1. A KELETI MAGYAR KIRÁLYSÁGTÓL AZ ERDÉLYI FEJEDELEMSÉGIG


FEJEZETEK

AZ ELŐJÁTÉK: A KÖZÉPKORI MAGYARORSZÁG FELBOMLÁSA

1526. augusztus 29-én Szulejmán szultán serege döntő vereséget mért Mohácsnál Magyarországra. II. Lajos, a fiatal Jagelló-uralkodó katonái nagy részével együtt odaveszett. A török elfoglalta, feldúlta, majd kiürítette Budát: a Szerémséget bekebelezte, de az országból visszavonult. Az év utolsó negyede hatalmi űrt talált Magyarországon: a régi kormányzat felbomlott, a győztes viszont lemondott a hódításról.

Ennek az űrnek a betöltésére két jelentkező vállalkozott: Szapolyai János erdélyi vajda, az ország legnagyobb arisztokratája, és Habsburg Ferdinánd, II. Lajos sógora, Ausztria főhercege, V. Károly német-római császár öccse. Kettejük küzdelme szabja meg Magyarország sorsának alakulását, Erdély jövendője pedig soha nem függ közvetlenebbül az anyaországétól, mint e kritikus évtizedekben.

Szapolyai jelöltségét az uralkodó osztály többsége támogatta: már jó másfél évtizede az ország egyik vezető politikusa volt. A főúrak egy része elismerte annak; a köznemesség, noha viszonzást nem mindig kapott tőle, lelkesedett érte. Azok az erők, amelyek eddig elzárták előle a hatalom egészéhez vezető utat, a mohácsi vereséggel szinte megsemmisültek: a Jagelló-dinasztia hazai ága kihalt, Habsburgokkal paktáló híveik megtizedelődtek.

A Ferdinándot támogató főúri csoport elenyésző kisebbségben volt. A német dinasztia legfőbb, sok történetíró által utólag perdöntőnek minősített érve, a török elleni segélynyújtás ígérete 1526-ban még igencsak üresen hangzott. Magyarország több mint egy évszázada küzdött már az oszmánok ellen, s ez idő alatt szavakat sokszor – tényleges támogatást sohasem kapott sem a Német Birodalomtól, sem a Habsburg-háztól. Most még kevéssé volt erre remény, hiszen V. Károly császár (Ferdinánd bátyja) hosszú, s 1526 nyarán éppen megint kiújult háborúba keveredett I. Ferenc francia királlyal.

Ez utóbbi tény vette el a vajda szemében annak a fenyegetésnek élét is, amely kimondatlanul ott rejtezett a Habsburgok jelentkezése mögött, hogy tudniillik az önmagában is végveszélyt jelentő török háborúhoz egy újabbat kap az ország, nyugat felől.

{410.} Nem törődött tehát vetélytársának s az annak védőszárnyai alá menekült maroknyi ellenzéknek a tiltakozásával. 1526. november 10-én Szapolyai a székesfehérvári országgyűléssel királlyá választatta magát, s másnap már a koronázásra is sort keríttetett.

Kilenc, viszonylag csöndes hónap következett, ami alatt I. János megpróbálkozott a magyar állam talpraállításával. Roppant magánvagyonára, a köznemesség feltétlen bizalmára és főúri párthívei hozzájárulására támaszkodva a belpolitikát erősen kézben is tarthatta, a kormányzásban akaratát szinte mindenben érvényesítette.

Hiába ért el azonban János király sikereket a belpolitikában – a külpolitika létfontosságúvá vált területén nem érhetett el eredményt. A Habsburgokkal megegyezésre törekedett, szövetséget ajánlott nekik a török ellen. Az 1526 decemberében ellenkirállyá választott Ferdinánd főherceg azonban megakadályozott minden egyezkedést. A magyar diplomácia emberei bejárták egész Európát, de érdemleges választ csak a francia udvarban kaptak. Azt is hiába: I. Ferenc éppen nem a magyar–Habsburg béke érdekében kívánt fellépni, hanem bele akarta vonni Magyarországot az V. Károly és családja ellen vívott kontinentális hadakozásba.

Közben pedig, 1527 nyarán, nagyot változott Európa helyzete. Egy nem éppen tervszerű, de annál hatékonyabb császári zsoldosakció elfoglalta Rómát, és megadásra késztette a pápát, a franciák egyik legfőbb szövetségesét. Az eddig erejét császári bátyja megsegítésére fordítani kényszerült Habsburg Ferdinánd keze fölszabadult. S ő, aki 1526 végén a cseh trónt is elfoglalta, már jóval korábban kialakította (saját országai szempontjából mindenképpen logikus) álláspontját Magyarország ügyében. Úgy vélte, a magyar állam többé nem képes feltartóztatni a török támadásokat, s ezért, amennyiben Ausztriától és Csehországtól függetlenül dönthet, könnyen kiegyezhet a túl hatalmas oszmán birodalommal – méghozzá saját nyugati szomszédai ellen. Az örökös tartományok és a cseh korona országainak érdeke tehát azt kívánta, hogy a Habsburgok, akár erőszakkal is, de saját kezükbe vegyék Magyarország irányítását.

1527 júliusában megindult tehát a német zsoldoshad Magyarország ellen. I. János erejét ekkor még a déli megyékben Ferdinánd bujtogatására föllázadt délszláv fegyveresek elleni harc kötötte le. (Cserni Jován, „a fekete ember” felkelése.) A támadók egyetlen lendülettel elfoglalták Budát, majd szeptember 27-én Tokaj közelében véres csatában megverték Szapolyai nehezen összevont seregét.

János király átmenekült a Tiszán, és Erdélybe, volt tartományába húzódott vissza. Hiába remélt azonban támogatást: tél elejére a biztosnak hitt támpont is ellene fordult. Ferdinánd egy gátlástalan és ügyes megbízottja, Georg Reicherstorffer előbb Brassót, majd a többi szász várost lázította föl a menekülő uralkodó ellen. Egy másik ügynök, Vingárti Horvát Gáspár a {411.} nemesség elpártolását eszközölte ki: buzdítására Perényi Péter vajda az őrizetére bízott koronát kiszolgáltatta az ellenkirálynak. Így tudta az magát, ugyancsak Székesfehérvárott, magyar királlyá koronáztatni (1527. november 3).

Szapolyai maradék hívei makacsul kitartanak ugyan Erdélyben – Fogaras erős várát Tomori István 1528 júliusáig védi még –, de uruk nem akar csapdába esni a hegy koszorúzta tartományban. A Tiszántúlra megy telelni – de még mielőtt elhagyná a Királyhágón túlt, nehéz, Magyarország és Erdély sorsába hosszú távon beleszóló döntésre szánja el magát.

Az elmúlt év kudarcai kétségtelenül azt bizonyították, hogy királlyá választásakor rosszul számította ki vetélytársának lehetőségeit és szándékait. Súlyos hiba volt azt hinnie, hogy a Német Birodalom európai háborúja visszatartja Ferdinándot Magyarország megtámadásától. De vajon abban is tévedett-e, hogy a Habsburgok nem fogják tudni megvédelmezni Magyarországot a törökkel szemben? A győztes hadak láttán – őszintén, vagy sem, nem sokat számít – sokan állították, hogy ez a segítség hathatós lesz. I. János azonban nem osztotta ezt a véleményt. A török 1526 végétől többször is fölajánlotta „barátságát”, Ferdinánd hatalomátvétele után pedig megsokszorozta a déli határ elleni támadásokat. Mindez megerősítette Szapolyait abban a meggyőződésében, hogy a török nem fogja békén eltűrni a Habsburgok magyarországi berendezkedését. A múlt tapasztalatai pedig igencsak arra intettek, hogy a két ellenség közül a török az erősebb.

János király tehát Kolozsvárról követet indított Sztambulba, szövetséget ajánlani a szultánnak. Úgy tűnik, az elhatározás csak hosszas vívódás után született meg, amit a magyar politika hagyományos törökellenessége, a keresztény lelkiismeret lázadása egyaránt érthetővé tesz. Az utolsó csepp, amitől túlcsordult a pohár, valószínűleg éppen Erdély lázadása volt: az egyre reménytelenebb helyzetben Szapolyai végre rászánta magát a nehéz lépésre.

A Sztambulba indított követ, Hieronym Łaski lengyel nemesúr hamar bevégezte küldetését. 1528. február 29-én a szultán szövetségeséül fogadta I. Jánost, s hitlevéllel biztosította segítségéről:

„Neked, felséges Jánosnak, Isten kegyelméből Magyarország, Dalmácia, Horvátország, Morvaország stb. királyának. Én, szultán Szulejmán sah, törököknek győzhetetlen fejedelme, esküszöm az magasságbéli Istennek mindenhatóságára, szentségére, fényességére,… az égnek erősségére és az földnek színére, az napra, holdra, csillagokra, az földre és az nagy szentséges Mohamedre,… atyámra és az én anyámnak tejére, az én kenyeremre és szablyámra, életemre és lelkemre, hogy téged, híres atyámfiát,… semminémű szükségedben soha el nem hagylak, ha minden birodalmam és országaim és hatalmam tőlem elvétetnének is… És ha csak egyedül maradnék is,… kötelességem légyen Téged megtalálnom és megkeresvén néked azt mondanom: imhol vagyok, amit tőlem akarsz, kész vagyok neked abban kedvezni és {412.} kedveskedni. Ha ígéretemet be nem tartanám, s utódaim is nem azt cselekednék, a nagy Istennek és az ő igazságának haragja szálljon fejemre, engemet mindenestől veszítsen el,… az földnek erőssége jártamat ne szenvedje, hanem az föld kétfelé váljék, és engem mindenestől, lelkestől nyeljen el és emésszen meg…”.*SZALAY LÁSZLÓ, Adalékok a magyar nemzet történetéhez a XVI. században. Pest 1857. 124.

Ekkorra Szapolyai újra összeszedte erejét, s ellentámadásra indult a Tiszántúlról Kassa felé. A vállalkozás most is balul ütött ki, március 8-án az Abaúj megyei Szina mellett újból csatát veszített. Csak csekély kísérettel tudott elmenekülni – ki Lengyelországban, Tarnów várába.

A török beavatkozással való számolgatás viszont helyesnek bizonyult. I. Szulejmán már 1528 őszén bejelentette, hogy fegyverrel űzi ki a Habsburgokat Magyarországról. A magyar urak és nemesek, akiknek túlnyomó része sietett behódolni Ferdinánd királynak, ugyanakkor alaposan csalódtak. Az új kormányzat pénztelenségbe és tehetetlenségbe süppedt, nemhogy a török ellen, de még János maradék hívei ellen sem tudott fölkészülni.

Nincs rajta csodálni való, hogy Szapolyai a szultán hadi készülődésének hírére megkockáztatta a hazatérést, s azon sem, hogy még 1528 végén néhány kisebb összecsapás árán vissza is foglalta majd az egész Nagyalföldet. Szulejmán pedig tényleg megindult, s 1529-es hadjáratával egészen Bécsig vitte előre az oszmánok lófarkas hadi jelvényét. Onnan azonban eredmény nélkül vissza kellett fordulnia, s amint hazavonuló serege elhagyta Magyarország földjét, I. Ferdinánd csapatai újra elfoglalták a Dunántúl nagy részét. A Felvidéket nem érintették a harcok, ott végig az ő hívei maradtak az urak. A Dunántúl déli és keleti megyéi, az Alföld azonban elveszett számára, s a következő években János király uralma alá fog kerülni Erdély is.

Zűrzavaros, háborús időszak következett, ismétlődő török támadásokkal (pl. 1532, újabb sikertelen akció Bécs ellen), kisebb Habsburg-ellenakciókkal (pl. Buda eredménytelen ostroma 1530 végén). Az erők azonban egyenlőek, az 1529-ben kialakult frontvonal csak jelentéktelen mértékben módosul. Magyarország három évvel a mohácsi csata után két darabra szakadt – noha mindkét fél magyar politikusai kétségbeesett erőfeszítéssel próbálják helyreállítani az egységet.

Ki érte cl célját ezzel az állapottal? Még leginkább a török, hiszen korábbi legerősebb európai ellenfelét részben saját befolyása alá vonta. Teljes sikert azonban ő sem könyvelhetett el, hiszen a Habsburgoknak végül mégis sikerült megvetniük lábukat Nyugat-Magyarországon, s ottani védővonalaik áttörése nem látszott kivihetőnek. Ferdinánd király is csak félsikerről beszélhetett: bár Ausztria és Csehország elé erős védőgátat lehetett állítani Magyarország belsejében – az eredeti szándék, az egész ország fölötti uralom, álom maradt. Ugyanez a balsiker János király mérlegét is nyomta, ráadásul ő még kénytelen {413.} az ősellenség törökhöz kötni magát, sikernek pedig legföljebb a visszatérés tényét mondhatta.

Ami pedig a magyar uralkodó osztályt, a középkori magyar állam fenntartóját illeti – ő egyértelműen csak vesztesként került ki a Mohács utáni harcokból, hiszen állama kettéhullott, s mindkét maradvány idegen hatalmak járszalagjára került. Mindkét király híveinek volt miért keseregni, s azt hajtogatni, a másik fél puszta létezése okozta a katasztrófát. János királynak a Habsburgok beavatkozását illető tévedésére a másik oldalon e beavatkozás korlátainak, csekély hatósugarának föl nem ismerése felel: hatásában legalább akkora hiba, mint a másik.

A közvetlen szereplők még jó ideig a másik fél „megtérítésétől”, esetleg fölszámolásától remélték az országszakadás orvoslását – s csak a pillanatnyi helyzetnek engedve nyugodtak bele, hogy a két maradék ország önálló államapparátust építsen ki.

A királyi hatalom ettől függetlenül a mélypontra zuhant, különösen keleten. Szapolyai 1528-ban elveszítette családi birtokai legnagyobb részét, s ezeket utóbb sem pótolhatta semmivel. Királyi birtokként Buda, Solymos, Lippa maradt meg csupán. A köznemesi rend támogatása a háborús időkben értéktelennek bizonyult. A rendes állami bevételek is erősen csökkentek. A Ferdinándot uraló megyék adója, az annak kezébe került bányák és vámok jövedelme alapos rést ütött a kincstár költségvetésén.

Van nyoma, hogy I. János próbált kiutat keresni nehéz helyzetéből. Az Alföld óriásfalvainak marhatartással, állat- és borkereskedelemmel meggazdagodott, már csak névleg jobbágy lakóit, a cíviseket igyekezett megnyerni. (1528: Lippa szabad királyi várossá emelése; 1529: cívisek betelepítése Buda elűzött német polgárainak helyére; 1530, majd 1536: a jobbágyok 1514-ben elvett költözési jogának helyreállítása; 1537: magyar parasztpolgárok letelepítése Kassán.)

A cívisek valóban kivívott rokonszenve s nyilván igénybe vett anyagi támogatása azonban nem helyettesíthette az elvesztett hatalmi eszközöket. János király országrészében leplezetlenül visszatért a nagybirtok Mohács előtt már oly sok bajt okozó uralma. Török Bálint Veszprémben és Somogyban, Perényi Péter Baranyában és Zemplénben, Czibak Imre, míg élt, (1534-ig) Biharban, Werbőczy István Tolnában és Nógrádban, Maylád vajda (1534–40) Fogarasban és környékén, Petrovics Péter Temesben, a Kosztkák, Podmaniczkyak, Bebekek, Ráskayak más földeken uraskodtak, a király nevében, de jobbára saját tetszésük szerint. Megrendszabályozásukra nem lehetett gondolni. Hiszen minél nagyobb úr volt valaki a saját környékén, annál könnyebben pártolhatott az ellentáborhoz, ha „sérelem” érte. A másik féltől, I. Ferdinánd magyar tanácsosaitól származik a következő keserű helyzetjelentés: „Amíg az ország fel van osztva, felséged királyi tekintélyét és hatalmát nem gyakorolhatja. Mindenki, mihelyt ügyét kétesnek tartja, vagy {414.} azon aggódik, hogy törvényes eljárás vagy büntetés fenyegeti – át fog menni az ellenséghez. A gonosztevők, akik már annyian vannak, hogy nincs is számuk, a büntetés elől tőlünk az ellenséghez, az ellenségtől pedig hozzánk fognak menekülni. Itt is, ott is bűntettek szakadatlan sora következik, amivel folyton újabb okok adódnak majd az országban háborúkra és belső zavarokra…”*BÁRDOSSY LÁSZLÓ, Magyar politika a mohácsi vész után. Budapest 1944. 120.

Az adott politikai helyzetben, mikor egyik kínálkozó párt sem ígérhetett orvoslást az ország súlyos betegségére, a megbízhatatlanság, a kétkulacsosság aligha mondható meglepőnek. Jól tükrözi a kilátástalanság érzésének általánosulását a két tábor ideológiájának kialakulatlansága. A Habsburg-hívek a keresztény egység középkori gondolatát hangoztatták, Szapolyai alattvalói a nemesi nacionalizmus németellenességén lovagoltak. A kölcsönös hatástalanságra mi sem jellemzőbb, mint hogy János király szóban hangosan törökbarátnak ígérkező hívei nem voltak hajlandók urukat elkísérni, mikor az 1529-ben a szultán fogadására Mohácsra sietett…

Az viszont külön magyarázatot kíván, miért nem talált rá I. János a reformáció éppen ekkoriban Habsburg-ellenessé váló, a Német Birodalomban egyre terjedő fegyverére. Csak az uralkodó és közvetlen munkatársai (Czibak Imre, Werbőczy, Brodarics István, Frangepán Ferenc, később Fráter György) egyéni meggyőződése, mindvégig híven őrzött katolikus hite döntött volna? Aligha. Elsősorban is az új eszmék ellen dolgozott, hogy Magyarországra német közvetítéssel, mégpedig kezdetben II. Lajos feleségének, Habsburg Máriának támogatásával érkeztek. Hasonlóképpen fékező erőt jelentett a Jánost (a Habsburgok ellen sokszor nyíltan is hadakozó) Rómához fűző, folyton megújuló kötelék. Végül pedig, s talán legfőképpen, nehezen szánhatta volna rá magát hagyományos közösségével való nyílt szakításra az az ország, amelyiket a törökkel való kapcsolat miatt amúgy is súlyos, a kereszténység elárulását emlegető vádak érték.

