VILÁGKÉP


FEJEZETEK

Minden népnek van elképzelése a világmindenség közvetlenül érzékelhető részének: a Földnek, az égnek, az égitesteknek és az embert körülvevő természet jelenségeinek keletkezésére és mibenlétére vonatkozóan. A magyar parasztság világmagyarázó hagyományai rendkívül sokrétűek. Részei voltak ennek saját mindennapi tapasztalataik, a világ teremtésére vonatkozó keresztény bibliai hagyományok, a természettudományos világkép iskolából, nyomtatott forrásokból, nemesi-egyházi, majd városi-polgári kultúrából, a „tudós mágiából” vagy a hivatásos orvoslásból tudásukba került elemei és nem utolsósorban hagyományos nézeteik a világról. E hagyományok szintén összetettek: „általános emberi” világmagyarázó nézetekből, „ősvallási” elemek maradványaiból és mindenféle, a magyar néppel kapcsolatba került nép, vallás, eszmeáramlat hozadékaiból. Az utolsó száz-százötven év gyűjtéseiből származó adatok néhány rendkívül archaikus vonásra is utalnak, amelyekből a kutatás több ízben megkísérelte a magyarság kereszténység előtti – szintén nem egységes és egynemű, hanem különböző hatásokra állandóan változó – „ősvallásának” részeként létező világképet rekonstruálni. Az adatok azonban rendkívül töredékesek, amellett éppen a legrégiesebb elemek többnyire olyan általános vonások, amelyek nagyon sok nép valamikori mitológiájában fellelhetők. Mindezek miatt egy egységes ősvallás egységes világképét egészében rekonstruálni – a kutatás jelenlegi állása mellett – nem lehet, de rá tudunk mutatni azokra az archaikus elemekre, amelyek bármely nép valamikori mitológiájának – így a magyarságénak is – részei lehettek.

A FÖLD ÉS AZ ÉG

A Föld népeinek világról alkotott elképzeléseiben alapvető szerepe van a föld–ég kettősségének; ez a „mitológiák egyik univerzális vezérmotívuma” – ahogy Mircea Eliade (1958: 240) kifejezi. A (káoszból, tengerből, „világtojásból”) keletkezés, teremtés eredménye e kettősség, amely a magyar paraszti világképben is fellelhető. A bibliai teremtésmítosz „kezdete”: „Kezdetben teremté Isten az eget és a földet”, egybevág ezzel. Ez a tény nyilvánvalóan erősítette a keresztény népek e hagyományainak fennmaradását.

A lapos, korong alakú Föld és a rá buraszerűen boruló égbolt elképzelése szintén egyetemes sajátsága – bizonyos szinten – különböző népek világképének. Az európai, például görög, germán népek egykori kozmogóniájánák, de az urál-altaji mitológiáknak is része volt. A magyar parasztság e nézete általános volt, még ha ismerték is mellette {7-528.} a világ szerkezetének másféle magyarázatait is. Szintén egyöntetű, a magyar nyelvterület egészén elterjedt hiedelem szerint a Földet állatok tartják a hátukon. Változatosak voltak az elképzelések az állatok mibenlétét illetően: nagy hal, cethal, bivaly, ökör, medve, illetve két vagy négy bivaly vagy ökör. Ha négyen vannak, esetleg a „Föld négy sarkát” – vagyis négy oszlopként a földkorongot – tartják. A halak vízben vannak; a földkorong e nézet szerint a vízen fekszik. A Földet tartó állatokkal függ össze a földrengés eredetének magyarázata: a cethal egyik oldaláról a másikra fordul vagy megmozdul a vízben; az ökörre, bivalyra légy vagy dongó száll, ezért farkával odacsap. Ez hét- vagy kilencévenként ismétlődhet. „A Föld vízen áll” nézet ettől függetlenül is ismert volt. Nyilvánvalóan igen régi elképzelésekről van szó: Földet tartó állatokra vonatkozóan urál-altaji és kaukázusi hagyományok éppúgy ismertek, mint a Biblia Leviathánra vonatkozó utalásai (Apokalipszis, Ézsaiás könyve). Vargyas Lajos (1978: 23) a Fekete-tenger vidéki és kaukázusi hagyományok fontosságára utal, és iszlám hatást is feltételez a képzetek elő- és közép-ázsiai elterjedésében.

A buraszerű égbolt elképzelésére mesei sztereotípiákon kívül („a világ végén”, „ahol a fecske is térdenállva issza a vizet”, mert nem fér el a lehajló ég alatt) élő hiedelmek is vonatkoznak még a 20. században is: „A világ végén lehajlik az ég, de az nagyon messze van” (Nagybajcs, Győr m.) Az égbura szilárd kéreg, amely – országszerte ismert nézet szerint – villámláskor meghasad; akkor látszik is mögötte a fényes, „igazi ég”. Több adat vonatkozik arra is, hogy a csillagok tulajdonképpen az „igazi égnek”, az ég „mögötti” fényességnek az átszűrődései az égbolt kis nyílásain. Ezzel az elképzeléssel vág egybe a Mándoki László (1968) és Erdődi József (1970) által vizsgált Fiastyúk (Pleiades) csillagkép Szitáslyuk elnevezése, amely mind finnugor, mind török nyelvekben megvan, ez a nézet tehát valószínűleg a magyar néphit keleti eredetű eleme.

ALVILÁG ÉS TÚLVILÁG

A kezdeti ég–föld kettősségből sok nép kozmogóniájában az ég–föld–alvilág hármassága lett. A föld-ég kettősségének mintegy tükörképe a föld–alvilág kettősség: az istenek lakhelyének mása az alvilág, a halottak, ősök, démonok lakhelye. Az alvilág = halottak lakóhelye képzetek keletkezése feltehetően a halottak földbe temetésének szokásával van összefüggésben. E hármasság szintén egyetemes mitológiai motívum, amelynek velejárója a „Föld közepe”-elképzelés is, azzal az archaikus elgondolással együtt, hogy a „közép” a világ kezdete, ahonnan a teremtés kiindult (számos nép teremtési hagyományai vonatkoznak a teremtés középről, a „Föld köldökétől” való kezdetére – Eliade 1958: 373; Hoppál 1978: 305). A „Föld közepe” motívum sok helyen – különösen az észak-ázsiai vadász- és pásztornépek samanisztikus világképében – együtt jár a „középtengely”-elképzeléssel. Eszerint az égboltot sátortakaró tartja, melynek csúcsa a sarkcsillag; ekörül mint tengely körül forog a Föld. (Az északi féltekén valóban a sarkcsillag körül forog a látszólagos égbolt; e sarkcsillag pólusú világtengelyt azonosították a jurta sátorkarójával, a mikrokozmosz (a lakósátor) mintájára elképzelt makrokozmoszban. Az észak- és belső-ázsiai népek samanisztikus világképére különösen jellemző, hogy a világtengely ad lehetőséget a sámán túlvilági utazására: a felső világba való behatolására, illetve a Föld köldökénél az alvilágba lejutásra. A világtengely-elképzeléssel kapcsolatos sok nép világfaképzete: {7-529.} a világfa a világtengely, melynek koronája az égbe, gyökere az alvilágba nyúlik (Eliade 1951: 249–262; Diószegi V. 1969; Hoppál 1976a: 73–74).

