| Balogh J.: Puritanizmus | TARTALOM | Dienes D.: Püspökválasztás |
Gergely Jenő
Amikor 1997-ben a METEM közreadta a Magyar egyháztörténeti bibliográfia, 1980-1990. c. kötetet, abban az évtized igencsak vegyes termése 3706 címet tett ki.[1] (A "vegyes" alatt azt értjük, hogy a szereplő címeknek mintegy a fele nem tartozik a szorosan vett egyháztörténeti diszciplínához, esetleg azzal csupán érintkezik, így bizonyos fokig dezorientáló benyomást kelthet.) a halódó Kádár-korszak, a "puha diktatúra" viszonyai közepette ez így sem lebecsülendő teljesítmény. Mindenesetre jelzi: ahogyan lazultak a pártállami ellenőrzés kalodái, úgy kezdtek "beszivárogni" a szakmába az egyháztörténeti kutatások és publikációk. Hogy a fent említett szám sok-e vagy kevés, az igencsak relatív. A korábbi évtizedekhez képest kétségtelenül biztatónak mondható, ám értékét majd a jövő mondja meg, hogy mi is ebből, ami maradandó, és mi az, ami kiesik az idő rostáján. A közelmúlt egyháztörténet-írásának mindenesetre objektív tükre a kötet, amint majd az lesz remélhetőleg az 1990-2000 közötti - immár szabad - évtized eredményeit felsorakoztató kötet is.
Alábbiakban a teljesség igényét mellőzve, röviden visszapillantunk a hazai egyháztörténet-írás századunkbeli néhány kérdésére, majd kísérletet teszünk a jelen helyzet ugyancsak töredékes jellemzésére, végül inkább az óhaj szintjén megemlítünk néhány olyan javaslatot, melyek a jövőre vonatkoznak.
1945 előtt a történettudományt illetően fel sem merült olyan kérdés, hogy mi az egyháztörténet, hogyan és miként része a szakmának. Voltak nagy generációk, melyeknek tagjai máig meghatározó jelentőségű műveket produkáltak, gondolunk itt elsősorban egyes rendtörténetekre, illetve egyes szerzetesrendek történeti iskoláira. De hasonlóképpen korszakos jelentőségű protestáns iskolák is működtek, hogy csak az idősb és ifjabb Révész Imrére, Bucsay Mihályra stb., avagy a más téren is jelentőset alkotó Mályusz Elemérre utaljunk.
A Horthy-korszakban azonban - elsősorban a katolikusok részéről - felmerült az igény az európai színvonalú, apológiától mentes egyháztörténet művelése iránt. Itt két nevet kell kiemelnünk: az egyik Szekfű Gyula, a másik a bencés Vanyó Tihamér. Szekfű professzor a Magyar Katolikus Almanach 1927-es évfolyamában "A katolikus történetírás Magyarországon" címmel értekezett.[2] Rámutatott, hogy a XVIII. századi szerzetesek, elsősorban a jezsuiták voltak a modern magyar történetírás megalapozói, amelyet a XIX. század első felében hanyatlás követett. A dualizmus időszakában Fraknói Vilmos, Knauz Nándor alapítottak új iskolát, akikhez csatlakozott a XX. században Bunyitay Vince, Békefi Remig, a fiatalabbak közül Karácsonyi János. A protestánsok közül Szekfű Zsilinszky Mihály és Thaly Kálmán munkásságát emelte ki.
A katolikus egyháztörténet-írás feladatai közül korszakunkra vonatkozóan Szekfű a Fraknói alapította római Magyar Történeti Intézet szerepét méltatta, amelyben, illetve ahol a Vatikáni Titkos Levéltárban dolgozók működhetnek. Érdekes módon az új- és legújabb kori egyháztörténet-írás közül ő is a plébánia-történetek megírását tartotta elsődlegesnek. (Utalnék itt arra, hogy a rendszerváltáskor létrejött METEM is ezt tűzte ki elsődleges céljául.)
