{8-819.} NYILVÁNOSSÁG, TÁRSAS ÉLET, KÖZÉLET


FEJEZETEK

A történeti, néprajzi kutatások által kifejtett közösségfogalmak bármelyike szerint a falu közösségként értelmezendő. Ezen közösségek, egyes feladataik esetleges rejtettsége ellenére is sok funkciójú társadalmi csoportot jelentenek, amelyhez tagjaiknak kötődése születésük, házasságuk és még sok egyéb szál révén keletkezik. A falvakban lakó parasztok közmondásosan konzervatívok – állítja az egyik szerző. Kapcsolataik többsége hozzájuk hasonló, értékrendjüket osztó emberekkel kötődik, akiknek jó véleménye nagyon fontos a mindennapi élettevékenységek során. Ennek eredményeként a társadalmi ellenőrzés igen erős, a legkisebb nem megszokott dolog is azonnal széles körű megvitatásra kerül. Tavasztól őszig mind a közélet, mind a magánélet mindenki szeme előtt zajlott. Az átányi parasztok úgy tartották, hogy a falusi ember a faluja egészét jobban ismeri, mint a városi ember a saját házát. Ez a közvetlen tapasztalatokon és a kölcsönös, nemegyszer közös cselekvésen alapuló tudás kiterjedt a mások állatállományára és gazdasági felszerelésének darabjaira is. Az emberek a kocsizörgésről vagy a fejszecsattogásról is felismerték tulajdonosát. A falubeliek mindenfelé számon tartották egymást. A tsz-szervezések idején a faluból elköltözők (elmenekülők) is egymás közelében, csoportosan telepedtek le a budapesti külvárosokban vagy a Pest környéki falvakban (Macfarlain, A. 1993: 57; Stirling, P. 1965: 42–43; Szapu M. 1993: 98; Fél E.–Hofer T. 1969b: 295; Tagányi Z. 1978: 381; Madar 1. 1993: 319).

A közélet különféle szintjeinek (rokonság, szomszédság, utca, autonóm gazdasági közösségek, településrészek stb.) megnyilvánulásait a kötet több tanulmánya tárgyalja, ezért a jelen fejezet ezekre nem, vagy csak kevéssé tér ki. A hangsúly a községi közigazgatás, bíráskodás, a településrészek szervezeteinek működésére, a helyi társadalom szélesebb csoportjait átfogó szervezetek, valamint a kalendáris szokások és átmeneti rítusok jelenségeire helyeződik.

A társas élet és a közélet eseményei többnyire vasárnap zajlanak. Sárrétudvarin (Bihar m.) a hét első napjának a vasárnapot tartották, amikor a templomba menés kötelező volt, az emberek és állatok étellel, itallal történő ellátásán kívül más munkát nem volt szabad végezni.

Az első harangszót megelőzően már a templom előtt külön-külön csoportokban a legények és a házas emberek beszélgettek. Az istentisztelet vagy a mise után a legények {8-820.} a templom előtt várták a kijövő lányokat, akik barátnőikkel 3–4 fős csapatokban beszélgetve lassan mentek hazafelé.

Az istentiszteletet követően tartották meg a legfontosabb tájékoztatási alkalmat, a publikációt is. A templomból kijövő falusiak előtt a kisbíró adta hírül dobszóval először a hivatalos tudnivalókat, majd a magánhirdetéseket. 1852-ig, amíg a falusi hatóságok fenyítési joggal rendelkeztek, az általuk kiszabott büntetéseket is ekkor hajtották végre (Horváth Z. 1965: 584).

A vasárnap délután és este szintén a társas élet találkozási időszakaként szolgált. Ilyenkor az öregek és az asszonyok kiültek az utcára a ház elé, beszélgettek, nézegették az arra sétálókat, lánycsoportokat, akiknek illett köszönni mindenkinek. A kisebb gyerekek a beszélgetésbe merült anyjuk mellett voltak, míg a nagyobbak külön játszottak. Sárrétudvarin az első világháború előtt a feketevasárnaptól (a nagyböjt 5. vasárnapja) pünkösdig terjedő időszakban minden vasárnap délután a jáccókon szórakoztak a fiatalok, a férfiak gyülekezőhelye pedig a kocsma volt. A serdülő lányok kisebb csoportokban az utcán sétálgattak, korzóztak, ezt Zsámbokon (Pest m.) úgy mondták, hogy a falut kerülték. Ketten-hárman összefogózkodtak, megfogták egymás kisujját, és halkan énekelgetve sétáltak. Az utcán kint ülő asszonyok ilyenkor gondolták meg, hogy melyik volna jó menynek, és melyik nem kellene (Madar I. 1993: 128; Szapu M. 1993: 95–96; Örsi J. 1984: 841; Farkas Gy. 1988: 157; Lapu I. 1986: 79).

20. térkép. A Juhász családdal kölcsönzési viszonyban álló rokonok és szomszédok lakóhelye.

