IX. Pius.
Metzmacher rézmetszete után.
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
V. FEJEZET.
A forradalom Olaszországban.
Az alkotmányos forradalmak. – A milanoi forradalom. A nemzeti háború.
Francziaországban úgyszólván a természetes fejlődés szülte a forradalmat: a munkásosztálynak a bourgeoisieval való szembeszállása. Kitörésében sok volt a véletlen, de győzelmében is. Olaszországban ellenben 1815 óta annyi gyujtóanyag halmozódott össze, az egész ottani állapot annyira ellenkezett a nemzetiség, szabadság, sokban az emberi méltóság eszméivel is, hogy mindig csak idegen interventio biztosíthatta a nyugalmat. Mihelyt a nemzetközi helyzet változott és szabad vásárt igért, fel kellett lobbannia a tűznek.
A két Siciliában – ez volt a Bourbonok spanyol ága olasz királyságának hivatalos neve – leghamarább tört ki a lázadás. Az okok hozzá rég megvoltak, a külső alkalmat az szolgáltatta, hogy nyilvánvalóvá lett az angol politika elhajlása a szent szövetségtől és különösen Ausztriától.75
A szárazföldi részben, Nápolyban, a francziák távozása után is megmaradt a franczia törvénykönyv és a napoleoni közigazgatás. A Bourbon-királyok nagy hasznát vették, hisz ez a központosítás és egyenlősítés véget vetett azoknak a feudális és tartományi zavargásoknak, melyeknek szinte classikus földje volt ez az áldott ország. A királyi absolutismus itt annál jobban meggyökerezhetett, mert 1821 óta, midőn az osztrák sereg a katonai forradalmat leverte, alkotmánynak nyoma sem volt. A korlátlan királyi hatalom nagy szolgálatokat tehetett volna az elhanyagolt, a szabadságra épen nem érett népnél, ha az igazaság és a haladás szellemében uralkodik. De a pazar, erkölcstelen udvar elrontotta a legjobb intézményeket is. A birói kar kész eszköze volt minden jogtalanságnak és a rendőrség csak politikai bűnök után kutatva, elkeseríti a békés polgár életét és csak a banditákat hagyja békében. A kormányzatnak ez a módja tette oly veszetté II. Ferdinánd királynak, a «Re Bomba»-nak hírét. Különben ő épen nem volt tehetetlen gyáva zsarnok, hanem olyan uralkodó, ki hol erőszakkal, hol ravaszsággal, de kitartóan iparkodott arra, hogy uralmát korlátlanná tegye. Bízott jó seregében, melyben sok svájczi szolgált, számos rendőrségében és virágzó financiáiban. Az osztrákkal szövetségben állott, más hatalomtól pedig nem volt mit tartania. Így büntetlenül üldözhette a liberálisokat, gályarabsággal vagy számüzetéssel büntetve e szörnyü véteknek még gyanúját is. Ha a lazzaronikat jó kedvében tartotta, ha a papsággal megfért, szép fővárosának puha, csak mulatságra gondoló népe szivesen elnézte neki ezt a kedvtelését.
Másként állott a dolog a szigetországban. Ott megvolt az ősi rendi alkotmány, ugyanolyan eredetű, mint a magyar, anjoui királyoktól, aragon báróktól származó. Ósdi, tele zsarolással, hisz a hűbéres renszer itt fejlett ki legkövetkezetesebben, de mégis a büszke nép bálványa, annál inkább, mert a Nápolyhoz való csatolás óta történeti önállósága csak benne nyilatkozott meg. 1810-ben a Nápolyból elűzött király, ki a szigetet csak angol segítséggel tarthatta meg Napoleon ellenében, eltörölte az alkotmányt, törvénytelen adókat rótt ki és elfogatta az ellenszegülőket. Két év múlva azonban kénytelen volt meghátrálni és alkotmányt adni angol módra. Midőn azonban Murattól visszanyerte királyságát, megfeledkezett a siciliaiak hűségéről s azon volt, hogy a nápolyi absolutizmust a szigetre is átvigye és összeolvaszsza két országát. A törvények ellenére nápolyiaknak adott ott hivatalt és megszüntette a külön siciliai sereget és színeket. Ez az eljárása természetesen tetszett a nápolyiaknak, még a radikálisoknak is, mert melyik nép ne örülne annak, ha mást alávetettjének nézhet. A siciliaiak azonban csak nehezen hordták az egyre sulyosbodó igát. 1837-ben, mikor a szigeten a cholera miatt zendülés tört ki, a király eltörölte a még megmaradt autonómiának minden nyomát. Örült az alkalomnak, hogy megmutathatta, hová vezet a középkori feudális szabadság és annak eredményei, a szegénység és elmaradottság.
