NOVEMBER


FEJEZETEK

NOVEMBER 1. MINDENSZENTEK NAPJA

E napon ma is szokás a sírok megtisztítása, feldíszítése és gyertyák gyújtása a halottak emlékezetére. A néphit szerint ilyenkor hazalátogatnak a halottak, ezért sokfelé szokás, hogy számukra is megterítenek, kenyeret, sót, vizet tesznek az asztalra. A bukovinai magyarok sütnek, főznek és kiviszik az ennivalót a temetőbe, osztogatják. Gyertyát gyújtanak otthon, ahány halottja van a családnak, annyit. Az Ipoly menti falvakban, aki nem tud temetőbe menni, az otthon gyújt gyertyát mindenszentek napján. Régebben figyelték, kinek ég előbb a gyertyája, mert a hiedelem szerint az hal meg előbb a családban.

A szegedi tájon mindönszentök kalácsa, kóduskalács néven üres kalácsot sütöttek, amit a temető kapujában várakozó koldusoknak adtak, hogy ők is megemlékezzenek a család halottairól. Csallóközben is az ezen a napon sütött kalácsot osztották szét a temető kapujában álló és imádkozó koldusok között, nehogy a halottak hazalátogassanak. Jászdózsán, miközben a temetőben gyertyát égettek, odahaza égve hagyták a lámpát, {7-208.} hogy a halottak széjjel tudjanak nézni. Úgy vélték: „Míg a harang szól, a halottak otthon vannak.” A Tápió menti falvakban egy tál ételt tettek az asztalra a halott számára.

Mindenszentekhez gazdasági hagyományok is fűződnek. Csépán ilyenkor szorultak be az állatok – a gulya, a csürhe, a ménes és a csorda. Galgamácsán e napon szegődtették a cselédeket, pásztorokat. Nagymagyaron mindenszentekkor volt a legényvásár. Itt kötöttek a gazdák egyezséget a szolgálni menő legényekkel.

NOVEMBER 2. HALOTTAK NAPJA

Mindenszentek és halottak napja közti éjszakán a néphit szerint a templomban a halottak miséznek. Halottak napján megvendégelik a szegényeket és a koldusokat. A Gyimes-völgyben így mondták: „Halottak napjára főzünk, sütünk cipókat odaadjuk avval, hogy a hóttaké.” Van, ahol a sírokra is tesznek élelmet, például Topolyán, de emellett a koldusoknak is adnak. Ipolyhídvégen halottak napján a közeli rokonság együtt fogyasztotta el az ebédet, majd kimentek a temetőbe és gyertyát gyújtottak az elhunytak tiszteletére.

Halottak napján, sőt hetében mosási tilalom volt, attól tartva, hogy akkor a hazajáró halott vízben állna. A Csallóközben is tilos volt mosni, mert megsárgulna a ruha. Nem meszeltek, mert a férgek ellepnék a házat. Halottak napján Szlavóniában sem végeztek semmilyen földmunkát, mert keléses lenne, aki ezt megszegi. Csantavéren a halottak napi esőből sok felnőtt halottra jósoltak a következő esztendőben.

Mindenszentek és a halottak napja ma városon és falun egyaránt a halottakra való emlékezés ünnepe: a temetőbe járás, a sírok rendbehozatala, a gyertyával való világítás szinte mindenki számára kötelező. A halottak napjának világítással egybekötött megünneplése néhol csak újabb szokásként, a második világháború után terjedt el, például a kalotaszegi falvakban.

