HUSZONHETEDIK FEJEZET.
I. A 17-ik században a török-magyar "fogoly-ügy". Polinai Márton hatvani rab esete. Szabad hajduk s a koborló török-magyar csapatok és martaloszok elleni védekezés. II. A végvárak kém rendszere. A hirmondók. A törökök alattomos kirándulásai. III. A paraszt vármegye, és a szabad hajduk az urak szolgálatában IV. A jancsár-rabok ügyében Bethlen Gábor az egri pasánál. V. A magyar fogságba esett egri török jancsárok deftere. V. A szolnoki szandzsákban okozott károk jegyzéke. VI. A hevesi török erősség.
I. A török-magyar viszonynak egy másik fontos ágát e században is a "fogoly-ügy" képezte, melylyel már előbbi kötetünkben is részletesen foglalkoztunk. (Lásd II. k. 206-9. 1.) Kifejtettük ott, hogy mily közjogi természetüvé alakult ez; kifejtettük: hogy kölcsönös szokás-jogon mindkét fél, mint használta ki embertársainak azon szerencsétlen esetét, hogy bármi okból, a végvárak hatósága s őrsége hatalmába került. Mint láttuk a példákból, a közönséges rabszolgakereskedés élte itt fénykorát, mely a kölcsönösség s viszonosság érdekein fejlett ki. Ezt egyébiránt a zsitvatoroki békekötés is elismerte, melynek 7-ik pontjában kimondatott ugyan a foglyok kölcsönös kicserélésének lehetősége, de csak akkor, ha még, váltság-dijjal nem rovatott meg a rabságba esett szerencsétlen.
Meg kell jegyeznünk itt, hogy mindkét hatóság, török s magyar, eléggé tisztán megkülönböztette az akkori fogalmak értelmében a közbüntény folytán származott rabságot, a politikai természetü fogságtól.
A hódolt területnek, melynek lakói évi adó- s illeték fizetéssel, török illetőségöknék adtak kifejezést, meg volt a mentessége, hogy török részről ott politikai rabok nem hajszoltattak. Viszont igy volt ez magyar részről is. A hódolt területnek meg volt a maga török és magyar földesura, ki védelmet nyujtott saját adófizetőjének. Itt sem magyar, sem török részről sarcz alá eső rabok ejthetők nem voltak. Ha mégis megtörtént, nem késtek érdekökben török vagy magyar részről közbelépni. Igy 1677-ik évben a hatvani agák azon panaszszal fordultak Koháry István várkapitányhoz, hogy emberei egy rácz gyermeket rabbá tettek, s most 200 tallért követelnek érette, holott szülei "mindkét hatalmas császárnak adóztak, lehetetlen dolog, hogy a mely ember mindkét császárnak adózik, rabul tartassék." Muszli egri pasa pedig 1677. jun. 15-én Bélteky Pál füleki vicekapitányt inti, "hogy az szent békesség nem hozza magával, hogy mind a két részre hodolt adófizető jobbágyokat pusztitják és marhájoktól fosztogassák, mint most két rácz adozó jobbágynak elhajtottak negyven db. marháját." Mindkét esetben intézkedés sürgettetett.
Tehát a nem hódolt területek és a végvárak lakói s katonái voltak a rabhajhászat kiszemelt áldozatai. Igy esett rabbá 1601-ben hatvani rab Polinay, a mint ezt körülményesen elbeszéli a kir. kamarához intézett segélyt kérő folyamodványában. "Ez elmult időkben ifjuságomtól fogva az eo felsége végházaiban, ugy mint Palotában, mikor ránk üttek Tury Györgygyel-akkor immár rabbá estem vala. Tatában; Zoliomban jamborul és hiven szolgáltam ő felsígít, holott rabságot és sok sebeket viseltem. Utószor immár Zecsenben szolgaltam, gyalog vajda voltam, ott oly szerencsétlenség történt rajtam, hogy egykor buzam látni és megaratni mentem ki feleségemmel gyermekemmel, az tatárok hirtelenséggel ránk ütének, és gyermekestől feleségestől engemet is elfogának és azóta nagy nyomoruságot szenyvettem ott rabságomban. Immár az nagy kinzások miatt meg kellett sarczolnom nyolcz száz forintba, mely somma nincs, honnan fizessem, hanem kegyes kezességre uraim között kell majd keresnem és koldulnom. Könyörgök Nagyságtoknak, hogy legyen kegyes segitséggel nekem a mostani rabságomból való megszabadulásomra, és abban is, hogy a mi fizetésemmel még tartoznak szolgálatomban, tekintve ily nagy rabságomat, parancsolná meg, hogy ő kegyelmék fizetnék meg mind magam, mint nyomorult háznépem váltságát vele." A hátirat a kamarától az, hogy a segély pénztárból folyamodónak 40 denár fizettessék ki. Aláirva 1661. aug. 29-én a kamara nevében István egri püspök (Suhay) s egy másik olvashatlan név. 1)
Hogy szegény Polinai ez összeggel nem szabadulhatott rabságából, az nagyon valószinü.