22. ábra. „Égigérő fa" rajza szaru sótartón, Sárrétudvari (Bihar m.). Szűcs Sándor rajza

22. ábra. „Égigérő fa" rajza szaru sótartón, Sárrétudvari (Bihar m.). Szűcs Sándor rajza

23. ábra. „Égigérő fa" rajza szaru sótartón, Biharnagybajom (Bihar m.). Szűcs Sándor rajza

23. ábra. „Égigérő fa" rajza szaru sótartón, Biharnagybajom (Bihar m.). Szűcs Sándor rajza

A „világfa” megjelenítéseként értelmezett pásztorművészeti ábrázolások alapján ősvallási, samanisztikus világfa-elképzelések fennmaradását tételezték fel a magyar néphitben. Diószegi Vilmos (1969) ezekben az ábrázolásokban részint a háromrétegű világmindenség, {7-530.} ég–föld–alvilág ábrázolását, részint a magyar ősvallás uráli együttélés korából fennmaradt „napos-holdas” vagy „madaras” világfa elképzelésének képi megjelenítését látta, szintén samanisztikus képzetnek minősítve a mesei „égigérő fát”, melynek hét ága az ég hét rétegének felelne meg. A kérdés nem eldöntött, ugyanis a világtengely-világfa, valamint a háromrétegű univerzum motívuma egyaránt egyetemesek: nemcsak az urál-altaji, illetve közép- és belső-ázsiai, hanem például az indoeurópai (szláv, germán) és iráni mitológiáknak is részei voltak (Gurevics 1974: 52; Dömötör T. 1974a: 132–139; Komoróczy 1976). Felmerült az obi-ugor, illetve közép-ázsiai mitológia ezen elemeinek (és ezzel kapcsolatban e magyar képzeteknek) iráni eredeztetése is (Eliade 1951: 116–127 – egyéb iráni-obi-ugor egyeztetések mellett).

A magyar paraszti világképben a világ hármas beosztása elsősorban mint a keresztény vallás menny–föld–pokol hármassága tükröződik, amely nem feltétlenül térbeli, vertikális hármasságot jelent, bár a pokol – az ember által lakott világhoz képest – a középkori egyház térszemlélete szerint is „lent”, a menny pedig „fent” helyezkedett el (Gurevics 1974: 63–64). A közelmúlt néphitében is utal néhány szórványadat a lent, a Föld alatt elhelyezkedő másvilágra. A vallásos menny–pokol-elképzelések mellett, azokkal összefonódva, általánosan ismert volt az egész magyar nyelvterületen az a nézet, hogy az ég hét- (szórványos adatok szerint három-, kilenc- vagy tizenkét) rétegű. Az égbolt „rétegzettsége” szintén számos mitológia sajátja, hasonlóan – ennek tükörképeként – az alvilág rétegzettsége. Ugor nyelvrokonaink világképében például ismert a hetes rétegzettség (kisebb súllyal – a három és 3 × 3 = 9 réteg is), továbbá altaji népeknél is (Eliade 1951: 263–267 – ő pl. részint samanisztikus képzetnek tartja a hetes beosztást, részint iráni hatás eredményének). Van olyan nézet, amely a magyar – ősvallási – alvilág hét rétegeként értékeli a ráolvasás-szövegekben előforduló „föld hét csínja” kifejezést (Hoppál 1976a: 74).

A Föld alatti, vertikális alvilág-elképzelésen kívül ismert – nyomokban talán a magyar néphitben is – egy, az emberekhez képest horizontálisan elhelyezkedő túlvilág. Lehetséges, hogy éppen a „túl”-világ elnevezés utal egy valahol messze, a „világ végén”, talán folyón túl elképzelt másvilágra (Hoppál Mihály is erre utal – 1975b: 226 – az uráli nyelvcsalád népeinek temetkezési szokásaival kapcsolatban a túlsó és alsó szavak jelentéskülönbségét elemezve). A túlvilág és alvilág kettőssége, valamint egy Föld alatti és egy „messze” (északon, nyugaton, néha keleten) elképzelt másvilág egyidejű kettőssége sok más nép kozmogóniájának is sajátja (a görög Hades is a föld alatt és/vagy messze nyugaton volt). Ez – ha nyelvészeti adataink valóban így értelmezhetők – a magyar paraszti világképnek szintén igen archaikus vonása. Régészek honfoglalás kori temetők sírjainak, vagyis holttesteinek kelet–nyugati tájolása alapján tételeznek fel egy akkori, nyugati égtájú „másvilágot” (Dienes 1975; Tettamanti 1982).

ÉGITESTEK

A napnak a magyar néphitben elsősorban közvetett szerepe volt: a naptárrendszer egyik alapja, az időbeosztás szabályozója (évbeosztás, napfordulós ünnepek), másrészt a világosság megtestesítője, a nappal–éjszaka kettősségének „létrehozója”; a sötétség ellentéte (ezzel összefüggésben az éjjel „működő” halottak, démonikus lények távoltartója). Ami magára a napra vonatkozó hiedelmeket illeti, ezek hátterét látszólagos mozgása {7-532.} jelenti: e mozgás analógiás párhuzamba állítható bizonyos tevékenységekkel, folyamatokkal. Egyes munkák végzése például napkeltekor volt ajánlatos; az akkor ültetett palánta vagy az akkor vetett bab „olyan gyorsan nő, ahogy a nap felkel”.

8. térkép. Holdfoltok magyarázata (Diószegi Vilmos nyomán)

{7-531.} 8. térkép. Holdfoltok magyarázata (Diószegi Vilmos nyomán)

A nap-hiedelmek más része a középkori egyház nap- és fényszimbolikájával kapcsolatos. Számos hiedelem utal a középkori Mária-kultusz nap = Szűz Mária azonosításának mai nyomaira (Bálint S. 1938). A napra vonatkozó profán eredetmagyarázó hagyományok mellett az a hiedelem is közismert volt (katolikus vidékeken), hogy a napban Szűz Mária látható. Göcseji adatok szerint pünkösdkor egy tál vízben figyelték a nap tükörképét; látni vélték benne, amint Mária a fiát ringatja.

Az európai népszokáskutatás nem talált megbízható nyomokat a napkultusz meglétére, csak régi napfordulós ünnepek megkopott, átértelmezett elemeire: az ókori római és az általa közvetített közel-keleti napkultuszoknak a középkori egyház által átvett és átértelmezett hagyományaira; magyar vonatkozásban például a nyári napforduló Szent Iván-i tüzével és a Szent Iván-i énekkel kapcsolatban (Dömötör T. 1964a: 139–151, 1974a: 173–174; Eliade 1958: 124–153). Bár néhány ráolvasás-szövegünk és naphívogató gyermekmondókánk látszólag erre utal, nincs nyoma a nap természetfeletti lényként való tiszteletének. A főleg a nyelvterület keleti részéről származó, „naptiszteletre” utaló adatok (Bosnyák S. 1973a) sem vallanak erre. A ráolvasó gyakorlatban szokásos a gyógyító szituációk, időpontok megszemélyesítése; egész Európából ismertek a napot és a holdat köszöntő ráolvasások, sőt fohásszerű szövegek is, ezek azonban a ráolvasásokra jellemző megszólító, megszemélyesítő törekvésnek köszönhetik létüket, és nem jelentenek „tisztelt” lényeket, „akikhez” szólnak e szövegek: sem „nap-anyát”, sem „földanyát”, sem „hold-istenséget”. Ugyanez vonatkozik bizonyos tisztelő-félő magatartásformákra, például a nap felé köpés tilalmára, amelyre szórványos adataink vannak. Effajta tilalmak minden feltűnő vagy félelmet keltő természeti jelenséggel (hold, szivárvány, villám) kapcsolatban előfordultak, de a közelmúlt európai néphitében csakis viselkedésszabályozó szerepük volt. A kutatás nem talált megbízható választ arra nézve sem, hogy valamikori naptisztelet bizonyítéka-e a temetők sírjainak kelet felé tájolása, a halottak arccal kelet felé fektetése a honfoglalás kori temetőkben.

