A Pápa város történetének egy-egy korszakát, meghatározó történéseit bemutató kötet tanulmányainak sorában természetes módon helyet kellett kapnia a település életével a 17. század óta összekapcsolódó Esterházy-birtoklást, illetve a Pápa-Ugod-Devecser uradalmat vizsgáló feldolgozásnak is.¹ Nemcsak azért, mert ez a mintegy háromszáz éves korszak alapvetően befolyásolta, alakította Pápa életét, változásait, hanem azért is, mert - tekintve hazánk gazdasági-társadalmi fejlődését - a történettudomány szerves részét képező gazdaságtörténeti kutatásokban kiemelkedő hely illeti meg az agrártörténetet. Mivel az üzemtípusok közül a magyar mezőgazdaságban, az agrártermelésben hosszú időn át a nagybirtok volt a meghatározó, fontos feladata van az uradalomtörténetírásnak.

Bár a hűbéri társadalom korszakára irányuló uradalomtörténeti kutatásoknak az ugyanezt a területet a polgári átalakulás időszakában feltárni kívánó vizsgálatokkal szemben általában jobbak a lehetőségei a fennmaradt uradalmi iratanyagokat tekintve,² sajnos, a pápa-ugod-devecseri uradalom esetében ez nem mondható el.

A feudalizmus korai szakaszában, az írásbeliség kialakulásával párhuzamosan indult meg a későbbi családi levéltárak anyagának szerveződése is: a jogbiztosító, főként birtokadományozó oklevelek e gyűjtemények legkorábbi darabjai. A gazdaságtörténet pótolhatatlan forrásai ezek, de a magyar történelemben jelentős, magas közjogi méltóságokat viselő családok levéltárai köztörténeti szempontból is értékesek.³

A pápai "archívum" az Esterházy-család ifjabb, fraknói grófi ágának központi levéltára volt.⁴ A pápai levéltárból - teljességre törekedve - csak a 19. század elején emelték ki, különítették el és szállították az illető uradalomba a tatai és gesztesi domíniumokra vonatkozó iratokat.

Az általunk eddig tanulmányozott tata-gesztesi és pápa-ugod-devecseri 18. századi uradalmi iratanyagból kitűnik, hogy az egyes uradalmi központokban és a birtokirányítás hivatalnok-személyzetének csúcsán álló prefektusoknál szintén voltak iratok, amelyek főként a napi ügymenet érdekeit szolgálták. A központi őrzőhely kialakítására főként a család egyes ágai közötti, s a rokon és más famíliákkal folytatott birtokperek miatt törekedtek: a jogbiztosító levelek, genealógiák, számadások, szerződések könnyebb meglelését az ismétlődő rendezések biztosították.

Az évszázadok óta a pápai várban őrzött levéltárban a II. világháborút követően iratok nem voltak találhatóak. Az 1950-es években három helyen lelt iratokat sem lehetett már egészében megmenteni: a Pannonhalmi Bencés Főapátság Gazdasági Levéltárában találtakkal ellentétben a Budapesten előkerültek a tárolás során helyrehozhatatlan károkat szenvedtek. A Pápán, egy kékfestőműhelyben megőrződött uradalmi iratok csak századunkra vonatkozóakat tartalmaztak. A legsúlyosabb csapást azonban a fellelt töredékeiben végül is a Magyar Országos Levéltárba szállított iratanyagra az 1956. évi levéltári tűz jelentette: az Esterházy-uradalmak közül a pápai és cseszneki uradalmak anyagai nagyrészt elhamvadtak. A megmaradt részeket a kisebb családi levéltárak fondjai közé helyezték el, melyekhez az ugodi plébániáról az 1950-es években beszállított lajstromozott pápai iratok és a devecseri domíniumból megmaradtak csatlakoznak.⁵

A kutatás alapjául emellett a közös birtoklás és a - megőrzés szempontjából talán szerencsésnek is mondható módon - nem teljes következetességgel végrehajtott irat-elkülönítések következtében a hercegi ág és a tata-gesztesi uradalmak iratai között fennmaradt anyagok szolgálhatnak. A Veszprém Megyei Levéltár, a pápai, immár Esterházy Károlyról elnevezett Kastély- és Tájmúzeum és a Dunántúli Református Egyházkerület gyűjteménye ugyancsak foglal magába kutatott uradalmunk levéltárából származó iratokat.⁶ Kiemelkedik ezek közül idősebb gróf Esterházy Ferencnek (1683-1754) és gróf Esterházy Károlynak (1725-1799) uradalmi tisztviselőivel, főként Bittó József, Balogh Ferenc, Tóth István és Kiss Ferenc prefektusokkal, illetve uradalmi régenssel folytatott levelezése az 1740-es évektől. Sajnos, épp számadáskönyvek nem maradtak fenn az 1767. évi úrbéri rendezés előtti időszakból, megnehezítve a gazdálkodás mérlegének megvonását.⁷ E töredékekből azonban, úgy érezzük, hogy előzetes várakozásunknál sokkal teljesebb módon, mégis sikerült az uradalomban a 18. század derekától lejátszódó fontosabb gazdálkodási folyamatok főbb vonásait feltárni, sőt, mivel esetenként részletesebb ábrázolásra is mód nyílt, néhány területen újabb adalékokkal gazdagítani az e század agrártörténetéről, s főként nagybirtokai életéről eddig kialakított képünket. Így a devecseri rész mezőgazdálkodásának kialakítása emelhető ki az iratok tanúsága segítségével, továbbá - a gazdasági tisztviselőket és alkalmazottakat tekintve - a nagybirtokok irányítóinak archontológiája bővült újabb adatokkal, nemcsak a hivatalviselők, hanem a hivatalok története értelmében is. Kiemelkednek fontosságukkal az agrárszakoktatás kialakulását megelőző időszak gazdasági képzésének sajátos formái, s az e téren meghatározó szerepű tatai uradalom és irányítója, Balogh Ferenc régens (1708-1765). Fontosak a korabeli számtartóság berendezését, a pénztár őrzését feljegyző adatok. Végül, tekintve eddigi, a tata-gesztesi uradalmak 18. századi történetére vonatkozó kutatásainkat,⁸ nemcsak feltételezéseinket sikerült bizonyítani a tatai uradalom gazdálkodásának a pápaira gyakorolt hatása terén, hanem egy ennél is szorosabb kapcsolatot mutathatunk be, éppen a fentebb említett Balogh régens működése nyomán.

Az Esterházy-család a 17. században emelkedett az ország nagy birtokkal rendelkező, egyes tagjai révén országos jelentőségű közjogi méltóságokat betöltő, magas egyházi rangokat viselő, katolikus főnemesi családjai sorába. A csallóközi eredetű köznemesi családból a katolizált és 1625-ben nádorrá választott Esterházy Miklós (1583-1645) kapott grófi rangot: 1626-ban a Fraknó örökös grófja címet nyerve. A korszak nagy jószágszerzői között is kivételes hely illeti meg. Első feleségétől származó fia, Esterházy István pápai kapitány, az apja által szerzett jószágok közül a semptei (Nyitra vármegye) uradalmat bírta.¹⁰ Az ugod-devecseri uradalmat a 17. század derekán az eladósodott véglai Horváth-családtól szerezték meg. Egy 1627-ből fennmaradt irat tanúsága szerint "Esterhasy Miklós" Balassa Borbálának, Czobor Imrének és Török Jánosnak zálogosította el az "Ugod és Devecher várakhoz" tartozó több birtokrészét, nemesi kúriáját és szőlőjét. Nem ritka a zálogba adás Esterházy Miklós birtokpolitikájában: az esetlegesen vitatható tulajdonjogú területekért kapott nagyobb összegű készpénz vitathatatlanul előnyösebb. Így - amint monográfusa, Péter Katalin kiemeli - a nádor halálakor az első feleség hozományaként szerzett Sopron vármegyei Lánzsér és az 1622-ig bírt munkácsi uradalmáért az uralkodótól, I. Ferdinándtól cserébe kapott fraknói és kismartoni, valamint a már általa vett, említett nyitrai Sempte és a hegyaljai Regéc mellett 8 zálogban lévő uradalmat hagyott hátra, ez utóbbiak közt Pápát is.

A pápai és gesztesi uradalmak a nádor második feleségének, Thurzó Imre özvegyének, Nyáry Krisztinának a testvérét illették, s e birtokokat Esterházy Miklós cserebirtokért vette tulajdonába. Az e csereügyletet tartalmazó oklevelet csak 1799-ben, "sub rosa" tudták megszerezni az utódok, s helyezhette el Hering József, a pápai domínium levéltárosa a "régen keresett, és rejtekben volt igen szükséges, és igen hasznos Tsere Levél" másolatát az iratok között. Az oklevél szerint Esterházy Miklós nádor és felesége, másrészről bedeghi Nyáry Istvánné, férje teljhatalmú megbízottjaként 1628-ban megállapodtak abban, hogy Nyáry Istvánné átengedi az előbbieknek a Veszprém vármegyei Pápa várát, a Komárom vármegyében lévő Gesztest, s a somogyi Ozorát tartozékaikkal együtt, cserébe kapván - mivel e javak és birtokjogok Nyáry Istvánnak igen hasznosak az oklevél szövege szerint - egy tokaji és velétei nemesi kúriát öt-öt szőlővel Zemplénben, valamint birtokrészeket Szabolcs vármegyében Ibron és Vid possessiókban, s mindezek tartozékait. A gesztesi jószág 1670-ben, a nádor idősebb fia, Pál (1635-1713) és a fiatalabb testvér, Ferenc (1641-1684) között tett birtokosztály során, csere révén az utóbbira szállott. A két fiú közül az 1681-ben nádorrá választott és 1687-ben hercegi rangra emelt Pál az idősebb fraknói hercegi ág, Ferenc, semptei és pápai főkapitány az ifjabb fraknói ág megalapítója.¹¹

Gróf Esterházy Ferenc három fia közül, úgy tűnik, a középső, az eredetileg papi pályára szánt József (1682-1748) méltó leginkább a család felemelkedését megalapozó Miklós nádorhoz. Miután 1700-ban egészségi okokból hazatért Rómából, ahol előzetes tanulmányai után a Collegium Germanicum hallgatója volt, testvéreivel első ízben 1702-ben, édesanyjuk, Thököly Kata halálát követően tettek birtokosztályt. A május 27-én kelt osztálylevél az anyai birtokokról szólt, melyeket ő özvegyi jogon, élete fogytáig bírt. Az anya halála mellett az is szükségessé tette a megegyezést, hogy József gyenge egészsége miatt a papi hivatás elhagyására kényszerült, így testvéreinek, Antalnak (1678-1722) és Ferencnek "mint világiaknak" 1700-ban az apai jószágokról tett cambiuma (birtokcseréje) alaptalanná vált.

A legidősebb fiú, Antal így végül is a gesztesi, öccsei, József és Ferenc a Pápa-Ugod-Devecser birtokokat kapták. József 1707-ben, apja örökébe lépve semptei főkapitány, 1710-ben Komárom vármegyei főispán lett. 1718 és 1738 közt méltóságai jövedelmeire és örökölt s szerzett jószágai gazdasági erejére támaszkodva megszerezte a később a pápa-ugod-devecseri jószághoz csatolt Gyömörét s a majdan a gesztesi domíniumba kebelezett Tápot, Ménfőt és Mezőörsöt. 1727-ben vásárolta a tatai uradalmat, ahol fokozatosan kiépültek a birtokait irányító központi gazdasági-igazgatási szervek. Az 1738-ban megvett Kethely possessio és Makk praedium is a tatai uradalmat gyarapította.

A Rákóczi-szabadságharcban Esterházy Antal a fejedelem táborához csatlakozott.¹² 1709. november 12-én kelt, "hűtlenség és hazaárulás" vétke miatt kimondott birtokvesztése után ezek testvérei kezére jutottak. Egy 1715. évi birtokosztás "első osztályról" beszél ezt követően, ami már Antal ítélete után közvetlenül lehetett József és Ferenc közt. A Kamara iratanyagában fennmaradt egy 18. század eleji összeírás, ami Esterházy Antal azon javait tartalmazza, amelyeket az uralkodó Józsefnek és Ferencnek adományozott. Ezek közül a későbbi uradalmi összeírások és számadások tanúsága szerint az itt említett Császár, Kocs és Szák possessiók, Dad possessio Berencsér, Szend Csicso és Környe Kecskéd praediumokkal s végül Ságh praedium a gesztesi uradalomhoz kerültek, kivéve természetesen az adománylevélben szereplő Pápát. Ránk maradt továbbá Esterházy József és Ferenc beiktató levelének másolata is. Eszerint a Rákóczi-felkelés alatt tanúsított hűségükért és a török háborúkban végbevitt haditetteikért fiági örökösödéssel adományul nyerték Gesztes várat tartozékaival, s megerősítették birtokukban Ugod és Pápa várakat és tartozékaikat. A három birtok részei Komárom, Fejér, Veszprém és Győr vármegyékben terültek el.

A birtokbejárás és a tényleges birtokbaiktatás 1721. április 3-án kezdődött. A gesztesi uradalom caput bonoruma Gesztes vára volt,¹³ amelyet a beiktatást végző káptalani kiküldöttek és a király megbízottja elhagyatottnak találtak és tartózkodásra alkalmatlannak ítéltek, s így Kocs községbe hívták össze a szomszédos birtokosokat, lakosokat (így például Tagyosról Csapó István és Csetey János nemesek jelentek meg). A következő helyszín az ugodi domínium, nevezetesen Ugod mezőváros volt, ahol az összegyűltek (köztük például a bödögei nemes Horváth Ferenc és Antos Péter) jelenlétében április 9-én adták József és Ferenc tulajdonába a lakott falvakat és pusztákat, elsőként emelve ki ezek közül a "jogsértő idők" óta rommá lett Ugod várat és a hozzá tartozó Ugod oppidumot. Majd - a húsvéti ünnepek közeledvén, Ugodról még 11-én este elindulva - április 12-én, nagyszombaton Pápa várában gyűltek össze, ahol is megülték az ünnepet. Április 16-án itt is megtörtént a beiktatás a pápai uradalom mezővárosai, falvai és pusztái birtokába, Veszprém vármegye alispánja, Fekete György és a vármegyei törvényszék jegyzője, Sztankovánszky András jelenlétében. A három birtok közül egyedül itt fordult elő tiltakozás a beiktatás ellen: először a bakonybéli bencés apátság apátja a maga és a pannonhalmi főapát nevében, minden, a jövőben őket, mint szomszédos birtokosokat érhető sérelem miatt. Továbbá Pápa oppidum nemes és nem nemes lakói közül többen is ellene mondottak a birtokbahelyezésnek. Pápa városának és az Esterházy-földesuraknak ez az ellentéte végigkíséri a századot. Gyökere a török időkre nyúlik vissza, amikor a katonai szolgálat fejében a földesúri adók alól mentességet élveztek a praesidiánusok. Egy évszázaddal korábban, Devecser és Ugod 1626. évi összeírásakor hasonló helyzetet örökítettek meg a kamarai kiküldöttek.¹⁴ Az "elegh puszta" devecseri vár alatt és a városban 105 ház volt, azokat "szolgalo emberek lakják, kiknek szeghin Nadasdi Tamas adott szabadságot, hogy senkinek se adozzanak, s szolgallianak". (A várhoz tartozó jobbágyok laktak azonban Csajágon, négy házban.) Ugodon, a palánkkal kerített várhoz tartozó városban 80 ház volt, lakosai "azok is Nadasdi Tamás szabadosai". (A várhoz itt is tartozott néhány jobbágy, akik Bél puszta földjét szántották Ugodnak.) Hasonlóképp hivatkozhatott a pápai contradictorok többsége a "conditio liberrima"-ra, valamint többen a lakosok közül inscriptióra, zálogba vagy árendába kapott házra. S bár a beiktatás a tiltakozás ellenére megtörtént, ez a küzdelem folytatódott: a városi számadások uradalmi számvevő általi ellenőrzése, bor- és sóárulás, az inscriptiók igazolásai mind ezt tükrözik, az oppidum lakói és az uradalom ellentétére adván okot.

Gróf Esterházy József pályafutása az 1730-as években tetőzött: 1733 és 1741 között horvát-dalmát és szlavón bán, 1741-ben országbíró lett.¹⁵ 1731. február 10-én végrendeletet tett egyetlen fia, az ifjabb Esterházy József (1714-1762) javára¹⁶. Eszerint majorátust létesített fia, illetve bátyja, Ferenc elsőszülött fiúutódai számára. Úgy határozott, hogy ha fiának több gyermeke lesz, azok között az öröklött semptei jószágot szét kell osztani. A majorátus az általa vásárolt tatai uradalomra, az általa 1722-ben építtetett cseklészi kastélyra és Cseklész városára (ez utóbbitól a borkilencedet és dézsmát a semptei uradalom jövedelmei közé sorolva), a pozsonyi házra és pusztabirtokra, valamint játói ménesére és ingóságaira terjedt ki. A testvér, gróf Esterházy Ferenc, 1711-től Borsod vármegyei főispán¹⁷, 1746-tól tárnokmester is, először szintén az 1730-as években végrendelkezett. Az 1735. december 8-án kelt testámentumban Pápa és Devecser uradalmakból s a gesztesi domínium neki jutott részéből elsőszülött fia, Miklós (1711-1765) javára majorátust létesített. Arra az esetre, ha Miklós örökölné a fentebb említett, idősebb gróf Esterházy József által alapított majorátust, akkor a szintén az ő águkra szálló Semptét a következő testvérnek, az apja nevét viselő ifjabb Ferencnek (1715-1785), a későbbi magyar udvari kancellárnak kellett átengednie.¹⁸

Mielőtt továbblépnék, a mindkét végrendelet által említett semptei uradalom közös birtoklásáról is szót kell ejtenünk. Annál is inkább, mert a gesztesitől eltérően, ahol lényegében megosztották egymás közt a possessiókat és praediumokat, e domínium birtoklásában a pápa-ugodi uradaloméhoz hasonló, az egyes jövedelmeket megosztó, közös részesedést is megfigyelhetünk. 1735-ben Esterházy József Sempte vára újjáépítője, aki ezért a következő évben az őt illető pápai fél jószágért meg is szerezte az általa helyreállíttatott vár egyedüli tulajdonjogát Ferenctől. 1744-ben Szered mezőváros központtal fia, ifjabb József kezén volt a szeredi domíniumnak nevezett rész. Apja az itteni javait Cseklész, nagybátyja Sempte központtal kezelte, utóbbi hosszabb ideig (1750-ig) a pápai prefektus ellenőrzése alá rendelve azokat. 1748-ból ismerünk egy tervezetet, Szered oppidum és tartozékai kapcsán a két testvér közötti cambium előkészítését, hiszen a társbirtokosság többször vitára adott okot a tervezet bevezető szavai szerint. A birtokcsere létrejötte esetén egységesítették és megosztották volna az addig fele-fele arányban, közösen birtokolt mezővárosokat, s József Cseklész, Ferenc Sempte és Sempc területén gyakorolt volna joghatóságot (a tizedek, borbevétel és más allodiális jövedelmek kivételével).¹⁹

Ifjabb Esterházy Józsefnek nem voltak gyermekei. Apja és nagybátyja halála után, mivel birtokait terhelő roppant adósságai már ezeknek a hitelezők kielégítésére fordításával fenyegettek, 1759. március 1-jén szerződést kötött nagybátyja három fiával: az előbb említett Miklóssal, Ferenccel és Károllyal. Az adósságok lerovása fejében csak évjáradékot tartottak fent számára, majd még ugyanezen év júniusában 32 évre zálogba adta összes birtokát unokatestvéreinek.²⁰ Amikor 1762-ben meghalt, három unokatestvére - noha apjuk halálát követően, 1755-ben már osztályt tettek - commassálta (tömegesítette, összesítette) az unokaöccsük és apjuk révén rájuk szállt birtokokat, s új osztályt tettek. A családi egyezséget 1762. január 25-én Tatán kötötték meg. A diplomáciai szolgálatban álló Miklós, Sáros vármegyei főispán a tatai és gesztesi uradalmakat kapta, s megalapítója lett a család tatai ágának. Testvére, ifjabb Ferenc mosoni főispán, apjuk végrendeletének értelmében a semptei domínium és Cseklész ura, a cseklészi ág őse. Végül a legifjabb testvér, az ekkor már egri püspök Károly a semptei és a pápa-ugod-devecseri jószágokon osztozott Ferenccel. A possessiók közül Bokodot és Pusztavámot, valamint Billegh praediumot ifjabb Esterházy József szerezte ugyan, de kölcsönpénzből, melyeket Esterházy Miklós fizetett meg, így ezeket az idősebb Esterházy József-féle hitbizományba kebelezték. A csákvári és magyaralmási birtokról, a fornai és boglári pusztákról Esterházy Ferenc lemondott, s így azok a pápai uradalomtól a gesztesihez kerültek át.²¹

Az 1720. évi birtokadományozás utáni évekből csak a gesztesi uradalom anyagában maradt fenn néhány töredékes adat a pápai uradalomról. Az egyetlen korai, még a fentiekben bemutatott, a Gesztes-Ugod-Pápa birtokokat illető donációt megelőzően, de már Esterházy Antal hűtlenségi ítéletét követően keletkezett 1711. évi extractus alapján úgy tűnik, hogy Esterházy József és Ferenc ekkor használták már - közösen - a három uradalmat. Ugod az 1720-as évekből fennmaradt néhány irat alapján nem külön egységként szerepelt. Pápa egyértelműen birtokközpont, Devecser külön domínium, melynek fontosságát a Balaton környéki szőlőkhöz közeli fekvése adta. A pápai, devecseri és gesztesi jószágban egyaránt volt szerény méretű allodiális gazdálkodás. A "Méltóságos galánthai gróf Esterházy József és Ferenc számára a gesztesi, pápai és devecseri domíniumokból proveniált gabona, árpa és zab" kimutatása alapján az évben a három uradalomban tiszta búzából 878 köböllel vetettek.²³ Nem szól viszont az irat a 18. század első felében elterjedt kétszeres (búza és rozs) vetéséről, amelyet csak a század derekától előzött meg a tiszta búza vetése. A vetésszerkezet ezen összetétele eladásra szánt gabona termesztésére utal. A számadás a gabona mellett, címe ellenére, a borbevételekre is kitér: a sági majorból, Badacsony, Kisörs, Lábod és Kisapáti szőleiből és a beszolgáltatott borokból 1133 urna bevétel volt.²⁴ Az irat - sajnos, állomáshelyét fel nem tüntetve - Jakácsics Ádám tiszttartó, Kaszap Ferenc "pusztai" és Tóth István igmándi ispán nevét őrizte meg.

Az 1716. és 1717. évi, a gesztesi, pápai és devecseri uradalmak gabonatermését kimutató összesítésből egyértelműen kitűnik, hogy a pápai uradalom részeként szerepelt Ugod. Az uradalomnak majorja volt Csót, Ugod, Borsosgyőr, Szerecseny, Teszér és Nyárád, Kúp, Ács és Pápa határában; ide tartozott még Ság, Kisborsosgyőr praedium és Takácsi; e helyeken őszi és tavaszi búzát, zabot vetettek. 1716-ban a pápai domíniumban a majorban 147 kereszt tavaszi búza, 218 kereszt zab, 771 kereszt őszi búza és 15 kereszt zab volt a bevétel. A devecseri uradalomban Gallyabél, Taszár és Potony majorokban - ezek mellett Devecser városa és Lábd praedium szolgáltatott még termést - a termés 32 kereszt zab, 23 kereszt tönköly, 93 kereszt tavaszi rozs, 93 kereszt őszi rozs és 390 kereszt őszi búza lett, a tized 247 kereszt őszi búza, 33 kereszt zab és 17,5 kereszt őszi rozs. A próba 1 kereszt után 3/4-15/8 pozsonyi köböl szemet mutatott az egyes gabonaféléknél. Az 1717. évi összeírásból, amely Devecsernél Noszlopot, Istvándit és a devecseri majort is említi, kiderül, hogy szemnyerésre a nyomtatást alkalmazták, s a részért nyomtatók minden 100. után 15 pozsonyi szapu (az uradalomban ezt egy "Pozsonyi mérő szerint való köbölnek" számították) termést kaptak.²⁵

Az 1721. évi birtokbaiktatást követően újabb szerkezeti változás figyelhető meg az uradalmakban: Ugod, Teszér, Szerecseny, Csót a gesztesi domínium részeként szerepel 1723-ban, Csákvár, Császár, Igmánd, Kocs, Szend, Dad, Környe, Szák és Oroszlány mellett gróf Esterházy József és Ferenc közös haszonvételű birtokaként.²⁶ Ugyanezen évből már a számadások rendjére is utaló havi számadások is maradtak fenn az év utolsó négy hónapjából, feltüntetve az Esterházy József részére a gesztesi, pápai és devecseri uradalmakból a kasznári hivatal által kiadott szemesterményeket. Nemcsak a termesztett növények legalábbis egy része ismerhető így meg (búza, rozs, árpa, köles, zab, tönköly), hanem több tisztviselő neve is szerepel a kimutatásokban, lehetővé téve néhány következtetés levonását az uradalmak szerkezeti felépítését s a termelés és fogyasztás körét illetően.²⁷

Már prefektus irányítja Esterházy József mellett a kiutalásokat, tiszttartó van Gönyün (Magyari Mihály), a másik tiszttartó - helységjelölés nélkül - "Caroll Dominicus Kemény". Stutter János a számtartó. Herovics Mihály kulcsár 1723-ban pincemesterként dolgozott, vincellérek Kisörsön és Badacsonyban voltak. Fülöp Kristóf pintér munkájára a hordókészítésnél volt szükség. Ugodon erdészt találunk. Az állatokkal foglalkozók közül - bár a nagy uradalmakra jellemzően bivalyosuk is volt, s a játói ménest is feltüntetik - túlsúlyban voltak a kanászok: a Bakony nyújtotta lehetőségek következtében. Külön kanásza volt a prefektusnak, név szerint említenek további hármat, itt "bojtárnak" nevezett egy-egy segítőjükkel. Esterházy Ferencnek két falka sertése volt itt, és a pápai "Tizesmalom" s a devecseri és petendi malmok "malomporára" alapozottan sertéshizlalást is folytattak. Ugyancsak ezt kapták a devecseri malacos sertések és az ott hizlalásra fogottak, míg az Ugodon tartott, tizedből kapott sertések kölest ettek. A kölesből készített kása (az irat árpakását is feltüntet) ekkor emberi táplálékul is szolgált, a kenyérfélékkel szinte egyenrangú táplálékként. A kenyérfélék készítésére ekkor leginkább rozsot, kétszerest és végül búzát használtak az ország különböző vidékein. Itt - a vetéskimutatásokhoz hasonlóan - rozzsal és tiszta búzával találkozunk elsősorban. Az abajdóc (kétszeres) főként önellátásra szolgált: a parasztgazdaságokban és az uradalmi alkalmazottak konvenciójára termesztették.²⁸

Az 1715. és 1720. évi országos összeírás Veszprém megyéről fennmaradt része (az összeíróknak a vetőmag és a bevetett föld mértékegységének egységesítésére a pozsonyi mérő használatát rendelték el) 1 keresztet 17 kévével számolva 1 pozsonyi köböl vetés után 6, 5, 4 vagy 2,5 szorzóval számolt, nagyobb termést mutatott ki (1 kereszt 1 köböl fölött egy becslésben sem szerepelt). Esterházy József és Ferenc közös birtokaként, illetve Esterházy Ferencnek, a később Csesznek köré szerveződő, ekkor kezén levő egyéb javait felvéve, e birtokokon mindenütt kétnyomásos művelést, az őszi alá háromszori szántást s általában kétszeres (de Borsosgyőrnél négyszeres, Ugod, Pápa, Noszlop, Szombathely, Kúp, Nagygyimót földjein háromszoros) termést rögzítettek. A fivérek birtokában 81 1/2 sessio (jobbágytelek) volt (Szentkirály Bakonyszentlászló, Szombathely, Réde, Sikátor, Devecser, Nagygyimót, Kúp). Nyárádon, Noszlopon, Bakonygyiróton nem tüntették fel külön a telkek számát, Csesznek-Váralján csak irtásföldek voltak. Pápán az adózókról feljegyezték, hogy köztük "oppidánusok" és nem nemes úrbéresek is vannak. 1715-ben a pápai 340 "adózó" mellett 245 jobbágy, 115 zsellér és 42 házatlan zsellér élt jószágukon, 2827 3/4 pozsonyi köblös földet, 272 1/2 pozsonyi köblös irtást birtokolva. 1720-ban 300 uradalmi alattvalót jobbágyként, 40-et zsellérként írtak össze. Mellettük Pápán az "adózók" száma 314 volt, Noszlopon 2 zsellér ült nemesi telken, 2 jobbágyot viszont innen Petendre tettek át. Devecserben 21 zsellér "sine pertinentiis" megjelöléssel szerepelt, de nem a házatlanok kategóriájában. Ez évben a szántók 2784 3/4, az irtások 508 1/2 pozsonyi köbölt értek.

Az 1720/30-as évek még e viszonylag jó fekvésű, vízi szállításhoz, piacokhoz közeli uradalmak esetében is a termelőmunka szinte újbóli megszervezésének évei voltak. Gyarapították a jobbágyok számát, új, úrbéri terhekkel felruházható telkeket mértek ki, illetve benépesítették a régieket, megszervezték az uradalmi irányítás kereteit, gazdasági egységeit, fokozatosan kiépítve a tisztviselők, alkalmazottak hierarchiáját. Ezek az évek még nem lehettek a jelentős beruházásokat, anyagi ráfordításokat, szakértelmet igénylő ágazatok előterébe kerülésének évei, a hangsúly a gazdálkodás beindításán, a szervezeti keretek megteremtésén volt. A pápa-devecseri jószágban a bevételek közt a gabona- és faeladások, s az uradalom sajátos jellegéből következően a bakonyi legelőbérletek, a sertéstenyésztés voltak az elsők. Ezekhez a boreladás haszna társult.

Az 1740-es évektől lassú előmenetelnek lehetünk tanúi. Fennmaradt, csekély számú forrásaink is ezektől az évektől állnak inkább rendelkezésünkre. A magyar mezőgazdaságban az értékesítési lehetőségekben bekövetkezett kedvező irányú változások nyomán új törekvések figyelhetők meg a nagybirtokokon. Az iparilag erősödő, városiasodó osztrák örökös tartományok, a meginduló belső fejlődés következtében növekvő piaci lehetőségek, az osztrák örökösödési háború teremtette gabonakonjunktúra hatására - az előző időszakban jelentékeny részben megteremtett, szükséges élő és holt felszerelésre támaszkodva - az uradalmak az addig jórészt árendába adott haszonvételek helyett azok saját kezelésbe vételére törekedtek, újabb vendégfogadókat, pincéket, sör- és pálinkaházakat építettek. Megkezdték a kor korszerű, költséges gabonatároló építményeinek, a granáriumoknak építését. Ezek az új típusú gabonatárolók kőből készült, cseréppel fedett, többszintes, szellőzőnyílásokkal ellátott épületek voltak. Ezt megelőzően jórészt vermekben tárolták a gabonát - e földbe mélyített gabonatárolók, ha nem égették ki vagy zárták le megfelelően, a nedvességet átengedve, az állati kártevőktől megfelelően nem védve a magot, óriási károkat okozhattak. A dohos, férges gabonát értékesíteni is alig lehetett. Megindult a nagyobb anyagi ráfordítást igénylő, munkaigényes ágazatok kiépítése is, a szóban forgó uradalmak esetében például a mesterséges tavi halászat említhető sajátos példaként. Szaporodtak a "svájcerájok", a lefejőtehenészetek. Azonban a fentiekben jelzett változások lassú üteme és a tőkehiány következtében még e kedvező fekvésű, a korabeli úthálózat siralmas állapotát tekintve felbecsülhetetlen előnyként a Dunához s a komáromi és győri katonai élelemraktárakhoz, "magazinumokhoz", valamint Pozsony és Bécs piacához közeli uradalmak sem voltak képesek jelentős majorsági gazdálkodás kiépítésére. A falvakkal kötött, születő új szerződések is ezt a megrekedt fejlődést tükrözték: igaz, hogy előtérbe került a census - a pénzjáradék - fizetése, de ezt nagyrészt éppen az uradalmaknak végzett munkával tudták előteremteni a jobbágyok, s azoknak, az egyre nyilvánvalóbban gyenge minőségű munkát jelentő robot mellett, elegendő béres hiányában és bérmunkásokra alapozott termelésre elégtelen anyagi erejük következtében feltétlen szükségük volt e munkavégzésre.

Idősebb Esterházy Ferenc pápai birtoklása korai szakaszából, az 1730-as évekből a pápai prefektussal folytatott levelezéséből csak egy korabeli iratborító maradt fenn, amelyben 1731-től gyűjtötték össze a gróf "Saáry-falvai" (Sárosfalvai) Bittó Józsefhez írt leveleit. Azonban még az összefoglaló felirat is két tanulsággal szolgál. Egyrészt, hogy Bittó pályáját mint provisor (tiszttartó) kezdte, s e gazdasági tevékenységet irányító tisztségből emelkedett a tiszti hierarchia élén álló jószágkormányzói - prefektusi - rangra. 1745-ben a csákvári bírák a "pápai és ugodi domíniumok"-at említik Bittóhoz írt levelük címzésében, erősítve feltevésünket, hogy Devecser ekkor - Pápának alárendelten - nem elsődlegesen szántóföldi termelést folytató központ, hanem állattenyésztése mellett főként a szőlők művelésének, a borok begyűjtésének irányítója. Épp ezeknek köszönhetően volt már 1739-ben bizonyíthatóan tiszttartó Devecserben is, míg Ugod mezőgazdálkodását szükségtelen volt külön felügyelet alatt Pápáétól elkülöníteni. A gazdaságok kiépítése ekkor még korántsem fejeződött be, az ugodi rész az előző korszakhoz hasonlóan szorosan a pápai domíniumba kapcsolódott. A csákvári "Birák és Esküdtek" fentebbi, 1745. januári levele tiszttartónak nevezi Bittót (bizonyíthatóan először a kiindulásul szolgáló borító mellett 1740-ből van feljegyzés e titulusára). 1748 novemberében plenipotentiáriusi (teljhatalmú) felhatalmazást élvezett, majd a kitüntető bizalom e jelét a tisztségbeli emelkedés követte: 1750-től prefektus lett. Másrészt, a levonható második következtetést illetően, újabb adalékkal gyarapodtak a csaknem kizárólagosan jogi ismereteket szerzett, kisebb birtokú nemesek pályaválasztási lehetőségeire (birtokigazgatás, vármegyei és törvényszéki szerepvállalás, hivatalviselés a kormányszékeknél) irányuló kutatások. Bittó időnként engedélyt nyert arra, hogy saját birtokügyeiben egy-két hétre eltávozhasson a szolgálatból. Ugyancsak sárosfalvai részbirtoka volt a szempci tiszttartónak, Bittó József sógorának, Doboczky Ádámnak.²⁹

A prefektus feladata a tisztviselők (officiales) és alkalmazottak (oeconomici) s közvetítésükkel a szolgák (servitores) irányítása, a gazdaság, a gazdálkodás menetének az alárendeltek segítségével történő biztosítása. Közvetlen kapcsolatot tartott a birtok tulajdonosával, közvetítette az uradalom felé annak elgondolásait, akaratát.³⁰ Ugyanakkor tapasztalataival tanácsot is adott, javaslatot is tett egy-egy személyi vagy szorosabban gazdasági ügyben. A végső döntés joga mindig a tulajdonost illette, de egy Bittóéhoz hasonlóan hosszú szolgálat során kialakulhatott olyan kapcsolat a földesúr és a prefektus közt, hogy a döntési jogot részben az utóbbi is gyakorolhassa. Erre utal, hogy amikor apjuk halála után Esterházy Ferenc és Károly veszik át a jószágot, egy alkalmazott elbocsátása miatt 1756-ban ifjabb Esterházy Ferenc keményen megparancsolja Bittó Józsefnek: "ha ezt üdvözült Atyám (idejében) szokta is cselekedni, már én meg nem engedem Kegyelmed mindeneket csak propria authoritate akar cselekedni... Ennek utánna pedig legkissebb Tisztetis hirem, s engedelmem nélkül Kegyelmed le ne tégyen."³¹

A prefektus volt az uradalom képviselője a vármegye felé is,³² bár ebben nagy szerep jutott a szakigazgatási tisztviselők közé tartozó ügyésznek is. 1754-ig külön uradalmi fiskálisról nem tudunk. Esterházy Ferenc 1743-ban, Szempcen szerződtetett egy Sándorffi nevezetű fiskálist, de vizsgált uradalmainkat tekintve nincs adatunk működéséről. 1745-ben Bittó a rokonával,³³ Bittó Ferdinánd jurátussal küldött a csákváriaknak parancsot egy határpert érintő kérdésben. Fiát, Bittó Pált 1745-ben Rőth Sándor mellé adta jogot tanulni. Bittó József sógora, az említett Doboczky Ádám őt "testvér Nénémtül való Attyámfia"-ként említette, biztosítva Bittót, hogy Rőth mellett a fiú "Diaetán is experiálhat".³⁴ Bittó Pál egyébként már 1741-ben tevékenykedett az uradalomban: "szeptemberben Esterházy Ferenc ismételten Pozsonyba rendelte,"... mivel az irásoknak rendbe valo vitelére szükségem van...³⁵ 1748-ban Esterházy Ferenc processusainak (pereinek) folytatásáról is vele üzent Bittó Józsefnek, s utasítására Pálhoz "köl az dolgok folytatását rendelni."³⁶

A szakigazgatási tisztviselők közül fontosságát tekintve a következő helyen a "geometra" áll az uradalomban, bár itt a tatai domíniumhoz hasonló nagy vízrendezési munkálatokra nem került sor. A század derekán, az 1750-es évek elején Maynzeck Henrik mérnök készítette el a pápa-ugod-devecseri uradalmat számbavevő birtokkönyvek térképeit.³⁷ A két testvér, József és Ferenc közt annak idején megosztott gesztesi uradalom contravertált területeinek felmérésében, a telepítésekkel az extraneus földhasználattól eleső, a háborúk időszakát is átvészelt népes községek és az új telepesek határvitáinak elsimításában, az új sessiók kimérésében is bőven akadt feladata az uradalmi mérnöknek.

A tiszttartó (provisor) szerepköre igen összetett; magát a gazdálkodást irányító, legfőbb tisztviselő. A birtok közigazgatási tevékenységében is tevékenyen részt vesz, így a falusi bírák választásánál is. A nagybirtok jogszolgáltatását tekintve bizonyos értékhatárig általában ő ítélt a jobbágyok egymás közötti pereiben. Szóltunk már a devecseri uradalom 1739-ben említett tiszttartójáról (1740-ben Poór János töltötte be ezt a tisztet), s arról, hogy Ugod mezőgazdálkodása gyakorlatilag nem különült el a pápai domíniumétól, 1745. évi adatunk alapján egy személy töltötte be ezt a posztot. Legkésőbb Bittó József prefektusi rangra emelkedésével, 1750-től jelent csak meg a külön provisor az ugodi birtokon.

