FEBRUÁR


FEJEZETEK

FEBRUÁR 2. GYERTYASZENTELŐ BOLDOGASSZONY NAPJA

Mint az ünnep neve is elárulja, ilyenkor szoktak gyertyát szenteltetni a katolikus falvakban. A hagyományos, magyar paraszti társadalomban a szentelt gyertya a bölcsőtől a koporsóig elkísérte az embereket. Keresztelésig az újszülött mellett világított, hogy a „pogánykát” ki ne cseréljék a gonosz, rossz szellemek. Amikor a fiatal anya először ment a templomba az ún. egyházkelőre vagy avatásra, szintén szentelt gyertyát vitt a kezében. Gyertyát égettek a súlyos beteg mellett, szentelt gyertyát adtak a haldokló kezébe, „hogy annak fényénél múljon ki a világból” (Tápiószentmárton; Gulyás É. 1985: 835). Szentelt gyertya égett a halott mellett is. Mindenszentek napján és halottak napján, de más nagyobb ünnepeken, húsvétkor és karácsonykor is meggyújtották. Ugyancsak az egész nyelvterületen elterjedt hiedelem volt, hogy vihar, égzengés, villámlás és jégeső ellen szentelt gyertyát kell gyújtani. Valószínűleg hasonló védelmi célzattal falaztak szentelt gyertyát az épülő házba is. A Szeged vidékiek a szentelésről hazatérve a kilincsre is helyeztek egy kis darabot a gyertyából, hogy békesség legyen a házban. A gyümölcsfákat is megveregették a szentelt gyertyával, hogy bőven teremjenek (Bálint S. 1980b: 246).

A szentelt gyertyát a sublótban, ládafiában tartották, vagy szalaggal átkötve a falra helyezték. Turán például a belüknél összekötött gyertyákat a szentképre akasztották. Az Ipoly vidéki falvakban többnyire három gyertyát szenteltettek meg, a kisebbet égzengéskor, viharkor vették elő, a nagyobbak közül az egyiket a nagybeteg vagy a haldokló kezébe adták.

Ugyancsak általánosan elterjedt időjárás- és termésjósló hiedelmek kapcsolódnak ehhez a naphoz. Közismert a medvével való jóslás: ha ezen a napon kisüt a nap, és a medve meglátja az árnyékát, akkor visszamegy, és még negyven napig tart a hideg. Általában úgy vélik, hogy ha február 2-án jó idő van, akkor későn tavaszodik. Ellenkező esetben a Mura-vidéken úgy tartották

     Gyertyaszentelőkor, ha esik a hó, fúj a szél,
Nem tart sokáig a tél.
     (Penavin 1988: 45).

{7-121.} A Drávaszögben a tél várható hosszára jósoltak oly módon, hogy gyertyát szúrtak a földbe. Amilyen mélyen a sárba lehet a gyertyát dugni, olyan mélyen fog még megfagyni a föld – vélték (Lábadi 1988a: 295). Közismert regula: „Ha fénylik gyertyaszentelő, az isiket szedd elő!” – azaz még fűteni kell.

Az időjárással összefüggésben a várható termésre is jósoltak. Például a szlavóniai magyarok ezen a napon esőt vártak a jó termés reményében. A Bács megyei Topolyán úgy tartották, hogy minél hosszabb jégcsapok lógnak e napon az ereszről, annál hosszabb kukoricacsövek teremnek majd. Jászdózsán úgy mondták: „Ha gyertyaszentelő fényes, akkor szűk termés lesz!”

FEBRUÁR 3. BALÁZS NAPJA

A szent legendája alapján mindenfajta torokbetegség gyógyítójának tartották. E napon volt szokásban az ún. Balázs-áldás vagy balázsolás, amikor a katolikus pap a gyermek álla alá két gyertyát tesz keresztbe és imát mond. Almát is szenteltek ilyenkor, abban a hitben, hogy a torokfájás ellen alkalmas gyógyszer.

A Dunántúlon, az Ipoly és Nyitra környéki falvakban, a Csallóközben szokás volt a Balázs-járás. Maskarába öltözött gyermekcsoportok jártak házról házra. Egyikük Balázs püspököt személyesítette meg – fején papírsüveggel, a többieken papírcsákó volt, oldalukon fakard. Nyársat vittek, hogy a háziak arra tűzhessék a kolbászt és a szalonnát. A Balázs-járás, akárcsak a március 12-i Gergely-járás, a soványpénzű tanítók jövedelemkiegészítését jelentette, amit gyakran díjlevelükbe is belefoglaltak. A háziaktól kapott szalonnát, babot, zsírt, tojást a gyerekek elvitték a tanítónak, aki azután megvendégelte őket.

A szokásról a 17. század óta vannak rendszeres feljegyzések. Az alábbi szöveg 1650 tájáról való:

     Ma van szent Balas napia
Rigiektől nekunk szokas hadua
Czegen diakoknak jarni
A hazankent kerőlni,
Aszonyokat czergetni
Azert édes Aczonyvnk
Ne légyen hozzad hijába jarassunk
Kerjunk erted Istenunket
segely sokszor diakokat
Adgial egi kis szalonat
hat tegyunk rajta aldast
agi az Isten erte mast
Adgiatok szalonát
Omedamus reveremus Tandem
hat czinallyunk rantotat
Totus quantus debitorum
Florum germinare.
Adgiatok kalbast
Omedime reveremus laude
{7-122.} hat tegyunk rayta aldast
totus quantus debitorum
Florum germinare.
Adgiatok egi lant
Omedime reuiremus Tandem
kurua bannya ki bant
totus quantus debitorum
Florum germinare.
Oh te édes aszonyunk
érted kis tanczot jarjunk
agi nekunk egi darab szalonat
Czinallyunk vele rantottat
Adgiatok, adgiatok
Vissza ne uegietek
Totus quantus debitorum
Florum germinare.
     (MNT II. 85)

A színjátékszerű formáktól az egyszerű köszöntésig terjednek a változatok. Némely szövegben utalás van a Balázs-áldásra, másokban farsangi vénlánycsúfoló mondókák szerepelnek, megint más változatokba a Gergely-járás iskolába verbuváló sorai kerültek. Az alábbi példák a Balázs-áldásra utalnak:

     Ó szent Balázs légy mellettünk,
óvj meg minden bajtól
Torokfájás más nyavalya,
tőlünk elmaradjon.
     (Kisbodak, Moson m.; MNT II. 77. sz.)