Csendben volt minden mindaddig, míg IX. Pius pápa tekintélyének árnyékában szabadabban nem mutatkozhatott a liberalismus. Előbb békés tüntetésekkel, aztán fegyverrel akarták arra bírni a királyt, hogy adjon alkotmányt. E pontban nápolyiak és siciliaiak egyetértettek. Oly nyilvánvaló volt ez a törekvésük, hogy még Lajos Fülöp is azt ajánlotta a királynak, fegyverezze le a mozgalmat megfelelő engedmények által. De Ferdinand büszkén utalva országa virágzására és bízva az osztrák segítségben, visszautasított minden beavatkozást.
Előre bejelentve tört ki a forradalom Palermoban 1848 jan. 12-én, a király születése napján. Egy névtelen kiáltvány fegyverre szólította a népet, ha e napig nem lesz alkotmány. Ez eljárás is mutatja a siciliai nép büszke jellemét, és e büszke önbizalom töltötte el a felkelőket, midőn napokon át küzdöttek a készenlétben álló sorkatonaság ellen. Bátorságuk magával ragadja a sziget egész lakosságát; a legtöbb városból segítséget küldenek a keményen harczoló fővárosnak. A lakosság szívós kitartását sem az erődökből aláomló bombazápor nem rendítette meg, sem a kikötőkből ágyúzó nápolyi hajóhad, sem a királynak január 18-án kihirdetett engedményei. Január 24-én már rendes kormányt állítottak fel Ruggero Settimonak, a sziget első főnemesének, vezetése alatt. Nemsokára kapitulált a királyi vár és az éhségtől szenvedő királyi sereg visszavonult. Csak Messina vára, mely egyre bombázta a várost, és Siracusa városa maradt meg a király hatalmában.
E hírekre Nápoly is megmozdult. Január 27-én nagy néptömegek járták be az utczákat: «Éljen a király és az alkotmány» kiáltással. Ferdinandnak lett volna kedve fővárosát is összelövetni, mint Palermót és Messinát, de tulajdon tábornokai visszatartották. Így elbocsátotta gyűlölt rendőrministerét s gyóntatóatyját és palotája erkélyére kiállva, kijelentette, hogy alkotmányt fog adni. Hisz atyja is adott! Nem akart forradalmat Nápolyban, mert különben elvész Sicilia. Az alkotmány pedig, melynek az 1815-iki franczia charte volt a mintája, csak kevésben nyirbálta meg a királyi jogokat és a sereget egészen az uralkodó kezében hagyta. De a liberálisokat ez is kielégítette és mire a párisi hírek megjöttek, Ferdinand trónja ismét szilárdan állt.
Sokkal fontosabb volt, a mi Rómában történt. Tudjuk, hogy az olasz mozgalom kezdetben a pápaságot jelölte ki nemzeti központnak és így a mozgalom minden előhaladása e ponton közvetlenül érdekli az egész nemzetet, annál is inkább, mert IX. Pius népszerűsége a pápaság legszebb traditióinak megfelelő vezért igért az egyesülő nemzetnek. Azonfelül pedig a pápa nemcsak fejedelem, hanem egyházfő is, és minden, a mit tesz, vagy vele történik, a félsziget határain messze túlmenő jelentőségű.
IX. Pius.
Metzmacher rézmetszete után.
Eddig ugyan Pius édes-keveset tett népszerűsége igazolására. Igaz, hogy államtanácsába világiakat is bevett, de eleve kijelentette, hogy ez tisztán tanácsadó testület. Igaz, hogy tiltakozott az osztrákok bevonulása ellen Ferrara városába; igaz, hogy kész volt vámszövetségre lépni Toscanával és Piemonttal, de ezen túl sem alkotmányos, sem nemzeti irányba nem ment. Nem is mehetett, hisz Palmerstonon kívül Guizot volt legbizalmasabb tanácsadója.