NOVEMBER 11. MÁRTON NAPJA

Márton-napon országszerte lakomákat rendeztek, hogy egész esztendőben bőven ehessenek, ihassanak. Úgy tartották, minél többet isznak, annál több erőt és egészséget isznak magukba. Ilyenkor már le lehet vágni a tömött libát. „Aki Márton napon libát nem eszik, egész éven át éhezik” – tartották. A liba csontjából az időjárásra jósoltak: ha a liba csontja fehér és hosszú, akkor havas lesz a tél, ha viszont barna és rövid, akkor sáros. Az aznapi időből is jósoltak: „Ha Márton fehér lovon jön, enyhe tél, ha barnán, kemény tél várható.” Egy kalendáriumi regula szerint: „Márton napján, ha a lúd jégen jár, akkor karácsonykor vízben poroszkál.” „A bornak szent Márton a bírája” – tartja a mondás, azaz ilyenkor iható az újbor, más jelentése szerint az őszi időjárás dönti el, hogy milyen lesz a bor. Baranyában azt tartják, hogy a Márton-napi idő a márciusi időt mutatja meg.

Szent Márton napján a pásztorok vesszőt adtak ajándékba a gazdáknak. Ez volt a Szent Márton vesszeje. Köszöntőt is mondtak, a gazda megfizette a bélesadót vagy rétespénzt. Márton vesszeje többágú volt, úgy tartották, ahány ága van, annyit malacozik a disznó. A bősi gazdák a disznóól tetejébe szúrták dögvész ellen. Tavasszal ezzel a vesszővel hajtották ki az állatokat. Bősön zsírral, szalonnával, kolbásszal ajándékozták {7-209.} meg a pásztort, esetleg pénzt is adtak. Az Ipoly vidékén a pásztorok sorra járták a házakat, és a gazdáktól ajándékot kaptak. A Nyitra megyei Zsérén is a pásztorok hordták a mogyorófavesszőt, amiért a gazdától ajándékot kaptak.

A Dunántúlon különösen Vas megyében még sokan emlékeznek arra, hogy Márton-nap estéjén a pásztorok sorra járták a házakat köszöntőjükkel. Kezükben dús lombú nyírfavesszőt tartottak, melyből a gazdának is adtak, hogy tavasszal ezzel hajtsa először a jószágot a legelőre. Gyöngyösfalun például a kanász megkopogtatta az ablakot a következő szavakkal: „Jó estét kívánok! Elhoztuk Szent Márton püspök vesszeit. Se mink nem kezdtek, se mink nem végezzek. Úgy szaporodjanak a sertések, mint ennek ahány ága boga van” (Tátrai Zs. gy. 1966). Baranya, a Mura-vidék lakói szerint Márton-napkor nem szabad mosni, teregetni, mert elpusztulna a jószág.

Néhol Márton-nap a cselédfogás és a legeltetés határnapja, valamint vásárnap. Dunaszerdahelyen híres volt a Márton-napi vásár.

A kalotaszegi falvakban a jószág behajtása alkalmából Márton-napi bált rendeztek. Ezen a vidéken igen gyakori a Márton név, ezért mint névnapot ma is ünneplik névnapköszöntőkkel.

NOVEMBER 19. ERZSÉBET NAPJA

Hazánkban a leggyakoribb női nevek közé tartozik az Erzsébet, azért az egyik legkedveltebb névünnep. Árpádházi Szent Erzsébet neve gyakran szerepel a pünkösdi énekekben. Lehetséges, hogy az összefüggés a pünkösdirózsa és Szent Erzsébet legendájának egyik motívuma, a rózsacsoda következtében alakult ki.

Gyermekjátékokban is gyakran előfordul Erzsébet neve, különösen az ún. várkörjáró játékokban.

Időjárásjóslás is fűződik ehhez a naphoz: Ha Erzsébet napon havazik, azt mondják: „Erzsébet megrázta a pendelyét.” Debrecenben úgy mondják:

     Erzsébet, Katalin havat szokott adni,
A bitang marhákat jászolhoz kötözni.
     (Barna 1979: 118)
NOVEMBER 25. KATALIN NAPJA

Katalin-naphoz férjjósló hiedelmek és praktikák kapcsolódtak. Ilyenkor is szoktak vízbe tenni gyümölcságat, s ha az karácsonyra kizöldül, a kíváncsiskodó lánynak közeli férjhezmenetelt jósolt (lásd még Luca-nap). Az ágat ez esetben katalinágnak nevezik.

