{8-240.} KUTATÁSI ELŐZMÉNYEK


FEJEZETEK

Magyarországon a néprajzi kutatás főként a néppel sokáig egynek vett parasztság életviszonyainak, műveltségi állapotának, folklórjának megismerésére irányult. A munkástársadalom rétegei közül legtöbb figyelmet a bányászok kapták. Orbán Balázs és Jankó János egyaránt teret szentelt a torockói ércbányászok és vasmunkások, illetve a tordai sóvágók bemutatásának. Leírták munkahelyüket és otthonaikat, szerszámaikat, ruházatukat, ételeiket, szokásaikat stb. Orbán pozitivista leírásait Jankó részben kiegészítette, részben a három évtizeddel későbbi állapotot rajzolta meg, s ezzel a változásokat rögzítette nagy tudatossággal. Rámutatott a torockói vasművesség válságára, fokozatos megszűnésére. Mintegy 250 szót tartalmazó szótárban elemezte Torockó bányászati szaknyelvét, s a tájmonográfiának a torockói vasbányászatot és kohászatot bemutató fejezetét közreadta a Magyar Mérnök- és Építészegylet Közlönyében is (1893). Első évfolyamában az Ethnographia színes beszámolót közölt a budapesti munkásság első május elsejei felvonulásáról (Ethn. 1890: 307). Ezt követően azonban 50–60 éven át egyetlen szava sem volt a gyári munkásság életéről és hagyományairól.

Bátortalanul tapogatózott a munkásság irányába a századelőn bontakozó polgári szociológia is. A Huszadik Század 1909-ben közölte Braun Róbert alapos dolgozatát a marosvásárhelyi munkásság életéről (Braun R. 1909/1973). A két világháború között a hivatalos társadalomtudomány szinte teljesen figyelmen kívül hagyta, a népi szociográfia alkotásai közül pedig csupán Szabó Zoltán Cifra nyomorúság című könyve foglalkozott érdemben a munkásság helyzetével. Erdei 1943-ban a szárszói konferencián tartott előadásában és A magyar társadalom a két világháború között címen megjelent munkájában (Erdei F. 1976) tett érdemi megjegyzéseket a munkásság szerepéről és helyéről a magyar társadalomban. Sajnálatunkra ezt a társadalmi osztályt Erdei sem ismerte olyan behatóan, mint a többit. Előítélettel közelített hozzá és túlságosan ideologikusan szemlélte.

A munkásmozgalmi, szakszervezeti lapok, mint a Népszava vagy a Szocializmus írásai a politikai harc, az agitáció napi követelményeit tartották inkább szem előtt, mint a hűséges dokumentálást, a pontos leírást, a módszeres adatfelvételt. Nem születtek időtálló munkásszociográfiák és kevés olyan távlatos elemzést ismerünk, mint a Földes Ferencé 1941-ből: A munkásság kulturális helyzete Magyarországon (Földes F. 1961). E kor magyar munkásainak életéről József Attila költészete mindennél és mindenkinél nagyobb erővel, hitelesebben szól. Kassák Lajos, az erdélyi Nagy István és mások is időtállóan örökítették meg egyes munkáscsoportok sorsát.

A gyáripar és a munkásosztály fejlődéstörténetéről csak a korszak végén jelent meg egy-egy monográfiának szánt könyv, mint Rézler Gyula: A magyar nagyipari munkásság kialakulása (1938/1945), illetve Futó Mihály: A magyar gyáripar története (1944) című műve. Akkoriban a bányászat technikatörténetét, művelődéstörténetét vizsgáló Faller Jenő is kezdte már közölni első írásait (Faller J. 1942; 1943). Látni való, hogy ezek a munkálatok a történettudományon kívül folytak.

A második világháborút követően ideológiai alapon, tudománypolitikai beavatkozásokkal kezdeményezte a hatalom a munkásosztály történetének, hagyományainak {8-241.} feltárását. Ezzel máig hatóan ártott az ügynek, mert sértette a kutatás szabadságát, elkedvetlenítette a téma iránt valóban érdeklődőket. Jelentős monográfiák születtek ebben az időben mind az ipari fejlődés történeti menetéről, mind a munkástársadalom kialakulásáról és későbbi sorsáról. Léderer Emma, Sándor Vilmos és Lackó Miklós, továbbá a romániai Vajda Lajos ismert könyvei máig iránymutató alapművek a gazdaság- és társadalomtörténet ezen ágaiban. A néprajztudomány szintén bekapcsolódott a hazai munkáshagyományok kutatásába. Dégh Linda 1947-ben már A munkásság és a népköltészet kapcsolatáról értekezett, 1950-ben pedig az ELTE Folklore Tanszékén Ortutay Gyula vezetésével „Munkásfolklór munkaközösség” alakult. Ennek munkájába a fentieken kívül Dömötör Tekla, Katona Imre, Nagy Dezső és mások is bekapcsolódtak. Mindegyikük több cikket, tanulmányt publikált az 1950-es évek folyamán a munkásfolklór tárgyköréből, Katona pedig egész monográfiát írt a dél-alföldi magyar kubikosságról. Az 1960-as évek elejére ez a program kifulladt, munkatársai megfogyatkoztak. A hazai munkásnéprajzi kutatások súlypontja az 1960-as években áthelyeződött a munkásdalra. Jelentős eredménye A parasztdaltól a munkásdalig c. tanulmánykötet (Katona I.–Maróthy J.–Szatmári A. szerk. 1968) és Nagy Dezső összefoglaló műve: Magyar munkásfolklór (1987).

Az 1960-as években a Legújabbkori Múzeum, későbbi nevén Munkásmozgalmi Múzeum kereteiben megindult a munkásság történetének, életviszonyainak módszeres dokumentálása, tárgyi világának kutatása is. Ez a munka azonban a tágabb szakmai környezettől kevés figyelmet és támogatást kapott.

A tárgyunkhoz sorolható kutatási eredmények zöme továbbra is egyéni kezdeményezésből született, s többnyire céhen kívüli kutatók nevéhez fűződik. Faller Jenő Jó szerencsét! címmel (1975) impozáns tanulmánykötetben foglalta össze a hazai bányászat technikatörténetével, művelődéstörténetével kapcsolatos kutatásait. Nemcsik Pál a borsodnádasdi, Vass Tibor az ózdi, Molnár Pál és Szvircsek Ferenc a salgótarjáni, Csiffáry Gergely az egercsehi munkástársadalom életéről közölt számos eredeti, adatgazdag munkát az 1970–1980-as években. Láthatóan megyei múzeumok, ipartörténeti, gyártörténeti, bányászati múzeumok, honismereti körök viselték a gondját ennek a témakörnek. A néprajztudományban nincs intézményes háttere a munkástársadalom vizsgálatának. Elvétve jelent meg egy-egy néprajzi munka erről a tematikáról. Említhető Paládi-Kovács dolgozata, a Régi bányászélet Gömörben (1985) és Hála József monográfiája, A Börzsöny-vidéki kőbányászat és kőhasznosítás a XIX–XX. században (1987).

Több figyelmet kapott a munkásság a szociológia és a szociográfia oldaláról. Nem a munkaszociológiai munkákra, Makó Csaba és Héthy Lajos írásaira kell itt elsősorban gondolni, hanem a néprajzhoz szorosabban kapcsolódó szociográfiákra (például Berkovits György: Világváros határában. 1976), egyes rétegek, munkáscsoportok helyzetének leírásaira (például Gelléri Péter: A vándorló munkások. 1977; Böhm Antal-Pál László: Társadalmunk ingázói – az ingázók társadalma. 1958), illetve a távlatosabb szerkezetelemzésekre (Kemény István: A magyar munkásosztály rétegződése. Szociológia, 1972; Kulcsár Kálmán: A mai magyar társadalom. 1982). A horizont tágítását szolgálta a hazai társadalomtudományban Richard Hoggart híres könyvének magyar kiadása is (Művelődés, gondolkodás, szokások. Az angol munkásosztály belülről. Gondolat, 1975).

{8-242.} A történettudomány újabb eredményei közül nem nélkülözhetőek a néprajzban az iparvállalatok, nagyüzemek történetét feldolgozó monográfiák sem (Lehoczky A. 1967; Réti R. L. 1977; Berend T. I. szerk. 1980), de talán még fontosabbak a munkáslét mindennapjait bemutató dolgozatok. Utóbbiak közül említést érdemel Birta István (1968) alapos tanulmánya az ózdi vasgyár munkásviszonyairól, újabban pedig Gyáni Gábor művei (1990, 1992) a budapesti bérkaszárnyákról, a munkásság lakáskörülményeiről.

Miközben Magyarországon és Kelet-Európában a munkásság történeti és néprajzi kutatása szép csendben elsorvadt, Nyugat- és Észak-Európában eredményesen folytatódott. Németországban főként a középkori hagyományokkal büszkélkedő bányászathoz kapcsolódott. Az eredmények impozáns összefoglalása Gerhard Heilfurth testes monográfiájában található meg (Der Bergbau und seine Kultur. Zürich, 1981). Ez a kötet még kifejezetten a néprajz hagyományos, mondhatnánk művelődéstörténeti szemléletével íródott. Ausztriában a régi vasipar története mellett főként a munkáskultúra mibenlétének, elemi összetevőinek leírása köti le a kutatók figyelmét: Helmut Fielhauer–Olaf Bockhorn Hrsg. Die andere Kultur. Volkskunde, Sozialwissenschaften und Arbeitenkultur (Wien–München–Zürich, 1982), Olaf Bockhorn–Reinhard Johler Hrsg. Industriegeschichte und Arbeitenkulturen in Österreich (Wien, 1987), Helmut Fielhauer: Volkskunde als demokratische Kulturgeschichtsschreibung (Wien, 1987).

