akol, félszeres akol

korlátfákkal, sövénnyel, deszkával, → garáddal vagy még szilárdabb falazattal körülzárt, rendszerint négyszög alaprajzú kerített terület, amelynek egyik végét, de gyakran két-három oldalát is fedeles → szín, félszer határolja. Az akol szarvasmarhák, lovak, juhok és sertések egykor téli, újabban nyári építménye. A szín rendszerint északnak, ÉK-nek háttal áll; a hosszanti, hátsó oldala deszkával, paticcsal, esetleg trágyával zárt. A lábakon álló színnek gyakran a két rövid vége is fallal zárt, és csak az akol udvara felé nyitott. Az akol eredetileg a nagyszámú állatot tenyésztő vidékeken a → külterjes állattenyésztés legfejlettebb és egyben a legelterjedtebb építménye. Önálló építménytípus, sem morfológiai, sem funkcionális tekintetben nem azonos a → karámmal, a kosárral, (→ esztrenga) az óllal és a → hodállyal. Az akolban → jászol is áll, vagy az udvaron középen (kerekjászol), vagy a szín alatt. A kerítésen egy vagy egymással szemben két nagy kapu van az állatok, ill. a takarmányt szállító szekerek részére. Az építmény mellé gyűjtötték össze az állatállomány téli takarmányát, és ott állt a pásztorok kunyhója is. A szín a csapadéktól véd és a takarmányozást is elősegíti. Kerítése mellett kút áll, a → vályút belülre helyezik. Egy-egy akolban – annak nagyságától függően – néhány, vagy akár 200–300 nagyállatot (ló és szarvasmarha) is elhelyeznek. Amikor még téli szállásul (→ erdei szállás) használták, a → telelőkön állt, újabban a nyári legelőkön találjuk, s a nyári védelmet szolgálja. A teleltetésre szolgáló akolok a hagyományos teleltetőhelyeken, ólaskertekben (→ szálláskert), tanyák mellett, kaszálók szomszédságában, erdőkben stb. álltak. – A karámból és színből álló építményt ismerik az eurázsiai sztyepp nomadizáló népei. A magyarság is – annak ellenére, hogy az akol szó szláv eredetű – az építménnyel a honfoglalás előtt, a török népek körében ismerkedhetett meg. A két hasonló építménytípus a honfoglalás után összefonódott. A 12–17. sz.-i magyar történeti források is színnel ellátott karám jelentéssel említik. Széles körben ismert a nagyarányú állattenyésztéssel foglalkozó területeken, elsősorban az Alföld kiterjedt pusztái szomszédságában. A Hortobágyon a szürke magyar gulya még napjainkban is akolban telel. Az Északi-Középhegységben jobbára egyszerű épülettel összekapcsolt karámot értenek rajta. A Dunántúl folyómenti részein (pl. a Sárközben, a Szigetközben) és a Bakonyban, valamint Erdélyben is azonos funkcióval ismert. – Irod. Szabadfalvi József: Az akol típusa és funkciója (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1970).

Teleltető akol (Debrecen, Nagycsere. 1935)

Teleltető akol (Debrecen, Nagycsere. 1935)