A hold eredetére vonatkozó hiedelem nem ismert a magyar néphitben, de a szabad szemmel látható holdkráterekhez gazdag hagyomány fűződött. Mondák szólnak arról, hogy az emberalakokként értelmezett holdfoltok (hegedülő Dávid király, táncoló Cicelle, kapcáját szárító pásztor) hogyan kerültek a holdba. (Erről részletesen lásd a Magyar néprajz V. kötetében az Eredetmagyarázó monda c. fejezetet, valamint Diószegi V. 1967b). A hold a magyar néphitben, mint Európa minden népénél, elsősorban az időbeosztás tényezőjeként volt fontos. Ciklikus változása a hiedelmek hold szerinti időszámításának alapja.

A fogyó-növő holddal sokféle történés és cselekvés volt analógiás párhuzamba hozható. Általánosan elterjedt volt bizonyos mezőgazdasági és házimunkák újholdkor végzése, vagy növő holddal való megkezdése (trágyahordás, szántás-vetés, kotlóültetés és főleg zöldség-, virág- és gyümölcsfaültetés, női testápolás), a háttérben azzal az elképzeléssel, hogy ahogy a hold nő, úgy nőjön a növény is, úgy keljenek a csirkék, úgy növekedjék a haj. A teliholdnak és a fogyó holdnak a féregűzésben és a népi gyógyászatban volt szerepe (a bajok úgy csökkenjenek, a patkány, egér úgy tűnjék el a háztól, mint a hold). Néhol az épületfát, bútorfát is teliholdkor kellett kiválasztani, hogy ne essék belé a szú. Mindezeknek megfelelően általában tilos volt teliholdkor vagy fogyó holddal szántani-vetni. {7-533.} A betegségek közül elsősorban bőrbetegségek (szemölcs, májfolt, tyúkszem) gyógyítása kapcsolódott általánosan a holdtöltéhez – a hold-analógia elvét megfogalmazó ráolvasás-szövegekkel, például: „Úgy múljon el (a betegség), mint a hold.” Ilyen módon a holdfázisok a mindennapi élet bizonyos tevékenységeiben is szabályozó szerepet játszottak.

A holddal kapcsolatos közismert esőjóslások részben valós tapasztalatokra épültek (mint az esőt jósló „holdudvar”), részint a hold éppen felvett alakjával vannak analógiás kapcsolatban („csurgóra áll – eső lesz”).

E hiedelmek és mágikus gyakorlat csekély különbségekkel Európa-szerte általánosan elterjedtek (pl. Wolf 1929), sőt sok esetben még egyetemesebb, „ősi” hiedelmek, amelyek alapja mindenütt a hold ciklikus változása: a holdat a növekedés okozójának tekintették. Ennek révén került kapcsolatba a hold a Föld sok népénél a születés és halál, a növényi, állati és asszonyi termékenység képzeteivel. E kapcsolatok a Föld több helyén a holdkultusz különböző formáit hozták létre, amelynek nyomai azonban a mai Európában már nem találhatók meg (Eliade 1958: 154–187). A hiedelmek és a holdhoz igazodó mágikus gyakorlat a közelmúltig igen eleven volt (Kálmány 1887; Róheim 1925: 134–143). Ezekhez az elképzelésekhez bizonyára az a – keleti asztrológiában gyökeredző – nézet is hozzájárult, hogy a hold és általában az égitestek hatással vannak a földi jelenségekre. Ilyen nézeteket a kalendáriumok, csíziók, de akár kéziratos egyházi, nemesi receptkönyvek is több évszázadon át folyamatosan közvetítettek a parasztságnak.

A hold köszöntése, kérések, fohászok a holdhoz, a betegség „holdnak küldése” (különböző ráolvasásokban, verses hold-köszöntőkben) az újhold időpontjának számontartására, mintegy az „alkalom” megszemélyesítésére vallanak, nem pedig az e szövegek kapcsán többször feltételezett holdkultuszra. Például az „Újhold, köszöntelek, vidd el az én nyavalyám…” típusú szövegek kisebb-nagyobb eltérésekkel szinte európai közkincsnek tekinthetők, de tartalmi elemeik csak e ráolvasásokból ismertek, élő hiedelemháttér nélkül.

A hold- és napfogyatkozás okára vonatkozóan az egész magyar nyelvterületen gazdag eredetmagyarázó hagyomány volt ismert. Ezek lényege, hogy az égitestek fogyatkozását valamely „lény” okozza, aki/ami kiharap belőle, vagy egészen megeszi (sárkány, farkas, madár, kutya, kakas, markoláb – területileg változóan; Diószegi Vilmos – 1968a – pl. sajátosan a palóc etnikai csoportra jellemzőnek ítélte a holdat faló markoláb alakját). E lények részint csak fiktív természetmagyarázó lények, mint a markoláb is, amelynek semmi egyéb jellemzője nem ismert azon kívül, hogy a holdat „eszi” (csak hasonló nevű – szintén fiktív – gyermekijesztő lényről tudunk). Más részük kísértetszerű-vámpírszerű lényekkel mutat kapcsolatokat, de nem annyira a magyar néphitben, mint inkább ezen alakok Róheim Géza kimutatta (1925: 143–147) szerb, szlovák, román párhuzamaiban. Ezek a hiedelmek a Balkán werwolf – azaz emberfarkas – alakjának égitestrabló, nap- és holdfaló mivoltával kapcsolatosak; ez az eredeti háttér hiányzik a magyar néphitből.

A csillagok keletkezését vagy elnevezését, látszólagos elrendeződését, a csillagképek „ábrázolta” jelenségeket eredetmagyarázó mondák magyarázzák; az egész nyelvterületen ismertek a Göncölszekér, Fiastyúk, Kaszáscsillag és Tejút mondái. A csillagnevek olykor régi kozmogóniai elképzeléseket is őrizhetnek. A már említett Szitáslyukon kívül finnugor kori a Fiastyúk (Csík megyei). Hetevény elnevezése is (jelentése ’hét csillag’; Erdődi 1970). Ezenkívül a csillagnevek a magyar nyelvtörténet minden korszakát képviselik, a legújabb németjövevényszavakig; azonban a hozzájuk fűződő hiedelmek inkább másodlagos {7-536.} névmagyarázó hagyományok, mintsem fordítva, a névből lehetne következtetni a csillagokra vonatkozó hiedelmekre. Róheim Géza (1954: 13–20) a Tejút Hadak útja elnevezésével kapcsolatban a Csaba-monda vogul és osztják párhuzamait vélte megtalálni, e nézetét azonban nem támogatja kellő bizonyító adat.

