| Péter Katalin: Köszöntő | TARTALOM | Kulcsár Á.: Hitvita |
Szabadi István
Az egyházi reformmozgalmak szoros kapcsolatban állottak az antikvitás örökségéhez visszanyúló reneszánsszal annak kezdete óta. Eleinte a renovare és reformare szavak együtt fémjelezték az új törekvéseket, Istentől elrendelt universalis reformatio volt a cél, a vallási és világi megújhodás szerves egységet alkotott. Ez az egység csak a reneszánsz mozgalmak elvilágiasodásával tört meg. Ugyanakkor az antik műveltségeszmény, a humanitas hamarosan a káptalani iskolák képzésében is egyre szélesebb teret kapott. A középkor végének egyetemein a papok theológiát már alig, jobban humanista műveltséget szívtak magukba. A papság egyre kevésbé alkotott zárt rendet, inkább a korabeli társadalom értelmiségi rétegét jelentette.[1] A humanista mozgalom sajátos eszköztárát majd a reformáció természetes módon alkalmazza. A nyilvánosság elé szánt, csiszolt levelekben folytatott dialógusok a hitviták előiskolái. Miként a humanisták a levelezés mellett legszívesebben oratiókban nyilatkoztak meg, így lesz a prédikáció is a hitújítás egyik legfontosabb eszköze. Az igemagyarázat, a bibliai könyvek exegézisének mintája az antik szövegek eredeti nyelven való olvasása és interpretációja, ami lényegét tekintve filológia.
Christianus Schesaeus, az erdélyi szász tudós lelkész és reneszánsz költő irodalmi munkássága is ezt a protestáns-humanista légkört tárja fel előttünk, legterjedelmesebb s talán legfontosabb műve, a Ruinae Pannonicae pedig egyúttal az antik eposz humanista recepciójának is egyik jellemző példája.
Schesaeus életéről röviden el kell mondani, hogy 1535-ben született Medgyesen. Brassóban tanult, a Johannes Honterus örökségén építkező gimnáziumban, majd Bártfán Stöckel Lénárd tanítványa volt. 1556-ban iratkozott be a wittenbergi egyetemre, hazatérte után pedig egy évig a még lutheránus Dávid Ferenc mellett Kolozsvárott, aztán Tóbiáson, 1569-től haláláig, 1585-ig Medgyesen lelkész.[2]
Schesaeus éppúgy nem tartozik a magyar tudományosságban a divatos nevek közé, mint az erdélyi szász humanizmus többi alakja. Irodalomtörténeti bibliográfiák szerint átfogó tanulmány még nem jelent meg róla, történettudományi bibliográfiákban évtizedekig a neve sem kerül elő. Egyháztörténeti munkákban is csak hivatkozásokat találunk vele kapcsolatban. Ugyanakkor 1979-ben Bitay Ilona Schesaeus műveinek magyar vonatkozásait tárgyaló rövid, de nem lényegtelen tanulmányával[3] egy időben jelent meg az Akadémiai Kiadónál Csonka Ferenc gondozásában Schesaeus teljes életműve: Opera quae supersunt omnia .[4] Kulcsár Péter a kiadványról írt recenziójában[5] amellett, hogy elismeri a szövegkiadó valóban emberfeletti munkával elért érdemeit, szintén hangsúlyozza, hogy "egy ilyen kiadvány létrejöttéhez nem csak szükség szükséges, hanem lehetőség is". Teljes joggal kérdőjelezi meg, hogy a téma kutatása olyan színvonalon állott volna, mely után lehetővé vált a szövegek kusza hálózatának rendbetétele. Mivel minden szövegkiadás lényege a korábbi eredmények összefoglalása, ezen alap- illetve részkutatások hiánya magában hordozhatja egy ilyen vállalkozás bizonytalanságait is. Annyi bizonyos, hogy a Schesaeus-életmű, illetve esetünkben a Ruinae Pannonicae (Kulcsár Péter véleménye alapján a mű címe helyesebben Ruina Pannonica ) kutatása összehasonlíthatatlanul kedvezőbb helyzetbe került a Schesaeus-editio megjelenése után.