A jóslások fő ideje a lányok számára: András-nap. A legények azonban ezen a napon tudakozódhattak jövendőbelijük iránt. Például úgy, hogy lopott leányinget tettek a párnájuk alá, abban reménykedve, hogy megálmodják a feleségüket. Sárosfán, Csantavéren a fiúk Katalinkor böjtöltek, hogy álmukban meglássák a jövendőbelijüket.

Katalin női dologtiltó nap. A Szerémségben ilyenkor nem sütöttek kenyeret. Nem szabad szántani, kocsiba befogni. Leálltak a malmok is.

{7-210.} A Katalin-napi időjárásjóslás közismert: „Ha Katalin kopog, akkor karácsony locsog, viszont, ha Katalin locsog, akkor a karácsony kopog.” Katalin napjával befejeződtek az őszi bálok, lakodalmak.

NOVEMBER 30. ANDRÁS NAPJA

A legjelentősebb házasságjósló, varázsló nap. Többnyire a lányoknak magányosan, titokban kellett ezeket a praktikákat elvégezniük. Próbáltak álomból jósolni. A párna alá férfiruhaneműt rejtettek, és egész nap böjtöltek. A jövendőbeli megálmodására utal a hajdúszoboszlói mondás:

     Aki böjtöl András napján,
Vőlegényt lát iccakáján.
     (Barna 1979: 119)

A párna alá tett nadrággal előzetesen is végezhettek hatékonyságot fokozó mágikus eljárást, például a Bódva vidékén a leány kendermagot vetett a favágítóba, nadrággal boronálta el, s úgy tette a feje alá. A csallóközi Medvén egész nap böjtöltek a lányok, a fejük alá éjszakára férfiruhadarabot tettek, hogy álmukban megtudják, ki lesz a férjük. Lefekvéskor mondták

     Ágyláb, léplek
Szent András kérlek,
mondd meg, hogy ki lesz férjem!
     (Marczell 1985: 51)

Ereszrázással is próbáltak jósolni. A zsúpfedeles házak ereszét megrázták, s a kötényükbe hulló magból jósoltak: „Ha a lány kötényébe búzamag hull, jómódú legény veszi feleségül, ha rozsmag, akkor szegény legény lesz a férje, ha pondró hull bele a zsúpszalmából, még a következő évben teherbe esik” (Ujváry 1975: 68).

A hallgatódzásból jóslásnak legismertebb formája volt az ól rugdosása, mely nemcsak András-napkor szokásos praktika. Úgy vélték, ahányat röffen a disznó, annyi év múlva mennek férjhez. A Zempléni-hegység falvaiban azt is figyelték, hogy anyadisznó röffen-e először, mert az özvegyet jelzett, a malac pedig legényt.

Szemétre, trágyadombra állva figyelték, honnan hallják a kutyaugatást, úgy gondolták, hogy abból az irányból jön majd a jövedőbelijük.

A Bódva vidékén András-napkor szokás volt a fonóból kisurranni, és kendermaggal hajigálni az ablakokat, várva, hogy a bennlevők mit mondanak. Azt várták: „Csengős lovon vigyenek”, de sokszor a házbeliek tréfából ilyeneket mondtak: „Vess fattyút!”, „Vénülj meg!”, „Vessz vénlánynak!” (Ruitz 1965–66: 599).

A közös jóslások többnyire a fonóban történtek – ólomöntéssel, gombócfőzéssel. A gombócba egy-egy férfinevet rejtettek, amelyik elsőnek jön fel a víz tetejére, az lesz az illető férjének a neve. Az ólomöntésnél az öntvény alakjából a jövendőbeli foglalkozására igyekeztek jósolni.

A moldvai és Gyimes-völgyi magyarok ezen a napon a farkasok ellen megfokhagymázták {7-211.} az ajtókat, hogy ne vigyék el a jószágot. E célból összekötötték az ollót, mert ha nyitva maradna, a farkasok elvinnék a juhokat. András-napkor kezdődtek a disznóvágások, disznótorok, ezért nevezték disznóölőnek is.

