárius Susába hívta fiát, hogy számadásra vonja magaviseletéért. Kyros ép idejében érkezett oda ahhoz, hogy tanúja legyen atyja halálának s az új király felavatásának: Arsakes fölvette az Artakhsáthra (Artaxerxes) királyi nevet és Parysatis minden erőfeszítése ellenére is elfoglalta a trónt. Kyros a koronázás szertartása alatt elrejtőzött a templomban s ott az oltár előtt meg akarta ölni a bátyját. Tissaphernes és a papok egyike elárulta; megfogták és menten ki is végezték volna, ha anyja karjaiba nem öleli s úgy nem gátolja meg a bakót dolga elvégzésében. Nagynehezen bocsánatot nyerve, azzal az erős elhatározással tért vissza Kis-Ázsiába, hogy a legelső alkalommal bosszút áll. Bármennyire ügyelt is rá Tissaphernes, különféle ürügyek alatt összegyüjtött tizenháromezer görög zsoldost és százezer belföldi katonát, s váratlanul elindult Sardesből (401), keresztülvonult Kis-Ázsián, Syrián és Mesopotámián, a nélkül, hogy útját állták volna, összetalálkozott Kunaxa mellett, – néhány mérföldnyire északnak Babylontól, – a birodalmi hadsereggel és halálát lelte az ütközetben.149 Bukása és halála igazi szerencsétlenség volt Perzsiára nézve. Vitéz, tevékeny, becsvágyó ember volt s megvoltak benne mindazok a tulajdonok, a melyek a jó keleti uralkodót teszik. A görögökkel való érintkezésben megismerte saját nemzete gyönge oldalait s úgy látszék, szívén viselte, hogy kigyógyítsa belőlök; ha győz vala, talán sikerült volna megerősítenie egy pillanatra a birodalmat s megállítania azon a lejtőn, a mely romlásába sodorta. A mint ő elesett, nyomban szétzüllött a belföldi sereg, a melyet maga köré gyüjtött. A zsoldosok nem vesztették el bátorságukat s Assyrián és Arménián keresztül eljutottak a Fekete tengerig. A görögök ez ideig úgy tekintették Perzsiát, mint egységes és félelmes államot, a melyet a tengeren legyőzni és Európától távol tartani ők elég erősek lehettek ugyan, de a melyet a saját területén megtámadni esztelenség lett volna. A Tizezrek példája bebizonyította, hogy egy maroknyi ember, Kháldea közepében elveszve, vezéreitől árulás által megfosztva, vezető és szövetséges nélkül, büntetlenül szembeszállhatott vele s jelentékeny veszteség nélkül visszatérhetett Görögországba. E tapasztalat eredményei nem várattak sokáig magukra. A győzedelmes Sparta örökölte Athén protektori szerepét az ióniai görögökkel szemben; az ifjú Kyros halála megszakította azt a köteléket, a mely őt Perzsiához fűzte, és visszaadta cselekvése szabadságát. Egyfolytában négy évig folytatta a háborút Ázsiában: királya, Agesilaos behatol Phrygiának egészen a szivébe és még tovább is haladt volna a Tizezrek nyomán, ha a perzsa arany Európában hatalmas fordulatot nem idézett volna elő. Athén ismét fegyvert ragadott: hajóhada, egyesülve a perzsa hajóhaddal, bejárta az Aegaei-tengert, Konon elfoglalta Kythera szigetét és a hosszú falakat újra felépítették a nagy király költségén.

Ugyanaz időtájban, mikor Hellas önmagában meghasonolva, a kis-ázsiai satrapák kegyéért versengett, Egyiptomnak, a melyet a maga egészében a gyűlöletnek közös érzése egyesített, sikerült végre elűznie az idegent. Az Inaros veresége óta elmult negyven év alatt a békét Egyiptomban semmi sem zavarta meg komolyan. A perzsa kormányzók nehézség nélkül váltották föl egymást a memphisi palotában; Inaros kegyetlen halála és valószinűleg Libya kimerültsége is meggátolta Thannyrast a cselekvésben; az agg Amyrtaios elhunyt és fia Pausiris szófogadó vazallusa volt a perzsáknak. De apróbb események több ízben mutatták meg, hogy a forradalom régi szelleme csupán alkalomra vár, hogy ismét felülkerekedjék; egy Pszamitik, ki 445 táján a Delta egyik zugában uralkodott, gabonát és ajándékot mert küldeni az athénieknek, a kik akkor háborúban voltak az ő urával; Okhos uralmának második évét zendülés tette nevezetessé, a melyet könnyű volt ugyan elfojtani, de a Megabyzos syriai lázadása bebizonyította, hogy mostantól fogva milyen könnyű a nagy királylyal daczolni; a Zopyros és a Pissuthnes lázadása, a melyek nyomon követték egymást, több éven át foglalkoztatták a birodalom haderejét, 405 táján Amyrtaiosnak egy unokája, a ki ugyanazt a nevet viselte, mint nagyapja, kikiáltotta Egyiptom függetlenségét. Nem űzte el egészen a perzsákat, hisz Artaxerxes hadseregében még voltak egyiptomi csapatok 401-ben, a Kyros ellen való hadjáratban. Abba is bele kellett törődnie, hogy türje a többi fejedelmek versenygését és az irásokból azt látjuk, hogy volt mellette egy Pszamitik, a ki a régi sáita családból származott és az egyiptomiak királya czímét követelte magának. Ez a versengés elég zavart támasztott és elég erős volt ahhoz, hogy az uralom ne maradjon sokáig ugyanabban a családban. A huszonnyolczadik dynastia hat évig tartott, a meddig Amyrtaios uralkodott s utána egy mendeszi dynastia következett; Neforit befejezte a fölszabadítás művét: vele Egyiptom visszanyerte önállóságát és újra föllelte régi tevékenységét.150

A követendő irányt maguk a körülmények jelölték ki. Az erők aránytalansága egy elszigetelt tartomány és egy egész Elő-Ázsiára kiterjedő birodalom közt sokkal szembeszökőbb volt, semhogy a fáraók arra gondoltak volna, hogy megkisértsék a küzdelmet a nélkül, hogy külső támogatást keresnének. Ösztönszerűen is visszatértek a Pszamitik és utódjai politikájához és történetök meglepő mássa lőn a sáiták történetének. Egyiptom olyan volt, mint egy ostromolt fellegvár; azon iparkodtak hát, hogy őrvonalakat toljanak előre, a melyeken megtörjön az ellenség első rohama. E végből Syriában és Kypros szigetén fondorkodnak, részben, hogy ott szövetségeseket szerezzenek, részben, hogy helyreállítsák a thébai fejedelmek régi felsőségét. Ha azután ezen az előretolt vonalon vereséget szenvedtek is, elegendő idejök volt még ahhoz, hogy új hadsereget, sőt új hajóhadat szervezzenek, mielőtt a győztes ellenség csak határukhoz érne is. A népek minden fölkelése, a satrapák minden viszálykodása kedvező volt nekik, mert mindez arra kényszerítette a nagy királyt, hogy csapatait megoszsza; gondosan bujtogatták hát, sőt alkalmilag ki is hivták őket és olyan jól folytatták ezt a játékukat, hogy hosszú ideig csak a perzsa seregek leggyöngébb része állott velök szemközt. Mint a sáiták, igazi értékök szerint itélték ők meg azokat a fegyelmezetlen és nem igen harczias népességeket, a melyek vezetésök alatt állottak; európai katonákra támaszkodtak tehát, a kiket nagy költséggel hozattak Görögországból és folyvást megújíttattak, nehogy az afrikai erkölcsök és éghajlati viszonyok ellankaszszák őket. Ez volt az az idő, mikor Görögországban a zsoldosok fölváltották a polgári fölkeléseket: a háború nyereséges foglalkozás lett azokra nézve, a kik értettek hozzá. A fáraók sohasem haboztak rákölteni kincseiket e félelmes bandák támogatásának megvásárlására. Iphikrates, Khabrias, Timotheos, valamennyi hires vezér – hazájoknak hol beleegyezésével, hol akarata ellenére – egymás után állott élén a Nilus partjain csatázó egyiptomi vagy perzsa tömegeknek. A mikor Neforit trónralépett, Spárta ép tetőpontján állott nagyságának és az imént üzent hadat Perzsiának; Agesilaos készülődött a phrygiai hadjáratra. Neforit védő- és támadószövetséget kötött a lakedaimoniakkal és fegyverekkel, gabonával, hadiszerekkel megrakott hajórajt küldött nekik, melyet azonban útjában elfogott az athéni Konon, a ki a perzsa hajóhad vezére volt. Agesilaos hazahivása és Kis-Ázsiának a spártaiak által való odahagyása lehütötte az egyiptomi király jóakaratát; azt a haderőt, a melyet, úgy látszik, messzire volt hajlandó elküldeni, valószinűleg Syria határára vonta össze, hogy visszaverje a küszöbön állónak vélt megrohanást.