De Metternich mégis helyesen itélt, midőn Olaszországban nem tett különbséget liberálisok és radikálisok közt, mert egyformán szolgálják a felforgatás ügyét. Rómában már Mazzini emberei is szabadon izgattak, kik különösen a jezsuiták ellen iparkodtak gyűlöletet kelteni. A nép tüntetései a rend ellen sértették a pápát, úgy hogy 1848 újév napján nem is mutatkozott, hanem katonáival őriztette palotáját. De az izgatottság, különösen a siciliai forradalom kitörése óta, nőttön nőtt. Polgárőrséget és laikus kormányt követeltek. Végre febr. 11-én a pápa megjelent quirináli palotájának erkélyén és Isten áldását igérte a népnek, ha ezentúl is hű marad főpapjához. Másnap megtörtént a döntő lépés: három világit nevezett ki ministerének. Egy hónappal később még tovább ment. Most már ministereinek nagyobb része laikus volt, igaz hogy Antonelli biboros elnöklete alatt.
Ha valahol, itt volt nehéz az alkotmányozás munkája. Az egyházi bizottság munkálata a pápának továbbra is korlátlan hatalmat biztosít mindazon ügyekben, melyek hittel és erkölcscsel függnek össze. A bibornoki rend tovább is megmarad titkon tanácskozó senatusnak. Csak aztán következik, franczia minta szerint, a pairek kamarája és a census alapján választott követi kamara. Az egyházi és azokkal bármi kapcsolatban álló kérdések azonban egyáltalában nem tartoznak a kamarák hatásköre alá. Még Mazzini is kedvében iparkodott járni az egyház fejének. A forradalom jó katholikus színt öltött és ha világi ügyekben kellett is követelnie egyet-mást – hisz az egyházi állam papi kormányzata tán a legrosszabb volt Európában, – a pápa vallásos tekintélyéhez egyáltalában nem nyult. A forradalomnak szüksége volt erre a tekintélyre, csak a pápa népszerűsége egyesíthette Itáliát, csak az ő befolyása tarthatta féken a szomszédos nagyhatalmakat, a francziát és az osztrákot.
Mazzini.
Rézmetszet után.
A pápának jól esett ez a bálványozás, mely ép úgy szólt személyének, mint állásának. A művelt katholikusok nagy része, kik közt tán Montalembert volt a legkiválóbb, különben is iparkodtak a kor legkiválóbb eszméit összeköttetésbe hozni hitökkel. Ha a pápa maga lép fel mint a reformok előharczosa, ki tarthatja még szentnek a réginek rideg fentartását? És ki tagadhatja a nemzeti eszme erejét, ha az egyetemesség legfőbb képviselője, a pápa, maga is bajnokává szegődik? IX. Pius ezt is megtette: csak úgy elfogadta a nemzeti színeket, mint a nápolyi király. Még az sem tántoríthatta el a szabadelvű, nemzeti iránytól, hogy a hosszas szolgaságból felszabadult nép, különösen Bolognában, üldözőbe vette a jezsuitákat.
Ha még a pápa, kinek védelmére 200 millió katholikus áll készen, sem vonhatja ki magát a kor áramlatainak hatása alól, mennyivel kevésbbé tehették ezt a kisebb olasz fejedelmek, kiket eddig is csak az osztrák kard oltalmazott. Toscana nagyherczege, Leopold, mihelyt észrevette a liberális mozgalom erősödését, Habsburg létére és noha Metternich vissza akarta tartani, szabadelvű férfiakra bízta a kormányt, megadta a felelős ministeriumot, a polgárőrséget és az országgyűlést. És midőn mind erősebb hullámokat vetett a nemzeti mozgalom, Leopold nem szakadt el országától.
Márczius 21-én így szólt népéhez: «Olaszország teljes feltámadásának ütött az órája. A ki szereti közös hazánkat, nem tagadhatja meg tőle azt a segélyt, melyre számot tart. Megigértem, hogy erőm teljes megfeszítésével támogatom szívetek felbuzdulását: kész vagyok állani szavamnak.»
Így szóltak és így tettek Itália fejedelmei, hogy az általános zűrzavarban magukhoz kapcsolják népöket. A pápa magatartásában volt bizonyos lelki emelkedettség; a többiét a félelem és a remény magyarázza meg. Mindnyája az összeesküvésektől való félelemben nevelkedett: rettegett a gyiloktól, vagy az elűzetéstől. A forradalom káprázatos győzelmei pedig, különösen mióta Lajos Fülöp trónja megdőlt, ellenállhatatlannak mutatták a népet haragjában, szeretetében egyaránt. Olaszország már szabad; egyesítése is bizonyosnak látszott. Koronája azt a dynastiát fogja ékesíteni, mely az idegen ellen való küzdelemben méltóvá vált reá.