Észak-Európában a munkásság helyet kap az újabb néprajzi szintézisekben (például Anttila V.–Talve I. 1980), s disszertációk sorozatát írják a munkásság különböző szakmai csoportjairól. A téma megközelítési lehetőségeiről nemzetközi konferenciákat tartanak és köteteket adnak ki (például Birgitta S. Frykman–Elisabeth Tegner eds.: Working Class Culture. Göteborg, 1989). Skandináv országokban, akárcsak német és osztrák tájakon szerepe lehetett ebben a tartós, sikeres szociáldemokrata kormányzatoknak és az erős szakszervezeteknek is. Mindenesetre ott nem kíséri a kutató közösségek gyanakvása a munkásosztály tudományos kutatását. Erre vall, hogy az elméleti-módszertani kérdésekkel az európai néprajz olyan elismert szaktekintélyei foglalkoztak az 1980-as években, mint Herman Bausinger (Volkskunde und Arbeiterkultur. 1982) vagy Ilmar Talve (The ethnological study of workers in Finland. Ethnologia Fennica 1984). E kutatások aktualitását, elfogadottságát igazolja az is, hogy 1990-ben Bergenben a SIEF (Société Internationale d’Ethnologie et de Folklore) 4. kongresszusán külön szekció foglalkozott a munkásság hagyományainak néprajzi elemzésével (Paládi-Kovács A. 1990), s a szekcióban USA-beli témák is szerepeltek.

Szűkebb környezetünkben a szlovák etnográfusok folytatják ma is a bányászhagyományok kutatását. A tárgyak és a munka világát, az életmódot Ester Plicková, a munkásdalokat, s általánosságban a folklórt Lubica Droppova vizsgálja eredményesen (Ethnologia Slavica 1993). Magyarországon a munkástársadalom és -életmód alapos feltárása újabb erőfeszítéseket, további módszeres kutatást kíván.

{8-243.} A GYÁRIPAR TECHNIKAI FEJLŐDÉSE MAGYARORSZÁGON A 19. SZÁZADBAN

Magyarországon a gyáripar és az ipari munkásság kialakulása köztudottan a 19. század második felében ment végbe. Az első gyárak nem annyira a méretük vagy munkáslétszámuk tekintetében különböztek a korábbi manufaktúráktól, mint inkább a gőzgépek bevezetése s a hozzájuk igazodó gyártási technológiák, munkaszervezeti formák által. A hazai üzemekben 1841-ben mindössze 6, 1848-ban is csupán 45 gőzgép dolgozott. Az ipari forradalom Magyarországon 1860 után kezdett igazán kibontakozni. 1863-ra a gőzgépek teljesítménye elérte a 10 425 lóerőt, s a kiegyezés előtti években is tovább nőtt a gőzgépek száma. Ez a technikai fejlődés főként a vas- és gépipart, illetve a malomipart alakította át. Lassabban haladt a bányák gépesítése. Jelzi a változást, hogy a fából készült szállítópályák hossza a bányákban 1869–1873 között 468 km-ről 403 km-re csökkent, ugyanakkor a vaspályák hossza 273 km-ről {8-244.} 454 km-re növekedett. A bányagépesítés azonban még kezdetleges fokon állt, a szállítás döntően emberi erővel és bányalovakkal történt. 1875-ben a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. üzemeiben mindössze 10 gőzgép dolgozott, ott főként a vizet szivattyúzták velük (Sándor V. 1954: 6–9, 38, 132). Hazánkban a vasolvasztó kohók többsége még az 1890-es években is faszénnel üzemelt. Kokszot csupán hat nagyolvasztó használt az országban (Likéren három, Korompán, Resicán és Vajdahunyadon egy-egy). Ilyenformán az erdei szénégetés továbbra is virágzott. A gőzgépek bevezetésével fokozatosan megszűnt a korábban vízi erőre alapozott iparágak (például hámorok, malmok) idény jellege. Mivel télen a patakok befagytak, a vízikerékre kapcsolt gépezetek legtöbb helyen csak március 5. és november 1. között dolgoztak. Ezért a 19. század végén a régi hámorokban, vízimalmokban is gőzgépet állítottak be, hogy a munka egész éves folyamatosságát megvalósítsák (Kiszely Gy. 1968: 96; Koroknai Á. 1980: 130). A szénbányászatban a kereslet ingadozása okozott évi ciklusosságot. Ősszel, télen – amikor a háztartások több szenet igényeltek – a bányák is több munkást vettek fel, mint a tavaszi és nyári hónapokban (Szabó Z. é. n.: 132).

10. ábra A magyar gyáripar fontosabb adatai (1929-1939)

10. ábra A magyar gyáripar fontosabb adatai (1929-1939)

AZ IPARI MUNKÁSTÁRSADALOM KIALAKULÁSA ÉS NÖVEKEDÉSE

A bérmunkás réteg megjelenését az iparban nem lehet évszámhoz kötni, például a gőzgépek elterjedéséhez hozzákapcsolni. Ugyanis a bányák, kohók, hámorok munkásai már századok óta bérmunkássorban éltek. Tágabb értelemben véve a manufaktúrák munkásai is számításba vehetők a feudális kori előzmények között. Utódaik a tőkés gyáriparban és bányászatban folytatták apáik mesterségét, s örökségként őrizték e réteg százados kulturális mintáit. 1855-ben Magyarországon 34 706 bánya- és kohómunkást tartottak számon (Rézler Gy. 1938: 26). Ők alkották a következő években, évtizedekben gyorsan növekvő ipari népesség magvát. 1867–1870-ben 45 ezer főre tették a bánya- és kohómunkások számát. Léderer Emma a favágók és szénégetők beszámításával 90 ezer főre becsülte az iparág teljes munkásállományát (Léderer E. 1952: 124–125). Ez a becslés azonban valószínűleg eltúlzott.

Az 1850-es évek végén Pest-Budán a gépi erővel dolgozó üzemek munkáslétszáma 4–5 ezer főre tehető. 1875-ben országosan 227 ezer „gyáros és iparos”, továbbá 182 ezer „segédmunkás az iparnál” vétetett fel a statisztikába, azaz a termelő népesség 10%-a (Léderer E. 1952: 28–29; Lackó M. 1960: 598). Hunfalvy János 1857-ben országos összesítésként 182 733 főben jelölte meg a munkásság létszámát (vö. Rézler Gy. 1938: 21). Ezekbe az adatokba azonban belefoglalták a kézműves kisiparosok, illetve a vasolvasztást szolgáló favágók, szénégetők, fuvarosok számát is. Az 1850–1860-as évek gyáripari munkásságát jóval kisebb tömegnek kell tekintenünk, mely a termelő tevékenységet folytató népesség 2%-át akkor még nem haladta meg.

Magyarországon az iparszerkezet kezdettől fogva sajátos módon alakult. Az iparágak közül a bányászat mellett a kohászat, majd a vas- és fémipar emelkedett ki, viszont a textilipar – Angliától eltérően – igen nehezen és megkésve építette fel hazai üzemeit. Ennek az iparszerkezetnek megfelelően alakultak a munkásság ágazati, szakmai arányai, létszámadatai is. 1890-ben a hazai összmunkásság több mint 31%-a {8-245.} dolgozott a vas- és gépiparban. Két-három évtized alatt valódi nagyüzemmé vált a főváros több gépgyára. 1885-ben az országban a legnagyobb volt a Ganz-gyár 2814 munkással. Utána következett a sorban az óbudai Hajógyár 1966, az Osztrák Államvasút-társaság Gépgyára 1039 és a Schlick-gyár 819 munkással. A gépgyári munkásság teljes létszáma akkor már megközelítette a 20 ezer főt. Jellemző adat, hogy az 500 főnél nagyobb létszámú üzemek többsége a bányászatban, illetve a vas- és gépgyártásban működött (Sándor V. 1954: 336, 597; Lackó M. 1960: 602). A bányászatban 500 főt meghaladó munkáslétszámmal főként a szénbányák dolgoztak. Vasérc, nemesérc vagy kősó kitermelésével kisebb üzemek foglalkoztak.

11. ábra. Malomkőbányászok a 19. század első felében. Sárospatak (Zemplén vm.)

11. ábra. Malomkőbányászok a 19. század első felében. Sárospatak (Zemplén vm.)

Magyarországon korán kifejlődött az élelmezési ipar. Már az 1860-as években európai viszonylatban is nagy léptékű, technikailag fejlett malomipar jött létre, amihez társult a cukorgyártás, a dohányfeldolgozás és a szeszipar. Munkáslétszám tekintetében is számottevő ez az iparág, hiszen 1890-ben már a nagyipari munkásság 25%-a (26 ezer fő) dolgozott az élelmezési iparban (Lackó M. 1960: 602). A budapesti nagymalmok 1880 körül eljutottak a növekedési csúcsra. Összesen 2900 munkást alkalmaztak és a fél országot ellátták liszttel. A hazai szivargyárakban már 1854-ben {8-246.} is mintegy 4500 munkás dolgozott, a cukorgyárak pedig 1867-ben hat hónapon át 8000 idénymunkást foglalkoztattak (Léderer E. 1952: 238; Sándor V. 1954: 77, 111). Ezek az adatok, ha esetenként túlzottnak is látszanak, jelzik a gyáripari munkásság hirtelen növekedését és jelentős koncentrálódását egyes ipari körzetekben.