Szekfű azonban a tettek embere volt. Serédi Jusztinián bíboros hercegprímás partnere volt abban, hogy a katolikus tudományosságnak új fórumot teremtsenek. Ez lett az 1936-tól rendszeresen megtartott Esztergomi Nyári Egyetem, amelynek történettudományi (egyháztörténeti) résztvevői hozták létre, indították újra a Regnum c. periodikát, mint az ugyanakkor megalakult katolikus egyháztörténészek egyesületének kiadványát.[3]
A bencés Vanyó Tihamér azért említendő, mert ő volt az, aki a modern francia egyháztörténet-írás módszertanát megismertette a hazai közönséggel, illetve a szakma művelőivel. Tanulmányt közlt arról, hogy miként is kell megírni egy plébánia vagy egy egyházmegye történetét.[4] Az ő felfogásában az egyháztörténet közelebb került a társadalom- és gazdaságtörténethez.
1945 után az egyháztörténet előbb az egyháztörténet-írás tárgyi, majd személyi feltételeit számolták fel, hogy száműzzék azt a tudományosságból, így az MTA-ról, az egyetemekről, de az egész oktatási rendszerből is. A kiteljesedő ateista és antiklerikális rendszerben az egyházak és a vallások a szitok-átok szintjén bukkantak fel, még a korai századokat illetően is. Ekkor születtek a klerikális reakcióról szóló "művek", akár úgy, hogy a klerikális reakció az imperializmus szolgálatában, akár úgy, hogy a klerikális reakció 1848-49-ben a Habsburgok mellett, avagy éppen a klerikális reakció a Horthy-fasizmus szolgálatában. (Andics Erzsébet, Balázs Béla és Sejnman könyveiről van szó.) De belekeverték Ady Endrét is,[5] és más vétlen írókat, szerzőket. Az egész tragikomikus volta nyilvánvaló, de korántsem nevetséges, ha arra gondolunk, hogy generációk számára tették így szegényebbé műveltségüket, nem is szólva az idevágó ismeretek erkölcsi üzenetének hiányáról.
Az 1970-es és 1980-as években a teológiai akadémiákon az egyház- és vallástörténet művelői általában megálltak a reformációnál - a béke kedvéért. A Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai Intézetében Lukács József akadémikus vezetésével kezdődtek inkább valláselméleti és vallástörténeti kutatások és publikációk, amelyeknek azonban lett egyháztörténeti hozadéka is. Ugyanez mondható el az ELTE BTK-n, ahol Zsigmond László professzor kutatásai, órái és egyes publikációi kínáltak az adott szerény lehetőségek között bizonyos információkat az érdeklődő hallgatóknak.
Mindebből az is következett, hogy az 1950-es évektől a magyar egyháztörténet-írás és publikálás súlypontja az emigrációba tevődött át. Áll ez a protestánsokra éppúgy, mint a katolikusokra. Ez utóbbi központjai Róma, Bécs illetve több német egyetemi város. A valóban gazdag eredmények egyetlen komoly fogyatékossága volt, hogy a kutatók nem jöhettek haza, az itthoni egyházi és állami levéltárakba kutatni az 1980-as évek elejéig. (A szemléletbeli kérdésekről nem szólnék, hiszen az természetszerűleg változó lehetett.)
Az ekkori évtizedek egyháztörténet-írásában meghatározó jelentőségű szerepet kapott a bonni egyetem újkori egyháztörténeti tanszéke professzorának, Adriányi Gábornak a munkássága, illetve az általa szervezett és szerkesztett sorozatnak, a Dissertationes- nek a megjelentetése.[6]
Itthoni kezdeményezés volt az 1980-as évek közepén a História c. folyóirat szerkesztősége (Glatz Ferenc) és az Új Ember katolikus hetilap szerkesztősége (Magyar Ferenc) részéről a közös egyháztörténeti kutatások, konferenciák és kiadványok szervezése. Minderre az 1985-ben Esztergomban tartott első ilyen konferencián Lékai László bíboros is "áldását" adta, és nyilván nem ütközött az Állami Egyházügyi Hivatal, avagy a pártközpont illetékeseinek ellenkezésébe sem. (Ami nem jelenti azt, hogy ne kísérték volna figyelemmel.) Ezt az első tanácskozást több is követte, majd a protestáns és az izraelita felekezetekkel is hasonló kezdeményezésekre került sor.[7]
A rendszerváltozás időszakában véleményünk szerint az egyházpolitikában történtek a leggyorsabb és a leginkább messzemenő változások. Szinte egyik napról a másikra lebontották azokat a korlátokat, amelyek mögé az egyházakat a pártállamban kényszerítették. A visszanyert szabadság mámorában nagy lendülettel, óriási reményekkel és nem egyszer kellően meg nem alapozott elképzelésekkel szerveződtek meg az egyháztörténeti kutatás, konferenciázás és publikálás keretei, intézményei.
