ROKONSÁG, ROKONI VISZONYOK A FALUSI TÁRSADALOMBAN
A 18–20. SZÁZADBAN

A ROKONSÁG FOGALMA, RENDSZERE ÉS FUNKCIÓI

A köznyelv rokonnak azokat a személyeket tartja, akik közös leszármazás és/vagy társadalmilag elismert szexuális tevékenység révén kapcsolódnak egymáshoz. A rokonságnak tehát vannak biológiai alapjai. Ám ha csupán biológiai viszony lenne, akkor minden társadalomban ugyanazokat a rokonsági formákat és rendszereket kellene tapasztalnunk, holott a társadalom szerveződésének talán ez az a területe, ahol a legnagyobb a változatosság. A rokoni viszony alapvetően társadalmi jelenség, egyének közötti, de az egyének döntésétől többé-kevésbé független kölcsönös kapcsolatok és szerepek, valamint az ezeket kifejező magatartások rendszere. Társadalmi jellegéből következik viszont, hogy az adott közösség összetételbeli, kulturális és szokásrendszeri sajátosságainak megfelelően a történeti fejlődés során számtalan helyi változatban jelenik meg.

A rokoni viszony különböző típusú kapcsolatokat és szerepeket hordoz magában. E kapcsolatok lehetnek biológiaiak (ezen belül szexuálisak és/vagy genetikaiak), házasságon keresztül létrejövők (affinálisak), adoptívek (fogadott rokonok), rituálisak (pl. komaság), illetve generációk közöttiek. A szerepek részben nemi szerepek (férfi, nő), részben rokoniak (feleség, anya, testvér stb.). A rokonok különböző tipizálási szempontok alapján számos típusba sorolhatók. A kapcsolat eredete szerint megkülönböztethetünk valódi és nem valódi (fiktív, illetve mű-) rokonokat. A valódi rokonok közé a genetikai-biológiai kapcsolaton alapuló vér-(konszangvinális) és a házassági kapcsolat révén „szerzett” (affinális) rokonságot soroljuk. Az affinális rokonok között megkülönböztethetünk jog szerint elismert (legitim) és jogilag nem, de társadalmilag elfogadott vagy legalábbis eltűrt nem legitim („törvénytelen”, illegitim) rokonokat. Utóbbiak szerepe a korábbi évszázadokban – különösen a felsőbb társadalmi rétegek körében – nem elhanyagolható, s újabban a válások szaporodásával és az élettársi kapcsolatok terjedésével ismét növekszik. A fiktív rokonok szintén két alcsoportra: adoptált és rituális rokonok csoportjára oszthatók. Az adoptálás (örökbefogadás) a társadalmi fejlődés során nemcsak a nemesek és polgárok, hanem az európai birtokos parasztság életében is fontos szerepet játszott. Kérdéses, hogy a magyar parasztság között ténylegesen mennyire élt az örökbefogadás gyakorlata. Egyes kutatók (Tárkány Szücs E. 1981; Kiss L. 1981) említik az örökbefogadás rendszeres előfordulását a magyar parasztság körében is, adataik azonban szórványosak, így belőlük a szokás tényleges elterjedtségére sem térben, sem időben nem tudunk megbízhatóan következtetni. A rituális rokonok közül a kereszténység felvétele következményeképp Európában elsősorban a keresztszülők (vagy ahogy a néprajzkutatás {8-436.} nevezi őket: a keresztkomák) csoportja vált a legismertebb és legfontosabb kategóriává.

Az eddigiekben a rokoni viszonyt, a rokonsági rendszert mint tőlünk független objektív valóságot kezeltük. Soha nem szabad megfeledkeznünk azonban arról, hogy a rokonság egyúttal tudati (és tudatos) képződmény – azok tartoznak bele, akiket különböző feltételek megléte esetén rokonnak minősítünk. Ez a minősítés, miközben egyeseket velünk azonos csoportba sorol, másokat pedig kizár (nem rokonnak, idegennek minősít), egyúttal érzelmi jellegű és elkerülhetetlenül szubjektív cselekedet (Cseh-Szombathy L. 1987). Másrészt bármennyire fontosak a már említett biológiai kapcsolatok, önmagában a „beleszületés” ténye nem elég a rokonná váláshoz. A szóban forgó személynek belsőleg kell rokonná válnia (ki kell alakulnia benne egy rokonságtudatnak, el kell sajátítania a rokonként éléshez szükséges viselkedési és magatartási kultúrát), továbbá szükséges, hogy a rokoni csoport az illetőt befogadja. Vagyis a rokoni viszony nemcsak társadalmi, hanem egyszersmind kulturális és lélektani (érzelmi) viszonyokat hordoz magában, és így bizonyos mértékig szubjektív elemeket is tartalmaz. Amikor azonos csoportba tartozónak jelöl meg két személyt, megkülönböztetve őket másoktól, és ezt mindkettejükben tudatosítja, a rokonság felismerésével egyidejűleg kötelezettségeket és elvárásokat ébreszt az egymással rokoni viszonyban álló személyek között.

{8-437.} A rokonságtudat ráébreszti az egyént arra, hogy nincs egyedül, hanem egy meghatározott csoport tagja. Ez különösen fontos a hagyományos közösségekben, ahol a gazdálkodás technikájának kezdetlegessége, a létfenntartás-túlélés nehézségei, az ismerős és ismeretlen veszedelmek elleni védekezés a gyakorlatban még átmenetileg is lehetetlenné tette magányos egyének létezését anélkül, hogy azok ne sodródtak volna a társadalom perifériájára. Az iparosítás előtti világ ugyanis alapvetően az emberek kétkezi munkájára és az állatokra (főként az igaerőre) épült. Történeti forrásokból azonban egyértelműen kitűnik, hogy ritka volt az a parasztgazdaság, amelyik a legfontosabb mezőgazdasági tevékenységeket kizárólag saját eszközeire, saját igásállataira és saját emberi munkaerőkészletére alapozva el tudta látni. A gazdaságok a munkacsúcsok idején többnyire rendszeresen külső segítségre szorultak. E segítség forrása pedig elsősorban két csoport: a rokonok és a szomszédok, s nem volt ritka jelenség, hogy a két kategória egybeesett akár amiatt, hogy a szomszédos háztartások-gazdaságok egy közös őstől származtak, akár amiatt, hogy a rokon családok gyakorta igyekeztek egymás mellé, de legalábbis egymás közelébe települni. De ugyanezt elmondhatnánk a védelem, az ismeretek szerzése (az oktatás), a társadalmi pozíció elérése, örökítése és biztosítása kapcsán is, a hagyományos világban mindezek sokkal inkább kötődtek ahhoz, hogy az egyén beleszületett egy-egy kisközösségbe (a háztartásba és a rokonságba), mint az államhoz vagy más formális szervezetekhez és intézményekhez. Aki tehát egyáltalán nem rendelkezett rokonsággal vagy rokonai száma nagyon kicsi volt, az gazdasági, társadalmi és kulturális értelemben bizonyos mértékig hátrányos helyzetűnek számított ebben a világban.

De nemcsak a rokonság nagysága volt fontos tényező a hagyományos társadalomban. Természetesen a rokonság tudatosítása nemcsak az egyidejűleg élő és munkálkodó emberek egy csoportjára értendő, hanem adott esetben a múltra is. Azzal, hogy az egyén egy rokonság része lett, egyúttal történeti látószöget (eredetet, ősöket, családtörténetet), s ily módon az egyéni lét számára összehasonlítási alapot, hátteret, támaszt is kapott. A helyi közösségben önmagában rangot, presztízst, védelmet, előnyöket jelenthetett az egyén számára, ha „előkelő”, „régi”, „tősgyökeres” rokonságba tartozott, szemben az ilyennel rendszerint nem rendelkező szegényekkel, „jöttmentekkel”.

Azt mondhatjuk tehát, hogy az iparosítás előtti társadalomban talán a rokoni viszony azon erők egyike, amely a legfontosabb és leghatékonyabb társadalomszervező funkciókat látja el. Bár a 17–18. századtól a felvilágosodott abszolutizmus bűvkörébe kerülve az állam, a földesúr, valamint az egyház egyaránt megkísérelte hatalma biztosítása érdekében felülről megszervezni és nyilvántartani a helyi társadalmakat (összeírták tagjaikat, meghatározták formális szervezeteiket, tisztségviselőiket, előírták viselkedésük, működésük szabályait stb.), ennek tényleges alakító hatása ekkor még viszonylag kevéssé érvényesült. A helyi közösségek – melyek mai szemmel nézve rendszerint kicsinyek, szórtan elhelyezkedők voltak – tényleges működését az iparosodás/városiasodás felgyorsulása előtt, egészen a 19. század közepéig-végéig sokkal inkább befolyásolta a népességet át- meg átszövő, csak félig-meddig formalizált rokonsági kapcsolatháló.