Az említetteken kívül az 1890-es évekig csupán az építőanyag-ipar, azaz a téglagyárak, üveghuták munkássága volt számottevő. 1872-ben már 185 téglagyár működött az országban, s ezek összesen mintegy 4600–4700 munkást foglalkoztattak (Sándor V. 1954: 100). A későbbiekben a gyárak és a munkások száma tovább növekedett. Kisebb létszámmal, manufaktúra szinten működtek a majolikát, porcelánt gyártó üzemek, a bőrgyárak, a kenderfeldolgozók stb. Ezek közül egyesek megszűntek a századfordulón (például a bélapátfalvai manufaktúra), mások korszerűsítették a termelést (például a Zsolnay-gyár Pécsett).

Manufaktúrából fejlődött gyárrá a Goldberger család óbudai kékfestő üzeme. 1857-ben gőzgéppel, új berendezésekkel modernizálták és az 1850-es évek végén már 500 munkást foglalkoztatott. Ez a fejlődés azonban megtorpant. 1875-ben a három óbudai kartonnyomógyárnak csak együttesen volt 500 munkása és az 1870-es évek elején a gácsi posztógyár (Nógrád m.) munkáslétszáma is 300-ról 250 főre csökkent (Léderer E. 1952: 258, Sándor V. 1954: 189–190). Számos oka volt annak, hogy a hazai textilipar 1890-ben még mindössze 4–5 ezer munkást foglalkoztatott, az ország gyári dolgozóinak alig 5%-át. Ez a helyzet csupán a 20. század első harmadában létesített textilgyárakkal változott meg (Lackó M. 1958b: 703; 1960: 603). Ennek eredménye, hogy az 1920-as évek végén a textilesek részaránya az összmunkásságon belül elérte a 30%-ot.

Magyarország társadalomszerkezete az 1880–1900 közötti években jelentősen módosult. Két évtized alatt az ipari munkavállalók száma 700 ezer főre nőtt, s elérte az ország kereső népességének 10%-át. Miközben az ország össznépessége 21,7%-kal növekedett, az ipar és a bányászat dolgozóinak létszámnövekedése 71,7%-os volt, növekedési üteme 3,5-szer haladta meg az összlakosságét (Sándor V. 1954: 590; Lackó M. 1960: 603; Berend T. I.–Ránki Gy. 1972: 89). Az ipari népességen belül a gyáripari munkások száma nőtt a legdinamikusabban, s 1900-ban már mintegy 270 ezerre tehető.

A magyar társadalom átrétegződése és az ipari népesség részarányának növekedése a 20. század elején töretlenül folytatódott. 1920-ban az ún. „városi proletariátus” teljes lélekszáma 900 ezer főre tehető, s elérte az egész magyarországi kereső népesség 23,7%-át. 1930-ban ez a bérből élő tömeg 1 millió 160 ezer főre növekedett, s az összes kereső 29%-át tette ki. Ezen belül a gyáripari munkásság kisebbségben volt, s csupán 1943-ban haladta meg a 400 ezer főt. A többséget a 20. század első felében még a kisipari dolgozók tették ki (Lackó M. 1958b: 701; Ránki Gy. 1964; Berend T. I.–Ránki Gy. 1972: 191).

1945 után az átmeneti visszaesést erőltetett iparosítás, a társadalom felülről irányított „átstrukturálása” követte. Nem kétséges azonban, hogy az ipari tevékenység és az ipari népesség növekedése enélkül is folytatódott volna.

Az ipar és a munkásság egyenlőtlen területi eloszlása a Kárpát-medencében egészen szembetűnő. Északon – különösen a Szepes-Gömöri Érchegységben – a bányászat, a vasipar és a kézműipar hagyományos körzeteiben a társadalom rétegződése {8-247.} erősen eltért az országostól. 1910-ben Zólyom, Liptó, Gömör, Szepes népének mintegy 30%-a élt az iparból és a bányászatból (Mendöl T. 1940: 66). Ugyanakkor Nógrádban 25, Borsodban 19, Hevesben 13,9%-ot tett ki az ipari és bányász keresők részaránya. A területi átlagok némileg elfedik a sűrűsödés gócait, hiszen Borsod megyén belül a gyári munkások ebben az időben 30,2%-ot képviseltek a miskolci járásban és 28,1%-ot az ózdi járásban. Az iparosodott északi régióban a nagyipari munkásság létszáma megyénként meghaladta az 5–10 ezer főt, s ez a munkásréteg 87 858 főt számolt a térségben (Sándor V. 1954: 601; Csiffáry G. 1979: 124; Szvircsek F. 1985: 82; Szvircsek F. 1989: 210).

5. térkép. Az iparosítás regionális eltérései 1890-ben és 1900-ban

5. térkép. Az iparosítás regionális eltérései 1890-ben és 1900-ban
(az ipari keresők száma alapján)

Ipari körzetekben hirtelen megnőtt kolóniák, kezdődő gyárvárosok tömörítették a valódi munkásság nagyobb tömegeit. 1910-ben Tatabányán a keresők 93,3%-a élt ipari munkából; Diósgyőr, ózd, Salgótarján társadalmában is 70% fölötti a részesedésük. Az iparvárosok és kolóniák addig ismeretlen települési közösségeket, helyi társadalmakat képviseltek. Átalakították a lakosság térbeni elhelyezkedését, s egész körzetek demográfiai képét változtatták meg gyökeresen. 1897-ben a telepített munkások nagy többsége (85,4%) a szénbányászatban dolgozott. Kisebb hányaduk jutott a vasércbányászatra és a vasgyártásra (11,8%). Az ún. szénmedencékben a régi kis falucskák népes „bányászfalvakká” alakultak át. Így volt ez a dunántúli szénmezők közelében és a Zsil völgyében is, de részletesebb adataink az északi régióból vannak. Nógrád több falujában (például Somoskőn, Kazáron, Zagyvarónán) az 1930-as években az ipari népesség már közelítette a 70%-ot, s a körzet sok községében elérte {8-248.} az 50–60%-ot. Szabó Zoltán azt tapasztalta, hogy Salgótarján vidékén „némelyik faluban a lakosságnak több mint 50 százaléka bányász”. Borsodban is számos falut talált, ahol a bányamunkásság adta a helyi társadalom legnépesebb rétegét (Szabó Z. é. n.: 132, 165; Szvircsek F. 1989: 217).

Dunántúl bányakörzeteiben szintén növekedett az ipari népesség. 1870-ben Pécs és Sopron munkásrétege a bányászokkal együtt tette ki a lakosság 13–15%-át, s akkoriban az esztergomi szénmedencében is közel 1000 szénbányászt alkalmaztak. 1920-ra Esztergom megyében 22%-ra, Komárom megyében 21,6%-ra nőtt a bányászok részaránya a keresők között. A régi városokban mindenütt nőtt a munkásság számaránya, de elég eltérő mértékben. 1870-ben Győrött mindössze 11, Pozsonyban 10%-ot képviselt a bérmunkás réteg, de nem számított ipari városnak Arad és Nagyvárad sem. Kassa és Temesvár viszont már akkor ipari gócpont volt a 25%-nyi munkásnéppel (Léderer E. 1952: 124, 133; Szvircsek F. 1985: 83).