A Szent Balázs doktorunknak hogy ma vagyon napja,

A Szent Balázs doktorunknak hogy ma vagyon napja,
többször is hogy megérhessük, az Úristen adja!
Kérjük ajándékát, a szent áldomását,
távoztassa mindnyájuknak torkunknak fájását!

     (Mátraszele, Nógrád m.; MNT II. 84. sz.)

     {7-123.} Emlékezzünk szent Balázsról, hogy ma vagyon napja,
Hogy többször is megérhessük, az úr Isten adja!
Kérjük ajándékát, várjuk szent áldását,
Mindnyájunktól távoztassék torkunknak fájása.
     (Diósviszló, Baranya m.; Berze Nagy 1940: I. 110).

A farsangon hoppon maradt lányokat pedig így csúfolják:

     Elmúlik a rövid farsang, mi azt ne sirassuk,
Sirassák a lányok, otthonmaradásuk,
Kiknek a nagy méreg miatt ráncos az orcájuk.
     (Cikolasziget, Moson m.; MNT II. 79. sz.)

A legnagyobb leleményességet az adománykérés módjai mutatják. Mindent megragadtak, hogy kifejezésre juttassák szándékukat. Vasnyárssal így fenyegetőzik a Zala megyei, aszófői játék Nyársas szereplője:

     Szalonnát, szalonnát,
ha nem adnak szalonnát,
kifurom a gerendát.
     (MNT II. 82. sz.)

Balázs napjához is kapcsolódik időjárásjóslás, például a jugoszláviai magyar adatok szerint, ha ezen a napon esik, akkor nyáron jég veri el a termést. Baranyában, Szeged környékén is a szőlő négy sarkában megmetszenek egy-egy tőkét, hogy a madarak ne bántsák a termést.

FEBRUÁR 5. ÁGOTA NAPJA

E naphoz néhol az a hiedelem fűződik, hogy alkalmas a házi férgek eltávolítására. A jászladányiak és a jugoszláviai magyarok ezért körülsöprik a házat és az ólakat.

Az időjárást illetően ismert ugyancsak a jugoszláviai magyarok körében az alábbi regula: „Ágota még szorítja, de Dorottya majd tágítja” (Penavin 1988: 48).

FEBRUÁR 6. DOROTTYA NAPJA

Dorottya-nap időjárási regulája közismert: „Ha Dorottya szorítja, Julianna tágítja.” Vagyis, ha Dorottya-napkor fagy, akkor Julianna napjára (febr. 16.) megenyhül az idő.

FEBRUÁR 14. BÁLINT NAPJA

Jó napnak tartották a kotló sikeres ültetésére. Az e napi időjárásból a várható termésre jósoltak. Hideg, száraz idő esetén jó termést reméltek. Facsemetét is szívesen ültettek Bálint-napkor abban bízva, hogy akkor hamarabb erősödik meg.

{7-124.} Balmazújvárosban és Debrecenben úgy tartják, hogy e napon választanak párt a verebek. A hangonyiak (Borsod m.) úgy vélték, ezen a napon jönnek vissza a vadgalambok, a tavaszt jelezve. A Csongrád megyei Mindszenten még a madarak etetése is szokás volt, magokat, aszalt gyümölcsöt szórtak nekik. Balaton környéki adatok szerint meg éppen a madarak és a tolvajok távol tartására metszették meg a szőlőföld négy sarkán a tőkéket.

FEBRUÁR 16. JULIANNA NAPJA

A nagykőrösi hiedelem szerint: „Julianna kitette a dunnáját és az kiszakadt”, vagy „Julianna megrázta a dunnáját” – ugyanis a megfigyelések szerint e napon gyakran havazik (Barna 1978: 452.) Ha hó esik, a Drávaszögben azt mondogatják: „Bolondoznak a Julisok” (Lábadi 1988a: 295).

A Dorottya-napi időjárásjóslás ellentétes változatát jegyezték le az Ipoly menti falvakból:

     Ha Dorottya locsog,
Akkor Julianna kopog.
     (Csáky 1987: 83.)

Általában azonban Julianna-naptól az idő melegebbre fordulását várják.

FEBRUÁR 19. ZSUZSANNA NAPJA

Ezen a napon azt várták, hogy megszólaljon a pacsirta, mert a tavasz közeledtét jelzi. Azt tartották, hogyha alacsonyan repül a pacsirta, akkor még hideg idő várható, de ha magasan száll, akkor közel a jó idő. Szentmártonkátaiak szerint, ha nem szólal meg a pacsirta, „befagyott a szája”, akkor a hideg idő még tovább tart (Barna 1985b: 773).

A Bács megyei Topolyán kedvező jelnek tekintették, ha csorog az eresz, mert jó termést ígért. Jó idő esetén elkezdték a trágyát széthordani, és megkezdték a szántó-vető munkák előkészületeit. E naphoz kapcsolódó dramatikus játékok a felvidéki bányászok körében voltak népszerűek (Dömötör T. 1964a: 231–241).

Zsuzsanna-játékot lejegyeztek Magyarittebén (Bánság) is, ahol a nagyböjtben házról házra járva adták elő a helybeli református gyerekek az 1870-es években. Ebben a darabban szerepelt Zsuzsanna, Zsuzsanna férje, a két öregember, akik fürdés közben meglesték és hamisan bevádolták, hogy egy fiatalemberrel enyeleg, valamint a „bíró”, a „hajdú” és a „község”.