9. térkép. A markoláb-képzet elterjedése a Palócföldön és a palóc kirajzásban (Diószegi Vilmos nyomán)

{7-534.} 9. térkép. A markoláb-képzet elterjedése a Palócföldön és a palóc kirajzásban (Diószegi Vilmos nyomán)

{7-535.} 1 = Őrhalom (Nógrád m.)
2 = Hunyag (Nógrád m.)
3 = Csitár (Nógrád m.)
4 = Becske (Nógrád m.)
5 = Keszeg (Nógrád m.)
6 = Piliny (Nógrád m.)
7 = Karancskeszi (Nógrád m.)
8 = Karancslapujtő (Nógrád m.)
9 = Karancsság (Nógrád m.)
10 = Ságújfalu (Nógrád m.)
11 = Bárna (Nógrád m.)
12 = Kazár (Nógrád m.)
13 = Nagylóc (Nógrád m.)
14 = Mátraverebély (Nógrád m.)
15 = Maconka (Heves m.)
16 = Nagybátony (Nógrád m.)
17 = Ecseg (Nógrád m.)
18 = Szurdokpüspöki (Nógrád m.)
19 = Gyöngyöspata (Heves m.)
20 = Hort (Heves m.)
21 = Galgahévíz (Pest m.)
22 = Jánosi (Gömör m.)
23 = Pálfalva (Gömör m.)
24 = Feled (Gömör m.)
25 = Serke (Gömör m.)
26 = Simonyi (Gömör m.)
27 = Rimaszécs (Gömör m.)
28 = Susa (Gömör m.)
29 = Bekölce (Heves m.)
30 = Szilvásvárad (Heves m.)
31 = Erdőkövesd (Heves m.)
32 = Tarnalelesz (Heves m.)
33 = Egercsehi (Heves m.)
34 = Mikófalva (Heves m.)
35 = Bélapátfalva (Borsod m.)
36 = Egerbocs (Heves m.)
37 = Mátraballa (Heves m.)
38 = Terpes (Heves m.)
39 = Bodony (Heves m.)
40 = Mátraderecske (Heves m.)
41 = Szajla (Heves m.)
42 = Recsk (Heves m.)
43 = Felsőtárkány (Heves m.)
44 = Felnémet (Heves m.)
45 = Egerszalók (Heves m.)
46 = Verpelét (Heves m.)
47 = Kerecsend (Heves m.)
48 = Visonta (Heves m.)
49 = Karácsond (Heves m.)
50 = Tarnaméra (Heves m.)
51 = Jászfényszaru (Szolnok m.)
52 = Jászdózsa (Szolnok m.)
53 = Jászjákóhalma (Szolnok m.)
54 = Jászapáti (Szolnok m.)
55 = Besenyőtelek (Heves m.)
56 = Mezőkövesd (Borsod m.)
57 = Polgár (Szabolcs m.)
58 = Tiszanána (Heves m.)
59 = Jászkisér (Szolnok m.)
60 = Tiszasüly (Szolnok m.)
61 = Jászladány (Szolnok m.)
62 = Jászalsószentgyörgy (Szolnok m.)
63 = Farmos (Pest m.)
64 = Úri (Pest m.)
65 = Zagyvarékas (Pest m.)
66 = Kengyel (Szolnok m.)
67 = Gyón (Pest m.)
68 = Törtel (Pest m.)
69 = Lajosmizse (Pest m.)
70 = Kocsér (Pest m.)
71 = Jászkarajenő (Pest m.)
72 = Tiszavárkony (Szolnok m.)
73 = Tiszapüspöki (Szolnok m.)
74 = Fegyvernek (Szolnok m.)
75 = Kenderes (Szolnok m.)
76 = Mesterszállás (Szolnok m.)
77 = Újkécske (Pest m.)
78 = Csépa (Szolnok m.)
79 = Kunszentmárton (Szolnok m.)
80 = Kiskunfélegyháza (Pest m.)
81 = Szank (Pest m.)
82 = Móricgát (Pest m.)
83 = Kiskunmajsa (Pest m.)
84 = Mindszent (Csongrád m.)
85 = Sándorfalva (Csongrád m.)
86 = Kiskundorozsma (Csongrád m.)
87 = Szeged (Csongrád m.)
88 = Szőreg (Torontál m.)
89 = Makó (Csongrád m.)
90 = Csanádpalota (Csanád m.)
91 = Végegyháza (Csanád m.)
92 = Magyarbánhegyes (Csanád m.)
93 = Nagykamarás (Arad m.)
94 = Magyarpécska (Arad m.)
95 = Martonos (Bács-Bodrog m.)
96 = Bácsborsod (Bács-Bodrog m.)
97 = Csantavér (Bács-Bodrog m.)
98 = Szaján (Torontál m.)
99 = Kishegyes (Bács-Bodrog m.)
100 = Torontáltorda (Torda m.)
101 = Temerin (Bács-Bodrog m.)
102 = Mohol (Bács-Bodrog m.)
103 = Örményháza (Torontál m.)
104 = Székelykeve (Temes m.)

A csillagokra vonatkozó nézetek nagyrészt a látszólagos égboltra vonatkozó tapasztalati tudást tartalmazzák: a csillagok állásának a parasztság mindennapi életében elsősorban időmérő-beosztó-tájékoztató szerepe volt. A néphitben elsősorban jóslások, előjelek kapcsolódtak hozzájuk. Legelterjedtebb volt a karácsonyesti csillagok „sűrűségéből” a jövő évi jó szénatermésre jósolni. Közismert volt a „lehull egy csillag – valaki meghal” nézet; katolikus területeken a hulló csillagnak „lélek szabadul a tisztítótűzből” jelentését is ismerték. Sok adat van arra a nézetre, hogy minden embernek (Kolozsvár-Hóstát: minden nemzetségnek; K. Kovács 1982: 120) van csillaga. Egy-egy csillag feljöttéhez és nyugtához is fűződtek hiedelem jellegű magyarázatok, például a „jelcsillag” (azonosítatlan) csak Szent György és Szent Mihály napján jön fel (Kálmány 1893a; Barna 1982e).

A TERMÉSZET

Az embert körülvevő természetre vonatkozó tapasztalati tudásanyag és a növény-, állatvilágra, az időjárásra, ásványokra vonatkozó hiedelmek egymással szoros kapcsolatban, egy rendszerben működtek; egyazon „világ” más-más típusú, de szorosan összefonódott, azonos értékűnek tekintett magyarázataként, értelmezéseként. A természetben található tárgyak sokféle lehetőséget nyújtottak a mágikus gyakorlatban való felhasználásra is. Ez a mindennapi élet sok területén – így például a gyógyításban – szintén szorosan összefonódott az ún. racionális gyakorlattal. A természeti környezetre vonatkozó tudás és a környezet tárgyainak gyakorlatban való felhasználása sokrétű: változatos sorát alkotja „ősi”, a Föld sok népénél ismert hiedelmeknek, ókori magaskultúrák kereszténység közvetítette írásos hagyományainak, a középkori hivatásos orvoslás, asztronómia és asztrológia receptkönyvek, füvészkönyvek, kalendáriumok, csíziók által terjedő elveinek és gyakorlatának és nem utolsósorban a középkori egyházi benedikciógyakorlat parasztság kezére jutott elemeinek. Mindezek hátterében ott állnak a parasztság saját világmagyarázó, természetmegfigyelő és értelmező törekvései is. (A népi természetismeretről, a természet tárgyainak, jelenségeinek hiedelmeiről, mágikus felhasználásáról: Hovorka–Kronfeld 1909; Dänhardt 1907–1912; Szendrey Zs. 1937c).