Ebből látszik, hogy a fogoly-hajhászat, semmivel sem volt különb, a vadak törbe ejtésénél.
Mint megjegyeztük, különösen a végvárak s nem hódolt területek népére iranyult főleg a vadászat, miután a hódolt terület jobbágyainak egyenlőképen volt török s magyar földesura.
A mint török részről állandó volt e hajhászat, épen ugy volt ez magyar részről is. Egyik-másik részről csoportok alakultak, s ólálkodtak folytonosan az utakon, a végvárak körul, s a mint lehetett, elcsipték a szerenesétlent, kit dolga, vagy kötelessége kényszeritett épen akkor az ólálkodók látkörébe jutni. Magyar részről, a rendezett csapatok keretéből elbocsatott koborló hajdúk, török részről a vegyes szerb-tatár csordák, a martalószok voltak az élet, vagyon s szabadság biztonság legfenyegetőbb rémei.
Előző fejezetünkben részletesen ismertettük, hogy a magyar hadvezérlet, mint igyekezett óvni Gyöngyösön, az ott megforduló törököket a magyar végvárbeliek s koborló hajduk üldözéseitől, melyek aztan rideg visszatorlást provokáltak a törökök részéről.
A koborló végvárbeliek, az ugynevezett szabad hajdu-csapatok, nemcsak a török, hanem a magyar földes urak és jobbágyokra is veszedelmes elemekké váltak, ugy hogy ellenökbe egyes birtokosok s falvak az önvédelem kényszer eszközéhez utaltattak; s mig amazok szolgálatokba fogadták a koborló hajdu esapatokat, hogy curiájokat megvédelmezzék, ezek községenként fegyveres ellenállásra szervezkedtek. Az együttes védelemre utalt vidék népe a jobbágyság, kit se megye, se földes ur, se végvár immár védelmezni nem volt képes, közös gyülést tartott, falvanként hadnagyokat választottak kebelökből, kik a közbiztonság veszélyeztetett pillanatában fegyverre hivták a falu népét, és ekként közös felkeléssel állották utját a biztonságukat veszélyeztető tatár csoportoknak, vagy az őket sem kimélő hajdu csapatoknak. Ez volt fejlesztő indoka a később ismertetendő paraszt vármegyéknek.
II. A végvárak egymás iránti viszonyát jellemzi-a mi különben természetesnek is tünik fel-azon kémrendszer, melyet egyik fél ugy mint a másik, egymásnak kölcsönös figyelésére állandó gyakorlatban tartott fenn. Állandósitott kémszemlék tartattak a végvárak körül, kémlők ólálkodtak, hogy "valami meglepetés" nem készül-e ellenök. Egyáltalában a kölcsönös bizalmatlanságnak természetes folyamányaként, egyik végvár a másikat kémeivel, és hiradóival vette körül. Ugy látszik, ezen kémlők és hiradók mentességet élveztek; mert Ibrahim pasa 1668. okt. 7-én vádképen irja Koháry István füleki kapitánynak, hogy a "fülekiek az ő hiradóit Szechen körül fogdossák. Most Eger alá mentek a fülekiek, s a fahordokra ütvén egy embert levágtak, 6 lovat elvittek. Ezt igen farkas-barátságnak látjuk." Fenyegeti, hogy visszatorolni fogja. 2)
Mintha csak ezen vádra szólana az a levéltöredék, mely a nemzeti muzeum levéltárában kelet nélkül ekként hangzik az egri pasához intézve: "irja Ngod, mi Maklárról, Szalókról, Debrőről kiványuk a hirmondást, ez nem egyébtől van, hogyha a török részről ezen végház felől való falukról szabad a hir kivánás, szabad nekünk is Maklarról, Szalokról, Debrőről és Szecheny körül való falukról hirt kivánnunk." Védekezik a levél azon vád ellen, hogy bizonyos Kakuk nevü hajdu társaival lajtorjákat hordva, ólálkodott, hogy a szent békesség idejeben hatalmas török császár várát meglepje. Ezt hamis hirnek állitja. Török András kiküldetett, hogy a koborló hajdukat üldözze, s igy ez rossz utban nem jár, sőt a latrok keresésében fáradozik.