Az Alföld és Erdély a századfordulón iparilag fejletlen térség volt. Utóbbinak joggal híres sóaknái és ércbányái viszonylag kis létszámmal üzemeltek, régi vasbányáiban, olvasztóiban, hámoraiban is csökkent a munkáslétszám. Torda sóbányája 1891-ben 32 állandó és 8 ideiglenes munkást foglalkoztatott. Torockón a bányászat és a vasművesség 1846-ban még 517 embernek adott munkát, 1874-ben csupán 170-nek, az 1890-es években már csak pár tucatnak (Jankó J. 1893: 154, 193). Marosújvár, Parajd, Désakna, Vízakna sóbányái csupán télen termeltek, nyáron szünetelt bennük a munka. Az egész erdélyi sóbányászat együtt is csupán pár száz sóvágót foglalkoztatott. A nemesérc-, réz- és ólombányákat többnyire kis társulatok, s viszonylag alacsony munkáslétszámmal műveltették. 1890 tájékán Láposbányán 225, Balánbányán 141, Óradnán 282, Szentkeresztbányán 143 bányász dolgozott. Bucsum bányáiban a Concordia bányatársulatnak 120 embere volt, Verespatakon a kincstári aranybányászatban 368 munkást alkalmaztak, a vulkoji aranybányák 300-at (Weisz T. 1891: 107–160; lásd még Vajda L. 1981: 344). Nagyobb munkástömeget Erdélyben és a Bánságban is a vasipar meg a szénbányászat tömörített. A Kárpát-medence keleti harmadában a 19. század végéig három nagyobb ipari körzet körvonalai bontakoztak ki. Az első Krassó-Szörény vármegyében, ahol 1855 után az Osztrák Államvasúttársaság kezén fejlődött naggyá a Bánáti Vasművek, jött létre számos ipari gócpont (Resica, Dognácska, Bogsán, Anina, Stájerlak). 1870-ben már egyedül Resicán körülbelül 3100 munkás dolgozott (Léderer E. 1952: 190, 197). A szakmunkások zöme ott is osztrák, német és cseh eredetű volt. A másik körzet a Zsil szűk medencéjében jött létre. Petrozsény környékén a barnaszénbányák megnyitásával, a munkásnép betelepítésével átformálódott a vidék társadalma, hiszen a kincstári bányák 1891-ben már 1300 munkást foglalkoztattak. Ezt követően még rohamosabban nőtt a szénbányászok száma, s 1913-ban az erdélyi szénbányászat már 18 665 munkást foglalkoztatott, s ebből 12 014 fő dolgozott a Zsil völgyében. Vonzása Szilágyságtól Székelyföldig egész Erdélyre kiterjedt. 1902-ben közölt adatok szerint Székelyföldről 650 fő szegődött el a petrozsényi, 700 fő a lupényi és 70 fő a vulkáni bányákba (Vajda L. 1981: 344, 346–347, 353). A harmadik nagy iparvidék kialakulása az 1870-es évektől a Hunyad megyei vasbányászat és kohászat fejlesztésével, modernizálásával kapcsolatos (Weisz T. 1891: 152–163). A teleki és gyalári vasércbányák, a kaláni kohó és hengermű, a vajdahunyadi nagyolvasztó, a kudzsiri acélfinomító körzetében rövid {8-249.} idő alatt ipari társadalom alakult ki. Mindhárom körzet lakossága kevert nyelvű. A többségi románság mellett külországi németek, csehek, felföldi szlovákok, németek, magyarok utódai és a 20. század folyamán több hullámban betelepült romániai magyarok alkotják az említett ipari körzetek társadalmát.

Az erdélyi városok többségében a munkásosztály lélekszáma és foglalkozási megoszlása a századfordulón hasonló volt Marosvásárhelyéhez. Ott az 1900-as évek elején létszámuk mindössze 865 fő, s abból kőműves 250, ács 170, asztalos 150, vas- és fémmunkás 120 ember (Braun Róbert 1973: 108). A gyáripar Erdély városaiban csak a 20. században, annak is inkább a második felében fejődött nagyobb mértékben.

1920 után a gyáripar és a munkásosztály területi elhelyezkedését tekintve is megnövekedett Budapest túlsúlya. Ehhez nagyban hozzájárult a történeti Magyarország megszűnése, az országhatárok átrajzolása, a felföldi és erdélyi, bánsági iparvidékek elcsatolása. 1929-ben az ipari munkások 45%-a, a gyári munkások 55%-a dolgozott az elővárosokkal együtt számított Nagy-Budapest üzemeiben. Később az ipar és a munkásság fővárosi tömörülése némileg még fokozódott és 1938-ban már a gyáripari munkások 61%-a dolgozott Budapesten és szűken vett környékén. Új jelenség volt Pest megye ipari részesedésének növekedése, ami együtt járt a fővárosi agglomeráció további növekedésével. Pest-Budán a munkások lélekszáma már 1870-ben elérte a 60–70 ezret, ami az akkori 300 ezer fős összlakosság 20%-át, családtagokkal együtt közel 40%-át tette ki (Léderer E. 1952: 132, 159; Lackó M. 1958b: 704; Berend T. I.–Ránki Gy. 1972: 197). Kialakultak a polgári jellegű belvárost övező külvárosok, a munkáskerületek, az üzemek közelében épült barakkok és bérkaszárnyák körzetei. Munkástömegek éltek a város szélein:

A város peremén, ahol élek,
beomló alkonyokon
mint pici denevérelv
puha szárnyakon száll a korom,
s lerakodik, mint a guanó
keményen, vastagon.
     (József Attila: A város peremén)

Az ipari társadalom térbeli elkülönülése a nagyvárosban talán kevésbé volt szembetűnő, mint a falvak közé települt gyárvárosok, munkásgyarmatok esetében, s a városba települt vállalatok kevésbé kényszerültek barakkok, munkásházak építésére, mint a vidéki üzemhelyű cégek.

AZ IPARI MUNKÁSSÁG TAGOLTSÁGA

A munkástársadalom tagozódását a szakmai nómenklatúra csak egyetlen szemszögből mutatja be. Vannak igen régi és nagyon új, csupán a gyáripar kifejlődése során megjelenő szakmák. Középkoriak a bányászat és a hámoripar szakmai kategóriái. Ezek többségét német eredetű szóval nevezték meg a hazai üzemekben: például hevér (vájár), hutman (aknász), glaj vagy glajhos (vájár), csillér, giszer (öntő), {8-251.} smelcár (olvasztár), sádoló stb. Erdélyben számos egyéb régi foglalkozásnév ismeretes: például szemencér (kohókemencénél dolgozó olvasztár), hont-futó (csillés); a sóbányákban hotmány, mázsahütes (MTSz I. 884, II. 528; Jankó J. 1893: 154). Az ipari foglalkozások magyar elnevezéseit túlnyomórészt a kapitalizmus kora teremtette meg és terjesztette el. Gömörben is csak a 19. század utolsó évtizedeiben kezdtek elterjedni olyan szakmanevek, mint aknász, vájár, csillés, olvasztár, öntő, hengerész stb. A borsodnádasdi lemezgyárban 1864–1909 között 132 foglalkozás, gyári munkakör nevét jegyezték be az iratokba. Ezek kivétel nélkül magyar megnevezések, többségük újonnan képzett szó (például csapkenő, duplázó, lágyító, nyíró előmunkás, ollósegéd, spannoló segéd stb. – Nemcsik P. 1981: 153–165).

6. térkép. Magyarországi kivándorlás a tengerentúlra 1899–1913 között

{8-250.} 6. térkép. Magyarországi kivándorlás a tengerentúlra 1899–1913 között

A kapitalista nagyvállalatok az üzemi fizetési és rangfokozatokat a gyári közösség és a lokális társadalom életében, tehát a lakóhelyen is érvényesítették. Ózd, Salgótarján, Diósgyőr társadalmát a munkáltató nagyvállalatok felülről szervezték. Olyan társadalmi hierarchiát építettek ki, hogy az a társadalomkutatókat az 1930-as években a kasztrendszerre emlékeztette. Szabó Zoltán érzékelte, hogy a „Rimamurányi birodalomban” a társadalom rétegződése igen összetett. Alul vannak a munkások, a középső fokozaton az altiszti állomány, a csúcson pedig a tisztviselői kar tagjai állnak. „Ezen az atomizált részeire bontott, mesterségesen elkülönített és egymástól a kasztrendszer kínai falaival elválasztott társadalmon aztán könnyen úr az igazgatóság…” (Szabó Z. é. n.: 162; Birta I. 1968: 264). A bányászat, a kohászat és a vasút is veszélyes üzem, nagyfokú szervezettséget és szilárd munkafegyelmet kíván. Ezek az ágazatok a hadsereget vették figyelembe, amikor a szervezeti felépítésről, működési rendről gondoskodtak. Innen ered a rangfokozatok megnevezése is (tisztek, altisztek). Az ipari körzetek társadalmának kasztosodása csupán következménye volt az üzemi hierarchiának, a merev és már-már katonai fegyelmet követelő „gépezetnek”. Alátámasztotta a „kasztok” elkülönítését a fizetési kategóriák markáns különbsége és az alkalmazottak kategóriák szerinti telepítése, lakóhelyi megkülönböztetése is.

A munkásosztály a szakmai felkészültség fokozatait tekintve legalább három nagy kategóriába különíthető el:

a) szakmunkások,
b) betanított munkások,
c) segédmunkások, napszámosok, kisegítők, tanoncok.

Lackó Miklós csupán két kategóriát különített el: „Az alakuló magyarországi gyári munkásság két, egymástól élesen elhatárolódó rétegből állt: a főszerepet játszó és számbelileg is nagyobb súlyt képviselő szakmunkásságból és a gyakran idénymunkás – napszámos rétegből” (Lackó M. 1960: 620). Léteztek e két réteg között olyan csoportok is, amelyeket csak később ismertek el szakmunkásként. Például a hengerészeket az 1950-es években „szakmásították”. Voltak olyan foglalkozások, amelyek szakértelmet kívántak, de nem tartoztak az elismert szakmák közé (például szénégetés, mészégetés). Ezek besorolása mindig is bizonytalanságot okozott a munkásrétegek statisztikájában. Például a Rimai Vasművelő Egyesület munkáslétszáma 1859-ben elérte az 1229 főt. Ebből az ércbányák 193, a szénbányák 238, az olvasztók (kohók) 117, az öntödék 12, a hámorok 70, az ózdi vasgyár 426 és az erdészet (szénégetők) {8-252.} 173 munkást foglalkoztattak (Jenei K. 1980: 68). Betanított munkások a hengerlésen és szénégetésen kívül is, más munkahelyeken is dolgoztak. Voltaképpen csak a kisszámú mester, s gyakorlottabb segéd számított szakmunkásnak, a többség a betanított munkás kategóriába tartozott. Oda kell sorolni az inasok népes csoportját is.