Nemcsak a termelés irányításával, hanem magával a mezőgazdasági termeléssel állottak szoros, közvetlen kapcsolatban a kasznárok, akik a tiszttartó alá rendelt ispántól átvették a szemesterményeket. 1741-ben Esterházy Ferenc is gabonakimutatást várt ispánjától: "Az Kasznár maga Extractussát meg nem küldötte, azért külgye meg hogy tudhassam, mennyi gabona legyen az Joszágban...".³⁸ Pápán forrásaink először 1740 szeptemberében említenek kasznárt.

Az ispánok már nem a tisztek, hanem az alkalmazottak körébe sorolhatók. Az allodiális gazdálkodás kiterjesztésével számuk növekedett. A béresek, robotosok, bérmunkások felügyelői, a különféle gazdasági munkák végrehajtásának ellenőrzői. Az Esterházy Ferenc kezére jutott gesztesi birtokrész ispánja (1740 novemberében Nagy János volt a csákvári ispán; 1753-ban a levelekben az új ispán Bittó József által készített instrukciójáról írnak) is a pápai provisorhoz tartozott, külön tiszttartóról ott nem tudunk. 1742-ben Doboczky László Szempcről ajánlott új ispánt: Kovács Mátét, Esterházy Ferencné korábbi csatlósát, aki "az után lett Szempczi Sáffár...", azaz az élelmezéssel, ellátással foglalkozó tisztviselő.³⁹

Lehet, hogy az ajánlottat pápai ispánnak szánták, hiszen ott csak 1743 decemberében említik forrásaink ezt a betöltött posztot.

Az ispán munkafelügyeleti tevékenységét segítették - egyéb, főként őrzési feladataik ellátása mellett - a hajdúk. A tatai uradalom közvetlen hatásának egyik első jeleként 1746 decemberében Esterházy Ferenc megküldte Bittó Józsefnek a tatai katonák és hajdúk rendjét, hogy Pápán is "vagy így, vagy még ennél is jobban, lehet talán föl állítani".⁴⁰ Tatán 14 katona és 36 hajdú szolgált tizedesük vezénylete alatt. Szolgálatuk háromirányú volt: a lovasok a komáromi postaállomástól levelet hordtak vagy vittek meghatározott helyre; őrséget adtak a vár kapujánál a hajdúk; s egy közülük állandóan a tiszttartó rendelkezésére állt. Fizetésük lovasoknak és gyalogoknak egyaránt minden második évben "hét fertály" posztó, ingyen tűzifa, egy kis rét használatukra. Ha az uradalom határain kívülre mentek, a lovasok napi 4 garast kaptak. (A levélrészletben nyilván csak fizetésük egy részét említették.)

A fentebb már érintett szakigazgatási tisztviselők körébe sorolható (a mezőgazdálkodással e jelentős bakonyi részeket birtokló uradalmak esetében mindenképp egyenrangú) az erdészet személyzetének legmagasabb rangú tisztje, az erdőmester. 1744-ben Csákváron Csóti Nagy János volt az erdőmester. 1746-ban újat fogadtak fel, s bár neki sem ismert teljes instrukciója, Esterházy Ferenc utasításából tudjuk, hogy az erdőket s az ott folyó favágást is felügyelte, utóbbit illetően a kivágásra szánt fákat maga Bittó József mutatta meg neki szolgálata kezdetekor. Ezeket az "erdő billeggel"⁴¹ megjegyezték, felírva, hogy hol és hány szál vágható ki. A devecseri tiszttartó alá tartozott a noszlopi erdőispán (első említése 1740. december). Pápán és Kúpon jáger szolgált (első írott adatunk 1752-ből, illetve 1753-ból származik). Megkülönböztettek emellett "fácános jágert" is, feltehetően a vadaspark őrét nevezve így, 1753-ban.

E korai időszakból a szőlőtermesztés, borgazdálkodás irányító központjából, Devecserből ott szolgáló pintérről van tudomásunk már 1748-ból.

A különböző uradalmi alkalmazotti rétegeket vizsgálva a számadásra kötelezetteket felügyelő, illetve az uradalom számvitelét intéző tisztviselőkről fontosságuk miatt is külön kell szólnunk. Természetesen az officiales körébe tartoznak, szerepük az árutermelés növekedésével együtt növekszik. Különösen így van ez az 1740/60-as évektől, az árendák visszaváltása, a falvakkal kötött conractusok censussal felváltott munkajáradéka, a majorsági gazdálkodás lassú kibontakozása időszakában. 1740-ben már Pápán és Devecserben is van számtartó, az előbbit minden esetben - például betegségekor - Bittó József helyettesítette. A rationista feladata - a készpénz- és természetbeni számadások vezetőjeként - az incassatio is: 1746-ban faluról-falura járva végezték, a restanciák lehető behajtására is törekedve. 1746-ban, Nagy István számtartó idejében már számtartóságot említenek Devecserben, sőt, Pápán már 1743-ban. Aligha jelentett ez azonban kifejlett hivatali működést: jobbára csak az írnok foglalkoztatását értették rajta. Exactorra, azaz a számadásokat ellenőrző számvevőre már 1741-ből, a számtartó említését követő évből van adatunk. Azonban még például 1744-ben is a szempci Doboczky László (Ádám provisor fia) censurázott: kérte a pápai számtartót és kasznárt azévi s előző évi számadásaik benyújtására. A számadástípusok közül negyedéves számadás (összesítés) említése, 1745-ből a marhák, a dominális és a kilencedből s tizedből származó bevételek összesítésének feljegyzése ismert. A negyedéves számadások elkészítése 1740-re nyúlik vissza, ahogy Esterházy Ferenc írta ekkor: "...hogy az Jobbágyok angerialiter kezdenek füzetni, igen akarom, iob is ez az mod, hogy sem vagy haidut, vagy lovakat heiaban kitartani, remenlem is ha bár csak egy Esztendeig igy Continualtatik, magok is iobban fogiak szeretni...". ⁴² S bár a gazdaság terjeszkedésével a hajdúk tekintetében, amint azt az előbb láttuk, változott a megítélése, de a késedelmes számadások mindvégig gondot okoztak. 1753-ban Bittó József egyenesen fizetésükből való levonással kellett megfenyegesse a negyedéves számadások elkészítésében ismételten késedelmeskedő tiszteket.

A pénztár felügyelője (cassae inspector) tisztséget a pápa-ugod-devecseri uradalmak nem állítottak fel külön a pénzügyi szervezetben. Azonban már 1743-ban pápai és devecseri kassza is létezett. A számtartó kezelése alatt állottak, s állapotukról negyedéves számadásoknak kellett volna rendszeresen készülniük.

Sajnos, nemcsak az alapvetően fontos számadásokból nem maradt ránk e korszakból példány; nem ismerjük az uradalom személyzetének fizetését sem. A hajdúk és katonák tatai bérezésének ismertetett része eligazító lehet az itteniekére nézve is. 1749-ben, az akkor szegődtetett mérnök fizetése 300 Ft, 12 akó bor, szállás és bútor volt. Practicánsa ugyancsak egy évre kimutatott bére 30 Ft és egy öltözet ruha lett. A magasabb rangú tisztviselők szolgálatait sok esetben inscriptióval is jutalmazták, házra, földre, esetleg részbirtokra kiterjedően. Pápán az inscriptionalisták közt találjuk az uradalom telekkönyvében a következőket: Bittó József provisor (1742), Bittó Ferdinánd ugyancsak provisorként említve (1755), Nagy István pápai számvevő (1752), Balogh Ferenc régens (1748-tól 1764-ig, örököseitől a ház visszakerült az uradalomhoz).⁴³

A fentiekben már említett, közös birtoklású semptei uradalomban az ifjabb Esterházy Ferenc idejében Doboczky Ádám és fia, László állottak a gazdaság élén tiszttartóként, bizonyíthatóan már az 1740-es évektől. "Öreg Doboczky Ádám" 1750-ben prefektus lett. A többi uradalmi tisztségviselő közül forrásaink 1744-ben a vízközi ispánt, egyben az uradalom számtartóját, 1749-ben Csiba Ferenc kasznárt, 1754-ben a gönyüi depositorium gondviselőjét, Tóth Istvánt említik. A lovak tartásának sokáig központi helyeként szereplő uradalomban (Játó, Tallós) 1740-ben lovászmestert alkalmaztak. A majorban folyó munkára utal az 1750. évi, béres-ökröket kimutató adatunk: Játón és Tallóson 6, Sempcen 12 ökör volt szekerekkel. A szokásos heti munkabeszámolót, illetve munkakiadást Doboczky Ádám örökítette meg 1744-ben írt levelében. Eszerint vasárnap Tallóson, a mise előtt, számot vetett az egész heti gazdálkodással, "...az egész hétre pedig a Dispositiokat meg tettem, mi tevők légyenek az Ispányok, és Jobbágyok..."⁴⁴

A birtokszervezet mellett még inkább töredékes képet tudunk csak rajzolni az uradalom gazdálkodásáról e korból. Hiányzó számadásainkat azonban egy kivételes épségben fennmaradt anyag legalább a birtok jobbágytelkeinek számát megadva ha nem is pótolja, de a benépesítést, s így következésképp a várható szolgáltatásait tekintve némi viszonyítási alapot ad. Pápa oppidum és a pápai uradalom felméréséről van szó, amit Esterházy Ferenc 1735-ben rendelt el. A hat kötetből ⁴⁵ az első három Pápa oppidumot és tartozékait,⁴⁶ a továbbiak a pápai uradalom possessióit és praediumait mutatják be. Az uradalom részeként szerepel Ugod mezőváros tartozékaival, valamint Esterházy Ferenc gesztesi részbirtoka a központ Csákvár oppidummal. A bemutató 3 összesítő térkép e birtokokat is "Domínium Pápa" néven jegyzi. A possessiók és praediumok területét külön-külön kéziratos térképek is ábrázolják, a telkek és szántóföldek, rétek, szőlők, vizek, malmok, téglaégetők, kő- és agyagbányák, erdők, utak elhelyezkedése mellett földrajzi nevek tömegét őrizve meg.⁴⁷ A IV. kötet bevezetőjében rögzíti, hogy a felvételek során egy egész telek tartozékait az uradalomban a következő módon állapították meg: először is 3 részre osztották minden település területét, s az egyenlő részek közül kettőben sessiókat mérve ki a harmadikat további szükségletekre tartották fent. Egy telekhez 60 pozsonyi mérős szántóföld, 12 kaszás rét, valamint a belsőség (házhely és kert) tartozott. Egy pozsonyi mérő vetésre 528, egy kaszás rétre 1584 ölet, a házra és kertre 14 öl széles, 71 öl 2 láb hosszú (996,8 öl) telket számítottak. Összesen tehát 51.688 öl volt egy egész telek, ami 39,76-46,98 (1100 vagy 1300 öles) holdnak felel meg.⁴⁸ Kimondták azt is, hogy ha valamely praediumot a későbbiekben megszállítanak, azt is így kell felosztani. Eszerint tehát a pápai uradalom helységei a következők voltak:

Az 1841 kimért egész telek területe fenti számításunk értelmében 86.490-73.198 holdat tett ki, a bizonyíthatóan megszállítottaké 40.825-34.551 hold körülire becsülhető.⁴⁹ A bejegyzés szerint minden településen elegendő legelő és fa állt a jobbágyok rendelkezésére. Némely falvaknál a "hospesek" nevét is feljegyezték, de a kézműves mesterséget űzők közül az egész uradalomban csak két molnárt (molitor, Ugodonés Nagy-Gannán), egy péket (pistor, Szűcsött), két ácsot (faber lignarius, Szűcsött és Fenyőfőn), egy kovácsot (faber, Ugodon) és egy kosárkötőt (vietor, Szűcsött) tüntettek fel foglalkozásukkal.

Bár a számadáskönyv szolgáltatásokra vonatkozó rovatait nem töltötték ki, e korban, amikor a jövedelmek csaknem kizárólagos forrását jelentő, úrbéri szolgáltatásokkal terhelhető jobbágytelkek megszállítása folyik, természetes módon ésszerű terhelésre törekedtek: "... mert méltó és szükséges is, hogy az Domínium azon legyen, hogy az Szegénység meg tartassék, és a' miben lehet, subleuáltassék...".⁵⁰ A telepítések során (Ságpuszta 1741., Kis-Ganna 1752., Szentiván 1744., Szűcs 1736., Béb 1741., Fenyőfő 1737., Nagy-Ganna 1748., Hidegkút 1751., Nyögér 1752.) érkeztek német jobbágyok is Esterházy Ferenc birtokaira. 1749-ben azt jelezte Pozsonyból Bittónak, hogy a "Felső országokbúl vizen tegnap feles Familiák" érkeztek, akik a pápai uradalomba szándékoznak indulni. Helyüket Bittó jelölje ki, szántóföldet, vetésre őszi gabonát és a letelepedésre helyet adva nekik.⁵¹ A telepítések természetes módon vezettek konfliktusokhoz a pusztává vált falvak addigi földhasználói, a háborús viszontagságokat is átvészelt nagyobb lélekszámú települések és az új jövevények közt. 1741-ben például Ugod tiltakozott Kopcsány praedium megszállítása miatt: "... de hogy az Ugodiaknak el vételeért Eszek kezd veszni, egy kevéssé sainálom..., aszt nem kivánhattyák hogy Jobbagyokat ne szaporécsak..."⁵²

Az 1740-es évek új contractusait a pénzen megváltott szolgáltatások jellemzik, a dolgok másik oldala pedig az, hogy a censust javarészt az uradalomnak végzett munkával tudták megkeresni a jobbágyok. Ilyen korai szerződés egészében szintén nem ismert. 1740 júliusában a fenyőfőiekről csak annyit jegyeztek fel, hogy a szűcsiekhez hasonló szabadságot kaptak. 1744-ben Csákvár új szerződése a régivel ellentétben nem 12, hanem csak 10 évre szólt, az 500 Ft census helyett hatszázat kért. A mezőváros lakói emellett Esterházy pesti útjai alkalmával neki zabot, szénát voltak kötelesek adni lovai ellátására. A szerződések milyensége a majorsági gazdálkodás kiépülésével függött össze. 1740-ben még csak készült a "svájceráj" Pápán, s csak 1743-ban építették a tallósihoz hasonló módon az istállózó állattartás fokozatos fejlődésére utaló pajtát. A bevételek közt egyre nagyobb részt adott a Bakonyból kitermelt fa eladása, az értékesítésnél azonban nagy gond volt a szállítás. Gönyün már igen korán találkozunk a "Fatartó Ház" említésével, s Győrött is lerakat létesítésére törekedtek. Az ország úthálózatát tekintve érthető módon a közeli Duna kínálkozott szállításra az uradalomnak. 1749-ben hajót is vásároltak: "Az Hajó a' végre Szereztetett, hogy, miglen az üdő engedi, folyvást, és Szüntelen csak járjon az Transportumokkal... azért nemcsak fát... csak szolgáltasson kegyelmed rajta." Egy úton a hajó mintegy hatvan öl fa szállítására volt képes, Bittó feljegyzése szerint egy ölet 29,27 mázsával számítottak.⁵³ Az erdőgazdálkodásra is utal Esterházy Ferenc azon utasítása, hogy eladásra főként bükköt vágjanak, kétszáz lépésnyire magnak valókat hagyva. Az épületre való fákat és az erdei gyümölcsfákat kivágni tilos volt. Fenyőfát egyébként Árvából vásároltak a domíniumok szükségletére. Az Árva vize partján szárították, s a víz áradásakor Komáromig le tudták úsztatni.

Az 1740-es években, a tatai és az Esterházy József kezén lévő gesztesi részjószág mintájára, bár szerényebb méretekben, de a pápa-ugodi birtokon is megkezdték a halgazdálkodás kiépítését. A halat kereskedőknek adták el, s 1741 elején, nyilván a közeledő böjt miatt jó áron a kereskedőknek eladott mennyiség bevétele -... ösztönt ad, még töbnek meg csináltatására.⁵⁴ 1745-ben a sági malom előtti tavat hozták rendbe, s a földesúr utasítása szerint "helyessén-való csináltatását költséggel is méltó pótolni, és előmozdítani." Halivadékot - főként pontyot - több alkalommal is Tatáról hoztak.

Idősebb gróf Esterházy Ferenc halála után, a fentebb ismertetett módon, 1755-ben fiai birtokosztályt tettek. A pápa-ugodi uradalmakban Ferenc és Károly több esetben is közösen intézkedtek, de a tényleges irányítást Esterházy Ferenc végezte. Károly öccse a devecseri birtokot vonta felügyelet alá. Gróf Esterházy Ferenc, akinek nevéhez az első állami árvaház és az első kamerális iskola felállítása fűződik,⁵⁵ Birtokain szorosabb ellenőrzés alá vonta prefektusát. A már korábban idézett, Bittóhoz írt megrovása mellett ezt az instrukciók szorosabb betartására adott parancsolata is tükrözi. Meghagyta Bittó Józsefnek, hogy "A' Tiszteket mind hivassabé magához kegyelmed, és az üdvözült Uram Atyámtúl kiadott Instructiót előttek olvastassa el, serió meg-intvén őket, hogy a' hoz magokat mindenekben punctualiter alkalmaztassák."⁵⁶ Az 1755-ben már a levelek tanúsága szerint az uradalom szolgálatában álló uradalmi fiskális, Delli István mellé másik ügyészt is szerződtettek Bittó István személyében, hogy "... folytassa az Uraság törvényes dolgait...".⁵⁷ Bittó István a pápai uradalom fiskálisa lett, de ha a devecseri domíniumban szükség volt rá, ott is meg kellett jelennie Esterházy Károly szolgálatára. Esterházy Károly megtartotta Delli Istvánt, neki azonban a már megkezdett ügyekben a pápai uradalmat kellett képviselnie. Sőt, az egyik perben, amelyben Esterházy Ferenc megítélése szerint Bittó József prefektus nem volt kellőképp járatos, neki is Dellinek kellett engedelmeskednie. A számtartóság fejlesztésére is gondja volt az új tulajdonosnak: 1756-ban elrendelte, hogy a jövedelmek és restanciák beszedésére egy évre próbaképp a számtartó mellé rendeljenek "egy irástudó és nyelves hajdút",⁵⁸ aki közvetlenül a számtartótól függjön.

E korban kezdődik az eddig közvetett úton ugyan már kimutatható, tatai domíniumból jövő hatások felerősödése, elsősorban Balogh Ferenc régens személyén keresztül. Balogh idősebb gróf Esterházy József halála után az ifjabb Esterházy Józsefre szállott birtokok élén is megmaradt, s annak unokatestvéreivel tett zálogszerződése nyomán gróf Esterházy Ferenc fiaival is szorosabb kapcsolatba került. Így 1754-ben, a tárnokmester halála után Doboczky Ádám arról panaszkodott Bittó Józsefnek, hogy "Itt ollyan nagy Confusio van ám, hogy a Nép fogadgyais nem is szavamat, mert hogy Balogh Ferencz Uram már Regense a mi Uraink Jószáginakis. Azt ugyan jól tudom, hogy bizonyos Causában a' ki mind a' Két Méltóságos Urasságot illeti, plenipotentiariussává tette még éltében eő Excellentiája...".⁵⁹ Nincs azonban az elkövetkező néhány évben adatunk arra, hogy Bittó Józsefet ekkor prefektusként közvetlenül alárendelték volna Balogh régensnek. A "pápa-ugodinak" vagy csupán "pápainak" titulált prefektus tisztségében változás a birtok Esterházy Károly egyedüli fennhatósága alá kerülésével következett be.

Bár Esterházy Károly tevékenységével több szerző foglalkozott már a 18. század művelődéstörténetét és egyházpolitikáját kutatva,⁶⁰ életútját feldolgozó monográfiával a mai napig nem rendelkezünk. Sem a terjedelmi kötöttségek, sem az eddigi kutatások nem teszik lehetővé, hogy behatóbb elemzést kíséreljünk meg. Dolgozatunk céljából eredően itt csak uradalmai irányításában követett elveivel kívánunk foglalkozni.⁶¹

Láttuk, hogy apja halálát követően Esterházy Károly a devecseri jószágot bírta, de forrásaink erre nézve igen csekélyek. A pápa-ugodi részben Károly és Ferenc sok esetben közösen döntöttek gazdasági ügyekben.⁶² Ifjabb Esterházy József halála után, az ismertetett 1762. évi, tatai családi döntést követően a három, immár egybekapcsolódó pápa-ugod-devecseri uradalmat Esterházy Károly vette kezelésbe, bár a jövedelemből a család más tagjai is évente rendszeresen fizetett összeggel részesedtek. Ezt megelőzően azonban már az ifjabb Esterházy Józseffel 1759-ben kötött zálogszerződést követően történtek változások az uradalmakban: ez évben már Thanhoffer József a pápai prefektus (Bittó József elhunyt). 1761-ben, Esterházy Ferenc tárnokmester birtoklása idejétől eltérően (viszont az 1762. évi szerződéssel megegyező módon) a gesztesi domínium egykor őt illető része birtoklásban-irányításban elvált a pápa-ugodi uradalmaktól: a korabeli feljegyzés szerint e javak többé már nem a pápai uradalomhoz tartoznak, hanem Tatához.⁶³ Mindenekelőtt azonban Balogh Ferencnek az uradalmak élére állítása nagy jelentőségű lépés a gazdálkodás fejlesztése szempontjából. (Az Esterházy Károly működését, főként építtető tevékenységét vizsgáló szerzők általában Balogh Ferenc nevét is említik, elsősorban azzal kapcsolatban, hogy Fellner Jakabot ő ajánlotta a püspök figyelmébe.) 1762-ben Esterházy Károly a Pápa-Ugod-Devecser domíniumok élére régensévé nevezte ki a korban nagy tekintélynek örvendő tatai prefektust, akinek már idősebb Esterházy József is plenipotentiáriusi megbízást adott uradalmai irányításában, s akit szolgálatai jutalmául a királyi tanácsosi cím elnyeréséhez is hozzásegítettek.⁶⁴ Bár közeli halála (1765) megakadályozta gazdasági intézkedései teljes kibontakozását, de a gazdálkodás fellendítése szempontjából ez a három év is alapvető.

Esterházy Károly már korábban is közelről ismerte Balogh Ferenc tatai gazdálkodását,⁶⁵ s most teljes bizalommal várta pápai intézkedéseit: "sem inditóm, sem segétőm... [eddig nem volt]. Már most ezek nélkül nem szűkölködöm egyben meg találom mind az kettőt."⁶⁶ Már 1762-ben, Tatán átadott Baloghnak bizonyos "punctumokat", melyeket ő maga állított össze uradalmairól a jobb áttekinthetőség, megismerhetőség végett. Balogh Ferenc a maga szokásos módján, személyes bejárással, aprólékos megfigyeléssel látott neki vállalt feladata teljesítésének: "Kérdések tételeiben, hallásban, nézésben, és elmélkedésben még most is töltöm az időt, világosodik mindazonáltal már elmém, és kezdek ideákat tenni mellyek mindazonáltal még éretlenek."⁶⁷

A korszak egészéhez hasonló módon, a tapasztalatra alapozott gazdálkodás tárul fel Balogh Ferenc működésében. Ám éppen a 18. század derekától meginduló változások hatására, amelyek az intenzív művelés elemeinek meghonosodását eredményezték, az új termelési technológia megvalósításának feltételévé vált a gazdasági ismeretek színvonalának emelése. A termelés átalakulásának ez a korszaka egyben az agrároktatás és agrárszakirodalom megszületésének időszaka is, az addig csupán tapasztalatra alapozott gazdálkodás fokozatosan az elméleti megközelítés felé fordult. E sajátos, átmeneti korban a század végére - Európában elsőként - meginduló felsőfokú agrárszakoktatás, uradalmi szakemberképzés megelőző formájának, ám ugyanakkor a régi módszer, a közvetlen megfigyelésből nyert ismeretek általi felkészülés felhasználásának is felfogható a tatai uradalom különféle gazdasági hivatalaiban, az egyes tisztviselők mellett Balogh Ferenc felügyelete alatt gyakorló, gazdasági pályára készülő fiatalok jelenléte. 1763-ban Esterházy Károly számtartót kért egri püspöki jószágába, s Balogh a pápai uradalom egyik birkásának fiát, aki már 3 éve practicáns volt Vadányi számtartónál, javasolta "tanitványai közül".⁶⁸ Esterházy püspök szerette volna, ha Balogh Ferenc az egri uradalom vezetését is elvállalja, de ez nemcsak a távolság, hanem Balogh - talán túlságosan is sok - egyéb megbízatása miatt sem volt lehetséges. Felajánlotta viszont, hogy szívesen betanít valakit. Így érkezett meg 1763 tavaszán Esterházy Károly Ulrich nevű klerikus (?) választottja Tatára. "Valami tsak eszemben jutott mindeneket meg mondottam néki, magammal minden felé el hordoztam, és valami Szemünkben tünt meg magyaráztam" - tudósította a földesurat Balogh.⁶⁹ Példája nyomán - Ulrich végül is számtartó lett a püspöki birtokon - Esterházy az egri kasznárt, kulcsárt és "bauschreibert" (akinek azonban nemcsak az építkezésekkel kapcsolatos írásbeli teendők, de egyéb gazdasági nyilvántartások vezetése is feladata volt) is szerette volna Balogh keze alá adni. Úgy találta ugyanis, hogy ottani jószágán "...nagyok itt az erdők, nagy az mező mind nagy a pusztaság is nagy a rendetlenség is nagy, a restség, tunyaság is nagy..."⁷⁰ ahogyan 1762-ben, székhelye elfoglalása után írta. Balogh gazdasági nézeteinek hatása a dunántúli területek - az esztergomi érsekség birtoka éppen Esterházy Imre javadalmassága után,⁷¹ az ifjabb fraknói grófi ág egész dunántúli területe: Tata, Gesztes, Szered,⁷² Sempte, Pápa-Ugod-Devecser - mellől a tiszántúli részekre is kisugárzott. Talán további kutatások során bukkannak elő még adatok a nála gyakorló, későbbi gazdatisztek elhelyezkedéséről is.

Amíg Esterházy Ferencnek a kezére jutott birtokokból az 1760-as évek elején - a tetemes összeget kitevő javítások, építkezések költségein és a restanciákon felül - mintegy hatvanezer forint éves jövedelme volt, Esterházy Károlynak Pápa-Ugod-Devecserről alig a negyede. Balogh tervei szerint, intézkedései nyomán úgy számított, hogy évi 14.000 forintot tud majd a püspöknek küldeni a gazdaságban szükséges összegek fedezésén felül, s a püspök - ha még a váci és egri kamatok fizetését is előteremti a régens - megfelelőnek találta ezt az összeget.

Balogh a gazdasági javítások során először is a tiszteket vette szoros ellenőrzés alá, hiszen véleménye szerint velük s nem a jobbágyokkal volt a baj az Esterházy Károly szavaival élve "Csáky Szalmája" uradalomban. A deputátumok és fizetések megállapítását is Baloghra bízta, akinek 700 forintot fizetett évente. Az exactor 400, az immár két uradalmi fiskális és a levéltáros 200-200 forintot kaptak készpénzül. Kiválasztásuknál olyan személyek jöhettek szóba - amellett, hogy az egri püspök jószágán katolikusnak kellett lenniük -, akik javaikkal is felelősséget tudtak vállalni a rájuk bízottakért, az esetleges hiányokért, károkozásokért. Bittó Sándor levéltárosnak például "pénze és jószága" is volt, az új pápai prefektus a Fejér vármegyei Barok községben volt birtokos.

Balogh Ferenc mindenekelőtt a még mindig nem kellőképp kiaknázott erdei lehetőségeket vette számba, az uradalmak és a jobbágyok "jobb előmenetelét" (fuvarpénz, vágás utóbbiaknál) az ölfára alapozva. 1762 októberében már arról számolhatott be, hogy 5 jágert küldött a pápai jószágba, "oberjágernek" a tatai erdőmester öccsét.⁷³ Az erdőgazdálkodás központja a Bakonyban Ugodon alakult ki, itt volt a főerdész székhelye. Közvetlenül a prefektustól függött, neki tett jelentést. Mellette egy forster (kerülő) dolgozott. Fenyőfőn volt a "revier jáger", a kerületért felelős erdész állomáshelye, ugyancsak egy beosztott kerülővel. További erdész volt Teszéren, Gyömörőn, Nyárádon és a bakonybéli határokban. Mellettük beosztott "forsterek" dolgoztak Szentivány, Mórichida, Kúp állomáshellyel, a bakonybéli részen további kettő, s a szentgáli határokban hasonlóképp. Devecserben ugyancsak alkalmaztak erdészt. Az erdészeti személyzet lakhelyét a prefektus építtette fel, "jó paraszt forma házkép" készült lakásokból. A tervek szerint Pápára, a földesúr használatára beszolgáltatott 2000 öl fa mellett Győrbe 4000, Pápára további 2000 ölet akartak egybegyűjteni eladásra. A faeladás, a tervezett bevételek miatt Balogh régens a jobbágyokat és a "faragó embereket", a bakonyi falvak kézműveseit kitiltotta az erdőkből. Rendelést tett mészégetésre- és eladásra, téglakemencék építésére. Meghagyta, hogy a kasszában mindig legyen legalább hatezer forint favágásra és borvásárlásra félretéve.

A másik jelentős bevételt ígérő terület a kocsmák, sör- és pálinkaházak visszavétele volt; az addig nagyrészt árendába adott haszonvételt az uradalom igyekezett maga kezelni ezentúl. Balogh Ferenc pincéket, kocsmákat építtetett, s vasabroncsos hordókat rendelt, legalább hatezer akóra valót.⁷⁴

Fejlesztette Balogh a jövedelmeket kezelő számtartóságot is, ahová felfogása szerint nemcsak a készpénz, de "mind leg kissebb materiálé is influál."⁷⁵ Negyedéves összesítéseket kért a kiadásokról és bevételekről, szorgalmazta az incassátiót. Az árendás helységek (például Pápa, Devecser) restanciája volt a legnagyobb - ezeket a contractus felmondásával fenyegette meg, ami a robot visszaállítását jelentette volna. Ő egyébként a jobbágyfalvakkal a tatai és gesztesi domíniumokban -... urbáriumot in forma legis soha sem [tett], hanem árendális alkuk által a Kötelessigeket is inducáltam, és ezen Systemában vagyok már 20 esztendőtül fogvást.⁷⁶ Javasolta, hogy - a bevételek harmadik nagy forrását jelentő eladható gabona mennyiségének növelésére - a kilencedet és tizedet szemben kérje Esterházy Károly. Az előbbi két uradalomban egy jobbágy az elvetett mérők mindegyike után fél-fél forintot, a kilenced és tized együttes összege helyett a mérőszámnak megfelelő fél pozsonyi mérő szemet szolgáltatott a szerződéshez kapcsolt egyéb munkákon kívül. Ez utóbbiak egy, a tataihoz hasonlóan sokat építtető uradalomban ugyancsak "nevezetesek" voltak.

Addig a pápa-ugod-devecseri uradalmat lehetetlen volt felmérni, a jószágot rendbehozni és a tartozásokat kiegyenlíteni, amíg meg nem határozták egy sessio mértékét, tartozékait. Bár - írta Balogh Esterházy Károly részleteket kérdező levelére - "Az egy Sessiónak Constitutiumáról nincsen törvényünk. Ad usum, et Consvetudinem vicinorum Dominiorum, et Dominorum terrestrium relegál bennünket a törvény. Bihar vármegyei Urbarium Nagy világosságot adhat abban Signanter quoad Seminaturam, falcaturam, et intravillanum fundos; ahoz mértékelve lenni láttatik a Palatinusnak mezőkomáromi Urbáriuma is... A Censusról, és Culinárékrúl többet és világosabban Szól hazánk törvénye...".⁷⁷ Elküldte az egri domínium számára a tatai uradalom contractus-típusait: külön az örökös jobbágyok, a tisztán "jövevényekkel" betelepültek, az örökös jobbágyok mellé települt hospesek (németek és szlovákok) falvai s végül a szűk határú irtásfalvak számára készítetteket.

Igen értékesnek tartotta - ismét csak tatai tapasztalatait hasznosítva - Balogh Ferenc Igal pusztát. Ez a Tapolca 827 öl hosszan, 28 schuch eséssel rajta átfolyó vizével szerinte többet ér, mint másik három puszta együtt. Csapómalmokat lehet ide telepíteni, s tanácsolta a papírmalom visszavételét.⁷⁸ Ez utóbbin szerinte a győri posztómérők kapni fognak, de Pápán is jók lennének ilyen mesterek, így a haszon az uradalomé lenne végső soron. Balogh folytatta a halgazdálkodás kiépítését is, amit az előző tulajdonosok alatt épp az ő tanácsai alapján kezdtek meg. Devecserben és a pápai uradalomban is "ki nyomozták" a prefektussal a régi tavak helyét. A devecseri jószágból Sopronon át Grazba és Bécsbe tervezték a halak eladását. A pápai tó lecsapolását, egy-két nyáron szabadon hagyását javasolta, mert elbozótosodott, s halnevelésre így nem volt alkalmas. A lecsapoláskor arra kell ügyelni, hogy az a compossessorok hasznát és malmait s a földesúr malmát ne érintse.

Balogh Ferenc régens gazdasági tevékenységében a kor tükröződik: személyes jelenléte, tapasztalatra alapozott gazdálkodása mellett a gazdasági adminisztrációt és a termelés fortélyait tanuló-tanulmányozó gyakornokok, főként a hagyományos, fa-bor-gabona eladására épített, e bevételi forrásokat erősítő gazdálkodás, de a piaci lehetőségek jobb kihasználására saját kezelésbe vett haszonbérletek, s végül olyan intenzív, nagy ráfordítást kívánó ágazat fejlesztése jellemző rá, mint a mesterséges tavi halgazdálkodás.⁷⁹

Az intenzív gazdálkodás felé vezető igazi fordulat, az istállózó állattartás, s vele a vetett takarmányok, a vetésforgók megjelenése ezekben az uradalmakban még váratott magára. (A tatai uradalom előbbre járt az istállózó szarvasmarhatartás kialakításában.) A nagy, benépesítetlen területek, a rengeteg erdők, a gabona eladhatósága a vízi szállítás révén elérhető közelségű nagyvárosokban és katonai élelemtárakban mindezt ekkor még nem tették sürgetővé. A pápai és devecseri nem sokkal azelőtt építeni kezdett "svájcerájokat" így granáriummá fordították 1763-ban.⁸⁰

Balogh Ferenc 1765 februárjában meghalt. Esterházy Károly pápai prefektusa, Tóth István vezette tovább az uradalmakat: "... ajánlom Kegyelmednek Pápai, Devetseri és Ugodi joszágimat, hogy Szokot hivségével és Szorgalmatosságával azokat kormányozza...".⁸¹ Mellette 1763-tól ott szolgált már Kiss Ferenc fiskális, "tanúlt, törvényes Ember",⁸² akit még Balogh Ferenc vett fel. Ő az úrbérrendezés utáni korszak jószágkormányzója lett.

Balogh Ferenc halála veszteség volt az uradalomnak. Esterházy Károly már márciusban azt latolgatta, hogy amíg Balogh idejében a számtartó 8-15 naponta megküldte neki a kassza állapotáról szóló jelentését, a prefektus láttamozásával vagy távollétében "in absentia Praefecti" rávezetéssel,⁸³ addig most folytatható-e ez a gyakorlat? A kasznárok és kulcsárok Balogh régensi évei alatt a prefektusnak tettek csak jelentést, szóban vagy írásban, s amit arra valónak ítélt, a prefektus azt jelentette tovább Baloghnak. Most a püspök elrendelte, hogy a számtartó a heti-kétheti extractust a prefektusnak adja, ő csak havonta kért kimutatást. A kasznár, a kulcsár jelentésének módja az előző maradjon, a prefektus Balogh helyett neki jelentsen. A döntés jogát ettől kezdve a lehető legkisebb gazdasági dologban is szigorúan magának tartotta fenn. Az uradalmi alattvalók azonban kétségkívül megkönnyebbültek a régens ellenőrzése alól szabadulva. Az ugodiak abban bíztak, hogy most megint használhatják az erdőt: "... minnyájan ujra kezdik a rugdalózást Regens Urnak halála üdejétül fogvást kivált az erdőbéli circumstantiákban... beszellik közönségessen hogy meg halt a Regens, ugy lesz minden mint az elöt volt...".⁸⁴ Az erdőkben folytatódott a makkos területek bérbeadása, 1764-ben a pápai domíniumhoz tartozó részeken és a devecseri uradalomban összesen 13.780 makkos sertés volt bérben. A rác kereskedők is nagy területeket béreltek az uradalomtól. Több, mint kétszáz hízót a pápai uradalom tartott az erdőn belső szükségleteire, így például az úriszék üléseire s a földesúrnak: a tartós élelmiszerek közt, a szalonna mellett "füstös húst", azaz felfüstölt húst is említenek.⁸⁵

Ekkor kezdődött meg a devecseri allódium fejlesztése. Esterházy Károly azt kérte Kiss Ferenc fiskálistól, hogy "Concertálja Kegyelmed az Prefectussal minémü oeconomiát lehet most vagy jövendőben a Devetseri joszágban inditani, hogy az jobbágyok kötelességét lehessen ahoz 'Szabni."⁸⁶ Még 1765-ben Egerből 28 jármos ökröt hajtottak az uradalmakba, s ennek következtében több béresre volt szükségük. A prefektus Pápán két-két ökörrel 4 szekeret kívánt tartani, Devecserben is és nyári szántásban is 5-5 ekét kívánt kiállítani. 1766-ban már majorsági árpával remélték elláthatni a sörházat, s ebből a teszéri vetésen kívül, a devecserivel együtt mintegy háromezer mérő termést vártak.

Az állattartásban a ménes tulajdonképpeni felállítása volt jelentős, hiszen ezt megelőzően, az előző tulajdonosok alatt a méncsikókat a semptei jószágba, Tallósra, Szempcre küldték. A ménest, amelyet 1766-ban Esterházy Károly a Bánátban vett, a Dunán a pesti repülőhídon vitték át, Budán a Tabánon hajtva végig. A kancák és csikók októberben értek Pápára, s mivel az állatok nevelésük alatt "magyar módon télen nyáron kint lakván" tartattak, itt is így tervezték, s csak kemény időben hajtották őket aklokba és fészer alá, a csikókat istállóba az akol kerítésén belül. A csikók a jobb minőségű szénát kapták és "néha néha abrak"-ot.⁸⁷ A mén beszerzése nehéz feladatnak bizonyult: azt latolgatták, hogy ha Bécsből hozatnak, az nem bírja ezt a rideg tartást, az itthon vásárolhatók pedig gyengék. Végül is a kismartoni herceg Esterházy-birtok ozorai és Batthyány Károly herceg siklósi ménesét találták megfelelőnek. A prefektus szerint 2 fekete (nem gesztenye színű barna), 1 világos pej és 1 almásszürke mén kellene, a tenyésztésbe fogható kancák színe miatt. A szürke kancák inkább "daru" s nem "seregély" szürkék voltak, ez a szín két éves koruk után változik, így itt a fekete és almásszürke mén lesz jó, a világos pej pedig a "mogyoró" pej szín anyaállatok mellé.⁸⁸ A méneshez - a már addig is az uradalomban szolgált csikósokon kívül - ménesmestert is szeretett volna Esterházy Károly felfogadni, főleg, ha "német, cseh vagy tót" embert kaphatnának. Lakást az uradalom ad majd neki, s mellé az állatok gyógyításában jártas segítőt is adnának. A "magyaros" tartáshoz a püspök szerint "közönséges de tudós" emberre volt szükség.