Egy-egy rokonsági csoport jelentős vagyont birtokolhatott – függetlenül attól, hogy azt részben vagy egészben osztatlanul, közösen használták vagy pedig külön-külön, {8-438.} háztartások szerint bírták –, s ily módon akár meghatározó szava is lehetett a szóban forgó közösség gazdasági döntéseiben. A vagyoni helyzettel többnyire összefüggésben a rokoni csoportok komoly hatalmi pozíciókat tarthattak a kezükben egy-egy közösségen belül. Gyakori jelenség, hogy egy-egy rokoni csoportnak egyidejűleg több tagja törekedett tisztségviselésre a közösség vezetésében, illetőleg az egyes pozíciókat megkísérelték „örökíteni” vagy legalábbis, amennyire lehet, a rokonságon belül tartani (Bánkiné Molnár E. 1981). Különösen jellemző volt mindez a vagyon mellett kiváltságokhoz jutó, nemességet szerzett rétegek esetében.

A hagyományos társadalomban az egyes rokonságok, illetőleg hangadó személyiségeik számon tartották jelen- és távollevő, létező, valamint elhalt tagjaikat, szabályozták a csoport házasságait, tagjainak lakóhelyét, gondoskodtak a közös javak kezeléséről, a vagyonközösség(ek) felbomlása esetén pedig a javak felosztásáról. A rokonság belső fegyelmet tartott, de egyúttal védelmet is nyújtott a „külső” társadalommal szemben. Szervezett és mozgósított bizonyos gazdasági és nem gazdasági (főként rituális) tevékenységek elvégzésére, szabályozta, illetve segítette a javak és pozíciók örökítését. A rokoni kapcsolatok kialakítása és fenntartása egyúttal nagy segítséget nyújtott az egyének és a családok társadalmi és földrajzi helyváltoztatásában is. A felsorolt feladatok ellátására igen gyakran többé-kevésbé formalizálódott és hierarchizálódott rokoni csoportok jöttek létre.

A rokoni kapcsolatok tehát tulajdonképpen az egymásnak nyújtott rokoni segítség eleven kötelékei voltak. Nézzük meg, hogyan működtek a mindennapok során. A vidéki/falusi népesség fő tevékenységét jelentő mezőgazdasági munkáknál találkozunk a segítségnyújtás legtipikusabb és leggyakoribb formáival. Szántás, aratás, cséplés/nyomtatás, kaszálás és szüret idején a rokonok sorozatosan kisegítették egymást; de találunk példát közös vadászatra, madarászatra; s meglehetősen gyakori az új szántók és rétek kialakításához szükséges, nagy mennyiségű munkát igénylő erdő- és bozótirtás közös végzése is (Hofer T. 1955a: 144). A tanúkihallgatások (határ- és örökösödési perek) anyagából kitűnik, hogy a rokonok segítették egymást föld- és házbérlet nyújtásával, valamint kisebb pénzkölcsönökkel is. A rokonok közötti adásvétel során a felek egymásnak kisebb-nagyobb engedményeket tettek, „rokoni áron” adtak-vettek; továbbá földek-ingatlanok adásvétele esetén a rokonoknak elővásárlási joga volt (Degré A. 1942: 132–133). Igen gyakori volt a házépítésben való együttműködés, valamint a különböző, egy-egy család munkaerejét meghaladó feladatok elvégzésére rokoni alapon szerveződő csoportos tevékenységek, az úgynevezett társasmunkák végzése is (Kós K. 1980: 366–387; Szabó László 1968, 1981b). Ugyancsak gyakori, hogy a rokonok kisebb-nagyobb készpénzkölcsönt nyújtottak egymásnak, illetve ha gazdaságilag megszorultak, akkor előszeretettel adtak zálogba valamelyik másik rokonnak kisebb-nagyobb birtokrészeket (Benda Gy. 1984a).

Rendszerint akkor maradt közös kézen a vagyon, ha a tulajdonosok valamilyen különleges ok (elsősorban a birtokfelosztás technikai nehézségei – pl. túl sok örökös és túl kicsi földterület) miatt nem tudták a felosztást végrehajtani. Ezek a közös birtokok egy-két generáció alatt azonban kevés kivétellel felbomlottak. A rokonság által közösen birtokolt vagyon a 18–20. században már inkább csak átmeneti jelleggel fordult elő. Kivételt ez alól csak az úgynevezett közbirtokosság, valamint az erdő jelentett. A közbirtokosságok főként a nemesek esetében fordultak elő, ezek bizonyos {8-439.} dolgok és jogok közös használatát, illetve bírását jelentették, amit a birtoklók és utódaik meghatározott arányban élveztek, de emellett külön nem közös javaik is lehettek (Eckhart F. 1946: 342–344).

Nem a gazdálkodás volt azonban az egyetlen terület, ahol a rokonok egymásnak segítséget tudtak nyújtani. Említettük már azt, hogy az 1870-es évek előtti időszakban a halandósági viszonyok sokkal rosszabbak voltak az általunk manapság tapasztaltnál. Már idézett statisztikáink mutatják, hogy az özvegyek – és ebből következően az apa vagy anya nélkül maradt csonka családok – száma és aránya sokkal magasabb volt a korábbi évszázadokban. Bár a család és háztartás tevékenységszerkezetének megsérülését csak egy-egy azonos nemű gyermeknek a kiesett férfi- vagy női szerepbe való „belenövése”, vagy az egyedül maradt személy újraházasodása tudta véglegesen megoldani, gyakorta előfordult, hogy átmenetileg egy-egy idősebb rokon vállalta át az elhalt apa vagy anya szerepkörét (Örsi J. 1982). Sok esetben rokonokat bíztak meg az árvák vagyonának kezelésével, a hivatalos gyám szerepével is (Benda Gy. 1984a).

Bár a szociológusok egy része, valamint a színes népi szokások iránt érdeklődők tapasztalataik alapján sokáig úgy vélték, hogy a rokonság fontossága, szerepe a 20. században rendkívül nagy mértékben csökkent, más vizsgálatok azonban ennek ellenkezőjéről tanúskodnak. Sík Endre (1988) részletesen leírja a házépítő „kaláka” 1970–1980-as évekbeli működését, melyben – megállapításai szerint – a rokonság kiemelt szerepet kap. Tapasztalatait megerősítik Vidacs Bea (1985) és Petánovics Katalin (1987) megfigyelései is. Egyértelmű tehát, hogy a szűkös anyagi lehetőségekből, valamint a szolgáltatóipar fejletlenségéből adódó hiányosságokat egyének és családok egészen a legutóbbi időkig elsősorban rokoni segítséggel pótolták (bár természetesen szerephez jutottak benne a szomszédok, barátok és munkatársak is). Ugyanerre vezet az a helyzet is, hogy számos társadalmi intézmény, amelyet különböző szolgáltatások ellátására hoztak létre (bölcsődék, óvodák, napközik, betegápolást, öregek gondozását ellátni hivatott intézmények) jelenleg nem képes feladatának kielégítő mértékű betöltésére vagy korlátozott kapacitása, vagy korlátozatlan árai miatt. A felmerülő szükségletek teljes körű kielégítését ebben az esetben is csak a család és a szűkebb rokonság segítsége tudja megoldani (Cseh-Szombathy L. 1987).

A rokonok azok, akik támaszt nyújtottak egymásnak akkor, amikor egy-egy helyi közösség népességfeleslege új területekre vándorolt. Adataink szerint majdnem mindig kisebb, rendszerint közeli rokonokból álló csoportok települtek le a 18. században az újonnan létrejövő falvakban. Ritka az elszigetelt családok-egyének egyedüli megtelepülése, hisz megfelelő munkaerő nélkül az új otthon felépítése, az új gazdaságok kialakítása majdnem kilátástalan vállalkozás volt. Az eltelepültek és a helyben maradottak közti kapcsolat minden valószínűség szerint a mostoha kommunikációs viszonyok közepette is jó darabig fennmaradt kölcsönös látogatások és párválasztások/házasságkötések formájában.

A segítség máig élő gyakorlata a rokon számára történő állásszerzés, támogatás nyújtása a társadalmi emelkedésben, karrierépítésben, vagyonszerzésben – a nepotizmus. A 18. századból elsősorban városi példákat ismerünk, de a sokkal kevesebb ránk maradt levéltári anyaggal rendelkező falvak esetében is nem egy esetben akadtunk {8-440.} – főként a bírák elszámoltatásával kapcsolatban – nepotizmusra utaló magatartásra.

Bár a rokonok között a 19–20. században Magyarországon már nem volt olyan erős az összetartás, mint a mediterrán világban, a „családi becsület” fogalma itt is fontos volt és bizonyos mértékig még ma is él. A rokonok külső támadás esetén igyekeztek egymást védelmükbe venni, illetőleg a személyes konfliktusok esetén máig gyakorta nem csak a szemben álló felet, hanem annak közelebbi és távolabbi rokonait (főként apját-anyját) is szidalmazzák (Papp L. 1941: 37–38).

