jobbágytelek, jobbágyhely (lat. sessio, porta, fundus)

a földesúr által a jobbágyoknak meghatározott szolgáltatásokért használatra átengedett föld. A jobbágytelek volt a feudalizmus rendszerében a termelés és adózás alapegysége. A telekszervezet Mo.-on a 13–14. sz.-ban szilárdult meg. Fennállását csak a jobbágyfelszabadítás szüntette meg. A jobbágytelek két részből állt: → belső telekből és → külső telekből. Tartozhatott még hozzá ún. telken kívüli állomány (→ haszonföld, → szorgalmi föld stb.) is. A jobbágytelek után a földesurat munka-, termény- és pénzjáradék illette meg (→ robot, → kilenced, → census, → ajándék). A jobbágytelek nagysága függött a → határ kiterjedésétől és a jobbágyok számától. Eredetileg egy jobbágytelek akkora terület volt, amekkora egy jobbágycsalád eltartásához kellett. A jobbágytelek felaprózódása már korán megindult, sok helyen eredetileg sem volt egész telek, csak → résztelek. A jobbágytelek kiterjedésének országos szabályozását első ízben az → úrbérrendezés (18. sz. második fele) során hajtották végre. A telekkel rendelkező jobbágyok elnevezése a telkes jobbágy, marhás jobbágy, szemben az úrbéres külsőséggel vagy belsőséggel sem rendelkező zsellérrel, gyalogjobbággyal. (→ még: félhely, → gyeptelek, → ház ülés, → mansus, → pusztatelek, → telek) – Irod. Szabó István: Tanulmányok a magyar parasztság történetéből (Bp., 1948); Szabó István: A középkori magyar falu (Bp., 1969); Varga János: Jobbágyrendszer a magyarországi feudalizmus kései századaiban, 1556–1767 (Bp., 1969).