A teljes életmű számszerinti többségét kimondottan egyháztörténeti vonatkozású munkák alkotják. Elégiafüzérek, mint például az Elegia de falsis prophetis , vagy a De ressurrectione mortuorum et iudicio extremo deque vita aeterna , értekezések, mint az Oratio de origine et progressu inchoatae et propagatae coelestis doctrinae in hac miserrima patria nostra , de az életmű gerincét a Ruinae Pannonicae alkotja. Erről az eposzról átfogó képet utoljára Hegedüs István igyekezett adni 1916-ban,[6] majd az 1979-es Csonka Ferenc-editio kapcsán merült fel ismét a 12 ének egységének kérdése. Megállapítható, hogy a Ruinae Pannonicae a szerző egész életén át készült, nem egységes, befejezetlen munka. Az első négy könyv már 1571-ben megjelent Wittenbergben (Ruinae Pannonicae libri quattuor ...), és Tinódi Erdélyi históriáját követve az 1540 és 1552 közötti eseményeket mondja el úgy, hogy szerves egészet alkot. Ehhez a wittenbergi kiadáshoz volt csatolva egy három könyvből álló hexameteres mű a következő címmel: Historia de bello Pannonico Solymani imperatoris Turcorum ultimo, Julae et Zigethi expugnationem continens , ez tehát az 1566-os esztendő eseményeit írja le. Ezektől lényegében függetlenül maradt fenn egy négy könyvből álló mű kézirata az 1553 és 1565 közötti évek eseményeiről, és egy különálló könyv az 1568-1571 között történtekről. Bár Kulcsár Péter úgy véli, hogy Csonka Ferenc kényszerítette egységbe ezeket az egészeket és részeket, meg kell jegyezni, hogy már 1666-ban olvashatunk a 12 ének összetartozásáról, amikor is David Hermann a Transylvanicarum Rerum Annales Ecclesiastici című kéziratában a következő megjegyzést olvashatjuk: Christianus Schesaeus Mediensis, eo tempore Diaconus Claudiopolitanus poeta eximius, carmine congratulatur Francisco Davidis de hactenus bene meritis circa Religionem et auctis honoribus. Anno 1558. Hic literatissimus Schesaeus, vir eximius, strenuo viro Stephano Schesaeo primo Mediensis Civitatis Judice sedis natus, felicissimus poeta, laureamque Wittenbergae adeptus fuit. Scripsit inter varia Epigrammata et Pannonicarum Ruinarum libros duodecim: exquibus sex Witenberga missos, ibidem typis publicavit non sine laude. Reliquos sex occasione publica legationis in Poloniam per Magnificum Kendium Stephano Regi obtulit Anno 84, Anno sequente 1585 fatis concessit. Vir apud posteros non tacendus .[7] Tehát a lényeget kiemelve: a humanista hagyomány is egységében látta a művet, amit követ majd Hegedüs István is, a fentebbi részlet idézője, Szekfű Gyula,[8] aki a század elején szintén foglalkozott a kéziratok szöveghagyományával, és hozzájuk hasonlóan Csonka Ferenc.
Mindenesetre, fenntartva kifogásainkat, továbbra is egységében kezelhetjük a 12 éneket, amelyet a kornak és a műfajnak megfelelően nemcsak a vergiliusi, sőt elégikus ovidiusi és propertiusi reminiszcenciák tömege jellemez, hanem számos egyháztörténeti adalékkal is szolgál. Így az a jelenség is figyelemreméltó, hogy a klasszicizáló retorika mellett egészen új elemként a protestáns morális prédikáció is is lépten-nyomon helyet kap a műben. Az V. énekben például az emberi javak múlandóságáról értekezik: Oppressi subita periere ruina / Horridus e coelo dum defluit imber aperto / Fluctibus involvens hominum genus atque ferarum. / Quas Pharao mediis poenas luit improbus undis / Saevitiem propter, nimium inclemente subactam / Quod gentem impwerio premeret. Crudelibus ausis / Quid Nero, naturae monstrum deerrantis et urbis, / Pernicies meruit? Felix et praedo subacti / Orbis Alexander? Nonne omnia tempore parvo / Cum gemitu et lachrimis sunt linquere rapta coacti? / Occupat arca lucrum, mala mens sibi conscia damnum . A II. énekben ismét prédikátorként a híres bibliai részlet szavaival int arra, hogy mennyei javakat kell gyűjteni, sajátos módon a menyországot az Olymposszal nevesítve: Mortales, opibus nimium ne fidite fluxis, / Ante diem vestri quibus insidiantur alumni, / Vel famuli aut fures, vitaeque pericula summa / Audent pro modico mercede inferre latrones. / Haeerat in summo thesaurus vester Olympo, / Depositumque sinu foveat, cui summa potestas, / nullus ubi fur est, nec edens aerugo metallum .[9]
Schesaeus már említett, a magyarországi reformáció rövid történetét adó oratióját, az Oratio de origine et progressu inchoatae et propagatae coelestis doctrinae... verses változatát szintén beleszőtte a Ruinae Pannonicae I. énekébe, persze szász voltának megfelelően elsősorban a magyarországi reformáció lutheri korszakát állítva előtérbe.[10] Az egyháztörténetnek a legnagyobb figyelmet aztán éppen a vitatott identitású, kétségkívül csonka XII. énekben szenteli, méghozzá az 1568-as második gyulafehérvári hitvita epikus formában való megörökítésekor.