A napszámosok és segédmunkások nagy tömegéhez sok olyan munkakör tartozik, amelynek neve és körülírt feladata van. Napszámosok végezték a külszíni szállítás és rakodás munkálatait, segítettek culágerként az építkezéseken stb. Kisegítőként alkalmazták az iparban a női és gyermekmunkások zömét (takarító, vízhordó, vasíró). Jellemző, hogy a dernői vasgyárban (Gömör m.) 1880-ban 16 kohómunkás, 60 öntő és 18 lakatos mellett 29 napszámos, 16 gyermek és 11 hivatalnok dolgozott (Sándor V. 1954: 163). Kohászatban a pakerok lapátolták az érc, a szén és a koksz, a mészkő és a salak (tarack) hatalmas hegyeit. Mindig akadt segédmunka a bányákban is. Ilyen munkakör volt az egercsehi bányában az 1910–1920-as években a következő: a kapcsos, aki a ló után kapcsolta a csilléket; a csatlós, aki a szállítópályáról leszedte a csilléket. Említhetők ugyanott a csorgatisztítók, a penészseprők, a támfát szállító úgynevezett urasági munkások (Csiffáry G. 1979: 131). Az említett kisegítő munkákat többnyire rokkant, csökkent munkaképességű emberekkel vagy a bányával ismerkedő kamaszokkal végeztették. A régi szénbányák éves termelési ciklusa lehetővé tette, hogy időszakosan úgynevezett téli bányászokat alkalmazzanak. Nógrádban, Borsodban és Egercsehi bányáiban is sok falusi munkás dolgozott idénymunkásként, novembertől márciusig. Ezek az emberek kocsisok vagy csillések lehettek, főként a szállítást végezték.

Az ipari munkásság szívét és eszét, legfontosabb rétegét a szakmunkások alkották. Képzett szakmunkásokat az 1840–1870 közötti évtizedekben csak külföldről lehetett becsalogatni. A bányászat és a vasipar északi telepein ugyan korábban is éltek szakmunkások, de az új technológiák és a hirtelen jelentkező konjunktúrák ezekben az ágazatokban is szükségessé tették külföldi mérnökök és mesterek behívását. Legnagyobb volt a hiány gépipari szakemberekben. 1867–1870 között néhány év alatt több ezer főnyi szakmunkást igényeltek az újonnan alapított és főként Budapesten megtelepült gépgyárak, vagon-, hajó- és fegyvergyárak (Lackó M. 1960: 611–612). Kevesebb külföldi mérnök és szakmunkás érkezett a később megtelepült iparágakba (például textilipar) és azokba, amelyekben a betanított munkásság végezte a termelést (például tégla- és cserépipar, cukoripar, dohányipar). Ezekben a betanított gépmunkás volt a főszereplő, akinek munkássá válása egyet jelentett a kötött munkarend, a munkafegyelem és a fizetésből gazdálkodás megszokásával.

Erősen tagozódott a munkásság lakóhely szerint, illetve állandó lakóhelyének a munkahelytől való távolsága alapján. Salgótarján vidékén az 1930-as években a bányamunkásság két szélső és egymástól élesen különböző rétege volt „a telepített munkásság és a falvakból a téli hónapokra felvett időszaki munkásság”. Szabó Zoltán szerint akkoriban a következő ellentétpárok állították őket szembe: „az egyik réteg társulati munkáslakásban él, a másik saját parasztházában lakik; az egyik itt maradt bevándoroltak, rendesen németek ivadéka, a másik palóc” (Szabó Z. é. n.: 134). Ózdon az 1900-as évek elején három munkáskategóriát különböztettek meg a lakóhely szerint:

{8-253.} 1) Telepeken élő kolonizált munkások.

2) A környező 4–5 községből naponta gyalog bejáró munkások.

3) A közeli községekben ideiglenesen élő kvártélyosok, illetve a barakkokban élő, hetente vagy ritkábban hazajáró munkások.

Az első csoportba tartozott a munkáslétszám 43%-a, a másik kettőbe a gyári létszám 57%-a (Birta I. 1968: 255–256).

Ipari üzemek közelében élő falvak népessége gyorsan növekedett már a 19. század utolsó évtizedeiben, mert a távolabbi vidék gyári betanított és segédmunkásainak zöme azokba húzódott, ott igyekezett állandóan megtelepedni. Az iparvárosok agglomerációja együtt növekedett az üzemekkel a 20. század folyamán is. Az ingázás és a gyár közelébe település között átmeneti megoldás volt az albérlet és az ágyrajárás (kvártély, kovártély). Lökést adott a faluról bejáró, napi ingázó munkavállalásnak a kerékpár elterjedése. Az 1920–1930-as években már 20–25 km-es sugarú körzetből jártak be munkahelyükre a drága biciklit megszerző, falun élő ipari munkások. Vasúton a napi ingázás előbb kezdődött és hosszabb távolságról is lehetséges volt, különösen a Budapest vonzásában élő településeknek, s általában a vasúttal érintett településeknek kedvezett. A kerékpár némileg kiegyenlítette a vasutat nélkülöző települések hátrányát. A napi ingázás új korszakát nyitotta meg az autóbusz és fakarusz (teherautóból kialakított személyszállító jármű) járatok megindítása az 1940-es években. E járatok különösen a hegyvidéki ipari körzetek, a bányavidékek forgalmát, munkásszállítását javították az 1950–60-as években. 1945 után a feszített iparosítással egyidejűleg folyton nőtt az ingázó és a munkásszállásokon élő dolgozók tömege és az 1980-as években már elérte az 1,5 millió főt (Böhm A.–Pál L. 1985: 26).

A falun élő, napi ingázó munkástömeget a városi és gyártelepi társadalom kezdettől fogva lenézte, s kevéssé becsülte. Például a „Rimamurányi” gyár- és bányatelepein élő munkás – aszerint, hogy a vállalati hierarchia melyik fokán helyezkedett el – élvezte a szakmunkásnak kijáró lakást, magasabb bért és természetbeni juttatásokat. A bejáró munkásokat (köztük ácsok, kőművesek, hengerészek és más szakmabeliek is voltak), a faluról ingázó segédmunkásokat, napszámosokat sújtotta az alacsonyabb bér és a munkaviszony bizonytalansága. Elbocsátások idején mindig a bejáróknak, ingázóknak mondtak fel először. Az 1945–1990 közötti időszakban a falun élő munkásság megkapta a kétlaki jelzőt is. Ennek a szónak több jelentése volt. Elsődlegesen a munkahely és a lakóhely eltávolodására, másodlagosan a kettős (ipari és mezőgazdasági) jövedelemszerzésre utalt. A kor ideológiai frazeológiájában a ’politikailag fejletlen’, a paraszti állapothoz kötődő, „elmaradott” falusi ember jelentése volt. Természetesen az úgynevezett kétlakiak között sem létezett egység az életmódban és a kultúrában, távolról sem képeztek homogén csoportot (Dömötör Á. 1997).

A lakóhely szerinti tagozódás olykor azt is jelenthette, hogy egy-egy foglalkozási ágban vagy üzemben feltűnően sokan tömörültek valamelyik közeli vagy távoli település lakosai közül. Budapesten az útkövező munkát főként Bag községből származó férfiak végezték (Hála J. 1988: 199), az ózdi kohászatban az ácsok zöme Szentsimonról, a kőművesek többsége pedig Hangonyról járt be. A finomhengerműben Borsodszentgyörgyről, a gyári közlekedésben, szállításban Arlóról dolgoztak feltűnően sokan. Megnyilvánul az eredeti lakóhely fontossága a végleges áttelepülések irányultságában {8-254.} is. Atyháról (Udvarhely m.) az iparban munkát találó családok tömegesen költöztek Temesvárra, Fábiánházáról (Szatmár m.) Vecsésre, s a példákat hosszan lehetne sorolni (Tófalvi Z. 1982: 19; Berkovits Gy. 1976: 65–66; Böhm A.–Pál L. 1985: 144).

Egyik említett munkásréteghez sem számítható egyértelműen a vándormunkások csoportja. Nem a gyakori munkahely-változtatás, a „vándormadár” hajlam, hanem a munka jellegéből következő mobilitás jellemzi őket. A 19. században hatalmas tömegeik építették az utakat, vasutakat, árvízvédelmi töltéseket, ásták a csatornákat. Kubikosok, pályamunkások, kőtörők, útépítők tartoztak a vándormunkások nagy családjába. Nyughatatlan, csavargásra különösen hajlamos egyedeiket barábernek nevezték (Katona I. 1956; Gelléri P. 1977: 90–95).