A füleki végvárbeliekkel különben állandó viszály és háboruságban éltek különösen az egri és hatvani törökök, miről más helyen már bővebben megemlékeztünk. Fülek kapitányát Koháry Istvánt e miatt, különösen 1672-ik évben több izben sulyos szemrehányásokkal illette a pozsonyi haditanács, mert akkor a folyó franczia hadjárat folytán felette kivánatos volt, hogy a törökök békében maradjanak, és ürügyet ne kapjanak a vasvári béke megbontására. (Lásd a 16-ik fejezet I. pontja alatt.)
Fülek végvárban különösen ügyeltek még arra is, hogy "hódolt ember és mint ilyen török jobbágy" ne lakjék a végházban, a ki kém szolgálatot is tehet a törököknek. Azon feltétel mellett engedtetett meg az ilyeneknek az itt tartózkodás, hogyha reversalist adtak igaz hüségökről. 3)
Heves és K. - Szolnok megyék közönsége 1679. évben határozott álláspontot foglalt "a törökök alattomos kirándulásai ellenébe," - midőn nevezett évben hozott statutumában kimondotta: hogy a falvak birái, különösen azon vidéken, hol ezen titkos kirándulás, járás-kelés gyakori, szigoru éberséggel vigyázzanak, s a mint észreveszik, jelentsék rögtön a legközelebbi végvár kapitányának, az illető földesurnak, vagy tisztjének. Mit ha tenni mulasztanának, a végvár kapitányai, a földesurak és tisztjei felhatalmaztatnak, hogy megbüntessék a hanyag községi birót, vagy ha sulyosabb beszámitás alá esnék, elfoghassák, s további büntetés végett a megyének átadják. 4) "
III. Valamint az önvédelem kényszer helyzetéből fejlett ki egy részről a statust in statu képező "harasztvármegye" a század elején, melyről más helyen bővebben szólandunk; másrészről szintén önvédelemből, egyes urak szolgálatába fogadott hajdu csapatok ellenőrizhetlen hatalmaskodása, nemcsak a török végvárak, hanem a magyar községek rémévé is vált. Az országgyülések ugyan a 17-ik század elején intézkedtek, hogy az urak szolgálatába fogadott csapatok felett bizonyos törvényes rend legyen uralkodó; majd végleg megtiltatott, hogy ilyenek szolgálaiba vétessenek, s az alispánok szigoru ellenőrzésre utasitattak. De az 1604-ben kitört Bocskay, majd az 1617-ben lángra gyult Bethlen felkelés, ujabban szabad tért nyitott e fegyveres csapatoknak féktelen gazdálkodásra.
Képzelni lehet, hogy a koborló hajduk, s martalószok mint élesiték ügyességöket a foglyok ejtésében, kik értékesebb áruczikket képeztek a már ekkor szokásos rabvásáron, bármely más zsákmánynál.
IV. A török-magyar világ szörnyü szokásjoga, mely mindkét fél részéről egyenlőképen fejlesztetett, divott szakadatlanul egész századon át, mig a közös magyar-török gazdálkodás s együttélés tartott.
Rendkivül érdekes világot derit e viszonyra, s az uralkodó eljárásra, Bethlen Gábornak az egri jancsár-rabok ügyében adott utasitása.