NÖVÉNYVILÁG

A növényekhez fűződő hiedelmek egy része igen régi és elterjedt képzeteken alapul: a fa mint a világegyetem képmása, a fa és az ember szimbolikus kapcsolata (világfa, életfa), a növény mint a vegetáció újjászületésének, az év körforgásának szimbóluma. A magyarságnál és a közelmúlt Európájában ennek nyomai főleg szövegfolklór-motívumokból és díszítőművészeti ábrázolásokból következtethetők ki. A mai hiedelmek alapja már túlnyomóan a növények megfigyelt természete: téli álom–tavaszi zsendülés ellentéte, virágzás bizonyos évszakban vagy napszakban, a növények dús lombja, vagy bő nedvű, szúrós, csípős mivolta, valóságos vagy vélt gyógyhatása. Mindezek alapján használták {7-537.} a növényeket és részeiket gyógyításra, termékenységvarázslásra, rontás elhárítására, vagy külső tulajdonságaik adta analógiák felhasználásával bármilyen egyéb célra. A közelmúlt magyar néphitében a növényvilággal kapcsolatos főbb hiedelmek és mágikus eljárások

A növények eredetére, természetére, tulajdonságaira vonatkozó gazdag természetmagyarázó hagyományok.

A fák, zöld ágak mint a természet megújulásának jelképei az ünnepi szokásokban és az átmenet rítusaiban.

Megszemélyesített növényekkel kapcsolatos tevékenység: a betegségeket növényeknek „átadó” ráolvasások. Ezeknek Közép-, Nyugat- és Észak-Európában egyaránt igen nagy múltjuk van, és elsősorban a borókával, csalánnal kapcsolatban a közelmúltig ismertek. A magyarság gyakorlatában mint „bodzafenyegető” és „csalánfenyegető” ráolvasások terjedtek el.

A növények, növényi eredetű szerek felhasználása a gyógyítás, rontás, rontáselhárítás, termékenységvarázslás eszközeiként; e tevékenységek egyik alapja a növények kitapasztalt természetes gyógyhatása. A növényi eredetű mágikus tárgyaknak, a fák, bokrok ágainak, gyökerének, különböző vesszőknek sokféle egyéb szerepük is volt, egy-egy fához vagy cserjéhez fűződő sajátos hiedelmek alapján. A kincsásó „varázsvessző”, a boszorkányság tanulásakor „bűvös kört” húzó bot mindig egy bizonyos fa ágából készült, például mogyorófából; a lucaszék nyírfából. A gyógyításban a fa szilánkját (pl. fogfájásra villámsújtott fa szilánkját), ágait (pl. füstölés kilencfajta gyümölcsfa ágával), leveleit, gyümölcsét a legkülönbözőbb összeállításokban igen sokfajta betegségre használták.

A fákhoz fűződő hiedelmek és mágikus eljárások Európa-szerte rendkívül változatosak, de a fenti alapelveket tekintve lényegében azonosak. Néhol még fellelhetők bizonyos „szent”, „tisztelt” fák is. Ezekre – vagy alájuk – ruhát, hajat, élelmet, a betegségek tartozékait helyezték; gyógyulást kértek a fától, vagy hálát adtak a megszemélyesített fának. Mind a magyar történeti és szórványos közelmúltbeli adatokból, mind az európai és nyelvrokonainktól ismert párhuzamokból úgy látszik, e szokások eredetileg természeti szellemeknek adott áldozatokban gyökeredznek (Mannhardt 1876–1877; Frazer 1926; Wlislocki 1894; Szendrey Zs. 1936).

A magyar néphitben a nyírfa volt a mágikus és gyógyító célokra használt fák közül a legfontosabb. Letört, leveles ágát elsősorban rontáselhárító és -megelőző cselekményekre használták. Luca és karácsony éjszakáján az állatot, a házat védte, kapura, istállóablakba tűzve. Szülés után az anya ágyába, szoptatós anya kezébe, a bölcsőbe tették. A termékenységet biztosító mágiában is volt szerepe: tyúkültetéskor, első kihajtáskor használták, néhol vetés után a szántóföld négy sarkára szúrták, másutt a veteményeskertbe vagy szőlőbe. A gyógyászatban a szemverést gyógyító fürdő alkotóeleme lehetett, füstölőszer volt, a megrontott tehenet verték vele. Az országszerte elterjedt adatok arra vallanak, hogy a nyírfa mágikus és gyógyító erejébe vetett hit elevenen élt a magyar parasztságnál. Észak-Eurázsia sok népénél és Európa más részein is régtől fogva ismert hasonló szerepben. Felhasználásának alapja feltehetően kora tavaszi zöldbe borulása.

A fűzfának elsősorban virágvasárnap szentelt barkáját használták mágikus célokra, főleg égiháború, jégeső elűzésére. Vihar közeledtekor katolikus falvakban a tűzbe dobtak néhány szem barkát; vagy a barkás ágat az eresz alá tűzték, vagy lelógatták a mestergerendáról, {7-538.} hogy ne csapjon villám a házba. Gabonaföldekre is kitűzték jégverés elhárítására. Sok helyen volt ismert az a hiedelem, hogy nem szabad bevinni a házba, mert sok légy lenne; néhol kígyó, béka megelőzésére tartották a padláson. A gyógyászatban szinte univerzális mágikus tárgy volt: szemverés ellen füstöltek vele, fájós fogat levével dörzsölték, a beteg tehén moslékába tették. Torokfájás megelőzésére katolikus falvakban sok helyen nyeltek belőle egy szemet a szentelésről jövet, és megcsapkodták egymást barkás ágakkal. A fűzfa barkájának tulajdonított mágikus hatás egyházi szentelmény voltának köszönhető.

A bodzafát a magyar nyelvterület egészén egyöntetűen „ördög fájának” tartották – a közép- és nyugat-európai hiedelmekkel megegyezően. Virága, levele elterjedt gyógyszeralapanyag is volt. A hozzáfűződő rontáselhárító hiedelmek és mágikus gyakorlat azonban korántsem volt olyan gazdag, mint a nyírfa esetében.

A vadrózsa (csipketövis, istenátkozta tüske) rontáselhárító szer volt. Európa-szerte elterjedt hasonló funkcióban, nyilvánvalóan tüskés ága miatt. Használatával kapcsolatban az a tudat is elevenen élt, hogy a tüskébe a boszorkány, ördög és egyéb rosszindulatú hiedelemlény belelép, beleakad, megsebesül (konkrétan vagy jelképesen). Ilyen alkalmazása leggyakoribb volt „tehénrontás” gyanúja esetén. A „boszorkányos” napokon, Szent György és Luca napján rontáselhárító szerepet kapott: a kerítésre vagy istállóajtóra tűzték. Szórványos adataink szerint a szarvasmarha első kihajtásakor vagy csótány elűzésére, vetés „rontástól” óvására is alkalmazták, és elterjedt volt a köpülőfa rózsafából való készítése, azzal a hiedelemmel együtt, hogy csipkefával jobban sikerül a köpülés.

Egyéb növények: füvek, cserjék, bokrok, kerti és szántóföldi gyomok – és termelt növények – különböző alkotórészeinek (virág, termés, szár, levél, gyökér) legfontosabb alkalmazási területe a népi gyógyászat volt. Némelyikhez sajátos, csak rá jellemző hiedelmek társultak, mások – térben és időben változóan – a mágia szinte minden területén alkalmazást nyertek, a szerelemkeltéstől (zsálya, kankalin, „bagzófű”) szerencse biztosításáig (fekete nadály a kertbe ültetve), vihar megelőzéséig (ezerjófű az ablakban), hajnövesztésig (márialen) vagy rontás elhárításáig (ökörfarkkóró, üröm, boszorkánytövis). Bizonyos „füvekhez” természetfeletti erejű személyek tudományszerzési módszerei is kapcsolódtak, így például a páfrány magja cipőbe kerülve tudóssá teszi tulajdonosát, az meglátja Szent György éjjelén a földbe rejtett kincset.