ETNIKAI ÖSSZETÉTEL, ASSZIMILÁCIÓ, NEMZETTUDAT

Az alakuló gyáripari munkástársadalom etnikai szempontból magán viselte az ország soknemzetiségű összetételének képét. Számarányát meghaladó mértékben képviseltette magát benne a hazai németség és szlovákság, arányának megfelelően szerepelt a magyarság, kisebb mértékű volt a románok, ruszinok és délszlávok részvétele. Az 1870–1890 közötti években különösen a budapesti gépipar vonzott sok szakmunkást az Osztrák–Magyar Monarchia fejlettebb osztrák és cseh területeiről. A kialakuló új szakmunkásréteg „össz-monarchiai alakulat” volt. Budapesten 1875-ben a gyári munkások 25%-a külföldről érkezett, a vas- és gépiparban 35%-os volt a külföldiek részaránya (Lackó M. 1960: 622; Berend T. I.–Ránki Gy. 1972: 91). Külföldi mérnökök és szakmunkások minden nagyobb ipari létesítmény szerelésénél, új technológia bevezetésénél megjelentek. Ózdon például 1847-ben készültek el a gyár első épületei, érkeztek meg a gőzgépek és egyéb berendezések. A gépek felállítását és szerelését a brünni gépgyár szakmunkásai végezték. Segédmunkásokat, napszámosokat a környező falvakból toboroztak. Állandó jelleggel foglalkoztatott vasolvasztó, forrasztó szakmunkásokat csak később kezdtek szerződtetni (Jenei K. 1980: 57). Ózdon és környékén a szénégetők 1858–1859-ben még kivétel nélkül északról, főként Gömörből és Szepesből jött emberek voltak. Ugyanakkor a 140 kőszénbányász között már sok volt a környező falvakban (Ózd, Arló, Borsodnádasd, Balaton, Csernely, Csokva, Omány) született bányász. A kohászok között a Rima-Murányvölgyi Vasmű Egyesület gömöri telepeiről (Betlér, Nyústya, Klenóc, Kokova) áttelepült munkások voltak többségben (Birta I. 1968: 253; Sárközi 1980: 93). Amint a vas- és acélgyártás a 19. század derekán áttelepült a borsodi, nógrádi barnaszéntelepek közelébe, vele tartott a százados hagyományokkal rendelkező munkásság jelentős része. Szepes, Gömör, Zólyom megyében a sorvadozó vasgyártás és ércbányászat az 1880–1890-es években egyre kevesebb munkásnak nyújtott megélhetést. Rozsnyó, Jolsva, Dobsina és a többi iparváros lakossága rohamosan apadt a bányászok, vasasok kivándorlása következtében (Borovszky S.–Sziklay J. 1896: 325, 367–368; Borovszky S. é. n./b: 130; Sándor V. 1954: 608–609). A kivándorlók zöme Amerikába, 1920 után pedig Kanadába, Belgiumba ment. Szlovákok, németek és magyarok egyaránt voltak az ipari munkás és bányász foglalkozású kivándorlók között. A 20. század {8-255.} elején tömegesen vándoroltak külföldre a vasgyári munkások Krassó-Szörény megyéből, Resica vidékéről is. Éppen a legjobb, legképzettebb munkások vándoroltak Amerikába a magasabb munkabérek és a jobb életkörülmények reményében (Vajda L. 1981: 349).

Az ózdi gyárban az 1880–1881-es üzletévben már csak 9 külföldi szakmunkás dolgozott. A munkások túlnyomó többsége Borsod, Gömör és Szepes vármegyéből származott. Utóbbiak között szép számban voltak szlovákok és németek. Ózdon 1890-ben 821, 1900-ban 822 nem magyar ajkú lakos élt (a népesség 19%-a). Akkoriban már stagnált, később pedig gyorsan fogyatkozott a számuk az asszimiláció következtében is (Jenei K. 1980: 86, 95; Birta I. 1968: 252–253).

Budapesten az 1870–1880-as években a lakosság nagyobbrészt már magyar. Akkoriban a fővárosi munkásság (ti. a gyári munkavállalók) lélekszáma elérte már a 10 ezer főt. Ennek a jelentős munkástömegnek a nemzetiségi megoszlása 1877-ben az alábbi képet mutatta:

magyar 46,6%
szlovák 22,2%
szerb 0,9%
román 0,3%
egyéb 5,0%
külföldi 25,0%

(Ebből az összesítésből a fővárosi statisztikai hivatal kihagyta a németeket. Csak találgatni lehet, hogy vajon a magyar, az egyéb vagy a külföldi kategóriába sorolta-e őket.) Az 1881. évi népszámlálás – bár a külföldi és a hazai németeket nem különítette el egymástól – elemezte az iparűző népesség részarányát a különböző nemzetiségek körében. Budapesten akkor a magyar lakosság 24%-a, a németek 29,8%-a, a szlovákok 28,7%-a foglalkozott iparral (Lackó M. 1960: 617). Az iparűzők között együtt találhatók a gyáripar és a kisipar munkásai. 1881-ben az ipari keresők 56%-a volt Budapesten magyar anyanyelvű, s a réteg magyarosodása a következő évtizedekben gyorsuló ütemben folytatódott (Kende J.–Sípos P. 1983: 240).

Tanulságos tény, hogy az osztrákok, németek, csehek mellett csaknem mindenütt megjelentek a 19. század második felében a szlovák munkások is. Nemcsak a felföldi bányászatban, vasiparban, de Budapesten és az ország más iparvidékein is kitűntek magas részesedésükkel. Megjelentek idénymunkásként és telepített dolgozóként, barakklakóként és új telepesként is. Salgótarján bányáiban 1868-ban 261 külföldi, 626 lipták (liptói szlovák) és mindössze 3 magyar bányász dolgozott. 1879-ben a tarjáni bányák fizikai állománya már 1100 férfit, 50 nőt és 50 gyermeket ölelt fel, de a környék magyar lakossága még mindig csupán a létszám 1/10 részét adta. Akkoriban a nógrádi szénbányászok többsége a Garam-mellék bányavárosaiból és külföldről származott, s minden téli fejtési szezonban megjelentek a liptákok csapatai is.

A nógrádi bányákban nagy volt a fluktuáció. 1867 és 1872 között összesen 3320 munkást vettek fel egy-egy szezonra. Közülük 3000 a Felföld bányavidékeiről érkezett. Selmecbánya (184 fő), Körmöcbánya (127 fő) mellett főként a Szepességből származtak (Igló, Szomolnok, Gölnicbánya, Svedlér, Merény, Kishlinec, Szepesremete). Anyanyelvüket tekintve részint német, részint szlovák emberek voltak {8-256.} (Szabó Z. é. n.: 130; Sándor V. 1954: 132; Molnár P. 1977: 217–18). A nógrádi bányák „külföldi” munkásai Ausztriából behívott gránerek voltak. Salgótarján vidékének régi lakossága csak 1900–1905 tájékára „szokott bele” a bányamunkába (Dömötör T. 1954: 153). Nagy számban dolgoztak szlovák bányászok Esztergom és Komárom megyében (Dorog, Tokod, Tatabánya), továbbá a Pécs környéki kőszénbányákban is. Az 1870-es években a mecseki bányák 1500 munkásának körülbelül 46%-a volt szláv (zömmel szlovák). Más forrás szerint a mecseki szláv bányászok többsége cseh-morva származású (36,8%), a magyar bányászok részaránya pedig 30,5% volt (Sándor V. 1954: 123, 644; Lackó M. 1960: 617). Az erdélyi vashámorokban cigányokat is alkalmaztak. Torockón „a verőhöz három munkást használnak, a kik mindig czigányok, s a kikre egy a tulajdonosok közül választott gazda ügyel föl” (Jankó J. 1893: 186).

A magyarosodás folyamata sok helyi változatban, de mindenütt több nemzedéken át tartott. Salgótarjánban vagy Tatabánya környékén a telepek (munkáskolóniák) népe a falusi bányászoktól tanult meg magyarul, gyermekei pedig a játszótársaktól az utcán és az iskolában. A harmadik generáció már teljesen elmagyarosodott, csupán a családnevek és származási hagyományok őrizték az idegen származás emlékét. Ózd körzetében a táj társadalma 1881–1882-ig magához hasonította az idegen telepesek első hullámát. Hozzájárult ehhez a magyar nyelvű közigazgatás és vállalati adminisztráció, az iskolai oktatás és a szakmunkásképzés (inasiskola, tanoncképzés); erősítették a könyvtárak, újságok, egyletek, műkedvelő színjátszók, szakszervezetek is. Kialakult az új üzemi terminológia, a fokozatosan magyarosodó technikai szókincs. 1910-ben Budapesten már a munkások 82,4%-a volt magyar anyanyelvű, országosan pedig 63,1%-a. A kortársak is felismerték, hogy az asszimilációt a városi és ipari növekedés sietteti legjobban (Kende J.–Sípos P. 1983: 243). Mindamellett Ózdon a felföldi szlovák és német (gründler, mánta, buléner) nyelvjárásokat még az 1930-as években is beszélték egymás között az idős mesterek (Dömötör T. 1954: 155; Vass T. 1976: 13; Sárközi Z. 1980: 94).

A polgári fejlődés nyomán kialakult burzsoázia és munkásság „idegenségének”, „gyökértelenségének”, „nem magyar” voltának eszméje a századfordulón a hivatalos keresztény-nemzeti ideológia szerves részévé vált. Az 1930-as években megújuló népi mozgalom szintén magáévá tette ezt a nézetet (Kende J.–Sípos P. 1983: 238–239).