DISZNÓTOR

A disznóölést követő vacsora, a disznótor a magyar nyelvterületen mindenütt jeles alkalom volt az adománygyűjtésre, köszöntésre, alakoskodó játékok bemutatására. András-naptól (nov. 30.), Disznóölő Szent András napjától, a hideg idő beálltától kezdődtek a disznótorok.

A vacsora ideje alatt jártak a kántálók. Hasznoson erre fiúk vállalkoztak. Többen összeverődtek, és a disznótoros házak ablaka előtt rákezdtek:

Megdöglött-e az a disznó, akit megöltek?
Maradt-e a hurkájából, adjanak egyet!
Mer holnap péntek lesz,
a maradék nem jó lesz.
Fülét, farkát a papoknak,
Hurkáját a diákoknak,
adjanak egyet!
     (Gönyey 1938: 227)

Orosházán a következő kántáló versikével kérték a bebocsátást:

     Eljöttem én kántálni
Nem szabad engem bántani.
Én fogtam meg fülit, farkát,
Adjanak egy darab hurkát!
     (Beck 1974a: 102)

Cigánykáknak nevezik a bekormozott arcú kántálókat. Turán lányok mentek maskarának öltözve kántálni. Ha kaptak, akkor így köszönték:

Áldja meg az isten e háznak gazdáját,
Töltse meg az isten mind csűrét, kamráját.

Ha nem kaptak, ezt mondták:

     Áldja meg az isten e háznak gazdáját,
Töltse be az isten tetűvel, bolhával.
     (Schram 1972: 132)

Ilyenkor aztán elfutottak, mert a bot repült utánuk.

Topolyán a disznótori kántálók cigánynak, medvének, kéményseprőnek öltözve állítottak be. Kutyaverő bottal, rossz tepsikkel, fedőkkel mentek. A szobába érve összeverték {7-212.} a tepsiket, fedőket, a bottal a szoba földjét szurkálták, hogy a gazdának szerencséje, pénze legyen:

Látom az ablakon,
Málé az asztalon.
Nem köll nekem málé,
Legyen a gazdáé.
Köll nekem rétes,
Az is legyen mézes,
Hosszú nagy szál kolbász,
Vastag sült hurka,
Jó darab szalonna.

Ha nem fogadták a kántálókat, bekiabálták:

Négylába van a disznónak,
Ötödik a farka.
Farka alatt van a duda,
Fújja meg a gazda.
     (Borus 1981: 99)

A kántálókat megkínálták. Igyekeztek megtudni, hogy kicsodák. A cigánynak öltözött kántálóval jósoltattak, a medvének öltözött kántálónak táncolnia kellett. Ha ismerősök voltak a kántálók, levetették a maskarát, és az asztalhoz ültették őket.

Nagykőrösön a nagyobb gyerekek, de inkább legények és lányok maskarába öltöztek, és a beköszöntés után kántáltak:

Szegény vándorok vagyunk,
éhesek vagyunk,
szállást nem kapunk.
Kínáljanak meg minket!
Kívánunk a gazdának,
ahány falatot ád,
annyi disznót vágjon.
     (Barna 1978: 480)

Közkeletű kántáló versek:

Itt ma disznót sütnek,
Jól érzem szagát,
Talán nekem adják
A hátulsó combját.

vagy:

     {7-213.} Tudom disznót öltetek,
Kolbászt, májast töltettetek,
Ha engem nem részeltettek,
Több disznótort ne érjetek!
     (Dömötör T. 1986: 152)

A disznótorral kapcsolatos másik adománygyűjtő szokás az ún. nyársdugás. Főleg a Zselicségben, a bandába tömörült legények, fiúgyermekek többágú nyársat dugnak a kilincsre vagy az ablakba, s az egyik ágára tréfás, gyakran trágár szövegű papírlapot szúrnak. A háziak a nyársra hurkát, kolbászt, szalonnát, pogácsát szúrnak. Lényeges, hogy a nyársdugók kilétére ne derüljön fény.