ERDÉLY A BOMLÁS ÉVTIZEDÉBEN

Abban a bizonytalan határú, krónikus belső bajokkal küszködő államalakulatban, amely fölött I. János uralkodott, Erdély sem tudott több támogatást nyújtani a központi hatalomnak, mint az anyaország megmaradt megyéi.

Volt-e egyáltalában valami jelentősége annak, hogy az új uralkodó trónra léptéig Erdély kormányzója volt? A tartomány életét, súlyát tekintve nem nagyon. Az átmeneti konszolidáció rövid időszakában (1526–1527) a három nemzet magától értetődően fogadta el az új uralkodót és kormányát. A szász városok és a székelyek állítólagos tapogatózása a Habsburgoknál egyelőre {415.} nem tekinthető komolynak. Szapolyai a vajdai kancelláriából néhány embert magával vitt ugyan Budára – így Kőrösy Miklósból, volt vajdai secretariusából királyi titkárt csinált –, a többséget azonban meghagyta korábbi helyén. Talán az volt ezzel a szándéka, hogy régi emberei révén ellenőrizze az általa kinevezett új vajda, a befolyásos arisztokrata Perényi Péter működését (1526–29). Tény, hogy az erdélyi kancelláriában Szapolyai által bevezetett újítás, a titkár közigazgatási és az ítélőmester jogszolgáltatási szerepe is megmaradt. Annak pedig semmi nyoma, hogy János király volt tartományát valamiféle előnyben kívánta volna részesíteni: politikája az egységes magyar uralkodó osztály politikája, céljai az egész ország érdekeit kívánják szolgálni.

Hogy 1527–28 harcai miként zajlottak le errefelé, arról fentebb olvashattunk. Az 1528 végén fölújuló háborúskodások szintén igen hamar elérték a Királyhágón túli földeket. I. Ferdinánd uralma itt sem bizonyult jobbnak és hathatósabbnak, mint másutt. A szász városokban Reicherstorffer emberei terroruralmat gyakoroltak, mindenkit támadtak, aki nem engedelmeskedett nekik. Még a rendíthetetlenül Habsburg-hű Markus Pemflinger szebeni királybírót is megszorongatták. Perényi Péter, aki megtartotta Jánostól kapott vajdai tisztét, sem a szászokkal nem tudott kijönni, sem a tartomány nemességével nem tudott szót érteni. A hangulatot rontotta, hogy Ferdinánd király német zsoldosokat akart a tartományba telepíteni, természetesen az ottaniak pénzén. Erdély egyetlen jelentősebb hadi vállalkozása a János-párt ellen (egy 1528 őszi támadás Lippánál) semmiféle eredményt sem hozott.

Ekkor már a Tarnówból hazatért Szapolyai elvágta az országrészt Budával összekötő utakat. Péter (Petru Rareş), Moldva fejedelme török utasításra dúlni kezdte a Székelyföldet. 1529 májusában Török Bálint temesi ispán haddal jött a habsburgiánusok segítségére, de június 22-én Földvárnál (Brassó közelében) csatát vesztett a moldvaiakkal szemben. A további ellenállást I. János helytartója s később vajdája (1530–1534), somlyai Báthori István törte meg több kisebb ütközetben vagy alkudozással. A székelyek többsége még a földvári csatában visszapártolt. Gyulafehérvárt, Kolozsvárt, Besztercét Báthorinak és segítőjének, az erdélyi származású Kun Gotthárdnak hadai kényszerítették hódolásra. Jóformán csak a szászok tartottak ki Ferdinánd király mellett, sőt ők 1529 végén a két román fejedelemség ellenük küldött csapataival is sikerrel küzdöttek. De már 1530 nyarán Brassó kénytelen megnyitni kapuit a magyar–román–török ostromló had előtt. 1531 januárjában megadta magát Segesvár is, s ezzel az ellenállás egyedül Nagyszebenre korlátozódott. A Habsburgok utolsó erdélyi mágnás híve, Maylád István 1532 elejére szintén az ellentáborhoz csatlakozott, a szebeniek azonban még ezután is évekig dacoltak az árral, s végül csak 1536. március 1-én hódoltak be I. Jánosnak! Ferdinánd király 1529 óta gyakorlatilag semmiféle segítséget nem adhatott erdélyi híveinek, egyetlen próbálkozása, Kávásy Kristóf huszti várnagy és Tallóci Bánffy Boldizsár 1536 legelején Szatmár felé {416.} indított felmentő hadjárata, noha Kun Gotthárd is elesett a harcokban, végül teljes vereséggel zárult.

Erdély társadalmi erői ezekkel az elhúzódó harcokkal gyakorlatilag semlegesítették egymást: a szászok elleni háborút a jórészt hű jánosista erdélyi magyar nemesség irányította. A székelyek álláspontja ingatag maradt, egy részük mindig hajlamos volt szembefordulni (az 1519–21 óta közöttük nem túlzott szeretetnek örvendő) Szapolyaival. Hiába volt tehát Erdély a hajdani Magyarország Bécstől legtávolabb eső, jól védhető határok közé zárt része – ilyen körülmények között nem válhatott Szapolyai hatalmának bázisává.

Hogy Erdély rendi színezetű belviszályai, s az azokból mégis egyértelműen kibontakozó János-pártiság minőségileg mennyire azonos volt a másutt is észlelhető feudális kiskirálykodással, azt leginkább 1534 egy különös, s akkor nagyon fontosnak hitt eseménysora világítja meg.

Az 1528–29-es visszatérés sok árnyoldala: a törökre való ráutaltság, az ország kettészakadása, a politizáló réteg megbízhatatlansága s a rossz helyzetértékelés önvádja meghasonlásba kergette János királyt. 1530 karácsonyán, egy Budára sebtében összehívott országgyűlésen (ugyanott, ahol a szabad költözést helyreállíttatta) kormányzójává nevezte ki a török hadsereg egyik hadiszállítóját, Ibrahim nagyvezír bizalmasát, a magyar–török tárgyalásokban már korábban is aktívan részt vevő velencei-török pénzember Alvise (Lodovico) Grittit. A lépésnek valószínűleg igen összetett indítékai voltak: a király a ránehezedő felelősség egy részét igyekezett másra hárítani; úgy vélte, az olasz szerepeltetése megkönnyítheti a Magas Portával való alkudozásokat; végül pedig a kincstár hitelezőjeként s az akadozó bányaüzemek bérlőjeként számított a gazdag kereskedőre.

Gritti azonban magasabbra tört, mintsem I. János eleinte sejthette. Önmaga akart hatalomra jutni Magyarországon, előbb a szultán támogatásával, később Bécs és a Porta kölcsönös kijátszásával. 1534 tavaszán, hosszabb – és ottani helyzete megrendülésével záruló – sztambuli tartózkodás után török katonasággal indult vissza Magyarországra. Erdély felől közeledett, s Brassónál lépte át a határt. János király azon hívei, akik részesei voltak uruk Gritti ellen folytatott készületeinek, megrémültek. Egyesek át is pártoltak Ferdinándhoz. Erdély azonban nyugodt maradt.

A kormányzó, de még inkább néhány magyar híve (főképpen Batthyány Orbán és Dóczy János) igen hamar tönkretette ezt a félelemmel vegyes, de mégiscsak semleges hangulatot. 1534. augusztus 12-én Brassó közelében orvul meggyilkoltatták János egyik legtekintélyesebb és legnépszerűbb hívét, Czibak Imre váradi püspököt.

Erdély és Bihar nemessége felhördült, a meggyilkolt unokaöccse, Patócsy Ferenc népfölkelést hirdetett. A vajdai hivatal gyakorlatilag üresedőben volt: Báthori már nem élt, 1532-ben kinevezett társa, Hieronym Łaski börtönben ült: Gritti-pártisággal vádolták. A rendek által választott főkapitány, Kun {417.} Gotthárd, János hűséges hadvezére rövid habozás után maga állott a Gritti ellen induló had élére. A még mindig harcoló Szeben kivételével Erdély valamennyi része katonákat küldött a táborba, az útját vakmerően tovább folytató Grittit Medgyesen hatalmas sereg kerítette be. Az általa segítségül hívott Péter moldvai vajda (1529-es beavatkozása óta Csicsó, Bálványos és Beszterce földesura) merész pálfordulással az ostromlókhoz csatlakozott.

János király súlyos dilemma elé került. Ha cserbenhagyja kormányzóját, Sztambul haragját idézi magára – ha megsegíti, saját alattvalóit bőszíti föl. A király némi gondolkodás után a be nem avatkozás mellett döntött: maroknyi lovasság kíséretében Váradon várta be, míg szeptember 28-án Medgyest a túlerő rohammal bevette, a kormányzót és török kíséretét lemészárolta.

A Királyhágón túl beleszólni látszott Magyarország jövendőjébe, hiszen Gritti halála után mindenki azt hitte, a szultán és a nagyvezír szakítani fog eddigi pártfogoltjaival. Maga János király is a legrosszabbra készült. Követei által fölajánlotta lemondását V. Károly császárnak. A vész azonban elmúlt: a szultán eleinte ugyan nyomozgatott gyanús engedelmességű alattvalójának sorsa után, de Ibrahim nagyvezír kegyvesztése és kivégzése után (1536. március 15.) az ügy végképp lekerült a napirendről. Igazi következménye nem is ezen a síkon maradt a medgyesi drámának. Részben abban a tényben, hogy Czibak Imre megürült püspöki székét ekkor kapja meg Szapolyai jövendő főtanácsadója, Utiešenovič, tévesen Martinuzzi György pálos szerzetes (röviden Fráter György). Részben pedig abban a kevéssé vigasztaló tapasztalatban, hogy a Német Birodalom feje még akkor sem mer biztosítékot ígérni az ország török elleni védelmére, ha János király maga kéri beavatkozását. A lemondási javaslat feltétele ugyanis a legfontosabb várak megfelelő helyőrséggel való ellátása lett volna, ezt azonban az egyre meg-megújuló francia háborúkba süppedt V. Károly (érthető okból és joggal) nem vállalhatta. A császári udvarral folytatott közvetlen alkudozás 1536 nyarán elakadt.

Mindabban, ami 1534-ben történt, az erdélyiek főszerepet játszottak ugyan, azt azonban semmiképpen sem állíthatjuk, hogy fellépésük valamiféle tartományi öntudat következménye lett volna. Az elmúlt évszázad során még alig-alig akadt nyoma erdélyi partikularizmusnak, s most, az országszakadás viharai között is várni kellett még néhány évet arra, hogy az hallathasson magáról. 1538-cal gyorsul föl és ér döntő szakaszába a középkori Magyarország megsemmisülésének folyamata – Erdély pedig, akárcsak 1534-ben, most is főszerepet kap anélkül, hogy az események menetét valóban befolyásolhatná.

AZ ERDÉLYI ÁLLAM ELŐZMÉNYEI

1536 és 1537 eseményei egyre újabb bizonyítékát adták, hogy a Magyarországon egymással szemben álló erők nem bírnak egymással. János király 1536 eleji erdélyi sikereit (Szeben hódolása, a szatmári harcok) az év végén Kassa {418.} elfoglalásával tetézte – de ennél több eredményt nem tudott fölmutatni. I. Ferdinánd 1537-ben indított kettős ellentámadása kisebbfajta katasztrófába torkollott. A Felvidéken Leonhard Vels csapatai kezdeti sikerek után elakadnak Tokajnál; a Dráva mentén Hans Katzianer közel negyvenezer főnyi serege elveszíti a magyar hadszíntér Mohács óta (és 1596-ig, Mezőkeresztesig) legfontosabb nyílt csatáját – nem is a török főerőkkel, hanem csak a boszniai és a szendrői béggel szemben. Tizenegy évi szüntelen ígérgetés, fenyegetés és hadakozás után megtört a Habsburg király makacssága – I. János pedig már évek óta foglalkozott egy, az ország megosztottságát elismerő megegyezés lehetőségével.

Az alkudozások 1537 végén indultak meg, ezúttal is a császár képviselőinek bevonásával. Szapolyai nevében legtöbbször Fráter György vett részt a tárgyalásokon. Őbenne találta meg a király azt a támaszt, akit korábban Grittiben hiába keresett. A pálos szerzetes, aki váradi püspöksége mellé még a kincstartói méltóságot is viselte, viszonylag rövid idő alatt nagyjából rendet teremtett a kincstár igencsak zilált ügyeiben. A népszerűtlen intézkedésekért vállalta a felelősséget, s így könnyített királya helyzetén – nemcsak a pénzügyekben, hanem például a közvéleményt alaposan felbolygató, az országszakadást szentesítő tárgyalások irányításában is.

A békét Nagyváradon, 1538. február 24-én írták alá I. János, I. Ferdinánd és V. Károly megbízottai. A megállapodás értelmében mindkét magyar uralkodó megtartotta, amit éppen birtokolt, kölcsönösen elismerték egymást királynak, János pedig kötelezte magát, hogy halála után országrészét átengedi a Habsburg-háznak – ha pedig közben örököse születnék, annak Ferdinánd külön hercegséget alakít ki a Szepességben és környékén.

Ebbe a békekötésbe mindkét tábor kizárólag azért egyezett bele, mert az konkrét ígéretet tett az ország egyesítésére. Csak igen kevesen voltak, akik gyanakodni mertek, őszinte volt-e I. János a váradi béke aláírásakor? Van-e értéke egy olyan megállapodásnak, melyben az egyik fél olyan országot kínál föl a másiknak, mellyel nem rendelkezik szabadon: a másik pedig nem létező hercegséget kínál föl érte cserébe?

Alig néhány hónap telt el, s az idő máris e kevés kétkedőt igazolta. Azzal minden szerződő fél tisztában volt, hogy a szultán rosszallni fogja a történteket. A békekötést tehát titokban tartották, s V. Károlyra hárították, hogy veszély esetén megsegítse Magyarországot. A császár azonban, noha a franciákkal éppen (rövid lélegzetű) békét kötött, a török ellen csak a Földközi-tengeren kívánt és akart föllépni. 1538 őszén a szultán hadjáratot indított Európába, mindenki úgy hitte, Magyarország ellen. I. János segítséget kért új szövetségeseitől, de pár ezer késve küldött zsoldosnál többet nem kapott. Hiába bizonyult a félelem alaptalannak (Szulejmán Moldvát és Havasalföldet hódoltatta, s Rareş Pétert űzte el), Szapolyainak le kellett vonnia a megfelelő {419.} tanulságokat. Akármint vélekedett a dologról Váradon – most már egyértelműen a szerződésben vállaltak ellenére kezd politizálni.

György barát merészen játszotta tovább nehéz szerepét. 1539 elején Ferdinánd követelni kezdte a váradi egyezség nyilvánosságra hozatalát. A püspök-kincstartó ezt kifejezetten megtagadta, mi több, megtiltotta János híveinek, hogy a megállapodás előírásainak megfelelően esküt tegyenek annak megtartására. A főurak jó része a beavatott nemesekkel együtt háborogni kezdett. Az örök optimista Werbőczy kancellár, aki szentül hitte, hogy a béke egyesíteni fogja hazáját, a királyi tanácsban is tiltakozott, s kapcsolatot keresett a bécsi udvarral.

János azonban leintette az ellenkezőket – s míg hívei és ellenfelei Fráter György manőverein rágódtak, ő maga szinte észrevétlen tehette meg a jövendő szempontjából legfontosabb lépést. Feleséget keresett és talált magának az öreg I. Zsigmond lengyel király (hajdani sógora) kisebbik lányának, Izabellának személyében.

Ha a király komolyan veszi a váradi egyezséget, saját érdekében is agglegénynek kellett volna maradnia. De az adott helyzetben minden oka megvolt arra, hogy a váradi papirosban csak a hadakozást félbeszakító, időnyerésre és erőgyűjtésre alkalmas közjátékot lásson. Arról is joggal lehetett meggyőződve, hogy országrészének szüksége van az ő törökbarát uralmának fennmaradására. Mivel pedig ő maga ekkor már elmúlt ötvenéves, örökösről kellett gondoskodnia, akinek a nevében meg lehet majd szegni a váradi pontokat.

A fejedelmi esküvőt 1539. március 2-án tartották meg Székesfehérvárott. Egy évre rá már állapotos volt az alig húszéves fiatalasszony. Egyre többen értették meg, a király és a váradi püspök-kincstartó a Ferdinánddal kötött egyezség megszegésére készül.

Ezen a ponton, ebben a pillanatban szólt bele ismét Erdély az események menetébe. Az 1538-as ijedelem után – alighanem éppen annak hatására – titkos szervezkedés kezdődött a helybéli urak között. Maga a két vajda irányította: az 1534-ben kinevezett Maylád István volt a tulajdonképpeni szervező, 1536 óta hivatalban lévő társa, Balassa Imre inkább a háttérben maradt. Az „összeesküvés” céljairól nem maradt ránk túl sok adat, csak annyit lehet bizonyosan állítani, hogy résztvevői ki akarták szakítani Erdélyt a Magyar Királyság területéből, ezáltal függetlenítve azt a török háború növekvő veszélyeitől. Maylád személyében hosszú idő óta először került erdélyi születésű (állítólag román származású) s Erdélyben birtokos nagyúr a vajdai méltóságba. A mozgalom maga meglehetősen széles visszhangra talált a tartomány nemesurai között. A legtekintélyesebb erdélyi urak közül is akadt támogatója (pl. Kendi Ferenc, János király tárnokmestere). Nem lehet tehát vitatni, hogy itt partikuláris törekvések jelentkeznek, a tartomány uralkodó osztályának egy része önálló erőként lép föl.

{420.} Mayládék céljaik érdekében igyekeztek kapcsolatba lépni törökkel, némettel egyaránt. Ha igaz, még az osztrák és cseh tartományok rendjeivel is tárgyaltak. Az eredmény siralmas. Sztambul szóba sem állt velük, Ferdinánd legfeljebb mint saját ügynökeit volt hajlandó támogatni őket, Szapolyai pedig, hírt vévén a mozgolódásról, haddal indult ellenük.