Szabó Zoltán és Erdei Ferenc a népi szociográfia nézőpontjából ítélte etnikai szempontból idegennek a magyar munkásságot. A cifra nyomorúság-ban Nógrádról, Borsodról olvasható: „a munkásság nem itt fejlődött – hanem ide érkezett. A kapitalista gyarmatosítók toborozták ide a gyarmatosokat az ország, illetve az egykori Monarchia legkülönbözőbb tájairól. E gyarmatosok az első évtizedben még abban is elkülönültek az őslakóktól, hogy más nyelvet beszéltek” (Szabó Z. é. n.: 123). Szabó leírta, hogy eredetét tekintve a munkásosztály többségében nem magyar, s a kapitalizmus Észak-Magyarországon nem a meglevő társadalmat formálta át, hanem föléje telepítette az idegeneket. A kiváló író nem tett különbséget a szakmunkásság és a betanított munkások között, s a legképzettebb réteget azonosnak vette a munkásosztály egészével. Nem volt figyelemmel az északi iparkörzetek közötti eltérésekre sem, ugyanis a borsodi bányákban soha nem dolgoztak sem liptói szlovákok, sem {8-257.} gránerok. Ott az összmunkásság zöme kezdettől fogva magyar, minthogy a Rozsnyó vidékéről (Dernő, Rudna, Csucsom, Sajóháza, Lucska) származó munkások nagy többsége is magyar anyanyelvű volt.

Erdei Ferenc szintén az organikus eredet hiányát hangsúlyozta: „A magyar munkásság is a kapitalizmussal nőtt együtt, azonban nem ugyanazokkal az előzményekkel, mint az eredeti kapitalista társadalmakban. Nem a céhiparnak és a specializálódott paraszti mesterségeknek az iskolájából került a kapitalista vállalkozás üzemeibe” (Erdei F. 1980: 344). Úgy vélte, hogy a magyarországi származású munkások sem voltak többségükben magyarok, hanem németek, mert „elsősorban a városokból toborzódtak”. Másik érve az, hogy a munkásság első lapjai németül jelentek meg. A munkásság szervezkedését ez az „idegen nemzedék” indította el, s főképp a német munkássággal építette ki kapcsolatait. Ez a sommás vélemény erősen eltúlozza a német elem szerepét a magyar munkásság kiformálódásában. Elfogadni legfeljebb akkor lehetne, ha utalna a Felföld és Erdély sok százados bányavárosaira, hámoriparára is. A 19. század gyáripari fejlődésére azért nem érvényes, mert Selmecbánya és Rozsnyó, Nagybánya és Torockó egykori német bányászai, iparosai a kapitalizmus korcban már túlnyomórészt vagy teljes egészében magyarok voltak.

A munkáskolóniák magyarosítása érdekében a kapitalista nagyvállalatok tőkései és helyi vezetői mindent elkövettek. Ezt diktálta számukra a kiegyezés utáni korszellem és saját gazdasági érdekük. Sem a gyárak vezetését, sem a magyar munkásságot nem lehet hazafiatlansággal vagy nemzetietlenséggel vádolni. Az úri osztály, a dzsentri vádaskodása éppúgy alaptalan, mint a népi irodalom képviselőinek gyanakvása. Noha a munkásmozgalom vezetésében az idegen nevet viselő, német és zsidó származású értelmiségiek voltak túlsúlyban (Hajnal I. é. n.: 195), tagadhatatlan tény, hogy az 1919. évi tanácsköztársaság katonái kiálltak a haza védelméért. A munkásokból szervezett századok, zászlóaljak az országba benyomuló intervenciós csapatok ellen fogtak fegyvert, s az északi fronton szép sikereket értek el. Nem volt igazságos, hogy az ellenforradalmi korszakban „hazátlan”-nak bélyegezték a vérét áldozó munkásosztályt.

A magyar munkások nemzeti érzületének első megható példáját az ózdi vasgyár munkásai adták 1848 májusában, amikor a forradalom védelmére, az önálló magyar bankjegy megteremtésére adakoztak. A Pesti Hírlap közölte a hírt, hogy saját körükben gyűjtést rendeztek, s a begyűlt 38 forint 50 krajcárt az alábbi sorok kíséretében küldték el a szerkesztőség címére:

„Igen tisztelt Szerkesztőség!

Idecsatolva küldünk édes magyar hazánk segélyezésére mi is egy csekélyke összeget. Nehéz keresményünkből krajczáronként raktuk össze. Bár adhatnánk többet, de mi csak szegény munkások vagyunk. Ám, ha vagyont nem áldozhattunk, felajánljuk erős, edzett karjainkat és a szabadságért lángoló vérünket: elhatározván, hogy valamennyien beállunk honvédnek.

Ózd, 1848. május 27.

A vasgyár munkásai”

Kevésbé ismert tény, hogy az erdélyi és bánsági bányavidékek munkásai 1848 tavaszán nemzetőrséget szerveztek Nagybányától Resicáig, s felesküdtek a magyar {8-258.} szabadságra. Resicán Zsigmondy Vilmos, a selmeci bányaakadémiát frissen végzett bányamérnök szervezte az őrséget, a város védelmét. Oravicán, Vajdahunyadon, Zalatnán és a többi bánya- és gyártelepen magyarok, németek, szlovákok, románok fogtak fegyvert a nemzetőrség tagjaként (Vajda L. 1981: 221–222).

A nemzeti összetartozás érzését a magyar munkásság kezdettől fogva mélyen átélte. Erre vall az is, hogy a Munkások Újságja állandó rovatban kísérte figyelemmel a külföldön élő magyar munkások sorsát és szervezkedését. Folyamatosan és részletesen beszámolt a külföldre került magyar munkások hazafias megnyilatkozásairól is (Rézler Gy. 1938: 39). Mellesleg az országnak s a magyar névnek szerte a világban megbecsülést, tiszteletet szereztek tudásukkal és szorgalmukkal a magyar szakmunkások, bányászok, kubikosok, mint azt Illyés Gyula több helyen is hangsúlyozta (például Hírünk a világban. Ingyen lakoma 1964).

NEMZEDÉKEK, „MUNKÁSDINASZTIÁK”, ÁTRÉTEGZŐDÉS

Az ipari bérmunkásság nagy többsége a mezőgazdaságból áramlott be az ipari munkahelyekre, falvakból települt a városokba és a „munkásgyarmatokra”. A 20. század elején a munkások többségének csak az apja vagy a nagyapja vált gyáripari dolgozóvá. Törzsökös munkásság csupán a középkori alapítású bányavárosokban és a bányakörzetek falvaiban élt. A 19. században nyitott szénbányák munkásnépének magját, hagyományokat átörökítő régi rétegét az ő unokáik alkották. Ezzel magyarázható, hogy a bányászok származási rétegződése egyneműbb volt minden más munkáscsoporténál. 1930-ban együttvéve 72%-uk származott bányamunkás családból (Lackó M. 1958b: 723). Főként a telepített szakmunkások körében léteztek már az 1870–1880-as években is valóságos munkásdinasztiák, amelyekben az apa foglalkozása négy-öt generáción át öröklődött. Az első generációs bányászok többsége a parasztság proletarizálódott alsó rétegeiből származott. Az 1930-as években már Salgótarján vidékén is a környék falvaiból rekrutálódott bányásznép és munkásság volt túlsúlyban. Köztük sokan képviselték a második és a harmadik nemzedéket, akik inkább kötődtek a bányához, mint a földműves életformához (Szabó Z. é. n.: 134).

Az iparvállalatok 1945 előtt Magyarországon törzsállomány kialakítására törekedtek, s értékelték munkásaik vállalat iránti lojalitását, hűségét. Főként vidéki iparvárosokban tudták nemzedékeken át a vállalathoz láncolni legjobb szakmunkásaikat szolgálati lakásokkal és egyéb szociális juttatásokkal. A Rimamurányi Rt. telepein – így Ózdon, Borsodnádasdon, Salgótarjánban – nemzedékről nemzedékre öröklődtek az úgynevezett „vasas szakmák”. Az ózdi acélműben az 1890-es évek óta valóságos „martinászdinasztiák” alakultak ki. Számos famíliának (például Mustos, Kolmont, Jakab, Simkó stb.) három-négy nemzedéke dolgozta végig munkás éveit a „martinban” (Vass T. 1976: 20–23).

Az ipari munkásság a kapitalizmus korában végig befogadó, létszámban gyorsan növekvő társadalmi osztály volt. Ezt a folytonos beáramlást az 1945 utáni évtizedekben sok ideológus „a munkásosztály felhígulása”-ként értelmezte. Tény, hogy a {8-259.} munkástársadalom heterogén származási összetétele ellenére kifelé nagyfokú zártságot mutatott. A kiáramlás a 20. század első felében sok akadályba ütközött. Ennek következtében az ipari munkásság örökletes rétege két-három nemzedék alatt jelentősen megnőtt. A második világháború utáni években a munkástársadalom körülbelül egyharmad része tartozott már az ún. örökletes réteghez. Többsége azonban még mindig első generációs, zömmel paraszti származású munkás volt.

Területi eltérések a szociális származás és mobilitás tekintetében is mutatkoztak. Statisztikailag igazolható, hogy 1930-ban az ipari munkáscsaládok tagjainak saját osztályukhoz való kötöttsége Budapesten erősebben érvényesült, mint a vidéki iparvárosokban (Lackó M. 1958b: 729–730). Jellemző adat, hogy 1930-ban Budapesten a munkások 19%-a, vidéken viszont 37%-a volt paraszti származású. A fővárosi munkástársadalom nagyobb fokú zártsága ezekből a számokból egyértelműen kiderül.

Bármily meglepő, de az örökletes réteg aránya a segédmunkások között sem volt sokkal alacsonyabb, mint a gyári szakmunkások körében. Alig 2–3%-os különbség mutatható ki a szakmunkások javára az 1930. és az 1949. évi népszámlálás adatai szerint.