A támadás nem jött olyan hamar, a mint ő várta. A lakedaimoniak visszavonulása nem fejezte be a kis-ázsiai ügyeket; Kyros kisérlete óta az odavaló népek legtöbbje, Mysia, Pisidia, Pontus és Paphlagonia népei lerázták az igát. Artaxerxes ellenök irányította azt a sereget, a melyet Egyiptomba kellett volna küldenie. Kypros egymaga sokáig feltartóztatta. Két faj osztozott területén: a phoeniciai meg a görög; de attól az időtől fogva, hogy a Mineftáh által megvert tengeri népekkel szövetkezett akháiok odatelepedtek, a görög befolyás szüntelenül növekedett. A területfoglalásra vágyó összes kalandorok idegyülekeztek, a keleti világnak erre a határára: kythnosi gyarmatosok, attikai iónok, kiknek a hagyomány Aipeia alapítását tulajdonítja, kurioni argivok, agapenori arkádiak, a kik Trója ostromából elmenekülve Paphost építették. Már a mi időszámításunk előtt való hetedik századtól fogva a hellén elem túlsúlya annyira érezhető volt, hogy az assyriabeliek az egész szigetet Jávánának, az ióniak országának, a pediaiosi sikot pedig, Salamis körül, Jának, ión földnek nevezték; a tizenkét király közűl, a kik a sziget uralmáért versenygettek, legalább hétnek görög neve volt. Utóbb a sémi elem még jobban gyöngült; a phoeniciaiak lassan, de biztosan hátraszorítva, Kition és Amathus körül tömörültek össze. Bármennyire megfogyatkoztak is, elegendő számban maradtak ahhoz, hogy meggátolják a solesi vagy salamisi fejedelmeket abban, hogy egyetlen állammá egyesítsék a szigetet, s ha befolyásukat nem terjeszthették is ki a tengeren túlra, legalább hathatósan oltalmazhatták a közös szabadságot a szomszédos szárazföld urai ellen. Azok, a kiket a sziget földének gazdagsága idevonzott, könnyű szerrel foglalták el: az assyriai Szárgon, a kháldeai Nabukudurusszur (Nabukodonozor), az egyiptomi Amasis, a perzsa Kyros és Kambyses. Ezek az egymás után következett hódoltságok mély nyomokat hagytak a nép életében és főképpen a művészetben: a kyprosi emlékművek a korszakok szerint hol az assyriai, hol az egyiptomi stil bélyegét viselték magukon, több-kevesebb változtatással. De ha a civilisatio külseje gyakran módosult is a keleti minták szerint, alapja mind jobban hellénné lett. A kyprosiak a fajukbeli népek közt a legrégiebbek közül valók voltak, a kik irni tudtak. Saját külön ábécét alkottak maguknak, nyilván kevéssel odatelepedésök után, s ezt még akkor is megtartották, mikor a többi görögök a kadmoszi ábécével kezdtek élni.151 Lehet, hogy ezzel a tökéletlen rendszerrel irták a fejedelmeik udvarában nevelkedett aoidosok azokat a költeményeket, melyeknek a híre annyira fennmaradt, hogy később tévedésből odaszámították a Kyprosi Énekek név alatt ismert epopoea-ciklust is; sőt egy meglehetősen régi hagyomány Salamist tette meg Homéros szülőhelyének. Lehet-e ezek után csodálni, ha a kyprosiak mindjárt a méd háborúk elején az ióniak mellé sorakoztak? Onasilaos, Salamis királya, egyesült Miletosszal, és példáját az amathusinak kivételével a többi fejedelmek is követték: egy évig állott ellent a nagy király hadainak. A lázadás elfojtása után Dareiosnak a keze még sulyosabban nehezedett a görög lakosságra: a kereskedéstől eltiltották, kikötőit elzárták a Hellasból jövő hajók elől, és több városban, például Salamisban, az ősi fajból való tyrannusokat phoeniciai urakkal váltották fel. A nagy király a sémi elemre szándékozott támaszkodni, hogy uralmát tiszteletben tartassa. Kition, melyet Salamis szomszédsága majdnem tönkre juttatott, ismét az lett, a mi annakelőtte volt, a sziget főpiacza és feje. Jóllehet helylyel-közzel megjelent egy-egy athéni hajóhad, több mint egy évszázad múlt el a nélkül, hogy a kyprosiak alkalmat találtak volna arra, hogy kivonják magukat ez uralom alól, a mely lenyügőzte őket.