Igaz, a tudományegyetemek kebelébe nem tértek vissza a teológiai karok, így azok egyháztörténeti tanszékei sem, de az egyetemeken is visszakapta polgárjogát az egyháztörténet-írás. Az ELTE BTK-n létrejött egy ún. Egyháztörténeti Műhely, amely tanszékek közötti koordinációval segítette-segíti az ilyen munkálatokat. Több, komoly visszhangot kiváltó konferenciát is rendezett. Emellett működik egy Egyháztörténeti Program is, amely ugyancsak több tanszék oktatóit fogja egybe. A Doktori Iskolában pedig tucatnyi doktorandusz készül egyháztörténeti jellegű vagy témájú disszertációja védésére. Hasonlóképpen Szegeden, Pécsett és Miskolcon is megindult az ilyen tevékenység, amelynek eredményei most mutatkoznak, amikor egy egészen új és fiatal történész generáció lép a nyilvánosság elé.
A Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete is súlyt helyezett az egyháztörténeti kutatások támogatására. Az MTA-n belül pedig megalakult a Vallástörténeti Szakbizottság, elismerve ezen diszciplína önállóságát. Az MTA Történettudományi Bizottságának albizottságaként működik az Egyháztörténeti Albizottság, amely ugyancsak több konferenciát rendezett sikerrel.
Katolikus egyházi kezdeményezésre jött létre Budapesten 1989-ben a METEM, a Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség. Az első években nagy energiával folyó munkát számos konferencia kísérte, ahol nem egyszer intranzigens hangvételű viták is lezajlottak. Később a METEM igazi érdeme nem is elsősorban a konferenciák szervezése lett, hanem a színvonalas egyháztörténeti írások publikálása. Ez részint a Magyar Egyháztörténeti Vázlatok c. évente négyszer megjelenő folyóirat révén (Várszegi Asztrik püspök-főapát és Zombori István érdemeként, jelenleg Szegeden), részint a METEM könyvek folyama segítségével vált lehetségessé. (A sorozat jelenleg a 21. kötetnél tart.) Méltán mondhatjuk, hogy missziót tölt be: ugyanis az egyháztörténet-írásnak legjobb ösztönzője és regulátora maga a nyilvánosság, a publikálás.
De találunk biztató és reményre jogosító példákat máshol is. Így megemlíthető például Székesfehérvárott, az egyházmegyében létrehozott Ottokár Püspök Alapítvány, amely a főpásztor védnöksége mellett látott hozzá a korszakos előd életművének még teljesebb feltárásához és megismertetéséhez. Az Alapítvány által rendezett konferenciák, a Soliloquia teljes kiadása, a Prohászka ébresztése c. könyvsorozat (utóbbi kezdeményezés mozgatója és "lelke" Szabó Ferenc OSJ atya) országos figyelmet keltett és jelzi, hogy miként lehet a szakszerűséget összeegyeztetni az egyház valós érdekeivel és szándékaival, nem csak egyházi közreműködők bevonásával.
Miután egyféle "ad hoc" tallózást tartottunk a jelenlegi egyháztörténet-írás állapotából, érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy miként és hogyan tovább? Kikkel, milyen forrásokból és milyen témák preferálásával?
