állatmese

népmeséink egyik műfaji csoportja, melyben az állatok az emberekhez hasonló módon gondolkodnak, beszélnek és cselekszenek anélkül, hogy ezzel az emberszereplőkben, az elmondóban vagy a hallgatókban azt az érzetet keltenék, hogy ők most természetfeletti jelenség tanúi, ellentétben a tündérmesével, melyben az emberi módon beszélő, cselekvő állatok mindig természetfeletti jelenségek. A magyar népi állatmesének három fő csoportja van: a) az → ezópusi mese vagy tanító mese (→ farkas és a bárány, a,róka és a holló, a, → tücsök és a hangya, a, stb.); b) a → gyermekmese (→ kismalac és a farkas, a, a → félig nyúzott bakkecske, a, → kacorkirály, a stb.) és c)mondókamese (a kóró és a kismadár, → kakaska és a jércike, a,icinke-picinke stb.). Változataik nagyszámúak, országosan ismertek nemcsak paraszti, de városi környezetben is. Kisebb önálló csoportot alkotnak a → természetmagyarázó mesék, melyek az emberek környezetében élő állatok tulajdonságait, hangját, szokásait magyarázzák és értelmezik („Miért rövid a nyúl farka?”, „Miért haragszik a kutya a macskára?”, „Miért görbe a bolha és miért külüszemű a légy?” stb.). Ezen belül is alcsoportnak tekinthetők a → hangutánzó mesék (→ vadgalamb és a szarka, a, → ludak a tarlón, → malacok az esőben stb.) és az igaz mesék, melyek a mondára jellemző eszközökkel ábrázolni és igazolni törekszenek az állatokkal kapcsolatos, korábban tudományosnak tartott „lélektani” megfigyeléseket (Ne igyál előre a medve bőrére!: a medve nem bántja a halott embert; → Markalf macskája: mi erősebb, a természet-e vagy a szokás? – a természet stb.). Egyes kutatók ide sorolják azokat a párbeszédes gyermekjátékokat is, melyeknek állatszereplői vannak (Hol jártál, báránykám?Gyertek haza ludaim!, tyúkozás stb.). – Az állatmesék népmesekincsünknek mindössze 5 százalékát teszik ki. Az ezópusi mesék aránylag későn, jórészt írásbeli úton kerültek orális költészetünkbe, Pesti Gábor, Heltai Gáspár, Rozsnyai Dávid és mások fordítói-költői tevékenysége eredményeképpen. Az óvómese jellegűek (→ hét kecskeolló, a) a Grimm-mesék származékaként iskoláskönyvek, gyermek-mesekönyvek közvetítésével terjedtek el. Mondókameséink talán a török tekerleme-formával hozhatók kapcsolatba, mely a hódoltság idején még ott a „magas” költészet egyik kedvelt műfaja volt. Csupán a K-európai szláv, elsősorban az orosz meseanyagban napjainkig oly népszerű, a mienknél jóval gazdagabb állatmeseanyaghoz közel álló tréfás, nem didaktikus tendenciájú meséinkről (kacor király, a félig nyúzott bakkecske stb.) tételezhető fel a közvetlen, szájhagyomány útján való átvétel. Nálunk ezek a szorosan óvodás vagy kisiskolás korú gyermekek világához kapcsolódó, népi terminológiával és gyermekmesének nevezett állatmesék a legnépszerűbbek. Az európai állatmesekincsnek négy forráscsoportja ismeretes: a) az indiai irodalmi állatmese-gyűjtemények, b) Aesopus fabulái a középkori példázatgyűjtemények által átdolgozott formában, c) a középkori irodalmi Róka-regény, d) a K-európai szájhagyományban, különösen az orosz nyelvterületen és a Baltikumban elterjedt állatmeseanyag. Ennek egy része mindvégig megmaradt az irodalom területén, más része az irodalomban és a szájhagyományban egyaránt ismert, a K-európai állatmeséket viszonylag későn, csupán a 19. sz. folyamán jegyezték fel. A szájhagyomány rögzítésének idejére Európa valamennyi népénél különböző arányú keveredésben már mind a négy forráscsoport anyaga felbukkan. Az állatmesék és az állatmítoszok egymáshoz való kapcsolata még nincs kellőképpen feltárva. (→ formulamese; AaTh, H, BN 1–299; AaTh 2000–2075 → oktató fabula) – Irod. Thompson, Stith: The Folktale (New York, 1946); Boedker, L.: Indian Animal Tales (Helsinki, 1957, FFC 170); Kovács Ágnes: A magyar állatmesék típusmutatója (Népr. Közl., 1958).