A rokonság sajátos és meghatározó szerephez jutott a különböző falusi ceremoniális alkalmak (névnap, disznótor, farsang), illete az emberi élet fordulópontjait kísérő ünnepségek (keresztelő, lakodalom, temetés/tor) alkalmával. A néprajzi irodalom talán ezen a téren a leggazdagabb, részletes ismertetése helyett tehát minden bizonnyal elég, ha Fél Edit és Hofer Tamás (1969b) átányi leírására hivatkozunk.

A rokonok természetesen a közösen megült rituális ünnepségeken kívül is rendszeresen találkoztak egymással. Máig szokás a gyermekágyas asszony, az újszülött, a beteg, a haldokló meglátogatása, valamint a szűkebb rokonság rendszeres találkozója a nagyobb egyházi ünnepek (karácsony, húsvét, esetleg egy-egy fontosabb rokon névnapja) alkalmával. A rokonok egy része – az úgynevezett belső rokonok, akik „tartják a rokonságot” egymással – amúgy minden alkalom nélkül is rendszeresen összejárt. Hoppál Mihály (1970) adatai szerint például a falun élő rokonok 60 százaléka {8-441.} saját bevallása szerint még az 1960-as évek végén is legalább hetente találkozott egy vagy több rokonnal.

Természetesen az eddig felsorolt kapcsolatok, segítségek, látogatások mindig öszszefüggésben voltak a résztvevők egymáshoz való viszonyával, korcsoportjával, rokonságának fokával, lakóhelyük távolságával és döntő mértékben befolyásolták azt az egyes rokonok társadalmi pozícióit. A gazdag és a szegény rokon között például egyáltalán nem egyenrangú és nem is mindig túlságosan intenzív a kapcsolat. A rosszabb sorban élő rokonságban gyakorta érezhető volt a „felfelé törekvés”, a kapcsolatkeresés a módosabbakkal (Morvay J. 1984), míg a gazdagabbak nemritkán elzárkóztak a lesüllyedt-elszegényedett rokontól (Papp L. 1941: 37). A szegényebb rétegek esetében a rokoni viszony – helyzetükből adódóan – viszonylag több érzelmi és kevesebb gazdasági tartalommal rendelkezett, míg a módosabbaknál az utóbbi elemek fontossága gyakorta bizonyult jóval nagyobbnak. A gazdagabbak rokoni hálói valóságos érdekszövetséget jelentettek (Kiss J. 1993: 104). A nagy létszámú rokonság a felső rétegek esetében tehát előny, érték, míg a szegényebbeknél gyakorta inkább teher, hátrány (Jávor K. 1978b: 306, 354).

Nyilvánvalóan túloznánk persze, ha azt állítanánk, hogy a rokonok közötti viszonyra mindig a harmónia, egymás segítése és védelme volt a jellemző. Nem egy megfigyelő szól az egymás iránti közömbösségről, s ahogy manapság, úgy régen sem hiányoztak a konfliktusok. A legtöbb komoly vita elsősorban a felnőtt gyermekek és a szülők között, tartalmát tekintve pedig főként az örökösödés kérdése körül robbant ki. Utóbbiba gyakran beleszóltak a távolabbi rokonok is, s a keletkezett konfliktusokat kísérő veszekedések és harag azután néha egész rokoncsoportokat egymás ellen tudott fordítani (Cseh-Szombathy L. 1987; Örsi J. 1990: 160).

A másik tényező, amit szükséges kiemelni, az a tényleges rokoni kapcsolatok szerkezetének, tartalmának változása az idők folyamán. Az utóbbi évtizedekben a megfigyelések szerint részben szűkült az a kör, amely az egyes rokoni összejöveteleken részt vesz, részben megváltozott a kapcsolattartás formája és intenzitása. Nagyobb súlyt kapott a területiség – a közelebb lakó rokonokkal, illetve a közeli nemrokonokkal (szomszédokkal) intenzív maradt a kapcsolat, míg a távolabbiakkal, a messzebb lakókkal ritkult, összezsugorodott a rokonság (Hoppál M. 1970). A hagyományos paraszti gazdálkodás háttérbe szorulásával párhuzamosan csökkent a munkában történő segítségnyújtás (talán a ház- és lakásépítést kivéve), ugyanakkor megszaporodott a szociológusok által megfigyelt „városi típusú” gyermek- és betegápolási segítség (Cseh-Szombathy L. 1987). A családok és háztartások létszámának csökkenése, illetve házaspár plusz gyermek(ek) modellre egyszerűsödése ugyanis manapság gyakran külső segítség igénybevételét teszi szükségessé a hirtelen felmerülő őrzési/ápolási feladatok megoldására.

A TÉNYLEGES ROKONI KAPCSOLATOK

A kutató a leszármazás, valamint a házassági kapcsolatok utólagos számbavétele segítségével szerencsés forrásadottságok esetén visszamenőleg is meg tudja állapítani valaki tényleges rokonságát. Ha az idő korlátain át tudnánk lépni, s egy már rég {8-442.} elhalálozott személyt kikérdezhetnénk rokonsága felől, akkor azonban majdnem biztos, hogy a tudatában élő rokonságkép nem vágna egybe az utólagos kutatói rekonstrukcióval. Az emberek általában nem genealógusok, számukra rokon az, akit annak tartanak, vagyis ismert és elfogadott rokonságuk nem a ténylegesen rokonokból, hanem a rokonként számon tartottakból áll össze. De még ezek sem fedik le feltétlenül mindazoknak a körét, akikkel a kiinduló személy valóban ápolja, valóban fenntartja a rokoni kapcsolatokat. Tehát egy viszonyítási pontnak tekintett személy kimutatható vér- és affinális rokonsága, az általa számon tartott rokonság és az egymással ténylegesen rokoni kapcsolatban állók együttese három egymással majdnem biztosan egybe nem eső, és egyre kisebbedő koncentrikus körként lenne ábrázolható.

Szokás néprajzi feldolgozások esetében a számon tartott rokonságok nagyságára és széleskörűségére vonatkozó adatokkal egymásra licitálni. Az újabb, módszeresebb kutatások szerint azonban még olyan, korábban kiváltságolt, erősen hagyományőrző területen is, mint Karcag, a kérdezett személyek – akik minden valószínűség szerint szellemi képességeikben és életkorukban az átlagot messze meghaladó szintet képviseltek (különben nem váltak volna adatközlőkké) – 200-nál kevesebb rokont neveztek meg. Ami pedig a rokonság kiterjedését illeti, ott adataik a házasodási rokonság ismereténél már másodfokon, a vérrokonságnál harmadfoktól gyakorta pontatlanok voltak. Utóbbiaknál elsősorban a felmenőket, azon belül is inkább a férfiakat tudták többnyire negyedfokig felsorolni, efelett azonban már igen bizonytalan ismeretekkel rendelkeztek. Időben általában mindössze 50–80 évet tudtak emlékezetükben visszafelé haladni (Örsi J. 1990; vö. Tárkány Szücs E. 1981: 464–467).

A rokonok számon tartása több körülménytől függött. Nyilván pontosabb volt a régóta helyben lakó népességnél, mint a vándorlóknál, megtelepedőknél (utóbbiaknál az ősök számon tartása rendszerint a mai lakóhelyre először érkezővel indult). Ugyancsak pontosabb ismereteik voltak rokonságról-leszármazásról a falusi felső- és középrétegeknek (nemeseknek, polgároknak, iparosoknak, birtokos parasztoknak), míg a szűkösebb sorban élő népesség ismeretei szegényebbnek bizonyultak. A módosabbaknál gyakran a számon tartott ős(ök)höz fűződött kiemelkedő helyzetük megalapozásának emléke. A nemességszerző, kiváltsághoz jutó (redemptus), ősi birtokot szerző, házat építő neve, származásának hagyománya sokszor generációkon keresztül fennmaradt, tovább élt, miközben más, rokonságuk fokát tekintve esetleg azonos szinten álló, ámde a csoport múltjában kevésbé fontos személyek emléke többnyire elhalványult. Befolyásolta a rokoni kapcsolatokat a már említett társadalmi különbség mellett az életkorbeli és a fizikai távolság (a messzebb lakó rokonok között rendszerint kevésbé intenzív volt a kapcsolat), valamint az eltérő háztartási-családi státus, pozíció is.