Euagoras lőn a felszabadítójok, a salamisi régi királyok ivadéka. Ez, miután elűzte a tyrosi Abdémont, ki az ő városán uralkodott, hatalmába kerítette Kition és Amathus kivételével az egész szigetet. Nem itt van a helye elmondani, hogy minő része volt neki az áthéni Kononnal a perzsáknak a spártaiak ellen való hadjárataiban. Becsvágya és tevékenysége csakhamar bizalmatlanságot keltett Artaxerxesben, és nem ok nélkül; Euagoras 391-ben nyilt háborúban állott hübéres urával. Ha csupán önmagára lett volna hagyva, a küzdelem nem tartott volna sokáig: ámde ott volt Görögország és Egyiptom, készen arra, hogy pénzökkel és fegyvereikkel segítsék. Neforitot 393-ban Hakori váltotta fel a trónon, a ki miután nyugati határát a barkaiakkal való alku által biztosította, egyezségre lépett Euagorasszal és az athéniekkel. Gabonát, hadiszereket, hajókat, pénzt adott, Athén pedig néhány ezer embert küldött, élükön Khabriásszal, egyik legjobb hadvezérével. Nemcsak, hogy az első perzsa expeditió, melyet Autophradates vezetett, csúfos kudarczot vallott, hanem Euagoras elfoglalta Kitiont és Amathust is, sőt át mert kelni a tengeren, rohammal megvette Tyrost s feldúlta Phoeniciát és Kilikiát. Kis-Ázsia fejedelmei már mozgolódtak, és egyikök, a káriai Hekatomnos, a szövetségesekhez csatlakozott. Spárta, melyet a háború kimerített, hirtelen alkudozásra lépett a perzsákkal, Antalkidas elment Susába, megkötni a Görögország történetében oly nevezetes békét. Rendelet érkezett Ázsia belsejéből, a mely meghagyta Hellas összes népeinek, hogy hagyjanak fel az ellenségeskedésekkel és tartsák ezentúl tiszteletben egymás szabadságát (387). Senki sem volt elég erős ahhoz, hogy az egyesült spártaiaknak és perzsáknak ellentálljon: engedelmeskedtek tehát. Félszázadnál valamivel több idővel ezelőtt Athén, Artaxerxesszel alkudozva, kicsikarta tőle az ázsiai görögök szabadságát: Spárta most egy másik Artaxerxesszel megegyezve, kiszolgáltatta őket neki. A nagy királynak most már módjában volt, hogy egész erejét rávesse a lázongó országokra. Euagoras lőn az első áldozat. Kypros valójában természetes védőgát gyanánt szolgált Egyiptomnak: a ki elfoglalta, uralkodott a tengeren és utját vághatta bármely hadseregnek, a mely Palesztina felől jövet megtámadta volna a Deltát. Artaxerxes összegyüjtött háromszáz három-rendevezős gályát és háromszázezer főnyi gyalogsereget Tiribazos parancsnoksága alatt, és rávetette a szigetre; a kyprosi kalózok elfogták az eleségszállító hajókat és oly szükségbe juttatták a támadókat, hogy táborukban zendülés ütött ki. Végül azonban Euagoras mégis vereséget szenvedett a tengeren, Kition táján, és hajóhada elpusztúlt. De ő nem csüggedt el, otthagyta fiát, Pnytagorast, hogy segítsen magán, a hogyan jónak látja, és elment Egyiptomba, segedelméért könyörögni a fáraóhoz (385). Hakorinak elég gondot adott a saját biztonsága, nemhogy távoli kalandra bocsáthatta volna haderejének legjavát; Euagoras tehát Egyiptomból csupán elégtelen pénzsegélylyel tért vissza. Látva, hogy csakis háromezer főnyi sereg van körűlte, bezárkózott Salamisba s ott védekezett még hosszú éveken át. A perzsa vezérek egyikének, Gaosnak, Tiribazos vejének árulása pillanatnyira új reménynyel biztatta. Gaos ugyanis szövetkezett Hakorival s támogatást kért a spártaiaktól, de elveszett, mielőtt bármit is tehetett volna, s Euagoras ismét magára maradt az ellenséggel szemben. Mialatt a király vezérei őt ostromzár alatt tartották, Artaxerxes maga majdnem életét vesztette a kaduzok ellen való szerencsétlen hadjáratában. Vitéz katona, de gyarló hadvezér volt, s hadserege, melyet folytonosan zaklatott a hegyek közt a megtámadhatatlan ellenség, az éhségtől elpusztúlt volna a Tiribazos ügyessége nélkül, a ki rávette a barbárokat, hogy békét kérjenek, a mikor már övék lett volna a diadal. Hakori, mindjárt Euagorasnak a veresége után, fölfogva, hogy Kypros meghódolása immár csak idő kérdése, Kis-Ázsiában iparkodott zavart támasztani: szövetkezett a Pisidiabeliekkel, a kik akkor nyilt lázadásban voltak: de ezzel nem sokat ért el. Erősebb támaszt talált Görögországban. Az Antalkidas-féle béke Görögországban nagyszámú zsoldost hagyott foglalkozás nélkül, s ő csakhamar összegyüjtött belőlök húszezret. A perzsák, kik még Kyprosban voltak elfoglalva, nem gátolhatták meg e segédcsapatok megérkezését, és ez szerencse volt Egyiptomra nézve, mert Hakori 383-ban meghalt, örökösei Pszemut és II. Neforit gyorsan váltották föl egymást a trónon és két éven át (383–382) az egész országot fölzavarta a trónöröklés rendezése. A nagy hűbéruraknak ugyanaz a féktelenkedése, a mely miatt a saiták nem tarthatták meg uralmukat, okozta romlását a mendeszieknek is: a katonák Nekhtharhibi (I. Nektanebo) sebennytosi fejedelmet ültették trónra. A ptolemaeusi kor hagyománya őt I. Neforit fiának mondja, a kit az Istenek féltékenysége tartott volt távol a tróntól: de bármilyen volt is a származása, Egyiptomnak nem kellett megbánnia, hogy őt uralkodójául elfogadta. Tovább is megadni Euagorasnak a segedelmet, a melyet Hakori nyujtott volt neki, kárba veszett pénz lett volna: megszüntette hát és ezzel kikerülhetetlenné tette a salamisi tirannus bukását. Euagoras, mindenkitől elhagyva és belefáradva az immár hat éve tartó ellentállásba, megadta magát, de csak miután a legelőnyösebb feltételeket kötötte ki. Artaxerxesnek nemcsak meg kellett neki bocsátani a lázadásáért, hanem évi hűbéradó fejében a czímét és hatalma szabad gyakorlatát is meg kellett hagynia (380). Nekhtharhibi egyedül maradván most szemközt a nagy királylyal, kettőztetett erélylyel látott a cselekvéshez. Az utóbbi évek eseményei szembeötlővé tették az athéni Khabrias tehetségét. Nekhtharhibi meghivta, hogy szervezze az ő hadseregét. Khabrias elfogadta a meghivást, jóllehet kormányától nem volt rá megbizása, és valóságos elsánczolt táborrá változtatta át a Deltát. Őrségekkel rakta meg a partvonal sebezhető pontjait, a folyamnak mindegyik torkolatán két tornyot emelt, melyek a bejárást védték, fölfegyverezte a libyai határt, valamint az ázsiait, és olyan jól választotta meg várainak a helyét, hogy néhányuk még Augustus korában is az ő nevét viselte: az egyik, a mely Pelusium előtt állott, Khabrias erőssége, a másik, a Maréotis tava közelében a Khabrias falva nevet viselte. A perzsák azon iparkodtak, hogy támadó erejöket az ellenség védelmi erejéhez mérjék. Akkó, Syria déli partján, volt az egyetlen nagy kikötő, mely a perzsa hajóhadat befogadhatta és elég biztos oltalmat is nyujtott a viharok és meglepetések ellen. Odahelyezte Pharnabazos a főhadiszállását és ezt tette hadműveleteinek alapjává. Három évig özönlött oda az eleség, hadiszer, szárazföldi és tengerészeti katonaság, phoeniciai és görög hajók; a perzsa főembereknek, Tithraustesnek, Datamesnek, Abrokomasnak egymással való versenygése és az udvari cselszövények több izben majdnem megakasztották a vállalat előrehaladását, de Pharnabazosnak mindannyiszor sikerült félretolni vetélytársait és 373 elején az expedició készen volt az indulásra. Kétszázezer katonából és húszezer zsoldosból, háromszáz három-rendevezős és kétszáz harmincz-evezős gályából és számos teherhajóból állott. Az utolsó pillanatban Egyiptom elvesztette legjobb vezérét. Artaxerxes kérdést intézett Athénhez, hogy mi jogon hatalmazza fel Khabriast arra, hogy ő ellene harczoljon az egyiptomiak soraiban; egyúttal kérte az athénieket, mint barátait, hogy engedjék át neki egy időre Iphikratest. Az athéniek megparancsolták Khabriasnak, hogy térjen haza, Iphikratest pedig elküldték Syriába, a hol is megkapta a görög segédhadak parancsnokságát. Az ekként megerősített hadsereg 373 májusa táján elindúlt. Pelusium elé érve, Pharnabazos látta, hogy kevés kilátása van a bevételére: nemcsak hogy megerősítették a város védműveit, hanem a lakosok elvágták a csatornákat és elárasztották a környéket. Iphikrates azt tanácsolta a perzsáknak, hogy tegyenek kisérletet a város meglepésével: háromezer ember alattomban kikötött a mendeszi torkolatnál és megtámadta a sánczműveket, a melyek védték. A helyőrség meggondolatlan kirohanást tett, amazok megverték és olyan tűzzel üldözték, hogy győzők és legyőzöttek együtt nyomultak be az erősségbe. A rés tehát nyitva volt, s gyors mozdulattal a perzsák hatalmukba is keríthették volna a helyet: de a vezérek egyenetlenkedése elszalasztatta az alkalmat. Iphikrates kikérdezte a foglyokat és megtudta, hogy Memphis katonaság nélkül maradt. Azt tanácsolta hát Pharnabazosnak, hogy sietve menjen föl a Niluson és foglalja el a fővárost, mielőtt Nekhtharhibi erősítést küld oda; de Pharnabazos túlságosan merésznek találta ezt a tervet s be akarta várni az egész hadsereg megérkezését. Iphikrates erre ajánlkozott, hogy maga koczkáztatja meg a kisérletet az ő csapataival: de attól tartottak, hogy netán valamely titkos terve van Egyiptomra vonatkozólag, és kereken megtiltották neki, hogy odamenjen. Ez a halogatás időt engedett az ellenségnek arra, hogy magához térjen az első ijedelemből; Nekhtharhibi támadóan lépett föl; megrohanta a perzsák táborát és több csetepatéban győzött is. Ezalatt beköszöntött a nyár, a Nilus rohamosan dagadt és az áradás csakhamar elborította a talajt: Iphikrates és Pharnabazos hátravonultak és visszatértek Syriába. Iphikrates, elkedvetlenedve ázsiai vezértársainak vádaskodásaitól, titkon hazatért Görögországba. Távozta után a hadsereg és a hajóhad megmaradt része csakhamar szétoszlott. Egyiptom egy negyedszázadra szabad lőn.152