A magyar uralkodó osztály egységének sok évszázados hagyományát nem volt könnyű elfeledni. Nehéz volt elképzelni, hogyan is illeszkedne egy új Erdély a Duna menti politikai zűrzavarba. Akár magától értetődőnek is mondhatjuk tehát, hogy ez a bizonytalan célú vállalkozás János király hadainak megjelenésekor szinte magától összeomlott. A szervezkedők többsége kegyelmet kért és kapott, egyedül Maylád zárkózott be Fogarasba. Május végén ennek ostromát is megkezdte Török Bálint és Báthori András. A befejezéshez azonban már nem maradt idő.

I. János betegen lépett Erdély földjére, s ott betegsége csak súlyosabbá vált. Még megérte, hogy július 10-e után szászvárosi táborába ért Budáról az örömhír: július 7-én Izabella királyné egészséges fiúgyermeknek adott életet. A király, aki örömében végiglovagolta a tábort, estére rosszul lett, s közel kéthetes kínlódás után meghalt.

György barátra maradt a nehéz feladat: oly csekély záloggal, mint egy pár hetes csecsemő trónörökös, megakadályozni a Szapolyai-országrész széthullását. A váradi püspök a tőle megszokott eréllyel látott munkához. Budára sietett, s egy sebtében összehívott országgyűléssel királlyá választatta Szapolyai fiát, János Zsigmondot. A váradi béke végrehajtását követelő, az ország egyesítését kívánó főúrak elpártolását nemigen tudta meggátolni. Frangepán Ferenc, Perényi Péter és társaik Magyarországon, Maylád István és Balassa Imre Erdélyben fordítottak hátat a barátnak. A teljes bomlást azonban megakadályozta, hogy Ferdinánd öreg tábornokának, Leonhard Velsnek Buda elleni támadását a barát (Török Bálint és Petrovics Péter, két gyámtársa segítségével) visszaverte, s az ország közepét szilárdan ellenőrzése alatt tartotta. Ugyanakkor Werbőczy kancellárt Sztambulba küldte, a szultán elismerését és segítségét kérni a gyermek király számára.

Szulejmán természetesen sietett megnyugtatni bajba jutott pártfogoltjait. Az agg kancellár hamarosan, már 1540 októberében jelenthette haza kiküldőinek: „Tudják meg uraságotok, hogy ellenfeleink érveinek megcáfolása után, a jóságos Isten segítségével összes előterjesztéseinkre az óhajtott választ kaptuk a leghatalmasabb szultántól.”*FRAKNÓI VILMOS, Werbőczi István. Budapest 1899. 323.

Werbőczy István távozása után azonban nagyot fordult a kocka a Portán. Megérkezett I. Ferdinánd követe – nem más, mint maga Hieronym Łaski! –, és hogy kieszközölje Magyarország átengedését a Habsburgoknak, részletesen beszámolt a diván urainak a váradi egyezségről.

{421.} A Habsburg-diplomácia alighanem abból a kettős alaptételből indult ki, hogy a magyar uralkodó osztály kényszernek érzi országa kettéoszlását, a Béccsel szemben álló fél pedig ugyanakkor egyedül a török támogatásának köszönheti, hogy meg tud állni a lábán. Arra számított tehát, hogy ha a szultánt sikerül szembefordítania addigi pártfogoltjaival, a Szapolyai-pártiak szükségszerűen megtérnek Ferdinánd hűségére.

Az osztrák és cseh tartományok érdeke kétségkívül azt kívánta, hogy a veszedelmes szomszéd, a törökbarát Magyarország megszűnjön létezni. A számítás csak abban hibázott – ha egyáltalában eljutott eddig a pontig –, hogy a „magyar kérdést” a török ellenakciói s azok ereje nélkül számította megoldani.

A szultán valóban felbőszült a hallottakon – nem annyira a múltbeli árulás, hanem magyar pártfogoltjainak nyilvánvaló megbízhatatlansága miatt. Nem kívánta kockára tenni az utolsó másfél évtized hódításait, magyarországi pozícióit. Łaskit letartóztatták – egy év múlva, halálos betegen szabadul majd –, a török hadak pedig készülődni kezdtek az újabb dunai hadjáratra.

1541 májusától I. Ferdinánd ismét sereget küldött Buda ostromára – de mire a török előhad a közelbe érkezett, Roggendorff generális és Perényi Péter már a visszavonuláson gondolkodtak. Fráter György és társai kitartó vitézséggel védték a székvárost. Még a budai polgárok által szervezett, s a politika zűrzavarában eligazodni képtelen, szabadulni vágyó Izabella királyné által is jóváhagyott összeesküvést is letörték, meglehetősen véres kézzel.

Július végén az ostromló sereg fölmorzsolódott a fölöslegesen elhúzódó utóvédharcokban. Szulejmán érkezésekor már nyoma sem volt ellenségnek Buda alatt. Fráter György, Török Bálint és Petrovics Péter ezért aggodalommal figyelték a kései, de annál hatalmasabb segítséget. Hiába volt az általános szorongás: a szultánt semmiképpen sem ingerelhették maguk ellen, Buda meg aligha állhatott volna ki egy újabb ostromot. Augusztus 29-én, pontosan a mohácsi vereség 15. évfordulóján indult a szultán táborába a magyar urak tisztelgő küldöttsége: távollétükben a „városnézőbe” besétáló janicsárok megszállták Budát. Török Bálintot a szultán láncra verette, Fráter Györggyel viszont tudatta: János király fiára hagyja Erdély és a Tiszántúl kormányzását évi 10 000 Ft adó fejében.

A magyar történelem szempontjából fájdalmas fordulópont ez – az erdélyi állam kialakulásához vezető úton viszont csak egy állomás. Fráter György a vilájetszékhellyé tett Budáról Lippára vitte Izabellát és János Zsigmondot. A történtek nyomasztó emléke életük végéig elkísérte a szereplőket – Fráter Györgyöt is gyakran megkísértette az önvád –, de kesergésre nem maradt idő.

A török hódító szándéka, veszedelmes volta 1541-ben újból bebizonyosodott – de ugyanakkor az is, hogy a Habsburgok ereje csekély, komoly hadműveletre Magyarországon nem képesek. Magyarán: maradt az az állapot, ami 1529–32 óta meghatározta a magyar politika lehetőségeit. Buda {422.} veszte fájdalmas csapás volt, de a török a Szapolyai-országrész maradványainak újból felkínálta a korábbi „szövetség” felújítását, alig szigorítva valamit a feltételeken. A józanul gondolkodók még azzal is számolhattak, hogy megszűnt a János-féle politika egyik legnagyobb tehertétele: az, hogy az uralt terület egy része beszorult a török és a Habsburgok érdekszférái közé.

Az elkeseredett Izabella szemrehányásait hallgatva, a magyar urak vádjait emésztve György barát már a Lippára vezető úton fölkészült a legsürgősebb tennivalókra. Elsősorban is a török által reá hagyott területeket kellett kézbe fognia. A Tiszántúlon most is az ő szava számított a leginkább: a terület közepén Bihar megyének korlátlan ura volt, délen pedig a lippa–solymosi uradalom (az utolsó nagyobb Szapolyai-birtoktest) adott neki erőt. Erdélyben a török maga gondoskodott róla, hogy az ellenállók ereje megfogyjon. Maylád Istvánt moldvai és török hadak szorították ismét Fogaras várába, s még Buda veszte előtt, július 20-án tőrbe csalták. A nyughatatlan főúr Török Bálinttal osztozott az örökös fogságban – a „három nemzet” pedig kénytelen volt alkalmazkodni az új helyzethez. 1541. október 18-án a barát országgyűlést tartott Debrecenben, s ott, a történelem során először, közös tanácskozásra ültek össze a majdani Erdélyi Fejedelemség rendi vezetői: az erdélyi megyék, a székelyek, a szászok és tiszántúli nemesek képviselői. A határozat persze nem is lehetett más, mint a Szapolyai-házhoz való hűség kinyilvánítása.

Noha ez az egyetértés egyelőre rövid életűnek bizonyult, s a hagyományok, a földrajz, a régi magyar közigazgatási határok által különválasztott alkotóelemek egyelőre nem voltak hajlandók újabb hasonló közös gyűlésre, Fráter György kormányzásához a jogi alapokat lerakták. 1542. január 20-án Marosvásárhelyen egy csak erdélyi országgyűlés már Erdély helytartójának ismerte el a barátot. Március végén egy Tordán tartott hasonló diaeta meghívta Izabella királynét, hogy fiával együtt költözzön be a tartományba, s egyben azt is elhatározta, hogy a három nemzetet képviselő 22 tanácsost állít a királyné és a helytartó mellé.

Fráter György fölismerte, hogy a rá maradt területnek valami új központot kell teremteni, s erre az adott körülmények között valóban Erdély volt a legalkalmasabb. Ezekben a hónapokban halt meg az öreg Statileo János erdélyi püspök, János király jeles diplomatáinak egyike. Izabella és a barát a nyáron beköltözött a gyulafehérvári palotába, a helytartó pedig a hatalmas püspöki uradalmakat (Gyulafehérvár, Diód, Almás, Gyalu stb.) saját kezelésébe vette. Új erdélyi püspököt nem neveztek ki.

A berendezkedés persze nem folyhatott zavartalanul. Buda elvesztése megrémítette az osztrák és a cseh rendeket, s így I. Ferdinánd a szokottnál nagyobb lendülettel kezdhetett ellentámadást szervezni. A Német Birodalom is segítséget ajánlott, ezért az 1542 nyarára tervezett akciótól a közhiedelem a török visszaszorítását remélte. A nagyszabású készülődés Fráter Györgyöt is óvatosságra késztette. Hogy egy esetleges Habsburg-győzelem ne találja {423.} országrészét az ellenség pártján, mihamar újból alkudozni kezdett Ferdinánddal. A tárgyalások 1541. december 29-én eredményre vezettek: a Gyalu várában tárgyaló megbízottak megegyeztek abban, hogy Magyarországot a Habsburgok jogara alatt egyesítik, a Szapolyai család pedig Szepes várát és tartozékait kapja kárpótlásul. Mindez nagyon emlékeztet a váradi béke pontjaira.

A püspök-kincstartó óvatossága most is indokoltnak bizonyult. I. Ferdinánd 1542-es hadjárata, bár 50 000 embernél többet tudott fegyverbe szólítani, gyászos kudarccal végződött: Pest alatt folytatott pár napos csatározás után a keresztény sereg visszavonult, majd szinte teljesen szétzülött.

A baj nem járt egyedül. I. Ferenc francia király még a budai hadjárat megindulása előtt, 1542 júliusában ismét hadat üzent V. Károlynak. A birodalom erejét újra lekötötte a francia háború – a szultán pedig 1543-ban támadásra küldte a magyarországi helyőrségeket. A magára maradt I. Ferdinánd ellenében ez a viszonylag csekély haderő is elég volt. Még ez évben elesett Valpó, Siklós, Pécs, Esztergom, Tata és Székesfehérvár. 1544-ben Buda körül húz biztonsági gyűrűt az oszmán hatalom: félhold kerül Visegrád, Nógrád és Hatvan tornyaira.

V. Károlynak közben sikerült lebírnia a franciákat (1544 végén létrejön az újabb, átmeneti béke), I. Ferdinánd viszont úgy döntött, hogy nem folytatja a reménytelenné vált küzdelmet. 1545. november 10-én követei aláírják Drinápolyban a fegyverszüneti okmányokat. Magyarországot ismét sorsára hagyták.

A Szapolyai-királyság tehát aligha tarthatta magát a gyalui megállapodáshoz. A szultán külön is gondoskodott róla, hogy a gyulafehérvári udvar megértse, ki az erősebb. A moldvai trónját visszakapott Rareş Péter sztambuli parancsra még 1542 végén beütött Erdélybe. Fráter Györgynek sikerült ugyan feltartóztatnia a moldvaiakat, de a Habsburg-sereg pesti kudarca egyértelműen mutatta, hogy az időközben nyilvánosságra hozott egyezséget illető fenntartásoknak milyen súlyos alapja van.

1542. december 20-án az ismét Tordára összehívott erdélyi országgyűlés megújította a három nemzet unióját; a szászok tiltakozása ellenére lemondott a gyalui megállapodásról; elismerte János Zsigmondot (azaz „II. János választott magyar királyt”) a tartomány uralkodójának; megüzente I. Ferdinándnak: ha már megvédeni nem tudja őket, legalább hagyja, hadd gondoskodjanak magukról; végül pedig megszavazta a török által kért adót.

1543 elején érkezett meg a Magas Portára Erdély történetének első, 10 000 Ft-os adója. Az ez évi, majd az 1544-es harcok nem hagytak kétséget afelől, hogy György barát jól választott, mikor hajlandó volt a Szapolyai-ház érdekeit továbbra is védelmezni.

A külpolitikai helyzet tisztázódásával párhuzamosan, attól majdnem függetlenül belülről is megszilárdult az új hatalom. A gyulafehérvári {424.} püspökség javainak megszerzésével párhuzamosan vagy azt követően a tulajdonképpeni Erdélyben tovább nőtt a fiskális uradalmak száma. Dévát és Görgényt Fráter György visszakapta volt itteni főkapitányától, Bornemisza Boldizsártól, a tett szolgálatokért Rareş Péter jószágaiból kárpótolva azt (Küküllő várával). Fogarast a Maylád família egyelőre megtarthatta, de a sztambuli rab Maylád István felesége, Nádasdy Katalin természetesen kénytelen volt mindenben engedelmeskedni Izabellának és helytartójának.

A központi hatalom erejét gyarapította a észak-erdélyi kővári uradalom, meg a tőle nem messze, a Szamos völgyében Fráter György által emelt új erősség, Bálványos vára.

Az amúgy sem sok erdélyi nagybirtokból csak néhány maradt arisztokrata családok kezén. Vajdahunyadot enyingi Török János szerezte meg, Marosvécsen a nagyra törő Kendiek rendezkedtek be, Csicsót pedig – igaz, a vár lerombolása után – a további betörések megelőzése érdekében visszaadták Rareş Péternek.

30. térkép. A keleti Magyar Királyság az 1540-es évek végén

30. térkép. A keleti Magyar Királyság az 1540-es évek végén

Nehezebben ment, s más viszonyokat eredményezett a Tiszántúl behódolása. A keleti Magyar Királyság ekkor Máramaros, Szabolcs, Szatmár, Közép-Szolnok, Bihar, Külső-Szolnok, Békés, Csongrád, Arad, Csanád megyéket és a Temesközt foglalta magába. Várad és Lippa jelentős erőforrás volt, de {425.} egyáltalában nem biztosított túlsúlyt a többi itteni nagybirtokkal szemben. A Temesköznek Petrovics Péter gyakorlatilag korlátlan ura volt, s csak a közös politikai cél meg a Szapolyaiakhoz való hűség késztette együttműködésre a baráttal. Czeczey Lénárt Kassát Fráter György familiárisaként ugyanígy kormányozta. Máramarostól Krasznáig a Drágffy–Perényi atyafiság, az ecsedi és somlyai Báthoriak; Békésben a Patócsyak; a Maros mentén a Jaksicsok számítottak „kiskirályoknak”; Debrecen az enyingi Törököké maradt. A bizonytalan határterületen, Zemplén, Borsod, Abaúj és környékén a Balassák, Losonciak, Bebekek és homonnai Drugethek szintén nagyfokú önállóságot élveztek.

Ilyen körülmények között nem csoda, hogy – különösen az 1542-es nagy várakozás idején – ez a terület ismételten szembefordult Fráter György akaratával. Tekintve, hogy mindeddig a magyar állam minden jellegzetességet, közös hagyományt nélkülöző földjei voltak ezek, a Habsburgokkal való kacérkodásuk érthető. A pesti kudarc azután lehűtötte a kedélyeket, a derecskei országgyűlés már 1542 végén hozzájárult a Fráter György által kért török adó megfizetéséhez. Az 1543–44-es hadműveletek, amelyek jóformán a Vág völgyére szűkítették a Habsburg-Magyarországra vezető biztonságos utakat, végképp leapasztották a Ferdinánd-pártiak számát. Ezután már csak ecsedi Báthori András meg Hagymásy Kristóf huszti várnagy őrzött meg valamelyes függetlenséget. 1544 augusztusában a tordai erdélyi országgyűlésen megjelentek és teljes jogú partnerként tárgyaltak a Tisza menti és tiszántúli megyék képviselői: ez az ettől fogva állandósuló gyakorlat az erdélyi országgyűlést teszi meg a magyar diaeták jogutódjává.

Az idő ezután a birtokviszonyokat is a barát-helytartó javára módosította. Nagylakot, a Jaksicsok fő fészkét, valamint Csanádot (püspöki székhely) a királyné nevében valószínűleg egyszerűen megszállatta. Kisvárdát, a Várdayak fő birtokát szintúgy. Drágffy Gáspár halálakor a család hatalmas vagyona egyetlen kisfiúra maradt – Fráter György mint gyám tehette rá kezét Tasnád, Erdőd, Valkó fontos erősségeire.

1545. április 24-én ismét Tordán ült össze a keleti magyar állam országgyűlése. Nem sokkal korábban ért el Erdélybe a Habsburg–török béketárgyalások híre: a barát elérkezettnek látta az időt a hatalom szerkezetének véglegesítésére. Kívánságára a diéta urai megvonták I. Ferdinánd királytól azokat a jogokat, amelyeket eddig legalább elvben meghagytak neki: a birtokadományozás és a legfelsőbb igazságszolgáltatás jogát. János Zsigmondot mint II. János magyar királyt ismerték el uruknak, s megtiltották, hogy alattvalói közül bárki is kapcsolatot tartson fönn a külső hatalmakkal, beleértve Pozsonyt és Bécset is.

Egy tekintetben azonban vereséget szenvedett Fráter György: az országgyűlés nem volt hajlandó őt kormányzónak megválasztani. A rendeket Izabella királyné biztatta az ellenállásra, Gritti működésének fölidézésével.

{426.} Ez a kis összetűzés a királyné és nagy hatalmú helytartója között nem pusztán az 1540–41-es rossz viszony eredménye. A két ember viszálya az állam szerkezetének eredendő kiegyensúlyozatlanságát tükrözte.