Bethlen Gábor a nikolszburgi béke megkötése előtt 1624-ben, a budai nagyvezérhez közbejárásra küldött követeinek adott utasitásaiban, szivökre köti, hogy betérvén Egerbe Sulejman pasához, világositsák fel, hogy a fogságba jutott s pénzektől megfosztott jancsárok ügye nagy busulással tölti el az ő szivét; de olyan ennek az országnak a törvénye, hogyha bármilyen latorságot követ is el egy nemes ember, s tetten nem kapják, törvény nélkül hozzá nem nyulhatni. A kik az egri jancsárokon elkövették a panaszlott esetet, hogy ezek nagy váltság-pénzen bocsaták szabadon, azok Rákóczy György szolgái voltak, a ki is azt mondja, hogy ezek a szolgák most tőle elfutának, s más pártra szegődtek. Igérte, hogy ezen bünös szolgákat majd kézre keriti s elégtételt szolgáltat rajtok. Mindez meg nem történt. A küldöttek ajánlják a pasának azt, hogy Rákóczy Györgynek még sok hódolatlan falvai vannak, a sértett jancsárok vegyenek elégtételt ugy, hogy fogdossanak össze vagy 50 rabot, ezeket el ne adják, csak zálogban tartsák, mig Rákóczy majd kielégiti őket. 5)
V. Hogy mily váltságösszeg fizettetett a török foglyokért, erre nézve felvilágositást ad a nemzeti muzeum levéltárában (1630. évi cs.) levő török defter, mely a nikolszburgi béke s Bethlen Gábor halála után magyar fogságba esett egri jancsárok váltságdijainak összeirását tartalmazza. E defter czime ez: "nehány év óta kereskedés czéljából Belgrád és Buda között járó-kelő, vagy a palánkok és várak védelmére induló s utközben fogságba jutott egri janicsárok deftere."
Ilyen mintegy 61 bölük basi soroltatik fel, a kifizetett váltságdijak összegével.
Lássunk ezekből néhányat:
Mustafa basi, a dizdár fia váltságáért fizettetett 60,000 akcse.
Halul kiája váltságáért 200,000 a.
Haszan basi, Ónodban fogoly "bosnyák hite hagyott" ürügy alatt máglyára kenült. (Ugy látszik, itt egy renegát vette el ekként büntetését).
Szulejman Hamza Oszman stb. sb.
Jussuf basi Ónodban mint fogoly, borivás alkalmával N... Marton veszekedés közben fejét levágta.
Elsoroltatnak a fogságban levők: Ibrahim Heves alatt, Hüszein Szarvaskőnél, Mohamed hasonlóképen, és sok mások ekképen foglyul esve, Füleken, Ónodban, Tokajban, Győrvárban, Szendrőn, stb. vannak fogságban.
Ezután felsoroltatik Eger alatt foglyul esett s kiváltott vitéz gomüllük névsora, kik Gács, Fülek, Onod, Szendrő, Szecseny, Gyarmat, Győrvár (Diósgyőr) stbi várakban tartattak:
Hüszeim müsztefazik Ali bölükbasi Kara Ahmed Mohamed stb. stb. Összesen mintegy
Külön soroltatnak fel a hevesi palánk emberei közül elfogattak 300-600 gurus váltságdijjal, ugy a szarvaskői, siroki, és cserép vár őrségéből foglyul esettek. A szarvaskői várból 8, a hevesiből 32, a sirokiból 11, a cserépiből 6 foglyul esett soroltatik fel. Cserépvára őrségéből foglyul esettek névsoránál feljegyezve van, hogy "egy leányt a vizben fogtak el, s Ónodban 200 gurusért váltatott ki. Itt szintén egy asszonyt a kertből hurczoltak Ónodba, fizetett 400 gurust." 6)
A Szolnoki szandzsákban, okozott károk deftere pedig, melyeket 2-3 év óta a hit ellensége-már tudniillik a magyarok-a béke ellenére okoztak, igy szól: " A szecsényi és füleki rablók mintegy 300, várunkat megtámadták, Mohamed s Ali nevü lóvasokat elhurczolták.