Nézzük először az oktatás területét. Úgy tűnik, az egyházi egyetemek és főiskolák továbbra sem tartják "stratégiai ágazatnak" az egyháztörténetet. Vannak olyan törekvések, hogy egyik vagy másik bölcsészeti fakultáson egyháztörténeti tanszék létesüljön, ám ennek is számos buktatója van. Úgy tűnik, a lazább keretek (programok) inkább megfelelőek lehetnek. Célszerű lenne annak átgondolása, hogy a tananyagban, elsősorban a gimnáziumokéban miként integrálható vissza az egyháztörténet?[8] Mivel a NAT-ban ez fel sem merül, kérdés, hogy mennyi ennek a realitása?
A XIX-XX. századi egyháztörténeti, jelesen most a katolikus egyháztörténeti kutatások forrásfeltárása nagy lehetőségeket jelent. Dóka Klára és mások a Historia domus-okat nagyrészt regesztába vették. De tágabb összefüggésben két objektív ténnyel számolni kell: a Vatikáni Titkos Levéltár 1922-es zárlatával és a korábbiakra vonatkozóan is csak korlátozott lehetőségeinkkel; valamint itthon az ÁEH, a BM (III/III.üo.) illetve a pártiratok, valamint a külügyi iratok kutatásának korlátozásaival.
További gondot okoz a szerzetesrendek szétszóratása során elkallódott, lappangó vagy netán elpusztult iratok kérdése. (A pusztulás az egyházmegyei archívumokat sem kerülte el.) Ami pedig a konkrét témákat, kutatási irányokat illeti, ezek megjelölésére nem szabad vállalkozni. Akik már "nyakig" benne vannak, úgyis azt folytatják. A fiatalok pedig - tapasztalataim szerint - minden témában találnak újat, hiszen a kínálat végtelen.
Inkább azt szeretném hangsúlyozni, hogy az átalakított új tudományos minősítési rendszer, a tudományos utánpótlás biztosítása a korábbiaktól eltérően egyértelműleg az egyetemek akkreditált tanszékeinek, doktori iskoláinak feladata és lehetősége lett - függetlenül a fenntartótól. Célszerűnek tartanám az egyes doktori iskolák közötti együttműködést, átjárhatóságot, hogy mindenki a témájának megfelelő szakmai közegbe kerülhessen.
Jegyzetek
[1] Várszegi Asztrik - Zombori István (szerk.): Magyar egyháztörténeti bibliográfia, 1980-1990. Bp., 1997.
[2] Szekfű Gyula: A katolikus történetírás Magyarországon. In: Gerevich Tibor - Leopold Antal - Zsembery István (szerk.): Magyar Katolikus Almanach, 1927. Bp., 1927. 695-701. p.
[3] Minderről ld.: Gergely Jenő: A katolikus egyház története Magyarországon, 1919-1945. Bp., 1997. 265-267. p.
[4] Vanyó Tihamér: Hogyan írjuk meg egy egyházmegye történetét? Pannonhalma, 1932.; Vanyó Tihamér: A plébániatörténetírás módszertana. Pannonhalma, 1941.
[5] Földessy Gyula - Király István (szerk.): Ady Endre: A fekete lobogó. Ady harca a klerikális reakció ellen. Bp., 1950.
[6] Dissertationes Hungaricae ex historia Ecclesiae. München-Bp., 1973. Sorozatszerkesztő: Adriányi Gábor. Auróra könyvek. Jelenleg - 1997-ben - a sorozat XV. kötete jelent meg. Adriányi professzor működése mintegy biztosította a kontinuitást az 1945 előtti és a jelenkori egyháztörténet-írás között, amihez nemcsak a nemzetközileg elismert tudományos reputációt, hanem a kellő anyagiakat is biztosította, illetve előteremtette.
[7] Egyébként a XIX-XX. századi egyháztörténet alapvető bibliográfiája megtalálható: Balogh Margit - Gergely Jenő (szerk.): Egyházak az újkori Magyarországon, 1790-1992. II. köt. Bp., 1996. 287-451. p. + mutatók.
[8] Gergely Jenő: Egyháztörténet a középiskolai történelemtanításban. Bp., 1993. (Történelemtanári Füzetek, 1.)
| Balogh J.: Puritanizmus | TARTALOM | Dienes D.: Püspökválasztás |