Fráter György mint helytartó és kincstáros teljes egészében ellenőrzése alatt tartotta az állam pénzügyeit, igazgatta a fiskális birtokokat. Ehhez ki kellett építeni egy új hivatali apparátust. Erdélyt ugyanis 1541-ig a Magyar Királyság központi államgépezete irányította. Csakhogy a kancellária és a kúria 1540–1541 zűrzavarában felbomlott, a szakértő titkárok, ítélőmesterek, nótáriusok szétfutottak (illetve többségük Ferdinándhoz csatlakozott). A helyi közigazgatásban szolgáló vajdai apparátus pedig sokkal kezdetlegesebb volt annál, semhogy egy állam kormányát kiszolgálhassa. A barát tehát kénytelen volt teljesen új emberekből, erdélyi és részekbeli jogtudókból létrehozni egy olyan hivatali szervezetet, mely elvégezhette a kormányzással járó írásbeli tevékenységet. Ennek a minden szakosítás nélküli, egyetlen tömbből álló új kancelláriának természetesen a politikai vezetésbe semmiféle beleszólása nem lehetett, legföljebb az igazságszolgáltatásban élveztek némi – erősen korlátozott – önállóságot az ítélőmesterek. Kancellár kinevezésére pedig egyáltalában nem került sor, a helytartó maga irányította embereit, ezzel is kivonva őket Izabella befolyása alól.

Láttuk, 1542 elején az erdélyiek kísérletet tettek választott tanácsosok kiküldésére. Fráter György mind ezt a próbálkozást, mind annak időnkénti megújítását leszerelte: a választott tanácsok intézménye csak papíron létezett.

A rendi erők befolyása az állam irányítására erősen csökkent. A Habsburgok iránti rokonszenvüket feledni nem akaró szászok egyfajta passzivitásba vonulnak, közülük igazából csak Haller Péter szebeni királybíró bejáratos a gyulafehérvári udvarba, de még ott is mindig ellenzékinek számít. A székelyek legföljebb az országgyűléseken emelhetik föl szavukat, a helytartó és a királyné környezetében szinte egyetlen képviselőjük sincs. Ez annál is feltűnőbb, mert a néhai János király egykori, jobbára kis vagyonú s az új országban részben gyökértelen familiárisai, illetve azok rokonai változatlanul ott találhatók a főbb tisztségviselők és az udvaroncok között: Kőrösy Ferenc, Bajoni Benedek, Pesti Gábor, Maticsnai István, Verancsics Antal, Glésán János, Batthyány Orbán a legnevesebbek közülük.

A legnagyobb tekintélynek változatlanul a nagybirtokos arisztokraták örvendtek. Igazi erdélyi érthetően kevés van soraikban (Kendi Ferenc, Bethlen Farkas, Mikola László), annál többet szerepel Petrovics Péter, Patócsy Ferenc, Balassa Imre, Losonczi Antal, Homonnai Antal, Török János.

Ezek a nagyurak viszont, amellett, hogy a Szapolyai-ország vezetésének részesei voltak, szoros kapcsolatot tartottak fenn a „másik” Magyarországon élő osztályos társaikkal, akikkel sokuk közvetlen rokonságban is állt. Lelkük mélyén többnyire mind az ország egységének helyreállításában reménykedtek. Puszta jelenlétük, szándékaik révén állandó nyomás nehezedett Fráter {427.} Györgyre: a magyar uralkodó osztály legelemibb kívánságát kifejező egységvágy nyomása.

Mindaddig, míg a barát-helytartó és a királyné politikai céljai egybeestek, a közöttük, illetve az uralkodó osztályon belül lappangó elégedetlenség nem okozhatott különösebb bajt. Igaz, Fráter György és az özvegy viszonya sokszor vált feszültté. A személyes ellentétek is számítottak: a krakkói udvar fényében nevelkedett Jagelló hercegnő nehezen alkalmazkodott a magyar politika erőszakkal teli levegőjéhez, György barát közismerten rideg modorához, s legfőképpen a kényszerű takarékossághoz. De a viszálykodásban mégis sokkal inkább a hatalomért vívott csendes küzdelem tükröződött. Fráter György vaskézzel építette ki a központi hatalom alapjait – de nem saját jogán, hanem a Szapolyai-ház nevében. Az ő kezében volt a kezdeményezőképesség, a politikai tapasztalat és a gazdasági erőforrások nagy része – de Izabelláé volt a jog és az uralkodói hatalom hagyománya. Az özvegy pedig nem kívánt lemondani a vezetésről.

Az első években, talán tapasztalatlanságból, talán csak sértettségből, a királyné a gyalui egyezség végrehajtását követelve igyekezett útját állni a helytartó hatalma erősödésének. A legelszántabb Szapolyai-hívek, Petrovics Péter, Kendi Ferenc, Patócsy Ferenc és társaik szívesen lázongtak a barát irigyelt és gyűlölt hatalma ellen, de az 1543–44-es török győzelmek árnyékában sem ők, sem a többiek nem kockáztathatták a nyílt színvallást. A gyalui kérdés jó időre lekerült a napirendről, Izabella csak az adott politika keretein belül próbálhatott szembeszállni a baráttal. A politikában még kezdő, olykor szertelen, szeszélyes fiatalasszony pedig nem mérkőzhetett a rendíthetetlenül céltudatos szerzetessel.

BUKÁS ÉS ÚJRAKEZDÉS

Kényes, ingatag egyensúly alakult tehát ki a hatalom csúcsán – olyan egyensúly, amelyet az első komoly megrázkódtatás könnyedén felborított. Az 1540-es évek végén pedig néhány nemzetközi politikai fordulat reprodukálta azt a viszályt, amit az 1543–44-es hadjáratok jó időre eltemetni látszottak. A Szapolyai-politikával való szakításnak ismét támadt képviselője a legfőbb vezetők között – csakhogy ezúttal Izabella helyett maga a barát volt az, aki, legalábbis a látszat szerint, elszánta magát a Habsburgok uralmának elismerésére.

A folyamat, amely Fráter Györgyöt a meglepő fordulatig juttatta, még valamikor 1546 elején kezdődött. Sztambul, megszabadulván a dunai háború terhétől, keményebben lépett föl a Szapolyai-országrésszel szemben. Követelni kezdte Becse és Becskerek várának átengedését. Az erősségekre a töröknek nyilván azért volt szüksége, hogy biztosítsák az összeköttetést Titel és Szeged között. Gyulafehérvárott viszont érthető és nagy felzúdulást váltott ki az ügy. {428.} Fráter György azonnal instanciázni kezdett a szultánnál, vonja vissza a követelést – közben pedig otthon minden erejét megfeszítve küzdött a jó alkalmat azonnal kihasználó Izabella ellen.

Az erdélyi-tiszántúli rendek, a Becse-ügyet meglovagolva, az 1546. őszi kolozsvári országgyűlésen határozatban kötelezték a helytartót az állami pénzügyekkel való nyilvános elszámolásra. Ez utóbbi ellenországgyűlés összehívásával felelt Szászsebesen, majd hosszú és keserves alkudozás révén kiegyezett Izabellával – ennek fejében meg kellett ígérnie, hogy ezentúl őt is belevonja az államügyek intézésébe.

A következő, 1547-es esztendő gyors egymásutánban három, beláthatatlan horderejű változást hozott az európai politikában. Március 31-én meghalt I. Ferenc francia király, a Habsburg-ház esküdt ellensége. Április 24-én V. Károly seregei Mühlberg mellett döntő győzelmet arattak a lázadó protestáns fejedelmek (a schmalkaldeni szövetség) fölött. Végül pedig június 19-én Sztambulban aláírták a békét a német-római császár és a török szultán között.

Jó húsz esztendeje múlott már ekkor, hogy néhai Szapolyai János király a török szövetség vállalása mellett döntött. Kétségtelen, hogy ez a politika eddig jelentős eredményeket hozott: a lényegében magára maradt keleti Magyarország mentesült a török támadásoktól anélkül, hogy a szultán uralma alá adta volna magát. A Habsburgok törekvései sem veszélyeztethették igazán a terület nyugalmát.

Ezek az eredmények azonban nem születhettek volna meg, ha I. Ferdinánd mégoly passzív ellenállása is nem korlátozza a Magas Porta mozgásszabadságát. Ha tehát ez a háború megszűnik – Erdély kiszolgáltatódhat a töröknek. Buda veszte, a Becse-ügy egyaránt komoly figyelmeztetés volt: az oszmánok valójában még mindig hódítani akarnak, ha lehet, akár a Szapolyaiak részországa rovására is! Hogy ez nemcsak elvi fenyegetés volt, azt nemcsak az bizonyította, hogy a temesközi várakra emelt igényt Szulejmán e kritikus évben is fölújította, hanem az is, hogy ugyanakkor mereven elzárkózott a Habsburgokkal kötött békének a keleti királyságra való kiterjesztése elől. Igaz, küldött egy levelet Izabellának, további jóindulatát kifejezni – csakhogy ez a levél feltételes módban fogalmazódott.

Semmi csodálnivaló nincs tehát abban, hogy Izabella tanácsosai – Fráter Györggyel az élükön –, akárcsak korábban a habsburg-magyarországi rendek, kétségbeesett üzenetben kérték V. Károlyt, ne hagyja jóvá a békekötést, mert félő, hogy abból a békéből Magyarország végromlása következik. „Mert semmiféle béke nem lehetséges oly ellenséggel, ki nemcsak mint elébb, meghódolásunkat kívánja, hanem életünkre is acsarkodik. Ki, miután eddig adóval is megelégedett, most mind több és több várat követel, mind újabb alkalmakat keres romlásunkra… Ne engedje tehát a császár a sürgető szükségnek és saját hadi készültségének ezen alkalmas idejét elosonni anélkül, hogy Magyarország megszabadítását megkísérelné… Ezenkívül {429.} [Erdélyt] áthatolhatatlan havasok veszik körül, szoros útjain kisebb fegyveres erővel is megvédelmezhető. De ha egyszer elveszett, nem lesz könnyen visszafoglalható… Mivel a becsület és a hűség nem engedi, hogy a királynétól és ártatlan fiától elszakadjunk, méltóztassék őfelségeikről a szerződések szerint intézkedni.”*EOE I. 307, kivonatos magyar fordítása: BÁRDOSSY, i. m. 307.

Megállapodásokat aláírni lehet puszta álcázás, időnyerés, mint ezt 1538-ban, 1541-ben láthattuk. A háború folytatását követelni, még inkább a gyalui megállapodás teljesítését alig burkoltan felkínálni már sokkal komolyabb felelősség. De hát ez volt az egyetlen alkalmas eszköz arra, hogy a Habsburgokat rávehessék a török háború folytatására. Azt sem szabad elfelednünk, hogy innen, a Kárpát-medencéből nézve a Német Birodalom még sosem volt ilyen kedvező helyzetben, hiszen – úgy tűnt – megszabadult legveszélyesebb külső és belső ellenségeitől! A török pedig, mint rendesen, az európai nyugalmat már 1548 elején újabb perzsa háború kirobbantására használta föl.

A javaslat azonban süket fülekre talált Bécsben és a császári udvarban egyaránt. V. Károly nem tudott hinni abban, hogy Mühlberg megoldotta volna a birodalom belső bajait, s ezért ragaszkodott a Portával kötött békéhez. Idehaza pedig folytatódott az idegek harca. A rendek többsége változatlanul a barátot, annak állítólagos vak hatalomvágyát hibáztatta az országszakadás fennmaradásáért, Izabella királyné pedig ismét önállósította magát, s 1548 tavaszán önhatalmúlag alkudozni kezdett I. Ferdinánddal saját esetleges távozásáról.

Fráter György elhatározta, hogy megszakítja a magyar politika ördögi körét, kimozdítja a Habsburgokat tehetetlen toporgásukból, kiprovokálja Izabellából a Szapolyai család sorsát eldöntő végleges elhatározást. Fölhasználva a királyné 1548. tavaszi kezdeményezését, maga is tárgyalni kezdett Béccsel, újból fölajánlva a gyalui szerződés végrehajtását.

Ferdinánd király nehéz választás elé került. Belátta ő ugyan, hogy V. Károlynak jó oka van a passzivitásra, ugyanakkor mégsem volt képes lemondani élete tán legszívósabban követett céljáról, az egész Magyarország fölötti uralom megszerzéséről. Meglehet, valójában ő is ugyanazt akarta, mint Erdély helytartója: rákényszeríteni császári bátyját, avatkozzon végre be a Magyarországért folyó küzdelembe. Talán még mindig osztozott abban az elterjedt tévhitben, hogy ha valamennyi magyar támogatja, saját ereje is elég lesz a török ellen? Vagy csak az érdekelte, hogy a magyarok között oly sok széthúzást, vele való ellenszegülést kiváltó Szapolyai-országrész megszűnjön létezni, s ezen túl nem sokat törődött azzal, mi lesz Erdély és a Tisza mente sorsa, ha a török háborúval felel egy békeszegésnek tekinthető erdélyi lépésre?

{430.} Fráter György mindenesetre gondoskodni kívánt arról, hogy a tervezett megállapodás biztosítsa állama védelmét a török ellen. Hosszas, egy évnél tovább tartó huzavonába került, míg végre Ferdinánd belement, hogy csapatokat küld majd új tartománya védelmére. 1549 szeptemberében, Nyírbátorban írták alá az új egyezséget, amely az előbbi ponton kívül még Izabella és „János király fia” kártalanításáról intézkedett (ezúttal két sziléziai hercegséget, Oppelnt és Ratibort ígérve nekik). Kimondták, hogy a megállapodást titokban kell tartani, s leszögezték, hogy – Erdélyt I. Ferdinánd nevében is a barát fogja kormányozni!

Izabella királynét senki sem tájékoztatta, mire készülnek Nyírbátorban. Ő a kritikus napokban Déva várában időzött, s éppen házassági terveket szövögetett, melyek révén állítólag távozni akart országából. A nélküle, de rovására kötött megállapodás hírére azonban végre levetette az álarcot: nemet mondott, s azonnal szervezni kezdte híveit. Az évek óta hangoztatott mehetnék nem volt egyéb puszta taktikánál, mellyel a barát hatalmát kívánta csak csorbítani: a dinasztiája hatalmához valójában mindvégig ragaszkodó asszony most még arra is képes volt, hogy a szultánnak jelentse Fráter György „árulását”.

A Porta már korábban, Bécsből kiszivárgott hírek alapján is tudott a dologról, most viszont csauszt is küldött Gyulafehérvárra azzal a paranccsal, hogy a helytartót el kell fogni, vagy ki kell végezni. A Szapolyai-politika hívei, akik most már nyíltan és okkal szegülhettek szembe Fráter Györggyel, fegyverhez nyúltak. Petrovics Péter a temesi tartomány hadaival benyomult a Maros völgyébe, a székelyek lázadozni kezdtek, a rendek egy része pedig, Kendi Ferenc és Bethlen Farkas vezetésével, várakozó álláspontra helyezkedett. 1550 szeptemberének elejére a barát helyzete kritikussá vált, de páratlan energiája most is átsegítette a bajon. Ellentámadásra indult, s ostrom alá vette Izabella királynét Gyulafehérvárott. Hat heti harc után az asszony föladta a küzdelmet, s követek útján tudatta a baráttal, ismét „kegyeibe fogadja”. Az engedékenység jókor jött – talán nem is véletlenül –, mert a Szapolyai-állam ellen egyszerre háromfelől is támadás indult: Kászim budai pasa Lippánál, a moldvai had Berecknél, a havasalföldi vajda a Vöröstoronyi-szorosban tört földjére. A barát-helytartó október 29-re fegyveres országgyűlést hívott össze Tordára, s az általános rémületet fölhasználva sikeresen mozgósította híveit. November elején meg is fordította a hadi helyzetet: Petrovics Péter temesközi várait Varkocs Tamás váradi kapitány rohanta le, Éliás (Ilie) moldvai vajdát maga György barát szorította ki a Kárpátokon, a havaselvieket Kendi János futamította meg, Kászim pasát pedig Török János hunyadi főispán kényszerítette visszafordulásra.

A nagy veszedelem elmúlt, a királyné megtört. November 30-án, Gyulafehérvárott látványos könnyhullatással békült ki a helytartóval, fogadta el a bátori egyezséget. A barát pedig most már végképp meggyőződött róla, hogy a {431.} királyné jelenléte kettős tehertétel. Személyesen az ő számára azért, mert abban a pillanatban, mikor ő eltért a néhai János király politikájától, a hatalomért küzdő asszony lett a hű Szapolyai-pártiak természetes vezetője. Az ország számára pedig azért, mert (a helytartó legalábbis erről volt meggyőződve) mindig rosszkor, mindig rossz felé változtatja politikájának irányát. S most, 1550-ben az is kiderült, hogy Izabella, ha vele nem is mérkőzhet, de meri és tudja mozgósítani támogatóit.

A barát tehát elszánta magát arra, hogy nekikezd a bátori egyezmény végrehajtásának. Csak azt nem tudta, hogy míg ő saját uralkodója, saját alattvalói ellenállását fegyverrel letörve nyitott utat a Béccsel való együttműködéshez – odaát újból, sokadszor leírták Magyarország ügyét a sürgős tennivalók közül. I. Ferdinánd 1550-ben az augsburgi birodalmi gyűlésen életében először komolyan összeveszett bátyjával, V. Károllyal. Az öcs nem számíthatott többé a Német Birodalom segítségére a tervezett erdélyi vállalkozásban, s ez most, mikor a török bevégezte soros perzsa háborúját, véresen súlyos figyelmeztetés volt. A bécsi király egy pillanatra el is bizonytalanodott, s fölajánlotta Fráter Györgynek, halasszák el a megállapodás végrehajtását. A helytartó azonban már túl messzire ment ahhoz, hogy egyszerűen visszaléphessen. Izabella külön is gondoskodott róla, hogy lépéskényszerbe kerüljön: hamar felszárítva gyulafehérvári könnyeit, ismét jelentkezett a szultánnál, újból panaszt emelt a barát „árulása” miatt, s fiának az „Erdély királya” címet kérte. Leghűbb szövetségese, Petrovics Péter, s többi párthíve, a békési nagyúr Patócsy Ferenc, a felvidéki arisztokrata Balassa Menyhárt most is támogatták. Petrovics még azt is megtette, hogy fölajánlotta a rég vitatott Becsét és Becskereket a töröknek – amennyiben az a helytartót letaszítja posztjáról. 1551 májusában újból kitört a lázadás Erdélyben, Gyulafehérvárat Fráter Györgynek ismét szabályos ostrom alá kellett fognia.