A vita lefolyását ma részletesen ismerhetjük református és unitárius részről. Még a vita évében megjelent Kolozsvárott Heltai Gáspár kiadásában Méliusz Pétertől a Disputatio in causa sacrosanctae et semper benedictae Trinitatis indictione Serenissimi Principis etc. inter Novatores Dominum Georgium Blandratam, Franciscus Davidis, eorumque asseclas, et Pastores Ministrosque Ecclesiae Dei catholicae, ex Hungaria et Transylvania... per decem dies, Albae Juliae in Transylvaniae habita című nyomtatvány, valamint Dávid Ferenc kiadásában Gyulafehérvárott a Brevis Enarratio Disputationis Albanae de Deo Trino et Christo Duplici coram Serenissimo Principe et tota Ecclesia decem diebus habita . Mint közismert, a vita kézzelfogható eredmény nélkül zárult le. Eleve meddőségre volt kárhoztatva, mert fő témája, Jézus öröktől fogva való születése lényegében a hittani harcok során keletkezett filozófiai formula, a szentírásban nincs megfelelő locusa, s egyik fél sem tartózkodott a skolasztikus szőrszálhasogatás eszközétől sem.[11] Azt szögezzük le, hogy a mindenkori hatalom jóindulatának megnyerése mellett célként ott szerepelt a szélesebb közönség figyelmének ébrentartása is, s ez a közönség ma talán meglepő módon élvezetét lelte ezekben az antik dialektika és retorika teljes fegyvertárát felvonultató szellemi párbajokban éppúgy, mint a vita során elhangzó vaskos, néha trágár kiszólásokban.
Látjuk tehát, hogy erdélyi szász evangélikusok szempontjából nem került sor a vitaanyag publikálására, jóllehet ők is jelen voltak, és szót kaptak. Ezért is érdekes forrás Schesaeus leírása, aki a Dávid Ferenc-féle állásponttal vitatkozók között színre lépő szászok álláspontját Martthias Schiffbaumerrel, a szászok későbbi püspökével mondatja el csaknem kétszáz sor terjedelemben. Schiffbaumer igy jelenik meg Schesaeusnál: Summus eras inter quos Schifbawmere, / secundus Nominis ipse nepos eiusdem, probus honoris, / Scribere Matthiam placuit quem carmine nostro . Majd a hitvita témáját jelöli meg: Esse Deum verum Christum, prolemque supremo / Aequaevam Patri, divinae et stirpis alumnum ... és sorolja az érveket számos hexameterben.[12] Most eltekintünk ennek részletes elemzésétől, azt Esze Tamás egy tanulmánya szerint a Debreceni Disputa című verses komédiával összevetve már megtette Hegedüs István,[13] bár Esze Tamás jegyzete nem igazított útba, hogy hol és mikor, ugyanis a megadott helyen a Hegedüs egészen másról beszél. De mivel nem lehet elég óvatos az ember, és az előadás jelenlegi keretei is szűkre szabottak, hadd emeljük ki a Schesaeus-leírás egyetlen aspektusát, pontosan Méliusz Péter Schesaeus által történő bemutatását.
A XII. ének 65. sorától kezdve a következőket olvashatjuk:[14]
Moelius ante elios Petrus, vehementis et acris
Ingenii vir amansque aequi triplicisque peritus
Linguae, scita patrum callens divinaque libri
Dogmata sacrati, cuius non futilis author
Moses afflatus coelesti numine vates,
Pervigil aetherei custos et rector ovilis
Urbis Debreciae, clarum quae nota per orbem
Emporium propter, quo non opulentius ullum
Pannonis ora tenet, nec maius plebe frequenti
(Turca licet multum nunc defoedarit et illud).