A hagyományos társadalomban a rokonok számon tartása feltételezhetőleg valamivel pontosabb és szélesebb körű lehetett a mainál. Ez elsősorban gyakorlati okokkal magyarázható: a kora középkortól a rokonsági fokokra alapozott házasodási tilalmak egész rendszere alakult ki, amely egyúttal egyes megfigyelések szerint a örökösödés gyakorlati határát is jelentette (Horváth József 1991). A katolikus egyház kezdetben hetedíziglen, majd miután ennek számítása/nyilvántartása a gyakorlatban nem igazán bizonyult kivihetőnek, az 1215. évi lateráni zsinattól kezdve csak negyedízig tiltotta a rokonok (beleértve ebbe a vérrokonok mellett az affinális és {8-443.} lelki rokonok: elsősorban keresztszülők, keresztgyermekek) összeházasodását (Tagányi K. 1919: 43). A tilalmak, illetőleg az örökösödési igények és lehetőségek határainak pontos ismerete viszont szükségessé tette a rokonság aránylag pontos emlékezetben tartását. Természetesen mindez nem jelenti azt, hogy véletlen – esetleg szándékos – tévedések ne fordultak volna elő a házasodási engedélyek beszerzése alkalmával a rokonság mértékére, közelségére vonatkozóan. Egyrészt az emberi emlékezet sohasem volt mindig teljesen pontos és megbízható forrás, másrészt vagyoni/örökösödési érdekek gyakorta keresztezhették a rokonok közötti házasságkötések tilalmára vonatkozó szabályokat.

A számon tartás kapcsán röviden szót kell ejtenünk a rokonsági terminológiáról. Az erre vonatkozó nagyszámú közlést rendszerező és elemző munkákból (Bodrogi T. 1961; Szépe Gy. 1972; Lőrinczi R. 1980) a következő megállapítások szűrhetők le. A magyar rokonsági terminológia a felmenő ágon leíró (deskriptív) jellegű – pontosan megnevezi az egyes konkrét rokontípusokat. Oldalágon és az affinális rokonok esetében azonban már az osztályozó (klasszifikáló) rendszer jegyeit mutatja, mivel több rokont/rokoni viszonyt azonos névvel jelöl. A fenti tényekhez azonban úgy érezzük, hogy megalapozatlan vagy legalábbis kétes értékű feltételezések járulnak. Kimondva-kimondatlanul a szerzők nagyobb része úgy gondolja, hogy a rokonsági terminológia, valamint a rokonsági rendszer, a rokoni csoportok és a tényleges rokonság között egyenes összefüggések állnak fenn. Holott – ezt már korábbi, elsősorban külföldi kutatások megállapították – a terminológiából a rokonsági rendszerre (még inkább a tényleges rokoni kapcsolatokra) való következtetés igencsak bizonytalan. Ami biztosra vehető, az mindössze annyi, hogy a századforduló, illetve 20. század eleje állapotát tükröző rokonsági terminológiai adatgyűjtések egy egyszerűbb, úgynevezett városi és egy főleg az oldalági rokonok esetében gazdagabb, differenciáltabb rokonsági elnevezési rendszert találtak, melyek között az elmúlt évtizedek folyamán fokozatosan csökkent a különbség, a rokonsági terminológia „városiasodott”, „egyszerűsödött” (Bodrogi T. 1961; Kósa-Szánthó V. 1980; Sárkány M. 1992). Bár ennek az átalakulásnak a folyamata párhuzamban állónak tetszik a rokonsági rendszerek, illetve az együttélési formák (család- és háztartásszerkezet) egyszerűsödésével, azonban a két trend között közvetlen kapcsolat nem állapítható meg.

A számon tartott rokonok köre nem feltétlenül jelent egymással ténylegesen intenzíven együttműködő rokonságot. Előbbibe ugyanis beletartoznak a már elhalálozottak, valamint a távoli vidékekre költözöttek is, akikkel csak egy-egy nagyobb lakodalom vagy temetés – esetleg egy örökösödési vita – alkalmával (vagy akkor sem) találkoznak a rokonok, utóbbi viszont csak a ténylegesen élő és a viszonyítási pontot jelentő személlyel (egoval) rendszeresen kapcsolatot tartókat foglalja magában. Ha a rokonságok tényleges nagyságára vagyunk kíváncsiak, akkor meglehetősen nehéz helyzetbe kerülünk. A 18–19. századi demográfiai mutatók és a vonatkozó külföldi modellkísérletek ismeretében egyértelmű, hogy – dacára a már említett nagyszámú rokont felsoroló adatközléseknek – egy-egy személy adott időpontban ténylegesen élő rokonsága messze száz fő alatt maradt. Bárth Jánosra (1975) támaszkodó elemzésünk szerint Fajszon 1762-ben 37,6 fő, akiknek csak kisebbik része (körülbelül 40 százalék) vérrokon, nagyobb részük a háztartásfőhöz viszonyítva affinális rokon. A rokon személyek enyhe többsége (kereken 56 százalék) első- és másodfokú rokon. {8-444.} (Megjegyzendő: a másodfokú rokonoknak csak egy része affinális, a harmadfokúak pedig majdnem teljesen affinális rokonok.) Persze, ha nemcsak a szóban forgó közösséget, hanem az egész környéket és a távolabbi, negyed-, esetleg ötödfokú rokonokat is figyelembe vennénk, a rokonság köre némileg még tovább tágulhatna. Más kérdés természetesen az, hogy ezek a fizikai és leszármazási értelemben egyaránt nagyon távoli rokonok a mindennapi életben egyáltalán élveztek-e valamelyes pozitív megkülönböztetést a faluban élő többi, rokoni viszonyrendszerbe nem tartozó személlyel szemben, vagyis társadalmi értelemben ténylegesen rokonként működtek-e, avagy esetükben már a nem rokoni jellemzőket (társadalmi státus, vagyoni helyzet, presztízs, lakóhely, felekezet stb.) tekintették fontosabbnak. Majdnem biztosra vehető viszont, hogy azon rokonok köre, akik között tényleges és rendszeres kapcsolattartás volt, nagyságrendileg nem volt lényegesen szélesebb a fentebb idézett adatnál. Ennek kapcsán elég arra gondolnunk, hogy a mintának tekintett személyek rokoni kapcsolattartása a nagyon közeli (I–II. fokú) rokonok kivételével minden valószínűség szerint elsősorban csak a korban hozzájuk közelebb álló, felnőttnek tekintett személyekkel lehetett intenzívebb, ezek száma azonban Fajszon harmadfokig bezárólag átlagosan mindössze 24 fő volt, a vizsgált háztartások helyben élő rokonságának valamivel kevesebb mint kétharmada.

Az elemzés másik eredménye viszont arra utal, hogy a rokoni kapcsolatok egy-egy háztartás, illetve egy-egy közösség számára tényleg fontos kapcsolathálót jelenthettek. Ebből a szempontból némileg megtévesztő az a tény, hogy a család- és háztartásszerkezettel foglalkozó tanulmányok többsége csak a háztartások kereteiben élő rokonok számát, arányát és összetételét vizsgálta. E kutatások szerint ugyanis a 1819. század fordulóján a háztartásoknak mindössze 20–50 százalékában találhattunk együttélő rokonokat a magyar falvakban. Fajsz részletesebben feldolgozott adatai azonban azt mutatják, hogy noha itt az együttélő rokonnal rendelkező háztartások aránya mindössze 36,5 százalék, ténylegesen a háztartások több mint 80 százaléka legalább egy, sok azonban tíznél is több háztartással állt vérségi vagy affinális rokoni viszonyban. A kimutatható kapcsolatok közel harmadában a rokonok ugyanabban a házban vagy a szomszédban éltek, a rokoni viszonyban állók 70 százaléka viszont a falu más részén, távolabb lakott. Feltételezhető ráadásul, hogy részben a vándorlás, de még inkább a környező helységekkel létrejövő házassági kapcsolatok révén egy-egy személy, illetve háztartás rokonsága nemcsak az adott települést hálózhatta be, hanem kisebb-nagyobb mértékben kiterjedhetett a közeli településekre is.

A fajszi vizsgálatokból az is kiderült, hogy már e kevés 18. század közepén létezett háztartás is tulajdonképpen 12 nagyobb, több háztartásból álló rokoni csoport egymáshoz kapcsolódását mutatta ki a közösségen belül, melyből tíz legalább egy-egy szálon át egymáshoz kötődve összefüggő hálót alkotott. A szóban forgó háztartáshalmazon belül azonban nem minden rokonsági csoport volt azonos helyzetben. Egyesek „központi” helyet foglaltak el – az adott esetben a háztartásokat összefűző kapcsolatok kereken 50 százaléka három rokoni csoportba futott össze –, ezzel szemben a háztartások/rokoni csoportok másik, nagyobbik része (összesen hét rokoni csoport) mindössze egy-egy ponton kapcsolódott a hálóba, vagyis az összes rokoni összekötő kapcsolatnak csak negyedével rendelkezett.