Vajon mi indíthatott arra magyar főurakat, hogy ilyen lealázó módon alkudozzanak a szultánnal? Ha teljesül, amit György barát s Erdély urainak többsége akart, azaz a Habsburg-királysághoz való csatlakozás – a török mindenképpen bekövetkező támadása először a határvidéket fogja elsöpörni. Tehát a Temesközt, Petrovics birtokát; s a Tiszántúl déli részét, ahol a Patócsyak jószágai feküdtek. Azon tehát, hogy a Habsburgok esetleges segítségében pont ők bíztak a legkevésbé, kár lenne csodálkozni.

I. Ferdinánd, nem mervén vállalni, hogy a 25 éve várt kedvező pillanat eljöttekor gyengének mutatkozzék, 1551 nyarán hadat indított Erdély átvételére Giovanni Battista Castaldo olasz zsoldosvezér, Nádasdy Tamás országbíró és Losonczi István vezetésével. A létszám alig 6–7000 fő: „seregnek kevés, követségnek sok”, mondta egy epés megfigyelő.*ASCANIO CENTORIO DEGLI HORTENSI, Commentarii della guerra di Transilvania. Vinegia 1564 – Budapest 1940. 68. Harcolnia mindenesetre {432.} már nem kellett Castaldo zsoldosainak. Fráter György június elején csatát nyert az Izabella felmentésére siető Balassa Menyhárt és Petrovics Péter hadával szemben, június 7-én pedig Gyulafehérvár is megadta magát. 19-én Izabella királyné a gyermek II. János király (János Zsigmond) nevében kétségbeesve fogadta el a Szászsebesen előkészített, György barát által elébe rakott lemondó nyilatkozatot. Castaldo bevonult Gyulafehérvárra, Báthori András röviddel rá átvette a tervesi tartomány kormányzását. Július 26-án a kolozsvári országgyűlés is tudomásul vette királynéja lemondását, s I. Ferdinánd uralmának helyreállítását. Augusztus 8-án Izabella távozott Erdélyből, előbb Kassára, majd Sziléziába utazván. Petrovics Péter Munkács várát kapta Temesvárért cserébe.

Biztató kezdet – de a délkeleti égbolton már gyülekezni kezdtek a viharfelhők. Ferdinánd sztambuli követe, Malvezzi már 1551. július 18-án azt jelentette haza, hogy a szultán az erdélyi hadmozdulatok miatt támadási parancsot adott Szokollu Mehmed ruméliai beglerbégnek – őt magát, a követet pedig fogságba vetette. Augusztus 3-án Mehmed pasa már Szalánkeménen állt seregével, s itt kapott hírt arról, hogy Fráter György, mint 1543 óta mindig, ez évben is beküldte a 10 000 Ft-os adót a szultán kincstárának. Levélben kérdezte hát meg a barátot, mit is akar tulajdonképpen – de míg a válaszra várt, elfoglalta Becsét, Becskereket, Csanádot és Lippát. Temesvárt is bevette volna, ha az új várparancsnok, Losonczi István nem védi magát oly vitézül. Az elért sikerek, no meg a kapott busás ajándékok megenyhítették a beglerbéget, s így hajlandó volt elhinni, amit Fráter György mentegetőzésében olvasott: hogy tudniillik valójában Petrovics volt az áruló, hiszen, lám, az ő váraiba került Ferdinánd őrsége! A hadjáratot török szokás szerint Kászim napján, október végén befejezte, de hazavonulása csak pillanatnyilag oldotta meg György barát gondjait.

Kétségtelen, két fontos dologban teljesült Erdély helytartójának óhaja: a Habsburgokat sikerült belevinnie a békeszegésbe, s eltávolította Izabella királynét a színről. A török azonban azonnal akcióba lépett, s fájdalmasan nagy darabot hasított ki Erdély délkeleti védővonalából. A rendek érthetően nyugtalankodtak – ugyanakkor a Habsburgok segítsége, noha időközben újabb erősítés érkezett Sforza Pallavicini generális vezetése alatt, még mindig aránytalanul gyönge maradt. Az, hogy Ferdinánd közben kijárta a barátnak a bíborosi kalapot, ezen a tényen nem változtatott.

Vissza kell tehát valahogy vágni a töröknek, de anélkül, hogy azt komolyan fölingerelné – erre a nehezen kivitelezhető próbálkozásra szánta el magát Fráter György 1551 novemberében. Teljes haderejével – Castaldo zsoldosaitól a magyar rendek segélycsapataiig – Lippa ellen indult, az ellen a város ellen, amelyet Mehmed bég saját bevallása szerint nem is akart elfoglalni, hanem a jobbára rác lakosság önként adta föl neki. A török őrség hamarosan {433.} megadta magát – s a helytartó, vezértársai tiltakozása ellenére, szabad eltávozást engedett a legyőzötteknek.

I. Ferdinánd kezdettől gyanakodott, nem csak csapdába akarja-e csalni hadait Erdély koronázatlan ura? Már az akció elindításakor ezt a nehezen félreérthető parancsot adta Castaldónak: „meghagyjuk és megparancsoljuk neked, hogy ha alaposan meggyőződöl róla, hogy [a barát] valamit tesz, ami nyilvánvalóan veszedelmünkre szolgálhat, ez esetben azt cselekedd vele, amit országunk és hű alattvalóink érdeke kíván. Ebbeli akaratunkat kötelességed végrehajtani.”*O. UTIEŠENOVIĆ, Lebensgeschichte des Cardinals Georg Utiešenović, gennant Martinusius. Wien 1881. 273. A zsoldos tisztek valamennyien féltek Erdélyben, s félelmüket Nádasdy és társai gyűlölködése a barát ellen (az országbíró Maylád István sógora volt!), valamint a törökkel való szüntelen érintkezés csak tovább növelte. A lippai őrség elengedését, majd a zsoldos katonák téli szállásainak erdélyi falvakban való kijelölését valamiféle ellenük tervezett merénylet előjátékának hitték. Fráter György, aki ki akarta várni, milyen lesz a török reakciója, igyekezett lecsillapítani az alaptalan gyanakvást: még azt is megtette, hogy testőrségét elküldte maga mellől. Castaldo, a Habsburg-hadak parancsnoka ebben már csak a kedvező alkalmat látta.

Sforza Pallavicini kapott parancsot a végrehajtásra, Marc Antonio Ferrari, korábban a magyar helytartótanács, 1551 nyara óta viszont Castaldo titkára szolgáltatta a szükséges információkat, s vezette az éjszakai orvtámadókat a helyszínre, Alvincra. 1551. december 16-áról 17-ére virradó éjjelen az orgyilkos merénylők lemészárolják Fráter Györgyöt, Erdély helytartóját, a római egyház bíboros püspökét.

A merényletet I. Ferdinánd tudtával és beleegyezésével követték el, erre több közvetlen bizonyíték is fennmaradt. A barát-helytartó kétségtelenül hibát követett el, mikor beengedte országába a Habsburg-hatalmat. Az alvinci gyilkosság megakadályozta benne, hogy megpróbálhassa helyrehozni ezt a hibát. A bécsi király viszont tettével csak saját tehetetlenségét ismerte be: mivel arra nem volt képes, hogy hathatós segítséget nyújtson Erdélynek, eltétette láb alól azt az embert, aki le tudta vonni a megfelelő következtetéseket erőtlenségéből. Ez pedig azt jelentette, hogy az önálló keleti magyar állam létezésének problémája 1551-ben sem oldódott meg.

Míg Castaldo visszahódított tartományként a királyi Magyarországhoz csatolta a Tisza mentét és Erdélyt, a szultán, felbőszülve az ellene elkövetett áruláson s ellenfelei térnyerésén, 1552-ben nekizúdította seregét a magyar végváraknak. Kiderült, hogy I. Ferdinánd és országai egyáltalában nem készültek föl a könnyen előre látható támadásra. A hadjárat során elesett egy sor magyar határvár, közöttük Veszprém, Drégely, Szolnok, Lippa, Temesvár, {434.} Karánsebes és Lugos. Egyedül a Dobó István által védett Eger vára tudta kiállni az ostromot.

Csak a vak nem láthatta, hogy – 1526 óta ezúttal először – a török támadás éppen a volt Szapolyai-állam délkeleti védővonalaiból hasította ki a legnagyobb darabot: elveszett az egész Temesköz, el Arad megye és a Maros teljes alsó szakasza. A zsoldoshadak leszerepeltek – Lippáról az Aldana kapitány vezette spanyol őrség egyszerűen elfutott –, Losonczi István halála Temesvár elestekor pedig külön kiemelte az áldozatvállalás hiábavalóságát.

Közben pedig az erdélyi három nemzet ismételten bizonyította, hogy az éppen most elbukott államhoz nem sok köze volt. A szászoknak sikerült elérniük, hogy adójukat az erdélyi országgyűléstől függetlenül ajánlhassák meg, s teljesen kivonták magukat a vajda hatásköre alól. A székelyek adómentességük helyreállításán fáradoztak. Mindhárom „natio” ragaszkodott hozzá, hogy veszély esetén külön-külön állítson ki katonaságot. I. Ferdinánd pedig, megelőzendő egy esetleges ellene irányuló szervezkedést, megtiltotta, hogy az erdélyi rendek maguk hívhassák össze saját országgyűlésüket. A Tiszántúl és a Tisza mente nemessége az Erdélyben tartott országgyűlések helyett a Nyugat-Magyarországon tartottakra kezdett eljárni, hiszen – elvben – csak királyt cserélt, nem országot.

Az 1552-es vereségek nyomasztó hatásához hamarosan a török nyílt beavatkozása járult. Szultáni fermánok, a román fejedelmek és a határ menti török bégek levelei szólították föl ismételten az erdélyieket Izabella és fia visszahívására. A megrettent erdélyi diéta még 1552-ben úgy határozott, hogy tovább fizeti a szultánnak az évi 10 000 forintos adót. Castaldo és a Ferdinánd király által kinevezett vajda, ecsedi Báthori András hiába tiltakozott: a tárgyalások vezetését az a Haller Péter vállalta magára, aki korábban a szász ellenzék vezetője volt! Az 1552 őszén megkezdett tárgyalásokon Haller egyenesen olyan javaslatokkal hozakodott elő, hogy az erdélyiek eltávolítják a német hadakat, s új vajdát választanak, ha a szultán visszaadja a Temesközt.

Ez persze egyelőre csak terv maradt, s Ferdinánd ígéretei még valamennyire tartották a lelket az emberekben. Csak a déli Tiszántúl mindenkinél fenyegetettebb nemessége unt rá a kiszolgáltatottságra: már 1553 nyarán, a Kerekiben tartott rész-országgyűlésen visszahívták királynőjüket, s egyben segítséget kértek a budai pasától. Petrovics Péter azonnal közéjük sietett kisebb lovascsapattal: a kereki lázadók, Ártándy Kelemen, Patócsy Ferenc, Bethlen Gábor azonnal csatlakoztak hozzá. Erdélyben is akadt egy-két támogatójuk Kendi Antal és Hagymássy Kristóf személyében, s a székelyek is hajlandónak mutatkoztak a csatlakozásra.

A lázongás kezdetére Castaldo kormányzása teljes csődbe jutott. 1552-ben a harcoktól távol maradó zsoldosai (akár fizették őket, akár nem) az erdélyi {435.} városok kirablásával és fölgyújtásával növelték rossz hírüket. A generális teljesen megzavarodott, s miután a bizalom helyreállítása helyett csak egy újabb gyilkosságra futotta erejéből (ezúttal Rareş István moldvai vajdát ölette meg), 1553 elején a király végül hazarendelte. A zsoldossereget is kivonták Erdélyből, nélküle könnyebb volt rendet csinálni, mint vele. Petrovics és Patócsy felkelését már az új vajdák, Kendi Ferenc és az egri hős, Dobó István verte le, miután a mozgalmat a török az újabb perzsa háború miatt nem volt hajlandó támogatni.

A szultán persze nem mondott le Erdély ellenőrzésének visszaszerzéséről. Az 1552-es hadjárat bebizonyította, hogy az erőviszonyok a dunai hadszíntéren nem változtak: a török változatlanul nem tudja áttörni a Habsburgok magyarországi védőfalát – de taktikai fölénye most is vitathatatlan. A perzsa hadszíntéren ezúttal is hamar véget értek a harcok, s 1554 nyarán a török hadak ismét támadásba lendültek Magyarországon: az eredmény ezúttal Salgó és Fülek elfoglalása. Közben pedig újabb parancsvivő érkezett Sztambulból Erdélybe, a Szapolyaiak visszahívását követelve a három nemzettől. A nyomaték kedvéért Szulejmán Lugost és Karánsebest visszaadta Petrovics Péternek – Ferdinánd pedig most is képtelennek bizonyult a hathatós segítségre. Tehetetlenségét beismerve, Bécs 1555 elején maga fizette be Erdély adóját a portai kincstárba, s egyben alkudozni kezdett egy újabb békekötés lehetőségéről.

A szultán a felajánlkozást azzal a feltétellel volt hajlandó meghallgatni, ha a Habsburgok föladják Erdélyt. A bécsi követeknek, Verancsics Antalnak és Busbecq lovagnak átadott válasz 1555 novemberéig adott haladékot Ferdinándnak – s ugyanez év október 7-én külön fermán készült az erdélyiek számára, török támadással fenyegetve őket, ha nem hívják vissza János király fiát.

A román fejedelemségek harcra készültek, az alföldi török helyőrségek szintén, a Tiszántúl Petrovics Péter vezetésével újból föllázadt. Az 1555. december 23-án Marosvásárhelyen összeült erdélyi diéta nyíltan megüzente a királynak: „Kedves volt minékünk keresztény fejedelem alá menni, a római császárral összeköttetésben lenni, de Isten nem akarta, hogy ez állandó legyen. Az ellenség közelsége, sokasága, hatalma, s az attól való félelem miatt, ki ázsiai gondjaitól megszabadulva egész erejével minket fenyeget. Mert megizente, hogy hazánkat tűzzel-vassal emészti meg, minket, nőinket, gyermekeinket, családunkat kiirt. S hogy meg is teszi, abban bizonyos lehet, aki Lippát, Temesvárt elesni látta. Kettő közül tehát egyet kérünk: vagy akkora erővel segít meg minket felséged, mi Szulejmánnak ellenállhat vagy eskünk alól feloldozni kegyeskedjék”.*EOE I. 475.

{436.} Igazából már nem vártak válaszra. Balassa Menyhárt országos főkapitány 1556 januárjának végére újabb országgyűlést hívott össze Tordára. Mindenki tudta, az elszakadás kimondása lesz a napirend. A vajdák (Kendi és Dobó) adományokkal próbáltak néhány befolyásos embert visszatartani – eredmény nélkül. A Tordán megjelentek (főleg székelyek és magyarok) kimondták Izabella és fia visszahívását, Petrovics Péter hadainak beeresztését. Március 12-én már az ez utóbbi által szervezett szászsebesi országgyűlés hozta meg a végső határozatot: „Annak okáért ez mai napon a mi urunk gyermekét, a János király fiát vettük magunknak fejedelemül és királyul egyenlő akaratból, kinek az ő méltósága szerént minden hívséggel mint urunknak leszünk és vagyunk is.”*EOE I. 481.

Az özvegyért és a gyermekért követség indult. Krakkóba igyekeztek, a lengyel székvárosba. Bécs figyelméből az elmúlt években ugyanis még arra sem tellett, hogy Izabellát Oppelnben marasztalják. A megígért sziléziai hercegségeket oly nyomorúságos körülmények között akarták átadni neki, hogy végül jobbnak látta öccséhez, Zsigmond Ágost lengyel királyhoz menekülni.

Míg az erdélyi urak a krakkói udvar érthetően szíves fogadtatásának örvendtek – I. Ferdinánd június 14-én levélben jelentette be a szultánnak: Erdélyt visszaadja János Zsigmond kezére. A meghátrálás, mint rendesen, elkésett. Khádim Ali budai pasa serege már májusban ostrom alá vette Szigetvárt. Izabella és János Zsigmond hazaindult, s október 22-én ünnepélyesen bevonult Kolozsvárra. Petrovics Péter és Balassa Menyhárt – román segédhadak támogatásával – sorra foglalta el a királyi várakat. Gyulafehérvár és Gyalu hódolt meg elsőnek, Bornemisza Pál, az I. Ferdinánd által 1551-ben kinevezett erdélyi püspök menekülni kényszerült egyházmegyéjéből. S bár a románok nemsokára hazavonultak, Déva, Fogaras, Bethlen, Huszt és a szász városok is hamarosan kitűzték a Szapolyaiak zászlaját. Komolyabb ellenállás jószerével csak a Tiszántúlon mutatkozott, ahol Váradot egészen 1557 áprilisáig védte a magára hagyott helyőrség, s ahol Gyula várát csak 1566-ban foglalja majd el – a török. Magában Erdélyben Dobó István Szamosújvár hosszú védelmezésével ismét megmutatta, hogy ő a legderekabb magyar várkapitány – de 1556 novemberében neki is be kellett fejeznie az értelmetlenné vált ellenállást. Gömört és Tornát Bebek Ferenc, Sárost Tárczay György, Abaújt és Zemplént Perényi Gábor vitte át a Szapolyaiak táborába. A Szapolyaiak állama újraalakult, s ráadásul most már önmagától létezik, a külső kényszer mellett a belső erők is fennmaradásán munkálkodnak.

{437.} JÁNOS ZSIGMOND „FEJEDELEM” ÉS BÁTHORI ISTVÁN „VAJDA”

Az 1556-ot követő, közel negyvenesztendős időszak eseménytörténete hasonlít az 1526–1551 közötti évekére. Izabella visszatérésére Habsburg Ferdinánd király háborúval reagált – s a hadakozás kisebb-nagyobb szünetekkel eltartott az 1570-es évek derekáig.

1557-ben a Szapolyai-házhoz pártolt Felső-Tisza vidéki főurak sorra foglalták el a legfontosabb királyi várakat: Váradot, Husztot, Tokajt. Csak Gyula és Világos állott sikerrel ellent. Puchaim generális kétszeri ellentámadása csak kisebb eredményeket hozott, azt is csak Zemplén megyében. Izabella uralma így ismét Kassáig ért. 1557 végétől viszont Ferdinánd híveié a kezdeményezés, elsősorban Telekessy Imre felső-magyarországi főkapitány jóvoltából.