A dramatikus játék utolsó verse, melyben a Zsuzsannát hamisan vádoló véneket elítélik, így szól:

     Ejnye gonosz, de jól tudtál most hazudni.
Az első azt mondta, hogy lentikus alatt
Látta, amely alól egy ifjú elszalatt.
Hát te tölgyfa alatt? Bezzeg hazudtatok,
De szépen sül a bün, a gonoszok, reátok!
Az urnak angyala ma ketté vág téged.
Aki másra kented istentelenséged.
{7-125.} Meghaltok mindketten, kik sok bünt tettetek,
A nép ma bizonyság lesz ma ti ellenetek!
Soknak tisztaságát már megrontottátok,
De ezt kivallani nem merték reátok.
A szép Zsuzsannát is bünre kísztettétek,
De mint hüséges párt meg nem szédítétek;
És hogy ki ne sülne reátok a vétek,
E nagy gyalázatba azért kevertétek!
A kösség feleljen, mit csináljunk vélek
Ugy-é hogy meghaljon e két gonosz lélek?
A község szól: Haljon meg, haljon meg mindkettő erővel,
Verjük agyon őket száz meg ezer kővel.
     (Penavin 1988: 61)

Erdélyből névnapköszöntőket is lejegyeztek. Széken énekkel és rigmusokkal köszöntötték a Zsuzsannákat. Az ének így hangzik:

1. Sok Zsuzsanna napakat vigan elérhesd

1. Sok Zsuzsanna napakat vigan elérhesd
Napjaidat számlálni ne légyen terhes.
Az ég harmatja szívedet újítja,
Áldások árja házod elborítja.

2. Te néked minden öröm hótig adassék,
A mellett semmi bánot ne barátkozzék.
Légyen éltednek virágja mind kinyílt,
Szíved ne szenvedjen semmi sebes nyílt.

3. Véglen az egek várát nyilván szemlélhesd,
Ott aztán az életet jobbal cserélhesd.
Az Úr a boldog életben részt adjon,
A szentek serge körébe fogadjon, fogadjon.

{7-126.} Az ének utáni tréfás vers a következő sorokkal zárul:

     Agyon Isten nektek sok Zsuzsanna napot,
Eső ellen egy nagy bükkfa kalapot,
Hogy rajtatok ne maradjon a szegény állapot!
     (Lajtha 1954: 47. sz.)
FEBRUÁR 22. ÜSZÖGÖS SZENT PÉTER NAPJA

Különös nevét – a kutatás feltételezése szerint – egy elhallásból nyerte: a „cathedra Sancti Petri” középkori magyar fordítása: „Szent Pétör ü székössége” változott „üszögös”-sé, és így alakult ki az ehhez kapcsolódó hiedelemkör. Ezt a napot szerencsétlennek tartják, ezért semmilyen munkához nem fognak, tyúkot nem ültetnek, az asszonyok nem nyúlnak a lisztbe, félve attól, hogy üszögös lesz a búza, megfeketedik a tojás (Bálint S. 1980b: 247–248). Turán például úgy tartották, hogy ezen a napon nem szabad sem szántani, sem vetni, mert üszkös lesz a gabona.

Időjárásjóslás is kapcsolódik e naphoz. Székelykevén: „Péter üti az üszögöt, jön a melegebb idő” (Penavin 1983: 111). Azt is mondják, hogy amilyen az idő ezen a napon, olyan lesz József-napkor is.

{7-127.} FEBRUÁR 24. MÁTYÁS NAPJA

Közismert időjárási regula fűződik ehhez a naphoz: „Ha Mátyás jeget talál, akkor töri, ha nem talál, akkor csinál.” Ugyancsak ismert szólás: „Mátyás, Gergely két rossz ember”, mely arra utal, hogy ezeken a napokon nagy hidegek szoktak lenni. Az e napi időjárásból jósoltak a termésre, tojásszaporulatra. A hideg idő jó termést, a szeles idő kevés tojást jelzett. Szlavóniában, ha az idő havas volt, búzát, árpát, zabot vetettek a jó termés reményében. A gazdasszonyok pedig sárgarépát, petrezselymet, borsót, azzal indokolva, hogy akkor nem eszi meg a féreg a magvakat. Eső esetén attól tartottak, hogy a jég elveri a termést, és a szőlő savanyú lesz.

Számos hiedelem fűződik a Mátyás-napi tojáshoz. A Szolnok megyei Csépán a Mátyás-napi tojásból kelt libát marakodósnak, veszekedősnek tartották. Turán úgy vélték, hogy „húsosfejű”, idétlen, nyomorék liba kelne ki. Székelykevén piros ceruzával jelölik meg a Mátyás-napi lúdtojásokat. Itt úgy vélik, ha kikel, a kisliba eltűnik, de ha sikerül, akkor jó gúnár lesz belőle.

A halászok a Mátyás-napkor fogott halat az egész évi szerencsés halászat előjelének tekintették. Ezt a halat Baranyában „Mátyás csukájának” emlegetik.

FARSANG

A farsang időszaka vízkereszttel, január 6-val kezdődik, és a húsvétvasárnapot megelőző 40 napos böjt kezdetével zárul. A farsangi szokások – többnyire február hónapban – farsang végére, farsang farkára összpontosultak, farsangvasárnapra, farsanghétfőre és húshagyókeddre. Az előkészületek azonban már a farsangvasárnapot megelőző csütörtökön kezdődtek. Kövércsütörtökön, másképpen zabálócsütörtökön, Szeged vidékén jó zsíros ételeket főztek és sokat ettek abban a hitben, hogy így bő lesz a termés, és kövérre híznak a disznók. Az Ipoly menti falvakban kövércsütörtökön húst, pogácsát, tepertőt, kolbászt, káposztát ettek. A Mura-vidéki Radamoson dobozú csütörtöknek nevezik a napot, talán a dobzodó szó elhallásából.

A Mura-vidéki falvakban disznóhús, káposzta, kocsonya, fánk, bor és pálinka bőséges fogyasztásával ünnepelték a farsangot. A farsangi ételek maradékát megszárították, porrá törték, beteg jószágot gyógyítottak vele. A Szerémségben az első napon fánkot sütöttek, hogy ne vigye el a vihar a háztetőt.

Jellegzetes farsangi étel a Tápió menti falvakban is a farsangi fánk, melyet itt többnyire pampuskának neveznek. Ezzel kínálják a látogatókat, és a köszöntőknek is ebből adnak. A másik jellegzetes étel a herőce, a forgácsfánk. Emellett népszerű volt ilyenkor a kocsonya, amiből a bálra is vittek.