A múlt századi szokásgyűjteményben a nyársdugás viski változatáról tudósítanak: „Az itteni disznótoroknál az az eredeti, ahogy a furfangos ész hivatlan vendéggé teszi magát. Két egyén megáll a torozók ablaka alatt egyik két nyársat reszel össze, másik a harmadikat nyújtja be az ablakon, melyre a bentlevők kötelesek hurkát mit aggatni. Néha azonban a hurka tréfából fűrészporral van töltve” (Réső Ensel 1867: 337).

Az egész magyar nyelvterületen szokás volt a disznótori maskarázás. A kántálók, nyársdugók is többnyire valamilyen módon felismerhetetlenné igyekeztek magukat tenni. Macskaréven menyasszonynak és vőlegénynek öltöznek. A menyasszony (egy legény) arcát fátyollal bekötik, a fejére kukoricaháncsból készítenek koszorút. A kezében üres kosarat és főzőkanalat visz. Vőlegénynek egy leány öltözik, aki a kezében üres demizsont vagy üveget visz. A házhoz egész csapat kíséri őket, de csak ketten mennek be. A háziak kérdezgetik őket, de nem beszélnek, csak mutogatva adják tudtul, hogy ha a cigány húz egy nótát, táncolnak. Tánc után mutogatva kérnek enni, inni. Buboknak hívják a párt. Az enni-innivalót azután közösen fogyasztják el. A békési falvakban a cigánykák néha egész jeleneteket is előadtak és nemcsak kántáltak. Például Csorváson a böllér és a cigányok párbeszéde énekkel, tánccal, megvendégeléssel végződött. A disznótori alakoskodók játékához hozzátartozik, hogy míg az egyik szóval tartja a háziakat, addig a többiek elcsennek az ételekből.

A disznótori alakoskodás színes változatairól Ujváry Zoltán fejezete bővebben szól. A disznótorban is megjelennek azok a figurák, melyek a fonóban, tollfosztóban. Általában a disznótori alakoskodást a némajáték jellemezte és olyan maszkok viselése, hogy a résztvevők felismerhetetlenek legyenek.

FONÓ

A fonó a női társasmunka legfontosabb alkalma volt. Az őszi behordástól többnyire a farsang végéig tartott.

Mikor fakad a bodzafa,
Nem kell senkinek a rokka.

Szent Györgykor mindenképpen be kellett fejezni a munkát, mert úgy tartották, „hurka teremne a szöszben”.

A fonás kezdőnapja kötődhetett valamilyen jeles naphoz, például Galgamácsán Szent Mihály-napkor (szept. 29.), Nógrádsipeken az Imre-napi búcsú (nov. 5.) után kezdték. {7-214.} Sokfelé bizonyos munkák befejezéséhez kötötték, például a kukoricaszedés befejezéséhez. Erdélyből, Bácskából arról tudósítanak, hogy csak decemberben kezdték a fonást.

Voltak tilalmas napok, melyeken tilos volt a fonás. Legismertebb a Luca-nap (dec. 13.), mert úgy tartották, hogy aki ilyenkor fonna, befonná a tyúkok fenekét, és azok nem tojnának. Ugyancsak tilalmas nap volt Borbála (dec. 4.) is. Göcsejben az a hiedelem élt, hogy Borbála bedobná az orsót az ablakon. Általában tiltották a fonást szombaton, ünnepek előtti napon és az ünnepnapokon.

A fonóknak különböző fajtái voltak: asszonyfonók, asszony- és lányfonók vegyesen, és külön lányfonók. Házról házra jártak, vagy egy időre közösen béreltek házat. A munka jellegét tekintve is különböztek: az ún. kalákás fonókban mindenki a háziasszony fonalát fonta, általánosabb volt, amelyikben mindenki a magáét, s legfeljebb bizonyos napokon a helyet adó gazdasszonyét. A múlt századi szokásgyűjtemény a házról házra járó fonó székely változatáról szól: „Télben, mikor fonás ideje van, a székely leányok ma egyik, holnap másik háznál gyűlnek össze fonni, s ezen összegyűlést nevezik ők guzsalyos vagy korusnak” (Réső Ensel 1867: 263). Kalotaszegen és a bácskai Gomboson még a két világháború közti időben is a fentiekhez hasonlóan sorra járták a házakat.