1559. január 31-én Ferdinánd király fegyverszünetet kötött a törökkel, s ezután az erdélyi harcok hevessége is csökkent. Csakhogy még ugyanez év végén (november 15-én) meghalt Izabella királyné – s ezzel újrakezdődött a hadakozás, tülekedés. Zay Ferenc kassai főkapitánynak sikerült elpártolásra bírni Izabella magyarországi főkapitányát, Balassa Menyhártot. A nevezetes „árultatás” nyomán – amihez egy sor Felső-Tisza vidéki nagyúr is csatlakozott – 1561 végére Gyulafehérvár fennhatósága gyakorlatilag nem terjedt túl Bihar és Máramaros megyéken (egyedüli nevezetes kivétel: Munkács vára). A következő néhány év háborúskodása alatt néhány fontosabb vár ugyan többször is gazdát cserélt (Szatmár, Tokaj, Nagybánya stb.), de a tényleges birtokviszonyok huzamosabb időre már nem változnak. Csak II. János seregének hadadi csatavesztésekor (1562. március 4), majd Schwendi generális 1565. nyári nagy támadásakor tűnt úgy röpke pár hónapig, hogy a Habsburg-tábor veszélyeztetheti a Szapolyai-állam létét. Egy évre rá már a szultán seregei járták Magyarországot, s az új királynak, I. Miksának ismét meg kellett tanulnia apja leckéjét: a török haderő még mindig képes visszafordítani a magyarországi hadiszerencse kerekét. A nagy Szulejmán ugyan meghalt Szigetvár ostroma közben, a derék Schwendi pedig 1567-ben megszerezte Munkácsot, 1568. február 17-én Drinápolyban mégis létrejött az a béke, amely harmadfél évtizedre viszonylagos nyugodalmat biztosított az agyongyötört Magyarországnak – s egyben kockázatos provokációvá emelt minden, a Szapolyaiak elleni próbálkozást.

Valóban, a szokásos pár évi diplomáciai huzavona alatt már elcsendesedtek a fegyverek, s 1571. március 10-én Miksa császár már ratifikálhatta Erdély uraival a speyeri békekötést. S hiába vonatkozott a szerződés csak a Szapolyai-dinasztiára – János Zsigmond 1571. március 14-én meghalt, s az utódjául megválasztott Báthori István ellen Miksa már nem mert fegyverhez nyúlni. Csak közvetve, illetve a Rueber kassai főkapitány szervezkedése fölötti {438.} szemhunyással kísérelte meg az Erdély ügyeibe való beavatkozást. A Béccsel paktáló trónkövetelő Bekes Gáspár csatatéri vereségével (1575. július 10, Kerelőszentpál) azután ez a fajta beleszólás is ugyanolyan véget ért, mint a korábbi diverziós kísérletek.

31. térkép. Az Erdélyi Fejedelemség kialakulása

31. térkép. Az Erdélyi Fejedelemség kialakulása

Ha a hadszíntér keletebbre tolódott is, ez a kevés eredménnyel zárult, de elég sok vért követelő hadakozássorozat nyugodtan lejátszódhatott volna valamikor Fráter György halála előtt. Még feltűnőbb az a szinte már tragikomikus hasonlóság, amely a csatazajt ezúttal is végigkísérő béketárgyalásokat köti 1551 előtti előzményeikhez.

A speyeri egyezmény is fenntartja az egész Magyarország egységének elvét, mint annak idején a váradi tette. „II. János” ugyan lemondott az apjától és Fráter Györgytől rá hagyott királyi címről, s megelégedett az „Erdély és Magyarország részeinek fejedelme” titulussal. Függése azonban a magyar uralkodóktól pusztán névleges, hatalmát férfi utódai öröklik, s ha lemondana, vagy mégis elvesztené országát, Sziléziában kap kárpótlást – pontosan az emlékezetes Oppeln és Ratibor hercegségeket. S hogy a Váradhoz, Bátorhoz való közelítés még pontosabb legyen, ez a megállapodás is titkosnak minősült, mint korábban János Zsigmond és Miksa 1565-ös, hamvában holt szatmári {439.} megegyezése is. S ha Speyert nem, ezt a szatmári megállapodást csak beárulta Miksa császár a Portának ugyanúgy a török bosszújától megrémülő erdélyiek „megtérésére” számítva, mint apja tette 1540-ben, Várad esetében.

Maradt, még Speyer után is, az új állam bizonytalan közjogi helyzete. Izabella, majd János Zsigmond uralmát csak a török, Lengyelország és Franciaország ismerte el. Az országnak nincs neve, uralkodói a magyar királyi címet használják: Izabella hivatalosan „Magyarország királynője”, János Zsigmond pedig „II. János választott magyar király”. Báthori István címe a külföld előtt (kivéve persze Sztambult) sokáig egyszerűen „vajda”. Marad az időnként fölbukkanó, gyakorlati hasznot alig kínáló, s ezért komolyabb következmények nélküli francia fölkínálkozás (1555–1556-ban Párizs aktívan segíti Izabella hazatérését). Marad a román fejedelemségek eszköz szerepe az Erdélyre gyakorolt külső nyomás érvényesítésekor. 1556-ban Sándor (Alexandru Lăpuşneanu) moldvai és Petrásko (Pătraşcu) havaselvi fejedelem (török parancsra) fegyveres betöréssel készítette elő az utat Petrovics Péter vállalkozásához. 1561-ben viszont a Habsburg segítséggel uralomra jutott görög származású Heraklidész Jakab („Zsarnok vajda”, „Despot vodă”) Balassáékat segítette lázadásukban mint Moldva fejedelme.

S végül, de semmiképpen sem utolsósorban, a török magatartása is maradt, amilyennek korábban megismertük. A szultánok Magyarország keleti felét elvileg sajátjuknak tartották, s védenceik ottani uralkodását csak kegyes akaratuknak tulajdonították. Hűbéri adót követeltek tehát azoktól, s ragaszkodtak hozzá, hogy csak jóváhagyásukkal, s az általuk kibocsátott kinevező-beleegyező irat, az „athname” kézhezvételével kezdhessék meg kormányzásukat. Szulejmánnak az ifjú II. János részére kiállított athnaméja szó szerint megismételte a János királynak 1528 februárjában küldött szövetséglevelet. Báthori István megválasztásakor pedig már ott várakozott a magyar renegát Amhát csausz, kezében a Sztambulban kiállított, de azért a Porta bölcsességéből szintén Báthori nevére szóló fermánnal. Ha a szöveg változott, a hang parancsolóbb lett is, a lényeg maradt:

„Erdély vajdája Báthori István!… Régulta immár az Erdély ország az én oltalmam alatt volt, az Erdély ország igaz olyan országom nekem mint egyéb országaim, igaz úgy oltalmaztam mindenek ellen mint egyéb földemet. Mostan is azon módon akarom mindenben oltalmazni minden ellenség ellen. Minden rendbeli urakat, tiszttartókat, várakat, városokat, kastélyokat, palánkokat, falukat, tartományokat, porkolábokat, községet azon állapotban, azon rendben akarom megtartani, mint ez ideig voltak; valami az Erdélyhez tartozik, Birodalmamat nézi, vagy Magyarországban, vagy Erdélyben…

Annakokáért én az te énhozzám való hűséged szerint az Erdélyországot az én hatalmamból néked megadtam.

…úgy tudjad, hogy téged az illet az te énhozzám való hűséged szerint, hogy az urakkal egy értelemben légy és csendességben egyet érts velek.…

{440.} A budai és temesvári beglerbéggel mindenkor egyet érts, tudakozzátok meg egymástól, hogy egyetértvén az ellenség csalárdságot ne vehessen rajtatok.”*EOE II. 459.

Egyebekben pedig – még mindig ugyanúgy, mint a korábbi évtizedekben – majdnem teljes szabadságot engedélyezett a török magyarországi gyámoltjának. Ekkori erdélyi politikájának lényege összefoglalható egyetlen mondatban. Meg akarta, s meg is tudta akadályozni, hogy Magyarország egykori egysége helyreálljon. Amíg tehát a Szapolyai-dinasztia, majd Báthori István és utódai óvakodtak az oda vezető tilalmas lépésektől, minden egyébben önállóan cselekedhettek. Sőt.

Mikor 1565-ben Bécs leleplezte a Porta előtt János Zsigmonddal titokban kötött megállapodását, az ifjú „választott király” úgy határozott, személyesen keresi föl a szultánt, s miként apja tette volt három évtizeddel korábban, tisztelgésével győzi meg a nagyurat hűségéről. A szultán az Erdély elleni támadásokat békeszegésnek tekintette, s ezért jött haddal Magyarország ellen. Az elébe siető ifjú fejedelemnek Belgrádban átadta a már említett athnamét – megtorlásra csak a Habsburg-országrész ellen került sor: Szigetvár bevételén kívül ekkor számolta föl az oszmán hatalom az Alföld keleti felében a királyi Magyarország utolsó bástyáit: Gyula, Világos, Jenő várait.

A figyelmeztetés azért mindenki számára érthető volt. A török hódítani jött Magyarországra, s a Gyulafehérvárral szembeni jóindulat kényszerű közjátéknak volt tervezve egy hosszú játszmában. Olykor-olykor különös kegyképpen néhány morzsát átengedett zsákmányából: 1554-ben Lugost és Karánsebest Petrovicsnak, pár évvel később a kicsiny Deszni várát Zarándban János Zsigmondnak. Közben pedig (ezúttal 1546–1551 emléke kísért) ismételten igényt emelt a legfontosabb erdélyi határvárakra: Lugosra, Sebesre, Váradra, Kerekire, Sarkadra. (Előbb Bebek Ferencnek 1556–57-ben Izabella ellen folytatott portai intrikái idején; később, mikor Bekes Gáspár kínálta föl azokat neki abban a reményben, hogy cserében elnyeri támogatását.)

Az bizonyos, hogy a Szapolyai-dinasztia kihalása bizonyos változást hozott a török erdélyi politikájában. Ez a változás első pillantásra nem tűnik jelentősnek, főleg, mert nem az elvek területén jelentkezik. II. Szelim szultán (1566–1574) 1572 márciusában ünnepélyesen megüzente Báthori Istvánnak: az öreg János király és fia, II. János örökösének, s azok mintájára teljes jogú uralkodónak tekinti őt.

A figyelmesebb szemlélő azonban már ekkor is fennakad azon, hogy a Porta megpróbálja kiterjeszteni a kettős adózású határterületet, természetesen Erdély rovására. Szintén apróságnak tűnik, hogy a szultáni udvar tisztviselői, a vezérpasáktól le a csauszokig és tolmácsokig, kezdik fölsrófolni a maguknak kikövetelt ajándékok értékét. Amikor még csak „az néhai János király” idejével példálóznak, az még hagyján. Már gyanúsabb, ha szemérmetlen {441.} nyíltsággal a két román fejedelemségből befolyó ajándékokat szabják mértékül. A foga fehérét végül 1576-ban mutatta ki Sztambul: az új szultán, III. Murád trónra lépése alkalmával nemcsak a végvárakra emelt igényt újította meg, hanem azonnal megtoldotta Erdély évi adóját is (10 000 arany helyett 15 000). S bár Báthorinak eszébe sem volt tiltakozni, azért megkapta az írott figyelmeztetést: Bekes Gáspár támogatásával a Porta még nagyobb hasznot is szerezhetett volna.

Igaz, a trónkövetelő közben elbujdosott, s pár év múlva Báthori István legvitézebb parancsnokaként fog harcolni Lengyelországban. A szultán azonban ettől fogva rendszeresen tart fejedelemjelöltet Sztambulban. 1580-tól a tizenöt éves háborúig a közben renegáttá lévő magyar nemes, Márkházi Pál játssza ezt a szégyenteljes szerepet. A szolgasorba süllyesztett román vajdaságok útját már előkészítették Erdély számára is, s minden alkalom jó volt, hogy egy-egy lépéssel előrébb lökjék azt rajta.

Báthori viszont minden erejével azon volt, hogy ezek az alkalmak létre se jöhessenek. Kifizette a megemelt adót; szigorúan ügyelt, hogy végvári vitézei ne dúlhassanak a török hódoltságban; üldöztette a szultán által elűzött Bogdán moldvai vajdát és így tovább.

Igen, a két hatalmas szomszéd igényei, követelései változatlanul megszabják, milyen irányban és meddig mehet el az Erdéllyé változott Kelet-Magyarország. 1556 után a történet mégis lényegesen különbözik a korábbitól.

ORSZÁG SZÜLETIK

Elsősorban és mindenekelőtt a közgondolkodásban kezdett gyökeret verni az országrész önállóságát szükségszerűnek tartó vélemény. Az 1556-os fordulatot természetesen még több visszaesés követte. 1556 őszén Szebenben a szász tömegek még föllázadtak a magyarokkal és (közvetve) a törökkel paktáló elöljáróik ellen. A királybíró, Johannes Roth életével fizetett, Haller Péternek és társainak azonban néhány nap alatt sikerült leszerelnie az egyébként társadalmi ellentéteket is napvilágra hozó mozgalmat.

1561-ben Balassa Menyhárt „árulása” a Tisza-vidéki arisztokraták többségét, s velük a familiárisi sorba kényszerült tiszaháti kisnemességet is Ferdinánd pártjára vitte. Többségük nem is tért többé vissza Gyulafehérvár fennhatósága alá. De már a székelyek „támadását”, akik Balassáék izgatására jogaik sérelmeit a Ferdinánd királyhoz pártolással akarták orvosolni, II. János csapatai könyörtelenül elnyomták. Döntő változást egyik megmozdulás sem tudott elérni: az uralkodónak mindig maradt elég támogatója, hogy akaratát érvényesíthesse. 1562-től már több mint egy évtizedig kellett várni, mire Bekesnek sikerült újra „feltámasztania” a székelyeket s néhány forrófejű erdélyi nemesurat. Báthori István pedig már két évtizedes nyugalmi időszak alapjait veti meg.

{442.} Ennek az érési folyamatnak volt néhány döntő pillanata. Olyan mozzanatok, amelyek egyébként simán beilleszthetők az önmagukat folytonosan ismétlő események láncolatába – egymás után tisztáztak egy sor kényes, lényegbevágó kérdést.

Az ilyen kétarcú történések sorában az ifjú Szapolyai már emlegetett tisztelgése a szultán előtt tekinthető az elsőnek (1566). A Habsburg-diplomácia emlékezetes „árulkodása” miatt Erdélyben nagy volt a kétségbeesés, s arra sem sokan vállalkoztak, hogy elkísérjék fejedelmüket a veszedelmes látogatásra. (A történet e tekintetben is ismétlődik: emlékezzünk János király 1528–29-es török tárgyalásaira!)

Az elmúlt 15 év alatt a Szapolyai-állam és a török viszonya egy sor válságon ment keresztül (1551, 1556, 1557–59, 1561). Az érintkezést biztosító tárgyalások általában esetlegesek maradtak: vagy csak alacsonyabb rangú tisztviselők vettek részt bennük, vagy pedig végtelenbe húzódó követjárások lettek belőlük.

A két uralkodó személyes találkozása lezárta e nehéz korszakot. A következő harminc esztendőben országaik – a jellegzetes függőség ellenére – gyakorlatilag felhőtlen jó viszonyban élnek egymással.

A második fordulópont a speyeri egyezmény megkötése. Nem annyira János Zsigmond fejedelmi rangjának elismerése által, hiszen azt a fiatalember korai halála, s ezzel a Szapolyaiak családjának letűnése ismét kérdésessé tette. Sokkal fontosabb volt – s a közbejött bonyodalmak ellenére is végrehajtották – a magyar királyság és Erdély határának kijelölése.

Eddig ugyanis a fejedelemség területe gyakorlatilag a Gyulafehérvár fennhatóságát elismerő nagyurak és nemesek birtokainak területével volt egyenlő. Mivel pedig a magyarországi birtokrendszernek az volt a sajátsága, hogy egyes uradalmak olykor három-négy megyében szétszórt falvakból tevődtek össze, a Felső-Tisza vidékén a két ország földjei mozaikszerűen egymásba mosódtak. Bereg, Ugocsa, Szatmár és Szabolcs megyék, bár 1561 óta gyakorlatilag a Habsburg-hívek kezében maradtak, tele voltak szórva erdélyi fennhatóságú falvakkal. Most, 1571-ben János Zsigmond lemondott ezekről a „tartozékokról”, cserében viszont Miksa is lemondott hívei minden olyan falujáról és birtokáról, amelyek az Erdélynek átengedett Részekben feküdtek. Így pontosan meghúzhatták a határokat: Máramaros, Kraszna, Közép-Szolnok és Bihar a fejedelemséghez kerültek (Nagybánya és Erdőd kivételével); más területekre viszont nem emelhetett igényt többé sem az egyik, sem a másik fél.

A határkérdés rendezése elméletileg hátrányos maradt Erdélyre nézve, hiszen korábban az egész Tiszántúl hozzá tartozott. Ténylegesen azonban csak szentesítette a több évtizedes háborúskodás végeredményeképpen kialakult helyzetet. Arról sem beszélhetünk, hogy a szerződés véglegesen megmerevítette volna a határokat. Egyrészt a déli megyékben eleve Erdélyhez tartozott egy {443.} sor olyan körzet, melyekről Speyerben nem emlékeztek meg – pedig kívül estek a hajdani vajdaság határain (Karánsebes, Lugos; valamint Zaránd és Békés megyék egy része). 1585-ben – utólagos megegyezés eredményeképpen – a Magyarországhoz került Báthori javak kárpótlásaként Nagybánya és környéke békés úton visszakerült a fejedelmek kezébe.

Végül pedig mindennél fontosabb nyereségnek számíthatjuk, hogy az eddig oly sok összecsapásra okot adó határviták nem mérgezhették többé Bécs és Gyulafehérvár viszonyát.