A Bács megyei Topolyán az első fánkot eltették, megszárították és porrá törték, majd gyógyszerként a beteg állat ételébe keverték. A rétest is figyelték, ha jól nyúlt, akkor úgy vélték, hogy a család szerencséje biztosítva van a következő esztendőre. A farsangi ételekből eltettek egy-egy falatot, akárcsak a karácsonyiból, s ezt alkalmas gyógyszernek tartották a beteg jószág ételébe keverve. Fekete tyúkot vágtak azzal a magyarázattal, hogy a mája szerencsét hoz. Nádudvaron pedig azért vágtak fekete tyúkot, hogy ne hulljon a baromfi, és e célból a fekete tyúk vérét szárítva eltették. A többi farsangi napon készített ételnek is különleges jelentőséget tulajdonítottak. Berettyóújfalun így nyilatkozott {7-128.} egy asszony: „Húshagyókor nagyanyám laskatisztát főzött tyúkhússal. Vékonyra vágta a laskát, hogy hosszú, vékonyszálú legyík a kender. Ha főzte óvatosan rázta, hogy össze ne szakaggyík” (Sándor M. 1976: 223).

Mindenütt arra törekedtek, hogy az ételeket hamvazószerdáig elfogyasszák, mert akkor kezdődik a böjt. A szlavóniai Kórógyon mondják: „Inkább a has fakaggyon, mincsen az a kicsi étel megmaraggyon” (Penavin 1988: 35). Hamvazószerdán, más néven szárazszerdán vagy böjtfogadószerdán a Szerémségben már csak krumplilevest és bodagot (lepényféle) készítettek. A hamvazószerda utáni napot csonkacsütörtökként említik, mert ilyenkor lehetett elfogyasztani a farsangi ételek maradékát. Hamvazószerdától húsvétvasárnapig (kivéve csonkacsütörtököt) a katolikusok sokfelé nem ettek húst és zsíros ételeket.

KÖSZÖNTŐK

Mint minden jeles ünnephez, a farsanghoz is szervesen hozzátartoztak a jókívánságmondó és adománygyűjtő szokások. Igen változatosak e farsangköszöntők, melyek a magyar nyelvterületen mindenütt megtalálhatók voltak. Ilyenkor is igyekeztek biztosítani az elkövetkezendő esztendőre a jó termést, a szerencsét, az állatok egészségét és szaporaságát a kimondott szó mágikus erejével.

A ma Csehszlovákiához tartozó Paláston régebben a felnőttek lepedőbe, medvebőrbe öltözve járták a házakat. Kolbászt, szalonnát vagy farsangi fánkot kaptak. Koledáló énekük a következő volt.

     Hajcsátok ki farsangot,
maj szép éneket mondok,
futok, megyek Dunába
fogok fényes halkát,
teszem tányérkámra,
küldöm istenkémnek.
Isten tarcson békességbe,
angyal vigasságba
Kerekes Antal házánál
tőketüzet raktunk,
kerüjj tyuk, gerlice,
ketten nyomdágájjunk.
     (Csáky 1987: 85)

A Dunántúlon vízkereszttől húshagyóig csoportosan jártak házról házra többnyire a fiúgyermekek ünnepet köszöntő, jókívánságmondó, adománykérő énekekkel, melyeknek egyik jellegzetes szövegeleme a következő volt:

Hipp, hopp, fársáng! Itt ölték az ártányt,

Hipp, hopp, fársáng! Itt ölték az ártányt,
nem adják a máját, csak a szalonnáját.

     {7-129.} (Kákics, Baranya m.; MNT II. 60. sz.)

Ez az ének általában bebocsátást kérő, jókívánságmondó és adománykérő versekkel egészül ki. Gyakran kerül bele vénlánycsúfoló szöveg is.

Termékenységvarázsló cselekményekkel is kiegészülhet a farsangolás. Például a Baranya megyei Ócsárdon a gazdasszony kukoricát szórt a farsangolók lába alá, hogy minél több csirkéje keljen ki, mint ahogy a letaposott kukorica is kikel. Hosszúhetényben a gazdasszony a következő szavak kíséretében tűzte a farsangosok nyársára a szalonnát: „Gyertek ide fiaim azzal a nyárssal! Rátüzöm a szalonnát, hogy szép megölőjeim [hízóim] legyenek!” (MNT II. 65. sz.)

Sajómercsén is jártak a fiúgyerekek nyárssal házról házra a következő mondóka kíséretében:

     Óh, óh farsang kedves idő
Elmúlt már az óesztendő,
Ez újban is vigadjanak,
Ha nem adnak szalonnát,
Farkas hordja a disznát,
Ha nem adnak tojáskát,
Girind (= görény) hordja a tyúkját.
     (Paládi-Kovács 1982: 146)

Nyitra megyében – Kodály Zoltán század eleji leírása szerint – a lánykák korán reggel (Béden már hajnali szürkületkor) kezdik a házakat járni. Jókívánságaik mellett a refrént ismételve éneklik a következő szöveget

     Agyigó, agyigó fassang, fassang,
A konkóját letiporjuk, a buzáját felemeljük,
Agyigó, agyigó fassang, fassang!
     (Kodály 1909: 245)

Végezetül adományt kértek, ahol nem kaptak, fenyegetőztek: „Pocik egye kalásztokat, geriny egye tyukotokat!”

Eladó lányok jártak farsangot köszönteni a Heves megyei Maconkán:

Farsang, farsang három napja,

Farsang, farsang három napja,
itt hagyott a lányok anyja.
Győjjék haza, Pesta bácsi,
mind eladták aj jányokat,
Kit görheér, kit máléér,
Bagi Katyit egy bimbóér,
ak kondásnét egy malacér,
ak kántornét egy szoknyáér,
a lovásznét egy csikóér.

Haja kincs, haja kincs, nekem vót, de már nincs,
elhagyott, aki vót, hol vegyek ollyan jót,
la-la-la, ja-la-la, hol vegyek ollyan jót?