Lackó Miklós kutatásaiból ismeretes, hogy a kiáramlás a munkásságból 1945 előtt igen alacsony mértékű volt. Az ipari munkások gyermekeinek 83,5%-a 1930-ban bérmunkásként dolgozott, ha éppen munkát kapott. A mezőgazdaságba nem mehetett a hazai birtokviszonyok és a mezőgazdasági munkanélküliség következtében. Ritka esetben vált belőle kisiparos, bár néhány szakma nyújtott rá esélyt. Munkáscsaládok gyermekeiből viszonylag kevesen lettek közlekedési vagy közszolgálati dolgozók. 1930-ban a közlekedésben dolgozók 51%-a volt paraszti, s csupán 7%-a ipari munkás eredetű (Lackó M. 1958b: 726–727). Hozzá kell tenni, hogy az „örökletes” réteghez tartozó munkást nem vonzotta sem a földműves életforma, sem a vasúti vagy postai alkalmazottak világa. Túlnyomó többségük szívesebben dolgozott a gyárban, mint valami kisiparos műhelyben. A gyári munkás életszemlélete és lelkülete mélységesen különbözött a kisvállalkozó, az önálló iparos mentalitásától.

Mindez nem jelenti, hogy a polgárosodás, a polgári életforma idegen lett volna számára, s a polgárosodás nem vonzotta volna.

A munkásság polgárosodásának és gyermekei bejutásának a tisztviselői, értelmiségi pályákra hosszú ideig útját állta a zárt iskolarendszer. Földes Ferenc az 1930-as évek oktatásstatisztikai adatait elemezve rámutatott a munkásgyermekek hátrányos helyzetére. A körülbelül 1 300 000 főnyi ipari munkásságból mindössze 51 hallgató tanult a műegyetemen, ugyanakkor a körülbelül 87 000 ipari tisztviselő 147 gyermeket tudott a műegyetemre bejuttatni. Főiskolára igen kevés munkásgyermek juthatott el 1930 tájékán:

a lakosságban
%
a főiskolákon
%
A munkásság részesedése 21,4 3,9
A polgárság részesedése 26,4 83,3

Ez az összehasonlítás világosan megmutatja a polgárság privilegizált helyzetét. Az őstermelő parasztság ugyanis a munkássághoz hasonló mértékben részesedett a {8-260.} főiskolai képzésben. Ilyenformán a korszak végén a magyar felsőbb értelmiségi réteg 80–85%-ban polgári eredetű volt (Földes F. 1961: 378–379).

Előrelépést jelentett a polgári iskolai oktatás kiterjesztése, bár a munkásság képviselete ott is elmaradt lakosságbeli arányától. A munkások fiai azonban a polgári után a tanonciskolában „tanultak tovább”. 1930–1931-ben már az iparostanoncok 30%-a végezte el a polgárit, 1937–1938-ban pedig 37%-uk. Ezzel a szakmunkások műveltségi szintje, polgárosodási igénye nőtt. A munkásleányok elenyészően kis számban jutottak be középiskolába (kereskedelmibe, óvónő- és tanítóképzőbe). Az 1930–1931-es tanévben 13 046 középiskolás leány közül mindössze 89 volt ipari munkás gyermeke (Földes F. 1941/1961: 373).

A továbbtanulásban előnyt élvezett a szakszervezeti, egyházi vagy egyéb kapcsolatokkal rendelkező „munkásarisztokrácia”. 1945 után az új hatalom tömegesen „emelte ki” az úgynevezett munkáskádereket és helyezte állami vagy társadalmi funkciókba, vezető állásokba. 1949 elején már minden 100 iparimunkás-származású keresőből 13 dolgozott tisztviselő, értelmiségi, alkalmazotti pályán (Lackó M. 1958b: 727). Csepel, Angyalföld, Kőbánya, Salgótarján, Ózd, Diósgyőr s még számos régi bánya- és gyártelep – a népnyelvben káderbánya – munkáskolóniáiról százával kerültek különböző vezető posztokra munkás foglalkozású emberek. Ez a felülről erőltetett, „gyorstalpaló” tanfolyamokkal, szakérettségikkel támogatott mobilizációs folyamat csak az 1950-es évek derekán fékeződött le. Mindenesetre az 1950–1960-as években a munkásságnak nem csupán a létszáma növekedett meg, de belső viszonyai, rétegei is átformálódtak (Kemény I. 1972).

ENDOGÁMIA, HÁZASODÁSI KAPCSOLATOK

A munkásosztály társadalmi különállását hosszú időn át erősítette a szociális endogámia. Sok vidéken, különösen a középkori eredetű bányászfalvakban és -városokban a párválasztás szokásai a lokális vagy felekezeti endogámiára törekvéssel kapcsolódnak össze. Torockón évszázados hagyománya van ennek a társadalmi izolációnak. A torockóiak az 1860–1870-es években is rendszerint egymás között házasodtak, „elannyira, hogy a torockói leány inkább pártában őszül meg, mintsem más helységbe menne férjhez…” (Orbán B. 1871: 223). Egy nemzedékkel később – a torockói vasipar hanyatlásával és a lakosság elszegényedésével összefüggésben – a torockóiak gyakrabban kötöttek házasságot Aranyosszék magyar lakosaival. Régebben az exogám házasság „a szegényebb munkásosztályra lokalizálódott” (Jankó J. 1893: 43). Rozsnyó vidékén Csucsom és Sajóháza (Nadabula) magyar bányásznépe régtől fogva egymással házasodik. Ezt a rokoni kapcsolatot erősítette határuk szomszédsága és közös evangélikus vallásuk is. Ebből a viszonyrendszerből kilépni alig tudtak, mert a környék magyar bányászai római katolikus (Dernő, Krasznahorkaváralja) vagy református hiten éltek (Rudna, Berzéte), az észak felől szomszédos lutheránusok pedig szlovákok voltak (Betlér).

{8-261.} Nem házasodtak egymással a nógrádi, borsodi, tatai, dorogi stb. ipari körzetben a 19. század elején épült kolóniák telepített szakmunkásai és a szomszédos falvak lakosai sem. Nemcsak Ózdon, Diósgyőrben, Borsodnádasdon, de a kisebb ipari településeken is kerítés választotta el a kolóniát a szomszédos falutól. Kazáron (Nógrád m.) a telepi szakmunkások és a faluban élő kétlaki „parasztbányászok” világát a valóságos kerítésnél is sokkal markánsabb társadalmi korlátok zárták el egymástól. Ez a merev elkülönülés csak a második világháború után kezdett oldódni. 1944-ben elbontották a Telep és a Falu között húzódó kerítést. „Akkor már volt néhány házasság is, de a társadalmi rangnak körülbelül egyenlőnek kellett lenni” (Fülemile Á.–Stefány J. 1989: 17). Társadalmi korlátok a falun, a telepen és a városban élő munkásrétegek párválasztását egyaránt akadályozták. A nógrádi, borsodi, gömöri ipari körzetekben a falun élő kétlaki munkásság a korábbi tömeges zsellérségből verbuválódott. Hiába lett gyári munkás vagy bányászlegény a földtelen zsellér fiából, gazdaleányt akkor sem kaphatott feleségül. Ózd és Salgótarján környékén a 20. század első felében a legtöbb faluban külön fonóba jártak esténként a parasztok leányai, s külön fonóházat tartottak fenn a bejáró munkások, a bányászok leányai. Egyiket a gazdalegények, a másikat a munkássá lett legények látogatták (Dömötör T. 1954: 165).

A gazdák és a „gyáristák” fiai egyaránt a faluközösség házasodási szokásait követték. Lokális exogámia a legvagyonosabb és a legszegényebb családokban-rétegekben figyelhető meg. A közepes vagyoni állású családok saját falujukban kerestek házastársat. A telepi munkásság – különösen a nógrádi szénmedencében – nem is törekedett lokális endogámiára. Kizárólag a telepi munkások leányai közül választhatott, de otthon volt a vidék többi kolóniáján is. Ezt a mobilitást a széntelepek kimerülésével járó „vándor bányászat” is erősítette (Szabó Z. é. n.: 133).

A munkástelepek szigorú és a település szerkezetén, a házak méretén, külső képén is megmutatkozó hierarchiája, a munkásrétegek származási és szakmai elkülönülése s a vállalatok által felerősített kasztszellem természetesen kihatott a házasulók párválasztási esélyeire.

Néhány évtizeden át, amíg a nyelvi egységesülés be nem következett, a külföldről vagy nemzetiségi vidékről telepített munkások házasodását nyelvi, kulturális akadályok is nehezítették. Nagyobb városokban a különböző munkásrétegek keveredése, házasodása kevesebb akadályba ütközött s kicsivel előbb elkezdődött (például Budapest, Temesvár, Arad, Kassa, Pécs, Győr), mint az izolált „munkásgyarmatok” esetében. A fiatal munkás számára is előnyökkel járt, ha nősülésig a szülőkkel élhetett. Munkás és kisiparos családok között gyakrabban jött létre házasság, mint munkások és parasztok között. Marosvásárhelyről írják 1909-ben, hogy az iparossegéd magasabb társadalmi állásúnak tekintette magát annál, hogy városban szolgáló cselédlánnyal házasságot kössön. „Miután a leány is többre tart egy munkást például egy falujabeli parasztlegénynél, aki a városban katonáskodik, a viszony könnyen jön létre, a házasság ellenben annál nehezebben” (Braun Róbert 1973: 112).