Speyer után nem sokkal ismét lényeges fordulat következett be Erdély sorsában (immár a harmadik). „János király fia” halálával a részország vezetői két, jogilag egyaránt alátámasztható lehetőség között választhattak. Az egyik a speyeri pontok végrehajtása lett volna: a Szapolyai-dinasztia magvaszakadása tálcán kínálta a lehetőséget a hajdani Magyarország maradványainak egyesítéséhez. A másik lehetőséget az 1567. évi gyulafehérvári országgyűlés szolgáltatta, ahol is a rendek a Szulejmán által Belgrádban adott athnaméra hivatkozva törvényt hoztak a szabad fejedelemválasztásról. Az erdélyiek döntése egyértelmű: 1571. május 25-én „minden további vita és szó nélkül” urukká választották somlyai Báthori Istvánt. Ezzel 1556 után másodízben is kinyilvánították: az önállóság nem egyszerűen az uralkodó dinasztiák létezésének tükre.

Ugyanez a választás sok mindent tisztázott a Habsburgok igényeivel, terveivel kapcsolatban is. Miksa császár óvakodott attól, hogy elvitassa a rendek jogát vezetőjük megválasztására. Titkos tárgyalásain megelégedett azzal az engedménnyel, hogy az új fejedelem hivatalosan csak a hagyományos vajdai titulust használja, s címének megfelelően hűségesküt tegyen a magyar uralkodónak. Voltaképpen a speyeri megállapodást érvényesítették – annak lényege nélkül. Ezzel megszűnt hatni a Szapolyai családdal kapcsolatos államjogi fikció másik fele is: az elszakadt keleti országrészek cselekvési szabadságát Bécs az utolsó magyar uralkodóház kihalta után sem tudta kérdésessé tenni.

A negyedik fordulópontnak Bekes Gáspár felkelését, illetve annak vereségét tekinthetjük. A vállalkozás kudarca újabb lépéssel előbbre lökte a Habsburg-ház politikájának változását. A függőség elismertetése ezután már valóban csak elvi igény maradt, a gyakorlati politika lépéseit a beavatkozási kísérletek helyett az önállóság elismerése szabta meg. „A császár ő felsége az vajdához és az ő atyjafiaihoz minden császári kegyelmességgel indultatott… Mint annakelőtte, azonképpen most is meghagytuk, hogy [Rueber kassai főkapitány] az jó szomszédsághoz tartsa magát.”*LUKINICH IMRE, Erdély területi változásai. Budapest 1918. 172.

A kerelőszentpáli csata (Bekes veresége) Erdélyben magában is mély nyomokat hagyott. Báthori keményen lesújtott a lázadókra, az elfogott tisztek {444.} jó részét még a harcmezőn fölakasztatta. Bekes ugyan elmenekült, de sok főrangú cinkosa a fejedelem markába került. Ezeket főbenjáró per alá fogták, s halálra ítélték. A sokat megélt ítélőmester, Wesselényi Miklós sírva olvasta föl a végzést, a vádlottak pedig végső menedékként a magyar király – tehát a Bekessel cimboráló Miksa császár – elé akartak fellebbezni, hivatkozva a magyar állam évszázados törvényeire. Az a Báthori azonban, aki csak pár éve vallotta magát a Habsburg uralkodó egyszerű vajdájának, állama országgyűlésével ezúttal olyan törvényt hozatott, amelynek értelmében a magyar király ezentúl nem rendelkezik törvénykezési joggal Erdély és a Részek fölött. A halálos ítéleteket végrehajtották – a fejedelemség pedig újabb fontos közjogi területen szerezte meg önállósága biztosítékát.

Az ötödik és talán utolsó döntő mozzanat Báthori István lengyel királlyá való megválasztása volt 1575. december 15-én. Ha a Habsburg uralkodók fensőbbségük biztos tudatában követelhettek hódolatot a közjogilag vitathatóan uralomra vergődött Szapolyaiaktól vagy Báthori „vajdától” – Krakkó koronás urával szemben ezt már nem tehették meg. Olyannyira nem, hogy mikor Báthori István (most már „Erdély fejedelme”) távollétében vajdákra bízza a kormányzást (előbb bátyja, Báthori Kristóf, majd annak fia, Zsigmond személyében; 1576. január 28-án, illetve 1581. május 1-én), Bécs már meg sem kísérelte formális követeléseinek fölújítását, sőt utóbb, Báthori István halálakor sem vonta kétségbe Báthori Zsigmond trónra lépésének jogosságát, azaz de facto elismerte a szabad fejedelemválasztást.

Ezeken a közvetlen politikai lépéseken túl elrendeződött néhány másodrendű közjogi bonyodalom is az 1556 utáni évtizedekben. 1552-ben Ferdinánd király még egyetemesen érvénytelenítette Izabella és II. János valamennyi birtokadományát. A speyeri egyezség azután orvosolta ezt a tényleges bonyodalmakat legföljebb 1556-ig okozó állásfoglalást. 1559-ben, a trónörökös Miksa főherceg királlyá választásakor fordult elő utoljára, hogy a magyar országgyűlésre meghívták a Szapolyaiakhoz tartozó anyaországi megyék (a „Partium”, a Részek) nemességét. Az 1570-es évek végéig vannak adataink arról, hogy Bécs adóztatni próbálja ugyanezen Részek lakosságát.

A fejedelemség természetesen nem ezektől a lassan, fokozatosan bekövetkező változásoktól támadt önálló életre. Láttuk, elszakadása befejezett tény volt már e folyamat kezdetekor. De csakis ezek révén szerezhette meg magának külső biztonságát és belső nyugalmát. Csakis ezek révén juthatott el arra a pontra, hogy energiáit nem kötötték le többé ellenséges támadások és veszedelmes lázadások. Békét nyert – s ezzel lehetőséget arra, hogy fejlődjön és megerősödjön.

Mert ha a jó szerencse adott is lehetőséget, a józan ész és a ravasz számvetés el is kerülte a sűrűn fenyegető katasztrófákat – egy gyönge Erdély mihamar belesüppedt volna a török uralta balkáni népek nyomorúságába. Rendeződvén a dolgok a Habsburgokkal, a Magas Portához való viszony maradt {445.} a jövendő fejedelemség életének legnehezebb problémája. Az állammá alakulás zavarai sokak előtt megcsillantották a hatalom bűvöletét. Maylád István 1540-ben már tett olyan lépéseket, amelyek Erdélyt ugyanúgy kiszolgáltathatták volna a szultánok kényének, mint azt az egymással vetekedő román vajdajelöltek tették Moldvával és Havasalfölddel. Petrovics Péter, majd Bekes Gáspár, fölajánlva az ország legfontosabb határvárait, ismét fölidézte a Sztambul kegyéért az ország kiárusításával versengő despotizmus megszületésének veszélyét. Említettük Márkházi Pál gyászos portai szereplését is.

Erdély azonban ki tudta védeni ezeket a veszélyes kísérleteket. Miben különbözött román szomszédaitól? Egyrészt társadalmának fölépítésében: az országszakadás lassította ugyan a feudális társadalom fejlődését, de nem kezdte ki annak szerkezetét. A fejedelmek mögött önnön érdekeiket védelmezni tudó erők sorakoztak föl. (Havasalföldön és Moldvában ezzel szemben a török nyomás eredményeképpen a közép- és kisbirtokos réteg tönkrement, a vajdák csak a bojárok szűk rétegére támaszkodhattak.)

Legalább ilyen fontos volt azonban, hogy az erdélyiek, mint a magyar királyság utódai, veszélyes helyzetben számíthattak a Habsburg-hatalom közbelépésére. Kétségtelen, hogy ez a közbelépés sosem bizonyult valóban hatékonynak – de ahhoz elég látványos volt, hogy visszarettentse a törököt. 1551–1556 tragikus eseménysorának pozitív utóhangja, hogy Sztambul jó két évtizedre fölhagyott a nyílt beavatkozási kísérletekkel. Többet ért neki Erdély „szabad hűsége”, mint a fejedelemséget Bécs–Prága felé fordító hódító kísérlet kockázata.

Tudták ezt, méghozzá egyre többen, Gyulafehérvárott is. A törökbarát politika 1556-tól kezdve alapkövetelménye a keleti magyar állam vezetésének. Pedig azok a személyek, akik megszabták a fejedelmi udvar magatartását, a kérdéses évtizedben többször is kicserélődtek.

Az 1556-os fordulat két főszereplőjének a Párkák már csak nagyon szűk időt engedélyeztek. Petrovics Péter 1557-ben, Izabella királyné 1559-ben távozott az élők sorából. Az ifjú János herceget – II. Jánost – körülvevő tanácsosok – valamennyien Izabella udvartartásának tagjai vagy neveltjei – tovább vitték a stafétabotot. János Zsigmond végrendeletének végrehajtói, a „testámentumos urak”, ahelyett, hogy ellenszegültek volna a Báthorit megválasztó országgyűlési határozatnak – megelégedtek egy újabb Speyert jelentő titkos alkuval, Bekes Gáspár Bécs támogatta ellenállásának pedig az ismert kudarc vetett véget.

A személyek változása mögött a hatalmi szerkezet azonossága rejlett. Az uralkodói cím birtokosai magyar főúri dinasztiák sarjai: a Szapolyaiak, majd a Báthoriak. A legbefolyásosabb tanácsurak Izabella és II. János udvarában is a Részek (sőt az óhaza) magyar nemességéből és arisztokratáiból emelkednek ki: Csáky Mihály kancellár, Hagymássy Kristóf, Varkocs Tamás, {446.} Bebek Ferenc, Balassa Menyhárt, Báthori István, Báthori Kristóf, Bekes Gáspár… A kor egyetlen ténylegesen erdélyi nagy családja változatlanul a politikai harcok örök vesztese, a Kendi família.

Változatlan az is, hogy sem a székelyek, sem a szászok nem tudtak igazán beleszólni a gyulafehérvári kormány dolgaiba. Az előbbiek a „támadások” néhány hónapos föllángolásán kívül nem hallatnak magukról. Az utóbbiakban az idő előrehaladtával egyre erősödött a német nemzeti érzület. Mivel viszont a Habsburgok iránt érzett szimpátiájuk ellenkezett a politikai lehetőségekkel, nagy bölcsen alávetették magukat a mindenkori fejedelmek akaratának – anélkül viszont, hogy részt kértek volna a kormányzás gondjaiból. Adóikat megfizették, sőt ezen kívül is szívesen nyújtottak anyagi segítséget az államnak – de ezen túl legföljebb azzal törődtek, hogy privilégiumaikat ne érje sérelem.

Jellemző tünete e hatalmi viszonyoknak, hogy az udvarban élő külföldi kegyencek némelyikének sokkal nagyobb volt a befolyása, mint e két „nemzet” vezetőinek. Izabella királyné, sőt fia is szívesen hallgatott a lengyel Stanisław Niezowski és Stanisław Ligęza szavára; később pedig az olasz Giorgio Biandrata (Blandrata; a királyné, majd János Zsigmond orvosa) vált egyfajta „szürke eminenciássá”.

Mindebben szerepet játszott az uralkodók politikai akarata is. Izabellát 15 év viszontagságai megtanították arra, hogy ne tűrjön el lehetséges vetélytársat maga mellett. 1558 augusztusában meggyilkoltatta országa három vezető főurát, Bebek Ferencet, Kendi Ferencet és Kendi Sándort. A merénylet megszervezője, Balassa Menyhárt 1561-ben pártol majd el János Zsigmondtól: a legvagyonosabb alattvaló lévén – volt miért félnie.

Magyar uralkodók és magyar politikai vezetők szabják tehát meg az állammá alakult Erdély sorsát. Az 1556-ot követő évtizedekben az önmaga sorsát egyre több öntudattal intéző új ország így lényegét tekintve megmaradt annak, amivé alakulásának véres évtizedei alatt vált: a középkori magyar állam keletre szorult maradványának. A külső kényszer leszakíthatta ezt a területet az anyaországtól, megváltoztathatta államformáját, vakmerően új külpolitikát követelhetett meg vezetőitől. A társadalom vezető erőinek gondolkodását, magyarságtudatát azonban nem tudta megtörni.

ERDÉLY ÉS BÁTHORI ISTVÁN KIRÁLY

Az az ember, aki 1571-ben János Zsigmond megüresedett helyére lépett, somlyai Báthori István, nemcsak megőrizte elődei politikai hagyatékát, hanem nagyvonalú új kezdeményezésekkel igyekezett megfékezni a Magyarországot széttörő erőket. Az új fejedelem apja 1530–1534 között János király erdélyi vajdája volt. A család éppen ezen István vajda személyével lép ki az idősebb, Habsburg-hű ág (az ecsedi Báthoriak, István nádor és András erdélyi vajda {447.} ága) árnyékából. Vagyona megnövekszik, a névadó Somlyó várához hatalmas uradalmak (Szatmár, Szinyér) csatlakoznak. István vajda gyermekei házasságaik révén ellenőrzésük alá vonták a század derekán kihaló Várday és Drágffy família vagyonának egy részét, majd az ecsedi ág birtokainak egyes darabjait is. Az 1560-as évek derekától a Tiszától keletre senki nem vetekedhetett jószágukkal.

Az erdélyi történelem viszontagságai a vajdafiak közül éppen a legfiatalabbat, ifjabb Istvánt sodorták a legmesszebb. 1533-ban született, a negyvenes évek elején már Várday Pál esztergomi érseknél, majd a bécsi királyi udvarban apródoskodik, végül 1549-ben Itáliába is eljut, megfordul Padovában, a sok magyar látogatta egyetemi városban is. Talán ez az ifjúkor is hozzájárult, hogy a fiatalember egy életre érzéketlen maradt a reformáció csábításaival szemben. Az viszont bizonyos, hogy ekkor szerezte ragyogó humanista műveltségét.

A politikai fordulatok az 1550-es évek derekán hazatérésre bírták. Izabella visszatértével a családi birtokok ismét a Szapolyai-országrészhez kerültek, s Báthori István is megjelenik a színen: ő köszönti a hazaérkező királynét a rendek nevében! 1559-ben még Izabellától kapja első fontos megbizatását, a Részeket uraló váradi vár kapitányságát. János Zsigmond várháborúiban és diplomáciai vállalkozásaiban is alaposan kiveszi részét. Az erdélyiek egyik legnagyobb katonai sikere fűződik nevéhez: 1564-ben rajtaütéssel elfoglalja Szatmárt és Németit, családjának még János királytól kapott fontos birtokát, melyet 1561-ben Balassa Menyhárt átpártolásakor veszített el. (Igaz, a hadadi csatát is ő veszíti el, még 1562-ben!) 1565 és 1567 között harmadfél évre Miksa császár rabja Prágában: a nemzetközi jog durva megsértésével János Zsigmond hivatalos követeként vetették fogságba, máig sem egészen tisztázott vádaskodás eredményeképpen.

Hazatérve Bekes Gáspárral verseng az uralkodó kegyeiért, s noha az uralkodó végül Bekes mellé áll, mégis ő lesz a speyeri egyezség legfőbb haszonélvezője (pedig Speyert Bekes hozta tető alá!).

Báthori Istvánt birtokainak súlya, népszerűsége és saját energiája együttesen segítette a fejedelmi székbe. A hatalomváltás időszakában – Bekes szervezkedése idején – még föléledt az erdélyi rendek széthúzása. Az uralkodó erélye azonban hamar egy táborba gyűjtötte a legfontosabb erőket. A konspiráló trónkövetelő magányos farkasként kénytelen elmenekülni az ostromlott Fogarasból – egyenesen Prágába (1573). A nevezetes kerelöszentpáli csata napjaiban (1575) az eredetileg a „testámentumos urak” közé tartozó Hagymássy Kristóf csatlakozása fordítja végleg Báthori javára az erőviszonyokat. Márpedig Kerelőszentpál nem csak Erdély sorsáról döntött. A győzelem dicsőségének, hírének nagy szerepe volt abban, hogy a lengyel nemesség végül őt hívta meg királyának – éppen a mágnások által támogatott Miksa császárral szemben.

{448.} S a krakkói tét többet számított egy puszta koronánál; általa került nyugvópontra a keleti Magyar Királyság, most már Erdélyi Fejedelemség és a Habsburg-hatalom fél évszázados viszálya.

Báthori István a 16. század második felének legnagyobb látókörű magyar államférfia volt. Mint partiumbeli nagyúr közvetlenül tapasztalhatta a török világ minden nyomorúságát, megalázó kétoldali kényszereit. Megtanulta hát ő is a leckét: „a törökök nem fogják tűrni, hogy [Erdély ura] akárki legyen; Őfelsége jobban jár, ha rajta lesz, hogy e tartományban egy közbenső ember legyen, aki szolgálatot tehet a tekintetben is, hogy az idő múlásával alkalmas pillanatban Erdélyt hozzácsatolhassák Magyarországhoz” – mondta még 1567-ben Miksa egyik bizalmasának.*VERESS ENDRE, Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel király levelezése. I–II. Kolozsvár 1944. N. 69.

Illúziói nincsenek, ez a mondat is tőle származik: „Nem szed az török császár hada más ember kosarába eperjet.” Az utolsó (1552–1566-os) török háború eseményeiből ő is levonta a súlyos tanulságot: a magyar hadszíntéren jelen levő erők közül még mindig a török a leghatalmasabb, de végső győzelmet aratni már az sem tud.

Ha jól meggondoljuk, ezekben a fölismerésekben semmi új sincsen. István fejedelem néhai I. János király és György barát politikáját teszi magáévá és alkalmazza, igaz, azoknál talán következetesebben és hatékonyabban. De ettől még az azonosság létezik, erről nemcsak a Báthorival érintkező török hatalmasságok beszélnek nyíltan, hanem maga a fejedelem is (pl. mikor Balassi Bálint kiadatási kérelmét tagadja meg – a két János király példájára hivatkozva).

Néhai Szapolyai Jánost két tényező vezette politikájában. Hivatalosan idegen hódításnak minősítette I. Ferdinánd beavatkozását – de igazából mint törvényes, fölszentelt uralkodó védte koronáját egy fegyverrel jelentkező vetélytárs ellen. Későbbi ellenállása pedig – s ez a lényeg – az erőtlennek bizonyult szomszédnak szólt, aki segítséget ígért ugyan, de csak ingerelni képes a törököt, távol tartani már nem. Fráter Györgyöt pontosan e kettős indíték logikusnak vélt föloldása kergette tragédiába.