Ez a kudarcz épen nem rendítette meg azt a befolyást, a melyet a nagy király a 387-iki béke óta Görögországra gyakorolt; Spárta, Athén és Thébé buzgóbban versengtek a szövetségeért, mint valaha. Antalkidas 372-ben újra megjelent Susában, hogy újabb közbelépést kérjen; 367-ben Pelopidas és Ismenias rendeletet eszközöltek ki, a mely meghagyta a görögöknek, hogy maradjanak békében; majd Athén küldött követeket, a kik Perzsiától állandó pénzsegélyt eszközöltek ki számára. Úgy látszék, mintha a nagy király a hellén államoknak mintegy legfelső itélő birájává lett volna, a kinek szine elé járult mindenik a maga ügyével. De ez az itélőbiró, a ki akaratát kifelé érvényesítette, otthon nem volt úr. Szelid természeténél fogva, a mely készebb volt megbocsátani, mintsem kegyetlenkedni, Artaxerxesben nem volt meg a szükséges erély ahhoz, hogy megzabolázza a tartományi kormányzók nagyravágyását. A phrygiai Ariobarzanes adta meg a jelt a pártütésre, Datames, a kappadokiai Aspis egymás után lázadtak föl és éveken át daczoltak uruknak az erőfeszítéseivel. Mikor végre árulás segélyével eltették őket láb alól, a nyugoti tartományok összes satrapái, az egyiptomi határtól egészen a Hellespontosig védő- és támadó szövetséget kötöttek; s a birodalom összedől, ha a dareikosok ismét meg nem tették volna szolgálatukat. Egyiptomnak, a mely mindig lesben állott, ez a lázadás jó alkalom volt arra, hogy kimutassa gyűlöletét Perzsia ellenében és öregbítse a saját biztonságát. Nekhtharhibi 364-ben meghalt és Taho lett az utóda. Taho nem habozott alkudozásra lépni a lázadókkal és ezek elküldték hozzá Rheomitrest, hogy beszélje meg a szövetség föltételeit. Nekhtharhibi nagyszámú hajóhadat és telt kincstárt hagyott maga után. Taho tehát rábízott a követre ötszáz ezüst talentomot és ötven hajót, a melyekkel emez elvitorlázott Leuke felé, a kis-ázsiai partra. Társai már ott várták, örülve küldetése sikerén; de ő neki nem volt bizodalma a harcz kimeneteléhez és csak alkalmat keresett arra, hogy visszatérjen a nagy király kegyeibe; alig hogy megérkezett, elfogta és Orontessel egyetértve, vasraverve Susába küldte őket. Taho így jámborul hozzájárult ahhoz, hogy a nagy király pénzes ládája megteljék és hajóhada kiegészíttessék; helyzete azonban egy elhibázott lépés ellenére is fényes, a perzsáké pedig olyan nyomorúságos volt, hogy támadásra és Syria megrohanására határozta el magát. E szándékában megerősítette Khabrias is, kit a kalandos élet véletlene ismét Egyiptomba hozott, de Tahonak nem volt elegendő pénze ahhoz, hogy egy idegen országbeli hosszas hadjárat költségeit győzze; Khabrias megtanította rá: hogyan szerezzen költséget. Az egyiptomi papság gazdag volt; a görög kifejtette a királynak, hogy az áldozatokra és a templomok fentartására évenkint fordított összegek jobb hasznot tennének az állam szolgálatában, és azt tanácsolta neki, hogy oszlassa fel a papi testületek legtöbbjét. A papok személyes javaik feláldozásával váltották meg magukat; a király kegyesen fogadta a mit felajánlottak, azután pedig kijelentette nekik, hogy ezentúl és a perzsák ellen való hadjárat egész ideje alatt az egyházi jövedelmek kilencztized részét követeli tőlök. Ez az adó elegendő lett volna, ha teljes összegezésben be lehetett volna szedni; de a papság nyilván módot talált rá, hogy kibújjék megfizetése alól, legalább részben; most más eszközökhöz kellett folyamodni. Khabrias azt tanácsolta Tahonak, hogy emelje föl a fej- és a házadót, vessen ki egy obolusnyi adót minden ardeb gabonára, a mely eladásra kerül, és terhelje tizeddel a hajózást, ipart és kézműveket. Az adópénzek csakhamar be is folytak; de másik nehézség merült föl, a melyet Taho nem csekélyebb erélyességgel oldott meg. Egyiptomnak kevés készpénze volt; a lakosok az élet közönséges viszonyaiban a csere-rendszerrel éltek. Másrészt a görög zsoldosok nem akartak természetbeli vagy pénzre nem vert érczekben való fizetést elfogadni. Vérökért pengő pénzt követeltek. Parancs adatott hát ki a belföldieknek, hogy hordják a kincstárba a nyers vagy feldolgozott aranyat és ezüstöt, a mijök csak van, s a fejedelmek majd fokozatosan fogják ezt leróni a jövőbeli adók jövedelméből.153 Ezek az intézkedések, ha népszerűtlenné tették is Tahót, módot adtak neki arra, hogy nyolczvanezer főnyi honi sereget és tizezer görögöt gyűjtsön össze, kétszáz vitorlából álló hajóhadat szereljen föl és szolgálatába fogadja a kor legjobb vezéreit. E részben azonban ártalmára volt a buzgólkodása: meg akarta nyerni Agesilaost és Spárta szövetségét. Agesilaos, nyolczvan éves kora és gyöngesége mellett is, nem lett érzéketlenné a nyereség és a hiuság iránt; csábította a fővezérség odaigérése, és elindult ezer hoplitával. Megérkezésekor már csalódás várt reá: Taho rábizta a zsoldosok vezérletét, de a háboru főintézőségét magának tartotta fenn, a hajóhadat meg Khabrias kezébe adta. Az öreg hős, miután elégedetlenségét fokozott spártai nyerseséggel nyilvánította, ajándékokkal lecsillapíttatta ugyan magát és végre is elfogadta az állást, a melylyel kinálták; csakhamar azonban komolyabb meghasonlás tört ki közte és szövetséges társai között; ő azt akarta volna, hogy Taho Egyiptomban maradjon s bízza a hadműveletek vezetését vezéreire. Ámde az a könnyűség, a melylyel a csapatfők a pillanat sugallata szerint egyik táborból a másikba mentek át, nem igen keltett bizalmat az egyiptomiban; nem egyezett bele, átadta a kormányhatalmat sógorának, a ki szintén Taho nevet viselt, maga pedig a táborba vonult. A perzsák nem voltak elegendő számban ahhoz, hogy megkoczkáztassák a nyilt síkon való harczot; Taho meghagyta unokaöcscsének, Nekhtonibufnak (II. Nektanebo), a régens fiának, hogy ostromolja meg őket erősségeikben. A háboru hosszúra huzódott, az elégedetlenség beférkőzött az egyiptomi csapatokba, és belejátszott a dologba az árulás is. A Khabrias tanácsolta pénzügyi intézkedések elkeserítették a papokat és a köznépet; a panaszok, melyeket előbb a zsoldosoktól való félelem elfojtott, nyomban kitörtek, a mint a hadsereg túl volt a határon. A régens, a helyett, hogy csillapítani igyekezett volna, kéz alatt szította a tüzet, megirta fiának a történteket és fölbiztatta, hogy tegye fejére a koronát. Nektanebo csakhamar megnyerte ügyének az egyiptomiakat, a kik a parancsnoksága alatt állottak, de ennek semmi hasznát sem vehette addig, a míg a görögök nem álltak melléje; Khabrias azonban vonakodott megszegni a királylyal való szerződését. Agesilaos nem volt ilyen lelkiismeretes. Hiusága nagyon meg volt bántva, a mióta Egyiptomba jött; nemcsak attól a rangtól esett el, a melyhez jogot vélt formálhatni, hanem termetének kicsisége és gyöngesége, lakedaimon bárdolatlansága gúny tárgyául szolgált az udvarbelieknek. Taho nem találta őt a híréhez méltónak és – úgy mondják – alkalmazta rá a közmondást a vajudó hegyről, a mely egeret szűl; a mire ő azt felelte: «Jőjjön el az alkalom és meg fogom neki mutatni, hogy oroszlán vagyok.» Mikor Taho fölkérte, hogy menjen a lázadók ellen, gúnyosan azzal állott elő, hogy őt azért küldték ide, hogy segítsen az egyiptomiaknak, nem pedig hogy ellenök harczoljon; mielőtt tehát egyik vagy másik irányban határozna, megkérdezi az ephorokat. Azok szabadságot adtak neki, hogy a haza legjobb érdeke szerint cselekedjék, és ő, Khabrias minden kérése ellenére is, Nektanebohoz pártolt. Taho, így még segítőitől is elhagyatva, Sidonba menekült, azután pedig Artaxerxeshez, a ki nyájasan fogadta és élére állította egy Egyiptom ellen indított újabb hadnak (361).


