sarló

a kaszás, ill. a gépi aratás elterjedéséig az → aratás eszköze. Két alapvető formája: a fogazott és sima élű sarló. Az előbbi mint a helyi kovácsok vagy hámorok készítménye a hagyományos helyi formát szívósabban őrizte. Az utóbbi, a gyári produktumok példája szerint egyöntetűbb. A fogazott sarló tájilag elkülöníthető típusai közül megemlíthető a K-mo.-i, melynek íve felfelé és lefelé erősen, csaknem egyforma mértékben nyitott. Ennek variánsa az ÉK-mo.-i, melynek felső pengevége görbültebb. A D-alföldi típus pengéje viszont alul, a nyaknál is görbült, ezáltal kiugró álla van. Ehhez közel áll az ún. ormánsági típus, a D-baranyai, melynek felső szára nyitottabb és vége laposra metszett. Tájilag nem különíthető el viszont az alul erősen, csaknem bugyrosan görbült ívű sarló, mely gyári készítmény, és a múlt század végétől hazánknak csaknem minden területén felbukkant. A fenti típusok nem csupán egy szélesebb, európai típussor részét alkotják – és ennek megfelelően pl. a keletieknek Moldvában és Ukrajnában találhatók meg a párjai, vagy az északi típusoknak Lengyelo.-ban –, hanem történetileg is igen régi formát őriztek meg. A baranyai típus csaknem tökéletes mása a kelta vagy római kori sarlóleleteknek. – A sima élű vagy kaszasarlók egyöntetően kerek ívűek, és inkább csak méretbeli eltéréseik számottevőek. A nagyméretű aratósarlók csak a Dunántúlon használatosak. Hazánkban csak itt arattak a sima élű sarlóval, míg az ország keleti felében, ha el is terjedt, mint fű-, gaz- vagy vesszővágókat használták, vagy aratáskor marokszedőként. – Lényeges a különbség a használati módban is. A fogazott élű sarlót aratáskor a jobb kézben tartva, a gabonából vele először is annyit, amennyit elérhettek, a bal kéz fele hajtottak. Bal kézzel a gabona szárát nyakban a kalász alatt szorosan összefogták, míg jobbal, jól előrehajolva, hogy a sarlóval minél több gabonát átfoghassanak, a feszesen tartott szálakat hátrafelé való mozgással – mintha fűrészt húztak volna – elmetszették. A sarló fogai hátra, visszafele néztek, így a hátrahúzásnál beleakadtak a gabona vékony, száraz szárába, és azt szinte rágva, fűrészelve metszették el. Az aratás tehát simán, rázkódtatás és lényeges szemveszteség nélkül folyt. A kaszával is lehetett húzva, rántva vágni és pl. a vesszőt így is metszették el vele. Aratáskor azonban a fentitől eltérő módon használták, mégpedig úgy, hogy a bal kezükkel nem fogták össze a gabona szárát, hanem csak oldalra, balra hajtották, hogy hozzáférhessenek, és a jobb kézben tartott sarlóval jobbról balra suhintva vágták el a gabonát, melyet bal kezükkel, majd a jobb kézben lévő sarlóval segítve raktak marokba. A kaszasarlóval való aratás tehát lendületesebben folyt, melynek során kétségkívül több szemet is kivertek, de mindezt ellensúlyozta a gyors munka. Ez a sarlótípus mintegy átmenetet jelentett a kaszával való aratáshoz. Élesítése is úgy történt, mint a kaszáé: kalapálással, majd kaszakővel való fenéssel. A fogazott sarlót, ha nagyon elkopott, a kovácsal fogaztatták, éleztették, egyébként mint mondani szokták, „önmagát élezte”, azaz a használat során csiszolódott. Míg a sarló fogazására esetleg egy szezonban egyszer-kétszer került sor, a kaszasarlót csaknem naponta kalapálták, és naponként többször is kővel fenték. – A fogazott és sima élű sarló, pusztán formai oldalról tekintve, szinte a sarló megjelenése óta egymás mellett élt, csak más-más jelentőséggel. A kőkor egy darabból hasított lapos kősarlói mellett megtalálható volt a szétrepesztett ág vagy szarv hézagaiba rögzített apró silex (kova) kövekből készített fűrészfogas sarló is. A bronzkor sarlói, anyaguk természete következtében inkább simák. De nem hiányoztak ekkor sem a fogazottak. A vaskorban a fogazott sarló vált dominánssá, és a sima húzódott vissza, részben az aratástól eltérő funkciókörbe, egészen addig, amíg a vasgyártás tökéletesedésével egészen finom pengét is nem tudtak viszonylag olcsón gyártani. A 17–18. sz.-tól a szomszédos Ausztriában megindult a sarlóknak – immár a sima élű vékony pengéjű sarlóknak – is a tömeges gyártása, és ezek a 18. sz.