Ez a gondolat senkire sem hatott annyira, mint Károly Albertre, Sardinia királyára. Hosszas ingadozás után elfogadta azt a szerepet, melyet Balbo és Anglia neki szántak. Kijelenti, hogy életének legszebb napja az lesz, mikor két fiával az osztrák ellen küzdhet, mint Samyl az orosz ellen. Genua, Mazzini szülőhelye, hol legerősebb volt a köztársasági párt, a polgárőrség felállítását és a jezsuiták kitiltását kérte tőle. Gróf Cavour kimondta előtte, hogy ez kevés; parlamentáris alkotmányra van szükség. És az az uralkodó, ki még röviddel azelőtt kijelentette az osztrák követnek, hogy soha és semmi módon sem fogad el alkotmányt országa részére, a palermoi események hatása alatt febr. 7-én megigéri, a párisi események hírére pedig (márczius 4.) meg is adja azt. Ez az alkotmány még igen nagy hatalmat biztosított a királynak; conservativ volt vallásos tekintetben, nem is említi a ministeri felelősséget, de nemzeti volt minden ízében. Balbo volt a kormány elnöke.
Így hódította meg a liberális és nemzeti eszme villámgyorsasággal Itáliát a tengertől az Alpokig. Csak egy terület vonta ki magát ezen hatás alól, nem a maga szántából, hanem mert idegen uralkodott rajta: az osztrák császár koronaországa, a lombardiai és velenczei királyság.
A milanoi forradalom. A nemzeti háború.
Ausztria, mint szemefényét, úgy őrizte ezt a gyönyörű, gazdag, művelt tartományt. A százados vetélkedésnek Francziaországgal ez volt a tárgya, a diadalnak ez volt a bére, és minthogy még mindig a Francziaország elleni küzdelem állott elől politikai számításaiban, a monarchia hatalmi positiójának itt látta a kulcsát. Nem sokba vette a cseh, a horvát, az oláh és lengyel nemzeti törekvéseket, még a magyarnak is engedett, de Itáliában nem értett tréfát.
Mióta a nemzetiség érzete egyesítette a különböző, egymásra féltékeny országokat, az osztrák uralom el volt szigetelve; olyan lett, mint az ellenségtől körülözönlött vár. De a feladat nehézségéhez mért volt az őrsége is. Ott állott a monarchia hadierejének színe-java, a magyar huszár és gránátos, a horvát határőr, a cseh gyalogság, a páratlan tűzérség, és az annyira különböző elemeket egy ellenállhatatlan egészszé tömörítette Radetzky vezérsége. A megszállás stratégiai alapja a várnégyszög (Mantua, Verona, Peschiera, és Legnano). E várak erősítésére, az őrség szaporítására és jó karban tartására mindig volt pénz. 1846-ban 85,000 ember állott ott. Radetzky vezérsége alatt nemcsak a tartomány lakossága, hanem bárminő nagyhatalom ellen elegendő erő.
A többi Olaszországtól lényeges eltérést mutat az a tény, hogy míg mindenfelé szabadabb és polgáribb lesz az alkotmány, a mint a nemzeti mozgalom előre halad, itt ellenkezőleg még élesebbé válik az absolutismus és a katonai uralom. Már 1847-ben elveszti a polgári kormány egész tekintélyét. Megkezdődnek itt is a tüntetések, melyekben a milanoi aristokrata hölgyek járnak elől és melyek ellen bajos erőszakot használni, mert a pápa nevének fedezete alatt mentek végbe. Voltakép már 1847 végén ki kellett volna hirdetni az ostromállapotot, de a kormány nem tette. A félelemnek még a látszatától is félt.