A házakat bérlő fonóról ugyancsak olvashatunk múlt századi leírást: „Fonodának nevezzük azon házat, hol téli hónapokon át, a leánysereg fonás végett, szombatot, vasárnapot és más ünnepnapokat kivéve, esténként, legyen bár a legnagyobb sár, vagy zúgjon a legdühöngőbb zivatar, összegyűl. Alig hozzák t. i. az asszonyok rendbe a paszkoncza vagyis virágos kendert, szeptember dereka táján, hosszabbodván már az esték, egy vasárnap néhány meglettebb leány szertenéz a faluban, s kiszemel néhány házat, melyeket fondául alkalmasoknak vél. Ezek azután társnőikkel tartott tanácskozás után felszólítják a kiszemelt házak birtokosait, engednék meg, hogy hozzájok járjanak fonni. Ha kedvet mutat rá a háztulajdonos, megköttetik az alku, mi minden leánytól rendszerént kialkudott mennyiségű eledel, vagy kukoricza vagy kender s más efféléből, vagy abból áll, hogy nehány este a házát átengedő gazdasszonynak minden leány fon, de csak az ő kenderéből. Mivel pedig az egész falubeli leánysereg az udvarlásra járadó legénységgel egy szobában bajosan férne el, fonodául két házat, a helység két végén alkusznak ki, s úgy osztakoznak el, hogy mindenkinek legközelebb esik vagy az egyik vagy a másik ház. Itt szerepelnek azután a kedves társasjátékok és tarkabarka mulatságok” (Réső Ensel 1867: 15–16). A fonóbeli ételeket, a világításhoz szükséges petróleumot, a fűtéshez a fát a fonóba járók közösen adták össze.

A fonónak rendkívül nagy jelentősége volt a fiatalok társas élete, az udvarlás, párválasztás szempontjából. A fonóba járás kötelező volt, az elmaradókat felkeresték, kikolompolták, taligán húzták el a fonóba. A legények nemcsak a megjelenésüket, de a munkájukat is ellenőrizték. Ismert módszer volt az ún. kulcspróba. A hanyagul fonó lány szöszéből csak sokára hullott ki a kulcs.

Különösen a lányfonóba a lányok ünnepi ruhában mentek, fonóeszközeiket feldíszítették.

A fonónak meghatározott rendje volt. Ez érvényesült az ülésrendben is. A borsodi fonóban például a fal mellett helyezkedtek el az új fiatalok, a szélen az ajtónyitogatók, kitüntetett helyet kaptak a szorgalmasok vagy a mesélők. A gazdasszony a kemencesutban ült. A legények meghatározott napokon látogathatták a fonót. A fonó több hónapos életét befolyásolták az ünnepek, jeles napok is. Így például Katalinig énekeltek, táncoltak, {7-215.} adventtől karácsonyig csendesebb időszak volt, majd farsang idején érte el a fonóbeli szórákozás a csúcspontját.

A fonó volt a téli szórakozás és játék fő színtere. A fonóban helye volt a mesemondásnak, balladák, históriás énekek előadásának, dalok éneklésének, találós kérdéseknek, s főként a játékoknak. Ezeket részben a lányok maguk között játszották, de jó néhányat a legényekkel együtt. A leányjátékok az énekes, táncos változatoktól az ügyességet fejlesztő, testedző játékokig terjedtek (Lajos 1965).