Kínálkozik az összefüggés egy, az 1980-as évek elején végrehajtott szociológiai {8-445.} vizsgálattal, amely egy magyar falu közösségi kapcsolathálójáról készült (Cséfalvay Z. 1985). Ebben a szerző arra a következtetésre jutott, hogy az adott településen „központi”, „követő” és „peremhelyzetű” háztartásokból tevődött össze a falu társadalma. Bár a szerző elsősorban a gazdasági és információs kapcsolatok feltérképezésére törekedett, eredményei a rokonsági kapcsolatrendszer szempontjából is hasznosíthatóak.

A rokonsági kapcsolatrendszerek tágabb, közösségi szintű elemzése további eredményeket is hozhat. Kiss József (1993) kutatásai szerint például ezek a rokoni kapcsolathálók erejüket még az utóbbi évtizedekben, a hagyományos gazdálkodás és falusi társadalomszerkezet bomlása, illetve a külső jelek szerint jelentős mértékűnek mondható társadalmi és kulturális átalakulás közepette is nagymértékben meg tudták őrizni.

ROKONTÍPUSOK

A hagyományos közösségekben élő rokonsági rendszerek jellemzésének egyik igen fontos és viszonylag pontos módja annak megállapítása, hogy milyen rokontípusokból tevődött össze a viszonyítási alapul használt személy (vagy személyek) rokonsága. Az első és minden bizonnyal az egyik legfontosabb kategorizálási szempont a rokonok lakóhelye. Ennek alapján két nagy, vizsgálati szempontból alapvetően elkülönülő rokontípussal kell számolnunk: az egy-egy háztartásban „ego”-val (a viszonyítási alapul szolgáló személlyel) együttélő és a másutt – az adott település másik háztartásában vagy más településen – élő rokonokkal.

Ha a településen kívül élő rokonok számát és arányát nem is ismerjük, a részletesebben vizsgált öt háztartás alapján megkísérelhetjük a fontosabb arányok megállapítását és az azokból megtehető feltételes következtetések levonását a mintaként használt Fajsz rokonsági viszonyaira vonatkozóan. Egyrészt jelen pillanatban nemigen van más lehetőségünk, másrészt e falu a 18. század közepén a maga több mint 1000 fős lakosságával igencsak nagynak és népesnek számító közösség volt, így feltehetőleg mind házasodási, mind vérrokoni kapcsolatai jobban koncentrálódtak a településen belülre, mint az egy-kétszáz fős aprófalvaké, vagyis jobban következtethetünk belőlük a későbbi időszak falusi rokonsági viszonyaira is. A rendelkezésünkre álló adatok szerint tehát a vizsgált öt háztartásfő viszonylag népes, átlagosan 30 főt is meghaladó rokonsággal rendelkezett, ennek azonban csak alig valamivel több mint 16 százaléka található meg saját háztartásában, 84 százalékuk más családokban és háztartásokban élt. Az öt fajszi háztartásfő felderített teljes rokonsága a 18. század közepén nem egészen 19 százalékban első, 37 százalékban másod- és kereken 44 százalékban harmadfokú rokonokból tevődött össze. Ettől gyökeresen eltért a közös háztartásban együttélő rokonok összetétele: ezeknek valamivel több mint kétharmada elsőfokú, 32 százaléka pedig másodfokú rokon volt. Egyetlen ennél távolabbit sem találunk közöttük. Nemek szerint nézve a teljes rokonságot enyhe férfitúlsúly mutatható ki, amely főképp a viszonylag számos távolabbi affinális férfirokonnak tudható be. Elsőfokon a nemek aránya inkább a nők felé billen, másodfokon kiegyenlítettnek nevezhető, a harmadfokú rokonság esetében azonban a nők 38 százalékos {8-446.} aránya már messze alatta marad a férfiakénak. Elképzelhető, hogy a rokon nők arányát egyrészt a közösségből való elköltözések (kiházasodások), másrészt ugyancsak a házasságkötés révén történő „eltűnés” – más rokoni csoportba történő, a vizsgálat számára követhetetlen „beolvadás” – csökkenti le.

Érdekes megfigyelni azt a hasonló szabályszerűséget, miszerint ahogy nő a rokonság távolsága elsőtől harmadfokig, úgy növekszik ezen belül az affinálisok (a házasodás révén szerzettek) aránya. Vagyis a vér- és affinális rokonság az I. és III. fokon belül éppen fordított arányt képvisel. Nyilvánvaló, hogy a magas halandóság sokkal jobban korlátozza a jelentős részben vertikálisan (fel- és lemenő irányokban) fennálló vérségi kapcsolatokat, mint a házasságkötések révén oldalirányban „szerzett” erősebb affinális rokonságot. (Nagyobb az esélye annak, hogy a házastárs vagy a testvér házastársa nagyszámú életben levő testvérrel és unokatestvérrel rendelkezzen, mint annak, hogy a viszonyítási alapul szolgáló személyeknek – a háztartásfőknek – egyidejűleg nagyszámú nagynénje, nagybátyja, illetve unokája vagy dédunokája legyen.)

Bár ismételten hangsúlyozni kell azt, hogy az egy településen élő rokonokra vonatkozó fajszi adataink mind csekély számukat, mind a jelenlegi magyarországi kutatásban való „rokontalanságuk” miatt csak hipotetikus módon használhatók és értelmezhetők, arra azonban mégis elégségesnek tűnnek, hogy – megerősítve azokat a fellelt külföldi eredmények hasonlóságával (Plakans, A. 1984) – néhány, az összes, valamint az együttlakó rokonokra vonatkozó feltételezést megfogalmazzunk:

a) az együttlakó rokonok egy-egy személy, illetve háztartás adott közösségében levő összes rokonainak csak negyedét-ötödét teszik ki;

b) a nem együttlakó rokonok nemek, generációk és rokonságtípus szerinti összetétele (és minden valószínűség szerint korszerkezete) eltér a közös háztartásban élőktől, következésképp utóbbiakból nem lehet a tényleges rokonság nagyságára és összetételére vonatkozó pontos és helytálló következtetéseket levonni. Az együttlakó rokonság szerkezete az első fokú és a vérrokonok, valamint a nők arányát, szerepét túlhangsúlyozza, míg az affinálisok, a harmadfokúak, a férfiak esetében lefelé torzít;

c) ugyanakkor joggal feltételezhető, hogy a két rokoni csoport szerepe, súlya minőségileg más a viszonyítási alapot jelentő személy életében. Elsősorban az együttlakók azok, akik eredetük/leszármazásuk tekintetében egymás legközelebbi rokonai (többségükben első és másodfokú rokonok), s nyilvánvalóan ők azok, akik egymással a legszorosabb, legszélesebb körű és leggyakoribb, mindennapi kapcsolatban állanak – belőlük kerülhet ki az a kör, melyet a családszociológiai kutatás (Cseh-Szombathy L. 1987) intim rokonságnak nevez.

Ha a továbbiakban csak a háztartásokban együttélő rokonokra fordítjuk figyelmünket, akkor az irodalom alapján arra a következtetésre juthatunk, hogy a 18. század végén körülbelül a falusi-mezővárosi háztartások harmadában-negyedében fordultak elő a háztartásfő családjával együttélő rokonok (Andorka R.–Faragó T. 1984; Faragó T. 1977). Természetesen erősek a regionális, valamint a társadalmi rétegek és etnokulturális csoportok szerinti eltérések. Magasabb volt az együttélő rokonok aránya Magyarország déli részén, illetőleg az északi hegyvidéki területen, mint nyugaton, gyakoribb az együttélő rokon a birtokos parasztok, mint a kézművesek {8-447.} avagy zsellérek háztartásaiban, illetve kiterjedtebb, bonyolultabb a rokonság a délszláv népek, mint a magyarok és szlovákok soraiban, nem is beszélve a német közösségekről (Faragó T. 1991). Ugyanakkor a mikroelemzések a magyar falvak rokonokkal együttélő háztartásainak arányában is 15–50 százalék közötti szóródást mutatnak.

Feltételezhető volt, hogy a 18. század folyamán a rokonokkal való együttélés gyakorlata országosan és ezen belül egyes területeken erősödött, s ez a trend csak a 19. század utolsó harmadában fordult meg (Faragó T. 1979), de az országos adatokból mégis az látható, hogy a rokonokkal együttélő háztartások aránya az 1940-es évek végén még mindig meghaladta a 20 százalékot, vagyis jelentőségét minden valószínűség szerint többé-kevésbé egészen a 20. század közepéig megtarthatta. A rokonok egymástól való fokozottabb elkülönülésének tendenciája, az együttélő rokonok számának és arányának számottevő csökkenése csak az 1960-as évektől mutatkozik meg a népszámlálásokban, vagyis tulajdonképpen a hagyományos paraszti világ erőltetett szövetkezetesítés során történő szétrombolásának, a gyorsított ütemű iparosításnak és a városiasodás felgyorsulásának lehetett a kísérőjelensége.