{7-130.} Ha nem kaptak tojást, így fenyegtőztek: „Ne keljen meg a cipójuk!” (MNT II. 70., 71. sz.).

Csak Nyitra megyéből ismert két farsangköszöntő szokás a tananajozás és a sárdozás. A farsang előtti vasárnap neve tananaj. Ezen a napon 8–10 éves lányok járták a falut énekelve:

Ta-na-naj, ta-na-naj, Tót Lőrinc! Táncba ugrott a kakas,

Ta-na-naj, ta-na-naj, Tót Lőrinc! Táncba ugrott a kakas,
fődöntötte a vajat.
Mivel sütyik a rétest?
Kútyi vízvel gyúruk,
pataki vízvel vajazzuk.

Szá’ le konkó, szá’ le, Valahun ürgelyuk, pociklyuk,
ugor’ búza, ugor’!
annyi búzájuk legyen keteknek!

     (Gímes, Nyitra m.; MNT II. 92. sz.)

{7-131.} A háziaktól szalonnát, kolbászt, tojást kaptak.

Farsangvasárnap volt a sárdozás ideje. Egyes falvakban fiúgyerekek, de például Gímesen a bakter járt házról házra:

Sárdó, gyűjj el,

Sárdó, gyűjj el,
hozz meleget!
Micsodái meleget?
Nyári meleget.
Haj, székecske, székecske,
szőlőhegyen dombocska!

A menyhei lyányok
mind a vízbe hútak,
lapu alatt lapognak,
csovány alatt cicognak.

Amennyi ürgelyuk, pociklyuk,
annyi verem búzajuk legyen keteknek!

     (Gímes, Nyitra m.; MNT II. 97. sz.)

DRAMATIKUS JÁTÉKOK

A farsangi szokások másik jellegzetes és ugyancsak változatos csoportját alkották a dramatikus játékok, melyekről a kötet más fejezetében részletesen szól Ujváry Zoltán. E játékok helyszíne többnyire a fonó, tollfosztó, disznótor volt. A dramatikus játékok változatossága, sokszínűsége ugyancsak jellemző az egész magyar nyelvterületre. E helyütt csak néhány példával jellemezzük a szokásokat.

Világszerte, így a magyar nyelvterületen is a farsang adott alkalmat a különféle jelmezek, maszkok felöltésére. Megjelenítettek ún. zsánerfigurákat, például cigányasszonyt, ördögöt, kereskedőt, törököt stb., ijesztő csúfnak és szépnek nevezett figurákat.

A Drávaszögben maszkos alakok járták az utcákat, és a házaknál tojást gyűjtöttek. Ördögnek, cigányasszonynak, katonának, töröknek, halásznak, menyasszonynak öltöztek a férfiak, legények. Medvesalján a farsang időszakában a fonókat és azokat a házakat keresték fel, ahol disznót öltek. Kedvelt alak volt a menyecske és a legény. Rossz ruhákat vettek magukra, a fejükre harisnyát húztak vagy álarcot tettek. Nem szólaltak meg, nehogy felismerjék őket. Általában a lányok öltöztek így, és vasbábának nevezték őket. Kalotaszegen „szép” és „csúnya farsangosnak” öltöztek. A legények lányoknak, úriasszonyoknak, a lányok úrnak, szép legénynek öltöztek. Ezek a szép farsangosok. Táncoltak a felkeresett fonóházakban az ottlévőkkel. A „csúf farsangosok” cigány, kéményseprő, halál, boszorkány (stb.) jelmezét öltötték. A „csúf farsangosok” ijesztgették a fonóbelieket és incselkedtek velük. Magyarvistán a csúf farsangosok nótája így hangzott:

     {7-132.} Illik a tánc a rongyosnak,
Ki nem tudja csak mocskolja,
Tararajra tararara
Tararara tararara.
 
Ameddig ér az a kabát,
Addig egye fene magát!
Tararata, tararara
Tararajra tararara.
     (Vasas–Salamon 1986: 336)

Magyarózdon szintén a fonóházakat keresték fel az ijesztő maszkokba, jelmezekbe öltözött-csoportok. A szokást itt buduhálázásnak nevezték.

A Csallóközben nagyobb csoportokban jártak a legények húshagyókedden. Női ruhát viseltek, cigánynak, katonának, koldusnak, menyasszonynak stb. öltöztek. A fejükre harisnyát húztak, vagy bekormozták, belisztezték az arcukat. A házaknál nagy felfordulást csaptak, és igyekeztek ételeket elcsenni. Adományként lisztet, szalonnát, kolbászt kaptak. Az alakoskodókat dőréknek nevezték. Hasonló jellegű szokás él Mohán, ahol tikverőzésnek nevezik. A maszkos alakok bekormozzák a járókelőket, megpiszkálják a tyúkólakat. Az Eger környéki remélés szereplői ugyancsak változatos jelmezekben vonultak fel. Soraikban menyasszony, vőlegény, várandós asszony, kéményseprő, köszörűs, borbély stb. volt (Paládi-Kovács 1968).

Észak-Bánátban, Verbicán hamvazószerdán tréfás hamvazkodás volt szokásban. Egy legény lepedőbe burkolva, papírból készült püspöksüveggel a fején cipőpasztás dobozban hamut vagy kormot vitt magával. Egy másik legény papnak öltözött, kukoricaszárból készített keresztet vitt, másik négy pedig a feje fölött baldachin módjára pokrócot feszített ki. Aki engedte a hamvazást, annak csak egy keresztet rajzoltak a homlokára, aki ellenkezett, annak az egész arcát bekenték. A házaknál tojást, kolbászt csentek el.

Kedveltek voltak a különféle állatmaszkok, medve, ló, kecske, gólya és mások. Többnyire a fonóházakat keresték fel. A medvét táncoltatták, a gólya a lányokat próbálta csipkedni, a kecskére alkudoztak. A néma jelenetektől, a pantomimszerű játéktól a párbeszédes formákig sokféle változata élt e dramatikus szokásoknak. A farsangi állatmaszkos alakoskodókról Ujváry Zoltán fejezete bővebben szól, itt csak néhány példát említünk.