Naks-i-rusztami királysír.
Perrot és Chipiez után.

Bukásának a híre, a mint a Nilus völgyében elterjedt, általános zendülést keltett; az idegen támogatás fölgerjesztette a belföldiek bizalmatlanságát és kikiáltották a mendeszi fejedelmet. Nektanebo félbenhagyta elődének a hódításait és visszavitte a seregét Egyiptomba; Pelusiumba érkezve, olyan sereget talált, a mely nem volt ugyan még fegyelmezve, de nagyszámú és elszánt volt. Agesilaos azt tanácsolta, hogy azonnal intézzen támadást és ne engedjen időt a fölkelőknek arra, hogy megszerezzék a harczra való képességet. Szerencsétlenségre Agesilaos nem állott kegyben; a mendeszi fejedelem megkisérelte, hogy megvesztegesse, és jóllehet ő ezúttal váratlan hűséget tanúsított, nem bíztak benne. Nektanebo Tániszba tette főhadiszállását és ellensége azzal kecsegtette magát, hogy körül fogja ott zárni. Ismeretes, hogy az egyiptomi milyen ügyesen bánik az ásóval és mily gyorsasággal emeli a legbonyolultabb sánczműveket is; a várost körülfogó sáncz már csaknem teljesen készen volt és az eleség meggyérült, a midőn Agesilaos felhatalmazást kapott arra, hogy kirohanást kisértsen meg. Az éjszaka leple alatt áttörte az ostromzárt és pár nappal utóbb döntő győzelmet aratott (360). Nektanebo örömest megtartotta volna őt maga mellett, mert félt a perzsák esetleges mozdulataitól; de a spártai, a ki már ráunt Egyiptomra és cselszövényeire, otthagyta, a midőn még alig biztosította a sikert, és végelgyengülésben meghalt Kyrenaika partján. A támadás, mint a fárao előre gondolta, kevéssel utóbb be is következett, de lanyhán és tétovázva; Taho, a kinek a támadást vezetnie kellett volna, meghalt, mielőtt belekezdhetett vona, a királyi családban való egyenetlenségek pedig meggátolták a többi vezért a kellő hadvezetésben. Artaxerxesnek három fia volt az ő Statira nevű feleségétől: Dareios, Ariaspes és Okhos. Dareiost, a legidősbet, ünnepiesen elismerték trónörökösnek, de ő attól tartva, hogy Okhost fogják a helyébe tenni, összeesküdött az apja élete ellen, a mit azonban fölfedeztek s őt börtönbe vetették és ott kivégezték. Ariaspes lett így a trónutód; ezzel meg Okhos azt hitette el, hogy az atyja gyalázatosan akarja elveszíteni és arra késztette, hogy ölje meg magát s így meneküljön a bakó elől. Maradt még egy Arzamesz nevű fiú, a ki hárembeli nőtől születve, szintén jogot formálhatott a trónra: ezt Okhos meggyilkolta. Artaxerxest megtörte ez az utolsó csapás; meghalt fájdalmában negyvenhárom évi uralkodás után (362).

 

III. Artaxerxes Okhos (359–338). Egyiptom meghódítása. – Az utolsó Akhemenidák. – III. Dareios és makedoniai Sándor. A perzsa birodalom bukása.