-tól hazánk nyugati szegélyétől kezdve egyre szélesebben elterjedtek. Ezek a könnyű és jó élű sarlók az aratásban is versenyre keltek a fogazottakkal, és említett előnyeikre támaszkodva az ország nyugati felében már a kasza elterjedése előtt, átvették a fogazottak szerepét. A sarló egyidős a termelő gazdálkodás kialakulásával, bár kezdetben funkciója több irányú volt. A sarló kezdeti formája, a horgas sarló, melynek görbe pengéje a nyélhez egyenes nyakkal kapcsolódott, még egyaránt szolgált a fű, gaz, nád vagy az ágak levágására. A döntő változást a specializálódásban az hozta, hogy a nyaka, a penge ívéhez képest visszatörött, miáltal az eddigi vágás helyett a gabonát a fogas sarlók fent ismertetett használati módja szerint hátrafelé húzva metszhették. Ez a formai átalakulás a kelta korban következett be, a vaskor elején, amikor a mezőgazdasági termelés és ezen belül a szemtermesztés is addig nem tapasztalt magas szintet ért el. Ez a gazdasági fellendülés hozta létre lényegében az új, az ún. ívsarlót is, melynek legkorábbi emlékei a Kárpát-medencében és az Alpok területén, a kelta leletek közül kerültek elő. Ezt a típust terjesztette el még szélesebb körben, ill. tette tartóssá elterjedtségét a római terjeszkedés. Hazánk területén tehát e forma kialakulásának idejétől kezdve ismert és azóta kontinuusan él. – A magyarság a sarlóval jóval a Kárpát-medencébe való érkezése előtt megismerkedett, és nemcsak a horgassal, hanem a fejlettebb típusú ívsarlóval is. Valószínű, hogy e típusra alkalmazták először a sarló elnevezést, amely török eredetű szó. A korábbi sarlóformák sem tűntek el nyomtalanul, hanem a durvább vegetáció, így a gaz, bozót, nád vágóeszközeiként éltek tovább szintén specializált formában, de régi kiterjedtebb funkciójuknak azért sok árulkodó jelét hordva magukban. Az ívsarló átvételével, azaz a vágószerszámok specializálódásának megindulásával alakult ki különben a horgas sarlóból a rövid kasza is, mely a fűvágásnak vált alkalmas szerszámává a mai hosszú kaszák elődjeként. A Kárpát-medencében letelepült magyarság rendelkezett kora fejlettebb és környezetében elterjedt arató szerszámával, az ívsarlóval, melynek fogazott változatai Európa-szerte a feudális gazdálkodás alapvető arató eszközei voltak. A fogazott sarló a kis méretű jobbágygazdaságok tipikus aratószerszáma, mellyel szinte minden megtermett gabonaszemet meg lehetett menteni. Domináns helyzetéből nem is mozdult el egészen addig, amíg a növekvő szemtermelés termelékenyebb aratószerszámok felkutatására nem ösztönözte a termelőket. Így kezdte már a 14. sz.-tól felváltani Ny-Európában a horgas sarlóból alakult speciális rövid nyelű aratókasza, a Sichte a sarlót, majd a 15. sz.-tól hazánk központi gabonatermelő körzeteiben az addig fűvágásra használt → kasza. Bár a kaszának az aratásra való alkalmazása a sarlónál kétségkívül termelékenyebb, különösen nagyméretű gabonatermesztés esetén, a sarló szívósan tartotta magát, főleg az elmaradott, periférikus területeken. Szórványosan egészen addig fennmaradt, amíg a gépi aratás mindkét aratószerszámot feleslegessé nem tette. – Irod. Bátky Zsigmond: Aratósarlók a Néprajzi Múzeumban (Népr. Ért., 1926); Kántor Mihály: Bodrogközi adatok a sarlós aratáshoz (Népr. Ért., 1926); Molnár István: Sarlókészítés a marostordai Szentgericén (Erdélyi Múz. Évkve, 1947); Takács Lajos: Kaszasarlók Magyarországon (Ethn., 1967); Gagyi László: Régi sajátos foglalkozások Etéden (Népismereti dolgozatok, Bukarest, 1978).

Fogazott élű arató sarló (Kovászna, v. Háromszék m., 20. sz. első fele)

Fogazott élű arató sarló (Kovászna, v. Háromszék m., 20. sz. első fele)

1. Sarlótartó (Velem, Vas m., 20. sz. eleje) 2. Kaszasarló (Szalafő, Vas m., 20. sz. eleje) 3. Sarlótartó (Drégelypalánk, Nógrád m., 19. sz. második fele)

1. Sarlótartó (Velem, Vas m., 20. sz. eleje) 2. Kaszasarló (Szalafő, Vas m., 20. sz. eleje) 3. Sarlótartó (Drégelypalánk, Nógrád m., 19. sz. második fele)

Sarlós aratás (Csikkarcfalva, v. Csík m., 1967)

Sarlós aratás (Csikkarcfalva, v. Csík m., 1967)