Felhasználási módjuk sokrétű volt, orálisan alkalmazott gyógyszer, valamint kenőcs, tapasz, fürdők, füstölőszerek tartozékai éppúgy lehettek, mint a legkülönbözőbb mágikus cselekmények eszközei.

Használatuk és a velük kapcsolatos hiedelmek alapja gyakran tényleges biológiai-kémiai hatóerejük. Ezek az ismeretek részint paraszti tapasztalatokon alapuló hagyományok, részint a hivatásos orvostudomány ismerettárából erednek, elsősorban a parasztsághoz került kéziratos receptkönyvek révén. Ennek ellenére a „füvek” mágikus célokra való felhasználására általában az jellemző, hogy fizikai-kémiai tulajdonságaiktól, esetleges valóságos gyógyhatásuktól függetlenül szinte bármilyen „fű” használható volt bizonyos célokra, ha meghatározott időpontban, módon, helyről – a mágia előírta helyi szabályok betartásával – gyűjtik. Országszerte elterjedt volt például a kilenc sírról hozott fű, vagy az úrnapi sátorfű használata (előbbi szemverés, ijedtség, agos gyerek fürdőjeként, utóbbi pedig sokféle gyógyszer gyakori összetevője volt). A fűgyűjtés fontos időpontjai voltak Szent György- és Szent Mihály-nap, továbbá Kétasszonyköze (Nagyboldogasszony, aug. 15. – Kisasszony, szept. 8. közti időszak). Sokszor a szedés módjára vonatkozó {7-539.} szabály betartásán volt a hangsúly (szótlanul, mondókák kíséretében, köszönés nélkül). Némelyik füvet a hiedelmek szerint csak a hetedik gyerek találta meg. A természetfeletti képességű tudósok „tudományának” a füvekre vonatkozó ismeretek is részét képezték. Hatóerejüket természetfölötti eredetükre és tulajdonságaikra vonatkozó hiedelmek fokozták (a páfrány virága Szent György éjjelén néhány percre kinyílik, aki ekkor leszakítja, megérti az állatok nyelvét; a hollófű holdújuláskor elásott holló fejéből nő ki). Egyes füveket nevük révén tartották hatásosnak, attól függetlenül, hogy e nevek területileg más-más növényt jelölhettek: szentantalvirág, angyalfű, szentjánosfű, istenfa, szépasszony tenyere.

Más esetekben a növény fizikai-kémiai tulajdonságai kerültek analógiás kapcsolatba a tevékenység céljával: színe (sárga virágú fű sárgaság gyógyítására), erős illata, tüskéi, „csípőssége” (ha csalánnal verik a tejet, az a tehénrontó boszorkányt csípi). Egyes füvek hagyományos neve utalt a mágiának arra a területére, amelyen alkalmazták. Ilyen a vasfű vagy lakatfű (Verbena officinalis), amelyet „zárnyitásra” használtak: Európa nagy részén ismert volt az a hiedelem, hogy aki tenyerébe bőr alá forraszt belőle, minden zárat, lakatot ki tud nyitni. Az ezerjófű „ezerféle betegségre” volt jó; a vajfüvet vajhaszon biztosítására köpülőbe téve, a fülfű levét becsöppentve fülbetegségek gyógyítására alkalmazták.

A nadragulya (nagyfű, nagyerejű fű) különösen Erdélyben elterjedt, de szórványosan az egész nyelvterületen ismert, rontáselhárító, szerencsebiztosító felhasználása feltehetően valóságos élettani-orvosi hatásán alapult. A rontó-gyógyító hatásába vetett hitet, sőt „boszorkányzsírként” való felhasználását már boszorkányperek adatai is dokumentálják. Sokfelé ismert hit szerint „elveszi az erejét”, megbolondítja, illetve táncolásra, ugrálásra késztette azt, akinek beadták. Ha ellenség pajtája, istállója alá ásták, nem volt szerencséje a terményekhez, döglött az állat; másrészt nem volt szabad a telken nőtt nadragulyát kiszedni, mert nem lenne szerencsés a ház, vagy valaki meghalna. Bizonyos tiszteletet fejeznek ki a megszemélyesített nadragulyához intézett köszöntések (pl. reggel küszöbre állva: „Jó reggelt nagyasszony!”). A nadragulya megszemélyesítése, a neki tulajdonított hatások az ókorban, illetve az ókori keleten is közismertek voltak. (A növények mágiában betöltött szerepéről: Rapaics 1932; Delatte 1938; Berde 1940; Kakas 1973.)

ÁLLATOK

A parasztság környezetében élő állatokhoz fűződő hiedelmek részint az állatok megfigyelt valóságos természetén alapulnak, részint némely állat felé irányuló tisztelő-félő magatartáson. A mágia, jóslás, gyógyászat minden területén előfordultak különféle rovarok, állati testrészek, tartozékok (csont, bőr, karom, szőr, toll, tojás, exkrementumok). Az élő állatoknak és megjelenésük módjának vagy idejének, végül hangjának, elsősorban a jóslásban volt nagy szerepe: a pacsirta jó időt, a kakukk megjelenése pénzt vagy halált, az elbújó hangya és az alacsonyan repülő fecske esőt jósolt. A „tisztelt állatok” némelyikének hiedelmei Európa hiedelemvilágának legarchaikusabb rétegéhez tartoztak. Más esetekben a keresztény vallás hagyományaira, a keresztény egyház által közvetített klasszikus ókori és ókori keleti hiedelmekig vezetnek vissza adataink.

Az állatvilághoz fűződő hiedelmek fontos részét jelentette a természetfeletti lények állattá változásának képességébe vetett hit. A kísértet, boszorkány és egyéb lények {7-540.} lehetséges alakváltozatai – a háziállatokon kívül – olyan vadon élő állatokra terjedtek ki, amelyek a ház, a falu közelében gyakran megjelentek: egér vagy mezei pocok, béka, menyét, patkány, galamb, holló, varjú, nyúl. Az emberfarkas hiedelemkörének legfontosabb elemét jelenti a farkassá változni tudás képessége.

A madarak közül a fecske és a galamb hiedelmeiben nyilvánult meg bizonyos vallásos színezetű tisztelet. A fecske „Isten madara” volt általánosan ismert hit szerint. A fecskefészket nem volt szabad leverni, mert „véreset” adott volna a tehén, ugyanettől féltek, ha a fecske átrepült a tehén alatt. Fészke szerencsét hozott a házra, emellett a fecskefészek és fecsketojás gyógyszerek alapanyaga volt. Arra is van adat, hogy az első fecskét kalaplevéve köszöntötték (Kalotaszeg), vagy megjelenésekor tenyerükbe fújtak, hogy egész évben szerencsések legyenek. Általános volt az első fecske megjelenésekor „szeplőelvitető” mondókát mondani, arcot „lemosó” mozdulatok kíséretében: „Fecskét látok, szeplőt hányok.”

A galambot mint a Szentlélek jelképét tisztelték: nyakát nem volt szabad elvágni, csak kitekerni.