Embereink az egri uton haladván, Ladánynál (?) a fileki szecsényi és szendrői rablók 100-nál többen reájok rontottak, s Mohamed, Rusztem, egri szpáhikát, Ozman lovast a szegedi dizdárt megölték, a szolnoki dizdár fiát a lévai dizdárral Szecsenybe és Szendrőbe hurczoltak, s magas árakat követelnek érettök. Szolnok közelében az alaj bég szolgája Rákos pusztán járván, a lovak legeltetése ügyében, ott elfogták egy Rizván nevü ifjuval s egy Ali nevü egyénnel, s váltságdijért bocsátottak szabadon. A szolnoki mekter basi hivatalos ügyben Egerbe indult, de a szechenyi rablók elfogták, s nagy váltságdijért szabadulhatott. Igy támadták meg a szolnoki cseri basit midőn Egerbe ment, s szolgájával együtt elfogták. Ugyanez utban több belgrádi kereskedőtől áruikat, készpénzeiket 300,000 akcsen felül elrablották az ónodiak, s őket megölték. Egy Domba nevü átkozott ónodi lakos Szolnok alól 500 db marhát elhajtott. Bedseb szent-miklósi odabasit és 3 más egyént Egerből jövet elfogták és Ónodba hurczolták. A szent-miklósi agát, midőn embereivel hivatalos szolgálatban a falvakon járt, megtámadták, 10 emberével elfogták, többet közülök levágtak. A szolnoki kádit s Ibrahim agát, Pestre indulván, utközben a rablók rajok rohantak, a kádit, s agát 17 emberökkel elfogták, nehányat megöltek, a többit Fülekre hurczolták; napnál világosabb, hogy ezeket a fülekiek cselekedték."
Ekként soroltatnak fel még ehhez hasonló több más esetek. Azután ekként folytatja a jelentés: "A magyarok pusztitásait teljesen leirni alig lehet, mert sok tényt eddig nem sikerült kideriteni. Részünkről mi sem történt irányokba a béke ellenére. Az elsorolt elfogatások, minden ok nélkül és jog ellenére történtek. A foglyok közül sok, még most is kezeik közt van. A szolnoki szandzsák "Kunság" nevü nahiejében mintegy 14 hegység pusztult el; de a békekötés folytán azok ismét népesedni kezdének, a midőn a Kassán lakó Bornemissza e falvak birtoka után áhitozván: elnézte, hogy a németek lovakat, marhákat elhajtottak, s mindent elpusztitottak, ugy hogy a 40-50 házzal biró helységekben alig maradt 15 ép ház."
Bornemissza János Bethlen kassai kapitánya volt, s Bethlen 1629. nov. 15-én történt halála után, Ferdinand kir. kapitányának Alaghynak adta át Kassát. Ez időben történhettek, a törökök által panaszlott esetek. Bethlen és a törökök között jó viszony állván fenn, halála után nyomban bekövetkezett a kölcsönös dulakodás, melyről ekként szól a török panaszos előterjesztés: "a szolnoki csász. khászszokat a zaimok és spáhik hubéreit és a miriliva khassait képező Szoboszló, Vámos Pércs, Hadház, Böszörmény, Dorog, Nánás, Polgár nevü hajdu városok lakói Bethlen Gábor halála ota, folyton a német földhöz szitanak, fogházakat éjjel-nappal támadják, embereinket fogságra hurczolják, s váltságdijjal zaklatják."
VI. Itt megérintjük röviden a fent nevezett hevesi palánkról, hogy annak épitési idejéről tudomásunk nines. Ugy látszik a hatvan-szolnoki végvárak érintkezésének biztositására emeltetett a hevesi földsáncz, melyben állandó török őrség volt elhelyezve. Valamint épitési idejéről, ugy terjedelméről sem birunk adatokat.
1) Nemz. muzeum levéltárában.
2) Nemzeti Muz. lvtárában.
3) Nemzeti muzeum ltárban.
4) Lásd Hevesm. ltárában.
5) Török-magy. eml. I. k. 403. l.
6) Az 1622-ik évi 97-ik t. czikk szerint egy garas 3 kr, vagy 4 denár, 25 garas egy magyar ft értékünek mondatott ki. 1625-ben a 39. tczikk szerint 1 arany 200 denár; egy tallér 125 denár értékünek nyilvánitatott. A török pénznek az akcsenak az arany s tallérhoz való értékét előző kötetünk 422. lapján ismertettük. Ott 80. akese alapitatott meg általunk egy magyar frtban.