Ha most a háztartásokban együtt élő összes rokont megpróbáljuk típusuk szerint elemezni, akkor a rendelkezésre álló és erre a célra felhasználható mikrovizsgálatok az alábbiakat mutatják:

a) a vérrokonok aránya az elemzett magyar, szlovák és horvát településeken egyaránt 60–70 százalék között van, a affinálisoké pedig 26–38 százalék között váltakozik. Csak a németek lakta közösség (Nagykovácsi) az, amelynél az affinális rokonok aránya a 18. század közepén 10 százalék alatt van. Mindez nyilván összefügg azzal, hogy nyugat-európai társaikhoz hasonlóan a Magyarországra költözött németek, fenntartva szokásaikat, többnyire önálló háztartást alapítottak házasságkötésük után, így a háztartásfővel együttélő vő vagy meny egyáltalán nem vagy csak elvétve fordul elő közöttük. Ezzel szemben a szülőkkel való együttélés gyakorlata a vizsgált közösségekben élő más etnokulturális csoportokban sokkal általánosabbnak vehető. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy a rokontípusok változatossága, gazdagsága tekintetében a tököli horvát közösség kiemelkedik a többi közül;

b) a vérrokonok típusai, távolsága esetében ismét a német és nem német különbség az, amely leginkább figyelemre méltó. A magyarok mellett a szlovák és horvát közösségekben egyaránt 50 százalék körüli az első fokú vérrokonok aránya (de ezek között szülő alig van), míg a német településekre vonatkozó adatok szerint ott a létszámban szűkebb körű együttélő rokonság többségét az elsőfokúak (főként szülők, illetve meg nem házasodott testvérek) teszik ki. Világosabban fogalmazva: adataink a hiányzó szöveges bizonyítékok ellenére is megengedik azt a feltételezést, hogy a vizsgált német közösségekben a 18. században sok helyütt még élt a Németországból hozott „visszavonulás” szokása, tudniillik amikor az előrehaladott korba jutott háztartásfő utódjának szabályozott formában még életében átadta a gazdaság irányítását, s a továbbiakban maga és felesége csak bizonyos juttatásokat tartott fenn magának. A fentebb említett és gyakorolt „visszavonulás” szokása ugyanis rendszerint együtt járt a törzsöröklési rendszerrel (az ingatlanok egyetlen utód számára való átörökítésével). Ilyenkor az ingatlant nem öröklő testvérek vagy pénzbeli kielégítést kaptak (nemritkán értékben kevesebbet), vagy házasságkötés segítségével önállósodtak, {8-448.} vagy nem házas rokonként félig-meddig szolgasorban a háztartás keretei között rekedtek (Gaunt, D. 1983; vö. Mattyasovszky M. 1904).

c) a fentiek következtében a rokonok kor szerinti összetétele is eltérő az összehasonlított közösségek esetében. Nagykovácsi németjeinél a 18. század közepén a rokonok többsége az idős korosztályba tartozik, míg a magyarok, szlovákok és horvátok esetében a rokonok többnyire a fiatalabb korcsoportból kerülnek ki. A magyar lakta Fajsz esetében kimutatható, hogy kor és családi állapot tekintetében a rokonság szabályszerű ciklussal jellemezhető ugyanebben az időszakban. A rokonként élők száma és aránya teljes népességen belül az élet első két évtizedében csökkenő tendenciát mutat; a háztartást vezető idős generáció fokozatos fogyásával nyilván egyre többen kerülnek át a rokoni pozícióból a „háztartásfő családtagja” státusba. A felnőttek és házasságot kötöttek csúcsidőszaka húszas éveikre összpontosul. A nők esetében a 20–24, a férfiaknál a 25–29 éves korcsoportban a rokonként élők aránya viszont már rendszerint meghaladja az 50 százalékot. Ezután a férfi és női ciklus szétválik. 10–15 rokonként eltöltött év után – többnyire már negyvenéves kor felett – a férfiak szinte mindegyike önállóvá válik és ezt az állapotot haláláig megőrzi. Kezdetben a nők is hasonló utat járnak be, ötvenéves koruk után azonban megszaporodik közöttük az „özvegy rokon” státusba kerülők száma, utalva arra, hogy házastársuk elvesztése után a férfiaknál lényegesen kisebb arányban kötnek új házasságot. A megözvegyült nők túlnyomó része nem tudja megtartani kezében háztartása vezetését, hanem azt vagy fiának, vagy valamely más idősebb férfi rokonának kell átengednie. A német közösség „rokonsági ciklusa” a fajszi magyarokétól alapjában eltérő képet mutat. Itt a Fajszon megfigyelhető első szakasz – a gyerekek, valamint a fiatal felnőttek rokonként élésének periódusa – hiányzik, viszont az 50. év után a férfiak és a nők élete hasonló ívet látszik leírni. Annyi a különbség, hogy nemcsak az özvegyasszonyok, hanem a még házasságban élő idős férfiak egy része is rokoni státusba kerül a „visszavonulás” gyakorlata következtében.

A háztartási csoportokban együttélő rokonok elemzéséből tehát végső fokon nem egy, hanem két hagyományrendszer rajzolódik ki. Az egyik a rokonokkal való együttélés (vagy együtt nem élés) hagyományrendszere, mely valószínűleg térhez, időhöz jobban kötött, inkább lokális, mint általános jellegű és a demográfiai viszonyok által erőteljesen meghatározott. Lényegében azokat az egyéni és háztartási ciklusokat, házasodási modelleket, lakóhelyválasztási és örökösödési szokásokat szabja meg, melyeket az eddigiekben ismertettem. Sok tekintetben ez tükröződik az affinális és vérrokonok egymáshoz viszonyított arányában, illetőleg a vérrokonokon belül a lemenő-felmenők előfordulásában is.

A rokonok különböző típusok szerinti eloszlásából azonban nagy vonalakban a tágabb értelemben vett rokonsági viszonyok és kapcsolattartás hagyományrendszere is kitapintható. Bár – mint azt már az előzőekben leírtuk – az együttélő rokonok számából közvetlenül nem lehet következtetni a rokoni kapcsolatok kiterjedtségére és intenzitására, mégis az szűrhető le, hogy az egy háztartásra eső átlagos rokonszámból, illetőleg az együttélő rokonok közelségi fok szerinti megoszlásából három kapcsolattípus létezése feltételezhető:

a) egy földrajzi és rokonságtípus szerinti értelemben egyaránt széles körű rokoni kapcsolatokra épülő rendszer, ahol minden valószínűség szerint a helyi közösség {8-449.} szervezetében/életében a rokonsági hálók dominálnak, meghaladva minden más társadalomszervező erő, illetve rétegződési tényező fontosságát (pl. Tököl horvát közössége);

b) egy mind földrajzi, mind rokonsági értelemben rendkívül szűk körű, elsősorban a háztartásfő származási és saját maga által alapított (prokreatív = nemző) családjára épülő kapcsolatrendszer. A rokonsági kapcsolatok feltételezhetően a szomszédság, a formális szervezetek, a vagyoni és foglalkozási csoportok mellett már csak az egyik – talán nem is mindig a legfontosabb – szervezőerejét jelentik a helyi közösségnek (falvaink közül a németek lakta Nagykovácsi képviseli ezt a típust);

c) a kettő között átmenetet képező rokonsági kapcsolat- és viszonyrendszer, ahol a fenti két családtípusból (a származási és prokreatív családból) adódó kapcsolatok szerepe, aránya ugyancsak megnőtt, de még nem szorította teljesen háttérbe a távolabbi rokonokhoz fűződőeket (többnyire a magyar és szlovák közösségek tartoznak e típusba).

Ha előbbi, főként 18. századi mikroelemzésekre alapozott eredményeinket összevetjük az 1970. évi népszámlálás részletesebb adatközlései alapján kialakítható országos képpel, akkor az első pillanatban azt látjuk, hogy ami a rokonok típus, kor és családi állapot szerinti összetételét illeti, ott két évszázaddal később sem nagyon kell módosítanunk megállapításainkat. A változás inkább abban látszik, hogy a háztartásokban élő rokonok aránya csökkent, szerkezete, típus szerinti összetétele viszont nem túlságosan sokat változott. A fajszi háztartásokban a 18. század közepén élő rokonok ciklikus életútja első pillanatban nagy vonásaiban megfelel annak a képnek, amely a magyarországi falvakban 1970-re nézve megállapítható. Alaposabban meg: nézve adatainkat a tagadhatatlan hasonlóságok mellett azonban három fontos különbséget látunk. Az egyik az, hogy a férfi és női rokonok életútja közötti eltérés szűnőben van, az idős férfiak között is egyre gyakoribb, hogy önállóságukat feladva sokan rokoni státusba kerülnek (vagy kényszerülnek) még akkor is, ha feleségük életben van. A másik különbség abból adódik, hogy önmagában a rokonként élők aránya a legtöbb korcsoport esetében nem haladja meg a 10%-ot, ami a 18. századi becsülhető adatoknak csak töredéke. Végül a harmadik különbség a rokonként élők korszerkezetében észlelhető. Míg a 18. században számottevő közöttük a fiatalabb korosztályokba tartozók és mérsékelt az idősek aránya, addig 1970-ben jelentős részük a 60. év feletti korcsoportból kerül ki (a nők esetében ez az arány az összes együttélő rokon közel 50 százalékát teszi ki). Vagyis miközben összességében az együttélő rokonok aránya némileg visszaesett a korábbi korszakokhoz képest, ugyanakkor életkoruk tekintetében „elöregedtek” – a rokonként élés súlya az egyének életciklusában alapvetően megváltozott, minden valószínűség szerint megindult a rokonsági kapcsolatok és viszonyok súlyának, fontosságának, formáinak átrendeződése.