Hic animum regis crebris accendere dictis
Coepit, ut indictis docti conventibus Albae
In regno coeant, verum scrutentur, et aequo
Deprenso ex sacrae scripturae fontibus, error
Rarae instar nebulae tenues vanescat in auras.
Rex proceresque omnes, quorum pars maior adhaesit,
Arte coloratis verbis pictisque cavillis
Colloquio intendunt motam discernere litem.
A teljes mű, pontosabban a XII. ének vizsgált része ismeretében azt mondhatjuk, hogy Schesaeus kitüntető figyelmet szán Méliusz alakjának, jóllehet ezt megadhatta volna Dávid Ferencnek is, akivel ugyanúgy nem állott egy platformon, mint a másoktól, máshol gúnyosan Péter pápaként emlegetett Méliusszal. Sőt, Schesaeus nemcsak a Ruinae Pannonicae-ban hanem az említett Oratio de origine et progressu inchoatae et propagatae coelestis doctrinae-ban is hasonló tisztelettel emlékezik meg Méliusz személyéről. Debrecini et in vicina suscitat iterum cum aliis quibusdam incendii flammas Petrus Melius, vir sane non indoctus et trium linguarum peritus ... adeo theatricis disputationibus gaudens, ut nusquam quiescere, nec quemquam sibi aequalem, nedum superiorem pati posset .[15]
Hogy Schesaeus Méliusznak külön részeket szentel, annak az okát abban is látjuk, hogy Witenbergben 1556/57-ben diáktársak voltak, sőt a magyar bursának, ahová az erdélyi szászok is tartoztak, Méliusz seniora volt.[16] Egyidejű wittenbergi tanulmányaik ténye, bármennyire is evidenciának tűnik, szinte novum , újdonság, hiszen Bitay Ilona még említett, 1979-es tanulmányában is, számos elődjét (pl.Szinnyei) követve, Schesaeus wittenbergi peregrinációját az 1560-as évek közepére tette.[17]
Méliuszról el kell mondanunk, hogy helytelennek tűnik fel ma már az a nézet, hogy az ő ideje alatt a bursa "ottani kálvinista tanulók társasága lett volna".[18] Méliusz akkor még Luther és Melanchton követője volt, ahogy a Studia et acta Ecclesiastica II. kötetében bebizonyították,[19] sőt egész későbbi theológiája erős lutheránus hatást mutatott, illetve összekötő kapocs volt a Luther, Zwingli, Kálvin felől érkező törekvések között.[20] Diáktársairól is elmondható (Erdődi Sylvius Gáspár, Czeglédi Ferenc, Molnár Gergely, Károlyi András, Hevesi Literatus Mihály, s a Méliusz beiratkozásakor senior Thuri Farkas Pál),[21] hogy Wittenbergben még Luther tanainak követői, de hazatérve hamarosan zwingliánusok, Bullinger követői lettek többségükben, elsősorban a magyarok, míg a szászok érthetően megmaradtak lutheránusnak.
A helvét irányzat gyors sikerénél Magyarországon minden bizonnyal figyelembe kell venni a magyar területeken folytatott kereskedelem fellendülését, amely a szellemi áramlatoknak is utat nyitott,[22] ezzel hasonló szerepet játszva az erdélyi szászok korábbi Németországhoz fűződő kapcsolatrendszeréhez. De az a tény, hogy a Wittenbergből hazatért magyar diákok nem a lutheri, hanem a helvét irány képviselői és terjesztői lettek, magyarázatra szorul. S ezt a magyarázatot a kálvini-bullingeri theologia lényegében találjuk meg. Hadd idézzem itt Barcza József megfogalmazását:[23] "A 16. század második felére hazánk magyar anyanyelvű lakosságának a zöme a kálvinizmusban talált feleletet sorskérdéseire. Abban a teológiában, amelynek leegyszerűsített lényege: a bűnös, önmagától a jóra képtelen ember bűnbánat által személyesen találkozhat a Krisztus váltsághaláláért kegyelmesen aláhajló Istennel. Őt a mindenkor, mindenhol, mindenben szuverén úrként ismeri mer. Aki elrendelte életútját, hogy azon rendületlen bizalommal járjon végig. Tiszta hitével, élő reménységével, háládatos életével tevékenyen és felelően szolgálja az Ő dicsőségét. Minden téren osztatlan szívű engedelmességgel legyen az ő eszköze, gondviselő kegyelmének is eszköze. Sorsát fogadja el Tőle. Magatartásáért, sáfárságra kapott talentumaiért és lehetőségeiért azonban érezzen sorsdöntő felelősséget. A kálvinista jellem nem a kuruckodás, nem a vastag nyak képviselője - csak: nem szolgalelkű. Tagadja az emberi tekintélyelvet, mivel nem lehet emberek bálványozója, vakon engedelmes eszköze az, akinek hódolata egyedül Istent illeti meg. Mint ahogy nem állíthatja középpontba önmagát sem. Mindez belülről szabaddá teszi, kifelé pedig megbízhatóvá, mert az időről időre felismert hittudattal elvállalt feladatai végrehajtásáért Neki tartozik számadással."