Tóth István prefektus feljegyzésében maradt meg Esterházy Károly Balaton melléki szőlőinek, járandóságának pontos számbavétele 1766-ból.⁸⁹ Eszerint hegyvám járt neki Szentbékála, Ecsér, Kisörs, Lábdi, Badacsony régi szőlőiből, minden 6 vedres szőlő után (1 hold szőlőt tartottak ekkorának, másfél akó járt utána). Az új szőlőkből nyolcadot kapott (Kisörs, Lábd, Badacsony). Kisapátin, a Zsindelyes nevű szőlőből és Istvándon minden 10 akóból másfél akó volt Esterházy Károlyé, aki a veszprémi püspöknek járó tizedet is bírta a régebbi szőlőkben. Szentbékálán, Ecséren, Kisörsön, Lábdon, Badacsonyban, Kisapátin és Istvándon minden vedres szőlőtől járt neki 6 1/3 pénz, egy cipó vagy helyette további 1 pénz. A cipó rozsból vagy kukoricából készült, "akora mintegy Semle". Ha természetben fizették, a cselédeké, hajdúké, katonáké volt, ha pénzben adták meg, a földesúré. A szőlősgazdák szabadon dönthettek a fizetési módról. Ez utóbbi szőlőkben járt még a püspöknek 12 dénáron megváltható munkája egy szedőnek szüretkor, kappan helyett 20 dénár (akár hegyvámos, akár nyolcados volt is a szőlő, de Istvándon és Kisapátin csak a "vidékiek", azaz a külső birtokosok fizették). Kisörsön legeltetés címén 10 dénárt fizettek neki a gazdák, Arácson és Füreden 1 holdtól hegyjog címén 18 pénzt, 1 pint (3 itce) mustot (1 veszprémi akót 90 itcével számoltak) vagy helyette 40 dénár kappanpénzt fizettek. Esterházy Károly jobbágyai közül az arácsiak, fürediek, szentbékálaiak, kisapátiak és istvándiak bírtak saját határukban szőlőt, máshol külső birtokosoké volt az Esterházy Károlynak szolgáltató szőlő. (A kisapáti hegyen a káptalanfaiaknak volt még szőlejük jobbágyai közül.) A szolgáltatások rendjét 1730-ban szabályozták a devecseri úriszéken: "... ezen adóknak régen tetszett kezdődni...".

Az úrbérrendezést közvetlenül megelőző években egyre inkább érezhető volt a változás előtti nyugtalanság az uradalmi alattvalók körében. 1765. júliusában Kiss Ferenc fiskális tudósította földesurát a Vas vármegyei Batthyány-birtokok jobbágyainak felzendüléséről a "Robot és adózás ellen".⁹⁰ Az egész vármegye nyugtalan volt, ezért a szeptemberi vármegyegyűlésig elrendelték, hogy addigra az urbáriummal nem rendelkező s contractust sem bíró helységeknek úriszéken urbáriumot adjanak, majd azokat a vármegyénél referálják. Esterházy Károly a halogatást választotta, igyekezett elodázni ennek megtételét. 1765 augusztusában már a káptalanfaiak és istvándiak is "felzendültek", egy héten egy napnál többet robotolni nem akartak. A következő évben, nyár derekán a mórichidaiak tartottak gyűlést, ahol elhatározták, hogy az addigiakat tovább nem szolgáltatják, és ezt az ispánnal meg is üzenték a prefektusnak. Önnön merészségüktől megijedve ezt hamarosan maguktól vissza is vonták. A pápaiak már 1766 tavaszán megtagadták a robotot, holott a prefektus "...egész Sessiótól, már három napnál többet..." nem kívánt, azaz ezt megelőzően, pótolva hiányos adatainkat a szolgáltatások terén, az uradalom szükséglete szerint ennél magasabbra is emelkedhetett a leszolgált napok száma.⁹¹ Júliusban Pápán nemesek és némely más lakosok sót árultak, felbátorodva folytatván a mezőváros és a földesúr közötti harcot szabadságuk elismertetéséért. Még áprilisban a pápai, censust fizető nemesekkel volt összetűzése az uradalomnak az általuk árult bor miatt, azaz ismét a regálék haszonvételének joga volt az ellentét oka. Pápán 2 hét borárultatás járt a földesúrnak, s a belső városban attól féltek, hogy a borárulást jelző cégéreket le akarja az uradalom vágatni a házakról, meghosszabbítani törekedve saját árultatási idejét. Ezért az utcákon és a padlásokon néhány napig fegyveresek vigyáztak az oppidumban.

A prefektus megfogalmazása szerint "...akár keménnyen, akár tsendesen szollyak hozzájok kinevetnek és felelik hogy úgyis Kurucz világ vagyon...".⁹² 1766 szeptemberében a gyimótiak is kijelentették, "ebmegy... robotára...".⁹³ Esterházy Károly contractusok megkötésével kívánta elejét venni az urbárium-adásnak. Mária Terézia 1767. évi rendeletével azonban ez már végre nem hajtható próbálkozássá vált.

A fentiekben láttuk, hogy az 1765/66. évi Vas és Zala vármegyei parasztmozgalmak és az új urbáriumról szállongó hírek milyen nyugtalanságot okoztak Esterházy Károly jobbágyfalvaiban is. A fennmaradt levelekből kitűnik az is, hogy az uradalmat irányító gazdatisztek értetlenül álltak az olyan jelenségek előtt, mint amikor például a contractussal nem rendelkező, "szokás szerint" szolgáltató Borsosgyőr jobbágyai 1767-ben "önnön maguk indulatyokbul" az addigi heti 2 "marhás" vagy változó számú "gyalogos" robotnapjuk helyett csak heti 1 igás és 2 nap kézi robotot voltak hajlandók teljesíteni. Hasonlóképp Kúp is "más helységekre nézve", Nyárád az "utolsó országgyűlés óta" (1764/65), Gyimót 1766 nyarán "elállt" addigi szükség szerinti mennyiségű robotjától.⁹⁴

Az úrbérrendezési munkálatok során felvett, a tabellákhoz csatolt 9 kérdőpont ennek a jórészt elpusztult anyagú uradalomnak az esetében különösen fontos számunkra. Nemcsak a korabeli szolgáltatásokra vonatkozó, e helységeknél más típusú forrásokban fent nem maradt adatokat őrzi, hanem a telepített és egyéb, contractussal rendelkező községek korábbi szerződéseinek szövegét is.

Az 1767 előtti időszak csak szokás rögzítette szolgáltatásokat nyújtó, robotoló községeinek úrbéri szolgáltatásaira a fentebb említett Gyimót, a telepített német falvak szerződéseire Nagyganna, a contractussal rendelkező, de nem minden szolgáltatást megváltó, "félárendás" települések kötelezettségeire Kajánfölde szolgálhat példaként.⁹⁵

Az elpusztult Gyimót falu az újjátelepülése, újjáéledése érdekében kapott korai contractusa után, főként Bittó prefektus idejétől a robotos falvak sorába tartozott. Ekkor először szükség szerint, majd Tóth István idejétől az egész telket bírók egy héten 2 "marhás" vagy 3 "gyalog" napot robotoltak. Az igás robotot 4 marhával végezték. Census és kulináriák fejében 13 forintot fizettek. A házas zsellérek járadéka 2 Ft 20 dénár és 12 nap robot volt, a házzal nem rendelkezők csak ez utóbbi kézirobotot szolgálták. Továbbá minden egész telket bíró gazda 3,5 pozsonyi mérő alá való földet szántott ősziek és ugyanannyit tavasziak számára. A termést betakarították, akárcsak a kaszált 2 boglya szénát. Egy fuvart adtak a Balaton mellé, 2 tőkét vittek a pápai deszkametsző malomba, Pápára további 2 darab fát a Bakonyból, épülethez alkalmasat. A várhoz 2 öl konyhára való tűzifát is szállítottak. Negyed évig volt övék a kocsma, hiszen szőlőhegyük nem volt. Tűzi- és épületfát ingyen kaptak a földesúrtól. A Gerence vizén határukban lévő malom harmad részét bírták a molnárral együtt, de ez igen csekély jövedelmet adott, mert a malom a kevés víz miatt csak ritkán forgott. Nagy sérelmük volt, hogy a legelő javát a földesúr birkása tarolta le. "Lótartó emberek" lévén, haszonvételeik közt a pénzért vállalt, Pápára, Győrbe teljesített fuvart emelték ki, s mivel Pápától csak egy óra járásra voltak, itt szántást is vállalhattak. A lakosok közt szabadmenetelű és örökös jobbágyok egyaránt voltak.

Nagygannát még Esterházy Ferenc szállította meg, s adott a volt pusztának telepítési szerződést 1748 februárjában. A német jobbágyok 3 szabad év után egész telkenként 10 forintot fizettek, a kulináriák megváltására pedig 2 Ft 20 dénárt. Mivel egész határuk irtásföld volt, kiadták a tizedet, és a szemet a pápai várba szállították. Minden "marhás gazda" 1 öl "karácsonyfát" és évi egy fuvart adott Pozsonyba vagy a Balaton mellé. A Bitva mellett az uraság rétjén évi 1 napot kaszáltak, gyűjtöttek a gazdák. A zsellérek árendája 1 tallér (1 Ft 50 dénár) volt, s ha a földesúr ott utazott át, fogatot adtak.

Kajánföldének a falu megszállása óta volt contractusa, de ahogy megfogalmazták, ez annyit jelentett, hogy "füzettünk és robotoltunk". Egy gazda 5 Ft készpénz mellett 4 marhával öt, mással összefogva tíz napot dolgozott. A megszálláskor fél és negyed telkeket kaptak.

Érdekesen rajzolódik ki a kérdőpontokra adott válaszokból a robot nagysága alakulásának folyamata. Általánosnak mondható a nórápiak által megfogalmazott változás: Bittó idejében szükség szerinti robot, Thanhoffer József alatt kevesebb szolgáltatás, majd Tóth István irányítása óta heti 2 nap igás vagy 3-4 nap kézi erővel végzett robotos nap. Csót lakosai is úgy emlékeztek, hogy "Bitto Joseffh Ur Tisztartóságának üdejében Kezdettek ioban haitani az Robotra."⁹⁶ Mindez egybevág azzal a képpel, amit az uradalom életének megszervezéséről, az 1740-es évektől a majorsági gazdálkodás kiépítésére irányuló törekvésekről - az értékesítési lehetőségek javulásával összefüggően - felvázolhattunk. Jól látható a későbbi fordulat is a haszonvételek visszaváltása, saját kezelésbe vétele irányában, az uradalom szerkezetének megszilárdulásával, a gazdálkodás fejlődésének függvényében, együtt a pénzszolgáltatás arányának növelését célzó próbálkozásokkal.

Esterházy Károlynak az urbáriumok adásának elhalasztására irányuló vagy legalábbis várakozó álláspontját tükröző időhúzásra utaló magatartása 1767 elejére gyökeresen megváltozott. Miután az új szabályozás bekövetkeztének elkerülhetetlenségéről meggyőződött, arra törekedett, hogy ő maga adjon urbáriumot uradalmi alattvalóinak, a várható egységes szabályozásnál talán az uradalom részére előnyösebb megállapodásokat kötve. Így az 1766. év elejét sürgős contractuskötések jellemzik a szóban forgó birtokain: csak a fennmaradt szövegű urbáriumokból is kimutathatóan 1767. január elsejei hatállyal urbáriumot kapott Gyimót, Csót, Teszér, februárban Kovácsi, majd - még a márciusi vármegyei felmérést megelőzően - 1768. januárban Gyömörő.⁹⁷

A csótiakkal és gyimótiakkal való megegyezésről Tóth István prefektus Esterházy Károlyhoz intézett beszámolójából is értesülhetünk, a két község urbariális conscriptiója mellett.⁹⁸ Eszerint a két faluban a templom, az iskolamester és a notárius számára fenntartott fél s az uradalom birkásának tartalékolt egy egész telek felett minden rendelkezésre álló földet felosztottak. Az addigi fél telekkel bírók egész helyet, a fertályosok felet, az igaerővel rendelkező zsellérek negyedet kérhettek. Kilenced szolgáltatását ígérték az irtások, valamint a káposztáskertek és a kender után. Méhekből - mivel Esterházy Károly birtokain árendálta a győri püspöktől a tizedet - kilencedet és tizedet is neki adtak a jobbágyok. Mindezen termények Pápára szállítását és a kulináriák helyett 1 forintot és 12 nap kézi robotot, 25 dénár kulinária-megváltást adtak, "mivel tehenkét és baromfit tsak tart." (A házzal nem rendelkező zsellérek az országosan egységesen 12 nap kézi erővel végzett munkát teljesítették.) Továbbá egész telekre számolva 1-1 gazda Pusztagyimóton vagy Ácson 3,5 pozsonyi mérő őszi és ugyanennyi tavaszi alá szántott, vetett, aratott, trágyázott, a termést Pusztagyimótra hordta. Ugyancsak e két hely valamelyikén 2 szekeres boglya szénát betakarítottak és Pusztagyimótra hordtak. S ott kazalba rakták. A réti berket irtották, tisztították. A gyimótiak másfél balatoni, a csótiak egy balatoni és egy győri árpás fuvart végeztek. Egy tölgyfatőkét és egy másik fát vittek a pápai fűrészmalomba, valamint 2 szál épületfát Pápára vagy Pusztagyimótra a Bakonyból. A várhoz 2 öl tűzifát is szállítottak. Az özvegy zsellérasszonyok 4 font kendert fontak meg, s Esterházy Károly Pápán tartózkodásakor a vár konyháján dolgoztak. A két községnek csak negyedévi kocsmáltatása volt. A sört, égett bort (gabonapálinkát) és pálinkát csak a földesúr árulhatta. Kötelességük volt hordókat és bort hozni-vinni Pápáról a csapokra. A határbeli malmok után nem készpénzt, hanem negyedrészt adtak. Ha a földesúr az akkor árendába adott birkásházakat visszavenné, nekik kellett gondoskodniuk azok jó karban tartásáról. További - szükség szerinti - szekeres és kézi munkát voltak kötelesek adni fizetségért, hozzájárulni az országgyűlési költségekhez. Minden, itt nem említett regálét csak a földesúr élvezhetett, fenntartva magának a haszonvételeket, saját kezelésben. Mindezen szolgáltatásokat készpénzre átszámolva az 1 egész telek után várható szolgáltatás - a kilenceden és tizeden felül - 33 Ft 20 dénárt tett ki.

Ehhez hasonló megegyezés született a Kovácsiban az árendások mellett élő 8 örökös jobbággyal is, hiszen a püspök véleménye szerint "in modernis circumstantiis jobb nints az illyetén circumstantiaknál". Itt a census és az árenda 10, a kulináriák megváltása 1 Ft volt. Az őszi és tavaszi vetés 3 pozsonyi mérő, a pápai tó mellől betakarított széna 2 boglya volt. Hosszúfuvarjukban egy balatoni út, faszállításaikban 1-1 öl Pápára, illetve Kúpra vitt, a téglakemencénél felhasznált tűzifa szerepelt. A fűrészmalomra ők is két tőkét szállítottak. Kilencedet, tizedet adtak és javították a kovácsi birkásházat. 1778-ból, már Kiss Ferenc prefektustól tudjuk, hogy e Tóth István idejében, "a' midőn az Urbarium kezdett bé hozattatni", 3 évre kötött szerződést 2 év eltelte után felbontották, s a kovácsiak inkább az Urbáriumot választották.⁹⁹

Tudjuk, hogy Mária Terézia úrbéri pátense az egységesített jobbágyterhek alapjául szolgáló jobbágytelek külső tartozékait a földek minősége szerint több osztályba sorolta, a szántóföldek nagyságát kivételes esetektől eltekintve 16-40 hold (1100-1300 öles) között állapítva meg. A rétek a sarjútól függően 6-22 (800-1000 öl) kaszásak (1 kaszaalján 1 szekér szénát értve) voltak. A több megyében fekvő uradalomban elsőként Zala vármegye határozta meg az ott fekvő részeket. Az első osztályba (18 hold szántó, 8 kaszás rét) Pula, Petend, Szentbékála, Füred, a másodikba (20 hold, 8 kaszás rét) Arács, Badacsonytomaj, Sárosd, Káptalanfa, Istvánd, a harmadikba (20-22 hold, 8 kaszás rét) Kisapáti és Kajánfölde kerültek. A Veszprém vármegyei generális gyűlés - Esterházy Károly és prefektusa által helytelenített módon Somogyot tekintve mintaként - az első osztályú földeket 22 holdban, a réteket sarjú kaszálhatósága esetén 6, anélkül 8 szekeresként szabta meg egy sessiónál (a második osztályban a szántó 24, a harmadikban 26 hold volt). Ennek alapján a classificatio (az osztályba sorolás) során első osztályúnak minősült Pápa, Ugod, Gyimót, Csót, Béb, Szűcs, Szentivány, Ság, Teszér, Borsosgyőr, Nyárád, Kúp, Nóráp, Kovácsi, Kis- és Nagy-Ganna, Noszlop, Kolontár. Nyögért, Fenyőfőt, Hidegkutat és Devecsert a tartozékokat tekintve a második osztályba sorolták. Győr vármegyében a particuláris gyűlés egy egész sessióhoz a három osztályban 18-20-22 hold szántót (2-2 pozsonyi mérő alá valóakat), 8, illetve sarjúval 6 szekér szénát termő rétet vélt megfelelőnek. Ezt azonban a generális gyűlés - Komárom vármegyét véve példaként - leszállította 16-18-20 holdra, a rét megállapított nagyságát változatlanul hagyva. Ennek alapján Szerecseny és Gyömörő a második, Mórichida a harmadik osztályba került.¹⁰⁰

Az első urbariális összeírásról 1767 novemberében értesülhetünk a pápa-ugod-devecseri uradalom területéről. A sem a fennmaradt urbáriumok, sem a vármegyei besorolások közt nem szereplő Pórmagasin 1767. október 13-án történt meg Kiss Ferenc fiskális és a vármegye képviselői jelenlétében a conscriptio. Már ennél az első felvételnél kiderült, hogy a terheik könnyítését s még inkább földjeik telki állományon kívüli részét megtartani igyekvő jobbágyok a "felénél is több" földet eltagadtak. Az uradalom ezért úgy határozott, hogy még az urbariális conscriptiók előtt mindent felméret.¹⁰¹ De ismerünk olyan esetet is az uradalomból, amikor szigorúan a község által bemondott földek arányában mérette ki számukra a szántóföldeket és réteket, s fizette ki az irtásokat. A fölös földekből így tudtak szántót és rétet méretni a templom körül új házakat építő, új telkekre települő katolikusoknak Nyárádon. Esterházy Károly azzal indokolta ezt, hogy "más képpen is Bécsben szeretik az Impopulátiot, és következendő képpen az gazdáknak szaporéttását is." Mivel a nyárádiak irtásaik ügyében Bécsbe is követeket küldtek, a további feljegyzésekből kiderül az is, hogy sok esetben a jó minőségű földektől való megfosztás is vitára adott alkalmat. Az itteni plébános földjeit ugyanis az addigi 5 darab helyett egy helyen mérték ki 1773-ban: "Ha trágyázta a Földeket és el esik valamelly Részétül, mégis trágyázott föld esik néki, mert a Szegény Emberis trágyázta magáét, sőtt Vármegyén abban bé adott a szegénység panaszt, hogy trágyás Földeiktül el-esnek."¹⁰²

Az Urbárium bevezetése után az uradalom a contractussal bíró német falvakkal semmiképp sem az új rendezés alapján akart megegyezni. Ahogy a prefektus írta: "... mert a németektül félek, a magyarok ez előtt is megszokván a robotot...". A nekik tett javaslat szerint 1 nap szekeres robot megváltása 50 dénár lett volna, tetszőlegesen megváltható nappal. Egy egésztelkes háromszor megszánt egy 2 pozsonyi mérős földet, elveti őszi gabonával, a tavaszinál mindezt kétszeri szántással végzi. A termést learatják, de behordaniuk már nem kell. Az előző szántás 5, a másik 4 szekeres robotnappal ért fel. Ugyancsak ennyit lehetett volna ledolgozni a Pápa körüli falvakban egy balatoni fuvarral, a messzebb fekvőkben ötöt. Emellett egy szekér széna gyűjtése, kaszálása, boglyába rakása adott volna lehetőséget további 2 robotnap ledolgozására, s az ezután is fennmaradókból trágyázásra, ölfa hordásra fordított volna az uradalom. A községek képviselői meghallgatták ezt a javaslatot, majd a falu egészével való megbeszélés ürügyén eltávoztak. Mindez 1769-ben történt, s az új prefektus, a volt uradalmi fiskális, Kiss Ferenc még 1778-ban is azt volt kénytelen megállapítani, hogy a német falvak "kézzel lábbal ragaszkodni fognak az első Contractushoz". Maga Esterházy Károly úgy vélte, hogy e kérdést "három fő principiumra" redukálhatja ilyen falvaiban. Az első lehetőség, ha ők állnak el a régi contractustól, de ezt nem lehet remélni. (Valóban meglepő volt az év őszén az, hogy amikor központi utasításra a domínium és a vármegye képviselői e falvakat megkérdezték, vajon az Urbarium vagy az "Impopulationes Contractus" mellett akarnak-e maradni, Kisganna az előbbit választotta.) A második lehetőség, hogy a vármegye ne tartsa a falvakat örökszerződésesnek - ezt úgy lehetne elérni, hogy valami változást kell kimutatni a telepítés idei szerződéséhez képest a szolgáltatásokban. Végül, a harmadik esetben, ha Bécs a régi contractusokat "stabiliálná", akkor a földesúr részéről "stricte" kell azokat venni, és különösen azokat a szolgáltatásokat kell behajtani, amelyeket az új contractus nem követelne meg.¹⁰³

Az uradalom által kötött szerződésekből azonban a vármegye nem mindet hagyta jóvá. Ság, Teszér, Fenyőfő, Kis- és Nagyganna, Noszlop, Kolontár, valamint Hidegkút esetében azt kifogásolták, hogy a megegyezések szövegét a szolgabíró és a vármegyei törvényszék esküdtjei nem coramizálták (nem látták el kézjegyükkel, azaz nem mutatták be jóváhagyásra), s az Urbáriumhoz e szerződések nem illeszkedtek. A prefektussal feszült viszonyban lévő, 1770-ben még az uradalom fiskálisaként dolgozó Kiss Ferenc sietett ehhez hozzátenni, hogy Tóth István prefektus helytelenül egy contractusba vette a regálékat az urbariális természetű szolgáltatásokkal.¹⁰⁴

Az új úrbéri rendszabás kétségkívül legvitatottabb pontjai közé tartozott a kilenced kiadása. A pápa-ugod-devecseri domínium igyekezett ennek természetbeni kiadását megkövetelni, de Ugod - a Vas vármegyében követett gyakorlatról értesülve - 4 forinton kívánta megváltani. Teszér is csak azért engedett, mert egyéb szolgáltatásokban keveset kértek tőlük (11 Ft census, 5,5 pozsonyi mérő vetés, a robotba a menés-jövés idejének beszámítása mellett, akár Arácsra, akár Pusztagyimótra, Pápára vagy a Balaton mellé kellett is menniük, továbbá egy balatoni fuvar, 1 öl fa Pápára szállítása voltak a lényeges pontok). Ám végül maga az uradalom is engedett e kérdésben, de ha a kilenced elengedésére kényszerült, azt nemcsak 4 forinttal, hanem 12 nap igás vagy 24 nap kézi robottal is engedte megváltani.¹⁰⁵

A robot kérdését a német falvakkal kapcsolatban már említettük, de a kilenced körüli panaszok kapcsán ismét utalunk rá. 1770-ben Csót, Nóráp és Borsosgyőr panaszolták, hogy nem bírják a megnövekedett urbariális robotot. Mivel mindhárom község contractus nélkül, szükség szerint robotolt ezt megelőzően is (nem számítva Csót 1767 elején kapott szerződését), ez a munkakötelezettség rendszeresebb és sokrétűbb behajtása, illetve felhasználása miatt lehetett számukra nehezebb.¹⁰⁶

Az úrbérrendezés - Ila Bálint és Kovacsics József összesítése szerint - a pápa-ugod-devecseri uradalom 21 helységében (Veszprém vármegyében) 1965 úrbéres családot mutatott ki, s ha ehhez hozzávesszük a zólyomi ág cseszneki uradalmát, akkor elmondható, a Veszprém vármegyében 1768 során végbement úrbérrendezéskor regisztrált úrbéres családok közül minden 4. az Esterházy-család ifjabb fraknói grófi ága itteni birtokainak alattvalója volt. Az Országos Levéltárban őrzött urbáriumok közül a Veszprém, Zala, Vas, Fejér és Győr megyeieket átnézve az Esterházy Károly uradalmából fennmaradt urbáriumok adatait összesítve a telekszámok a következőek:

Nyögér 8 6/8, Nyárád 34 1/8, Noszlop 14 1/8, Nóráp 18 3/8, Kúp 23 4/8, Kovácsi 15 6/8, Kolontár 5 5/8, Hidegkút 14, Gyimót 42 6/8, Nagyganna 31 2/8, Kisganna 9, Fenyőfő 32 2/8, Csót 30 6/8, Béb 28 2/8, Borsosgyőr 20, Szentivány 30, Ság 14 4/8, Teszér 31 4/8, Ugod 41 2/8, Szűcs 38 2/8, Szerecseny 36 15/32, Gyömörő 22 21/32, Kajánfölde 6 1/2, Káptalanfa 33 4/8, Sárosd 7 2/8, Lesence-Istvándi 24 4/3, Pula 16 4/8, Petend 13 1/8, Füred 4 4/8, Badacsonytomaj 7 2/16, Arács 5 4/8, Kisapáti 14 6/8, Szentbékála 3 5/8. Kéttornyúlakon a compossessorok - köztük Esterházy Károly - javait csak összesítve adták meg: 12 telek, 11 jobbágy, 4 házas zsellér; Mórichida urbáriumából pedig csak töredék maradt meg. (A fenti községek közé a társbirtokosi jogon bírt részeket is felvettük.) Az uradalmi alattvalók száma 919 jobbágy, 354 házas zsellér és 115 házzal nem rendelkező zsellér volt.¹⁰⁷

Az úrbérrendezés utáni korszakból számadások is maradtak fenn az uradalom erősen csonka iratanyagában. Mielőtt azonban ezekből a bevételek és kiadások vizsgálatával a gazdálkodás esetleges változásaira, a jövedelmezőségre vonatkozóan megpróbálnánk következtetéseket levonni, egy sajátságos eset kapcsán a pápai számtartóság berendezéséről, hivatali szervezetéről is módunkban áll képet adni.

Az uradalomban két kassza volt, s a devecseri számtartó a tiszta jövedelmet a pápaiba utalta át. Az "officium Rationarium" Pápán székelt, az itteni számtartó egy vagy két deákjával együtt látta el a feladatokat. Mivel itt őrizték a készpénzt, ezért is fontos volt, hogy a hivatal a várban kapott helyiséget. 1777 áprilisában azonban feltörték a vasrostélyos ablakot, s felfeszítve az ott talált vasládát és két faládát, 7500 forintot elvittek. Mint az eset kapcsán leírtakból kiderült, a két faláda egyikében őrizték a vasláda kulcsait, de azt a tolvajok nem tudták használni, ezért feszítették fel a vasládát is. A két faláda közül egyikben egyébként a napi folyó kiadásokra szánt pénzt, a másikban a rézpénzt és a sörből bejönni szokott summát őrizték. A prefektus jótállt mind a számtartó, mind a számvevő megbízhatóságáért. (A számtartó a prefektus mellett, majd a számtartóságban volt deák kinevezése előtt. Diáriuma - amit naponta vagy perceptorium szerint vagy Kiss Ferenc prefektus külön assignatiója szerint bevett és kiadott - rendben volt.) A kasszát minden hónapban ellenőrizték a kiadás és bevétel dokumentumai alapján. Az eset tanulságait levonva a következő év elején a pozsonyi Folter Ignác lakatosnál újabb, 250 font súlyú vasládát csináltattak. Ettől kezdve két vasládában tartották a pénzt. A számtartóság melletti szobába egy hajdút és a számtartó deákját költöztették. A kulcsokat a deák bőrládában tartotta a hálóhelyéül szolgáló szobában, e bőrláda kulcsát viszont maga a számtartó őrizte. Esterházy Károly elrendelte, hogy 1778 januárjától ne havonta, hanem szúrópróba- szerűen ellenőrizzék a kasszát.¹⁰⁸

A fennmaradt számadások közül az egyik épp az említett diárium: az 1768-1774 közötti időből.¹⁰⁹ A pénzügyi napló a bevételeket és kiadásokat havi bontásban vezeti, minden hó végén összesítéssel, a maradék összeget értelemszerűen a következő hó bevételei közé helyezve. Minden év végén is készítettek egyenleget a diáriumban. A havi tételek nem tematikai elkülönítésben összegezve, hanem egyszerűen előfordulásuk sorrendjében követik egymást. A számtartó vagy számvevő nem szignálta a kimutatásokat, a bizonylatokra sem utalnak. Minden év végén szerepel azonban a prefektus praesentatiója. A fentebbi levélben vázolt képtől eltérően ekkor korántsem olyan szabványszerű, példás még a diárium vezetése: az 1770. évben például háromszor is korrigálták az összesítést a restanciák nem megfelelő nyilvántartása miatt. (Nem véletlen, hogy Esterházy Károly utolsó pápai prefektusa, Balázsovits Mihály még 1785-ben is azt a megjegyzést fűzte az 1784. év utolsó negyedévi extractusához annak elküldésekor, hogy az "... még nem olyan, mint az Egri, ...de mindennek eleje nehéz...".)¹¹⁰

A havi kimutatásokban természetesen a devecseri kasszából származó, átküldött összegek is szerepelnek. Az ottani birtoktest jövedelme mellett a bevételek közt az 1767. évre visszautaló feljegyzés szerint a borból és az erdőből származó bevételek után a devecseri uradalom sertéseladásaiból származott a legtekintélyesebb bevétel. 1768-ban az első két tételhez az árendák (amibe a kiadott szántók és rétek utáni összeget nem számították bele), valamint a gabonaeladások csatlakoztak számottevően. A kiadásokból kiderül, hogy az elhunyt idősebb és az ifjabb Esterházy József özvegye mellett Károly testvérének, Ferencnek is rendszeres juttatást adtak. A vezető tisztviselők fizetéséről is itt maradt fent a legteljesebb kép, hiszen erről emellett csak a prefektus, a fiskális és Esterházy Károly fennmaradt levélmásolati könyveiben találhatunk esetlegesen fentmaradt adatokat. Itt viszont csak a készpénzfizetések szerepelnek, így a készpénz és a természetbeni juttatások arányát megállapítani csak néhány esetben lenne módunk. A negyedéves fizetések ez időszakban a következőek voltak:

Az 1768 első félévében kifizetett kamatokat is összesítettük, hiszen a felvett tőkék 5, ritkábban 6 százalékos kamatának törlesztése mindig is nagy részt jelentett a teljesítendő kifizetések közt. Az 1768. március 1 - szeptember 1. közti időszakban a 197.665 Ft tőke után 5.111 Ft 45 dénárt fizettek ki az első félévi interesek fejében. Ez időszakban mindössze az egyik összeg töredékét (400 Ft) fizették vissza magukból a felvett tőkékből.

A kiadások közt 1768-ban a sörfőzésre vásárolt árpa, 1772-ben az ölfavágatás ára, a téglásoknak kifizetett pénz és a csapokra vett borok szerepelnek nagyobb összeggel.

Az éves bevételek az 1767. év 12.000 és 1774 mintegy huszonötezer forintja között mozognak, a kiadások összege ez alatt marad minden esetben, tízezer forint körül mozogva.

Az inkább a kassza ellenőrizhetőségére szolgáló diáriumon kívül sajnálatos módon csak egy készpénzszámadás maradt ránk az uradalomból. Természetesen ezt is a pápai számtartóság készítette, ám ez csak a pápa-ugodi uradalom 1781. évi készpénzszámadásának összesítését foglalja magában, a devecseri részé nem szerepel benne.¹¹¹ A bevételek közt először is az állandó jövedelmeket összesíti a naptári év egészét tekintve. A 20.046 forintból (a töredék összegektől eltekintve) Pápa oppidum 5335, a váraljai rész 3011 forintot szolgáltatott. Az oppidum jövedelmei közül a contractusok után járó 1600 és az "extra arendatores" közé sorolt bevételek (például a zsidók által saját hús-székükért, italmérésükért, a pápai mészárosoktól a mészárszékért és mezőkért, az itteni uradalmi birkás árendája fejében és a vám értékeként fizetett összegek) 1440 forintja volt a két legjelentősebb tétel. A 22 possessio (Veszprém, Győr és Vas vármegyében) 9732 forintja közül a legtöbbet Mórichida (1179 Ft), Teszér (1130 Ft), Kovácsi (794 Ft), Nóráp (758 Ft) és Nagyganna (753 Ft) fizették, a többi falu ettől lemaradva 500 forint körüli vagy az alatti összeget hozott. Ezen öt kiemelt községben az ott árendáló birkások, a bérbe adott mészárszékek, malmok, kocsmák jövedelme teszi ki a befizetett összegek túlnyomó hányadát. A 14 praedium összes, 2001 forintnyi jövedelmén belül Pusztagyimót (450 Ft, 1779-től a pusztát a soproni mészárosok bérlik), Olaszfalu (400 Ft, Ugod árendája, bár ez többször adott okot összeütközésre - a Pápához hasonlóan - a jobbágyi státus ellen mindvégig tiltakozó, véghely múltjából magának szabad állapotot követelő oppidum és az uradalom közt), majd Zsörk (298 Ft, Csót, ezt megelőzően Szűcs község bérelte) és Igar (231 Ft) követik. E jövedelemtípusból tehát a possessiók után nyert bevételek 48,5, Pápa oppidum és Váralja 41,6, s végül a praediumok csak 9,9 százalékot adtak. (Az első helyen álló falvaknál nem szabad elfelejteni a még ekkor is néhány helyen bérbe adott kisebb királyi haszonvételek, a regálék után befolyt pénzeket.)

A bevételek másik nagy csoportját az industriálék alkották. Messze az első helyen állnak a kocsmáltatásból származó jövedelmek. Összesített 14.883 Ft bevételük e csoportban 25,5 százalékkal ötödét adja az industriáléknak. Ezen belül is a kocsmák az elsők (8686 Ft), melyekhez az égetett bor, pálinka, sörfőzés haszna társul. Második helyen a gabonaeladások vannak, 9694 forintnyi bevételük e csoportban 16,6 százalékot képvisel. A gabonafélék mellett már kukorica is szerepel a jelentősebb eladások közt. Az erdők csak a harmadik helyen találhatóak, 4463 Ft-ot, mindössze 7,6 százalékot kitevő bevételeik e hatalmas erdőterületekkel rendelkező uradalom esetében még mindig az erdőgazdálkodás nem kellő kiépítettségére, az eladás nehézségeire utalnak. Bevételei közt még a makkoltatás az első (1970 Ft), elenyésző szinte az eladott, mesteremberek által megvett szerszámfák haszna (505 Ft), de az ölfa-eladások 1527 forintnyi összege is pontosan ugyanannyi csak, mint a terrágiumból bevett pénz. Végül a negyedik helyen, csaknem háromezer forinttal, az eladott tégla szerepel (4,6 %).

Az industriálék összegének (58.114 Ft) mintegy harmadát teszik csak az állandó bevételek.

A kiadások közt több, mint 64 százalékot a nem gazdasági célúak képviselnek. A földesúr személyes rendelkezésére bocsátott, e kiadáscsoportnak ötödét kitevő 17.000 Ft összeg az ez évben visszafizetett két tőke és az esedékes kamatok csaknem huszonnégyezer forintnyi összege alatt marad, s ez évben itteni jószágaiban Esterházy Károly majdnem a személyes kiadásaival egyenlő összeget, mintegy 11.000 forintot tudott templomépítésre és egyéb egyházi célokra fordítani. Pápai uradalmába a pápai nagyszabású plébániatemplomon kívül a püspök 8 templomot építtetett (Szentivány, Szűcs, Arács, Béb, Csót, Hidegkút, Teszér, Ugod), valószínűleg ő emeltette Nyögér templomát és megkezdte Olaszfaluét is.¹¹² Emellett igen nagy a javítások, a plébániák emelése, támogatása, az épületek karbantartása javára kifizetett összegek feljegyzéseinek, említésének száma. A külön nyilvántartott épületfákra és téglák után az égetőknek fizetett összegekre is úgy tekinthetünk, hogy a gazdasági és egyéb uradalmi épületek mellett bizonyára az egyházi célú, rendeltetésű építményekre szánt kiadásokat is tartalmazzák. Nemhiába illik mindvégig az uradalom kiadásaira a prefektus 1772. évi egyik megjegyzése: "Emellett mester emberekre minden nap fogy a cassa."¹¹³ A kifejezetten gazdaságiként megjelölt kiadások a fentebb említettek mellett végül is igen szerény, alig 2600 forintnyi összeggel, a 81.034 Ft kiadás mindössze 3,18 százalékával szerepelnek. Mind az erdők, mind az intenzívebb gazdálkodást jelző és nagyobb befektetéseket kívánó ágak kiépítésének Balogh Ferenc idejében tapasztalható kezdeti lendülete megtört. A halastavakra ez évben például semmit sem fordítottak, a mindössze 20 forintnyi bevétel is a Rába szabad halászatáért fizető Mórichidától származott. Vaj- és sajtbevétel sem volt, a legnagyobb bevételt a juhászat adta, a külterjes gazdálkodás jeleként. (De a vizsgált évben még sertésekből sem származott jövedelem.)

Összefoglalóan elmondhatjuk, hogy az uradalmi szerkezet 1767 előtti és azt követő felépítését vizsgálva, a század közepi uradalmi igazgatás az úrbérrendezés után is lényegében változatlan maradt. Ezt feltétlen kiforrottsága, a hagyományos birtokigazgatás legfejlettebb formája jeleként lehet értékelni, hiszen az Urbárium bevezetése utáni időszakhoz is alkalmazkodni tudott, kiállván ezt a próbát is. Változást majd csak az új gazdasági-társadalmi formáció kibontakozása, az árutermelés és főként a piac szerepének növekedése fog hozni e téren a 19. században.

Azonban a gazdálkodást tekintve azt kell megállapítanunk, hogy a 18. század végére az 1740-es s főként az 1760-as évektől kibontakozó folyamatok lelassultak az uradalomban, arra utalva, hogy a készpénzforgalom, az árutermelés fejlődése mögött még erősen önellátásra törekvő, naturális gazdálkodás húzódott meg, mely még e kedvező földrajzi fekvésű, vízi szállításhoz és jelentősebb felvevő piacokhoz közeli uradalomban is megakasztotta a század derekán a nagyobb arányú allodizáció és az intenzívebb gazdálkodás irányába tett fordulatot.