ROKONI CSOPORTOK

Rokoni csoporton olyan, egymással rokoni kapcsolatban álló egyének együttesét értjük, amely mint csoport környezetével tevékeny kölcsönhatásban önmaga folytonos fenntartására és újratermelésére képes, megszabja tagjai számára az együttélés {8-450.} és kapcsolattartás szervezetét és normáit, a lakóhelyválasztás, a szexualitás és házasodás, a jogok, státusok és javak bírásának és örökítésének formáit, s bizonyos gazdasági, politikai és rituális feladatokat lát el, illetve funkciókat tölt be. A csoport tagjává leszármazás, házasságkötés, illetve rituális társadalmi cselekvés révén válhat valaki. A szervezettség szintje szerint a rokoni csoport két típusra osztható: állhat a szűkebb értelemben vett rokonságból, mely alatt az egyetlen családmagból álló úgynevezett nukleáris család körül tömörülő, meghatározott szabályok szerint számon tartott, vele többé-kevésbé aktív kapcsolatban álló, de formálisan nem szervezett egyének halmazát értjük, és alkothat korporatív egységeket. Ez utóbbi esetekben a csoportnak nemcsak „mi” tudata, közös leszármazása, hanem többnyire körvonalazható hierarchiája, tevékenységi rendje, vagyona, gazdasági és nem gazdasági funkciói vannak. A jogok és státusok egyenes ági számon tartása szerint három alcsoport különböztethető meg:

a) a csoport a tagjaival genealógiai kapcsolatban álló személyeket mind rokonnak tekinti (ilyen lehet a formális szervezettel nem rendelkező rokonság);

b) a fenti személyek egy részét meghatározott elvek szerint lineárisan kizárja (ágazat, nemzetség);

c) a kizárás és korlátlan beszámítás eleve keveredik (ilyen például a klán).

Ténylegesen a magyar társadalom történetében az utolsó évszázadokban két, a családnál, illetve háztartásnál nagyobb, szélesebb, formálisan szervezett rokonsági csoport játszott szerepet: a nemzetség és a had.

A történészek véleménye megegyezik a néprajzkutatókéval abban, hogy a honfoglalás időszakában a magyarság nemzetségi-törzsi alapon szerveződött társadalomban élt. Az ezt követő időszakra nézve azonban a két tudomány álláspontja már különválik. A történészek (Hóman B. 1921; Bónis Gy. 1972) a nemzetséget mint formálisan szervezett rokonsági csoportot elsősorban a társadalom felső rétegére, a nemességre vonatkoztatják, és eltűnését a késő középkorra teszik. A jogtörténeti vizsgálatok egyértelműen azt bizonyítják, hogy a 10–13. század között az egyház fokozatosan szétrombolja a nemzetség intézményét annak érdekében, hogy két fontos célját, a végrendeleti szabadságot (melynek előnyeiből az egyházi intézmények számottevően részesedhettek) és a nők jogainak az egyház hagyományainak megfelelő biztosítását elérhesse. A nemzetségi vagyonok fokozatosan feldarabolódtak, megjelentek a megszilárdult családnevek és a 15. század végére e rokoni csoportok teljesen felbomlottak, illetőleg formálisan kevésbé szervezett leszármazási közösségekké (patrilineákká, ágazatokká) egyszerűsödtek. A nemzetségi rendszer bizonyos nyomai a 15. századot követően csak a nemességhez hasonlóan privilégiumokkal rendelkező, ugyanakkor a magyarországi feudális rendszerbe később (és akkor sem egyértelműen) beletagozódó székelyeknél figyelhető meg. (Egyes megfigyelések szerint a nemzetségi szervezet nyomai a Székelyföldön helyenként egészen a 19. század végéig megőrződtek: Fél E. 1958; Kós K. 1972; Garda D. 1991.)

A néprajzkutatók (Fél E. 1958; Morvay J. 1966; Szabó László 1980a, 1988) elsősorban a szóbeli gyűjtésekből indultak ki, és nemzetségen az adatközlők által hol hadnak, hol nemzetségnek, hol családnak vagy familiának, hol pedig rokonságnak nevezett leszármazási csoportot értik, amely a nemzetség tényleges kritériumaival: formális szervezettel, hierarchiával és közös vagyonnal már évszázadok óta nem {8-451.} rendelkezik. Vagyis úgy tűnik, hogy a két megközelítés közötti eltérés végeredményben az etnográfusok történészekétől eltérő terminológiahasználatából fakad. Hasonló a helyzet a másik, a néprajzi szakirodalomban ugyancsak gyakran használt fogalommal, a haddal is. Bár egyes kutatók a hadat régebb óta létező formális rokoni csoportnak tartják (Morvay J. 1966; Szabó László 1982c), mások arra a megállapításra jutottak, hogy a fogalom, illetve használata egyáltalán nem világos, nem egyértelmű és megjelenése inkább a 19. századra tehető (Bálint S. 1980: 11; Csizmadia A. 1979a; Örsi J. 1990: 131).

A falvak lakossága nyilván tudta, hogy közösségében az egyes rokonsági csoportok milyen alapon szerveződtek, mi a funkciójuk, hol húzódik a határuk, a szóban forgó csoport megnevezésére, illetőleg egy terminológia következetes használatára azonban kevesebb figyelmet fordított, nem kevés gondot okozva ezzel a kutatóknak. Ez az a pillanat, amikor szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy mily keveset tudunk az utolsó évszázadok, illetőleg a magyar parasztság rokoni viszonyairól. Mindez nem utolsósorban arra vezethető vissza, hogy évtizedekig szünetelt Magyarországon a genealógiai kutatás, mely erre nézve, ha némileg hiányos módon is, de információt tudott volna szolgáltatni, illetőleg kiegészíthette volna a szórványos néprajzi gyűjtések adatait.

Bár jelenleg nincs rendelkezésre álló néprajzi gyűjtésből származó adatunk Fajsz korporatív rokonsági csoportjaira, a név szerinti források alapján meg lehet kísérelni ennek rekonstrukcióját. Eszerint Fajszon összesen 103, legalább két főt tartalmazó rokonsági csoport létezése mutatható ki, ezek közül azonban mindössze 37 az, amely kettő vagy annál több háztartást foglalt magában. A nagyobb rokoni csoportok létszáma is ritkán haladta meg a 40 főt, a maximumot egy 68 főből álló csoport képviselte. Összességében azonban a népesség kb. kétharmadát ez a néhány, egymással minden valószínűség szerint szorosabb kapcsolatban álló nagyobb rokoni csoport – nevezhetjük őket patrilineának –, illetve a háztartásaikban élő affinális rokonok (és néhány szolgájuk) tette ki. Figyelmet érdemel, hogy 16 olyan csoportot is találunk (2 és 8 fő közötti létszámmal), akik között háztartásfő nem volt, hanem más háztartások/más patrilineák közé tagozódtak be. Feltehetőleg többségükben ezek voltak azok, akik egy-két generáció alatt kihaltak, illetve házastársként beolvadtak a többi csoportba. A táblázatban feltüntetett „magányos egyének” nem ténylegesen egyedül élőket, hanem kimutatható helybeli vérrokoni kapcsolattal nem rendelkező személyeket jelentenek. Közel háromnegyedük feleség, meny, illetve kisebb számban vő vagy más affinális rokon. (Nyilván jelentős részük ’beházasodott’, vérrokoni kapcsolatai valószínűleg egy másik településhez kötik.)