A Drávaszögben a házakat felkereső maszkos alakok között ökör és medve is szerepelt. Várdarócon húshagyókedden a „kakasok” jártak. Négy-öt fiú rossz ruhába öltözött, az arcukra kakasmaszkot tettek. Úgy ugráltak a lányokra, mint a kakas a tyúkra. Jutalmuk tojás volt, amit kosarakba gyűjtöttek. E szokásban is jól tükröződnek a termékenységvarázslás nyomai. Kalotaszegen a „csúf farsangosok” kecske-, ló-, medvemaszkot készítettek a már említetteken kívül.

A farsangi dramatikus játékok között ismert volt a lakodalmas és a halottas játék is.

Medvesalján a farsangi jelmezesek menyasszonynak is felöltöztek, és a házaknál lakodalmas énekeket énekeltek. Az Ipoly menti falvakban a farsang ideje alatt gyakran rendeztek „lagzit”. Hidvégen például három fonóház együtt játszotta el. Az egyik helyről indult a beöltöztetett „menyasszony”, a másikból a „vőlegény”, és együtt mentek a harmadik helyre „eskünnyi”. Énekszóval vonultak végig a fiatalok kíséretében a falun.

{7-133.} A halottas játékoknak, temetési paródiáknak különös jelentőségük volt a farsangi időszak végén, mert összekapcsolódtak a farsang temetésével. Például a medvesalji Hidegkúton menyasszonynak öltöztetett bábut vagy egy menyasszonyt alakító lányt búcsúztattak és sirattak el farsang keddjén a mulatságot megszakítva. A Középső-Ipoly vidékén trágyahordó saroglyára rossz ládát vagy szalmazsákot tettek, ezt négy legény vitte a vállán. Másik kettő a papot, illetve a kántort utánozta. Ének kíséretében égették el a szalmazsákot vagy ládát. A borsodi barkóságnál is a temetési paródia több változatát jegyezték fel. Itt a farsangi időben tartott mulatság zárult böjtfogadó szerdán a pikáns szövegekkel megtűzdelt „halott”-búcsúztatóval.

A farsangi dramatikus játékok sorában ugyancsak népszerűek a kivégzést mímelő játékok. Húshagyókedden – főleg a keleti palócoknál – két férfi rabnak, kettő hóhérnak öltözik. A kocsma elé vagy a falu főterére viszik őket, ahol rájuk olvassák a falu büneit és „kivégzik” őket: a fejükre helyezett cserépfazekat leverik a fejükről. Erről a szokásról ugyancsak részletesen ír Ujváry Zoltán.

TÁNCMULATSÁGOK

A táncmulatságok legfőbb ideje a farsang volt. Ezek egy része a fonóban zajlott. „Farsangban legalább egyszer minden leány egy kevés lisztet vagy zsírt hoz, s az így összegyűlt készletből pogácsát sütnek, aztán táncolnak” – írta Reső Ensel Sándor a múlt században az agárdi fonóról (Réső Ensel 1867: 20). A Bódva vidékén a két világháború között batyus mulatságokat szerveztek a fonóban farsang keddjén. A lányok kolbászt és herőcét, a legények italt vittek. Kemenesalján sudri volt a munkavégző mulatság neve. Muzsikáról a legények, élelemről a lányok gondoskodtak.

A táncmulatságok, bálok többsége azonban a kocsmában vagy bérelt házaknál zajlott. Minden társadalmi réteg megrendezte a maga bálját. A szervezők a mindenkori legények voltak. A palóc vidékekről származó adatok szerint a mulatságokat többnyire megelőzte a legények házról házra járó adománygyűjtése, mely gyakran összekapcsolódott a lányok táncmulatságba hívásával. Például az Ipoly menti Pereszlényben az első világháború előtt az volt a szokás, hogy a legények farsang utolsó szombatjának estéjén járták sorra a házakat. A jobb módúak 8–10, a szegényebbek 4–6 tojást adtak és 1 Ft-ot, ha számítottak a legényre, 2 Ft-ot is. A tojás egy részét a pap kapta meg, amiért a táncmulatság kérvényét aláírta. A bevételből fogadták a muzsikusokat. Borsodivánkán és Domaházán a legények vezetőséget választottak, és a mulatság rendezéséhez szükséges pénzt összekoledálták. Volt, ahol a zenészeknek szánt pénzt a mulatság helyszínén gyűjtötték össze. A Nyitra megyei Menyhén a tánchelyiségben volt az ún. tőkeszedés. A legénybíró felállt egy székre, onnan jelentette be a tőkeszedést. A leány a mulatsághoz való hozzájárulását annak a legénynek adta, akivel táncolt. A legénybírónak a legény továbbította a pénzt.

A farsangi mulatságoknak rendkívül fontos szerepük volt a párválasztásban. Az egész magyar nyelvterületen számos adat bizonyítja, hogy a lányok ilyenkor adták a legényeknek a bokrétát a kalapjukra. Az Ipoly menti falvakban a lányok már a farsang előtti héten küldték el a bokrétát a kiszemelt legénynek, amit általában a lány keresztanyja vitt el. A bokrétát a legények farsangvasárnap a kalapjukra tűzték, így mentek el táncolni. Volt olyan legény, aki több lánytól kapott bokrétát, de azzal a lánnyal kellett először táncolnia, akitől az elsőt kapta. A legények azt a bokrétát tűzték a kalapjuk elejére, amit {7-134.} a nekik legjobban tetsző lánytól kaptak. Az andrásfalvi székelyeknél az a lány, akinek a legény már hosszabb ideje udvarolt, bokrétát és keszkenőt adott a „hushagyati” bálban. Tánc közben elkérte vagy ellopta a legény kalapját és rávarrta a bokrétát. a keszkenőt pedig a legény mellére tűzte. A legény megölelte és megcsókolta a lányt és táncba vitte. Ezt a nyilvános színvallást hamarosan követte a lánykérés. A Győr-Sopron megyei Himodon a legények házról házra járva hívogatták a lányokat, akiktől ilyenkor rozmaringot kaptak a kalapjukra. Galgamácsán „A farsangi bálba rozmaringos, aranyporos bokrétás kalappal ment az a legény, aki komolyan udvarolt egy lánynak. Ez volt azután az asszonyok fő témája. Vajon ki tűzte fel. Elveszi-e a lányt?” (Vankóné 1976: 308). Arra is van adat, hogy a lányok hívogatták a legényeket a fonóbeli farsangi mulatságra. „Bocsárlapujtőn a lányok mise után sorrajárták a házakat. Egyikük nyársat vitt, másik fedeles kosarat. Minden háznál énekeltek, kolbászt, szalonnát, tojást kaptak. Meghívták a legényeket a fonóba, ott elvették a kalapjukat és felbokrétázták. Azt azután a legényeknek ki kellett fizetni, az összegyűlt pénzen vették a bort. A vacsora után éjfélig táncoltak” (Manga 1968a: 109).