Der seit dem 17. Jahrhundert mit dem Leben der Stadt Pápa verbundene Esterházy-Besitz hat etwa vor 300 Jahren die Geschichte, die Änderungen des Ortes und seiner Umgebung grundlegend beeinflußt und formiert. In den wirtschaftsgeschichtlichen Forschungen, die organische Teile der Geschichtswissenschaft bilden, spielt die Agrarge-schichte eine herausragende Rolle und da der Großgrundbesitz unter den Wirtschaftsbetrieben in der ungarischen Landwirtschaft und in der landwirtschaftlichen Produktion durch eine lange Zeit determinierend war, hat die sich mit der Geschichte des Groß-grundbesitzes befassende Historiographie eine wichtige Aufgabe. Diese Studie möchte zu dieser Frage auch dadurch beitragen, daß sie die vom Großgrundbesitz fast im Ganzen vernichteten und nur in Fragmenten vorhandenen Quellen in eine Einheit ordnen will.

Aus dem dreier Dominium kam zuerst Pápa in die Hände der weitverzweigten Esterházy-Familie: nämlich durch den Aufstieg des die Familie begründenden Palatin, Miklós Esterházy (1583-1645), der seine Besitzteile in den Komitaten Zemplin und Szabolcs gegen einige Güter seiner Schwägerin, Anna Thelegdy, der Gemahlin von István Nyáry vertauscht hat. Neben der Burg Pápa und den dazugehőrigen Gütern vermehrte sich das Besitztum der Esterhazy mit diesem Tausch auch durch die Ozora im Komitat Somogy, durch die im Laufe seiner späteren Geschichte bis zuletzt in der Hand des jüngeren Grafenzweiges der Familie, von Forchtenau, verbleibende Burg Gesztes und der dazugehőringen Güter. Im 18. Jahrhundert kam auch der Großgrundbesitz von Ugod-Devecser der schuldenbelasteten Horváth-Familie von Végla in den Esterházy-Besitz.

Unter den das Dominium besitzenden Familienmitgliedern ragen der Oberste Landesrichter, Graf József Esterházy (1682-1748) und der Bischof von Erlau, Graf Károly Esterházy (1725-1799) hervor. Graf József Esterházy besaß die Güter mit seinem Bruder, dem Tarnakmeister Ferenc Esterházy (1683-1754) zusammen, nachdem sie diese durch Schenkung nach der Besitzkonfiskation von ihrem dritten Bruder, Antal Esterházy, der Ferenc Rákóczi, Prinz von Transylvanien, auch ins Exil gefolgt war, bekommen haben. In diesen ersten Jahren gab es noch keine Möglichkeiten, um Wirtschaftszweige mit bedeutenden Aufwendungen, und Investitionen mit erforderlichem Sachverständnis verwirklichen zu können. Man konzentrierte sich vor allem auf die Leitung der Wirtschaft und auf die Erschaffung der organisatorischen Rahmen. Unter den Einnahmen sind in erster Linie die Getreide- und Holzverkäufe und aus dem speziellen Charakter des Großgrundbesitzes folgend die Weidenverpachtung und die Schweinezucht im Bakony-Gebirge, weiterhin der Gewinn aus dem Weinverkauf zu erwähnen.

Die Güter gingen von dem kinderlos gestorbenen Sohn des Grafen József Esterházy, des Älteren an die Kinder von Ferenc Esterházy über. Nach 1762 hat von den drei Söhnen der im Diplomatendienst stehende Miklós Esterházy, der Begründer des Familienzweigs von Dotis den Großgrundbesitz von Dotis und Gesztes bekommen. Der Ahne des Familienzweigs von Cseklész, Ferenc Esterházy, königlicher Hofkanzler, war der Herr über das Dominium von Sempte und Cseklész. Endlich, besaß der jüngste Bruder Károly zuerst als Bischof von Waitzen, später von Erlau die Güter von Pápa-Ugod-Devecser.

Seit den 1740er Jahren ist ein langsamer Fortschritt in der Bewirtschaftung der Güter zu verzeichnen. Infolge der vorteilhaften Änderungen in den Verkaufsmöglichkeiten sind in der ungarischen Landwirtschaft neue Bestrebungen auf den Gütern zu beobachten: Man versucht die bis dahin verpachteten Regalien wieder zu bekommen. Es nurden neue Gasthäuser, Keller, Bier- und Branntweinhäuser, moderne Granarien gebaut, die Zahl der "Melker-Schweizereien" wuchs. Nachdem das Gut von Pápa-Ugod-Devecser nach der Abtrennung des Teiles von Sempte - die Bezahlung gewisser Renten ausgenommen - ausschließlich in die Hände von Károly Esterházy gekommen war, hat der Bischof den Regenten, Ferenc Balogh (1708-1765), einen der besten Wirtschaftsfachmänner jener Zeit, zur Leitung seiner Güter aufgefordert.

Die Tätigkeit von Ferenc Balogh hat sich fast über den ganzen Besitz der jüngeren gräflichen Familienlinie von Forchtenau in Transdanubien erstreckt (die Dominien von Dotis-Gesztes, Sempte, Pápa-Ugod-Devecser) und zur Zeit der Vakanz des erzbischöflichen Stuhles von Gran, eben nach dem Tode von Graf Imre Esterházy (1725-1745), hat er im Auftrage der Ungarischen Hofkammer 3 Jahre auch diese Güter verwaltet. Der Einfluß seiner Tätigkeit hat sich auch auf die Gegend jenseits der Theiß, einerseits durch seine Ratsschläge im Zusammenhang mit den Benefizien des Erlauer Bischofs, Graf Károly Esterházy, andererseits durch die bei ihm studierten, dortigen Wirtschaftsfachmänner ausgewirkt.

In der Tätigkeit von Ferenc Balogh erschließt sich die der ganzen Epoche gleichende, auf Erfahrungen beruhende Bewirtschaftung. Aber eben aufgrund des Einflusses der seit der Mitte des 18. Jahrhunderts erfolgten Veränderungen, die zur Einbürgerung der Elemente der intensiven Anbauung führten, wurde die Hebung des Niveaus der wirtschaftlichen Kenntnisse eine Voraussetzung zur Verwirklichung der neuen Technologie. Die bis dahin nur auf Erfahrungen beruhende Wirtschaft wendet sich allmählich der Theorie zu. In dieser eigenartigen Übergangsepoche, am Ende des Jahrhunderts beginnt - zum ersten Mal in Europa - der Agrarfachunterricht an der Hochschule, der Vorläufer für die Ausbildung von herrschaftlichen Fachleuten und gleichzeitig werden in den verschiedenen wirtschaftlichen Offizien des Dominiemo von Dotis neben den einzelnen Würdenträgern unter der Aufsicht von Ferenc Balogh junge Leute mit der altenMethode, die auf der Verwendung von aus der direkten Beobachtung gewonnenen Erfahrungen beruht, als Praktikanten für die Wirtschaftslaufbahn vorbereitet.

Um die Mitte des Jahrhunderts wurde eine gut entwickelte, die Form der klassischen Verwaltung des Großgrundbesitzes wiederspiegelnde Organisation ausgebaut, die auch die Urbarialregulierung von Maria Theresia im Jahre 1767 ungebrochen überlebt hat und sich auch in der nächsten Periode als geeignet erwies. Außer der während der Urberialregulierung allgemein eingeführten Zahlung des Neunten und der durch Bezahlung aufhebbaren Fronarbeit verursachten die sich verschärfenden Gegensätze zwischen den Oppidien Pápa und Ugod und dem Großgrundbesitz die meisten Schwiérigkeiten. Die Wurzeln dieses Gegensatzes gehen bis zu der Türkenzeit zurück, als die praesidiani gegen Militärdienst von der Steuerzahlung befreit wurden. Unter den drei Grundstücken des Großgrundbesitzes war Pápa das eigentliche Zentrum; die Bewirtschaftung von Ugod wurde von diesem nicht getrennt, wobei die Bewirtschaftung von Devecser ihr untergeordnet war. Die wahre Bedeutung des Devecser Grundstückes lag in seiner Nähe zu den herrschaftlichen Weinbergen am Plattensee, zum bedeutenden Ausbau der anderen Zweige der Landwirtschaft und zur Produktionssteigerung in den Meierhöfen kam es erst im letzten Drittel des Jahrhunderts.

Man kann aber gar nicht so ein positives Bild über die Wirtschaft machen. Die Schritte im Interesse eines intensiveren Anbaus gerieten ins Stocken und sowohl die Entwicklung einer intensiveren Bewirtschaftung als auch der Ausbau der einen größeren Aufwand erfordernden Wirtschaftszweige stießen auf Hindernisse. Auch brach der zur Zeit der Verwaltung von Ferenc Balogh spürbare Aufschwung der Forstbewirtschaftung ab. All dies weist darauf hin, daß hinter der Entwicklung des Bargeldumlaufs und der Warenproduktion eine stark autarkische Wirtschaft stand, selbst im Falle eines in der Nähe der Donau, der militärischen "Magazine" von Raab und Komorn und der Absatzmärkte von Preßburg und Wien günstig liegenden Großgrundbesitzes.

A várostörténet mint önálló kutatási terület csak a 19. században jelent meg a magyar történetírásban. A 18. században kialakult tudományos igényű történetkutatás ugyanis - a történeti források rendszeres feltárásával, kritikai feldolgozásával és közzétételével - csak a 19. század elejére halmozott fel annyi ismeretet, hogy megkezdődhetett az összefoglaló nemzettörténetek mellett az egyháztörténetek, vármegyei és városi monográfiák, biográfiák összeállítása.¹ Az ekkoriban napvilágot látott várostörténetek többnyire nem egységes szempontok szerint készült feldolgozások. Olyan krónikák, melyekben a családtörténet keveredik a személyes megfigyelésekkel, a naplójegyzet a visszaemlékezésekkel.² Veszprém megyében is hasonló a helyzet: a 18. század utolsó harmadától kezdve megjelent egyháztörténeti művek voltaképpen életrajzgyűjtemények. Az ezeket meghaladó, Beke Kristóf által a 19. század közepén írt püspökségtörténet sosem jelent meg nyomtatásban.³ A világiak közül Cseresnyés Sándor megyei főorvosnak - pápai lakosnak - a Somlóról és vidékéről készült könyve alapjában véve a klasszikus honismereti munkák közé tartozik. A történeti, hadtörténeti és földrajzi leírás ötvöződik benne a helytörténeti események kronologikus bemutatásával. A hasznos időtöltésre összeállított művet irodalmi melléklet teszi olvasmányosabbá.⁴

Pápán a védekezőállásba kényszerített református egyház hosszú évtizedeken át összegyűjtött forrásanyagát először Tóth Ferenc dolgozta fel a kor átlagos helytörténetírását meghaladó szinten.⁵ Gyurikovits György, a közismerten nagy könyvbarát és kéziratgyűjtő, özv. Esterházy Kazimirné mezőlaki uradalmának mintaszerű gazdálkodását mutatta be a Tudományos Gyűjtemény hasábjain.⁶

Az egyik lábjegyzetből kiderül, hogy ekkorra már elkészítette Pápa mezőváros "topographiai Historiáját", amelynek toldalékául szánta a közölt értekezést. Topográfiai kézirata azonban sosem látott napvilágot.⁷ Megjelent viszont Pápa város nevének eredetéről és "régiségéről" szóló értekezése, amely a város középkori történetéhez nyújt adalékokat.⁸ A reformkorban a helyi szerzőknek már nem kellett a fővárosi folyóiratokat megkeresniük, ha műveiket ki akarták nyomtatni. 1838-tól kezdve a pápai főiskolai nyomda a tankönyveken, nyomtatványokon kívül kis számban történeti műveket is előállított.⁹

Az osztrák abszolutizmus sötét éveinek elmúltával feléledt a történetkutatás is, melynek eredményeit a helyi lapok (Pápai Lapok, Pápai Hírlap, Pápa és Vidéke, a Dunántúli Protestáns Lap) népszerűsítették.¹⁰

A kiegyezést követő liberális korszak reprezentatív helytörténeti műfaja az egyháztörténeti, vármegyei és városi monográfia volt. A millenniumra a reformátusok és az evangélikusok is tervezték az egyháztörténeti összefoglalás megjelentetését - a nagy terv azonban csak késve s csak részben valósulhatott meg.¹¹

A megkésettség jellemezte a városmonográfiát is, melynek megírását az 1893-ban alakult Jókai Kör vezetősége szorgalmazta. A városi tanács csupán a "millenniumi év emlékére" tudta a kötetet megjelentetni. A tudományos szervezőmunkával, a monográfia szerkesztésével Kapossy Lucián főiskolai tanárt bízták meg. Kapossy tiszteletre méltó munkát végzett, amikor - széles társadalmi összefogással - több, mint harminc pápai és Pápához kötődő értelmiségit bízott meg azzal, hogy a szakterületének megfelelő fejezetet írja meg. A várostörténeti fejezetet - egy-egy jelentősebb helyi eseményhez kötve - Kis Ernő, a város közigazgatástörténetét Schoor Ernő készítette el. A külső munkatársak közül a neves egyháztörténész Payr Sándor az evangélikus, Thury Etele a református egyház történetének áttekintésére vállalkozott. A gróf Esterházy Móric anyagi támogatásával 1905-ben kiadott, a városmonográfiák átlagába tartozó kötet három részre tagolódva mutatta be a város természeti, történeti, valamint gazdasági-társadalmi és művelődési viszonyait. A történetírás számára nagy kár, hogy sem Kis Ernő, sem Schoor Ernő nem végzett rendszeres levéltári kutatást, mert az általuk még elérhető városi és uradalmi levéltári iratanyag ma már csak töredékesen van meg. A kötet - hiányosságai ellenére is - jelentős eseménye volt a város kulturális életének, különösen azáltal, hogy átfogó képet adott a századelő Pápájának szellemi és anyagi viszonyairól.¹²

Az első világháború előtti években a protestáns egyháztörténetek mellett színvonalas plébániatörténetet írt Kiss István káplán.¹³

A Trianon utáni korszakban a protestáns egyház reprezentatív kiadványai a pápai református főiskola 400 éves jubileumához (1931) kötődtek. A főiskola történetét Lampérth Géza dolgozta fel, az emlékkönyvet Pongrácz József állította össze. Horváth Elek, Tóth Endre és mások elsősorban tudományosan népszerűsítő s idegenforgalmi célokat is szolgáló várostörténetet írtak.¹⁴ Payr Sándor az evangélikus egyházkerület történetének megírására vállalkozott, de a tervezett munkának csak az első kötete jelent meg 1924-ben.¹⁵ A pápai zsidóság - részben a hiányosan fennmaradt levéltári iratok, részben a politikai antiszemitizmus okozta elzárkózás, befelé fordulás miatt - nem gondolt történetének feldolgozására.

A korszak helytörténeti irodalmából két településföldrajzi monográfia - Kovács Eszter és különösképpen Bognár Imre munkája - emelkedett ki. E monográfiák először szakítottak egy rossz hagyománnyal, s a város történetét a tágabb régió történetébe ágyazva mutatták be.¹⁶

1945 után a gazdasági konszolidáció, majd a sztálinista típusú állami hatalmi rendszer kiépülése és ideológiai monopóliuma hosszú időre visszavetette a várostörténeti kutatásokat. A helytörténetkutatás csak 1956 után kezdett ismét magára találni.

Az elmúlt évtizedekben megjelent tanulmányok többsége a vár és város hadtörténetével, település- és építészettörténetével, műemlékeivel, kultúrtörténetével foglalkozott.¹⁷ A várostörténeti munkák csak utalásszerűen emlékeztek meg a város 1848 előtti igazgatásáról. E témakörben egyetlen színvonalas egyetemi szakdolgozat készült, de nyomtatásban nem jelent meg.¹⁸

Nem kétséges, hogy a primer forrásanyag töredékes volta riasztotta el a kutatókat a városi önkormányzat múltjának feltárásától. A város 1848 előtti közigazgatási iratai, 18. századi testületi jegyzőkönyvei s a 19. századi jegyzőkönyvek nagy része is elpusztult 1945 tavaszán. Ugyanekkor az Esterházy-uradalom feudális kori levéltára is súlyos károkat szenvedett, s csupán egy része, a lajstromozott gazdasági iratok kerültek az Országos Levéltár őrizetébe.¹⁹

Jelen tanulmányban - mely része a város 18-19. századi önkormányzatát feltáró monográfiának - Pápa 18. századi önkormányzatainak vázlatos bemutatására teszünk kísérletet.

A magyar feudális jogrendszer csak az ún. szabad királyi városokat (liberae regiae civitates) ismerte el politikai tényezőnek. A mezővárosokat, úrbéres és allodiális falvakat a földesúri joghatóság alatt álló községek közé sorolta. Pápa a 18. század elején egyike volt Magyarország félezer, Veszprém megye tucatnyi mezővárosának, amely azzal emelkedett ki a többi közül, hogy királyi privilégiummal is dicsekedhetett.²⁰

A felemelkedés útja előtte is nyitva állt: ez a rendi keretek között a földesúri függés alóli felszabadulást, a szabad királyi városi rang elnyerését jelentette. E célért - Veszprémmel ellentétben - Pápa polgárai mégsem indítottak küzdelmet.²¹ Megelégedtek régi privilégiumaik megerősítésével-kibővítésével s a földesuraikkal (a gróf Esterházyakkal) kötött szerződések nyújtotta lehetőségekkel.

A 18. században jelentős változások következtek be a város életében, melyek hosszú távon is meghatározták fejlődését. Az egyik jelentős, az önkormányzat működését is befolyásoló változás a településszerkezetben figyelhető meg.

A 18. század elején a pápai vár elvesztette végvár jellegét. A polgárok és az uradalom építkezései nyomán kialakult a jellegzetes barokk városkép.²² Az árokkal, sánccal, bástyákkal övezett belváros mellett fokozatosan az önálló település szintjére emelkedtek a belvárosi telkek tartozékaiként nyilvántartott külvárosi településrészek: az ún. Alsó- és Felsőmajorok, vagy 19. századi nevükön az Alsó- és Felsőváros.

Az Alsóváros a belvárostól délre, a Hosszú utca folytatásaként jött létre, a Felsőváros a belsővárostól nyugatra-északnyugatra, a Cinca-árok és a Tapolca patak által határolt területen.

A külvárosok genezisét nem ismerjük pontosan, de annyi bizonyos, hogy a majorok - mint a belvárosi telkek tartozékai - már a 16. században is léteztek. A kertek, szántók, gazdasági épületek a polgárok és katonák gazdálkodásának színterei voltak, s gazdasági funkciójukat később is megőrizték. (A külvárosi részek falusias jellegükkel ma is elkülönülnek a belvárostól.)

A másik lényeges változás: az ellenreformáció sikere a 18. század közepére teljesen átformálta a város társadalmi arculatát. A türelmetlen és erőszakos rekatolizáció révén a végvári korszakban protestáns többségű lakosság katolikus többségűvé vált. Az uradalom telepítéspolitikája következtében pedig a tisztán magyar népesség német és szláv (cseh, horvát, szlovák, szerb) népességgel egészült ki.

A rekatolizálás 1638-ban, a pálos rend letelepítésével kezdődött,²³ s 1660 táján, a ferencesek behívásával folytatódott.²⁴ Őket követték a betegápolással foglalkozó irgalmasrendiek, akik 1757-ben jelentek meg Pápán.²⁵

Az ellenreformáció első kézzelfogható eredménye az volt, hogy 1660-ban a varga céh testületileg áttért a katolikus hitre. Ezután az uradalom mint a céhek főfelügyelője azt is kikötötte, hogy céhtag a jövőben csak római katolikus vallású lehet.²⁶

A hittérítés terén a ferencesek is eredményes munkát végeztek. Fennmaradt egy kimutatás, mely szerint 1716-1780 között 217 reformátust és 270 evangélikust térítettek át.²⁷ Amelyik család ragaszkodott protestáns hitéhez, az előbb-utóbb valamelyik környező nemesi községben vagy a protestantizmus iránt türelmesebb jobbágyközségben keresett menedéket.

A katolikus egyházépítés ugyanis a 18. század elejétől már-már a protestáns vallás létét veszélyeztető módszerekhez nyúlt. 1714-ben megszüntették az evangélikusok szabad vallásgyakorlatát.²⁸ 1718-ban pedig III. Károly a végvári élet megszűntére hivatkozva kötelezte a reformátusokat arra, hogy adják át a templomot, parókiát és iskolát gróf Esterházy Ferencnek és Józsefnek. Az iskolát és parókiát ekkor - a nyilvános vallásgyakorlat betiltása árán - még sikerült megmenteniük.²⁹ 1752-ben azonban egyházukat is elvesztették.

Három évtizedes adászteveli száműzetés után, II. József türelmi rendeletének (1781) végrehajtása során térhettek ismét vissza a városba (1783).³⁰

A földesúr rekatolizációnak alárendelt telepítéspolitikája 1711 után bontakozott ki. Célja az "igaz pápista hiten" lévők befogadása volt.³¹ A betelepítés az 1720-as években öltött nagyobb méreteket.³² 1733-ban németek érkeztek az ekkor közel 4.000 lakosú városba.³³ Számuk jelentős lehetett, mert a földesúr rövidesen tanító tartását is megengedte nekik.³⁴ Többségük az Alsóvárosban élt, s még a 18. század végén sem tudott mindegyikük magyarul.³⁵

Bizonyára gazdasági megfontolások vezették a földesurat a zsidók betelepítésekor. Hitközségük a hagyomány szerint 1748-ban alakult meg.³⁶

A rekatolizáció és a földesúri telepítéspolitika következtében előállott társadalmi változásokat jól mutatja az 1782-ben készült s a felekezeti hovatartozást is feltüntető népösszeírás:³⁷

A városi népesség felekezeti megoszlása - figyelmen kívül hagyva most a zsidóságot - meglepő képet mutat, hiszen ekkor már a lakosság 82,28 %-a római katolikus. Területi elhelyezkedésük azonban aránytalan volt. A Belváros II. József korában szinte már teljesen katolikus (93,68 %), ezt követi a Felsőváros (87,58 %), majd az Alsóváros (63,81 %), ami mutatja, hogy a rekatolizáció során a városban maradó protestánsok (nemesek és nem nemesek) többsége a külvárosokba, elsősorban pedig az Alsóvárosba szorult vissza.³⁸

Van lehetőség arra is, hogy a város népességének felekezeti megoszlását megvizsgáljuk a korszak végén, 1847-ben³⁹ (Ekkor a három település már egyesült.)

A katolikusoknak a protestánsokhoz viszonyított arányában kis elmozdulás történt a polgári korszak küszöbére (79,92 %). A csökkenés a türelmi rendelet hatásával, valamint a toleránsabb földesúri magatartás következtében megfigyelhető protestáns beáramlással magyarázható.

A város demográfiájában az igazi súlyponteltolódást a zsidóság térhódítása jelentette.

A teljes felekezeti összetétel 1847-ben a következő volt:⁴⁰

A zsidóság számbeli gyarapodása robbanásszerű jelenségként írható le. A 18. század közepén mindössze 18 család élt Pápán.⁴¹ Az 1770-es években közösségük még mindig jelentéktelen, a félezer főt sem közelítette meg.⁴² Beköltözésük a következő évtizedtől kezdve gyorsult fel. Mivel többségük lakást vagy házat bérelt, s csak a módosabbak vásároltak házat, a város szinte minden utcájában megtelepedtek. A zsidó városrész a régi zsinagóga körül, a belvárosban alakult ki.

Az uradalom telepítéspolitikája jótékonyan hatott a város gazdasági fejlődésére: itt még a 19. század első felében is virágzott a kézművesipar. A gazdaságtörténet az ország legiparosodottabb mezővárosai között tartja nyilván a 18-19. századi Pápát, melynek kézművesipara meghaladta az átlagos fejlettségű szabad királyi városok gazdasági színvonalát.⁴³ Mint a kisalföldi-bakonyalji táj kereskedelmi központja, kiterjedt vonzáskörzete révén Veszprém megye második legjelentősebb kereskedővárosa volt a 19. század első harmadában. Piaci forgalmában megelőzte a szabad királyi városok legtöbbjét, s ezzel országosan a 38. helyet foglalta el.⁴⁴

E hosszútávú gazdasági-társadalmi folyamatok azok között a jogi keretek között zajlottak le, melyeket a városprivilégiumok és a földesúrral kötött örökös szerződések jelöltek ki.

Pápa kiváltságolt, világi földesúri hatalom alatt lévő mezővárosként kezdhette meg a török utáni újjáépítést a 18. században. A kurucok és labancok pusztításait viszonylag gyorsan kiheverte, s gazdaságilag megerősödve indult virágzásnak. Fejlődését hosszú távon több tényező együttesen határozta meg:

1./ Sikerült megtartania s kibővítve megújítania régi kiváltságait, s ezáltal biztosítani polgárai szabadságjogait;

2./ Földesurával kedvező magánjogi viszonyt alakított ki, s ezt viszonylag eredményesen védelmezte az uradalom centralizációs törekvéseivel szemben;

3./ Városi funkcióit nemcsak megtartotta, hanem bővítette is, s így a régió gazdasági, igazgatási és kulturális központja maradt.

A város első kiváltságlevelét tudvalevőleg Albert királytól kapta 1439-ben, s ez harmincadvám-mentességet biztosított lakói számára.⁴⁵ A harmincad (tricesima) a különféle áruféleségek után szedett s a korona jövedelmeit gyarapító kiviteli-behozatali vám volt. Eleve mentesültek alóla a nemesek, egyháziak, szabad királyi városok, ha az árut saját szükségleteik kielégítésére szállították.⁴⁶

A város - végvár jellegének köszönhetően - kiváltságait a török hódoltság korában is meg tudta őrizni. Költséget nem kímélve kérte az egymást váltó uralkodóktól a privilégium megújítását-megerősítését, hogy jogaival élhessen. Ebben időnként számíthatott a magas méltóságokat viselő földesurak támogatására is.⁴⁷

A 18. században először I. Lipót erősítette meg a város korábbi kiváltságait (1703), majd sorban minden uralkodó, utoljára V. Ferdinánd 1839-ben.⁴⁸ Az utolsó kiváltságlevél, mely 1848-ig volt érvényben, a régi kiváltság megerősítése mellett a helyi jogszokást szentesítette, amikor rögzítette a polgárok testi fenyítésének tilalmát, és a magisztrátust elsőfokú bírósági fórumnak ismerte el.⁴⁹

A privilégiumok megerősítésén túlmenően a városnak gondja volt arra is, hogy a szerzett jogok megsértői ellen azonnal fellépjen. Erre azért volt szükség, nehogy az egyedi jogsértésekből általános joggyakorlat (usus) váljék, mely csökkentené a kiváltságok erejét. Így pl. a pápai polgároknak a győri vámon történt megadóztatása miatt 1736-ban és 1749-ben, a budai és pesti vámon történt zaklatásuk miatt 1793-ban kért a megyén keresztül legfelsőbb orvoslást.⁵⁰

Privilégizált jogállását a város öntudatosan kifejezésre juttatta, midőn magát a jobbágyfelszabadításig "Szabados Pápa Városának", "Privilégizált Pápa Városának" nevezte az általa kiadott hivatalos iratokon.⁵¹

A végvár-jelleg megszűnésével a kiváltságos város társadalmán belül jelentős változások mentek végbe, melyek a város földesurait is arra ösztönözték, hogy rendezzék a városlakók jogi viszonyait. A 17. században még elkülönülő, más-más igazgatás alá tartozó két réteg: a polgárok és a presidiariusok (várkatonák) rétege ugyanis a 18. század elejére összeolvadt. A "vitézlő rend" a békés évtizedek beköszöntével elvesztette létalapját, s életmódváltásra kényszerült.

Gróf Esterházy Ferenc (1683-1754), a város földesura a külsővárosiak és belsővárosiak érdekellentéteit kihasználva, külön-külön kötött szerződést a polgárvárossal és a majorbeliekkel. A tárgyalások 1730 tavaszán kezdődtek meg. A majorbeliek 1730. május 23-án írásban is egyértelműen úgy nyilatkoztak, hogy ők a városi főbíró "jurisdictioja" alá tartozni nem kívánnak, hanem "ex toto et integro" el akarnak válni a belsővárostól.⁵² A külvárosiak 1730. június 10-én kötötték meg az örökös szerződést. A szerződés hatálya az alábbi utcákra terjedt ki:

A szerződés kedvezményes volt mivel az úrbéri szolgálatok egy összegben történő megváltását tette lehetővé. A külvárosiak mentesültek a robot alól. Évente 1.200 rajnai forint censust kellett fizetniük két egyenlő részletben (Szent György és Szent Mihály napján) az uradalmi számtartónak. Megtarthatták az eddig bírt szántókat, sőt kerteket is bérelhettek a Sörfőző utca végén. Szabadon használhatták a pusztagyimóti és báróchegyi legelőket, s bérbe vehették az uraság 4 kocsmáját. A szerződés a vám-privilégium kedvezményeit rájuk is kiterjesztette. Ezentúl - akárcsak a belsővárosiak - ők is szabadon adhattak-vehettek a városi piacon.⁵³

A pénzbeli megváltás (census) bevezetése a birtokviszonyok tisztázását is szükségessé tette. Ezért az uradalmi földmérő még 1730 tavaszán összeírta a fundusokat és birtokosokat, hogy a gazdákra részarányosan kivethessék a terheket.⁵⁴

A szerződés hitelesítésével a külsővárosiak elszakadtak a belsővárostól, s igazgatásilag is megkezdték önálló életüket.

A belsővárossal, mely szabadságjogainak csorbítását látta a földesúr minden lépésében, már nehezebben ment az egyezkedés. Ennek köszönhető, hogy számára csak 1732. január 1-jén adta ki gr. Esterházy Ferenc és felesége, gr. Pálffy Szidónia az örökös szerződést (perennalis transactio). A hártyára írt függőpecsétes oklevél ma is megtalálható a város levéltárában.⁵⁵

A polgárvárosra kényszerített örökös szerződés szorosabb földesúri függésbe taszította a várost. A természetbeni szolgáltatásokat itt is egy összegben (1.600 rhénes, azaz rajnai forint) határozták meg júniusi és decemberi részletfizetési lehetőséggel. (Ezen összegbe beszámították a földbérleti díjat (terragium), valamint a zsellérek adóját.) A városi magisztrátus korábbi jogát - a házbevallások jegyzőkönyvezését - azonban korlátozták: a város által kiállított házleveleket (fassio) uradalmi láttamozáshoz kötötték.

A legelőt itt is meghagyták a lakosok használatában. A kocsmáltatás jogát szintén árendába adták a városnak, amely megkapta a piaci jövedelmeket, s megőrizte a bíráskodás jogát.

A lakosokat a szerződés záradékában külön felszólították arra, hogy engedelmesek legyenek a földesúrhoz és tisztjeihez.

A kateszteri felmérést természetesen itt is elkészítették: ez tartalmazta a belső telkeket és külső tartozékaikat. A mérnöki munkálatok során térkép is készült. (Ez a közismert Maynzcek-féle térkép. Lásd 66. oldal.)

Az örökös szerződések már formájukkal is jelezték, hogy betartásuk csupán az egyik fél számára kötelező.

Az uradalom kiépülésével, az uradalmi adminisztráció megszilárdulásával a 18. század közepétől kezdve veszélybe kerültek a korábban rögzített jogok.

Az új földesúr, gr. Esterházy Károly (1725-1799) egri püspök, nemcsak a katolikus egyház hatalmának renoválását szolgálta, az uradalmat fejlesztette tovább, hanem a város életére is befolyást gyakorolt. Birtokpolitikájának része volt az ún. inscriptionalis, azaz szabad házak és telkek visszavétele. A visszaszerzett ingatlanok bérbeadásával növelte aztán az uradalmi pénztár bevételeit.

A kézművesek, nemesek telkeinek-házainak visszavásárlása eredménnyel járt. A kataszteri felméréskor 442 telek volt a belvárosban, ennek 34,2%-át tették ki a szabad telkek (151). A püspök halálakor, a század végén, ez az arány már csak 10,8 % volt (48).

Hasonló helyzetet regisztrálhatunk a külvárosban: itt a felméréskor 84 telket vettek számba. Ezeknek 90,5 %-a valamely belső telek tartozéka volt. Számuk a beltelkek visszavásárlásával arányosan csökkent.⁵⁶

A keménykezű egyházkormányzó és földesúr törekvéseit örökösei is sikerrel folytatták.⁵⁷

Az ún. inscriptionalis telkek (házak) visszavásárlásával keletkezett ún. extracontractualista telkekkel a földesúr saját belátása szerint cselekedett. Az uradalom érdekei szembekerültek a város érdekeivel. Az érdekellentét 1769-ben került felszínre, amikor a földesúr urbáriumot akart rákényszeríteni a városra.

A pápai lakosok terjedelmes panaszlevelet nyújtottak be a vármegyei úrbéri törvényszékre. Ebben többek közt azt állították, hogy a földesúr nem elégszik meg 6 vendégfogadó jövedelmével, ezért a szabad házakat is visszavásárolja és kocsmaként hasznosítja. Tisztjei a kontraktuális kerteket házhelyek céljára osztják ki.⁵⁸ Legelőjük egy részét is felszántatták, más részét az uradalmi árendás birkásnak adták használatba. A városi földeket évekkel ezelőtt, amikor az összeírásukra sor került, elvették.⁵⁹

A lázadással párosult úrbéri harc csak 1786-ban jutott nyugvópontra, amikor a belsővárosnak - megemelt évi taksa mellett - sikerült megerősíttetnie az 1732. évi alapszerződést.⁶⁰

A két nemzedéknyi idő alatt felhalmozott feszültségekre a földesúr is megoldást keresett. 1794. október 29-én gr. Eszterházy Károly a belső és külsővárosi extrakontraktualistákkal (a korábbi szerződéseken kívül rekedt lakosokkal) is külön-külön örökös szerződést kötött. A fundusokat mindkét esetben hozzácsatolták a kontraktualistákéhoz, s megszabták az évi censust. Ezentúl a belsővárosiaknak az eddigi 1600 rhénes (rajnai) forint mellett 1258 forint 67 1/2 krajcárt kellett fizetniük, a külső városi lakosoknak pedig 1138 rajnai forint 84 krajcárt az eddigi 1200 rhénes (rajnai) forinton felül. A szerződések a városok igazgatását is több ponton szabályozták.⁶¹

A zilált birtokviszonyok rendezésével, a városiak jogsérelmeinek részleges orvoslásával kialakult jogviszony 1842-ig meghatározta a városlakók életét.

Az örökös szerződések megkötése után Pápa városa fokozatosan három önkormányzatra különült el: a Belsőváros megőrizte integritását, róla azonban levált és a 18. század végére önállósodott az Alsó- és Felsőváros.

A külvárosok elszakadása 1730-ban következett be. Ezt megelőzően az ott lakók mint majorbeliek a városi magisztrátus hatósága alatt álltak. Ez nem csupán a kettős telekszerkezetből levonható következtetés: bizonyíték is van rá.

A külvárosiak elszakadásukat ugyanis azzal indokolták, hogy az egyik utcában "ad tempus rendeltetett" bírájukat a városi főbíró maga elé "citáltatta", és az engedetlenség címén "megkalodáztatott". E szokatlan s megalázó cselekedetet "minyájan or/r/okra vévén", az elszakadás mellett döntöttek.⁶²

Jogtörténeti irodalmunk már régen tisztázta, hogy középkori városainkban vagy más zárt településen a közigazgatási beosztás alapegysége az utca volt.⁶³

A fent idézett eset azt is bizonyítja, hogy Pápán a külvárosi utcákban és majorokban már 1730 előtt is létezett az utcabírói intézmény. Az utcabírák végezhették az adóbeszedést, és természetszerűen bíráskodtak a lakosok közti kisebb vitás ügyekben. (A hadiadó mellett a földesúr számára 1730 előtt is censust szedtek.)

A jelentősebb ügyek (pl. ingatlan adásvétel, kisebb bűnügyek, letelepedési engedélyek) a városi magisztrátus hatáskörébe tartoztak.⁶⁴

Az utcabírói intézmény hosszú ideig megfelelt az állami és földesúri adminisztráció igényeinek, mert legfontosabb feladatának, az adószedésnek, maradéktalanul eleget tudott tenni.

Szerencsére fennmaradtak a külsővárosi számadáskönyvek az 1730 utáni évtizedekből. Ezek alapján vázlatos jellemzést adhatunk az utcabíróságról.⁶⁵

A számadásokból kitűnik, hogy a népesebb utcákban önálló utcabíróságot szerveztek, a kisebb utcák pedig közösen tartottak fenn elöljáróságot. 1739-ben pl. a Sörfőző utcában 41, a Felsőmajoroki utcában 52 ház volt - mindkettő saját elöljáróságot választott. 1744-ig önálló volt a Devecseri utca is - ekkor azonban a Sörfőző utcához csatlakozott.⁶⁶

A számadások alapján az alábbi utcabíróságok léteztek:

1. Sörfőző utca; 2. Felsőmajoroki utca; 3. Alsómajor (Alsómajoroki) utca, Hosszú (Öreg) utca, Kis utca, Téglás utca, Pocsota utca; 4. Újváros és Gerencsér utca; 5. Devecseri utca (1744-ig)

Az utcabeli elöljáróságok a bíróból és az esküdtekből álltak. A bírákat mindenütt évente, az adózás rendjéhez igazodva, Szent György napkor választották.

A választás valószínűleg formális lehetett, mert ritkaságnak számított, ha valaki egymás után két évig viselte e tisztséget. (Ez alól kivételt képez a Felsőmajoroki utca, ahol pl. Szabó István 3 évig (1746-1749) volt bíró.) Valószínű, hogy a bírák a házak sorrendjében követték egymást. A bíró segítőtársait - az esküdteket - feltehetőleg itt is, mint általában, élethossziglan választották az értelmesebb gazdák és mesteremberek közül.

Az elöljárók legfontosabb feladata az adószedés volt. A bíró és az esküdtek együtt vitték az évi census rájuk eső részét a megadott határidőre a várba, az uradalmi számvevőhöz.⁶⁷ Az adó 1732-ben és 1762-ben a következőképpen oszlott meg:

A földesúri adónak több, mint 40 %-át a legnépesebb adókerület, az Alsómajoroki utca és a hozzá kapcsolódó kisebb utcák fizették be 1732-ben, s ez az arány a későbbiekben sem változott.

Az évi censuson kívül mást is fizettek az uradalmi pénztárba: a kertek árendáját (Sörfőző u.), a kocsmák bérleti díját és a kukoricaföldek után járó "terrágiumot", vagyis "földbért".

Van adat arra is, hogy az utcabeli elöljárók hatáskörébe tartoztak a nemesek is. 1741-ben például a Sörfőző utcai nemesektől 28 forint 88 dénárt szedtek be "bírák uraimék", 1742-ben pedig a devecseri utcában lakóktól 2 forintot.⁶⁸

Egyes utcák jegyzőt is fogadtak. Az Alsómajoroki utcában 1758-ban Nagy Imrét mint "uczabéli notariust" említették. Ugyanitt már 1736-ban egy hajdút is alkalmaztak az elöljáróság parancsainak végrehajtására.

1760. november 27-én azt jegyezték fel, hogy a Nagai-féle házért 94 forintot fizettek - valószínűleg ez volt az első alsóvárosi "községháza".⁶⁹

A kezdetleges községszervezet meglétét nemcsak a fenti szórványos adatok jelzik, hanem az önálló pecséthasználat elterjedése is a 18. század második felében. A Felsőmajoroki utca 1751-ben vésette pecsétnyomóját. A magyar köriratú pecsétképen a koronából emelkedő kitárt szárny s a kerektalpú pajzson felette lebegő félhold jelképezte az utca "közönségét".