III. Artaxerxes Okhos mészárlással kezdte uralmát: leöldöste a királyi család összes herczegeit, – sőt Justinus szerint még a herczegnők sem kerülték ki ezt a sorsot – azután, megszabadulva az esetleges trónkövetelőktől, folytatta az atyja halála és saját trónralépése által félbeszakított hadikészülődéseket. A perzsa uralomnak a Nilus partjain való helyreállítása sohasem mutatkozott sürgősebben szükségesnek. Egyiptom ama hatvan év óta, hogy függetlenségét visszanyerte, sohasem szünt meg a legnagyobb zavarokat okozni a királynak. Eleinte a kortársak, hellének vagy barbárok nagyobb része azt vélte, hogy Amyrtaios nemzeti mozgalma csak muló lázadás, a melyet mihamarabb el fognak fojtani. De a mikor látták, hogy a honi dynastiák sikeresen küzdöttek, bár hadi erejök szembeszökően csekélyebb volt, s nem csupán a legvitézebb ázsiai csapatok, de a legkitünőbb görög hadvezérek is csúfos kudarczot vallottak a Delta vonalán intézett támadásaikkal: Syria népei meggondolták magukat és azon kezdtek tanakodni, hogy a mi Afrikában lehetséges volt, nem volna-e lehetséges Ázsiában is, és a legnagyobb érdeklődéssel figyelték meg az események folyását. A mint egy-egy satrapa vagy vazallus király lázadásra gondolt, egyenesen Egyiptom felé fordult, mint természetes szövetséges felé, és bármilyen szükségben volt is akkor a fárao, mindig akadt pénze, hadiszere, hajója, embere akárki számára, a ki megtette neki azt a szolgálatot, hogy foglalkoztatta a birodalom haderejét. Okhos első támadása veszteséggel veretett vissza; két kalandor, a ki Nektanebo csapatait vezette, az athéni Diophantos, meg a spartai Lamios megverte és vad futásra kényszerítette a támadókat. A kudarcznak annál végzetesebb következménye lőn, minél jelentékenyebb volt a támadó fél erőfeszítése; ezúttal maga a nagy király szenvedett vereséget, nem pedig a vezérei. A Közép-tenger parti tartományai, a melyekben Taho hadjárata és Euagoras fölkelése óta folytonos volt a mozgalom, megragadták az oly kedvezőnek kinálkozó alkalmat; Artabazos föllázította Kis-Ázsiát; kilencz kyprosi kiskirály függetlennek kiáltotta ki magát. Phoenicia még tétovázott: a satrapa dölyfössége, a vezérek kapzsisága, az Egyiptomból megtért katonák fegyelmezetlensége határozatra birták. Egy Tripolisban tartott gyűlésen a phoeniciai városok képviselői Tennes sidoni fejedelemre ruházták a veszedelmes tisztséget, hogy a hadműveleteket vezesse, és neki első dolga volt elpusztítani a perzsák libánoni királyi parkját és elégetni a kikötőkben az egyiptomi hadjárat számára felhalmozott élelmiszereket. Okhos azt hitte eleinte, hogy helytartói mihamarabb le fogják verni ezeket a mozgalmakat, és Idrieus, Karia tyrannusa, az athéni Phokion vezetése alatt álló nyolczezer zsoldos támogatásával csakugyan minden nagyobb nehézség nélkül elbánt a kyprosiakkal; de Kis-Ázsiában az Athéntől és Thébától segített Artabazos helyt állott az ellene küldött csapatokkal szemben, és Tennes jelentékeny győzelmet aratott Syriában. Ő természetesen kikérte a Nektanebo segítségét és Nektanebo természetesen négyezer görögöt adott neki kölcsön, legjobb hadvezérével, a rhodosi Mentorral együtt; Belesys, Syriának, és Mazaios, Kilikiának a satrapája, vereséget szenvedett. Okhos, felingerülve e csapások miatt, végső erőfeszítésre gyűjtötte össze minden harczosát, háromszázezer ázsiait és tizezer hellént; a sidoniak viszont hármas árokkal vették körül városukat, magasabbra emelték falaikat és fölégették hajóikat. Ámde vezérök hiján volt az erélyességnek. Tennes a fölkelése idejéig csakis a gyönyöröknek élt; zenésznői és tánczosnői közepett, a kiket nagy költséggel hozatott Ióniából és Görögországból, egyetlen vágya az volt, hogy fényben és pompában túltegyen a kyprosi fejedelmeken, különösen a salamisi Nikoklesen, Euagoras fián. Okhos közeledése elvette azt a kevés bátorságát is, melylyel birt: alattvalóinak az elárulásával kisérelte meg jóvátenni az uralkodója ellen elkövetett árulást. Bizalmas embere és ministere egy Thessalion nevű ember volt, azt elküldte a perzsa táborba, azzal az ajánlattal, hogy kiszolgáltatja Sidont és kalauzul fog szolgálni Egyiptomban, ha meghagyják életét és rangját. Okhos már bele is egyezett lázadó vazallusának a föltételeibe, midőn egy pillanatnyi büszkeség majdnem mindent elrontott. Thessalion azt kivánta, hogy a király kézadással kötelezze magát a föltételek hűséges teljesítésére. Okhos, a kit ez a követelés fölingerelt, le akarta üttetni a fejét. Thessalion, mi alatt már elhurczolták, oda kiáltott, hogy a király saját tetszése szerint cselekedhetik ugyan, de ha elmulasztja, hogy biztosítsa magának a Tennes támogatását, kudarczot fog vallani Phoenicia ellenében és Egyiptom ellenében. Okhos megadta a tőle követelt kezességet, és Tennes intézkedéseket tett, hogy beváltsa igéretét. Mikor a perzsák már csak néhány napi járásnyira voltak, általános phoeniciai népgyülés ürügye alatt elvitte a száz legkiválóbb polgárt az ellenséges táborba, a hol gerelylyel leöldösték őket. A sidoniak, királyuktól elhagyva, tovább is ellent akartak állni, de Mentor kijelentette nekik, hogy zsoldosai az első szóra be fogják vezetni az ellenséget a városba. Elhatározták hát, hogy kegyelemért esedeznek a győzteshez, és ötszázan közülök el is indultak, olajággal a kezökben. Okhos a legkegyetlenebb király volt, a ki valaha Perzsián uralkodott, talán az egyetlen, a ki természeténél fogva vérengző volt: úgy bánt el ezekkel, mint a hogy a többivel bánt volt. A lakosság többi része fölfogván, hogy immár csak a halál van hátra, bezárkózott a házaiba és felgyujtotta őket: negyvenezer ember égett oda, és oly nagy volt a magánházak fényűzése, hogy drága áron adták el az ahhoz való jogot, hogy ki lehessen szedni romjaik alól az arany- vagy ezüstolvadékot. A város megfenyítése után Tennesre került a sor, átadták a bakónak; a többi phoeniciai városok pedig, az ő sorsán okulva, harcz nélkül nyitották ki kapuikat.


Philae szigete az asszuani katarakták szélén.

Syria ügyeinek elrendezése után Okhos minden további késedelem nélkül Egyiptom ellen nyomult. Győzedelmei máris visszaterelték kötelességökhöz a tétovázó tartományokat. «Mely város, mely nemzet, a mely Ázsiában van, nem küldött hozzá követséget? mit nem adtak volna neki a föld termékeiből, avagy művészet-alkotta ritka és drága tárgyakból? Nem kapott-e számtalan himzést és szőnyeget, biborral föstöttet, tarkát, fehéret? számtalan aranyozott sátrat, minden belevaló holmival, töménytelen fehérneműt és drága ágyakat? arany- és ezüst-tárgyakat, kelyheket, kupákat, a melyek drágakövekkel voltak ékesítve, főkép pedig remekül dolgozva? Azután ezer meg ezer barbár és görög fegyvert, és még nagyobb mennyiségű igavonó barmot és áldozatra szánt állatot, vékaszámra a befőzött gyümölcsöt, pergamentekkel, könyvekkel és mindennemű hasznos holmival tömött zsákokat és ládákat? A mindenfelől küldött besózott hús oly mennyiségű vala, hogy a tömegeit messziről megannyi egymás mellé sorakozó dombnak vagy halomnak lehetett hinni» – irja Theopompos történetének egy fenmaradt töredékében. A sereget három hadtestre osztották, melyeknek mindegyikét egy barbár meg egy görög vezette. A Szirbonisz mocsárvidékén áthaladva, néhány zászlóalj belesüppedt a futóhomokba. Mikor a hadsereg Pelusium elé ért, az ellenséget készen találta. Nektanebonak kevesebb embere volt, mint ellenfelének, hatvanezer egyiptomi, húszezer lybiai és ugyanannyi görög katonája; de a győzelmek emléke, melyeket ő maga és elődei az ellenség hadánál kisebb számerővel arattak, bizalmat gerjesztettek benne a harcz kimenetele iránt. Hajóhada nem szállhatott volna szembe a tengeren Kypros és Phoenicia egyesült hajórajával, de elég laposfenekű hajója volt ahhoz, hogy megvédelmezze a Nilus-torkolatokat. Határvonala gyönge pontjait erődítések vagy sáncztáborok védelmezték; egy szóval minden intézkedés meg volt téve a védelmi harczra. Görög segédtársainak meggondolatlan heve felforgatta a tervét. Pelusiumot ötezer görög tartotta megszállva Philophron vezetése alatt. Többen a thébaiak közül, a kik Lakrates alatt a perzsa seregben szolgáltak, igazolni akarva a vitézi hírnevet, a melyet Epaminondas hadjárataiban vivtak volt ki, átkeltek egy mély csatornán, a mely őket a várostól elválasztotta, és sík mezőn való ütközésre hivták ki a helyőrséget; Philophron elfogadta a kihivást és beesteledésig kétes maradt köztük a győzelem. Másnap Lakrates, lecsapolván a csatornát és gátat húzván rajta keresztül, egész hadtestét odavitte segítségül és faltörő kosokkal kezdte döngetni az erősséget. Néhány nap alatt meg is volt törve a rés, de az egyiptomiak a szerszámmal ép úgy tudtak bánni, mint a fegyverrel, és mialatt a külső fal düledezett, mögötte új fal emelkedett, a tetején fatornyokkal. Nektanebo, a ki harminczezer belföldivel, ötezer göröggel és a libyai segédcsapat felével elősietett, messziről szemlélte az ostromot és puszta jelenlétével meggátolta a perzsa hadsereg többi részét abban, hogy előrenyomuljon. A hetek egymásután teltek, és már úgy tetszett, hogy ennek a halogató taktikának ezúttal is meglesz a szokott sikere, midőn egy előre nem látott körülmény megnehezítette a helyzetet. Az Okhos alatt harczoló idegen csapatok fejei közt volt egy Nikostratos nevű argosi ember, a kit bámulatos testi erejénél fogva Herculeshez hasonlítgattak és a ki e hős hagyományos viseletét is hordta, az oroszlánbőrt meg a buzogányt. Nyilván arra a tervre gondolva vissza, a melyet annakelőtte Iphikrates ajánlott Pharnabazosnak, Nikostratos néhány parasztot, kiknek asszonyai és gyermekei a hatalmába estek, arra kényszerített, hogy legyenek vezetői, benyomult a Nilus egyik torkolatába, a melyet az egyiptomiak elmulasztottak megerősíteni, partra szállította csapatát és elsánczolta magát a Nektanebo hátában. A vállalat, a melyet igen kevés emberrel végzett, szerfölött merész volt; ha a zsoldosok beérték volna azzal, hogy Nikostratost csak zaklassák, a nélkül, hogy csatát fogadtak volna el, mihamarabb kényszerítették volna, hogy visszatérjen vagy megadja magát. De türelmetlenségök miatt elveszett minden: az a részök, a mely ötezer főnyi erőben a szomszéd város helyőrségét alkotta, a Kosbeli Klinias vezetése alatt elibement az argosinak és vereséget szenvedett. A rés végre nyitva volt: ha a perzsák, Nikostratos sikerétől felbátorítva, elszántan belevetik magukat a résbe, Nektanebo ki volt téve annak, hogy elvágják a keleti határon levő csapataitól és menthetetlenül összetörik; visszahúzódott hát a Delta csúcsára. De mialatt azon fáradozott, hogy Memphisben újabb hadtestet állítson össze, az ott hagyott sereg azt hitte, hogy cserbenhagyta, és elvesztette bátorságát: Pelusium megadta magát Lakratesnek, Mentor elfoglalta Bubastist, és a legerősebb városok is, rettegve Sidon sorsától, ellentállás nélkül nyitották ki kapuikat. Nektanebo, kétségbeesve ez egymást követő elpártolások miatt, elmenekült kincseivel Aethiopiába. A Nikostratos szerencsés hadicsinyje visszahelyezte a nagy király birodalmát a maga teljes épségébe (345).