A farsangi mulatságok minden korosztály számára lehetőséget adtak a táncra, szórakozásra. Néhány feljegyzés arról tanúskodik, hogy ilyenkor sor kerülhetett az asszonyok külön mulatságára. Mátraalmáson az asszonyfarsang a délelőtti csoportos, maszkos felvonulásból, a férfiak tréfás „megborotválásából”, valamint az esti asszonybálból állt (Jávor 1969). Kalotaszegen ma is „pótolnak” az asszonyok. Összegyűlnek harmincan, harmincöten egy háznál, pálinkát, sört isznak, esznek, zenészt fogadnak. Farsang egyik szombatján mulatnak magukban, férfiakat nem engednek be. Az asszonyok farsangi mulatságáról a 15. század óta van tudomásunk.

A farsangi mulatságok kapcsán végezetül szólnunk kell az ilyenkor szokásos vetélkedő játékokról és a legényavatásról.

A kakasütésre húsvét, lakodalom, sőt aratás és a farsang adott alkalmat. A kakasütés ősi, nemzetközileg is jól ismert játék. Kopácson a kocsma melletti téren levágott kakasfejet ástak a földbe. A vállalkozó szellemű legénynek bekötött szemmel kellett bottal eltalálnia a kakasfejet. Ha sikerült, akkor jutalomból a kakasból paprikást főztek neki az esti mulatságon. Bellyén a lábánál beásott egész kakast igyekeztek bekötött szemmel leütni.

A Nyitra megyei falvakban farsangkor volt a legényavatás. Ezekben a falvakban felcéhelésnek nevezték a szokást. A 16–17 éves legények keresztapát választottak maguknak. Áldomást ittak, s ettől kezdve magázódtak. A legényavatás után udvarolhatott a legény, mehetett a mulatságokba, kocsmába járhatott, dohányozhatott, megillették azok a jogok, melyek a helyi szokásoknak megfelelően a legények korcsoportjára voltak jellemzőek. Az avatásra általában az év egyik ünnepnapján került sor – vízzel, borral, pálinkával „bekeresztelve” vagy pofon- és pálcaütéssel. A farsangi legényavatásra többnyire farsangvasárnap és hamvazószerdán kerítettek sort.

VÉNLÁNYCSÚFOLÁS

Az udvarlás, párválasztás és főképpen a házasságkötések, lakodalmak legfőbb ideje a hagyományos, magyar paraszti életben a farsang időszaka volt. Éppen ezért a farsang adott alkalmat arra is, hogy tréfásan, olykor durván figyelmeztessék azokat, akik ugyan {7-135.} már elérték a megfelelő kort, de mégsem mentek férjhez. Van adat arra, hogy vénlegényeket is csúfoltak, de a szokások többsége a vénlányokra vonatkozik. Vénlányoknak azok a lányok számítottak, akik egy-két évvel vagy többel túlhaladták a házasságkötés helyileg ideálisnak tartott időpontját.

A farsangi vénlánycsúfolás négy fő változatáról vannak leírásaink a magyar nyelvterületről. Ezek a következők: a tuskóhúzás, a kongózás, az ún. szűzgulyahajtás és az állakodalom.

A tuskót nagy zajjal végighúzták az utcán, majd a vénlányok ajtajára kötötték vagy a kapujához támasztották. Észak-Bánátban a legények felkeresték a lányos házakat. Két legény húzta a tuskót, a harmadik nyomta, és valósággal felszántották a ház földjét. A lányokat még be is kormozták. A Drávaszögben, Laskán hamvazószerdán nagy tuskókat hentergettek a férfiak, legények a lányos házak és özvegyasszonyok kapuja elé. A nézők közti fiatal lányok hangosan kiabálták:

     Elmúlt farsang, itt hagyott,
Nagylányoknak bút hagyott,
De énnékem nem hagyott,
Mert én kicsi vagyok.
     (Lábadi 1988a: 297).

Szegeden is hamvazószerdán volt szokás a tuskóhúzás. Maszkos felvonulást rendeztek, egy legény ostorral hajtotta a menetet. A farsangkor férjhez nem ment lányok ablaka alatt különösen nagy lármát csaptak. A tőkét, a tuskót is ilyen háznál hagyták, miközben a következőt kiabálták:

     Ij ju, ju, ju, vén ju,
Kimarattam a farsangbu!
     (Kovács J. 1901: 318)

Göcsejben – Gönczi Ferenc leírása szerint – „Húshagyókedden éjjel némely községben a legények a lányos házak szobaajtai elé nagy tuskókat, faragóbakot raknak, s ezeket az ajtókilincsre is rákötözik, hogy a leány, akinek először illik felkelni a dolog után nézni ki ne tudjon jönni. Ez a lányra nézve figyelmeztetés, hogy nem ment férjhez, hát húzza a tuskót” (Gönczi 1914: 237). Erdélyi leírások ugyancsak húshagyókeddi tuskóhúzásról emlékeznek meg. Szalárdon az utcaajtó kilincsére kötötték a tuskót nagy lármával, Koroknán két legény húzta a tuskót, az egyikük vénlánynak, a másik vénlegénynek öltözött, és ezt énekelték:

     Húshagyó, húshagyó
Engem ugyan itthagyó!
     (Makkai E.–Nagy 1939: 109)

A Nyitra megyei Vágfarkasdon a legények közül az egyik csuhás barátnak öltözött. Óriási fatönköket húztak magukkal, melyeket a vénlányok ajtaja elé gördítettek, miközben vénlánycsúfoló éneket énekeltek:

1. Ecce neki dáridom, a farsangot bevártam,

1. Ecce neki dáridom, a farsangot bevártam,
de vőlegényt nem kaptam, jaj, de hoppon maradtam.

     {7-136.} 2. Várok még egy farsangot
tán majd valakit fogok
S ha vőlegényt nem kapok
apácának beállok.
 