Itt is először a reform volt a jelszó. Velenczében a zsidó származású Manin Dániel, az utolsó doge keresztfia, a még fennálló, bár igen csekély hatáskörű rendi gyűléshez folyamodást nyujtott be: vizsgálja meg a kormány az ország állapotát és gondoskodjék az elégedetlenség okainak elhárításáról. Példáját követte Milanoban Nazari, Bergamo városának követe. A németek iránti ellenszenvet nem titkolták, de inkább autonomiára gondoltak, mint elszakadásra. Ezt mutatják követeléseik; a kormányzó főherczeget, Rainert, olaszok vegyék körül; a királyság csak arányosan járuljon a közös kiadásokhoz és saját czéljaira fordíthassa jövedelmeit; a polgárokat biztosítsák a birák és a rendőrség túlkapásai ellen. A kormány megigérte a reformot, de kijelentette, hogy számít a lakosság józanságára és a katonaság vitézségére. Midőn aztán Manin 1848 elején egy emlékiratban már a nemzetiség jogát fejtegette, a kormány őt elfogatta.
Vége volt már a nyugalomnak. A hazafiak üldözőbe vették a szivarozókat, még a tisztviselőket és katonákat is és az ilyen «szivarkravall» miatt már 1848 újévkor vér folyt Milano utczáin. Azóta minden ház bezárkózott az osztrákok előtt. Még azok sem merték kitenni magukat a közvélemény megrovásának, kik különben szívesen látták volna őket. A kiről feltették, hogy a kormányhoz szít, az minden falon felirva láthatta nevét és hallhatta, mint susogják felőle a szót: áruló. A szinházban megtapsoltak minden szót, mely allusióra nyujtott alkalmat. Az ügyetlen rendőrség kettőzött szigorúsággal lépett fel, gyermekeket vetett börtönbe és az ily gyermeküldözés által végkép nevetségessé tette magát. Mi magyarok hosszú magyarázat nélkül is tudjuk, mit jelent és hová vezet ez az állapot.
Radetzky csakhamar véget vetett az utczai tüntetéseknek. De a belső elégedetlenség egyre erősebb táplálékot nyert az olasz mozgalom diadalmas előnyomulása által. A franczia forradalomtól inkább csillapítást várt, mert azt hitte, hogy a szomszéd republicától való félelem ismét Ausztriához hajlítja a szárd királyt, a demokratiáról és a felforgatástól való félelem pedig a mozgalomtól eltéríti a papságot és a birtokosokat. E várakozásában csalatkozott. A nemzetiségi eszme akkor erősebb volt minden másnál s annak leghatalmasabb ellensége, Metternich, márczius 13-án Bécsben megbukott.
Alig ért Velenczébe a bécsi forradalom híre, összecsődült a nép és kierőszakolta Maninnak és Tommaseonak, e szintén elfogott költőnek szabadonbocsátását. A kormányzó, gróf Pálffy, igen gyengén viselkedett, márczius 18-án Manin közbenjárására megengedi a nép felfegyverzését, noha a katonaság szétverte a zajongókat. De lehetetlen volt az akkori viszonyok közt megtartani a hidegvért. Bécsből pedig utasítás nem jöhetett. Különben is az egész mozgalom még loyálisnak látszott. Midőn az nap este híre jött a császár által adott alkotmánynak, örömben úszott a város és a nép kényeztette a katonákat. Csak midőn Milano felkeléséről értesültek, merték Manin és társai követelni a nem olasz katonaság eltávolítását. Gróf Zichy, Metternich nejének rokona, ki már 20 éve volt várparancsnok, kardcsapás nélkül engedett, a miért később 10 évi várfogságra itélte őt a hadi törvényszék. Manin határozottságának sikerült vérontás nélkül elfoglalni az arsenált is minden készletével és így egészen felszabadította a várost. Csak ekkor nevezett ki ideiglenes kormányt. Kikiáltják a köztársaságot, melynek Manin volt éltető lelke, mert nemcsak elragadta a népet, hanem áldozatkészségre, fegyelemre is szoktatta.
Sokkal hatalmasabb tragédia folyt le ugyanakkor Milano utczáin. Rainer főherczeg márcz. 17-én Veronába utazott és így Radetzkyre hárult minden hatalom és minden felelősség. Estére megérkezett a bécsi forradalom és constitutió híre, melyet falragaszokon tudattak a néppel. Másnap reggel torlaszokat emeltek, fegyvereket osztogattak és kitűzték az olasz háromszínű lobogót. A város polgármestere, gr. Casati, egy nagy küldöttég élén az alkormányzóhoz, O’Donnell grófhoz ment, hogy megsürgesse a császár engedményeinek teljesítését. O’Donnell oly kevéssé gondolt forradalomra, hogy megkérte Radetzkyt, ne zavarja katonai beavatkozással a nép örömét. Pedig itt csakugyan minden elő volt készítve az idegen uralom megdöntésére. Casati nyomában nagy tömeg rontott a palotára, mely O’Donnellt arra kényszerítette; rendelje el a polgárőrség felfegyverzését és adja a rendőri igazgatást a városi hatóság kezébe. A polgári kormány tehát itt is oly ügyefogyott és gyáva volt, mint Velenczében. Nemcsak lemondott, hanem törvényesítette is a forradalmi intézkedéseket.