Az Újváros utcai pecsét ennél primitívebb kivitelű. A címerpajzsot ovális mező helyettesíti, a sisakdísz felett csak az utca rövidítésének jutott hely. (PUV=Pápa Új Város u.) Az utca jelképe a kitárt szárnyú, három fiát etető pelikán - meglehetősen kezdetleges ábrázolásban.

Az Alsómajoroki és a hozzá tartozó utcák a 18. században a "PÁPAI KVLSV VARASA P." köriratú pecsétet használták, melynek ovális mezejében egy görbe szablyát tartó kéz látható. A Sörfőző utca pecsétjét nem ismerjük, de hogy létezett, ahhoz kétség nem férhet.

A közigazgatásilag fokozatosan egyesülő utcákból a 18. század végére született meg a Felső - és Alsóváros. A Felsőváros a 19. század elején, 1802-ben készíttetett pecsétjén éppúgy megőrizte régi jelképét, mint az Alsóváros.⁷⁰

A feltárt forrásanyagból megállapítható, hogy a külső városiak kezdettől fogva alárendelt helyzetben voltak a belsővárossal szemben. Az örökös szerződés őket is felruházta a privilégium-adta jogokkal, de ezzel csak akkor élhettek, ha a belvárosi elöljáróság kiadta számukra a hitelesített útlevelet. A hetipiacokon valóban szabadon árulhattak, de őket is a belsővárosi vásárbírák ellenőrizték.

A katonai fuvarozás (forspont) is elsősorban a külsővárosi gazdák vállára nehezedett. A belsővárosi mesteremberek ugyanis nem tartottak igásállatot, vásárokba a helyben vagy vidéken bérelt kocsikon jártak.

Az 1794. évi örökös szerződés a gyámügyeket kivonta a külsővárosi tanácsok hatásköréből, és azokat a belsővárosi gyámhivatal hatáskörébe utalta.

A közös intézmények (pl. iskola) a Belsővárosban voltak; fenntartásáról is elsősorban a belsővárosi tanács gondoskodott: a külső városrészekre eső költség beszedését ugyan a helyi elöljáróság végezte, de az adminisztrációt a belsővárosi tanács koordinálta.

A fokozatosan kialakuló két külváros méreteinél, mezőgazdasági jellegénél fogva jobban hasonlított egy népes jobbágyközséghez, mint egy igazi városhoz. A községszervezet által betöltött funkciókat így analógiák segítségével is leírhatnánk. Ezekre azonban nincsen szükség, mert a 19. századi viszonyok már gazdagabb forrásanyag segítségével tanulmányozhatók.

A Belsőváros 1732. évi örökös szerződésében a városi önkormányzatról jóformán nem is esett szó. Gróf Esterházy Ferenc elsősorban a jogi-gazdasági természetű kérdéseket kívánta szabályozni, a városigazgatás rendjét érintetlenül hagyta. Mindössze a szerződés 7. pontjában tértek ki igazgatási kérdésre: a földesúr ebben "tellyes" hatalmat adott a tanácsnak arra, hogy az "ízetlenkedőkkel", engedetlenekkel szemben fellépjen.

Nagyon valószínű, hogy a városi önkormányzatot a földesúr ekkor még nem akarta korlátozni működésében. Meghagyta azt a gyakorlatot és szervezetet, amely megszilárdult a 16-17. században. A polgárság ugyanis a végvári korszakban is megőrizte rendi-igazgatási önállóságát. A várkatonaság felett azonban önálló bíróság, az ún. seregszék ítélkezett. A seregszék intézménye - a német katonai igazságszolgáltatás hatására - az 1560-as években terjedt el Magyarországon. A jelentősebb végvárakban megszervezett hadi törvényszékek a katonaság kihágási ügyeiben, bűnügyeiben, ritkábban birtokjogi és gazdasági ügyeiben ítélkeztek. Ítéleteik ellen a kerületi főkapitányság hadiszékeire, onnan a helytartóság bíróságára lehetett fellebbezni.

A seregszéki ítélkezésben a jogtudó hadbíró és az esküdtek vettek részt. A pápai várban pl. 1660. április 27-én ült össze a seregszék (Sedes Militaria Judiciaria), amely Takáts Pál katonát, mint többszörösen visszaeső gonosztevőt, kötél általi halálra ítélte. Az ítélkezésben részt vett Radovány István pápai vicekapitány, a végvár várnagya, hadnagya, zászlótartója, öt vajdája és három lovas tisztje. A törvényszéken a vármegyét két szolgabíró és esküdtjeik képviselték. A város nevében Kádártai György főbíró, Iharosfia Mihály és Komáromi (másként Szabó) Ferenc vásárbírák ítélkeztek.⁷¹

A belsővárosi önkormányzat a külsővárosi részek elszakadása után is megőrizte egyszerű szerkezetét: az elöljáróságot a 12 tagú tanács jelentette, melynek élén a bíró (főbíró) állt. A testület jelentőségét Bizvássy Pál városi jegyző 1780-ban, a bíróválasztásról írott versében így fogalmazta meg:⁷²

Az idézett jegyzőkönyvből azt is megtudjuk, hogy a bírót a földesúr jelölte (candidatio) a tisztújításokon, ami 3-4 jelölt nevének közléséből állt.

A 18. századi tisztújításokon valószínűleg a polgárok szélesebb köre vehetett részt, hiszen a bírón és tanácson kívül választottak még malombírót a városi malom felügyeletére és jövedelmeinek kezelésére⁷³, továbbá hadnagyot, aki a város általános rendjére, közbiztonságára ügyelt, de gazdája volt a város használatában lévő rétnek is. Emellett felügyeletére bízták a város kocsisát is.⁷⁴

Az örökös szerződésben említett vásári jövedelmeket a két vásárbíró szedte be. Ezen túl ellenőrizték a piaci rendet (a piacon minden árusnak meghatározott helye volt), s a felmerülő vitás kérdésekben igazságot szolgáltattak. A bírságpénzek egy része őket, másik része a városi közpénztárat illette. A hadnagyhoz hasonlóan gazdaságirányítással is megbízták őket: műveltették az uradalom által használatba adott városi zabföldeket, a termésről számot adtak. (A termést a városi igáslovak és a lovas katonaság ellátására használták fel).⁷⁵

A bírói számadásokban olvashatunk még borbírákról, akik a város bormérési jogára, a kocsmák rendjére ügyeltek, s tizedesekről, akik a vásárbírák munkáját könnyítették meg. A kollektorok (collektorok) itt nem adószedők, mint az Alsóvárosban, hanem szállásmesterek, akik a beszállásolt katonaság ellátásáról gondoskodtak.⁷⁶

A legnagyobb hatalom évtizedeken át a városbíró kezében összpontosult. A bíró a városi tanács és bíróság elnökeként ("elölülőjeként"), a városi pénztár kezelőjeként, az adminisztráció irányítójaként nagy befolyást gyakorolt a város életére. 1732 előtt a csekély készpénzfizetésen kívül szolgálati idejére szántóföldet kapott használatba, miként a tanácstagok mindegyike. 1732 után a "bírák szántóföldeit" a város kapta meg a földesúrtól, és bérbe adva hasznosította. A tanácsot a házcensus fizetése alóli felmentéssel kárpótolta.⁷⁷

Az uradalom a 18. század közepétől kezdve egyre jobban beavatkozott az önkormányzat működésébe. Gróf Esterházy Károly - tapasztalva a közjövedelmekkel való visszaéléseket - 1760-ban rendelte el a bírói számadások úriszéki felülvizsgálatát.⁷⁸ A város egy ideig tiltakozott a gyámkodás ellen, de végül is kénytelen volt meghátrálni. A fennmaradt számadásvizsgálati iratokból kitűnik, hogy a város az 1753/54. katonai évtől kezdve rendszeresen beadta számadásait az uradalmi számvevőnek. A számvevő sok kifogást emelt a pontatlan, hanyag adminisztráció miatt.

A városi adminisztráció érzékelhetően alacsony szintje nem csupán a városbíró számlájára írandó: a közállapotokat tükrözi. Az ügyintézésben ugyanis az 1750-es években (s még később is) a szóbeliségnek volt meghatározó szerepe. A tisztújításokon a bírói számadásokat - felolvasás után - rendszerint elfogadták. Ahogy az egyik számvevői észrevételre adott válaszban olvashatjuk: --hites Bírák vannak és azért Szent Oltár előtt esküsznek, hogy azután Város el hiszi nekik.⁷⁹

Az idézet arra is utal, hogy többen voltak számadásra kötelezett tisztségviselők: a bírón kívül az adóvevő (perceptor), aki többek közt a hadiadót kezelte, a malombíró, az egyik vásárbíró, a hadnagy, a borbíró és a kollektor. A számadásos tisztségviselők egy része (pl. a vásárbírák, hadnagy) közvetlenül a bírónak adta át a bevételeket, aki azokról már a közpénztári bevételek között adott számot a tisztújító közgyűlésen.

A számadásra "régi bé vet/t/ szokás" szerint a városi tanácsülésen (közgyűlésen), vármegyei tiszt (szolgabíró, esküdtje) előtt került sor. Ebből nem is szokott baj lenni, mert a vármegyei tisztviselő általában elnéző volt. Jól tudta, hogy a várost igazgató mesteremberek "litteratus Emberek módgyára" nem járhatnak el. A város által megrendelt munkák elvégzését nyugtával igazolni nem lehet, mert az "ollatin mester emberek az írást nem tudván", írásbeli elismervényt sem adhatnak.⁸⁰ A túlzott szigor amúgy sem vezetne eredményre, mivel a pontos ügyvitelben a tisztségviselők nem voltak érdekeltek. Készpénzfizetést az 1760-as években is csak a bíró és a jegyző kapott, a tanácstagoknak nem volt meghatározott "solariomjok". Emiatt nem is szívesen vállaltak a polgárok tisztséget. "Magistratualis Tiszteket (=tanácsnokokat) nehezen találtúnk, és maid erőszakkal kelletett tennünk" - olvashatjuk 1762-ben.⁸¹

Az uradalmi tisztviselő azonban kevésbé volt elnéző: 1766-ban a kollektori számadásokat is visszamenőlegesen bekérte (1750-től), s 1769-ben már a malombíró számadásait is átvizsgálta.⁸² Az uradalom parancsainak ellenszegülő városi elöljárókat a földesúr 1766-ban börtönbe is vetette, amiért a város a vármegyénél tett panaszt.⁸³

A fejlett uradalmi adminisztráció, ha sértette is a város érdekeit, mindenképpen jó hatással volt annak ügyintézésére. A városi elöljáróság tagjaiban az erősödő gyámkodás következtében tudatosult az írásbeli ügyintézés jelentősége. Szemükben eddig csak az 1640 óta vezetett tanácsülési jegyzőkönyvek, privilégiumok, perek, egyéb "titkos" iratok bírtak jelentőséggel. A 18. század második felétől azonban a többi iratfajta, s az általuk hordozott információ értéke is megnőtt. Ezidőtájt kezdték vezetni a többi protokollumot. Így a körrendeletekről (1761), az öreghántai szőlőhegyről (1765), az árverésekről (1777), a polgárjogot nyert személyekről (1780), a bevallásokról (1783) és iratfogalmazványokról (1783), valamint a városi tisztségviselők fizetéséről (1793).⁸⁴

A fejlettebb írásbeli adminisztráció nem csupán a város érdeke volt. Ezért a különféle nyilvántartások bevezetése mögött több esetben úriszéki végzést, más esetben (pl. körrendeletek jegyzőkönyve, számadásminták) helytartótanácsi rendeletet és vármegyei végzést kell feltételeznünk.⁸⁵

A községi-mezővárosi számadásokat a megyei számvevőszék (ún. censuralis szék) is rendszeresen megvizsgálta, s észrevételeket tett, ha hibát talált.

A 18. század utolsó harmadára a fejlettebb városi adminisztráció a helyi, uradalmi és központi-államhatalmi érdek találkozásából született meg.

A Belsőváros a 18. században - csekély bevételei és nagy terhei miatt - csak kis létszámú alkalmazottat tartott. Ezek közé tartozott az évi szerződéssel felfogadott elemi iskolai tanító, 2 éjjeliőr (bakter), 1 hajdú, 1 dobos, továbbá a meghatározott időre felfogadott kukoricapásztorok, az alkalmilag fizetett napszámosok.⁸⁶

A városi közpénztár bevételei elenyésztek a kiadások mellett. Az 1760-as években a piaci jövedelmekből 50-60 forint jött be, amely a városháza és a hajdúk költségeit fedezte. A malom jövedelméből fizették a plébánost, a tanítót, a harangozót. A többi tisztségviselőt és alkalmazottat az egyéb bevételekből (városi domestica, a városi kocsis fuvarbérei, büntetéspénzek, árendák stb.) fizették vagy jutalmazták. Ekkoriban az egyes polgárokra a következő terhek nehezedtek:⁸⁷

1. Az uradalmi census: 5-15 forint között

2. A hadiadó: 30 krajcár - 5 forint között

3. Vármegyei háziadó: a hadiadónál kisebb

4. Városi háziadó: 1 forint alatt

Emellett viselniük kellett a katonaállítás terheit, a katonaság szállításának, beszállásolásának, ellátásának költségeit, melyet utólag beszámíthattak a hadiadóba. Gondoskodniuk kellett a hivatalos ügyben eljáró vármegyei tisztviselők fuvarozásáról és ellátásáról; a kiadásokat szintén csak utólag lehetett beszámítani a háziadóba. Ha gyermekeiket a város egyetlen elemi iskolájában taníttatni akarták, az évi tandíjat szintén készpénzben kellett kifizetniük, akárcsak a plébános fizetésének rájuk eső részét.

A hadiadó az 1750-1760-as években valóban komoly megterhelést jelentett: 650-700 adózóra általában 2000-2300 forint esett évente.

A kivetett hadiadó és az uradalmi cenzus a város saját éves készpénzbevételének a 20-30-szorosát is kitehette, ami érthetővé teszi, hogy a város gyakorta fordult a vármegyéhez a terhek enyhítését remélve. E terhek békés időszakban is nagyok voltak, de szinte elviselhetetlenné váltak a sűrűn előforduló természeti csapások közepette, amelyek közé a korszak embere beszámíthatta a háborúkat is (osztrák örökösödési háború, osztrák-török háború, a napóleoni háborúk).⁸⁸

A Belsővárosra vonatkozó 1794. évi örökös szerződés az önkormányzat szervezetét is átalakította: meghagyta a tanácsot elsőbíráskodási fórumnak, de megszüntette a korábban szervezett 24 tagú külső tanácsot és a helyébe egy 40 tagú ún. választott község felállítását írta elő. Emellett rögzítette a földesúr azon törvényes jogát, hogy az urasági ház lakóit csak az úriszék előtt lehet perelni.

A szerződés az árvák értékeinek gondviselésére 2 hozzáértő, vagyonos gyámot rendelt, akik számadásaikat évente "fine super inspectione" az uraságnak, mint főgyámnak kötelesek bemutatni. Ugyanakkor rögzítette a kialakult gyakorlatot, hogy a város a maga számadásait is vizsgálat alá kell bocsássa.

A választott község (electa communitas) megjelenésével a városi önkormányzat felépítésében a szabad királyi városokhoz kezdett hasonlítani. A szabad királyi városokban ugyanis a 18. században 2 (esetenként 3) testület gyakorolta a hatalmat: a 12 tagú tanács (senatus, magistratus), mely néha 20-24 tagú külső tanáccsal egészült ki, valamint a 60-100 tagú választott község, melynek jelentősége fokozatosan csökkent.

A testületek tagjait élethossziglan választották, a tényleges hatalmat azonban a patríciusok befolyása alatt álló tanács tartotta a kezében. Ők töltötték be a legfontosabb tisztségeket: a bírói, polgármesteri, kapitányi széket. A tanács és a választott község között az ún. szószóló (tribunus plebis, fürmender), a választott község elöljárója közvetített. Ő képviselte - tendenciájában egyre erőtlenebbül - a polgárság szélesebb köreinek érdekeit.⁸⁹

A pápai örökös szerződést jóváhagyó helytartótanács úgy ítélte meg, hogy Pápán 24 tagú külső tanács felállítása felesleges. A 40 vagy 60 tagú választott község "mind a város közönséges jóvának elől mozdíttása, mind pedig a magistratusnak is könnyebbséges fentt tartására" szolgálna.⁹⁰

A városi tanács és a magyar és német "becsületes purgerség" 1795. február 28-án gyűlt össze a városháza tanácstermében, hogy a helytartótanácsi rendeletet végrehajtsa. A tanácskozáson elfogadták a választott község felállításának gondolatát.

Bár a jóváhagyott örökös szerződések még nem érkeztek vissza a kormányhatóságtól, a polgárság az uradalmi census beszedése, az uradalmi tisztek zaklatásainak meggátlása végett szükségesnek látta a választott község haladéktalan felállítását.

A jelenlévő 104 polgár ezt követően a tanácsterem mögötti szobába vonult át, hogy írásban tegyen javaslatot a tanácsnak a testület összetételére vonatkozóan.

A polgárok ekkor maguk közül az alábbi személyeket választották a testület tagjaivá:

A választott községbe bekerült a volt 24 tagú külső tanács legaktívabb 16 tagja s a legtekintélyesebb mesteremberek. A testület tagjainak kb. 25 %-a a német, a többi a magyar és más nemzetiségű polgárságot képviselte. Elöljárónak Korporits Józsefet választották. A választás eredményét a tanács is változtatás nélkül jóváhagyta.⁹¹

A választás felszínre hozta a társadalmi feszültségeket. A magyar polgárság nem fogadta el a választás eredményét. Nehezményezte, hogy a testületbe a házzal nem bíró mesteremberek is bekerültek, akik majd részrehajlóan fognak szavazni. Ezért követelték a "zsellérek" kihagyását és új, szavazatszámláláson alapuló választás elrendelését. Másik érvük az volt, hogy a választást manipulálták: az az "érdemesebb" polgárok akaratát tükrözte.

A tanács kénytelen volt ismételten kikérni a polgárság véleményét. Az 1795. április 13-án megtartott ülésen 96 polgár jelent meg. A szavazáson 50:46 arányban amellett foglaltak állást, hogy a "választott személyek" közé háztulajdonnal nem bíró polgár is bekerülhet, ha különben "értelmes és alkalmatos" a tagságra.⁹²

Bár e határozat feleslegessé tette, mégis elrendelték a szavazást, melynek eredménye jelzi, mi is volt valójában az elégedetlenkedők célja.

Az előző listáról eltávolítottak két német polgárt (Bernhard Mátyást, Vinkler Fridolint), továbbá az előzőleg megválasztott szószólót (Korporits Józsefet), helyükre megválasztották a magyar Pósa Ferencet, Czink Jánost és a német Polhammer Györgyöt. Ezután szószólónak megválasztották Kopff Antal ötvösmestert. A választási eredményt Orsolits Mihály bíró és a jelenlévő 4 tanácsnok ellenvetés nélkül jóváhagyta.⁹³ A változások azt sejtetik, hogy a hatalmi torzsalkodás hátterében nem etnikai, hanem személyi ellentétek húzódtak meg.

A belsőváros ily módon kialakított hivatalszervezetét a következő séma mutatja:

A vázlatos rajzból kitűnik, hogy a 18. század első felében még kezdetleges önkormányzat a város gazdasági fellendülésével, népességének növekedésével, műveltségi szintjének emelkedésével párhuzamosan egyre fejlettebb hivatalszervezetet épített ki. A hierarchikus szervezet már bonyolultabb munkamegosztást követelt.

A szerteágazó feladatokat a városi főbíró megosztotta bírótársaival, a belső tanács a külső tanáccsal, majd a helyét elfoglaló választott községgel. A 18-19. században a bírótól részben átvették a pénzügyi (perceptor) a közrendészeti (hadnagy), a gazdasági-rendészeti (malombíró, vásárbírák, mezőbíró, tókerti felügyelő), a gyámügyi (gyámatyák), a hadügyi (kvártélymester) igazgatás teendőit.

A szervezeti differenciálódás-specializálódás fokozatosan felszínre hozta a szakszerűség követelményét. A szakszerűséget kezdetben a jegyző képviselte, később viszont más, a hozzáértést, jártasságot követelő tisztségnél (perceptor, gyámatya) is tetten érhető. A fejlődés a jogi szakember megjelenésével (ügyész) éri el csúcspontját.

Az 1794. évi örökös szerződések és az 1795. évi önkormányzati reform - amely hosszú évtizedekre meghatározta a helyi igazgatást - kétségkívül előmozdította a város fejlődését. Ezentúl a város polgársága szélesebb körének biztosította az önkormányzati hatalomban való részvételt, s még közelebb hozta egymáshoz a belső és külső városok amúgy is sok szállal egymáshoz kötődő önkormányzatát.

Pápa is, mint az ország fejlett városai, egy újabb lépéssel haladt előre az egységesülő városigazgatás útján.

Die Studie erörtert die Verwaltung der Stadt Pápa im 18. Jahrhundert in 4 Teilen. In der Einleitung überblickt der Verfasser die ortsgeschichtliche Literatur der Stadt und stellt fest, daß sich die Forscher bisher mit der Verwaltungsgeschichte des 18-19. Jahrhunderts nicht eingehend befaßt haben.

Die heutige Forschung wird dadurch erschwert, daß das Archiv der Stadt und des Dominiums im Frühling 1945 schwere Verluste erlitten hat, als die Schriften vor der besetzenden sowjetischen Armee versteckt wurden.

Der Verfasser beschreibt auf Grund erhalten gebliebener Rechnungen, Aufstellungen und anderer Quellen des 18. Jahrhunderts die eingetretenen Veränderungen in der Gesellschaft der Stadt, den Aufbau und die Tätigkeit der Selbstverwaltung der Stadt im 18. Jahrundert.

Die zum Verteidigungssystem Transdanubiens gehörende ungarische Festung und die bürgerliche Stadt wurden ab 1624 Besitz der Familie Graf Esterhazy. Die Gutsherren rekatolisierten das protestantische Militär und riefen in den Jahren nach 1710 katholische deutsche und slawische Siedler in die Stadt. Die Stadt wurde auf diese Weise zu einem Ort mit katholischer Mehrheit und vielen Nationalitäten, in welcher die ehemaligen Festungssoldaten eine friedliche Beschäftigung ausübten und sich mit Gewerbe oder Landwirtschaft beschäftigen, bis die im Jahre 1748 angesiedelten Juden allmählich großen Einfluß auf das Handelsleben und in den Kreditgeschäften ausübten.

Die Ansiedlung wurde im 18. Jahrhundet in 2 Gebietsteile geteilt: in die mit der Schanze umgegebene Innenstadt und in der Stadtteil außerhalb der Schanze: die aus Straßen, Meierhöfen und Gärten bestehende Vorstadt. Deren Rechtsverhältnis wurde durch die im Jahre 1730 und 1732 mit den Gutsherren geschlossenen Verträge geregelt, deren wichtigster Punkt war, daß die Vorstadt- und Innenstadtbewohner die den Gutsherren zustehende Steuer mit Geld einlösen und diese in 2 Raten in die Kasse der Gutsherren einzahlen konnten.

Die Innenstadt wurde vom Richter und den 12 Mitgliedern des Rates geleitet, welche die Bürger jedes Jahr zu der Anfang November stattfindenen Beamtenwahl wählten. In der Vorstadt wurde der Vorstand nach 1730 in jeder Straße gebildet: der Richter und die Geschworenen regelten die Fälle der Bewohner der Straße, urteilten über sie und stellten offizielle Dokumente mit Hilfe des Notars aus. In der ersten Hälfte des 18. Jahrhunderts war die Mehrheit des Vorstandes Analphabeten, so wurden die schriftlichen Administrationen ausschließlich vom Notar erledigt. Die kleineren Straßen verfügten gemeinsam über einen Vorstand und stellten einen Notar ein.

Aus den Rechenschaftslegungen ergaben sich 5 Selbstverwaltungen von vorstädtischen Straßen. Hier wurden die Vorstände jährlich am St. Georgstag gewählt. Der abdankende Richter und die Geschworenen legten an diesem Tag Rechenschaft über die Einnahmen und Ausgaben ab. An der Beamtenwahl nahmen auch die Vertreter der Adligen teil. Bis zum Ende des 18. Jahrhunderts veränderte sich die Selbstverwaltung des Vorstandes grundlegend: die Straßen vereinigten sich in 2 Gemeinden, in die Unter-, und Oberstadt, und die Adligen organisierten eine eigene Selbstverwaltung - und von Beginn an - die Juden auch.

Die aus Bürgern bestehenden 3 Selbstverwaltungen vereinigten sich im Jahre 1842: die vorstädtischen Vorstände wurden aufgehoben, verschmolzen mit der Selbstverwaltung der Innenstadt. Die Adligen schlossen sich aber erst 1848 an - erst dann wurde der feudale Partikularismus in der Verwaltung der Stadt aufgehoben.

1847 november elején Veszprém megye két országgyűlési követe - a radikális liberális Hunkár Antal s a lojalitásra hajló Sebestyén Gábor - még abban a hiszemben jelent meg a pozsonyi diétán, hogy Magyarország zökkenők nélkül halad tovább a megkezdett reformok útján. 1848 áprilisában már mindketten tudták: lezárult a reformkorszak, letűnt a rendi világ, melynek romjain megkezdődhet a polgári Magyarország felépítése.¹

Pápa városának lakói a kaszinókban, a főiskolai könyvtárban hozzáférhető újságokból, előfizetett hírlapok híradásaiból, mesterlegények, kereskedők elbeszéléseiből értesültek az európai polgári forradalmak kitöréséről, köztük a március 15-én kirobbant grazi és pesti forradalomról, mely utóbbi felgyorsította és radikalizálta az országgyűlés törvényhozó munkáját. Az utolsó rendi országgyűlés néhány hét leforgása alatt megszüntette a feudális kiváltságokat, felszabadította a jobbágyságot, s lerakta a polgári állami és társadalmi berendezkedés alapjait.²

A vértelen pesti forradalom híre 1848. március 16-án, a délutáni órákban ért Pápára. "Amint a marczius 15-iki engedmények híre Pápára eljutott, egyszerre minden ajkon a szabadság, testvériség, s egyenlőség nagy szavai hangzottak és három színű kokárdák/na/k, se hossza se vége nem volt..." - írta a pápai bencés kolostor háztörténetének krónikása.³

A forradalom hírére közel 400 lelkes fiatal vonult a város főterére, ahol Kossuth arcképe díszelgett. A városi tanács - a várható tömegmozgalom fékentartására - az események elébe ment, s estére díszkivilágítást rendelt el. Este 8 órára már hatalmas tömeg gyűlt össze a Fő téren. Egy órával később az ún. Grófi útról (korábban Bajcsy-Zsilinszky, ma szintén Gróf út) megkezdődött az ünnepi felvonulás. A Fő térre vonult a mintegy 6.000 ember. Az első sorokban a diákok és a városi dalegylet tagjai meneteltek, nyomukban a polgárok és mesterlegények haladtak. A menet elején három zászló emelkedett a magasba: az egyik felirata a szabad sajtót, a másik Kossuthot, a harmadik a hazát éltette.⁴

A téren az ünnepséget a dalegylet a Szózat eléneklésével nyitotta meg, majd a polgári átalakulásban szerepet játszó nádorért mondtak hálaimát. Aztán kisebb csoportokra szakadozva, énekelve, ünnepi hangulatban járták a város utcáit.⁵ A főiskolai diákság Tarczy Lajos házánál is tisztelgett. A népszerű professzor házának falára - éljenzések közepette - plakátot helyeztek, amely a koporsóba zárt "cenzúrát" ábrázolta.⁶ (A szabaddá vált főiskolai sajtó a következő napokban meg is kezdte a forradalmi sajtótermékek előállítását.)⁷ Onnan a bencés kolostorhoz vonultak, ahol a bencés gimnázium igazgatóját - eleddig volt nyomdai cenzort - gúnyoló beszédeket tartottak.⁸

Másnap, március 17-én a főiskola tanácsa a kicsapongások elkerülésére, a rend fenntartására önkéntes jelentkezőkből "társaik békés viseletére ügyelő őrsereg" felállítását határozta el, és az igazgatót bízta meg a szervezéssel.⁹ A hallgatóknak fegyverük ekkor még nem volt. Műkedvelő előadások bevételeiből szerették volna a szükséges összeg egy részét előteremteni.¹⁰

A város tanácsa a közrend és közbiztonság fenntartására a kezdeti időszakban csak a fegyveres polgárság alakulatait vehette igénybe. A fegyveres polgárság igyekezett is eleget tenni feladatának. Társadalmi különállását hangsúlyozta, s nem volt hajlandó egyesülni a március 18-án szerveződött ideiglenes városi nemzetőrséggel, melynek az alacsonyabb néposztálybeliek is tagjai voltak.¹¹

Az ideiglenes városi nemzetőrség fegyelmi szabályzatát március 22-én hagyta jóvá a megyei-járási tisztviselőkből álló ideiglenes megyei választmány.¹² A polgárőrségi szabályzatot mintának tekintő "Fegyelmi Rendszer" a szolgálati fegyelem megteremtésére helyezte a fő súlyt, s ezért szigorú pénzbüntetéssel sújtotta a kötelességszegőket.¹³ A súlyos fegyelemsértők felett az őrnagy elnökletével működő, 2 közlegényből, 2 altisztből és 2 tisztből álló fegyelmi bizottság ítélkezett.

A rendszeresen gyakorlatozó, éjszakai őrséget is ellátó ideiglenes nemzetőrség a polgárőrséggel karöltve fenn tudta tartani a rendet abban az átmeneti időszakban, amíg a törvényhozás be nem fejezte munkáját. Április közepéig a közbiztonság fenntartása ugyanis elsősorban a helyhatóság érdeke és feladata volt.

Veszprém megye politikai elitje az óvatosság és a kivárás taktikáját követte. Az 1848. március 13-án tartott közgyűlést követően az alispán sem kis-, sem pedig közgyűlést nem hívott össze. A központi és járási tisztviselőket bizalmas utasításokban értesítette a tennivalókról. Az újabb megyegyűlésre csak március 25-én került sor. A népképviseleti alapon összehívott megyei kisgyűlés a közbiztonság megszilárdítása érdekében nemzetőrség felállítására, a nép felvilágosítására járásonként ún. közcsendi bizottmányok felállítását rendelte el.¹⁴

Pápán - vármegyei tisztségviselőkből - március 26-án alakult meg a kerületi választmány, amely a megyei közgyűlés helyébe lépő Állandó Bizottmány megszervezéséig (május 2.) irányította a járás közigazgatását. Első teendői a pápai polgárőrség és nemzetőrség egyesítése volt. A pápai megyeházán március 26-án tartott "összeolvadási" ünnepségen az ideiglenes nemzetőrség parancsnokává Willax Antal városbírót, a polgárőrség volt parancsnokát választották meg.

A városi tanácsnak 1848. március végén a nemzetőrség felszerelése és kiképzése, valamint az ország más városaihoz hasonlóan itt is terjedő antiszemita mozgalom megfékezése volt a legsürgetőbb feladata. Az ekkor közel 600 fős nemzetőrségnek 400 puskára lett volna szüksége. A fegyverek beszerzésével Grósz Ignác helybeli kereskedőt bízták meg.¹⁵

Az antiszemitizmus felerősödésének forrásául a kerületi választmány két tényezőt jelölt meg: a rézpénznek a kereskedelmi forgalomból való eltűnését és a szegény zsidók tömeges Pápára költözését. A feszültség csökkentése érdekében március 29-én elrendelte az idegenek kötelező nyilvántartását s az engedély nélkül itt tartózkodók kitiltását.¹⁶

A városi tanács tehetetlennek bizonyult. Április 6-án ismeretlen személyek falragaszokon követelték, hogy azokat a zsidókat, akik letelepedési engedéllyel nem rendelkeznek, űzzék ki a városból. Ellenkező esetben "vérontással" fenyegetőztek. Az erőszakos hangok erősödése láttán Lőw Lipót rabbi április 9-én a zsinagógában tartott beszédében türelemre és béketűrésre intette híveit, nehogy okot szolgáltassanak a vérontásra.¹⁷

A magasra csapó indulatokat a városvezetésnek nem sikerült megfékezni: április 30-án a város népe azzal az ürüggyel, hogy az idegenek a megadott határidőre nem távoztak a városból, megrohanta a tehetősebb zsidók házait, s fegyvereiket elkobozta. A puskákat a fegyverőrség felszerelésére fordították.

A beígért vérontás azonban nem következett be, mert Széll József kormánybiztos megfenyegette a lakosságot: ha a letelepedési engedéllyel bírókat nem fogadják be, akkor erre karhatalommal fogja őket kötelezni.¹⁸

Az uralkodó által 1848. április 11-én szentesített törvények megszületését még ebben a félelemmel átitatott légkörben ünnepelte a város április 24-én (húsvét hétfőn). A városi tanács a zavargások elkerülésére - megyei utasításra - az ünnepség idejére megtiltotta a nyilvános bormérést.¹⁹ Ennek is köszönhetően az ünnepség rendben zajlott le. A Grófi út és az ún. téglaházak közötti réten közös istentiszteletet tartottak, melyen Koroncz László apátplébános, Liszkay József református és László Jónás evangélikus lelkész - békés együttélésre intve - ünnepi beszédben méltatta a társadalmi változásokat. Délben díszebéd volt a Griff fogadóban, estére újra fényben úszott a város. Hasonlóan ünnepelték a békés átalakulást a megye és az ország nagyobb településein is.²⁰

1848 májusában a városi tanács megkezdte a nemzetőrség törvényes előírások szerinti újjászervezését.

A nemzetőrségi törvény /1848:XXXII. tc./ gondoskodott arról, hogy a magyar kormány - önálló hadsereg híján - az ország belbékéjének és határvédelmének biztosítására rendelkezzék fegyveres karhatalmi alakulattal. A későbbiekben, a szabadságharc kitörésekor ezen alakulatok képezték az önálló magyar haderő magját.²¹

A törvény - a különféle településtípusoknál - eltérő vagyoni censushoz kötötte, kik azok, akik nemzetőri szolgálatra jogosultak és kötelezhetők. A vagyonos polgárok nemcsak a "közbéke" fenntartásában voltak érdekeltek, hanem magukat könnyebben is el tudták látni fegyverzettel és egyenruhával.

Pápán, mint rendezett tanácsú városban a nemzetőrség soraiban csak azok szolgálhattak ezentúl, akiknek ingatlan vagyona (háza, földje) elérte a 200 pengőforintos értékhatárt, s akik nem álltak büntetőeljárás alatt. A törvény értelmében a városi tanács 1848. május 12-13-án íratta össze a nemzetőrséget. A törvényes kvalifikáció figyelembe vételével május 28-án 814 személyt - köztük 13 önkéntest - eskettek fel nemzetőrnek.²² A megyei hivatalos kimutatás szerint a 4 kapitányságra osztott nemzetőrségben - fellebbezések és kiigazítások után - 814 gyalogos őr szolgált 106 tiszt és tiszthelyettes irányítása mellett.²³ A zsidókat, csakúgy mint márciusban, most is kirekesztették, de anyagi támogatásukra igényt tartottak.²⁴

Május 22-én - a szokásosnál korábban - a református főiskola ünnepélyes tanévzárót tartott. A diákok közül jó néhányan nem hazafelé indultak, hanem egyenesen Pestre, hogy a szerb felkelők ellen szerveződő első honvédzászlóaljakba álljanak.²⁵

Az első 10 honvédzászlóalj felállításakor a Veszprém megyeiek a 6. honvédzászlóaljba kerültek. A zászlóaljat viszonylag későn, csak június 3-án kezdték szervezni. A toborzás júliusban folytatódott. A 696 főnyi alakulat július 28-án indult a szerbek szenttamási tábora felé. Az önkéntesek között ott találjuk a nemzetőrségből a vagyoni cenzus miatt kizártak némelyikét is.²⁶

A nemzetőrség újjászervezése, a honvédalakulatok megszervezése mellett folyt az adománygyűjtés a honvédelem költségeinek előteremtésére. Pápán 1848. június 5-ig mintegy 5000 pengőforint és jelentős nemesfémadomány gyűlt össze.²⁷ Bezerédy Mihály uradalmi jószágkormányzó 26 font 1 egész 1/16 lat súlyú ezüstneműt ajándékozott a "haza oltárára", a földesurak, gr. Eszterházy Károly és Mihály együttesen 2000 pengőforintot. Még a belvárosi elemi iskola 3. osztályos tanulói is gyűjtöttek 2 forint és 25 krajcárt.²⁸

Az adománygyűjtés befejezését követően a városi magisztrátus a követválasztást készítette elő. A rendezett tanácsú város - választókerületi beosztás szerint - önálló választókerület lett.²⁹ Egykori feljegyzések szerint 1848. június 13-14-én a bencés kolostorban és annak udvarán folyt a korteskedés. Az első népképviseleti országgyűlésre egyedüli jelöltként Vermes Illés uradalmi ügyészt választották meg követnek. Ő képviselte a várost a július 2-án megnyitott országgyűlésen.³⁰

A városi tisztújítás részletes lefolyását - a város 1848. évi jegyzőkönyvének és iratainak a pusztulása folytán - nem ismerjük, az önkormányzat szervezeti átalakulásáról ennek ellenére képet alkothatunk.

A városi tisztújítás a győri Hazánk tudósítója szerint 1848. június 14-16-án zajlott le. Ezen megválasztották az új tisztikart s a választott községet felváltó képviselőtestületet.

Az 1848. évi törvények a "rendezett első bírósági hatóságú községeket" - így Pápát is - a szabad királyi városok mintájára szabályozták /1848:XXIV. tc./. A szabad királyi városokról alkotott, ideiglenesnek szánt törvény /1848:XXIII. tc./ a városi törvényhatóság hatalmát rendőri, bírói és magánjogi tekintetben a város összes lakójára és azok javaira kiterjesztette.

A polgári jogegyenlőség megvalósításával Pápán is megszűnt a nemesi önkormányzat (nemesi község), mely 1842 után is külön életet élt. Másik jelentős változás, hogy az immár egységes városigazgatás - az úriszék intézményének felszámolásával - felszabadult a földesúri gyámkodás alól. Közjogi értelemben is valódi várossá lett.³¹

A városi törvény a városnak 3 kategóriáját (kis-, közép- és nagyváros) különítette el, s ennek megfelelően állapította meg a városi önkormányzatok számszerű összetételét s a választójog gyakorlásának feltételeit. Az osztályozás alapja a népességszám volt: a 12.000 lakosnál kisebb városok tartoztak a kisváros, a 12.000-30.000 népességűek a középváros, az afelettiek a nagyváros kategóriájába.

A képviselőtestület létszámát kisváros esetén 30, középvárosban 82, nagyvárosban 157 főben minimalizálták. Középvárosban minden 400-400 lakos után választottak egy-egy további testületi tagot. A 12.332 lélekszámú Pápán a választók összeírását követően, jelölés nélkül, a szavazatok összeszámolása alapján 83 tagú testületet kellett választani. A város bármely betelepedési engedélyt szerzett lakosa képviselőtestületi tag lehetett.