Horus edfui templomának nyilt udvara. Belölről nézve.

Egyiptom az ő utolsó honi királyai alatt jelentékenyen gyarapodott. Amyrtaistól Nektaneboig mindannyian lelkiismeretesen azon fáradoztak, hogy olyanná tegyék az országot, a milyen a hódoltság előtt volt; még azok is, a kik csak alig melegedtek meg a trónon, mint Pszimut és Taho, templomokat építettek vagy diszítettek. Thébaisra, melyet az első akhemenidák elhanyagoltak, ők különös gondot fordítottak. Philae szigete, mely az aethiopiaiak pusztításainak örökös czélpontja volt, romhalmazban hevert. II. Nektanebo megvetette az alapját néhány olyan építménynek, a melyeket még ma is ott látunk. A Nekháb szentélyét El-Kábban és a Hórét Edfuban I. Nektanebo építtette újra, a Minét Koptosban pedig II. Nektanebo. Nem feledkeztek meg a két fővárosról, Thébáról és Memphisről sem, és a deltai városoknak, Sebennytosnak, Bubastisnak, Pahibinek, Pitumnak szintén kijutott a maguk része a szépítésekből. És e munkálatok legtöbbjén, bár kevés időt fordítottak rájok, semmi nyoma sem látszik az elsietésnek vagy elnagyolásnak: a művészek, a kik e munkával meg voltak bízva, teljes birtokában voltak az igazi antik művészet hagyományainak és ha kellett, olyan remekműveket tudtak alkotni, a melyek méltán állíthatók a sáita kor emlékei mellé. A Nekhtharhibi zöld márvány sarkophágja oly tökéletességgel van kifaragva, a melyet soha, semmi országban sem multak felül. A II. Nektanebo zöld bazalt torzója a stilus tisztasága és a kivitel tökéletessége dolgában semmiben sem áll mögötte a tizennyolczadik dinasztia, sőt a régi birodalom legszebb maradványainak sem. Okhos győzelme végzetesebb csapás volt talán Egyiptomra nézve, mint Kambyses inváziója. Okhosnak személyes okai voltak a gyülölségre új alattvalói ellenében; Typhonhoz hasonlították őt kegyetlensége miatt és szamár-nak nevezték, mert ez az állat volt szent a Rossz istenének. Memphisbe érkezve – úgy beszélik – megparancsolta, készítsék el neki az Apisz bikát lakomára barátjai tiszteletére, s a Ftáh templomában szamarat intronizált, a melyet isteni tisztességben részesített. A mendeszi bak ugyanolyan sorsra jutott, mint az Apisz; a templomokat kifosztották, a szent könyveket elhurczolták Perzsiába, a városok falait földig rombolták, a hazai királyság főbb híveit rendre öldösték. A görög zsoldosok, a kivégzések után zsákmánynyal megrakodva tértek hazájokba és a nagy király visszaindult Susába, Pherendatest hagyván ott a visszahódított satrapia őrzésére.


Persepolis romjai, keletről nézve.

Különösen két ember működött közre a sikerben: Bagoas eunuchus, meg a rhodosi Mentor; Okhos rájok bizta a birodalom kormányzatát. Bagoas a belkormányzatot intézte, Mentor pedig, Ázsia tengerparti tartományainak élére állítva, mihamarabb befejezte meghódításukat. Artabazos lemondott a küzdelemről és makedoniai Fülöpnél keresett menedéket; az Aegaei tenger és a Hellespontos partjain uralkodó tyrannusok vagy jószántukból adták meg magukat, vagy pedig ha ellenszegültek, mint az atarneai Hermias, Aristoteles barátja, elfogták és kivégezték őket. Néhány év alatt Perzsia úgy látszott visszaszerzi azt a főuralmat, a melyet II. Artaxerxesnek trónralépte óta elvesztett, és Okhos a kortársai előtt ugyanolyan alakká lett, mint fajának nagy hódítói: Kyros, Kambyses, Dareios. De az összehasonlítás emezekre nézve sem volt igazságos; Okhos a syriai és egyiptomi győzelmek mellett is csak közönséges fajtájú keleti despota volt. Birodalmán még megvolt ugyan az erő látszata; de a népek, a melyek lakták, egymásra nézve idegenek voltak s csak nagynehezen tartva igában satrapáik által, egyre jobban igyekeztek azon, hogy elszakadjanak tőle. A kormányzóságok közül, a melyekre a birodalom száz évvel azelőtt fel volt osztva, némelyik máris csak névben élt még: északon, az Euphrates, Tigris és Halys táján, már csak zürzavaros keveréke volt található a királyságoknak és törzseknek, a melyek közül némelyek, mint az örmények, elismerték ugyan még a perzsák fenhatóságát, de a többiek, gordiukok, taokok, khalibok, kolkhisiek, mozynékek, tibarénusok önállók voltak. Bithynia, Paphlagonia és a Pontus királyai helylyel-közzel megfizették ugyan még a hűbéradót, de Mysia, Pisidia, Lykaonia már nem fizetett. Nem csekélyebb volt a rendetlenség a Tigrisen túl levő vidékeken. A kaduzok, amardok, tapurok, a Kaspi-tó melléki hegyekre támaszkodva, daczoltak az erőfeszitésekkel, a melyekkel őket onnan ki akarták zavarni. India és a szákok alattvalókból jóakaratú szövetségesekké lettek s Gedrosia és Paropamisus vad hordái semmi uralmat sem türtek. És mialatt a birodalom így szétmálladozott, a kormányzatnak Dareiostól oly ügyesen megalkotott keretei is széttörtek utódainak hanyagsága és gyöngesége következtében. Nemcsak hogy egyszerű formasággá lett az a szokás, hogy évenkint királyi biztost küldtek ki a tartományokba, a mit legtöbbször el is mulasztottak, hanem megszünt a különbség a polgári és a katonai hatalom között is; az a főtiszt, ki a csapatok parancsnoka volt, egyuttal csaknem mindenütt a kormányzói tisztet is végezte és rendszerint több satrapiát egyesített a kezében. A hadsereg és az államjövedelem még egyre a legnagyobb hadsereg és a legnagyobb államjövedelem volt akkor a világon, de ha az aranypénzes zsákok megtartották is az értéköket, a zászlóaljak sokat vesztettek a magukéból. A perzsák, médek, baktriaiak és Irán egyéb népfajainak vitézsége, igaz, nem csökkent; de senki sem törődött azzal, hogy egy szinvonalon tartsa őket azon haladással, a melyet a hadiművészet egy évszázad alatt tett. Csapataik csak nehézkes és fegyelmezetlen tömegek voltak, a melyeket könnyű volt áttörni, bármily vitézek voltak is bennök az egyesek; betanítani őket hosszadalmas dolog lett volna: inkább drága pénzen bérelt zsoldosokat csatoltak hozzájok. II. Artaxerxes óta a görögök alkották a perzsa haderő magvát. A nagy király seregeinek élén hellén vezérek állottak, a kik Agesilaosnak, Iphikratesnek, Epaminondasnak és a kor legkitünőbb taktikusainak iskolájában nevelkedtek. A hajóhadak görög tengernagyok parancsnoksága alatt állottak. Kizáróan az európai elem túlsulyának köszönhette Okhos győzelmeit, és ez a körülmény eléggé ismeretes volt az Aegaei tengeren túl ahhoz, hogy a rhétorok nyiltan beszéljenek róla, a nélkül, hogy bárkit is megleptek volna vele.154


Isztachri (A régi Persepolis) romjai.