Csakhogy itt a katonaság megállotta helyét. Az öreg Radetzky «tán az első hadvezér, ki iróasztalától egyenesen harczba ment», összeszedte hadait, megszállotta a várat és a város visszafoglalására készült.76 Öt napon át nem szünt meg 12,000-nyi csapatával megtámadni, ostromolni az óriás várost, melynek szűk sikátorai és közei oly alkalmasak voltak a védelemre és melynek számos és elkeseredett népét Napoleon iskolájából kikerült tisztek vezették s a legelőkelőbb ifjak lelkesítették példájukkal. A harcz folyamában a felkelők segítséget kaptak nemcsak a szomszéd városokból, hanem még Tessin kantonból, az olasz Svajczból is. Az öreg tábornagy, látva, hogy ereje nem elegendő, márcz. 23-ának éjjelén Veronába vezette fáradt, elcsigázott hadát. Milano Bécsben veszett el, mondá, de hozzátette, hogy gondja lesz visszaszerzésére. Milano példáját csakhamar követte a többi város is. A milanoiak léghajókon terjesztették prochlamátiójukat mindenfelé és a meglepett őrség több helyütt fogságra jutott. Csak Mantua városát tartotta vissza a felkeléstől Gorzkovszky tábornok erélye.
Milano egyszerre visszavívta magának azt a polczot, melyet több mint egy félezred előtt, mint a német elnyomás győztes leverője, dicső tettekkel elfoglalt. Most már senki sem kételkedett az olasz ügy végleges győzelmében. Egy város elegendő volt Radetzky leverésére: ki állhatna ellen egy nemzetnek? A maguk erejében elbizakodtak, az ellenséget gúnyolták s kevésbe vették.
Meg is indult egész Itália a szabadság bajnokainak támogatására. A nápolyi király 14,000-nyi hadat küldött észak felé, Pépé, a régi forradalmi tábornok alatt; a pápa megáldotta a «németek» ellen induló keresztes hadat; még a toscanai nagyherczeg is küldött egy csapatot rokona, a császár ellen. De mind ennél fontosabb volt, hogy Milano diadala véget vetett «Italia kardja», Károly Albert ingadozásának. Ha otthon marad, elseperheti őt a forradalom, ha élére áll a mozgalomnak, biztos zsákmánynak kinálkozik az egész föld, melyre ősei annyira vágytak. Azok darabonkint nyelték el, «mint az articsóka leveleit», ő egyszerre magáévá teheti az egészet. Ez a dynastikus szempont döntött nála, nem a nemzeti politika. Márczius 24-én, seregei élén, átment a Ticinon.
Ez a sereg számra egyenlő volt az osztrákkal, vitézségre és fegyelemre nézve pedig messze fölülmulta a többi olasz államét. Radetzky helyzete nagyon válságosra fordult. A várnégyszögben kellett meghúzódnia, segítségre alig volt kilátása, sőt attól kellett tartania, hogy egészen elvágják. És csakugyan, ha az olasz seregek egységes vezetés alatt állva, közösen működnek, az osztrák sereg alig állhatott volna ellen. Bécsben annyira kétségbeejtőnek itélték a helyzetet, hogy Anglia közbenjárására készek voltak békét kötni Lombardia árán, ha a hódító elvállalja az államadósság megfelelő részét.77 Hartig gróf, Metternich bizalmasa, mint a császár polgári commissáriusa, más megoldást ajánlott: nemzeti kormány felállítását egy főherczeg alatt. De Radetzky nem csüggedt. Bízott seregében és az is kész volt őt követni.78 Időt nyert, mert Károly Albert épen nem sietett az ő tönkretételével, a többi sereg pedig nem volt egyenrangú ellenfél. Látta, hogy a Mincio mellett elfoglalt állását megtarthatja.
IX. Pius.
Payesy Serratosa márványszobra után.
Károly Albert.