Báthori István joggal ítélhetett úgy: 1532 óta minden kitörési kísérlet a Habsburgokban keresett támaszt, s mindegyik törvényszerűen el is bukott. Ez a felismerés vezeti őt mint Erdély „vajdáját” arra a Portának látványosan engedelmeskedő s másfelé csak titokban tájékozódó politikára, melynek árulkodó mozzanatait fentebb részletesen is leírtuk. Meg is kapja érte ugyanazt a kettős vádat, amivel annak idején Fráter Györgyöt illették az értetlen szemlélők: „Az ő kedvek szerént formálnak és változtatnak engem, mikor akarják németté és mikor az tetszik törökké.”*VERESS, i. m. N. 157.

{449.} A krakkói trón elnyerésével viszont olyan eszközt kapott a kezébe, amilyennel egyetlen elődje sem rendelkezett. A 16. század második fele a lengyel feudális társadalom virágkora. A gabonatermelés és -kivitel virágzó üzlete addig soha sem látott gazdagságot adott az uralkodó osztálynak. Csak a politikai rendszer öröklött gyöngesége gátolta, hogy Lengyelország Kelet-Európa vezető nagyhatalmává váljék. Báthori pedig Erdélyből épp egy olyan hatalmi szerkezet képviselőjeként érkezett, ahol a központi hatalom minden rendi érdek fölé kerekedve tudott kormányozni.

Az bizonyos, hogy az új király választott országában is magyarnak tartotta magát. Alattvalói meg is orroltak rá, mikor egyszer (még 1577-ben) kiszaladt a száján a beismerés: Isten nem a lengyelek, hanem a magyarok számára teremtette őt. Más kérdés volt viszont, kíván-e élni új erejével régi hazája javára, s ha igen, hogyan?

Az Európa számára sokáig közömbös török kérdés az 1570-es évek elején rövid ideig új dimenziókat kapott. Don Juan d’Austria fényes tengeri győzelme Lepantónál (1571. október 7) reményeket gyújtott, különösen a közvetlenül fenyegetett Itáliában. A következő három év alatt azonban a török összeszedte erejét, s helyrebillentette az erők mérlegét. A spanyol támogatás egyre erőtlenebb, Velence sorra veszti el gyarmatait, s végül 1573-ban békére kényszerül a Magas Portával. Franciaországban a Szent Bertalan-éj (1572. augusztus 24) elindítja a vallásháborút.

A török legyőzésének eszméje csak a pápai udvarban élt tovább – ahogy elsősorban ott élt az elmúlt egy évszázad során is. XIII. Gergely pápa, akinek naptári reformját pontosan István király ismerteti meg a lengyelekkel, éppen a török elleni hathatósabb föllépés reményében a Habsburgok jelöltségét támogatta Lengyelországban. Így amikor a „vajda” gyorsasága és Miksa császár tehetetlen időhúzása az előbbit juttatta hatalomra, a Szentszék igen kínos helyzetbe került, amit nagy szerencséjére hamar föloldott Miksa hirtelen halála (1576. október 12).

Az első normális kapcsolatfelvételre így 1577-ben került sor, amikor is Laureo pápai nuncius pontosan egy törökellenes liga létrehozásába kívánta bevonni Lengyelországot. Báthori válasza egyértelmű: Erdély nevében 40 000 katonát ígér a háborúhoz, már ha a liga valóban létrejön. A lengyel hozzájárulásról egy szót sem szól. 1579-ben az új szentszéki követ, G. A. Caligari hozta a következő törökellenes tervet, megint egy reménybeli ligával kecsegtetve a királyt – aki egészen addig halogatta az érdembeli választ, mígnem a pápa a kirobbanás előtt álló spanyol–portugál háború miatt vissza nem vonta javaslatát.

1581-ig kell várnunk, mire először hangzik el magának Báthorinak szájából az indítvány: a kelet-európai keresztény erőket összefogva kellene a török ellen indulni. Egyelőre ez sem több futó ötletnél, melyet csak a Rudolf császár betegségéről szóló hírek sugalltak. 1582 augusztusában megint István király {450.} pendíti meg a témát a legújabb nuncius, Bolognetti atya előtt, s ezúttal az események a kezére játszanak. A török ismét támad, s Krétát, Velence legfontosabb szigetgyarmatát fenyegeti. II. Fülöp és a pápa egyaránt védelmi szövetségről gondolkodnak. Bolognetti tehát igenlő választ kap Rómából, amire Báthori közli feltételeit: akkor lép be a Ligába, ha a Szentszék, Velence és Spanyolország már megállapodott egymással.

Erről azonban egyelőre szó sem lehet, a legkatolikusabb király és a kereskedő-köztársaság a legelemibb együttműködésre sem képes. A pápa ennek ellenére erőlteti a dolgot, amire – már 1584-ben – a lengyel uralkodó először ahhoz kezd ragaszkodni, hogy előtte Rudolf császár kötelezze el magát az ügy mellett, majd pedig merőben új gondolattal áll elő. Nem tart többé igényt a Nyugat közvetlen támogatására, ehelyett segítse elő a Szentszék, hogy ő meghódíthassa a Moszkvai Nagyfejedelemséget. Ha ez sikerült, egész Kelet-Európa, sőt a kaukázusi népek erejét is a török ellen fordítja. (Az egy éve érlelődő ötletet Lublinban részletezi 1584. április 24-én a pápa megbízottjának, a jezsuita Antonio Possevinónak.) Fél év sem kell hozzá, hogy Róma megadja a tagadó választ. Időközben meghalt a francia trónörökös, a Valois-dinasztia trónja egy protestáns fejedelemre, Henrik navarrai királyra várt (a későbbi IV. Henrik). Spanyolország Anglia megbüntetésére készül (három évre vagyunk a Győzhetetlen Armada fantasztikus próbálkozásától). A Szentszék tehát joggal tartja kilátástalannak, hogy bármi érdemlegeset tehessen Kelet-Európa érdekében. Ezúttal azonban Báthori nem tágít, unokaöccsét, Báthori András bíborost küldi a Szentszékhez, majd segítségül hívja az időközben kegyvesztetté vált Possevinót. A két embernek 1586 nyarán sikerül legalább elvi beleegyezést (és egy nevetségesen kicsi, 25 000 dukátos segélyt) kicsikarni az új pápától, V. Sixtustól. De nem sokkal azután, hogy a jó hír Lengyelországba érkezett, István királyt súlyos betegség verte le a lábáról. 1586. december 12-én hunyt el Grodnóban anélkül, hogy messzetekintő tervei megvalósításához egy lépéssel is közelebb jutott volna.

Meg kell kérdeznünk magunktól, vajon mennyire voltak komolyak ezek a tervek? Törökellenes ligákról, óriási hadjáratokról egy évszázad óta tárgyalt Európa minden valamirevaló országa, de ritka kivételtől eltekintve mindez nem volt egyéb hasznos propagandafogásnál. Ha Báthori lengyel uralmának konkrét törökpolitikáját vizsgáljuk, a gyanú még erősebbé válik. Az a nagyfokú elővigyázatosság, amellyel vajdaként viszonyult a Magas Portához, a lengyel–török kapcsolatban is megjelenik. Lengyel kozákok ütnek a szultán birodalmába? A király visszafogja őket, ha kell, még ki is végezteti az engedetleneket. Moldvai vajdát vagy trónkövetelőt űz el a török? A lengyel király két ilyet is lenyakaztat: Ivan Podkovát (Ioan Potcoavă) 1578-ban, Iancu Sasult 1582-ben.

Ekkora óvatosságot azért nem kívánna a keresztény tervezgetés felületessége! Valóban, az ok nem annyira összeurópai, mint inkább sajátosan lengyel. {451.} Először is: Báthori, a király, részben a Porta támogatásának köszönhette megválasztását! Másodszor: mint a kor uralkodói általában, a külpolitikában maga dönthetett, de minden egyébben, így különösen az állami bevételek megállapításában és beszedésében s a hadüzenetek dolgában a rendeké volt az elsőbbség. Ráadásul a jó előre megállapított királyválasztási feltételek (a nevezetes „Pacta conventa”), melyekre Báthori esküt tett, külön kikötötték a törökkel fennálló béke megtartását.

A lengyeleket hosszú évtizedek tapasztalatai tanították meg arra, hogy ne kívánjanak megmérkőzni a túl hatalmas ellenféllel. Különben is: a Baltikum, a porosz és orosz ügyek fontosabbak voltak számukra. Meggyőződésük olyan erős volt, hogy István király hosszú éveken keresztül szóba sem merte hozni közöttük a török háború ügyét. Az 1577-es és 1579-es pápai javaslatokkal kapcsolatos titkolódzás és halogatás egyáltalán nem volt uralkodói szeszély!

Az Erdélyben más viszonyokhoz szokott Báthori egyszer ki is fakadt tehetetlensége miatt: a magyar katasztrófát hozta föl példának, mire juthat egy ország, ha a tanács meg az országgyűlés vezeti, egymással is marakodva. Segíteni a bajon azonban nehezen tudott. Mint hajdan a mi Mátyás királyunk, a maga korában ő sem volt igazán népszerű. A megválasztását kísérő lelkesedés hamarosan elhalkult, s ahogyan igyekezett szorosabbra fogni a gyeplőt, úgy fordultak szembe vele a rendek. Köznemesi sorból kiemelt személyi titkárát, majd mindenható kancellárját, Jan Zamoyskit majdhogynem közgyűlölet övezte. A királlyá tételében főszerepet játszott Zborowski testvérek egyenesen lázadást szerveztek ellene, s mikor ő a maga szokott módján hóhérpallossal torolta meg a hűtlenséget (1584), az egész ország felzúdult.

S még ha a belső ellenállást idővel el is tudta (vagy tudta volna) csöndesíteni – a külpolitikai helyzet sem hagyott számára sok levegőt. A császár ellenében választották meg, ezért a Habsburg-házzal s a katolikus német fejedelmekkel sokáig feszült volt a viszonya. A gazdag Visztula-torkolati kereskedőváros, Danzig-Gdańsk nem volt hajlandó elismerni uralmát, a megtörésére indított háború pedig (1576–1577) egy meglehetősen kétes értékű békével ért véget. A kereskedővárost támogató protestáns német fejedelmek sem voltak sosem jó szomszédai.

Gdańsk után következett a legnagyobb próbatétel: a lengyel–litván határt fél évszázada egyre jobban nyugatra toló Moszkvai Nagyfejedelemség. IV. (Rettegett) Iván cár a Zsigmond Ágost halálát követő több éves zűrzavart újabb hódításokra használta föl. Báthori 1579–1581 között három nagy hadjáratban megtörte ugyan Iván cár erejét, de végső győzelmet nem tudott aratni. A lengyel rendek kívánságára, melyet ezúttal a Szentszék is erőteljesen támogatott, 1582. január 15-én kénytelen volt belemenni a pápai követ, Possevino által közvetített békébe. Ezután született meg a török kiűzését az orosz trón megszerzésével összekapcsoló ötlet. Az új háború terve eleinte a {452.} lengyel urak dühödt ellenállásába ütközött, de 1586-ban már – különösen a litvánok között – változóban volt a hangulat. A halál azonban nem hagyott időt az uralkodónak, hogy agitációjának végső gyümölcsét learathassa.

A török kiűzésének gondolata tehát kétségtelenül élt Báthori István lelkében. Ahhoz azonban túlzottan jó politikus volt, semhogy egy belpolitikailag, külpolitikailag és katonailag egyaránt reménytelen vállalkozás kierőszakolására fordítsa energiáit. Előbb a feltételeket próbálta megteremteni – másra pedig már nem maradt ideje.

Újra Erdélyre fordítva a szót: Báthori lengyel királysága végül csak a Habsburg-kérdésben hozott jelentős változást (a fejedelemség létének elismerésén túl is).

A Habsburgokkal való ellentét terhét Erdélyből vitte magával az új uralkodó Krakkóba és Wilnóba. Miksa, majd Rudolf a megegyezés feltételéül rendre a speyeri egyezség teljes végrehajtását (azaz Erdély fölötti uralmuk tényleges elismerését) követelték. Báthori viszont 1564–65-ben elveszített családi jószágait, Szatmárt és Németit kívánta visszakapni, s természetesen hallani sem akart a korábbi, a titkos hűségeskün túlmenő engedményekről. A viszályban hiába közvetített (még Possevinót is belevonva) a pápa, Erdélyt illetően csak 1585-ben jutottak valami eredményre (ekkor kerül Nagybánya kárpótlásképpen a Báthoriak birtokába). A Miksa halála után kötött lengyel–Habsburg békét például azért nem volt hajlandó 1584-ben Báthori megújítani, mert az erdélyi tárgyalások még mindig függőben voltak.

Az a tény, hogy a Habsburg-hatalom végül is sem Erdélyben, sem Lengyelországban nem volt képes megingatni uralmát, hamarosan másféle gondolatokat támasztott az uralkodóban. „…hogyha Isten könyörülne rajtunk, és ez mostani császártokat, királytokat [ti. Rudolfot] kit én igen beteges embernek értek, ez világból ki venné, ottan megszabadulnátok, és minden zenebona nélkül szabad választástok lenne… hogyha ez török császártul megkérhetnők, hogy ez maradék nyomorult földet ne üldözné, sőt oltalma alá venné, határt mutatna.”*VERESS, i. m. N. 538.

Más szavakkal: Báthori önmagában látta Rudolf lehetséges utódját. A gondolat a következő években többször is felbukkan, nemcsak a császár súlyos betegsége idején (a Caligari nunciussal folytatott tárgyalásokkor), hanem magyar híveivel folytatott levelezésében is.

Ezzel a fordulattal az erdélyi politika megint visszaérkezett egy olyan elképzeléshez, melyet eredeti formájában még János király próbált megvalósítani 1528–1532 között. Csakhogy az akkorihoz képest vagy többről, vagy kevesebbről van most szó. Többről, ha a török kiverésére a Habsburgok nélkül szőtt terveket komolyan vesszük; kevesebbről, ha elhisszük, hogy a császári ház elleni magyarországi lépéseknél a Portát semmiképpen sem akarták {453.} provokálni. A lényeg ott keresendő, hogy Báthori Istvántól számíthatjuk annak az eszmének folyamatos jelenlétét, amelyik Bethlen Gáboron át Thököly Imréig fog kísérteni. Magyarországnak a Porta árnyékában való egyesítése ez az eszme.

Ez viszont azt is jelenti, hogy Báthori István „vajda” és király politikája változatlanul nem erdélyi, hanem általánosan magyar.

Megfelel ennek az a kép is, amelyet a fejedelemség vezetéséről fölvázolhatunk. A tulajdonképpeni Erdély szülötteinek még mindig alig jutott szerep. A Drágffyak, a Várdayak kihalása, a várháborúk területi veszteségei, a Báthoriak két ágának összebékülése azt eredményezte, hogy István fejedelem országában gyakorlatilag nem maradt arisztokrata család (az uralkodóén kívül). Előnye volt e helyzetnek, hogy a kezdeti zavarok elmúltával nem támadhatott újabb nagy hatalmú versenytárs. Másfelől viszont be kellett tölteni azt a hiányt, amit a nagybirtokosok eltűnése a hatalom gépezetében hagyott.

A fejedelem intézkedései jellemzőek. Előtérbe kerülnek saját rokonai. A vajdai titulust előbb bátyja, Kristóf, majd szabályos dinasztikus elv alapján annak fia, Zsigmond örökli. (Igaz, ez utóbbit hivatalosan olykor a „palatinus Transilvaniae” címmel is illetik – ami viszont egyszerűen „vajda” – lengyel latinsággal.) Megválasztásakor Zsigmond úrfi még gyermek, ezért István úr akaratából kormányzótanácsot állítanak melléje, melynek tagjai között van a „palatinus” nagybátyja, Bocskai István; további két tag (Csáky Dénes és Sombori László) pedig a távolabbi atyafisághoz tartozik. Közben nagyobb lehetőséget kapnak a régi erdélyi családok, melyek eddig a nagy oligarchák árnyékába szorultak. A Kendiek most is élen járnak (Kendi Sándor Somborival és Kovacsóczy Farkassal a kormányzótanácsot felváltó hármas tanács tagja), mellettük a Bánffyak és az Apafiak kezdenek hallatni magukról.

A kormánygépezet legfontosabb része azonban megint másféle emberek kezében maradt. Báthori István pályájának tetőpontján, lengyel királysága idején maga Erdély igencsak korlátozott önállósággal rendelkezett. Külügyeit egészében István király intézte – Krakkóból vagy Wilnóból. A belső dolgokban Kristóf „vajda” még valódi kormányzónak tekinthető. A háromtagú tanács azonban pusztán végrehajtotta azokat az utasításokat, melyeket a Krakkóban működő „erdélyi kancellária” továbbított számára.

Ennek a krakkói hivatalnak a vezetője a felvidéki születésű Berzeviczy Márton kancellár, akinek előbb Kovacsóczy Farkas, utóbb Gyulay Pál volt a helyettese. Itthon, Gyulafehérvárott 1575-ig a Habsburg-országrészből ide költözött magyar főnemes (és volt püspök), Forgách Ferenc volt a kancellár. Utána rövid ideig a Báthori atyafi Sulyok Imre töltötte be ezt a tisztet, Báthori Kristóf vajdasága idejétől pedig a már említett Kovacsóczy Farkas, aki viszont Szlavóniából származott. Jórészt „kívülről” jött emberek tehát, akiknek egyedül a fejedelem szolgálata kölcsönöz erőt. Az erdélyi társadalomhoz alig {454.} van kapcsolatuk. A sajátos egységet nem is a származás biztosította nekik, hanem – legalábbis jelentős részüknek – egyfajta közös műveltség. A kancelláriák személyzete – Forgáchcsal, Berzeviczyvel, Kovacsóczyval az élen – főképpen hajdani padovai diákok közül került ki, annak az egyetemnek magyar hallgatói közül, ahol egykor maga a jövendő fejedelem is eltöltött némi időt. (Mellesleg Báthori első számú lengyel híve, Jan Zamoyski is ott tanult!) Padova Velence fennhatósága alatt állt, a gazdag kereskedőköztársaság pedig régtől fogva megtalálta a törökkel való együttélés szükséges módozatait. Báthori István hivatalnokai az európai szellem kincsei mellett azt is megtanulhatták a híres univerzitáson, hogy a törökkel való barátkozásnak haszna is lehet: a fejedelem politikáját ezért tudták olyan őszinte lelkesedéssel szolgálni.