A választójogot azonban - meghagyva a polgárok korábbi választójogát - részben vagyoni, részben foglalkozási censushoz kötötték. Pápán választójoggal bírtak mindazok a felnőtt férfiak, akik:

- 700 ezüstforint (eFt) értékű ingatlant mondhattak magukénak, vagy

- bejegyzett kereskedők, gyárosok voltak, iparosként legalább egy segédet tartottak,

- értelmiségiként (orvos, ügyvéd, sebész, tanár, művész, tudós) legalább évi 80 eFt lakbért fizettek, s legalább egy éve itt laktak, illetőleg

- akik már 2 éve itt éltek és 400 eFt jövedelemmel vagy tőkével rendelkeznek.

A tisztújítást a választójogúak összeírása, a legalább 10 tagú szavazatszedő bizottság megválasztása előzte meg. A tisztikarból a "törvényhatóságoknak részletes elrendezéséig" a számadásos tisztségviselőket megerősítették hivatalaikban. A korábban választás alá nem eső tisztségek betöltését is választáshoz kötötték. A választást a "kijelölő választmány" készítette elő és vezette le. A törvény az alábbi tisztségek választás általi betöltését említi: polgármester, főbíró, főkapitány, alkapitányok, tanácsbeliek, jegyzők, tiszti ügyészek, telekbíró, számvevő, tiszti orvos, fősebész, főmérnök. Pápán 1848 nyarán a tisztikar nem bővült ki: a korábbi tisztségeket töltötték be.³² Ezek: polgármester, városbíró, városkapitány, jegyzők, ügyész, számvevő, adóvevő, hadnagy, gyámatyák, malombíró, kvártélymesterek, vásárbírák.

Az ünnepi keretek közt lezajlott tisztújításon - melyben 842 választópolgár élt választójogával - a korábbi hatalmi elit erősítette meg pozícióit. A 12 tagú tanács élére ismét Willax Antal polgármester és Mikovinyi Ignác főbíró került, s további négy tanácstagot is bizonyosan megerősítettek tisztségében. A tanácsban hagyományosan is, most is a kézművesek voltak többségben, de mellettük a kereskedők is képviseltették magukat. 1848-ban először egy gyáros is tanácstag lett.³³ Zsidók jelölése szóba sem kerülhetett, s a nemesség is alig vállalt szerepet a magisztrátusban. Két nemes származású elöljáróról tudunk: Sütő Ignác mészárosmestert városkapitánnyá, ifj. Osvald Dánielt pedig aljegyzővé választották.

A 83 tagú képviselőtestület teljes névsorát nem ismerjük, de az 1849. évi közgyűlések alapján összeállítható töredékes listáról megállapítható, hogy a testületbe a korábbi tanácstagok, illetőleg a választott személyek közül is többen bekerültek. Új arcként Vermes Illés uradalmi ügyész tűnik fel. Úgy látszik, hogy a testületet túlnyomórészt a polgárság soraiból töltötték fel.³⁴

Mindent egybevetve arra a következtetésre juthatunk, hogy az 1848. évi tisztújításon a hagyományos mentalitás érvényesült: a korábbi politikai vezető réteg megtartotta hatalmi befolyását. A hatalmi harcban egyaránt megfigyelhető a rendi különállás megőrzésére való törekvés (nemesség és polgárság viszonya), valamint az egyenrangúnak el nem ismert társadalmi csoportok (zsidóság, paraszti sorban élők) kirekesztése. A "szabadság, egyenlőség, testvériség" márciusban még oly szépen csengő jelszavai a politikai gyakorlatban negyedév leforgása alatt sötétebb árnyalatot kaptak.

Az 1849. júniusában megválasztott tisztikar és képviselőtestület változatlan összetétellel szolgálta végig a szabadságharcot. Mindössze egyetlen változás történt: 1849. január 1-jével - valószínűleg takarékossági meggondolásból - megszüntették a számadó vásárbírói és hadnagyi állást, s helyükbe hasonló feladatkörrel felállították az őrmesteri hivatalt.³⁵

A tisztikart a vármegyei kis- és közgyűlési iratok, jegyzőkönyvek, valamint a város 1849. évi jegyzőkönyvei alapján rekonstruáltuk:³⁶

A városi tanács a nemzetőrség távollétében újabb és újabb honvédelmi feladatokat teljesített. 1848. július elején az átmenetileg itt állomásozó 1. honvédzászlóaljat, augusztus közepétől a 7. zászlóaljat kellett ellátnia. Augusztus végén pedig már az újonnan szervezett ún. "önkéntes nemzetőrség" állományának feltöltéséről, a városra eső 66 nemzetőr kiállításáról kellett gondoskodnia.⁴²

1848. szeptember elején a dunántúli kerület önkéntes nemzetőreit vonták össze a városban Kosztolányi Mór parancsnoksága alatt.⁴³ 1848. szeptember 11-én Jellacic átlépte a magyar határt, s ezzel kezdetét vette a nyílt önvédelmi harc. A pákozdi vereség után Bécs irányába hátráló Jellacic üldözésére a pápai nemzetőrséget is útnak indították október 4-én. Győrön, Sopronon át Parndorfig követték a horvátokat, de komolyabb harcba nem keveredtek velük. Felsőbb utasításra október 14-én Sopronba vonultak vissza - itt a város megtagadta ellátásukat -, majd 18-án megérkeztek Pápára, ahol a nép ünnepélyesen fogadja a különösebb harci babérokat nem szerzett nemzetőröket.⁴⁴

A tanács közben 70 hátrahagyott sebesült vagy beteg horvát katona ellátásáról gondoskodott. Ezeket a Keszthelyen elfogott 500 horvát nemzetőr követte, akiknek őrizetét a városra bízták. A rosszul felszerelt katonákat a bencés gimnáziumban és az ún. Császár-majorban helyezték el. Élelmezésükről megfelelően gondoskodott a város lakossága.⁴⁵

A városi tanács 1848. novemberében és decemberében a legtöbb energiát a honvédek sorozására és a rend fenntartására fordította. Az országgyűlés által ünnepélyesen megajánlott 200.000 fős hadseregből a megyére arányosan 3.086, a pápai járásra 743 újonc esett. A megyei Állandó Bizottmány határozata szerint a 19-22 éves hadkötelesek sorozása két kerületben: a veszprémiben és a pápaiban történt. A legényeket 4 éves katonai szolgálatra kötelezték, felavatásukkor - régi szokás szerint - "kézipénzt" (Handgeld) fizettek nekik, hogy a szigorú katonaélet kezdete előtt utoljára még jól érezzék magukat.

A pápai sorozóbizottság Barcza József kapitány elnökletével november 20-án kezdte meg és december 23-án fejezte be munkáját. Ezalatt 1371 újoncot adtak át a pápai (s a menetközben átcsatolt két felső cseszneki) járásból a győri hadmegyének.⁴⁶

A sorozás első két napján - november 20-21-én - Pápa városa 60 újoncot állított. (Közülük már korábban 12 ifjú beállt Kosztolányi önkéntesei közé. A megyei határozat alapján azonban őket is beszámították az újonclétszámba.) A legények között nagy lehetett a lelkesedés, mivel sorozáskor többen kifejezték azon óhajukat, hogy ők huszárok szeretnének lenni.⁴⁷

A város 1848. november 20. és december 11. között kiállította a rá kirótt újonclétszámot: összesen 94 legényt soroztatott be honvédnek. A családosoknak, egyetlen fiúknak a megyei határozat alapján megengedték, hogy helyettest állítsanak maguk helyett.

A siker érdekében a sorozóbizottság a felső korhatárt nem vette szigorúan: a huszonéveseket is besorozta. A testmagasságot, fizikai állóképességet hasonlóképpen ítélték meg, aminek később súlyos következményei lettek: a katonai szolgálatra alkalmatlanokat haza kellett bocsátani az alakulattól, s helyettük másokat kellett állítani.⁴⁸

December közepén, az ellenforradalmi ellentámadáskor az ellenséges császári csapatok átlépték a magyar határt. A karácsonyt félelemben töltötte a város népe. Némi reménységet jelentett, hogy 25-én délután bevonult a Perczel hadtest előörse, másnap pedig Perczel serege. A kezdeti lelkesedés azonban alábbhagyott, amikor 27-én - Windisch-Grätz győri bevonulásának hírére - a hadtest Gyimót felé, Komárom irányába elvonult. A város magára maradt.

1848. december 29-én nagy rémület támadt a városban. Perczel "vereségének" híréről beszéltek utcahosszat. Sokan a Bakonyba menekültek. December 30-án délután Petrichevich-Horváth János ezredes parancsnoksága alatt megszállták a várost a császári könnyűlovas, vadász- és gyalogos csapatok. A mintegy 1000 katona másnap Veszprém-Fehérvár irányába elvonult. A város az átvonuló császári csapatok ellenőrzése alá került.⁴⁹

1849. január 3-án ismét egy ellenséges csapat vonult be, de 5-én már Győr irányába távozott.⁵⁰ Megváltozott azonban a helyzet 10-e után, amikor a Marcaltőn állomásozó ellenséges alakulat két lovasküldöncét a Mednyánszky-féle gerillacsapat emberei elfogták. Január 13-án mintegy 200 főnyi - egy megerősített századnyi - császári alakulat Bakonybélben tűzharcba keveredett a visszavonuló gerillákkal. Közülük kettőt megsebesítettek, hármat pedig elfogtak. A foglyok közül kettőt Pápán, az Ótemető melletti Akasztó utcában elrettentésül kivégeztek.⁵¹

Bár a marcaltői csapatok parancsnokát Pápa város tanácsa - megtorlástól tartva - értesítette a postáért igyekvő lovasok eltűnéséről, az eset után a várost katonasággal rakták meg. Gróf Althan alezredes csak január 27-én vonult tovább csapataival, de helyőrségnek visszahagyott két gyalog- és egy lovasszázadot.⁵² Márciusban már csak önkéntes horvát nemzetőrök maradtak itt egy kapitány vezényletével.⁵³

Veszprém megyében hivatalosan január 16-án rendezkedett be a megszálló katonaság, mely polgári biztosul Fiáth Ferencet nevezte ki a polgári igazgatás irányítására.⁵⁴ A megyei Állandó Bizottságot feloszlatták, feladatát április 26-ig, a császári csapatok kivonulásáig a megyei hivatalnokokból összeállított ún. tisztiszék látta el.⁵⁵

Pápán már korábban, január 13-án s az azt követő napokban bevezette a katonai közigazgatást gr. Althan alezredes.⁵⁶

Első lépése a statárium kihirdetése volt. Megkezdődött és 24 óra alatt befejeződött a lakosság lefegyverzése, az összegyűjtött fegyverek Sopronba szállítása. Az egykori fegyveres polgárok, valamint a nemzetőrök szomorúan váltak meg fegyvereiktől. Puskáikat - a földesúr kezessége mellett - csak az uradalom erdészei tarthatták meg. (Később, külön utasításra, a fegyveres polgárok visszakapták díszkardjaikat.)⁵⁷ A térparancsnok - karhatalom bevetésével fenyegetőzve - január 13-án írásbeli hűségnyilatkozatot követelt a városi elöljáróságtól az 1848. december 2-án trónra lépett ifjú Ferenc József császár számára.⁵⁸ A katonai parancsnokság ellenőrzése alá vonta a városi polgárok, kereskedők mozgását is. Erre a legjobb módszernek az útlevelek katonai láttamozása bizonyult. A kötelezettségükről megfeledkezőket 10-100 pengőforint büntetéssel sújtották.⁵⁹

Közvetlen a megszállást követően betiltották a nemzeti szimbólumok használatát. A templomtornyokra - a behódolás külsődleges kifejezésére - fölkerültek a fekete-sárga zászlók.⁶⁰

Január folyamán a társadalmi nyilvánosság korlátozására is sor került. A társadalmi érintkezésben korábban meghatározó szerepet játszó kaszinót ugyan nem záratták be - mint Veszprémben-, de a különféle rendbontásért az egyesület elnökét tették felelőssé.⁶¹

A lakosság nemcsak a katonai terhek és a megalázó bánásmód miatt szenvedett, hanem a pénzforgalom és a hitelélet összeomlása miatt is. Az 1 és 2 forintos magyar bankjegyeket hivatalosan is be lehetett váltani, de az 5 forintos és annál nagyobb címletű Kossuth-bankókat csak a zsidó kereskedők váltották be nagy veszteséggel, hogy azután az Alföldön árura cseréljék. Március elején a helybeli kereskedők már szükségpénzt vezettek be: az osztrák egyforintost több darabra vágták, vagy 2 és 5 garasos papírpénzt (papírjegyet) adtak ki, melyet később készpénz gyanánt vettek vissza a vásárlóktól.⁶²

A pénzügyi nehézségek a város hiteléletét és gazdasági életét is megbénították. A városi tanács a takarékpénztár működését már január 29-én felfüggesztette.⁶³ A lakosság szabotálta az adófizetést, melyet 1848. november 1-től a "közös teherviselés" elve szerint követeltek meg. Az ingatlanok adásvételét nem vallották be, s ezzel a tűzi és más pénztárak és közintézmények bevételei csökkentek.⁶⁴ Valószínűleg ez is közrejátszott abban, hogy a helyhatóság márciusban elhatározta a házak házszámmal való ellátását.⁶⁵

Bizonyosra vehető, hogy a városi tanács a katonai parancsnokság rendeletére - a közbiztonság fenntartása érdekében - "fejlesztette" a közvilágítást: 30 állólámpát állíttatott fel a város különböző pontjain.⁶⁶

A városvezetés a katonaság ellátására újabb és újabb kölcsönöket vett fel a kereskedőktől és a még működő városi pénztáraktól. A katonák beszállásolásáról és élelmezéséről két szállásmester: Schablauer Ferenc és Laky István gondoskodott.⁶⁷

A katonai megszállás négy hónapja alatt a közbiztonságot elsősorban a megszállók veszélyeztették. Visszaélésekre már a fegyverek beszedésénél volt példa. Márciusban a tanács fokozta a város őrzését, mert a horvát nemzetőrök éjszakánként tízesével kezdtek megszökni.⁶⁸ Ugyanakkor a városnak az alattomban beszálló vagy hazatérő katonákra is ügyelni kellett. Március 17-én tették közzé a császári biztos rendeletét, amely a beszállásolt személyek napi bejelentésére kötelezte a házbirtokosokat.⁶⁹ A város lakói a különféle proklamációkról, rendeletekről a város kapujára kiszegezett példányokról és "dobszó útján" szereztek tudomást. A császári hirdetmények felolvasására kötelezték a lelkészeket is.

A tavaszi hadjárat magyar sikerei következtében áprilisban már a visszavonuló császáriak és a menekülő császárhű hivatalnokok és egyházi főemberek zavarták meg a város rendjét.⁷⁰

A magyar győzelmekről a városiak is tudomást szereztek, s némelyek titokban ellenállásra szervezkedtek. Április 10-én a horvát katonai parancsnok rosszallását fejezte ki amiatt, hogy a házfalakra egyesek "magyar neveket" és "ingerlő felírásokat" firkáltak.⁷¹

1849. április 26-án későn este a letartóztatott magyar miniszterelnök egy ulánus csapat kíséretében érkezett Pápára, majd nyomukban nagy sietve Fiáth Ferenc megyei császári biztos, hogy másnap Sopron felé vegyék útjukat.⁷²

Fiáth távozása sokakban azt a reményt keltette, hogy a város örökre megszabadult az idegen katonáktól. A felszabadultság érzésébe azonban félelem is vegyült: --nem tudtuk kié vagyunk, vagy leszünk.⁷³

A császári csapatok kivonulása után néhány hétig anarchikus állapotok uralkodtak Veszprém megyében. Az Állandó Bizottmány csak május 14-én ült össze ismét. Első teendői közé a megyei katonaság (pandúrok) létszámának növelését, a nemzetőrség újjászervezését, a közrend helyreállítását sorolta. Ugyanakkor végre kellett hajtatnia az újoncállítást: az előző évi hátralék felszámolásán kívül 771 honvédet kellett hadrendbe állítania.⁷⁴

Pápán a tanács az átmeneti helyzetben óvatosságot tanúsított. A "magyar tábor közeledésére" hivatkozva április 29-én többen sürgették, hogy a tornyokra magyar zászlókat tűzzenek ki. A "kérdés csiklandóssága" miatt a tanácsosok 5:4 szavazataránnyal arra szavaztak, hogy egyelőre nem tanácsos a zászlókat felvonni. Előbb deputációt kell Győrbe küldeni, hogy meggyőződjenek: tényleg elvonultak-e a császári csapatok.⁷⁵ Így a négy magyar zászló csak május első napjaiban kerülhetett fel a tornyokra.⁷⁶

A városi tanács a viszonyok konszolidációja után a rend fenntartásán és az újoncállítás megszervezésén munkálkodott. Csakúgy, mint korábban, hetente 2-3 tanácsülést tartottak, melyeken egyre kevesebben jelentek meg. Közgyűlést csak rendkívüli esetben hívtak össze. Ilyen volt június 9-én, amikor a lemondott Vermes Illés helyébe "általános felkiáltással", távollétében választották országgyűlési követté az egyetlen jelöltet: Horváth Mihály kultuszminisztert.⁷⁷

A pápai kerületi újoncállítási bizottság május 19-től június 1-ig felszámolta az előző évi hátralékot, s az új kivetésből már csak 80 sorozandó volt hátra. Június 25-én már csak 4 újoncot kellett kiállítani, hogy őket is a komáromi erődbe vigyék. Pápa városának az 1848. évi őszi sorozáshoz viszonyítva valószínűleg 24 újoncot kellett a hadszíntérre küldenie, ami nem jelentett gondot.⁷⁸

A városvezetés 1849. júniusában azon az állásponton volt, hogy az Ausztriával szomszédos nyugati megyékkel meg kell nehezíteni a kapcsolattartást. A honvédelem érdekeire hivatkozva pl. a június 5-én tartott országos állatvásáron vett állatok továbbhajtását megtiltották Vas, Sopron és Zala megyék irányába.⁷⁹

Egy héttel később egy, a közrendet súlyosan veszélyeztető cselekmény a polgárőrség újjászervezését tette szükségessé. Az ellenség közeledtének hírére június 13-án ugyanis tömeghisztéria tört ki. A feldühödött tömeg a "schwarzgelb" érzelműnek tartott s a megszállás idején az ellenséggel együttműködő Reguli János német szabómester házára rontott, és brutálisan meggyilkolta. A csornai csata után a város katonai parancsnoka, Kmety György hadosztályparancsnok ezt követően ostromállapotot hirdetett ki, melyet csak 18-án szüntetett meg.⁸⁰

A június 16-án megtartott tanácsülésen a kétségbeesett polgármester, Willax Antal benyújtotta lemondását, de a tanács nem fogadta el. Ekkor úgy határoztak, hogy hasonló esetek elkerülésére a céhek közreműködésével polgárőrséget szerveznek.⁸¹ Június 30-án pedig a nemzetőrség újjászervezését határozták el, és az őrszolgálat szabályozására statutumot is alkottak.⁸²

(Erre szükség is volt, hiszen az ihászi csata /jún. 27./ után sebesült honvédekkel telt meg a város.)

Június 23-án Pápa még 50 napszámost küldött a komáromi erődítési munkákhoz, de ekkor már az orosz intervenció s a terjedő kolera tartotta rémületben a lakosságot.⁸³ A közhangulatot jól kifejezi, hogy a városi tanács az "általános ingerületre", a "lelki elcsüggedésre" hivatkozva június 27-én rendeletet hozott az állandó harangozás betiltására. Ezentúl csak a szokásos déli harangozást engedélyezte.⁸⁴

Az általános félelem azonban nem volt alaptalan. 1849 júliusában valóban megjelent az ellenség és kegyetlenül megsarcolta a várost. Július 17-én reggel Putter Sándor, a Győrből érkező katonaság mellé kirendelt polgári biztos jelent meg a városházán, és 6 előkelő és vagyonos túszt követelt, akik életükkel és vagyonukkal kezeskednek a császári katonaság - mintegy két század - békés bevonulásáért és kívánságaiknak teljesítéséért. Az elöljáróság tagjai és az egybegyűlt polgárok a városi tanács nevében Willax Antal polgármestert és Könnye Ferenc főjegyzőt, a polgárság képviseletében pedig Bischitzky Józsefet, Stieder Jánost, Röszler Józsefet, ifj. Kelcz Józsefet, Grósz Ignácot és Schmidt Jakabot nevezték ki a küldöttség tagjaivá.

A Kálvária felőli legelőn táborozó katonaság így akadálytalanul bevonult a városba, parancsnoka a polgári biztossal együtt pedig előadta követelését: a város adjon 500 forspontot (500 kétlovas szekeret), legalább 1500 akó bort és 500 akó pálinkát. Egyúttal bejelentette a statárium bevezetését, betiltotta a magyar bankjegyek forgalmazását, a magyar címer használatát, s a kalapokról is le kellett venni a kedvelt fehér csatokat.

A városi lakosság a fejleményekről csak délután, a városházán tartott népgyűlésen értesült. Minthogy az alkudozások nem vezettek eredményre, a lakosok beletörődtek sorsukba, s elhatározták, hogy a kívánt mennyiség költségeit birtokarányosan viselik.⁸⁵ Július 18-án 27, 19-én 9 napszámos és kádár szorgoskodott a hordók javításánál és feltöltésénél s amint elkészültek, átadták a követelt italmennyiséget a katonaságnak.⁸⁶ A tanács később pontos jegyzéket készített azokról, akiktől a sarcot beszedték. Abban reménykedtek, hogy később mindezt az államkincstár megtéríti vagy beszámítja a hadiadóba.⁸⁷

A város lakói még el sem felejtették a hadisarc élményét, amikor a komáromi várparancsnokság rendelt el sorozást.

A császáriak távollétében az újoncozást Klapka György tábornok és Újházy László kormánybiztos 1849. augusztus 5-én kiadott nyílt rendelete írta elő. A rendelet végrehajtására a megyei Állandó Bizottmány augusztus 12-én összehívott városi népgyűlése hozott döntést.⁸⁸

A várost három körzetre osztva augusztus 12-13-án írták össze a tanácsi kiküldöttek a 19-30 éves hadköteleseket.

Az összeírás a lakosság ellenállásával találkozott. A jelentések szerint főként a zsidó szülők rejtették el fiaikat és cselédjeiket az összeírók elől. Őket karhatalom bevetésével kötelezték arra, hogy a végső határidőre, augusztus 14-én délután öt órára előállítsák az elbújtatottakat.⁸⁹

A sorozásra a pápai vármegyeházán augusztus 14-én a Varga Imre őrnagy vezette sorozóbizottság előtt került sor.⁹⁰ A hadkötelesek közül öten a jelenlévő kormánybiztoshoz, Mátéfy Antalhoz folyamodtak felmentésükért. A családfenntartókat, s azokat, akiknek testvére már katonáskodik, a városi tanács felmenteni javasolta, másoknak azonban nem adott igazolást.⁹¹

A korábban besorozott, de maga helyett mást állító 17 zsidó legény is igazolást kért a várostól, nehogy ismét "sorshúzás alá" vegyék.⁹²

A sorshúzáson bizonyos hiányosságok is kiderültek. Az asztaloscéh például nem írta össze az összes hadkötelest. Ezek "öszveszedéséről" a kiküldött nemzetőrök gondoskodtak.⁹³ A sorozás másnapján a kormánybiztos a Pápáról és környékéről besorozott 160 újonccal és a katonai kísérőkkel Komárom várába távozott. A város "ismét magára hagyatván", a tanács elrendelte, hogy ezentúl az üléseken a képviselők is minél nagyobb számban jelenjenek meg, nehogy a felelősség néhány ember vállára nehezedjék.⁹⁴

A szabadságharc bukásával az újabb császári hadisarcra valóban nem sokáig kellett a városiaknak várniuk. A Győrben állomásozó császári csapatok parancsnoka augusztus 27-én délután Schwarz kapitányt és Putter Sándort küldte Pápára egy lepecsételt levéllel. A késő este összehívott tanács "megilletődve" hallgatta, hogy Vallencsics alezredes parancsa értelmében a városnak "a legújabb időkben tanúsított forradalmi érzelmeiért" 5 nap leforgása alatt egy teljes hadikórház felszerelését és 1.000 akó bort kell adnia.⁹⁵

A városi tanács másnap teljes létszámban összeült. Az ülésen Martonfalvay Elek helyettes főszolgabíró és Kőrösy Lajos járási esküdt is megjelent. Hosszabb tanácskozás után úgy döntöttek, hogy a tárgy fontosságára tekintettel közgyűlést hívnak össze. Ugyanakkor Willax Antal polgármestert, Könczöl János kapitányt és Voyta József képviselőt megbízták azzal, hogy Vallencsics alezredesnél próbáljanak meg addig is engedményt kicsikarni.⁹⁶

A Győrből visszatért küldöttség az augusztus 29-én tartott közgyűlésen arról számolt be, hogy az alezredes mérsékelte a hadisarcot: 1.000 helyett 500 lepedővel is megelégedett, a kórház felszereléséhez szükséges eszközöket is elengedte, a kivetést a megye többi helységére is kiterjesztette, sőt még a beadási határidőt is meghosszabbította.⁹⁷

A szükséges lépések megbeszélése végett Könczöl János városi kapitány egy járási szolgabíróval azonnal Veszprémbe utazott. Legnagyobb meglepetésükre a várbeli megyeházát üresen találták: a megyei tisztviselők - félve a császáriak bosszújától - már napokkal korábban szétszéledtek.⁹⁸

A sikertelen kiküldetés kész helyzet elé állította a városi tanácsot: ha nem teljesíti a hadisarcot, a katonai karhatalommal találja szemben magát. Augusztus 30-án a tanács és a megyei tisztviselők vegyes tanácsülést, "közös ülést" tartottak. A vita arról folyt, a sarc hányad részét vállalja a város. Lélekszám szerint 1/20-ad része esnék rá, ezzel azonban aligha elégedne meg a katonaság. Így a város a sarc 1/5 részét ajánlotta meg. A jelenlévő polgári és katonai biztos nyomására végül kénytelenek voltak vállalni az 1/3 részét.⁹⁹

A legnagyobb meglepetésre Vallencsics alezredes még ezt sem fogadta el, és szeptember 1-jén az egész mennyiséget követelte, ami tételesen 1.000 akó bort, 500 szalmazsákot, ugyanannyi lepedőt, nyári takarót, fejvánkost; 400 pár bakancsot, 200 törülközőt, 1.000 inget, ugyanennyi gatyát jelentett.¹⁰⁰

A kétségbeesett városvezetés már csak abban bízott, hogy időt nyerhet, s ezalatt a megye támogatását is megszerzi. A kivetett mennyiség 1/3 részét azonnal útnak indították Győrbe, a hátralék 4 héten belüli beadására pedig írásbeli kezességet vállaltak.¹⁰¹ Vallencsics azonban nem méltányolta a városiak kérését: a borok leadására 8, a ruhaneműekére 21 nap határidőt adott, s kilátásba helyezte, hogy a tanáccsal szemben "kényszerítőbb eszközeit" is alkalmazni fogja.¹⁰²

Pápa város elöljárósága szeptember 1-jén a kivezényelt 2 századnyi katonaság fenyegetésére teljesítette a követelést. A város felett sötét fellegek gyülekeztek. A polgárok rettegéssel tekintettek az ismeretlen jövő felé.

Das Werk des Verfassers war das erste, welches versuchte aufzudecken, welche Veränderungen der Marktflecken mit 13.000 Einwohnern in der Zeit der ungarischen Revolution und des Freiheitskampfes erlebte. Die Arbeit wurde erschwert durch das Zerstören von Protokollen und Schreiben der Ratssitzungen der Stadt aus dem Jahre 1848 und 1849. Die Geschichte der Ereignisse von 1848 wurde aus den tagebuchähnlichen Aufzeichnungen des Benediktinerordens, aus damaligen Zeitungsberichten, aus administrativen Aufzeichnungen des Landkreises Veszprem rekonstruiert.

In Pápa wurde am 16. März 1848 die am vorherigen Tag in Pest stattgefundene Revolution gefeiert, welche dem in Preßburg tagenden Parlament den entscheidenden Stoß versetzte. Am 11. April 1848 wurden die Gesetze geboren, die das feudalistische Gesellschaftssystem beendeten, und das Fundament zur bürgerlichen Gesellschaft legten. Die Verwaltung der Stadt wurde - nach den neuen Gesetzen - im Juni 1848 neu geplant. Zu der Zeit wurden - auf Grund des breiteren Wahlrechtes - der neue Beam- tenapparat der Stadt, und die, die Beamten beaufsichtigende Vertretergemeinschaft gewählt. Zu der Zeit wurde die Adelsgemeinde aufgelöst. Mit dem neuen Wahlrecht kamen neben den Handwerkern auch mehrere Händler und ein Fabrikant in den Stadtrat, aber die Wahl der jüdischen Händler kam gar nicht in Frage. In der Vertretergemeinschaft mit 83 Mitgliedern konnten die traditionellen Handwerkerbürger ihren Einfluss behalten. Dieser neue Beamtenapparat diente der Stadt bis August 1849, bis zum Sturz des Freiheitskampfes.

Der Verfasser zeigt mit dem Aufdecken der Geschichte dieser Ereignisse die Vielfältigkeit der Stadtverwaltung.

A szabadságharc leverésével, amint az egész országra, Pápa városára is az elnyomás nehéz kora következett. A fegyverek erejével győztes császári hatalom Bécs-központú szemlélettel akarta kormányozni egész birodalmát, azon belül Magyarországot össze nem tartozó kerületekre széttagolva és eltörölve minden, addig működő területi vagy helyi önkormányzatát. Az abszolutizmus nem viselte el a fejlett mezővárosoknak azt az állhatatos törekvését, hogy gazdasági fejlődésük, igazgatási és bíráskodási önállósodásuk révén felemelkedhessenek, s akár a szabad királyi városi rangot megközelíthessék, hanem - mintegy "helyreállítva" ebben az eredeti feudális rendet - voltaképpen a jobbágyfalvak szintjére vetette vissza őket. Több száz éves címét, mindig öntudattal említett kiváltságos városi rangját elveszítve - ha nevében meg is maradt városnak, pontosabban: mezővárosnak -, Pápa is a különféle járási szintű hivatalok alá rendelt községgé süllyedt le tizenegy esztendőre.

Az önkényuralom megszüntette a népképviseletet a város igazgatási szervezetében, amely pedig a külső tanács létével - természetesen a kor társadalmi viszonyainak megfelelő fokon - már a polgári forradalom előtt is fennállt. A felsőbb hatalom az általa kinevezett tisztikarra, azaz tanácsnokoknak mondott, valamint feladatukat is megjelölő címmel illetett hivatalnokokra bízta a város vezetését.¹

Pápa város történetének feltárásához rendkívül rosszak a forrásadottságok, mivel a város levéltára csak töredékesen maradt fenn.² A történeti folyamatokról ezért legfeljebb vázlatos kép alkotható. Azonban így is kirajzolódik tán a fejlődés menete, melynek főbb igazgatástörténeti vonásai a következőkben összegezhetők. Tartós tendencia mutatkozik a döntéshozó testület kiszélesítésére, bizonyos személyek meghívása, illetve a képviselőbizottmány megújítása útján. A népképviseleti elem visszahozatalára irányuló szándék a tanács részéről egyértelműen megnyilvánul. Másrészt pedig a hatalom oldaláról reformkísérletek tapasztalhatók a közigazgatásnak létszámban és szakértelemben hatékonyabbá tételére, egy fokozatosan gyengülő diktatúra talaján.³ A hazafiság, a társadalmi haladás, de sokszor pusztán a túlélés egymással is vitatkozó kérdései és a dönteni kényszerülők válaszai tehetik érdekessé e méltatlanul elfeledett korszak históriáját városunk történetében.

1849. november 11-én Pápay Miklós, a megyehatóság pápai járási császári-királyi főbírája a behívott személyek csoportja előtt felolvasta Pap Jánosnak, Veszprém vármegye császári-királyi főnökének reájuk vonatkozó kinevezési rendeletét, majd az új tisztviselőket feleskettetve, hivatalukba beiktatta őket. A kinevező okirat a változások indokaként a város pénzügyi helyzetére utal, a politikai eseményekről nem ejt szót.⁴

Pápa mezőváros új tisztikara 8 rendes és 4 tiszteletbeli tanácsnokból, valamint 7, további szakfeladatra megbízott tisztségviselőből alakult meg. A tanács, egyben az egész tisztikar feje a városbíró, Villax Antal,⁵ helyettese Mikovinyi Ignác lett. A többi tanácsbeli: Árky József, Bischitzky Miksa,⁶ Fóris Mihály,⁷ Kiss István, Pakrócz Ferenc és Polgár János (ő tókerti felügyelő is). A tiszteletbeli tanácsnokok: Keresztes Antal, Mayer György, Röszler József és Velsz Károly. További tisztviselők: Könnye Ferenc főjegyző, Gyalókay Ferenc aljegyző, Könczöl János városi kapitány, Proszt János pénztáros, Czéhmászter Ferenc és Woita József⁸ árvagyámatyák, valamint Szedlmayer Mihály adószedő (egyben vásárbíró és kvártélymester). A tisztikar testületi és alkalmazotti vonásainak keveredését jelzi, hogy a két legfontosabb nem tanácsbélinek, a kapitánynak és a főjegyzőnek tanácsi voksa volt mégis.

A tisztikar alakuló ülésén az ügyköröket is körvonalazták, amit a bekövetkezett létszámcsökkentés indokolt. A gazdasági ügyek, a pénzügyek, az igazgatás általános ügyei és az iratkezelés például a főjegyző feladatkörébe tartozott, a jogi ügyeket, a felsőbb szervekkel való levelezést, a tisztségviselőknek valamely kérdés megvizsgálására vagy eldöntésére szolgáló kiküldetését az aljegyzőre bízták. A közrend fenntartása többnyire a kapitány feladata volt.

Az új hatalom az említett kinevezésekkel hajtotta végre erőszakos rendszerváltását a helyi közigazgatásban. Amit nem tett meg 1849 első hónapjaiban, amikor császári lobogó lengett Pápa tornyain is, ahhoz fegyveres győzelme után is három hónapos várakozásra volt szüksége.

Akaratát természetesen addig is érvényesítette az önkény, szándékainak a megszállók adtak nyomatékot. Az 1849. július 17-én bevonuló császári sereggel érkező Putter Sándor polgári biztos azonnali hódolatot követelt.⁹ Ekkor került sor 500 forspont (annyi kétlovas szekér), "legalább 1500 akó jó bor" és 500 akó pálinka (hordóval együtt) ultimátumszerű követelésére is.

A rövid forradalmi korszak után 1849. augusztus 27-én ismét bevonult császári-királyi katonaság, élén Schwarz kapitánnyal és vele együtt megint Putter polgári biztossal, újabb súlyos hadisarcot vetett ki a most már végleg megszállt városra.¹⁰ Kórházi szükségletképpen 1000-1000 db lepedőt, inget, alsóneműt, 500-500 szalmazsákot, vánkost, pokrócot, egyéb cikkeket több százas tételekben és még 1000 akó bort követeltek öt nap alatt kiszolgáltatni. Lényegében egy több száz férőhelyes hadikórház teljes felszerelését igényelték, ami rendkívüli megterhelést jelentett a 13-14 ezres lélekszámú városnak. Mindent megpróbált a terhek enyhítésére a város elöljárósága, ám az eredmény csak az lett - ahogy az egyik krónikás írja, "hogy az aprólékosabbak elengedtettek, a tetemesebbek megkívántattak."¹¹ Az igazi megpróbáltatást azonban a város végzetes eladósodása jelentette, az a nyomasztó pénzügyi teher, amely több, mint negyven éven át a városra nehezedett, gátolva a haladást.¹²

Az 1849. augusztusi osztrák sarc sajátos közigazgatástörténeti fejleménnyel járt. A követeléseket a város tanácsa természetszerűleg tiltakozással fogadta. De hogy "ily szorult helyzetében is a le nem rázhatott követeléseknek a lehetőségig eleget tegyen",¹³ ülésére a helybeli megyei tisztségviselőket is meghívta. Hangsúlyozta, hogy a sarc ügyében kényszerhelyzetbe került, hisz "Pápa városának, mint nem önálló községnek a követelmény bármi csekély részének kiadásába se lehetne bocsátkozni"¹⁴, és a tárgyalások egy esetleg még súlyosabb követelés megelőzését szolgálják. A kor tanúja, Martonfalvai Elek szolgabíró szerint a bevonuló hadak parancsnoka is tett olyan kijelentést, hogy a sarc egy részét a járásra kellene kivetni. Mindenesetre küldöttek mentek Veszprémbe az alispánhoz utasításért és egy küldöttség a császári hadak parancsnokságához is Győrbe, a sarc enyhítése érdekében. A Veszprémbe küldöttek ott sem az alispánt, sem más megyei tisztviselőt nem találtak (a megszállók elől ők elmenekültek), a győri főparancsnok pedig hajthatatlan volt. Hiába telt el a lélegzetvételnyi szünet - a helyi katonai parancsnok még erélyesebben követelte a sarcot. Értelmezése szerint az adott viszonyok közt a Pápán tartózkodó szolgabírák képezik ott a vármegyét, tehát függetlenül intézkedhetnek. A szolgabírák azonban nem fogadták el ezt az érvelést. A kialakult helyzetben végül a város tanácsa megkezdte a követelt javak kiszolgáltatását. Veszprém vármegye helyben tartózkodó tisztviselői ekkor kijelentették, hogy "a város ezen határozatáról - minél mást ezen szorult állapotában tennie nem is lehetett - hivatalos tudomást vesznek."¹⁵ Így önállósulva (vagy inkább magára maradva) Pápa a vármegye jogait is gyakorló alkalmi igazgatási szervezet székhelyének volt tekinthető, legalábbis egy súlyos intézkedés idejére. Ám ennek a valamiféle ideiglenes törvényhatóságnak a kapcsán aligha gondolt bárki szeparatizmusra! Pápa e kettős központú vármegye egyik súlypontjának számított évszázadok óta, ahol gyűlésezett a vármegye, és amely városban 1824-től az egyik székháza is állt.