Marghinotti di Camora festénye után.
Az olasz egyetértés pedig csakhamar szétfoszlott. A pápa, kit figyelmeztettek arra, hogy hadakozása Ausztria elszakadását vonhatja maga után, ápr. 29-én kijelentette, hogy hadait csak országa védelmére küldötte. «Nyiltan és világosan kimondjuk, hogy a háború Ausztria ellen távol van gondolatunktól, hisz, bár méltatlanok, helytartói vagyunk annak, a ki kifejezője a békének és szeretetnek.» Mihelyt a főpap ellenkezésbe jutott az olasz hazafival, megszünt IX. Pius népszerűsége. Tüntetni kezdtek ellene és kénytelen volt Mamianit, a próbált, szabadelvű hazafit megbizni a kormány vezetésével. De háborút mégsem viselt, megelégedett azzal, hogy május 3-án felszólította a császárt: mondjon le olasz birtokairól. Ezzel vége is szakadt forradalmi szereplésének. Ez nagy veszteség volt a mozgalomra nézve. Mert a pápai hadi erő nem vetett nagy súlyt a latba, de az olasz ügynek roppant kára lett abból, hogy a katholikus egyház feje nem támogatta többé tekintélyével, nem diszítette népszerűségével.
Nápoly csakhamar követte a példát. Ott összegyűlt az országgyűlés. A király letette az esküt az alkotmányra, de a követek nem akarták követni e példát, hisz ezáltal lemondtak volna a változtatás jogáról. Erre Ferdinand seregét a torlaszok ellen küldte, legyőzte az ellenállókat és szétkergette a követeket, a lazzaronik nagy örömére (május 15-én). Az alkotmányt nem törölte el, hanem, hogy szilárdabban álljon, visszahívta seregét és Triestet elzáró hajóhadát.
Így csak a fölkelő lombardiaiak és velenczeiek maradtak meg Károly Albert hadának segítségére. Az Italia minden részéből északra sereglő önkénteseknek, a «keresztes vitézeknek» jelentékeny volt ugyan a számuk, de igen csekély a katonai értékük. Így is nehéz dolga volt Radetzkynak, kinek fő czélja volt az olasz Tirol lefegyverezése és biztosítása, hogy hátban ne támadják, mialatt a főellenséggel megküzd. A túlnyomó sardiniai sereg meg is támadta őt Santa Luciánál, de kemény harcz után visszaveretett (május 6.). E csatában részt vettek Ferencz József és Albrecht főherczegek is, mint önkéntesek. Ferencz József nagy bátorságot tanusított és csak nehezen volt visszatartható attól, hogy életét ép úgy kitegye a veszélynek, mint bármely más tiszt. Magyar katonák, a Ferencz Károly ezred és Sweitzer-gránátosok döntötték el szívós védelmökkel az ütközetet, melyet Schönhals az egész háború legdicsőbb és legfontosabb csatájának nevez, mert megingatta a piemonti sereg önbizalmát. Most már helyreállott az egyensúly, az olasz katonák átszökése megszűnt és Radetzky nyugton bevárhatta az erősítéseket.
Nugent tábornok indult útra segítségére körülbelül 24.000 katonával, többnyire határőrrel. A Száva völgyén ment fölfelé és így a velenczei területhez jutott, melynek városait sorban elfoglalta. Derekasan verekedett a szabad csapatokkal és Durandó tábornok pápai hadával, míg Radetzky meg nem győzte őt arról, hogy csak egyesülésük adhat döntő fordulatot a háborúnak. Ez május 19-én végbe is ment Veronánál. Most együtt indultak Vicenza ellen, mely azonban megvédte magát, aztán Mantua felmentésére.
Mantua és Verona környéke.
Ez sikerült is, de ugyanakkor meg Károly Albertnak sikerült a várnégyszög egyik bástyájának Peschierának elfoglalása (május 30.). Radetzky Mantuából jövet Goitonál szembe találta magával a piemonti fősereget, mely támadását visszaverte. A kettős sikeren felbuzdulva, még a csatatéren «Itália királya» gyanánt üdvözölték Károly Albertet.