Különösen a leányfonókban alig várták a legények érkezését, ezért mindenféle praktikákkal igyekeztek odacsalogatni őket. „Ha hosszalják a legények kimaradtát, egy leány seprőt vesz, s minden társa előtt söpör, kérdvén kit söpörjön oda? A kérdezett szeretőjét nevezi meg. Ekkor amaz egyet toppant a seprővel mondván, hogy a nevezett legény mindjárt ott teremjen. Emigy söpörve minden társa előtt, a szemetet és a söprőt a feje fölött az ajtó felé dobja, s ha az nyéllel fordul kifelé, a legények eljönnek. Tudni akarják azonban azt is, merről fognak érkezni? A szemetet tehát kiviszik az útra, ráállva füttyentgetnek s honnan kutyaugatást hallanak legelőbb, onnan jövendenek a legények” (Réső Ensel 1867: 17–18).

A közös játékok a párválasztással voltak kapcsolatosak. A legnépszerűbb fonójátékok a Megy a kosár..., Fordulj bolha..., Kútba estem... voltak. Ezek közül a „Megy a kosár...” szövegkezdetű játék az egész magyar nyelvterületen ismert volt, nemcsak a fonóban, hanem más társasmunkák alkalmával is. Nógrádsipeken a Fordulj bolha... játékot úgy játszották, hogy egy legény leült egy székre, a többiekkel a következő párbeszédet folytatta:

– Fordulj bóha!
– Nem fordulok!
– Meddig
– Míg XY meg nem csókol!
     (Tátrai Zs. gy. 1973)

A lánynak pedig, ha tetszett a legény, ha nem, oda kellett menni megcsókolni.

A fonó az udvarlás fő helyszíne volt. Az ún. legényjáró napokon keresték fel a fonókat. A fonóbeli udvarlás, a mások előtt való ölbeültetés, csók megengedett volt, holott az utcán még jóformán egymás mellett sem mehettek a lányok a legényekkel a hagyományos falusi szokások szerint.

A fonóbeli udvarlás kedvelt formája volt az orsó leverése. A leesett vagy levert orsót csókkal kellett visszaváltani. Ha elmaradt a csók, a legények bosszút álltak, például a borsodi fonóban a fonalat lemotollálták, a szöszt vizes vályúba dobták.

A fonó különösen a farsang időszakában volt a szórakozás helyszíne. Nemcsak a legények keresték fel ilyenkor a fonókat, és adtak elő különféle jeleneteket, incselkedtek a lányokkal, hanem a lányok is felkeresték egymás fonóit jelmezesen. Ijesztgették, szórakoztatták egymást. Ilyenről a múlt századi szokásgyűjteményben is olvashatunk az agárdi fonóélet leírásában: „Amely fonoda fiatalsága meg akarja látogatni a másikét, egy leányt igazi csodává öltöztet fel, úgy hogy az is, ki kísértetet nem hisz, véletlenül találkozva vele alkalmasint nem kevésé döbbenne meg. S ily felöltöztetésben kifogyhatatlanul találékony az ifjúság. Kész lévén a csoda az egész fonodai fiatalság elindul a másik fonodába, s itt egy követe által bejelenti, hogy valami ujdonság...utazó, állat, áru, termény stb. látható a faluban, meg akarják-e nézni? Kedvező választ adatván a csoda {7-216.} kíséretével bemegy, s feladat, a társaságot bohóságaival kaczagtatni, mit azután közös táncz követ. Pár hét múlva másik fonoda szintén csodával viszonozza a látogatást” (Réső Ensel 1867: 19). A farsangi dramatikus játékok többségének a fonó volt a színhelye. Ezekről a játékokról Ujváry Zoltán fejezete ír részletesen.

A házasság-, férjjósló eljárások többségét magányosan kell elvégezni. Vannak azonban közösen végzett jósló eljárások is, amelyeknek ugyancsak a fonó volt a fő színtere. Legismertebb módja volt a meggyújtott kenderkóccal történő jóslás. Szatmárban a meggyújtott csepűgomolyagot magasra hajították, s ha lobbot vetve égett, a lány közeli férjhezmenetelére jósolt. Az Ormánságban, Kalotaszegen, a borsodi fonókban is úgy jósoltak, hogy három csepűbábot állítottak, a középső a lányt jelképezte, a két szélső a legényeket. A lányt jelző bábot meggyújtották, s amelyik gyújtatlan maradt, azt jelezte, hogy az illető legény nem szereti a lányt. Véletlen jelenségekből is jósoltak. Ha valaki magasra kötötte a szöszt, úgy vélték, soká nem megy férjhez.