Christianus Schesaeus Ruinae Pannonicae című munkájának egyháztörténeti vonatkozásaira és tanulságaira ezúttal egyetlen példán keresztül igyekeztünk felhívni a figyelmet, tanulmányozásra ajánlva egyúttal a latin nyelvű erdélyi szász humanizmus egészét.
Jegyzetek
[1] Horváth János: Az irodalmi műveltség megoszlása. Magyar humanizmus. Bp., 1935. 5-17. p.
[2] Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. XII.kötet. 383-385. p.
[3] Bitay Ilona: Christianus Schesaeus irodalmi munkásságának magyar vonatkozásai. In: Művelődéstörténeti tanulmányok. Bukarest, 1979. (továbiakban: Bitay, 1979.) 70-77. p.
[4] Csonka, Franciscus (edidit): Schesaeus, Christianus: Opera quae supersunt omnia. Bibliotheca Scriptorum Medii Recentisque Aevorum. Series Nova, tom IV. Bp., 1979. (továbbiakban: Schaeseus: Opera omnia.)
[5] Irodalomtudományi Közlemények, 1980. 1. sz. 101-105. p.
[6] Hegedüs István: Schesaeus Ruinae Pannonicae czímű epikus költeménye. Bp., 1916. (Értekezések a nyelv- és széptudományok köréből XXIII. kötet 5. sz.) (továbbiakban: Hegedüs, 1916.)
[7] Hegedüs, 1916. 6. p.
[8] Szekfű Gyula: Schesaeus-kézirat a Nemzeti Múzeumban. In: Magyar Könyvszemle, 1906. 321-334. p.
[9] Máté evangéliuma 6,19-20.
[10] Pontosabban az első énekhez kapcsolt Status religionis című 190 sornyi mellékletben. Ld. Schaeseus: Opera omnia. 131-133. p.
[11] Kathona Géza: Méliusz Péter és életműve. In: A második helvét hitvallás Magyarországon és Méliusz életműve. Bp., 1967. (Studia et Acta Ecclesiastica II.) (továbbiakban: Kathona, 1967.) 163-166. p.
[12] Schaeseus: Opera omnia. 321. p.
[13] Esze Tamás: A Debreceni Disputa. In: Studia et Acta Ecclesiastica II. A második helvét hitvallás Magyarországon és Méliusz életműve. Bp., 1967. 471. p.
[14] Schaeseus: Opera omnia. 319. p.
[15] Schaeseus: Opera omnia. 354. p.
[16] Botta István: Melius Péter ifjúsága. Bp., 1978. (továbbiakban: Botta, 1978.) 91., 97. p.
[17] Bitay, 1979. 70. p.
[18] Botta, 1978. 97. p.
[19] Kathona, 1967. 115-119. p.
[20] Bucsay Mihály: Méliusz theológiája kátéja tükrében. In: Studia et Acta Ecclesiastica II. A II. helvét hitvallás Magyarországon és Méliusz életműve. Bp., 1967. 350. p.
[21] Botta, 1978. 98-99. p.
[22] Szakály Ferenc: Mezőváros és reformáció. Bp., 1995. 9-33. p.
[23] Barcza József: Mit jelentett a kálvinizmus... ? In: Confessio, 1986. 4.sz. 7-9. p.
| Péter Katalin: Köszöntő | TARTALOM | Kulcsár Á.: Hitvita |