A rovarok közül a méhhez fűződött vallásos jellegű tisztelet, általában „Salamon király madarának” tartották, és nem volt szabad vele kapcsolatban a „megdöglik” kifejezést használni. Volt olyan nézet is, hogy az első méh „Krisztus homlokából repült ki”. Ez az eredetmagyarázó hagyomány talán összefügg azzal a hiedelemmel, amely szerint a méh a szabad lélek egyik megjelenési formája (lásd: lélek).

A menyéthez fűződő hiedelmek összeolvadtak a valamikori hermelin hiedelmeivel, mint ez Széman Zsuzsa erre vonatkozó vizsgálataiból ismeretes (1974). Mint a baromfiban kárt tevő rágcsáló ellen számos mágikus elhárító eljárást alkalmaztak. Ezekhez bizonyos kvázi-áldozati jellegű cselekmények kapcsolódtak; a menyétnek „munkát adtak”: kis pálcikára kötött kócot dugtak azokra a helyekre, ahol a járása volt, és fonásra biztatták, csúfolódó versikékkel: „Menyétasszony, szép asszony, nem pörög a rokkája!” (Göcsej; Gönczi 1914: 214–215). Hasonló hiedelmek a Dunántúl nagy részén, valamint Szatmárból és Erdélyből is ismeretesek. Széman Zsuzsa (európai vonatkozásban: Hako 1956) kutatásai szerint a menyét eredetileg rosszindulatú asszonyi alakban is megjelenő gonosz szellem megtestesítője; erre vall a menyét szó eredeti ’asszony’ és ezzel rokon ’menyasszony’, ’meny’ jelentése. A nyelvterület több pontján menyétasszonynak, szépasszonynak is nevezték. Egy szálon a boszorkányhittel is összefüggnek a menyéthiedelmek: a boszorkány egyik ritka megjelenési formája a menyét, és közismert volt az a hiedelem, hogy a valóságos menyét – az állatalakot öltött boszorkányhoz hasonlóan – kiszopja a tehén tejét is; a tehén tőgygyulladását gyakran tulajdonították neki. A menyéthez fűződő hiedelmek negatív tartalma abban is megnyilvánul, hogy a jóslásokban, előjelekben elsősorban rossz jelentése volt: például kalotaszegi hiedelem szerint meghal a háznál valaki, ha menyét jelenik meg az udvaron; menyéttel álmodni veszekedést jelent.

A kígyó a magyar néphit legfontosabb állatai közé tartozik, ha a hozzá fűződő hiedelmek elterjedtségét, változatosságát tekintjük. A kígyóhiedelmek egész Európára kiterjedő, az ókor óta nyomon követhető gazdagságához bizonyára hozzájárult vedlése és szemmel látható megújulása, „újjászületése”. Több vonatkozásban szent, de legalábbis tisztelt állat volt. A magyar parasztság részéről is határozottan megnyilvánult egy bizonyos félő-tisztelő magatartás. Sok helyen ismert hit volt, hogy a kígyó még fejének levágása után is él naplementéig. A kígyóbőr (vagy -nyelv) általános mágikus tárgy: a gazdálkodás, háztartás sok ágában felhasználták, tehén- vagy disznóvályúba, ökrök {7-541.} igájába helyezték, ló hámjába varrták rontás ellen, hogy jól húzzon az állat; baromfivályúba tették, hogy a kányák el ne vigyék a csirkét. Erszényben is hordták pénzvarázslás céljából, és a szerelmi mágiának is eszköze. Halászhálóba kötni, küszöb alá ásni is szokásos volt. A természetfeletti erejű személyek hiedelemmondáiban mint a „tudás” megszerzésének eszköze jelenik meg: általánosan elterjedt nézet volt, hogy aki kígyónyelvet (vagy porrá tört kígyóbőrt, italban) eszik vagy iszik, ért az állatok nyelvén. A boszorkány „felismerésében” is segédeszköz lehetett.

A kígyóval kapcsolatos hiedelmek (ez a gyík és a béka vonatkozásában is így van) fontos határideje volt Szent György napja (ápr. 24.). Sok fent említett – és egyéb – adat csak Szent György-nap előtt látott vagy talált kígyóra, kígyóbőrre vonatkozik. A kígyókő ókort-középkort végigkísérő hiedelmei részben természetmagyarázó hagyományok: bizonyos fajta kerek, simára csiszolódott kavicsokat tartottak kígyókőnek, amelyet a kígyók „fújtak”. A rá vonatkozó, leggazdagabban a Nyugat-Dunántúlon és a Felföldön ismert hiedelemmondák részint a kígyókő létrejöttéről, részint a kígyóktól vagy a kígyók királyától való megszerzésének módjáról szólnak. Maga a kígyókőnek tartott kavics mágikus tárgy volt, a kígyóbőréhez hasonló szerepkörben. Ezenkívül gyógyszerként kelést, sebeket, beteg tehéntőgyet lehetett vele nyomogatni; vagy lyukas kígyókövön keresztül „megrontott” tehenet fejni. (A kígyóhiedelmekről: Szendrey Zs. 1940a; Erdész 1984). Országszerte elterjedt hiedelmek szerint a szabadban alvó emberbe vagy őrizetlenül hagyott kisgyerekbe kígyó mászhat, és azt tejjel lehet kicsalogatni (a gyereket tejesedény fölé lógatják). A kígyó a kincsőrző szellemeknek is egyik alakváltozata, és mint házikígyó a magyar néphit őrzőszellemszerű lénye. A „kígyónak adott tej” a házikígyó-hiedelmekből is ismert, feltehetően összefügg a kígyó őrzőszellemszerű vonásaival, és bizonyos áldozati jellege van. Ezek a motívumok a lélek, az ősök, őrzőszellemek kígyóalakjával kapcsolatos, Közép- és Délkelet-Európában a klasszikus ókor óta ismert hagyományok lecsapódásai a magyar kígyóhiedelmekben. (Lásd: Házikígyó.)

A kígyóhiedelmek egy része a gyíkkal kapcsolatban is ismert; a gyíkbőr és -farok mágikus tárgy szerepe a kígyóéhoz hasonló. Egy olyan vonása van a gyíkhiedelmeknek, amely – a magyar néphitben – elsősorban rá jellemző: ez a gyógyító tudomány szerzése Szent György-nap előtti gyík érintésével. Főleg a nyelvterület keleti részén általánosan elterjedt hit, hogy aki gyíkot vagy havasi gyíkot tapogatott, annak „jó a keze” torokgyík és egyéb torokbetegségek gyógyításához.

Mind a gyík, mind a kígyó sok szállal kapcsolódik a sárkány hiedelemalakjához. A sárkányképzetek egyik gyökere minden bizonnyal a varázserejű, tisztelt és félelmetes kígyóra vezethető vissza.

A békát a néphit szoros kapcsolatba hozta a boszorkánnyal, annak egyik megjelenési formájaként tartották számon. A „béka–boszorkány” kapcsolat Közép- és Nyugat-Európában legalábbis a középkor óta elterjedt, a magyar nyelvterület egészén ismert. E hiedelmek egyaránt vonatkoznak a leveli- és varangyos békára. A leggazdagabb adatanyag az istálló körüli béka képében megjelenő „tehénrontó” boszorkányról szóló hiedelemmondát képviseli; e szerint a béka megszúrása, megvágása analógiás úton megsebesíti a boszorkányt. Mint minden, boszorkánnyal, rontással kapcsolatba hozott állat, a béka tartozékai is alkalmasnak minősültek rontásra, gyógyításra, szerencse- és pénzvarázslásra. A boszorkányperek adataitól a közelmúltig általánosan elterjedtnek mondható a békacsontvázzal történő szerelmi varázslás (a békát hangyabolyba helyezve a hangyákkal rágatták le a húsát). A béka másik fontos néphitbeli szerepe a jóslás: {7-542.} házban való megjelenése, kertben kuruttyolása több vidéken halált jelentett. A Szent György napja (ápr. 24.) előtt hallható békakuruttyolás nyáron jó termést, sok (vagy kevés) esőt jósolt. Elterjedt nézet volt, hogy aki békát hallva kitátja a száját, annak „kiszámolja” a fogát: kihullanak a fogai.