Az önkény rendszerének természetesen a behódoltatás volt a fő gondja, és nem az, hogy a magyar mezővárosok amúgy sem egyértelmű jogi helyzetét és gyakorlatát aprólékosan szabályozza. Így, bár Villax Antalt legtöbbször városbíróként említik, előfordul polgármesterként is a városi jegyzőkönyvekben. Sőt, 1849. november 11-i kinevezésével hivatalosan "városbíró és polgármester" lett, azaz új tisztsége mellett mintegy beosztásként meghagyták polgármesterségét. Személye, ahogyan a további tisztségviselők többségének személye is, a folyamatosságot jelentette a város vezetőségében. A "tisztikar" megújítása előtt a járási főbíró bekérte a város tisztviselőinek, hivatalnokainak és szolgáinak névjegyzékét, valamint a város gazdasági állapotának kimutatását. Jó alkalom volt ez számára a nemkívánatosnak ítélt személyek eltávolítására, a feleslegesnek talált tisztségek, beosztások megszüntetésére és arra is, hogy némileg lejjebb szállíthassa a díjazások összegét.¹⁶

1853. február 5-én Kulcsár István megyefőnöknek a járási közigazgatási főbíró által közvetített intézkedésére tisztújítást tartottak. "Pápa mezőváros tisztikara és képviselőbizottmánya" ezúttal 33 fővel állt fel.¹⁷ A tisztikart vagy a gyakorlatban használt szóval: a tanácsot 14 személy alkotta, élén a városbíróval, aki Villax Antal maradt. (A polgármesteri cím ettől kezdve hiányzik a jegyzőkönyvekből.) További 6 személy, Bischitzky Miksa, Fóris Mihály, Kiss István, Könczöl János, Pakrócz Ferenc és Polgár János tanácsosi kinevezést kapott újból, ők ugyanis addig is tanácsosok voltak. (A tanács 1851-ben még 12 tagú. Elvben 1852-ben is, de közülük 4-en a tanácsüléseken nemigen jelennek meg.)¹⁸ Szakhivatalnokok lettek, illetve maradtak: Könnye Ferenc főjegyző, Osváld Dániel aljegyző, Fördős György és Gross Ignác gyámnokok, Heckenaszt József pénztárnok, Rikotty Károly városi biztos, végül Hercz Ferenc, aki a tókerti felügyelő és a szegények atyja hivatalát is betöltötte. A hivatalnokok fontosságát aláhúzza, hogy közülük a főjegyző és a két gyámnok szavazati jogot is kapott a tanácsban, sőt, a fő- és az aljegyző a felsorolásban a tanácsnokokat megelőzi. A bizottmány tagjaként 19 főt nevez meg a jegyzőkönyv. Ők olyan személyek voltak, akiknek a nevével a tanácsülésekre alkalmanként meghívott urak (néha: "meghívott képviselő urak"!)¹⁹ felsorolásában nemegyszer találkozunk 1852-ben, sőt, már 1851-ben is. Így Körmendy Dániel uradalmi ügyvéd, Gitling Ignác fűszerárus, Baráth Sándor ház- és földbirtokos.²⁰ Bizottmányi tag Mayer György nagykereskedő, gyárnok, Woita József építőmester, továbbá Czupor Horváth János földműves és mások is.²¹ Annak ellenére, hogy az illető személyek ezúttal nem választás, hanem behívás útján váltak tagjaivá e szélesebb testületnek, a bizottmány 1853-ban történt újjászervezése a város abszolutizmuskori történetének viszonylag jelentős fejleménye a közigazgatásban. A bizottmányi tagokkal gyakorta kibővített tanács ülését egyszer "közgyűlésnek" írja a jegyzőkönyv.²²

Az előbb említett meghívottak közt más neves személyiség is fel-felbukkan: Liszkay József református lelkész, Kőszeghi József plébános, Vermes Illés járásbírósági elnök, Steiner Antal uradalmi épületjegyző, Tarczy Lajos²³ és mások, 1852. június 12-én például 8 molnármester.

Azoknak az éveknek az igazgatástörténeti-hivataltörténeti fejleményeiről, amely évekből a város jegyzőkönyvei elpusztultak, sajnálatos módon szinte semmit nem tudunk. Bizonyos pedig, hogy 1854-ben valamilyen szabályozás történt, amire már előre utal az 1853-as tisztújítás jegyzőkönyve,²⁴ és konkrétan említi a városbíró, a hivatalnokok és szolgák jogairól és teendőiről alkotott községi rendszabályt az 1857. évi jegyzőkönyv.²⁵ De mint városunk történetében annyi minden, ez a dokumentum sem érte meg a jelenkort. A történeti feltárás is elkerülte. Némi kép mégis alkotható abból, hogy az 1856. december 6-i tanácsülésben tartott tisztújítás alkalmával formájában a három évvel korábbi szervezetet újították meg. A városbíró ezúttal Mikovinyi Ignác lett, az addigi helyettes polgármester. Községi tanácsossá tették Villax Antalt, a korábbi városbírót - 1856-ban megint gyakran polgármesternek írja a jegyzőkönyv -, Barinyai Vincét,²⁶ Körmendy Dánielt, Pakrócz Ferencet, Röszler Józsefet és Velsz Károlyt. A jegyzők személyéről különös módon nem szól a szolgabírói rendelet; a jegyzőkönyvek szerint azonban Könnye Ferenc főjegyző és Osváld Dániel (al)jegyző a helyükön maradtak. Árvaatyák Woita József és Fördős György lettek, a pénztárnok, a városi biztos és a tókerti felügyelő - egyszersmind a szegények atyja - ugyanaz a személy maradt, mint 1853-ban. A 19 bizottmányi tag névsorában viszont jelentős a változás, feltűnnek olyan személyek, Kerkapoly, Martonfalvay, Tarczy és mások, akik az elmúlt években nem vagy alig vállaltak közszereplést.

A kinevezésekkel egyidejűleg a tanácsosok teendőit is megállapították. A rendelkezés lényege, hogy mind a hat tanácsosnak körvonalazták a hatáskörét, megnevezték az illetékességébe tartozó ügyeket. Villax feladata lett például a vásár- és piacügyek, a panaszok és a kihágási ügyek elintézése, a mértékek ellenőrzése, a marhalevelek kiállítása, Velsz Károlyé a városszépítés és a köztisztaság ügyei stb.²⁷

Városunk hivatalszervezetének abszolutizmuskori történetében az 1857. évi tisztújítás a következő lényeges mozzanat. A birodalom belügyi kormányzata újabb reformáló kísérletének eredményeképpen jelentősen átszervezték a tisztviselői kart. A szolgabírói hivatal előbb az álláshelyekre folyamadók pályázatának véleményezését kérte a polgármestertől és "a község tanácsától", majd a tisztikar és a városi szolgák kinevezése következett.²⁸ A tisztviselői helyekre nem sok jelentkező akadt, de a két írnoki állásért heten is folyamodtak. A város ajánlatait a megyehatóság többnyire változtatás nélkül elfogadta. A város élén Mikovinyi Ignác maradt.²⁹ 1857. szeptember 5-én került sor a városi tisztikar és a szolgák felesketésére, miután a szolgabírói hivatal rendeletét felolvasták. Könnye Ferencet és Osváld Dánielt tanácsossá (tanácsnokká), Nagy Boldizsárt városi titkárrá, Heckenast Józsefet pénztárnokká nevezték ki, a biztos maradt Rikotty Károly. Letette az esküt a két írnok, az öt fertálymester és a hat hajdú is. Úgy látszik, hogy megnövelték a polgármester hatalmát, és lényegesen kiszélesedett a főjegyzőféle "városi titkár" és a biztos hatásköre.³⁰ A korábbi képviselői kar esetleges tevékenységéről a szűkszavú jegyzőkönyvek semmit sem árulnak el.

Igazgatástörténetileg fontos és a város történetében is érdekes téma lehetne az egyes tisztségek, hivatalok változásainak, a hatáskörök alakulásának végigkísérése, ám a forrásanyag töredékes volta csak erősen korlátozott megfigyeléseket enged meg.

Az 1849 késő őszén hatalmi szóval aljegyzővé tett Gyalókai Ferenc - részben betegségére hivatkozva - 1851. június 28-án hivataláról leköszönt. Lemondásának végső oka azonban az volt, hogy a város bíráskodási hatáskörének megszüntetésével egész munkaköre megszűnt.³¹ Az abszolutista kormányzat ugyanis a közigazgatásnak és a bíráskodásnak egyébként a polgári fejlődés irányába mutató elválasztásával járási szinten is megpróbálkozott. 1850 és 1854 között így járási illetékességgel a császári-királyi szolgabírói hivatalokon kívül járásbíróságokat is működtettek (azután mint cs.-kir. vegyes szolgabíróságot összevonták őket). Az aljegyzői állás újjászervezésére mégis sor került, a közigazgatási főbíró 1852. november 12-én Osváld Dániel ügyvédet a városi aljegyzői teendők ellátásával megbízta. A munka tartalma azonban más volt, mint előzőleg. Ahogyan az indokolásból kiviláglik, az új közigazgatási év elején a sokféle adó-, közmunka- és egyéb összeírások teendői annyira megszaporodtak, hogy az egyetlenegy városi jegyző alig győzte erővel.³²

A közrend és közbiztonság helyi felügyeletével megbízott kapitány tisztségét a felsőbb helyekről érkezett hivatalos rendelet alapján Pápán 1851. december 20-án szüntették meg.³³ A tanács döntése nyomán Könczöl János városi kapitányt azután a "tanácsi megbízott" cím illette meg, de azért több esetben kapitányként említik a jegyzőkönyvek 1852-ben is. Úgy tűnik, a tanácsi megbízotti cím azután elenyészett.

A városi kapitányi tisztség eltörlését vélhetőleg az indokolta, hogy a belbiztonság fenntartására létezett egy nagyon is jól szervezett állami szakközeg, az 1849-ben felállított csendőrség (államrendőrség), amely Pápán is megjelent. Mindemellett szükség mutatkozott helyi erőkre is a személy- és vagyonbiztonság, a város mindennapi élete zavartalanságának biztosítására. Körmendy Dániel, aki előbb bizottmányi tag, majd tanácsos lett, az 1857. június 22-i ülésen részletes előterjesztést tett egy sor közérdekű ügyben. Ennek során városi rendőrség megszervezését is javasolta. A semmitmondó válasz első helyen a városi biztos létét hozza fel ellenérvként.³⁴

Más problémák megtárgyalásának szerencsére fennmaradt jegyzőkönyveit elemezve újabb információkhoz juthatunk. Az 1852. augusztus 21-i tanácsülésen olvasták fel Röck János megyei főorvos közegészségügyi javaslatait.³⁵ Eszerint a városi biztos, Rikotty Károly feladatát képezi az élelmi piac felügyelete³⁶ - különösen a lánckereskedelem megelőzése -, a mészárszékekben és a henteseknél levő hús ellenőrzése, a "szabad személyek" (kéjnők) és a cselédek rendészeti felügyelete és az utcák tisztasága érdekében hozott rendelet megtartásának ellenőrzése. A marhavásárokat Óber János állatorvos ("baromorvos") felügyeli, a halottvizsgálatokat pedig Lamberger Ignác sebész teljesíti.³⁷ A városi biztos dolga volt az utcakövezésnek³⁸ és a gyalogjárdák rendjének felügyelete is.³⁹ Szórványadatok szerint a házaló koldulás megakadályozására 1853-tól külön személyt alkalmazott a város: Kutasi Jánost, a koldusok felügyelőjét.⁴⁰

A jogi ismereteket kívánó ügyek, főleg a város pénztáraival kapcsolatos esetek - elsősorban a gyámsági ügyek - idővel képzett szakembert követeltek. Így lett 1852. március 20-án a város ügyvédje Martonfalvay Elek ügyvéd, akit közbizodalommal neveztek ki.⁴¹

A császári-királyi megyehatóság 1856. február 26-án hagyta jóvá Makara György orvosdoktornak a város által községi orvossá való megválasztását.⁴² Az orvosi kötelezettségek pontos és lelkiismeretes teljesítésére hivatkozva ő már július 19-én úgy nyilatkozott, hogy a közel 14 ezres lélekszámú városban a községi orvos mellé egy községi sebész megbízatása szükségeltetik. A tanácskozmány - felsőbb jóváhagyás reményében - végül Feitl Móric sebészt bízta meg a községi sebész teendőinek ellátásával.⁴³

"Legcélszerűbbnek találtatnék, ha az adóhátralevőségek behajtására egy adószedő neveztetnék ki, kinek egy városi hajdúval együtt kötelességében állna folytonosan házról házra járni, a tartozókat az elégtételre komolyan felszólítani, a fizetésben makacskodókat a hátralevőség erejéig megzálogolni s szükség esetében a zálogokat egy kiküldöttség jelenlétében elárusítani, a beszedett pénzeket a városi adóvevői hivatalba pontosan befizetni..." - Így hangzik az 1852. április 17-i tanácsülésen előterjesztett tervezet, mely szerint a város adószedői állást szervezett.⁴⁴ Az állami adó- és pénzügyi igazgatás hatalmas apparátusa mellett is szükséges volt tehát egy párhuzamos helyi szervre is, akárcsak a városi biztos állása esetében.

A szabadságharcot eltipró idegen hatalom mindent megtett a forradalom emlékének eltaposása, a nemzeti eszme eltörlése érdekében. Akaratát a polgári hatóságokra is rákényszerítette. Nem volt várható, hogy másképp legyen. Az ellenállás legkisebb jelét is idegesen fogadta az önkény, mint például amikor Albert főherceg, magyarországi kormányzó 1852. március 28-i ittjártakor a díszes fogadtatást megzavarta az, hogy a polgárok széles kalapszalagot viseltek. A szalagokat a csendőrök letépkedték, némely polgárt elzártak.⁴⁵ De már a császáriak első bevonulása idején, 1849 áprilisában méltatlankodva jelezte a polgármesternél a helybéli katonai parancsnok, hogy a házak falai "különféle magyar nevek... s felírásokkal beirkálva találtattak."⁴⁶

Egy hivatalos szervezet jegyzőkönyve, különösen egy városi tanácsi protokollum aligha alkalmas a mindenkori főhatalommal szembeni állásfoglalás kinyilvánítására. Pápa város 1852. évi jegyzőkönyvének írói megtalálták a módját mégis, hogy valódi érzelmeiket valahogy kifejezzék. Amint ugyanis a városi alapítványi, közkár- és takarékpénztárak cseppet sem biztató állapotát tárgyalták, a szóba került "Kossuth-bankók" említésekor Kossuth nevét három ízben is végig nagybetűvel jegyezték be a hivatalos jegyzőkönyvbe.⁴⁷ Általában is jellemző, hogy ha mégis említeni kellett a forradalmi korszakot - leginkább a pénzügyi gondok kapcsán -, a jegyzőkönyv szerkesztői, szövegezői nem ellenérzéssel tették. A leginkább elítélő kitételek is inkább keserűséggel íródtak: "Ha (...) a hazai forradalom közbe nem jön", "a város pénzbeli állapotán kinőhetetlen csorbát okozó forradalom"⁴⁸ stb.

A város népe számára talán a katonatartás járt a legtöbb gonddal, az a probléma, amely a városatyáknak is sok fejfájást okozott. A hadműveletek befejeződése után, a különféle csapatok át- és elvonulásával 1850-ben egy állandó lovaskatonai egység telepedett a városba.⁴⁹ Kaszárnya nem volt, a középületeket - amelyeket háborús események idején úgyis mindig igénybe vettek - tartósan lefoglalni nem lehetett, így a katonák és lovaik elszállásolásának és tartásának terhei a lakosok nyakába zúdultak. Mivel a szegényebb, de istállóval rendelkező lakosok a jobbmódú, ám istálló nélküli házbirtokosokhoz képest túl voltak terhelve,⁵⁰ megpróbálták igazságosabbá tenni a teherviselést. Határozat született arról, hogy 600 nevezetesebb házbirtokosra, kinél lovaskatonának szükséges hely nincs, városi pótadót vetnek ki.⁵¹ Ki hogy tudott, úgy menekült a nem kívánt lakóktól. Az üres istállókat lebontották vagy átalakították. Hogy "a nép számtalan panaszát és folytonos zúgolódását megszüntessék", elhatározta a tanács, hogy három-négy közös istállót létesít.⁵² (A jegyzőkönyv hangsúlyozza, hogy a fontos döntés a tanács, a bizottmány és a "nép" egyetértésével született.) Az elszállásolásban 150 emberrel és lóval számoltak. Közülük 140 ember és ló elhelyezésére - három "kvázikaszárnyában" - három szállásadó vállalkozott.⁵³

A kérdést többé-kevésbé megoldani csak kaszárnya építésével lehetett volna. Egy lovasszázad befogadására alkalmas kaszárnya megépítését már 1852-ben elhatározta a város, a tervek elkészítésével is megbízták ifj. Pauly Mihályt,⁵⁴ de pénz hiányában ebből nem lett semmi.⁵⁵ Végül aztán 1868-1869-ben épült meg az állami honvédlaktanya a korábbi Császár-major telkén.⁵⁶

Pápa város pénzügyi helyzete nagyon kedvezőtlenül alakult az abszolutizmus korában. A város háztartását számos kiadási tétel sújtotta: a katonaság beszállásolásának költségei, az utcakövezés, az utcai világítás kiadásai - melyek a városnak már akkor is nagy kiterjedése miatt voltak jelentősek -, a népes hivatali személyzet fizetése "s ezerféle előszámlálhatatlan, az ily központi helyeket terhelő" más költség.⁵⁷ Pénzbeli körülményei napról napra szorultabbá válnak, "közpénztára csekély jövedelméhez képest ezerféle jelentékeny kiadásokkal" túl van terhelve, a segélyezendő szegények száma egyre szaporodik, az alapítványok gyérülnek stb. - fest szomorú képet az állapotokról a jegyzőkönyv.⁵⁸

Legnagyobb súllyal a forradalom, a szabadságharc és a megszállások idején képződött óriási adósság nehezedett a városra. Pénzbe került a nemzetőrök kiállítása, a kenyér, a zab, a széna; katonai kóroda létesítése; a császáriak által követelt bor, pálinka és a kórházi szerek nagy tömege; az átvonuló seregek ruházása, jól tartása, az előfogatok biztosítása stb. A megsarcolt város vezetősége ugyanis legtöbbször népétől szedte össze a követelt javakat, utána fizetett a lakosoknak. A vereség után újabb kiadást jelentett a csendőrségi laktanya bérlete, felszerelése s í.t.⁵⁹

A város a kezelésére bízott pénzek elköltése, kényszerű kifizetése által annyira eladósodott, hogy nemhogy az adóssági tőkét nem tudta törleszteni, hanem a kamatokat is nehezen.⁶⁰ Néha a folyó kiadások fedezése is nehézségbe ütközött.⁶¹ Igaz, a forradalom alatt kiszolgált bor és pálinka árában megítélt 20.006 ezüstforintot 1855-ben kompútus útján végre elengedték,⁶² de akkor maradt még 50.000 forint adósság, amely összeg a kamataival együtt 1856-ban már több mint 61 ezret,⁶³ 1866-ban 80 ezret tett ki.⁶⁴ A súlyos pénzügyi kérdés végleges rendezésére csak a megerősödött Magyarország volt képes - évtizedekkel később.⁶⁵

Részben a pénzügyekhez kapcsolódik az árvabizottmány megalakításának kérdése. A kiskorú árvákkal és más gondnokoltakkal való törődés a társadalom egészét érintő, felelősségteljes feladata volt már a feudalizmus kori városoknak is. Különösen az árvák vagyonának megfelelő kezelése számított kényes dolognak. Amikor a megyehatóság az árvabizottmány szervezését megkezdte, Pápa városában - igaz, másfajta pénztárakkal együtt - évenkénti 400.000 pengőforintos pénzösszegről volt szó.⁶⁶ A szervezés során a bizottmány illetékességét a pápai járás egész területére kiszélesítették.⁶⁷ Az árvabizottmány végül 1859. április 20-án alakult meg.⁶⁸

Pápa város hatósága az 1850-es években gyakran foglalkozott olyan kérdésekkel, amelyeket ma a városszépítés, esetleg a környezetvédelem körébe tartozónak mondunk. Egyes intézkedések nyilvánvalóan a felsőbb hatalom előtti hódolat jeleként születtek, és csak látszateredményeket hoztak. Albert főherceg, magyarországi kormányzó 1852. március 28-i látogatása tiszteletére például a csúfnak vélt vásári deszkabódékat elbontották, de a magas vendég távozása után visszaépítették őket.⁶⁹ Más rendelkezések ellenben olyan szándékokat fejeztek ki, amelyekben nehéz lenne a központi hatalom érdeke és a város társadalmának - akár meg sem fogalmazott - szükséglete közt éles ellentmondást találni. A fennmaradt jegyzőkönyvek számos alkalommal tudósítanak a gyalogjárók egyengetéséről, járdák kövezéséről, az utcák, szekérutak (úttestek) kövezetének építéséről, utcák, terek szintezéséről a víz elvezetése érdekében. Olvashatunk a Tapolca partjának építése, fásítás, ezzel kapcsolatban faiskola létesítése és a köztisztaság iránti intézkedésekről - trágyagyűjtésről is. Nevezetes esemény lehetett, mikor lámpákat állítottak,⁷⁰ ez a közvilágítás kiépítése első fejleményének számít.

Pápay Miklós közigazgatási főbíró 1853. július 23-án leiratban közölte a város vezetőivel Pápa város csinosítására és építésére vonatkozó rendeletét.⁷¹ Sajátos elegye ez az állami tisztviselő hivatalos "népboldogító" intézkedéseinek és a pápai születésű férfiú helyben fogant elképzeléseinek. Új elem az építési és városcsinosítási választmány megteremtésének ötlete, illetve a választmány kinevezése, az építési felügyeleti hatáskörrel való ellátása. Néhány évvel később Radó Dániel szolgabíró közli a várossal tervét a város haladására és csinosítására; a jegyzőkönyvből az előterjesztésre adott válaszintézkedésekkel is megismerkedhetünk.⁷² Radó vetette fel a sétatér megvalósításának gondolatát, ami aztán a korábbi fapiac helyén 1857-ben tényleg kialakult.⁷³

A város főjegyzője, Körmendy Dániel tanácsos több dologban, köztük városszépítési ügyekben fordult a tanácshoz beadványával 1857-ben.⁷⁴ Szorgalmazta egyebek közt az Anna-kápolna melletti út és az ottani régi temető⁷⁵ szabályozását - a hamvak nyugalmának biztosításával -, a járdák és szekérutak folyamatos kövezését.

Szintén 1857-ben került sor Radó Dániel újabb javaslatának megtárgyalására. Radó cserépcső ivóvízvezeték építésének gondolatával foglalkozott, terve szerint a föld alatti vezeték a Papiros-malom tájától vezette volna a Tapolca vizét a városba, három-négy felszökő kiömléssel! A szennyvizeket is föld alatti csatornákon képzelte levezetni, vissza a folyó medrébe. A különös ötlet értékét számunkra kora adja meg, a kérdés szakszerű megoldása négy évtizeddel később történt.⁷⁶

Az önkényuralmi rendszer bomlását az 1859. évi itáliai háború gyorsította fel. A háború véráldozata és anyagi terhei kikezdték a Habsburg Birodalmat, mely azután területveszteséggel, az olasz tartományok elvesztésével került ki a háborúból. Még súlyosabb volt számára az erkölcsi vereség; az elnyomott népek szabadságvágya új lángra gyúlt.

A távoli háború hatása Pápán is érződött. Már május közepén megindult az önkéntesek toborzása itt is. A város, eladósodottsága ellenére a főtéren egy fabódét építtetett, a toborzáshoz 10 akó bort vásárolt, és fizette a zenészeket!⁷⁷ Június 30-án hódolati feliratot idézett a város az uralkodóhoz, melyre őfelsége szintén írásban válaszolt. "Legmagasabb kézirata" megérkezéséről a szolgabírói hivatal útján október 12-én értesültek a városatyák.⁷⁸

Július 20-án már a sebesült katonák elhelyezéséről és ápolásáról kellett tárgyalniuk. "A felhívás szenvedő embertársaink iránti részvéttel s hazafiúi buzgalommal fogadtatott - írja a jegyzőkönyv -, s elhatároztatott, miképp Pápa városa igenis a járás minden községeiből való s ideszállítható sebes katonákat (...) gondos ápolás végett teljes készséggel elfogad, s ezek számára helyiségül az egyik községi katonai laktanyát felszerelendi."⁷⁹ A nagy szükségben még a szabadságharc alatti katonakórház számára annakidején adakozásból gyűjtött felszerelési tárgyak felkutatását is elhatározták, nem tudni, milyen sikerrel.⁸⁰

Évtizednyi dermedtség után megélénkült a közélet. Az ország Kazinczy Ferenc születése 100. évfordulójának megünneplésére készült. 1859. október 27-én Pápán is volt ünnepi megemlékezés, a református főiskola és ifjúsága rendezte, ez alkalomból emlékkönyvet is kiadtak.⁸¹ Széchenyi 1860. április 8-i tragikus halála után április 26-án gyászmisét tartottak, amelyen ott volt a bencés gimnázium tanári kara és tanulóifjúsága. A református kollégium is gyászünnepséget rendezett.⁸²

Nyílt demonstráció volt a bencések zászlóavató ünnepsége 1860. június 3-án, mivel zászlóanyának az 1858 januárja óta⁸³ Dákán élő özvegy Batthyánynét kérték fel. Így emlékezik vissza több, mint hat évtizeddel utóbb az eseményre a korabeli résztvevő:⁸⁴ "Hetven esztendővel megfiatalodtam, visszagondolva (1856-ra és) 1860-ra, amelynek záró vagy zászlószentelési ünnepélyén szavaltam özv. gr. Batthyány Lajosné jelenlétében Mindszenty Gedeonnak költeményét:

Teleki László 1861 januárjában az uralkodó kegyelméből hazaérkezett. Első jelentős útja a mártír miniszterelnök özvegyéhez vezetett, Dákára. Teleki ittléte nem maradhatott titokban, a két nagy név kivételes tettre sarkallta a pápaiakat. 1861. február 28-án gyalogmenetben vonult Dákáig sok száz ember, és szónoklatok sora köszöntötte Telekit. A fáklyás tisztelgésen társadalmi és felekezeti különbség nélkül vett részt a tömeg.⁸⁵

Az 1860-1861-es kiegyezési kísérlet korából az utókor rendelkezésére áll egy pápai szemtanú írásos emlékezése. Voyta Adolf önéletírásában⁸⁶ ekképp érzékelteti a kor hangulatát: "Amikor már kifelé állt Ausztria dolga, egyszerre az egész országban magyarban jártak férfiak, asszonyok és gyerekek. Mindenki bizton várta Garibaldi segítségét. Ekkor azonban a bécsiek fejükhöz kaptak, és csakhamar egy manifesztum jelent meg, mely szerint Ferenc József a magyarokkal ki akar békülni(...). Elrendelte a vármegyén és a városban az 1848-as törvény szerint a tisztviselők megválasztását. No, volt öröm, az volt a felkiáltás: Ezernyolcszázhatvan, amit vártunk, megvan! Ezzel aztán végleg elmaradt a Garibaldi-féle felszabadítás."⁸⁷

- ... A Ház úgy határozott - folytatja a krónikát Voyta 1861-gyel -, hogy nem állunk szóba Ferenc Józseffel, hanem feloszlatjuk az Országgyűlést. Mindenki mondjon le (...), és egyúttal elhatározták, hogy nem szabad adót fizetni egész Magyarországon. Ezután jöttek keserves napok, az osztrák és cseh abszolutista hivatalnokoknak már régóta befellegzett, az új tisztviselők lemondtak, Ausztriának pénz kellett, tehát ránk zúdította a vasas németjeit, ulánusait, dragonyosait, egy-egy házba 10-20 embert s lovat (...) addig, míg az illető az adóját meg nem fizeti! - Ezzel vége volt a magyar nép szép reményeinek...⁸⁸

A történelem folyamatát azonban ideig-óráig lehet csak feltartóztatni. 1861-ben a helyi közigazgatásban, a kiegyezéssel országosan is megnyílt az alkotmányos fejlődés útja, aminek eredményeképpen Pápa 1872-ben rendezett tanácsú városi rangot nyert.

In der ortsgeschichtlichen Fachliteratur der Stadt Pápa kann man vielleicht am wenigsten über die Geschichte aus der Zeit nach 1849 lesen. Die geringe Anzahl der ortsgeschichtlichen Werke und ebenso alle ortskundlichen Werke verschweigen sozusagen die ganze Geschichte dieser düsteren Zeit. Der Grund des Schweigens ist, daß nach der alten allgemeinen geschichtlichen Auffassung solche düstere Zeitalter nicht in die Federn der Geschichtsschreiber gehören. Im Schweigen spielt noch eher die schwere Zugänglichkeit der Quellen und deren starke Mangelhaftigkeit eine große Rolle, was sich sowohl auf den Bezirk, als auch auf das Material des Stadtarchives bezieht.

Das Kapitel zeigt auf Grund der Aufzeichnung des ortsbehördlichen Protokolls der Stadt Pápa (Marktflecken) und vom Gesichtspunkt der Verwaltungsgeschichte die typische ungarische Verwaltungsorganisation eines Marktfleckens mit 13-14 tausend Einwohnern, der früher unter Fronrecht stand, aber gewissermaßen eine gewisse Autonomie genoß. Durch die Aufzeichnung der Veränderungen in der Amtsorganisation, durch das Erscheinen und 20Verschwinden verschiedener Ämter zeigen sich die Haupttendenzen: Zum einen die Versuche des fortschrittlichen Teils der Stadtführung zur Wiederherstellung der Volkvertretung und zum anderen die Versuche des absolutistischen Machtzentrums zur Erhöhung der Wirksamkeit der Verwaltung. Auch das Schicksal des durch das absolutistische System zum gewöhnlichen Dorf degradierten Pápa zeigt beispielhaft die Entwicklung der Eigengesetze und der diktierten Reformen, das ewige geschichtliche Dilemma des Patriotismus und des gesellschaftlichen Fortschrittes. Durch all das gibt uns das Werk auch ein Bild über das Leben der Stadt.

Der Autor des Archives hat dieses Kapitel mit wissenschaftlichem Anspruch, aber für ein breites Leserpublikum geschrieben.

A kiegyezéssel lezárult Magyarországon a polgári forradalom korszaka, de nem oldódott meg a polgári forradalom több lényeges kérdése. Emiatt eleve sok ellentmondás halmozódott fel Magyarország társadalmában. Ezt a kettősséget tükrözte a 67-es államrendszer is. Hiszen benne - ha a nyugati polgári államok államrendszerével vetjük össze - együtt voltak jelen a liberális és a retrográd vonások. Liberális jegyei közül megemlíthetjük a kiterjedt sajtójogokat, a 48-as házszabályok életbe léptetését az országgyűlésben, ide sorolhatjuk az 1878. évi büntető anyagi kódexet is. Ám nyilvánvalóan a kiegyezési rendszer retrográd vonásait erősítette például a korlátozott választójog, az egyesülési és gyülekezési jog rendeleti szabályozása és korlátozása, valamint a Habsburg-birodalom osztrák részével közös ügyek egyes, főként katonai és gazdasági vonatkozásai. Mindemellett a polgári forradalom korszakának lezárása, a kapitalista fejlődés európai méretű fellendülése lehetővé tette a gyors és nagyarányú gazdasági fejlődést Magyarországon. Ugrásszerűen megnőtt a külföldi tőke beáramlása, felgyorsult a belső tőkeképződés üteme, kiépült a hitelhálózat, megkezdődtek az egész országot átszövő vasútépítkezések, fellendült a vas- és ércbányászat, a feldolgozó ipar termelése. Ezzel a gyors fejlődéssel azonban csak azok a városok, helységek tudtak lépést tartani, amelyek jórész éppen a vasútépítések során termény- és áruforgalmi központokká váltak, vagy a természeti kincsek közelségében voltak, illetőleg egyéb kedvező adottságaik miatt bányavárosokká vagy a feldolgozó ipar centrumaivá válhattak a vas- és ércfeldolgozás során. A dualizmus korában e körülmények kedvező volta miatt gyors fejlődésnek indult például Szombathely, Nagykanizsa, Kassa, Szolnok, Győr, Miskolc, Pécs, Salgótarján, Szabadka, Kolozsvár. Azok a városok azonban, ahol e feltételek valamelyike hiányzott, stagnálni kezdtek, fejlődési ütemük lelassult vagy visszaesett. Közéjük szorult a kézmű- és manufaktúra iparáról, valamint kereskedelméről korábban oly híres Pápa is.

A kiegyezés az Osztrák-Magyar Monarchiában közössé tette a vámterületet, s ez a körülmény elsősorban azokra az iparágakra hatott kedvezőtlenül, amelyek korábban Pápán is virágoztak. A fejlettebb osztrák és cseh könnyűiparral nem bírta a versenyt a fejletlenebb technikai, technológiai körülmények között dolgozó pápai posztógyártás, a kékfestés, a kőedény-, a pipa-, az irha-, a cipő-, a csizma-, a papír- és a textilgyártás. A korábbi dinamikus fejlődés így lelassult, s az 1864-ben átalakított Kluge kékfestöde vagy az 1877-ben létrehozott Reisner-szappangyár nem tudta pótolni a korábban széles körű és gazdag kisipart. A 19. század elején oly nagyarányú kereskedelem - mindenekelőtt a liszt- és ruhakereskedelem - is hanyatlásnak indult. Hozzájárult ehhez az egyes iparágak elsorvadása, főként azonban az a körülmény, hogy a vasútvonalak főleg csak a századforduló táján épültek ki, ám az országos vasúthálózat rendszerében mindenképpen másodlagosnak számítottak. A fejlődés lelassulása, illetve stagnálása különösen amiatt szembetűnő, mert eközben indultak rohamos fejlődésnek az említett kedvező feltételekkel rendelkező városok, települések.

1863-ban nyílt meg az első pénzintézet, a Pápai Takarékpénztár, majd a Pápa Városi és Vidéke Takarékpénztár, később a Pápai Hitelbank. A Pápai Takarékpénztárnak három üzletága alakult ki: a betét, a jelzálogkölcsön és a váltóleszámítolás. 1905 végén az egyes ágak tőkeereje az alábbiak szerint alakult. A betét: 8.394.775; a jelzálogkölcsön: 4.475.079; a váltóleszámítolás: 1.735.481 korona tiszta nyereményt mutatott ki. Mindez azt bizonyítja, hogy a kiegyezés utáni évtizedekben, különösen azonban a századfordulón a banktőke jelentősen megnövekedett.

Pápa városa és közvetlen környéke nem rendelkezett ugyan nyersanyaglelőhelyekkel, de kedvező, a Bakony és a Kisalföld peremén elhelyezkedő természetföldrajzi helyzete lehetőséget adott volna számára a korszerű faipar különböző ágainak, továbbá a mezőgazdasághoz kapcsolódó modern iparágak - textil, cukor, dohány, malom - meghonosítására. Ennek azonban - miként később világossá vált - nélkülözhetetlen feltétele lett volna a gyáripari fejlődéshez elengedhetetlen kedvező forgalmi viszonyok, elsősorban a vasúthálózat kiépítése, Pápa vasúti csomóponttá válása. Ezt a lehetőséget azonban elveszítette, hiszen a budapest-grázi vonal nyugat-dunántúli központja Kis-Cell (Celldömölk) lett, az Adriához vezető vasutak is elkerülték a várost. A legnagyobb lehetőségnek a Győr-Pápa-Tüskevár-Körmend-Szentgotthárd-Graz vasútvonal tűnt. Ám a pápai képviselőtestület 1867 körül nem támogatta ezt a tervet.

A kiegyezés után a vasutak építését a törvényhozás hagyta jóvá, akkor is, ha azokat magántársaságok építették. S ez természetes is, hiszen a vele összefüggő számos kérdéskör más jogszabályokkal, a polgári jogviszonyok széles körével került kapcsolatba. Például a kisajátítás, a kárpótlás, a foglalkoztatottság, a fennálló általános építkezési szabályok részeként a pályaépítések módja, az állami kölcsönök és kamataik, a forgalom szempontjából a vasutak emelkedési és kanyarodási vonalainak meghatározása. A törvények előírták a megépítendő hidak számát s azok jellegét, az állomások helyeit. Kötelezte az engedélyezetteket - meghatározott feltételek mellett - a postaszolgálat ellátására, rögzítette a biztosítási feltételeket, továbbá a kamattartozásokat, az adómentességet stb. A magyar nyugati mozdonyvasút kiépítése tárgyában c. 1886. évi V. tc. engedélyt adott a "Székesfehérvártól Veszprémen, Kis-Cellen, Sárváron, Szombathelyen, Körmenden, Szt. Gotthárdon át, Grázzal való összeköttetés céljából, az ország határszéléig terjedő fővonal", továbbá egy Kis-Celltől Pápán át Győrig vezető szárnyvonal építésére. Erre a Magyar Általános Hitelbank és a Weiersheim M. M. bécsi cég kapott lehetőséget. A törvény kimondotta, hogy a győr-pápa-kis-cell-szombathelyi vonalszakaszokat az engedély-okmány hatályba lépése után két év alatt, a székesfehérvár-kis-celli vonalszakaszt pedig három év alatt kell megépíteni. A Szombathely-Körmend közötti, az ország határáig terjedő vonalszakaszt pedig addig kell megépíteni, amikorra az ország határától Grázig terjedő vonal elkészül. A Győr-Gráz vasútvonalon 1871-ben indult meg a forgalom. Ezután Pápa számára a - forgalom és az iparfejlődés szempontjából - másod- vagy harmadrendű szárnyvonalak, illetve a századfordulón a helyi érdekű, vicinális vasutak kiépítésének esélye maradt. A Celldömölk-Győr-Pápa közötti vasútvonal után 1896-ban átadták a 36 és fél kilométernyi pápa-csornai szárnyvonalat, amely létrehozta az összeköttetést a győr-sopron-ebenfurti fővonallal. Közben már elkezdték a Bánhida-Kisbér-Pápa vonal építését. 1895-ben a város erre a célra 100 ezer forintot ajánlott fel. A pápai Esterházyak 80.000,-Ft-os támogatást ígértek, míg a megye 100.000,-Ft-tal járult hozzá a vicinális vasút építéséhez, de ezt az összeget később 175.000,- Ft-ra emelte. Ezen a vasútvonalon 1902-ben indult meg a forgalom. Ilyen módon Pápa a századfordulóra a mellékvonalak csomópontjává vált, s ez lehetővé tette egy-két gyár építését. Itt kapott helyet a MÁV osztálymérnökség is.

A vasútállomás közelében felépült a Dohánygyár, majd a Perutz-Testvérek textilgyára. Megnőtt a telkek ára is, a korábbi 60-80 filléres négyszögölenkénti ár az első világháborúig 5-40 koronára emelkedett. Ezek azonban eleve nem pótolták a vasút kínálta korábbi nagyobb lehetőségeket. Sőt, a város kézműipara is veszélybe került, hiszen például a győri szárnyvonal nemcsak Pápa ipari és mezőgazdasági termékeit közvetítette, vitte tovább, hanem az osztrák termékek behozatalát is megkönnyítette.

Az 1880-as években döbbent rá a közügyekkel foglalkozó városi liberális közvélemény a korábban fejlett kézműipar hanyatlására, miközben a modern gyáriparnak még nyomai sem voltak. Ezt a jelenséget már határozottan a jelentős vasútvonalak hiányával hozta összefüggésbe. A Pápai Hírlap 1888. július 15-i száma írta: "Fájdalmasan érezzük és érezni fogják késő unokáink: sem a városi hatóság, sem az akkori városi képviselőtestület nem bírta felfogni a vasút jelentőségét. Valójában csak a zsidó kereskedők akarták. A Cellre épített csomópont tönkre tette Pápát." A tragédia - a lap szerint - akkor következett be, amikor a kiegyezés után Horváth Boldizsár igazságügyminiszter Szombathelyt tette vasúti csomóponttá.

Mindennek következménye a pápai ipar és a kereskedelem pangása, az ingatlanok értékének látványos csökkenése. A dunántúli vasúthálózat kiépítése természetesen nem szorítkozhat személyes motívumokra. A döntésben egyéb tényezők is szerepet játszottak. Az illetékes pápai vezető testületek közönye sem lehetett sorsdöntő tényező. Vagyis a képviselőtestület bármilyen buzgalma sem vezethetett volna a később megfogalmazott kívánatos eredményre: objektív okok is hatottak. Például a Budapest-Székesfehérvár-Pápa útvonal vagy a Bakonyon át vezethet, ami rendkívüli költségeket igényelt, vagy ha megkerüli a Bakonyt, akkor lényegesen meghosszabbítja a Grázba vezető vasútvonalat.