Ha a korábban részletesebben elemzett öt háztartás vizsgálatából levonható arányokat vesszük alapul és azt feltételezzük, hogy a fenti rokoni csoportok az összes tényleges I–III. fokú rokonság kb. 50–60 százalékát teszik ki, akkor arra a következtetésre kell jutnunk, hogy fajszi adataink alapján csak kivételes esetekben feltételezhetjük 100 főnél népesebb rokoni csoportok előfordulását. Megerősíti ezt néhány más rendelkezésünkre álló, a 19–20. század fordulójára vonatkozó konkrét vizsgálat is (Imreh I. 1987; Maksay F. 1973). E szerzők részben levéltári források, részben szóbeli gyűjtések alapján általuk ’nemzetségnek’ nevezett csoportokat mutattak be, melyek 3–8 családból, illetve háztartásból (10–40 főből) álltak és formális szervezettel {8-452.} nem rendelkeztek. Külön érdekesség, hogy mind Imreh István, mind Maksay Ferenc arra az eredményre jutott, hogy a megfigyelt „nemzetségek” nagysága, népességen belüli súlya az idők folyamán fokozatosan csökkent, a „régi nemzetségek” mennyiségileg és utódaik számában fokozatosan megfogyatkoztak. Ha most eltekintünk az előbb említett terminológiai problémáktól, akkor ez elég világosan utal arra a kérdésre, hogy a rokoni csoportok – mint ahogy az egyes rokonsági kapcsolatrendszerek – az idő szemszögéből nézve főleg hosszabb távon erőteljes változásokat mutathatnak.

IDŐ ÉS ROKONSÁG

A rokonsági kapcsolatok időbelisége szempontjából két megközelítés lehetséges: rövid, illetve hosszú távú. Rövid távon elsősorban az egyéni/rokoni ciklussal kell számolnunk – erről részben már megemlékeztünk –, illetőleg a család és háztartás fejezetben még lesz róla szó. Itt és most két dolgot érdemes megjegyeznünk:

1) a rokonság egyes ember életében játszott szerepe az egyén élete során változó volt és most is az, nem ugyanaz a rokonok fontossága a gyermek, a fiatal felnőtt vagy az időskorú ember életében (Cseh-Szombathy L. 1987: 352–353);

2) mint azt már említettük, a rokoni ciklusok 18. és 20. századi adataink szerint eléggé eltérnek egymástól. A rokonként élés aránya és szerepe korábban a középkorúak számára legalább olyan fontos és meghatározó szakasz volt, mint az időskorúak esetében. Ezzel szemben a 20. század második felére vonatkozó adataink szerint ez az állapot most már sokkal inkább az idősebb generációra jellemző és minden valószínűség szerint fontossága elsősorban számukra hagyományozódott tovább.

Persze a rokonként élés eltérő életciklusbeli súlyából nem következik egyértelműen a rokoni kapcsolatok fontosságának különbsége. Könnyen lehet, hogy bár a rokonként élés minimális, számos rokonok közötti együttműködési forma, illetve a kölcsönös segítségnyújtás jelentősége a fiatal és középkorú népesség számára sok tekintetben most is ugyanolyan fontos, mint korábban, mindössze kevésbé kötődik az együtt- vagy egymás közelében éléshez, esetenként pedig tartalma idomult a megváltozott helyzethez és körülményekhez.

Hosszú távon a magyar rokonsági rendszer alakulásáról – nagyon feltételes módon – az ismeretek-kutatások jelenlegi szintjén az alábbiakat lehet megállapítani (Faragó T. 1983). A magyar rokonsági rendszer életében az utolsó 300 évben három nagyobb változási időszak tapogatható ki:

1) az első a 16. század elejétől a 18. század közepéig tartó időszak, amikor a török hódítást kísérő gazdasági és demográfiai katasztrófasorozatot követően a társadalom egy hosszabb válságperióduson átmenve az abszolutista hatalom vezérletével újjászerveződött, s a reformáció-ellenreformáció csatája során az egyház hatása végképp háttérbe szorította a korábbi nem keresztény és nem európai kulturális elemeket;

2) a változás másik időszaka a 19. század végére és 20. század elejére tehető, amikor a tradicionális társadalomszervezet a gazdasági-politikai változások, a kapitalizálódás, az iparosodás és urbanizáció következtében gyors, de fokozatos átalakuláson {8-453.} ment át, s az ún. „magas kultúra” korábbi változásaihoz hasonlóan a népi kultúra és szokásrendszer is fokozatosan szekularizálódni kezdett;

3) a harmadik az 1940-es évek végétől s az 1950-es évek elejétől kezdődő időszak, amely a hagyományos helyi társadalmak már a múlt században megindult bomlási folyamatának felülről történő erőszakos felgyorsításához, a fokozott ütemű városiasodáshoz, iparosításhoz, a társadalom „szocialista” típusú erőltetett modernizációjához fűződik.

A 16–18. század folyamán már nem érvényesülnek a korai feudalizmus által a házasságkötés elé állított, illetve azt befolyásoló társadalmi korlátok (szolga, nem szolga házasodásának nehézségei, a költözködés kora középkori megkötöttségei), s végképp eltűnnek a töredékesen fennmaradt kereszténység előtti házassági szokások és hagyományok, így annak ellenére, hogy a reformáció és a török kulturális hatás átmenetileg nehezítette a folyamat befejeződését, véglegesen kialakul az országszerte egységes keresztény egyházi házasságkötési rendszer. Megszilárdult és örökletessé vált az alsóbb néprétegek körében is a családnév, ami jelzi azt, hogy a társadalmi, s ezen belül a rokonsági kapcsolatok szervezeti formái és intenzitása véglegesen átalakult a középkorhoz képest. A nemzetségi szervezet nyomai a nemesek és a székelység hagyományőrző világában is felszámolódtak, és hiába nőtt meg ugrásszerűen az e korszakból ránk maradt írásos források mennyisége, biztos adataink már más típusú, kizárólag rokoni alapon szerveződő korporatív csoportok létezéséről sincsenek. Eltűnésükhöz, szétzilálódásukhoz minden bizonnyal hozzájárult az az óriási belső migráció, amely részben a török háborúk alatt, részben az ország azt követő 18. századi újratelepülésének során a háborúkat és járványokat átvészelt népesség számottevő részét megmozgatta. A fiatalabb generációk jelentős része kihasználta a földbőséget, átmeneti adómentességet, az elmozduló/összekeveredő népességnek évtizedek kellettek ahhoz, hogy rokonsági hálóit újraszője, ezek azonban (legalábbis forrásaink némaságából erre következtethetünk) ekkor már sokkal kevésbé formalizáltak, sokkal kevésbé szervezettek voltak, mint a középkori Magyarország közösségeié.

A következő fordulat, a 19. század második felének rokonsággal kapcsolatos változásairól nincsenek túlságosan pontos ismereteink ahhoz képest, amennyit javult a források mennyisége és minősége a 17. század vége óta. Inkább csak sejtjük, mint ismerjük a folyamatát annak a fejlődésnek, ami a mai rokonsági rendszerhez vezetett: a patrilineáris leszármazási rend fokozatosan bilaterálissá alakul át, a rokoni kapcsolatok funkciója, jellege megváltozik a családi és háztartási funkciók egy részének kezdődő társadalmasítása során, az együttélés régebbi formái előbb a felsőbb rétegekből, a századfordulón pedig a parasztságból is túlnyomórészt eltűnnek, a hagyományos értelemben vett kiterjesztett családos háztartások döntő többsége a 19. század végén, a 20. század elején megszűnik.

A múlthoz viszonyítva tehát egyértelműen látszik, hogy a rokonság mint szervezőerő visszaszorult a társadalomban, koránt sincs szó azonban arról, hogy a társadalom teljesen atomizálódott volna, illetőleg a rokoni viszony, a rokoni kapcsolat fontossága ténylegesen megszűnt volna (Cseh-Szombathy L. 1987: 357). A hagyományos helyi közösségek átalakulása csak az 1930-as évek szemtanúi számára látszott rohamos és feltartóztathatatlan bomlásnak. Az 1960–1970-es évekből visszanézve, illetőleg {8-454.} a két világháború közötti időszakra vonatkozó fontosabb társadalomnéprajzi vizsgálatokat olvasva (Fél E.–Hofer T. 1969b) a századforduló és az ezt követő évtizedek inkább fokozatos alkalmazkodásnak, mint gyors átalakulásnak tűnnek.

Az igazán számottevő változások az utóbbi évtizedekben játszódtak le, de sajnos ezt ismerjük a legkevésbé, mivel ide vonatkozó, a szociológia, néprajz és történettudomány közötti keskeny mezsgyén egyensúlyozó rokonságkutatások kellenének, ezekkel azonban csak elvétve találkozhatunk. A rokonsági rendszer és a rokonsági kapcsolatok jelenéről, illetve közelmúltjáról szóló ismereteink jelenleg körülbelül azon a szinten összegezhetők, mint ahogy azt a korábbiakban az 1970. évi népszámlálás e téren részletesebb adatközlései, valamint a hivatkozott szerzők (elsősorban Cseh-Szombathy László, Jávor Kata, Kiss József, Örsi Júlianna és Szabó László) alapján e sorok írója a fentiekben megtett.