ÖSSZEGEZÉS

A társadalmi munkamegosztás és a vagyoni tagozódás következtében ezek az agrártársadalmak peremére szorult rétegek minden létbizonytalanságuk és leszorított életszínvonaluk ellenére is részesei maradtak a hagyományos népi műveltségnek. Ösztönösen vagy tudatosan, egyes csoportjaik elmozdultak ugyan a polgárosodás, illetve az iparosodás, a munkássá válás irányába, mégsem alakítottak ki külön ellenkultúrát. Így más társtudományokkal együtt a néprajz van hivatva átfogó képet adni róluk. Ennek jegyében készült jelen áttekintésünk, mely a közelmúltban lezajlott gyökeres változások (földosztás, kollektivizálás, államosítás, iparosítás stb.) után lényegében monografikus jellegű rekonstrukció. Ennek befejezéséül nem annyira a megtett történelmi utat, mint inkább az említett változások utáni helyzetet érdemes röviden összegeznünk.

A mintegy félezer éves múltú, félmilliónál is népesebb gazdasági cselédség élt legkötöttebb életformában, számukra a földosztás, majd azt követően a kollektivizálás, illetve államosítás ígéretes váltást jelenthetett volna, ám ők voltak a legönállótlanabbak, s tapasztalat és eszközök híján a leginkább földhöz kötöttek is. Voltaképp csak a mezőgazdaság nagyfokú, általános gépesítése indított más pályákra jelentős tömegeket, akik mintegy „feleslegesekké” váltak a korszerűsödő mezőgazdaságban. A kilépők sem távolodtak azonban messzire, mezőgazdasági szakmunkások, értelmiségiek lettek vagy némileg rokon szakmákban helyezkedtek el. Ma már valamikori szolgaéletüknek sem tudati, sem pedig életviteli (komolyabb, visszahúzó) emlékei nincsenek. Az 1989-es újabb változásról még nincs áttekintésünk.

A feudális familiárisok polgári társadalom korabeli utódai, a háztartási cselédek {8-237.} mintegy százezres tömege legutóbb egyrészt az úri, városi és parasztpolgári rétegek felszámolása, másrészt pedig a nők mind fokozottabb munkába állítása révén foglalkozást és életmódot változtatott. Csak elenyésző számban maradtak háztartási alkalmazottak, kiknek korábbi teljes védtelenségük majdnem ellenkezőjére váltott: jogaik minden tekintetben érvényesültek. A háztartások gépesítése e maradékot is csaknem teljesen felszámolta, ám az üzemek, szállodák, kórházak, hivatalok és konyhák máig jelentős takarító és konyhai személyzetet foglalkoztatnak, munkájuk könnyebbsége és termelékenysége a gépesítettség fokától függ. A családi háztartások pedig fölös gondjaikat az alkalmi bejárók vagy mosó- és takarítóvállalatok segítségével oldják meg.

Nehezen követhető és kihámozható történelmi előzményektől eltekintve a kb. 30 000 fős summásság alig élt háromnegyed évszázadot: az 1945-ös földosztással a vándormunka e tömeges fajtájára nem volt többé szükség. 1969 után nyaranként kisebb üzemi munkáscsoportok ismét vállaltak keresetüket kiegészítő mezőgazdasági vándormunkát, ez azonban sem tartós, sem tömeges nem volt, és minden szempontból (szállás, étkezés stb.) üzemi keretek között történt.

A legrégibb, legtömegesebb és egyúttal a legbizonytalanabb részes és napszámos munkák a földosztás, a kollektivizálás, valamint a gépesítés és az iparosítás révén jelentősen átalakultak, új formái pedig a mezőgazdasági nagyüzemeken belül önmagukban már sem életmódot, sem pedig foglalkozást nem jelentettek. Megmaradt ugyan az idő- és teljesítménybérezési alapkereset, de különféle juttatásokkal kiegészítve. A gépesítéssel párhuzamosan folyt a szakosodás, mely a mezőgazdasági nagyüzemeken belül a kétkezi munkát fokozatosan szakmunkává formálta át, ugyanakkor a háztáji tovább őrizhette a hagyományos munkamódokat, a gazdaság pedig ipari-kereskedelmi melléküzemágakkal egészülhetett ki. Az 1989 utáni újabb átalakulásról még nincs rendszerezett képünk; úgy tűnik, a régi bér- és életformák kényszerűen felújulnak, helyet kap a vándormunka is, és mindezek java része illegálisan történik.

A szintén ősi és a középkortól nálunk is követhető erdőmunka az 1945 utáni államosítás révén üzemi szakmunkává vált, amit az 1960–1970-es évek utáni gépesítés fejezett be. A termelékenység fokozódásával csökkent a munkások száma és valósult meg az iparszerű munka, a neki megfelelő életmód és gondolkodás, bár a bérformák radikálisan nem módosultak.

A tutajeresztés és a hajóvontatás a gőzhajózás, főként pedig a vasúti szállítás elterjedése révén már az 1940-es évekre megszűnt, az érintettek faipari vagy rakodó munkákat vállaltak, amit 1945 után fokozatosan gépesítettek (Az építkezés fellendülése csak egy-két évre és szűk körben élesztette fel a hagyományos vízi vándormunkát.)

Hasonló a helyzet az alig százesztendős hordár foglalkozással is: a postai hálózat, utóbb pedig a boyszolgálat kiépülése e kétkezi „fuvarozást” csaknem teljesen feleslegessé tette.

A 19. század második felében lezajlott nagyszabású ármentesítések, út- és vasútépítések hívták életre a mintegy 30 000 főnyi hivatásos kubikosságot, mely a 20. században valósággal agonizálni volt kénytelen. 1945 után a fellendült építkezések új munkaalkalmakat biztosítottak, időközben a gépesítés egyrészt szakmunkásokká {8-238.} formálta őket, másrészt újabb pályákat nyitott meg, egy részük pedig mintegy „visszavonult” a mezőgazdaságba, s ott szorgalmazta a kollektivizálást. A többség egyébként minden régi és új munkakörben is az átalakulás élharcosa volt. Idővel maga a hagyományos kubikolás majdnem teljesen megszűnt, és akik legtovább űzték, az építőiparban szívódtak fel. Bárhol dolgoztak is, az ő munkakultúrájuk és teljesítményük volt a legnagyobb, őket érte legkevesebb csalódás, s ők illeszkedtek bele a legrugalmasabban az új körülményekbe.