Ha a hanyatlás olyan gyorsan következett be, az nem a nép hibája volt. A perzsák olyanok maradtak, a milyenek elejétől fogva voltak, józanok, becsületesek, bátrak; hanem igenis a dynastia meg az azt körülvevő előkelő családok annyira elkorcsosultak, hogy szinte lehetetlenné tették a boldogulást. Az első Akhemenidák maguk intézték az álladalom összes ügyeit; azután a görögországi hadjárat elvette I. Xerxesnek a kedvét a harczias királykodástól; bezárkózott háremébe s a háboruzás veszedelmes tisztességét hadvezéreire, a kormányzat gondját pedig Aspamithres eunuchusra bízta. Az egyszer így megállapított szokáshoz ragaszkodtak utódai is és csak ritkán avatkoztak bele a hadműveletek vezetésébe. Sem I. Artaxerxes, sem Dareios Nothos nem jelent meg a csatatéren; II. Artaxerxes csak kettőben vett részt ama háborúk közül, a melyek hosszú uralkodását véressé tették; Okhos, mintha fel akarta volna ujítani a birodalom megalapítóinak hagyományát, részt vett a syriai és egyiptomi hadjáratokban, de azután ő is visszavonult Susába. A királyi herczegek élete a háremek cselszövényei és büntettei közt folyt le. Az asszonyoktól és eunuchusoktól nevelve, s gyermekségöktől fogva a legraffináltabb fényüzéstől környezve, korán belefáradtak abba, hogy gondolkozzanak és cselekedjenek és öntudatlanul valamelyik meghittjöknek gyámságába estek; a vérengző Parysatis uralkodott férjének Dareios Nothosnak és fiának, II. Artaxerxesnek, nevében; Bagoas pedig kénye szerint vezette Okhost körülbelől hat évig. De az ő befolyása legalább javára szolgált az országnak. Makedonia, a mely sokáig távol maradt az általános mozgalmaktól, most kezdett belépni a hellén államrendszerbe. Bagoas fölfogta azt a veszedelmet, a mely abból származnék, ha megengednék neki, hogy döntő befolyásra tegyen szert és egyetlen egészszé tömörítse Görögországnak addig szétszórt hadi erejét. Hathatós támogatásban részesítette hát Fülöpnek minden ellenségét, a thrákiai Chersobleptes, Perinthos városa olyan segítséget kapott, a mely lehetővé tette nekik, hogy győzedelmesen verjék visza a makedóniai támadásait (340). De mialatt ő azon fáradozott, hogy elejét vegye a birodalmat fenyegető veszedelmeknek, susai vetélytársai azon iparkodtak, hogy királyi ura előtt hitelét veszíttessék. Fondorlataik csakhamar nem engedtek neki más választást, mint azt, hogy vagy öljön vagy elveszszen: megmérgezte Okhost (338), a trónt odaadta a legkisebbik fiúnak, Arsesnek, a többi gyermeket pedig leöldöste. Egyiptom örömmel fogadta ezt a hírt és legyőzőjének tragikus sorsában megtorlást látott az általa megsértett istenségek részéről. Csakhamar azt beszélték, hogy Bagoas, mint egyiptomi származású ember, csakis azért ölte meg Okhost, hogy bosszut álljon rajta az Ápisz meggyilkolásáért; a nagy király tetemét odadobta a macskáknak, maga is evett belőle s a csontjaiból sípokat és késnyeleket csináltatott.155


Dareios Kodomannos.
A pompeji-i mozaik után.

Arses eleinte engedelmes eszköz volt ministere kezében; de mikor az évekkel megjött a függetlenség iránt való hajlama is és nehezen kezdte tűrni a nyügöt, Bagoas őt is feláldozta a saját biztonságának (337), mint a hogy feláldozta volt Okhost. Ennyi egymásután való gyilkolás oly tökéletesen kimerítette az Akhemenidák nemzetségét, hogy Bagoas pillanatnyi zavarban volt: hol keressen királyt. Végre egy barátjának, Kodomannosnak a javára határozta el magát, a ki némelyek szerint déd-unokája volt II. Dareiosnak, mások szerint pedig nem is tartozott a királyi családhoz és fiatal korában futárként szolgált. Kodomannos trónraléptekor a Dareios nevet vette föl, derék, nagylelkű, kegyelmes, jóra törekvő ember volt, a ki többet ért, mint az előtte élt uralkodók és megérdemelte volna, hogy olyan korban élt légyen, a mikor a birodalom nem volt annyira elgyöngülve. Bagoas csakhamar észrevette, hogy pártfogoltja ő nélküle akar uralkodni; el akarta tehát tenni láb alól, de egyik embere elárulta s neki kellett meginnia a Dareiosnak szánt mérget. Dareios nem élvezte sokáig békében a hatalmat, a melynek oly váratlanul jutott birtokába. Ugyanazon a napon lépvén trónra, mint Sándor, pár nappal a Chaironeai csata előtt, látta a veszedelmet, a melylyel őt a makedon nagyravágyás fenyegeti és tehetetlen volt ahhoz, hogy elejét vegye. Vereséget szenvedve a Granikosnál, Issosnál, Arbelánál, futásközben egyik satrapája megölte (330). Birodalmát a makedóniai örökölte, és ettőlfogva a görög faj játszotta a keleti világban azt a túlnyomó szerepet, a mely kétszáz éven át a Perzsiáé volt.


  1. Herodotos számítása szerint Aryandés halála körülbelől egy időre esnék az ión-lázadással, 504–498 közt.[VISSZA]
  2. A föliratok Herodotos ez adatait megerősítik, de még azt is bizonyítják, hogy Dareios később maga betemettette csatornájának egy részét.[VISSZA]
  3. Ez eseményekre nézve a főforrás Xenophon Anabasis -a. Xenophon Kyroupaediája nem annyira történeti munka, mint inkább az ideális fejedelmi nevelés tankönyve.[VISSZA]
  4. Legalább így fogták fel Nefôrît szerepét a Ptolemaeusok korabeli egyiptomiak. (E. Révillout, Second Extrait de la Chronique demotique, a Revue egyptologique II. 55. l.).[VISSZA]
  5. Kyprosban az emlékek tanúsága szerint egy görög dialectust irtak szótagjelölő jegyekkel. Ez az irás némelyek szerint khitita ékirat, mások szerint az egyiptomi irásból fejlődött.[VISSZA]
  6. E háború történetét elbeszéli Diodoros, XV. 41–43.[VISSZA]
  7. Ez intézkedésekre nézve v. ö. Az ál-Aristoteles Oeconomicáját és Diodoros adatait.[VISSZA]
  8. Azon időben, midőn Isokrates Panegyrikosát irta, ez volt már az elterjedt vélemény.[VISSZA]
  9. Az utolsó Achémenidák életmódját leirja Dinon (Fragm. 12, 14, 19. Fragmenta historicorum graecorum II. 91–93. Okhoz sorsára nézve Diodoros XVII. könyv 5.).[VISSZA]