Az osztrák sereg tehát ismét védelmi állásba volt kénytelen helyezkedni. A lakosság pedig, mivel most már nem lehetett szó a pápáról, csak a sardiniai királytól várta üdvét. Lombardia kimondta csatlakozását Piemonthoz, kimondta Velencze is, noha Manin ellene volt. Modenából és Pármából elűzték az osztrák érzelmű herczegeket és így az egész Felső Itália (Subalpina) egy állammá egyesült, mint Napoleon korában, csakhogy most olasz fejedelem alatt. Ausztriában annyira zűrzavarosak voltak a viszonyok és oly gyönge a kormány, hogy a császár kész lett volna e veszteségbe belenyugodni, ha Radetzky és Schwarzenberg vissza nem tartják.
De a goitói csata óta apadóban volt a forradalmi ár. Saját magán és seregén kívül voltakép senki sem lelkesedett Károly Albert uralmáért. Nemcsak a pápa és a toscanai nagyherczeg féltékenységét vonta magára, hanem a franczia köztársaság sem látta szivesen egy új nagyhatalomnak a határán való felállítását. Katonai segítségre nem volt kilátása. A szabad csapatok fegyelmezése pedig leszállítja népszerűségét. Radetzky gyorsan felhasználja a helyzetet. Junius 10-én megtámadja Vicenzát és oly capitulátióra kényszeríti Durandot, melynek értelmében a pápai sereg átmegy a Pón és három hónapig nem szolgál.79 A velenczei tartomány kulcsa így a tábornagy kezébe jutott, ki nemsokára elfoglalta Páduát és Trevisot ás így Velencze városát egészen elszigetelte a terra firmától.
A háború megállott. Károly Albert új országainak szervezésével volt elfoglalva, Radetzky pedig seregének jó karba hozásával. Csak julius második felében indult el Károly Albert a milanoiak unszolására Mantua ostromára, Radetzky pedig ugyanakkor befejezte a döntő hadjárat előkészületeit. Julius 22-én, mint rendesen, kivonultatta seregét Veronából, de nem tért vissza, hanem még főtisztjeit is meglepve, az ellenséget kereste fel.80 Másnap megtámadta és elfoglalta a piemontiak sánczait Somma-Campagná-nál, melyek állandóan fenyegették Veronát. Julius 22-én Custozzánál folyt le a döntő csata, mely az olasz sereg teljes vereségével és felbomlásával végződött. Maga a király és fia a – későbbi Victor Emánuel király – a legnagyobb halálmegvetéssel vívták végig a csatát, de annak sorsát meg nem változtathatták. Még csak kisérletet sem tettek ezután a győző feltartóztatására, ki augusztus 6-án ismét bevonult Milanoba.
Ez a nagy diadal nemcsak az ausztriai sereg vitézségének volt köszönhető, nagy része volt benne a 79 éves vezér hajthatatlan jellemének és katonai lángeszének is. Kívüle táborkari főnöke, Hess szerzett legnagyobb érdemet.
Mint győztes, nagy mérsékletet tanusított Radetzky. Nem üldözte a királyt, kit most annyira átkoztak és gúnyoltak a lombardok, mint a hogy’ előbb dicsőitették, hanem már augusztus 9-én fegyverszünetre lépett vele. A piemontiak kivonulnak a még tőlük megszállott várakból, Velenczéből is. A fegyverszünet addig érvényes, míg fel nem mondják.
Velencze még egy évig tartotta magát, míg 1849 augusztusban kénytelen volt capitulálni. Manin, a doge, Francziaországba menekült. Közben Károly Albert még egyszer megkisérlette a hadi szerencsét, de még nagyobb kudarczot vallott. 1849 végén már ismét biztosan áll az osztrák uralom.
De azért a forradalom mégsem volt nagy következések nélkül való. Az egységes Itália szép álomképét először váltotta valóvá. És midőn ez megtörténik, egyszerre kitűnik, hogy nem az összeesküvők, nem Mazzini és «az ifjú Itália» hivatottak a nemzet felébresztésére és uralmára. Ily nagy eszmének nagy történeti hagyományhoz kell csatlakoznia, hogy életre kelhessen. Ilyennek kinálkozott előbb a pápaság, IX. Pius személyében, mely a nemzet szellemi erejét fejezte ki, aztán a sardiniai királyság, mely a nemzet politikai és katonai érverésének szolgálhatott alapjául. Károly Albertet legyőzték kétszer is, de mégis az ő vállalatának volt eredménye, hogy azóta az idegenek kiűzését, a nemzet egyesítését komolyan nem remélhették mástól, mint a savoyai dynastiától.