IDŐJÁRÁS

Az időjárás egyes jelenségeire vonatkozó hiedelmek és az időjárással kapcsolatos mágia nagy teret kapott a magyar parasztság még közelmúltbeli hiedelemvilágában is, nyilvánvaló összefüggésben az időjárás mezőgazdaságban betöltött fontos szerepével. Az adatanyag változatos; tapasztalati tény, „racionális” tudás, sok egyházi eredetű hagyomány ötvöződött a paraszti hiedelmekkel, és meglehetősen egységes Európa nagy részén. A hagyományok igen számottevő forrásai a kalendáriumok, álmoskönyvek, csíziók, amelyek a 18. századtól szinte napjainkig közvetítették a nézeteket, különösen az időjárásjóslást illetően. (Az időjárás hiedelmeiről: Szendrey Zs. 1933b; Bacsó 1940; Vajkai 1948a). Az eső, jégverés, vihar, szél keletkezésére, tulajdonságaira vonatkozó hagyományok legtöbbjét a táltos, valamint a garabonciás és sárkánya idővarázsló és vihardémonszerű tevékenységéhez kapcsolják a hiedelmek. Az esőre vonatkozó hiedelmek közt legelterjedtebb volt az a nézet, hogy ha esik az eső és süt a nap, „az ördög veri a feleségét”. Bizonyos jeles napokról – leginkább pünkösdről – azt tartották, hogy azon a napon mindig esik egy kis eső. Általános volt a nyelvterület egészén az esőjóslás különböző előjelekből. Ezek végigkísérték a naptári jeles napokat és az emberi élet átmeneti rítusait egyaránt, de egyéb természeti jelenségekből (hold, szivárvány, csillagok, mennydörgés) is jósoltak esőre. Legközismertebbek a – holddal kapcsolatban említett jóslásokon kívül – a következő előjelek: esőt jelent, ha a „tyúkok fürdenek” (a porban), ha nagyon csípnek a legyek, ha a szél felfújja a port, ha előjönnek a hangyák, ha alacsonyan szállnak a fecskék, ha a juhok „csomóba fekszenek”. A kalendáriumi rigmusok terjesztette esőjósló hiedelmek egy része az esőre jósolt, így a Medárd-napi (jún. 8.): ha ezen a napon esik, negyven napig esni fog; vagy ha Benedek napján (márc. 21.) dörög, szárazság lesz. Többségük azonban az esőből jósolt a várható termésre, így például a Vince napjára (jan. 22.) vonatkozó közismert rigmus: „Ha megcsordul Vince, Tele lesz a pince.”

A szél eredetével kapcsolatban gazdag eredetmagyarázó hagyomány ismert (lásd a Magyar néprajz V. kötetében az Eredetmagyarázó monda c. fejezet). A jóslás a szél irányából, erősségéből az időjárásra, esőre (déli szél esőt hoz), valamint a szél megjóslása az ég színéből (ha vörös az ég alja alkonyatkor, másnap szél lesz) országszerte egyöntetűen általános volt.

A mennydörgés keletkezésére vonatkozóan általános volt az a hit, hogy ilyenkor az ördögök, illetve Szent Illés hajtja a kocsiját. Jégveréskor potyogó jégdarabkákról úgy tartották katolikus vidékeken, hogy rajtuk Jézus és Mária arca látható. A jégszemeknek mágikus tárgy szerepük is lehetett: az északi területek katolikus falvaiban szokásos volt jégverés megállítására bedobni a kemencébe. Elterjedt nézet volt, hogy a villámlás és jégverés Isten büntetése; a villám bűnös emberbe, „bűnös helyekre” vág. Ez a gondolat egyházi eredetű tabu-mondákban is megnyilvánult: ezek szerint az ünnepi munkatilalmak megszegőit sújtja a villám. Az „Isten büntetése” képzetkörbe tartozik a villám istennyila, istenharagja és a mennykő istenharagjakő elnevezése is.

{7-543.} A mennykő, ménkű vagy nyilakő hiedelmei a parasztság környezetében, például szántás közben talált meteoritokhoz és neolit kori kőbaltákhoz fűződő természetmagyarázó hagyományok, amelyeket rejtélyes odakerülésük értelmezésére irányuló törekvés hívott életre sok népnél. Általános nézet volt, hogy a „mennykő” a villámcsapás révén kerül a földbe. Megtalálni – több helyen ismert hiedelem szerint – hét év múlva lehet, amikorra a mélyre fúródott kő újra felkerül a föld felszínére. Ahová „bevágott” már a mennykő, oda többet nem vág. A mennykő mint a villámlás szilárd végterméke már a klasszikus ókor óta ismert természetmagyarázó hagyomány. A kereszténység századaiban egész Európában isteni eredetűnek tartották a mennykövet. A villám és jégverés mint váratlan természeti csapás könnyen társulhatott az „égi büntetés” gondolatával (Szendrey Zs. 1933b).

A mennykő – különleges eredeténél fogva – szinte törvényszerűen lett mágikus tárggyá: mindenféle végtagfájdalom, kelés és egyéb bőrbetegségek, valamint a „megrontott” tehén beteg tőgyének gyógyításakor elterjedt gyógymód volt a vele való simogatás, dörzsölés, „kerekítés”. A köpülő oldalát ütögetve a vajköpülést „serkentette”. Úgy tartották, hogy aki mennykövet talál, azt nem éri többet vihar.

A szivárványhoz néhány, lényegében a magyar nyelvterület egészén elterjedt hiedelem fűződik: Közismert nézet volt, hogy egyik vége vízbe, tóba vagy kútba nyúlik, sőt moldvai hiedelmek szerint tengerbe. Onnan szívja fel a vizet és a víziállatokat: békát, kígyót, halakat. A felszívott vízből eső lesz, amellyel együtt a felszívott békák, halak leeshetnek az égből. Elterjedt hiedelem volt, hogy aki átjut a szivárvány alatt, lányból fiúvá, fiúból lánnyá változik.

A szivárványt eget és földet összekötő hídnak is tartották, amelyen angyalok, esetleg tündérek közlekednek; szórványosan ismert hiedelmek szerint a foggal született gyereket a szivárványon át „ragadják” el.

Közismert volt a szivárvány színeiből való analógiás jóslás: az egyes színsávok szélességéből, egymáshoz viszonyított arányából következtettek a mezőgazdaság bekövetkező eseményeire: a széles zöld csík jó búzatermést, a vörös jó bortermést (vagy háborút) jelentett. Általános volt az ujjal mutatási tilalom (elszáradna az illető ujja; vagy ha mégis rámutat a szivárványra, ennek megelőzéséül harapja meg az ujját). Ez a tilalom egész Európában, sőt Ázsia nagy területein is ismert. Moldvai hiedelem szerint megszámolni sem volt szabad a szivárvány színeit. A színekből jóslás és az „égi híd” elképzelés szintén közismert Európa nagy részén.