20. térkép. A Juhász családdal kölcsönzési viszonyban álló rokonok és szomszédok lakóhelye.
Átány (Heves vm.), 20. század közepe.
Csillag jelöli a Juhász család lakóhelyét.

A falu vasárnapi nyilvánossága előtt azonban nemcsak békés beszélgetés, jó értelmű magamutogatás, szemlélődés zajlott. Alkalmanként egyes megsértett vagy sértődött személyek is ilyenkor vettek maguknak elégtételt, kikiabálva haragosuk, {8-821.} ellenségük vélt vagy valós bűnét. A megcsalt asszony vagy örökségében megrövidített rokon lekajdászta (mogyoródi, Pest m. elnevezése a szokásnak), hangos kiabálással mindennek lehordta a gyanúsított személyt. A „lekajdászás”, kikiabálás célja a megszégyenítés, megalázás volt, ennek elérése érdekében mindig túllépték a becsületsértés határát. Egy ilyen, a szentgáliak (Veszprém m.) által kiharangozásnak nevezett szokáscselekedetben a 18. század végén a sértettet az alperes „…rútul mocskolta, vas lapickát vévén a kezében, harangozott reá, mondván: Kis Bíró Vejének kurvája” (Dömötör T. 1957: 66; Farkas Gy. 1988: 177; Tálasi I. 1938: 222).

Jeles naphoz is kapcsolódhat hasonló szokás. Az ország több táján (a Jászságban, a palócoknál és néhány Békés megyei községben) ismert szokás volt, hogy Szent György napján a falu szélén szalmából, kukoricaszárból máglyát raktak, s ott mindenkit szabad volt nyilvánosan megszólni. Kalotaszegen a szapulás második napján voltak hallhatók a legcifrább csujjogatások. Ekkor mindent el lehet mondani az arra tévedő haragosokról, a legtrágárabb tréfát is el lehet sütni számlájukra. Ezen alkalommal a ritualizáltság, azaz a szokásszerű intézményesítettség eredményeként nem kellett tartani a megszólás következményeitől (Tárkány Szücs E. 1980b: 378; Szendrey Á. 1936a: 68).

A falu székén kiszabott büntetések végrehajtásában fontos szerepe volt a közösség előtti megszégyenítésnek. A testi fenyítést – megcsapatást, kalodába zárást – is a közösség szeme láttára, lehetőleg vasár- és ünnepnapon az istentisztelet vagy mise után, a templom vagy a községháza előtt hajtották végre. Komáromban a törvénybírákat péntökösöknek nevezték, mert bár a felnőttek erkölcsi nevelését szolgáló ítéletüket a szerdánkénti üléseiken hozták, a büntetés-végrehajtás mindig péntekre esett. Erdély különböző vidékein (főleg a szász lakosságú településeken) a 20. század elején számos templom előtt még láthatók voltak a szégyenkövek és a szégyenoszlopok, amelyekhez a viselős hajadonokat láncolták az istentisztelet idejére. Még a 19. század első felében Debrecenben (Bihar m.) is volt rá példa, hogy a paráznaságon kapott nő egyházat követett, és a reggeli ima alatt fehér lepedővel letakarva, mezítláb állt a szégyenkövön. A tolvajnak a lopott holmit rendszerint a nyakába akasztották és dob- vagy kürtszóval, esetleg muzsikával kísérték végig a falun. Szentgálon a hatóság a rosszat cselekedő nevét és tettét kidoboltatta, a bűnöst nyilvános helyen álló szégyenszékbe ültette. Pétervásárán a 20. században határozta el a község lakossága az elharapódzott mezei lopások visszaszorítása érdekében, hogy ha a tettest kiderítik, akkor kidoboltatják a községben. A 18. század végéig különösen súlyos erkölcsi vétségnek számított a káromkodás, illetve ennek elterjedt formája a blaszfémia. A káromkodás ellen az 1563. évi pozsonyi országgyűlésen hozott törvényt 1659-ben és 1723-ban is megerősítették. A rendelkezés szerint az istenkáromlók büntetése első alkalommal a megvesszőzés, második alkalommal a megpálcázás, míg a többszörös visszaesőket – az emberöléshez hasonlóan – halálbüntetéssel sújtották. A büntetések végrehajtása minden egyes alkalommal a nyilvánosság előtt zajlott. Az egyházi hatóságok is a községi-városi tanácshoz utalták át a káromkodás vagy a botrányos kicsapongás eseteit a büntetés kiszabása és végrehajtása céljából (Paládi-Kovács A. 1994b: 176–179, 181; Makoldy S. 1926: 172; Bárth J. 1984: 163–166; Téglás 1. 1912: 224; Réthly A. 1909: 190; Rédeyné H. M. 1926: 75; Szendrey Á. 1936a: 69; Tálasi I. 1938: 222; Csizmadia A. 1983: 78).