3. Ó te rozzant kaloda,
nem való vagy te oda!
Nem való vagy te másra
fűtőnek a pokolba.
     (MNT II. 101. sz.)

A vénlánycsúfolás másik kedvelt módja volt a kongózás. Ez a szokás zajcsapással és rigmusok bekiabálásával járt. A beregi Tiszaháton a farsang alatt el nem kelt lányok háza előtt kolompoltak, tepsikkel, fazekakkal nagy zajt csaptak és kiabálták:

     Húshagyó, húshagyó
Ezt a kislányt itthonhagyó!
     (Babus 1976: 104)

A Győr-Sopron megyei Vitnyéd községben húshagyókedden 13–14 éves fiúk járták végig a falut. A kezükben fedőket vittek, amit összeveregettek, miközben énekeltek:

Jujj farsang, jujj farsang!

– majd felsorolták azoknak a nevét, akit nem vett el az a legény, aki egész évben udvarolt neki. Ha egyáltalán nem volt esküvő, azt kiabálták: „Megkoszosút a farsang!” A kongózás szokásának változata, sajátos vénlánycsúfoló szokás él a Jászságban és a Tápió menti falvakban, az ún. bakfazékdobás vagy más néven ciberefazék-hordás. A legények a lányos ház küszöbére, udvarába rossz fazekakat dobtak, esetleg szeméttel megtömve. Az udvarló legény azonban az ajándékait tette a fazékba. Tápiógyörgyén a legény bosszúból vitte annak a lánynak, aki nem ment hozzá feleségül. A ciberefazék dobásakor így kiáltott: „Szűrd a ciberét!” (Barna 1985b: 776).

Az ún. szűzgulyahajtás század eleji leírása a Bereg megyei Fornos községből így hangzik: „Farsang utolsó estéjén a fiúk a lányosház elé vonulnak, s ott csengővel, kongóval, ostorral, kolomppal, rossz bádoggal fülsiketítő lármát csapnak, visongatnak, {7-137.} élesen fütyülnek, sivítanak, majd azt kiabálják: »húshagyó, húshagyó, lányokat itthonhagyó!« Esetleg azt kiáltja a legény: »kinek van eladólánya, hajtsa ki a szűzgulyába!« A lány visszafelel: »rönköt emelj, szakadj meg, mért nem házasodtál meg!« A legényes ház előtt meg így kiáltoznak: »árpakenyér, zabkenyér mér maradtál vénlegény?«” (Bálint S. 1942a: 35).

Az 1930-as években Ajak községben hasonló szokás élt. Rossz pléhdarabokat, vedreket ütöttek, górétrombitát fújtak és kiáltoztak a legények:

Húshagyó,
Itt maradt az eladó!

Bentről így kiáltottak ki:

Emejj dücsköt, szakaggy meg,
Mér nem házasottál meg?

Visszakiáltanak:

Akinek van nagy jánya,
Hajcsa ki a gujára!

Ha a háznál legény is volt, ostorral kergette el a csúfolókat, s ha elérte őket, jót húzott rájuk (Ortutay 1934: 217).

A vénlánycsúfoló szokások közül leginkább színjátékszerű az állakodalom, a rönkhúzással egybekötött tréfás lakodalom. Erre a szokásra főként a Dunántúlról vannak leírásaink, de Erdélyben is szokás volt a tuskóval való végigvonulás lakodalmi menet formájában. Például Bonchidán elöl két betyár vonult ostort csattogtatva, utánuk a menyasszony, vőlegény, vőfélyek, koszorúslányok, leghátul négy, vénlánynak öltözött alakoskodó tollal behintett fehér hajjal húzta a lánccal vagy kötéllel bekötött butykost, amivel a vénlányos házak ajtaját beverték. A dunántúli szokás változatairól a kötet más fejezete bővebben szól a dramatikus játékok kapcsán. Az állakodalom rendezésére akkor került sor, ha a farsang időszakában egyetlen lakodalmat sem rendeztek.

FARSANGI HIEDELMEK

A jellegzetes farsangi ételek kapcsán már szó volt arról, hogy ezeket a bő termés reményében fogyasztották. Akárcsak a többi jeles ünnepen, más módon is igyekeztek befolyásolni vagy megjósolni az elkövetkezendő időszak szerencséjét. A farsangi napok gonoszűző, termésvarázsló, időjósló és bizonyos munkákat tiltó napok. A Mura-vidéken például ilyenkor is megveregetik a gyümölcsfákat, hogy jól teremjenek. Ekkor kell mákot vetni, hogy majd ne legyen férges. A jugoszláviai magyarok körében általános vélemény: „Farsangko azé kő emenyi táncónyi meg vidámnak lenyi, nagyokat ugranyi, hogy jó magosra nyőjjön a kender” (Penavin 1988: 42). A munkatilalommal kapcsolatos adat Doroszlóról, hogy ilyenkor azért nem mostak, mert sok bolha lenne a háznál.

A farsangi időjárásból is jósoltak a következő év termésére, termékenységére. Jászdózsán {7-138.} úgy tartották, ha húshagyókedden csillagos az ég, sok tojás lesz abban az évben. Berettyóújfalun a húshagyókeddi napsugár a bő esztendőre mutat.

Ismételten hangsúlyozzuk, hogy a kimondott szó varázserejébe vetett hit alapján a farsangi köszöntők, dramatikus játékok is nemcsak a szórakozást, adománygyűjtést szolgálták, hanem az egyén és a közösség életének sikerét igyekeztek befolyásolni mágikus úton.