A párosító, kiházasító énekek fő helye is a fonó volt. A kenderkóc meggyújtásakor Galgamácsán hangosan kiáltották annak a legénynek a nevét, akit szerettek volna, ha eljönne: „Potty ide Kuruc Jóska!” A tűz körül guzsallyal táncoltak:

     Be, be Panna, be már,
Guzsaly, orsó bomlik már,
Te meg Kuruc Jóska haza már,
A lovaknak enni adni már!
     (Vankóné 1976: 243)

A fonóbeli párosítók közül szintén a fonóra utal az alábbi, Bodonyból való ének:

     Fonjunk, fonjunk, fondogállyunk,
Majd el, majd el,
Majd el haza hazamenjünk.
 
Lám a szegén Kovács Mari
Nem mer, nem mer
Nem mer hazamenni.
 
Küldjük érte Balog Pistát
Majd el, majd el,
Majd el, haza, hazahajtja.
     (MNT IV. 477. sz.)

Végezetül idézünk egy kedvelt lírai dalt, mely a fonóbeli udvarlást idézi:

Virágos kenderem
Kiázott a tóba,
Ha haragszol babám,
Ne jőjj a fonóba.
 
{7-217.} Elejtem az orsót,
Nem lesz ki feladja,
Bánatos szívemet
Ki megvígasztalja.
     (Gyergyóújfalu, Csík m.; Ortutay–Katona 1975: I. 204)
TOLLFOSZTÓ

A tollfosztó az asszonyok, lányok társas munkája volt a téli időszakban. Néhol még ma is eleven hagyománya van. Bérelt vagy meghívásra látogatott házaknál fosztottak. A tollfosztás, mint a többi kaláka jellegű munka, egyúttal a közös szórakozás alkalmát is jelenti.

Lukácsházán a tollfosztásba csak azért mentek el a legények, hogy elszórakozzanak. Mikor a fosztást befejezték, áldomást ittak. Akkor a gazdasszony süteménnyel, borral kínálta a segítőket. Tiszaföldvár vidékén az volt a szokás, hogy a legények összeszedték a kocsányokat, és a lányok háza elé szórták, majd másnap megfigyelték, hogy eltakarították-e. Így tették próbára a lányokat. A Bódva vidékén a tollfosztóba már csak a komoly udvarló mehetett, de az sem maradt sokáig. Palóc vidékeken, ahol a fonó jelentősége sokáig megmaradt, a tollfosztó hagyományai nem voltak olyan színesek. A Dunántúlon azonban a tollfosztó vette át a fonó szerepét. Vépen a húszas években a Láncos Miklós a tollfosztót kereste fel és ijesztgette a lányokat. Néha az udvarra hurcolták vagy kútágashoz kötötték őket. A farsangosok is a tollfosztókat keresték fel. A tollfosztóban énekeltek, beszélgettek. Ipolypásztón többek között az alábbi éneket:

     Tollfosztóban voltam az este,
Édesanyám azt is kileste.
Mindig csak azt hányja veti szememre,
Kivel beszélgettem az este.
 
Nem beszélgettem, én senkivel,
Édesanyám testvéröccsivel.
Azzal sem beszélgettem én sokáig,
Éjfél után három óráig.
     (Zalabai 1985: 72)

Turán decembertől februárig tartott a tollfosztás. A segítőket mákos kukoricával kínálták. A Tápió vidékén Luca-napkor fosztottak tollat. Pándon és Kókán tollfosztó bálokat tartottak a házaknál. Kókán a toll csumáját a legény összeszedte, és a neki tetsző lány háza előtt szórta el. Másutt ez a megszégyenítés, itt az udvarlás jele.