A szóban forgó felismeréssel egyidejűleg olyan új tervek is születtek, amelyek a város vasúti forgalmát lényegesen növelték volna. Az egyik szerint a Pápa-Tapolca-Keszthely-Sümeg vasútvonal kiépítése nemcsak a Balatonhoz biztosította volna a közeli útvonalat, hanem az Adriához is kaput nyitott volna. A keszthelyi Festetich Tasziló gróf azonban inkább a Keszthely-Boba összeköttetést javasolta, s a pápai Esterházy Móric sem lelkesedett az említett tervért, óvakodott birtokainak megbolygatásától a vasútépítés által. Kevés reménnyel ugyan, de javasolgatták a Pozsony-Pápa közötti vasút megépítését is. Az 1930-as években pedig a forgalom minőségi javítása érdekében a városi képviselőtestület szorgalmazta repülőtér kialakítását. Ez - amint tudjuk - modern kifutópályáival megépült ugyan, de ekkor már szigorúan katonai, sőt háborús célokat szolgált. A polgári közlekedésbe és az áruforgalomba nem kapcsolódott be.

Miután a kiegyezés után a korábban fejlett pápai kézműipar látványosan visszaesett, a modern gyáripar ugyanakkor nem honosodott meg, a pápai középrétegek, iparosok, kereskedők s az értelmiség körében is jelentős kiegyezésellenességgel találkozhatunk. Kritika érte például a kiegyezés megalkotóit és politikai képviselőit az Ausztria által korábban kötött kereskedelmi szerződések elismerése s ezen túlmenően a közös vámterület megalkotása miatt, ami elsősorban a hazai könnyűipari termékeket sújtotta. 1876-ban feltűnt az osztrák áruk bojkottjának, illetve megvámolásának jelszava is. A nőktől többek között azt kérték, hogy mondjanak le "a kitűnni vágyásnak hizelgő fényűzési dolgairól", a férfiak pedig ne igyák a külföldi sört. Az efféle ötletek azonban természetesen nem érték el céljaikat. Inkább a társadalmi érdektagozódás szerint kiépülő egyesületek, szervezetek céljai váltak meghatározóvá. A város általános gondjai, fejlesztésének feladatai a polgárok közötti összekötő kapoccsá váltak. A város modernizálása, úthálózatának kiépítése, közegészségügyének fejlesztése, a világítás korszerűsítése, a szellemi élet felpezsdítése, az oktatás új, modern követelményeinek biztosítása egyaránt halaszthatatlan feladattá vált. A közegészségügy javítása rendkívül összetett feladatokat rótt a városra. A járványok és okainak megszüntetését, s ennek érdekében mindenekelőtt az ivóvíz biztosítását, az utcák portalanítását, fásítását, a szennyvíz elvezetését, egészséges lakóépítkezést. A belső városrészek lakói ugyanis csaknem a századfordulóig a Tapolca vizét itták, hiszen sikertelenek maradtak az artézi víz elnyerése érdekében folytatott költséges kútfúrások. Így csak a század végén került sor a Tapolca forrásánál létrehozott, a város felett mintegy 29 méteres magasságban épített tározóból a vezetékes víz bevezetésére. A légszesz-, majd a petróleum- és a gázvilágítás helyét csak a századforduló után váltotta fel a villanyvilágítás. Mivel az utóbbi költséges volt, sok ellenzője is akadt, érveik azonban ma már inkább mosolyt fakasztanak. Eszerint ugyanis a holdvilág természetes fényei jobban illenek a város képéhez és atmoszférájához.

A 19. század második felében Európa-szerte továbbfolyt, illetve elkezdődött a villamosenergiát fejlesztő telepek kialakítása és az elosztóvezetékek hálózatának kiépítése. Pápa város közgyűlése 1895. július 28-i ülése elhatározta a telep és a vezetékek megépítését, a belváros kivilágítását. A villamos-bizottság elnöke később Mészáros Károly polgármester lett. A bizottság 1902-ben a négy pályázó közül a Ganz-gyár ajánlatát fogadta el. A villamos telepet az Esterházyaktól vásárolt négyezer négyszögöles telken, a Tókertben építették meg, részben a Magyar Jelzálog Hitelbanktól felvett 4 és fél százalékos kölcsön segítségével. Az egyenes-áramú "villanyosmű" 1904 januárjában kezdte meg működését ajkai és osztravai szén hasznosítása révén. Az utcákon és az intézményekben a gázlámpák helyét is a villanyvilágítás váltotta fel. 1904-ben még csak 258 egyéni fogyasztót tartottak nyilván, 1920-ra azonban már 2.008-ra nőtt az egyéni fogyasztók száma. A korszerűsítés során 1927-ben üzembehelyezték a váltakozóárammű-fejlesztő telepet.

A vízmű és a vezetékes víz megépítését 1897 júniusában fogadta el a városi közgyűlés. A Rumpel és Waldeck cég ajánlata alapján ez 172.996,-Ft-os kiadást jelentett, de a város az államtól kamatmentes hitelt kapott erre a célra. A városi közlekedés pedig a földutakon zajlott. A már akkor ismert "Söprik a pápai utcát..." kezdetű katonadal kritikusa írta: "nem nagyon söprik, de ebből az a jó is következik, hogy nem kell nyelniük a töméntelen mennyiségű port."

A századfordulóra a fontosabb belvárosi utcákat aszfaltozták vagy bitumenezték. Egy részük nevet is kapott (Kossuth, Petőfi, Jókai, Széchenyi, Corvin utca). Ám ekkor több utcát vendéglőiről neveztek el (Zöldfa, Rozmaring, Korona utca stb.). Egészséges levegőjű ligetes sétányokat a városlakók nemigen mondhattak magukénak. A Várkertet az Esterházyak zárva tartották, vagy belépési díjat szedtek. Az erzsébetvárosi ligetet kocsiút szelte át. A színház körüli berek területe pedig jelentéktelen volt.

A Dohánygyár alapításának gondolata Tarczy Lajos professzor megfogalmazásában már az 1870-es években felmerült, de csak mintegy másfél évtized múlva kezdődött meg - állami befektetéssel - a gyár építése a vasúthoz közeli Esterházy úton. Az építkezést, majd a gyár működését a Magyar Kir. Dohányjövedék Rt. irányította, amely Zágrábban, Selmecen, Szegeden, Sátoraljaújhelyen már létrehozta a dohánygyárait. A pápai gyár ügye az 1890-es évek elején, a Wekerle-kormány időszaka alatt fordult kedvezőre. A város közgyűlése 1892 augusztusában elfogadta Oswald Dániel polgármester indítványát egy dohányszín felállítására. A helyi Esterházy gróf tulajdonát képező 6400 négyszögöl telket megvették, s még ugyanabban az évben Pápára érkezett Rónay János megbízott igazgató. A "szivarkészítő asztalokon" pedig megkezdődött a munkások szakképzése a Hosszú (Jókai) és a Zimmermann utcai asztalos műhelyekben. Az első kinevezett igazgató Lózer Henrik volt, akit 1894-ben Haas Károly követett, s a gyár megkezdte a termelést.

Nem sokkal a Dohánygyár megalapítása után (1899-ben) a magyar kormány és a Perutz-Testvérek cég között megkezdődtek a tárgyalások egy pápai textilgyár alapításáról. A Perutz-Tetvérek a textilgyártásban főként az Osztrák-Magyar Monarchia cseh területein több évtizedes sikeres múltra tekinthettek már vissza. A gyáralapítást 1901. március 10-én jegyezték be a veszprémi kir. törvényszéknél vezetett társas-cégek jegyzékébe, ezzel a szöveggel: "Perutz Testvérek. A főtelep és a fióktelepek helye: Főtelep: Pápa, Fióktelep: Budapest". A bejegyzésben a Társaság jogviszonyairól többek között ezt olvashatjuk: "Közkereseti Társaság, kezdetét vette 1901. február hó 1. napján. Társtagjai: Perutz Róbert, Frigyes, Richárd és Artur szövő, fehérítő és festő gyárosok. Prágai lakosok. A céget a társtagok egyformán képviselik és önállóan, pusztán a cégszöveg aláírásával jegyzik." 1901-ben már üzembe helyezték a szövőüzemet és a fehérítőt. A telket a város ingyen adta a cégnek, s egyéb úton is, például különböző adókedvezményekkel segítette a gyárat. Modern gépeket és technológiai eljárásokat honosítottak meg. A munkáslétszám ekkor 250 körül mozgott, 1914-re pedig 450-re növekedett. Közben a szövőiskolában folyt a szakképzés. A világháború kitörése után a termelés visszaesett, majd 1919 első felében az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása idején teljesen leállt.

Bár a Tapolca mentén már régóta mintegy 20 malom működött, ezek a 19. század második felére elavultak a jóval nagyobb teljesítményű, korszerű, új, Ganz által gyártott hengerszékekkel szemben. A századfordulón a még működő vízimalmokat korszerűsítették, és a vasutak kiépítése is javította versenyképességüket a szállítás feltételei által. Nagyobb arányú őrlésre azonban a vízimalmok technikai színvonala, a tulajdonosok s a lisztkereskedők tőkeszegénysége miatt nem kerülhetett sor. A Tapolca egyébként több forrásból nyerte vizét, s a másodpercenkénti 1.000 liternyi víz alkalmas volt vízimalmok hajtására. A folyó külön előnyének tekinthetjük, hogy Tapolcafőtől a Marcalig télen sem fagyott be. A gabonát sajtárakkal hordták a garatra, majd a félkészre őrölt gabonát a kőpadon őrölték tovább.

A város századvégi civilizációs fejlesztését - a villany, a vízvezeték létrehozását, az utak egy részének portalanítását, egyes új városrészek, például a Tókert vagy az Esterházy utca kialakítását - főként a helyi adók és pótadók útján biztosították. Adót vetettek ki például az ingatlan és jövedelemadó mellett a piaci árukra, a vasúti forgalom termékeire, a vásárok adásvételi tételeire, a fogyasztási pótlékokra, locsolási díjra stb. A fogyasztási pótadók kivetését "ideiglenesen" az 1899. 6. tc. lehetővé tette. A városi Adókivető Bizottság a húspótadót 25 %-ban, a borét 20 %-ban, az égetett szeszes italok pótadóját 10 %-ban állapította meg. Így próbálták biztosítani a város növekvő szükségleteit. 1900-ban ugyanis a kiadások 103.559,-Ft-ot, míg a költségvetési hiány 37.000,-Ft-ot tett ki. Természetesen a lakosságot terhelték a parlament által elfogadott sokágú, törvényekben előírt országos adók, valamint a megyei adók, amelyeket a megyei szabályrendeletek tartalmaztak. Kezdetben sokan próbáltak kibújni adókötelezettségeik alól. Az ipartestületek leginkább az iparűzési adó elmulasztását, pontosabban a "kontáriparosok" felelősségre vonását követelték. Az új építkezések azonban spontán módon, városrendezési tervek hiányában zajlottak. S miután a város határa viszonylag nagynak, kiterjedtnek mondható, az építkezések extenzív jellegűekké váltak, gyakran ezért hosszú ideig villany és víz nélkül maradtak.

A város modernkori története is elválaszthatatlan a helyi földbirtokosoktól, az Esterházy grófok gazdaságvitelétől, társadalmi és szociális felfogásától. Egy 1892. évi kimutatás szerint Veszprém megyében a legtöbb adót fizetők sorának élén Esterházy Móric gróf, a pápai-ugodi hitbizomány tulajdonosa állt, aki egyben a megye akkori főispáni tisztét is betöltötte. Íme az első tíz megyei virilis névsora és az általuk fizetett egyenes állami adók:

Utánuk több pápai kereskedő és ügyvéd nevét is olvashatjuk.

A földterület megoszlása 1870-1908-ig alig-alig változott. Egy 1912. évi kimutatás szerint pl. szántó 6.289, legelő 1.911, rét 909, szőlő 117, kerti gazdaság 275, park 11 kat. hold volt. A város tehát nagy kiterjedésű külterülettel rendelkezett, a föld az átlagosnál jobb minőségű volt, szinte valamennyi gazdasági növény termelésére alkalmas. Négy szőlőhegyén intenzív szőlőtermelés folyt.

A pápai-ugodi hitbizomány, valamint a devecseri szabad rendelkezésű Esterházy-birtok még gyermekkorában szállt gróf Esterházy Tamásra. Apja 1909-ben meghalt, s az elsőszülöttségi jog címén bátyja, Ferenc - aki 1896-ban született - örökölte a hatalmas tatai hercegi hitbizományt. Az 1901-ben született fiatalabb fiú, Tamás a család devecseri és Zala megyei szabad rendelkezésű birtokait kapta örökül. De 1915-ben unokatestvére, Pál gróf fronthalálával ölébe hullt a pápai-ugodi hitbizomány is. Így 14 éves korában két uradalom, kastélyok, majorok, malmok, vadászlakok, templomok, iskolák és más nagy értékű vagyontárgyak birtokosa lett. A nagybirtokot védő törvények - és természetesen a család törvényei - értelmében nagykorúságáig a csákvári uradalom birtokosa, gróf Esterházy Móric, a Tisza Istvánt felváltó miniszterelnök gyakorolta felette a gyámi szerepkört. Az ilyenképpen kialakult Esterházy-birodalom Veszprém és Zala megyében 49.474 holdnyi földterületet foglalt magába. Az 1935. évi Gazdacímtár adatai szerint ebből Ugodon 8.000, Devecserben 6.127, Szücs községben 4.030, Pápán 3.719, Kupon 2.811, a Zala megyei Káptalanfán pedig 4.072 hold tartozott az uradalomhoz. Ezenkívül 19 Veszprém megyei és 3 Zala megyei község határára terjedt ki a pápai-ugodi-devecseri Esterházy-uradalom. Esterházy Tamás gróf három főúri kastéllyal rendelkezett. A pápai és a devecseri kastély mellett Budapesten, a Nemzeti Múzeum mögötti ún. Esterházy-palota - ma a Magyar Rádió egyik épülete - is a tulajdonába jutott.

Az Esterházy-emlékek közül a második világháború folyamán sok elpusztult, és a múzeumra bizony elég kevés maradt. Ezek közül érdekes az az 1794-ből fennmaradt leltár, amely a mai állapotában szobaszámok szerint írja le a kastélyt, felsorolja akkori bútorait, képeit, vagyontárgyait. Az 1916-ból való leltár is nagyon értékes. A múzeum tulajdonában van még egy, a 18. század második feléből származó birtokkönyv. Ebben a gróf mérnöke - Maynzcek - igen nagy pontossággal rajzolta meg az uradalomhoz tartozó falvakat és pusztákat. A birtokhoz 30 erdészlak tartozott. Az 1916-os leltár adatai szerint Tamás grófnak 7 vendéglője, 2 iskolája, 1 postája volt, és 23 malom fölött rendelkezett.

A pápai-ugodi Esterházy-uradalmat többször vonták zárlat alá. Ilyenkor az illetékes hatóság zárgondnokot küldött ki, aki átvette az uradalom irányítását. A zárlat, a zárgondnokság intézménye a nagybirtokot védő intézmény is volt: mintegy kiegészítette a nagybirtok konzerválását célzó hitbizományi jogszabályok körét. Az 1867-es kiegyezést követően mindjárt az 1869. április 7-i, a hitbizományi ügyekben követendő eljárás szabályozása tárgyában kiadott igazságügyminiszteri rendelet jogi alapot teremtett a hitbizomány ingatlan és ingó vagyonának bírósági védelmére. A rendelet mindenekelőtt szabályozta a hitbizományi kérelmek beadásának feltételeit, majd kimondotta, hogy a birtok állagának megőrzéséről, védelméről a hitbizományi gondnok, illetve a kijelölt bíróság gondoskodik. A rendelet 18. paragrafusa szerint: A hitbizományt ellenőrző-védő hatóság szerepköréből tehát szinte automatikusan következhetett a zárlat elrendelése, illetve a zárgondnok kiküldése. Az 1881. 60. tc. a zárlatot törvény útján szabályozta. Felsorolta azokat az eseteket, amelyekben a zárlatnak helye van. (Megjegyezzük azonban, hogy a magyar polgári jogban a zárlat, illetve a zárgondnokság nem korlátozódott a hitbizomány körére.) A zárlat ideje alatt a felügyeleti jogot az alkalmazott gazdatisztek útján a Veszprémi Kir. Törvényszék, illetve az Országos Földhitel Intézet gyakorolta.

A mezőgazdaságra egyébként a külterjes művelés volt a jellemző. Az ugarolás az 1870-es évektől megszűnt ugyan, a vetésforgó is alaposan visszaszorult, a talajművelés modern, korszerű formái azonban nem honosodtak meg. A mezőgazdasági növények késve váltották egymást. Közülük a gabonafélék termelését, továbbá a kukoricát, lucernát, burgonyát, babot, kendert, zöldséget említhetjük meg. Az állattenyésztésben pedig piaci szempontból a sertés, a juh és a kecsketartás tekinthető meghatározónak. Az 1870-es években fejeződtek be Pápán az úgynevezett tagosítási és legelőelkülönítési perek. Vagyis a polgári birtokviszonyok kialakítása és véglegesítése. Kialakultak, illetve megszilárdultak az úrdombi és az újligeti szőlők, kertek, kialakult a vásártér helye a Hosszú utca végén, a város határában. 1881-ben került napirendre az 1850-es évek második felében kidolgozott földadó-kataszter felülvizsgálata és kiigazítása. Ennek során először minőségük szerint osztályozták a földeket, majd a művelési ágakat is figyelembe véve meghatározták azok kataszteri tiszta jövedelmét. A becslőbiztosok közreműködésével kialakított kataszteri felmérést azután a járási, kerületi és végül az országos bizottság vizsgálta felül és hagyta jóvá.

A mezőgazdaság fejlődésével függ össze a pápai közvágóhíd, majd a Bacon kiépítése. A Földművelődésügyi Miniszter 1908. évi 54.000 számú rendelete a közegészségügy javítása érdekében a törvényhatósági és a rendezett tanácsú városokban a kimérésre szánt húsvágás szabályozását tartalmazta. Eszerint az árusításra kerülő szarvasmarhákat, lovakat, juhokat és a sertéseket csak közvágóhídon vághatják le és dolgozhatják fel. A rendelet ötéves moratóriumot biztosított a végrehajtáshoz. 1913-ban a város két vágócsarnokkal rendelkezett. Ide mintegy 30 kisiparos szállította a sertéseket és a marhákat, s a hatósági állatorvos felügyelete mellett vágták le az állatokat, és a működő jéggyár segítségével tárolták. A két vágócsarnok ekkor napi 40-50 mázsa élőállat vágására alkalmas kapacitással rendelkezett. Nagyobb arányú fejlesztésre az 1930-as években került sor, amikor a Poels és Társa külföldi, antwerpeni cég bérbe vette a Városi Vágóhidat, és dobozolásra alkalmas sonkát, lapockát, valamint félkonzervet állított elő. Részben még előbb sor került a hűtők, a sózó és a pácoló medencék kialakítására. A bérlő jelentősen fejlesztette a Vágóhidat, s rövidesen hetente 150 sertést, valamint 30-40 marhát vágtak. A bacon fej-, lábnélküli szalonnás, bőrös, pácolt félsertés. Az állatokat Nyugat-Magyarországból szerezték be. A különleges munka irányítására Lengyelországból hoztak szakmunkásokat. A vágást a forrázás, a szőrtelenítés, majd a hasítás követte. A sertések a belsőségek kiszedése után a hűtőkbe kerültek. Majd 12 óra eltelte után került sor a csontozásra. A gerinccsontot és a kulcscsontot fűrészelték, a belső hasfalat pedig zsírtalanították. A bacon alapanyagát befecskendezéssel sózták. Ezután a beton medencébe kerültek, s fedő páccal zárták le. Itt 96 óráig tartották, majd egymásra rakták, súlyt raktak rá és pirosra érlelték. A bacont hetente két alkalommal szállították Angliába a Sertéskivitel Rt. útján. A termelésben az 1930-as évek közepétől kezdve részt vett már a belga és a kanadai érdekeltségű Bacon és Húskonzervgyár is. A Bacon cég pápai igazgatójává Szász Pált nevezték ki. A Poels és Társa Bacon- és Húskonzervgyár Kft. bejegyzésére 1935-ben a Veszprémi Cégbíróságon került sor. Székhelye Pápa. Fióktelepe Budapest, ahol a konzervgyártás folyt. A cég érdekeit egy ideig Sulyok Dezső ügyvéd képviselte.

Az 1920-as évekig a - a Szerbiából idekerült - sertésállomány döntő többségét a mangalica fajták tették ki. A 19. század második felétől kezdve keveredtek a szalontai, bakonyi fajtákkal, s kialakultak a szőke, fekete, vadas típusok. Az uradalmakban a szőke mangalica maradt meghatározó, mert igénytelen, jól tűrte a szélsőséges időjárást, de hajlamos maradt az elzsírosodásra. Ez a fajta egyébként a leginkább megfelelt a kialakult étkezési szokásoknak. Exportjuk azonban éppen az 1930-as években rendkívül nehézzé vált. Szükségessé vált ezért a radikális fajtaváltás. Az angol eredetű Jorkshire (Jork), a fehér hússertés került előtérbe. Szaporább a mangalicánál, gyorsabban fejlődik, de egyúttal igényesebb is.

Az első világháború a századfordulón megélénkülő gazdasági pezsgést megállította, a prosperitás stagnálásba, majd jókora visszaesésbe torkollt. Megszűntek a nyugat-európai országokkal a kereskedelmi, gazdasági kapcsolatok, s ennek káros hatásai nyomban jelentkeztek, majd kirívóakká váltak. A termelésre természetesen mind az iparban, mind a mezőgazdaságban és a kereskedelemben károsan hatott a legenergikusabb férfi lakosság hadbahívása, a belső piac beszűkülése, a háborús károkkal, majd katasztrófákkal járó elkerülhetetlen tragikus krízis-viszonyok, az áruhiány, az infláció, a termékcsere akadozása, majd csődje. A Pápai Hírlap 1915. május 1-jei száma írta: "Szomorúan kell megvallanunk, hogy a háború terjedelméről, különösen pedig annak vérességéről, emberpusztító borzalmairól alkotott fogalmaink messze mögötte maradtak a valóságnak. Senki sem képzelte ily véresnek, ily vadnak a háborút... Képzeletünk határidőket szabott a háború tartamának, eleinte heteket, utóbb már hónapokat tűztünk ki s hányan voltak, akik lehetetlennek tartották, hogy a háború a télbe is belemehessen s ma már rettegve gondolunk arra, vajon nem kell-e újból hósapkákat és egyéb téli holmikat készítenünk katonáink számára." 1918-19-ben a Perutz gyárban átmenetileg szünetelt a termelés. A szénkészlet is fogytán volt, s ennek következtében a villanytelep akadozva termelt csak áramot. Ezért bevezették és több éven át korlátozták a villanyszolgáltatást.

A Perutz-gyár 1920-ban újra kezdte működését, s 1927-re érte el a háború előtti termelésének volumenét. A munkáslétszám ekkor megközelítette az 500-at. A város polgármestere, Tenzlinger József ekkor újabb szerződést kötött a Perutz Testvérek szövőgyáros céggel. Ennek értelmében a város másfél kat. hold belterületi telket és a Kisfaludy utcai vámházat adta át évi 80 pengőért a Perutz-cég számára. Továbbá kedvezményes víz-, villanyszolgáltatást, adóengedményeket ígért. A cég ugyanakkor vállalta, hogy kétmillió pengő beruházási költséggel 18.500, majd fokozatosan 33.000 orsóra fejleszti pamutfonodáját, ahol 200-300 munkást foglalkoztat. Ideiglenesen a vámházban laknak, de közben a gyár segítségével megkezdik számukra új munkásházak építését. A szerződést Veszprém megye törvényhatósági bizottsága 1928. március 12-én elfogadta. A pamutszövő- és kikészítő gyár így új gyárépületekkel, pamutfonóval bővült. A cég azután ingatlanainak, épületeinek egy részét 1936 végén a Pápai Pamutfonó Rt.-nek nem természetbeni betét-aport gyanánt adta át, köztük a pamutfonó és a cérnagyár gépeit, berendezéseit is. A cégbíróság - a budapesti kir. törvényszék - ezt 1936. december 18-án jegyezte be. Az ezer részvény közül azonban 994-et megtartott magának. Egy részvény értéke 1.000 aranypengőt jelentett.

A Pápai Pamutfonógyár Rt. igazgatósági tagjait a részvényesek közfelkiáltással választották meg; Perutz Richárdot, Alfrédet, Félixet, Leót és Wiener Oszkárt. 1939-ben pedig új cég alakult Pápai Textilgyár néven. Csehszlovákia feldarabolása után Perutz Félix Pápán tartózkodott. Erről, valamint a városban végzett jótékonysági tetteiről Hamuth János polgármester 1939. november 17-én bizonyítványt állított ki. 1938-ban 700-an, majd 1940-ben 1.200-an, 1944-ben pedig már 1.331-en dolgoztak a gyárban.

Az 1930-as években részben a szociális törvényhozás eredményeként bevezették a heti 48 órai munkaidőt, munkáslakás-építő akciók is kezdődtek. A gyár 1928-ban napközi gyerekotthont alapított, a nők részére főző- és varrótanfolyamokat szervezett, művelődési ház épült, fellendült a kulturális és a sporttevékenység. A gyár termékei között pamut- és textiláruk, sőt divatcikkek is fellelhetők. Számottevővé vált a minőségi fonal, műrost és más műszálak, például a műselyem exportja.

A Perutz-gyár korábbi igazgatója, Leipnik Ármin az első világháború után önállósította magát, és 1921-ben megalapította a Dunántúli Textilipari Kereskedelmi Vállalatot. Szövőgépeinek száma 1924-re 10-ről 140-re szaporodott, s főként a színes szövést honosította meg. A háborús megrendelések fellendítették a termelést. A nyerspamutimport hiányát lennel és kenderrel, tehát természetes pótanyagokkal helyettesítették.

Az első világháború után, 1922-ben a budapesti Hungária Műtrágya és Kénsavas Vegyigyár Rt. megalapította Pápán a Tarczy majorban, 3 ezer négyszögöl területen azt a vegyiüzemet, amely csontzsírt, csontlisztet és csontenyvet állított elő nyers csontok feldolgozása útján. A 100 millió korona alaptőkével létesített üzemben mintegy 40 ember, rendkívül egészségtelen körülmények között dolgozott, de az üzem bűze a környéken élők számára is elviselhetetlenné tette a levegőt.

Az 1920. évi, Nagyatádi Szabó István-féle földreformtörvény alapján került sor Pápán is a korlátozott jellegű és hatókörű reform végrehajtására. Amint tudjuk, a törvény eleve nem bolygatta meg a nagybirtokrendszert. Legfeljebb kárpótlás útján házhelyeket és apró parcellákat juttatott a földnélküli parasztok és más szegény rétegek számára. A Földbirtokrendező Bizottság 1925. évi jelentése szerint Pápán minden igénylő, mintegy 700 család kapott telket a Tókertben és a vasút mentén. Az új utak és vízlevezető árkok a város tulajdonába kerültek, de kialakításuk költségeit az új tulajdonosok számlájára írták. A földhöz jutottak 1928-ig a meghatározott módon fizették a törlesztés részleteit. 1929-ben a gazdasági válság kezdetén már elengedték tartozásaik 1/3-át, s a hátralékra 10 éves kamatmentes moratóriumot adtak. Ám 1931-ben a még megmaradó tartozások újabb 1/3-át elengedték. A hadiárvák és -özvegyek különben 3 kat. holdig eleve 25 %-os kedvezményt kaptak. Egy hold megváltási árát később, 1932-ben 1.200 pengőben maximálták, ami persze igen nagy összegnek számított. Részben ezért élénkült fel Pápán a telekforgalom. Sőt, a törlesztés helyett lehetővé tették a használati díj fizetését is az új föld- és telektulajdonosok számára. Az adózás alapjául szolgáló kataszteri tiszta jövedelem határait pedig holdanként 8-24 pengőben határozták meg. Az 1929-33. évi gazdasági válság egyébként az ipar, a kereskedelem, a közlekedés és a mezőgazdaság valamennyi ágára kiterjedt. A túltermelési válság hatására például a búza ára 8-10 pengőre esett vissza.

A kormány pénzügyminisztere, Korányi Sándor a valutahiányra, a kereskedelmi forgalom megbénulására hivatkozva bejelentette az ország fizetésképtelenségét, a bethleni kölcsönök és kamatai, valamint a jóvátételi összegek visszafizetésének lehetetlenségét. Pápa város költségvetése a háború óta mindvégig súlyos negatív mérleggel zárult, most azonban már katasztrofálissá vált. 1920-ban a költségvetés igénye 2.037.384 korona volt, s erre csupán 854.671 korona fedezet állt a város rendelkezésére.

1932-ben felmerült a városi házak, ingatlanok eladásának lehetősége, rendkívüli pótadók kivetése, a kiadások radikális csökkentése, a mintegy másfél milliónyi tartozás kiegyenlítése érdekében. A város vezetősége dr. Tenzlinger József polgármester irányításával a bevételek fokozásának jegyében bérbe adta a közvágóhidat, először a The British Hungarian Trading Corp. Limited londoni Rt., majd a Poels és Társa cég számára.

A gazdasági válság után az 1930-as évek közepén, részben már a háborús konjunktúra jegyében a gazdaság valamennyi ágában fellendült a termelés, növekedett a foglalkoztatottság és a város lakossága is. Az 1930-as évek közepén - amint említettük - felmerült a repülőtér építésének terve a Vaszari út mentén. Esterházy Tamás gróf ajándék gyanánt 10 kat. holdat, 200 holdat pedig bérbe adott erre a célra. 1936-ban megkezdődtek a munkálatok. Több iskola bővítésére is sor került, valamint a városi egészségház építésére, a Mozgófényképszínház kialakítására. A Tókertben ekkor készültek az új utak, a villany-, a vízvezeték és a csatornarendszer. 1932 szeptemberében megtörtént az új református templom alapkőletétele is a Széchenyi téren. A templomszentelésre hívó harangok 1941 őszén kondultak meg.

Az 1930-as évek második felében a háborús konjunktúra hatására bővültek a munkalehetőségek, főként a gyárak termelési kapacitásának növekedése és a repülőtéri építkezések révén.

1848-ban a polgári átalakulás eredményeként nőtt a városok önállósága a feudális - rendi jegyek számos formáját még tovább őrző megyerendszerrel szemben. A megyei hatóság ideiglenes gyakorlatáról szóló 1848. évi 16. tc. hangsúlyozta ugyan a megyei szervezet átalakításának szükségességét a népképviseleti elv alapján, az átfogó törvény megalkotását azonban a "legközelebbi országgyűlés" hatáskörébe utalta. Ez az átalakítás azonban jócskán elhúzódott, a kiegyezést követő időszakba nyúlt. Ezért is feltűnő az 1848. 22. tc., amely a szabad királyi városokat önálló köztörvényhatósággá nyilvánította, s hangsúlyozta függetlenségüket minden más törvényhatóságtól. A szabad királyi városok persze sem hagyományaikat, sem területüket, illetve népességarányukat tekintve nem voltak azonosak. Kiváltságaik szerint ugyancsak sokszínűek voltak. Közöttük kis lélekszámú településeket is találunk, főleg a peremvidékeken, a Székelyföldön, a Partiumban, a Felvidéken és Nyugat-Magyarországon. A szóban forgó törvény kizárólag lakosságuk nagysága szerint három kategóriába sorolta őket. A 12 ezernél kisebb lélekszámú településeket kisvárosnak, a 12 ezertől 30 ezer lakosú városokat közép-, és végül a 30 ezernél több lakost magába foglaló szabad királyi városokat nagyvárosoknak minősítette. A törvény meghatározta a tisztújítás általános szabályait, kimondotta a három várostípusban az azonos és az eltérő szavazati jog feltételeit, és előírta a képviselőtestületek tagjainak a létszámát. A kisvárosokban legalább 30, a középvárosokban 82, a nagyvárosokban 157 tagban határozta azt meg. Utalt a közgyűlés és a tanács működésének irányaira és tartalmára, belső szervezeti rendjükre. A szabad királyi városok privilegizált jogállásának törvénybe iktatása nyilvánvalóan kompromisszumot jelentett a centralisták, illetőleg a municipalisták között. Hiszen részben megmaradt a régi megyerendszer, de mellette a városok számára a törvényalkotás jelentős önállóságot, kiváltságokat adott. Tehát végső soron valamiféle sajátos érdekegyeztetést regisztrálhatunk a közigazgatás és az önkormányzat terén. Ebben persze szerepe volt annak a körülménynek is, hogy a megyerendszer teljes polgári átalakítása nagy vitákat váltott ki, felkorbácsolta volna a politikai szenvedélyeket.

1848-ban a mezővárosokról nem alkottak ugyan törvényt, de a feudalizmus abroncsainak széttörése nyomán a polgári átalakulás fénysugarainak hatókörébe kerültek. Lehetőség nyílt tartalmi-szervezeti átalakításukra, polgárosodásukra. Igaz, a mezővárosok között is lényeges eltéréseket figyelhetünk meg, például keletkezésük, kiváltságaik eredete, jellege, lakosságuk nagysága, foglalkozás szerinti megoszlása szerint. A szabad királyi városokhoz hasonlóan egymástól is eltérő módon és mértékben bizonyos önkormányzattal rendelkeztek anyagi eszközeik, vagyonuk kezelése, igazgatása terén. Választhatták tanácsuk tagjait, a bírót - később a polgármestert -, a jegyzőt és egyéb tisztviselőiket, a pénztárnokot, ügyészt, gyámot, adószedőt, városi orvost, mérnököt stb. Egységes szervezetük, tevékenységi körük azonban a polgári kor hajnaláig, sőt még a kiegyezést követő években sem alakult ki. Az erre irányuló jogszabályok is hiányoztak.

A rendi alkotmányt, országgyűlést 1848-ban felváltó új törvényhozó hatalom, a népképviseleti országgyűlés már nem a nemesi vármegye követeit tömörítette, hanem az új választójog és a választási rendszer szerint megválasztott képviselőket. Az 1848:5. tc. meghatározta az országos képviselői választói jogosultságot és a választhatóságot. 1. paragrafusa többek között kimondta, hogy a korábbi "politikai jogélvezetet" senkitől sem veszi el. Ezen túlmenően szavazati jogot adott azoknak a férfiaknak, akik 20 éves korukat elérték, s nem álltak atyai, gyámi vagy gazdai felügyelet vagy "hűségtelenség, csempészkedés, rablás, gyilkolás, és gyújtogatás miatt fenyítés alatt..." A városokban a választói jogosultsághoz 300 pengő forint értékű ház vagy föld, a községekben pedig úrbéri értelemben vett 1/4 telek vagy ennek megfelelő értékű más ingatlan kellett. Választójoggal rendelkeztek azok a kézművesek, kereskedők, gyárosok, akik legalább egy segéddel dolgoztak. A tanácsosok, orvosok, jogászok, tanárok valamennyien választójogot kaptak. A szabad királyi városokban a helyi választójogi cenzus mérsékeltebb, hiszen kisvárosban 200, közép városban 400, nagy városban 600 pengő forint jövedelem már biztosította a városi képviselőtestületi szavazati jogot. Vagyis a helyi városi képviselőjoggal rendelkezők száma meghaladta az országos képviselői jogosultságot.

A törvény a képviselőház létszámát - Erdély nélkül - 377-ben határozta meg, s kialakította a képviselőket küldő kerületeket a népesség, a területnagyság s a közgazdaság szempontjainak figyelembevételével. A képviselői választókerületeket két csoportra osztotta. Az elsőbe azokat a városokat sorolta, amelyek egy, kettő vagy három képviselőt választhattak. Ebbe a kategóriába tartozott például Buda: 2, Pest: 5, Debrecen: 3, Pozsony: 2, Miskolc, Szeged és Kecskemét: 2, míg a többi itt megjelölt város 1-1 országgyűlési képviselőt választhatott (Pécs, Kassa, Fejérvár, Újvidék, Eger, Gyöngyös, Makó, Békés-Csaba, Nyíregyháza, Szarvas, Pápa, Szentes, Hódmezővásárhely, Gyula, Cegléd, Esztergom, Győr stb.). A választókerületi beosztás tehát nem követte a szabad királyi városok privilégiumait.

A választókerületek második nagyobb csoportjába a megyék, a szabad kerületek és egyes más városok kerültek. A szabad kerületek jórész önállóan választhatták képviselőiket a parlamentbe. Ezeket a törvény felsorolta. A megyén belüli beosztásról azonban nem rendelkezett. Erdély 69 képviselőt küldhetett. A törvény a továbbiakban előírta a választások lebonyolításának módját, a központi választmány, az összeíró küldöttségek, a szavazatszedő bizottságok stb. megalakításának mikéntjét.

Az 1848. évi törvények biztosították, garantálták a Jász-Kun és Hajdu kerületek, továbbá a szepesi városok kiváltságait is. Ilyen módon legalábbis a jogalkotás szintjén kialakulhattak a közigazgatás polgárosultabb szigetei. A megosztottság a megye, illetőleg a kiváltságos városok, kerületek között természetesen nem lehetett tartós. Az 1848-as népképviseleti országgyűlés a városok jogainak biztosítása és kiszélesítése, illetve a megyei szervezet radikális polgári átalakítása útján kívánta oldani az ellentmondást. A szabadságharc leverése azonban megszakította ezt a kívánatos fejlődési tendenciát, hiszen az abszolutizmus rendszere félresodorta az 1848-as törvényeket. Megszűnt a szabad királyi városok és a kiváltságos kerületek 1848-as önállósága is. Az 1861. évi Országbírói Értekezlet által javaslatba hozott Ideiglenes Törvénykezési Szabályok nem tettek különbséget szabad királyi városok és rendezett tanácsú városok között, és a bíráskodás terén az utóbbiak számára is biztosították a megyéktől való önállóságot. Ennek nyomán megszervezték a városi törvényszékeket. Ezeket azonban 1865 decemberében a Helytartótanács megszüntette, s így privilégiumuk egésze is labilissá vált.

1867. február 17-én került sor Andrássy Gyula gróf miniszterelnöki kinevezésére. Kabinetjének tagjai között találjuk a tudós, nagytekintélyű Eötvös József bárót, Horváth Boldizsárt és a kiváló pénzügyi szakembert, Lónyay Menyhértet. Az Andrássy-kormány és a parlament érvényben tartotta az 1848-as jogalkotás két nagy területét, egyfelől a jobbágyrendszer és a rendi országgyűlés felszámolását, másfelől a politikai szabadságjogokat. (Választási törvény, az 1848. évi házszabály, a sajtótörvény stb.) Az 1867:XII. tc. pedig törvénybe iktatta az Ausztriával folytatott egyezkedések eredményeit. A kormány a gazdasági fejlődés, a polgárosodás s a korszerű állam továbbépítése terén a maradandó és előremutató törvények egész sorát készítette és fogadtatta el a parlamenttel. A dualista gépezet fogaskerekei akadozva, csikorogva, sok súrlódással ugyan, de működésbe léptek. Tető alá hozták a horvát-magyar kiegyezést, megalkották a nemzetiségi törvényt, megkezdték a határőrvidék polgárosítását. Ezeken kívül a polgári jellegű, a társadalom életének, működésének kereteit meghatározó törvényeket léptettek életbe. Az ország modernizálását elősegítették a gazdaságra és a közigazgatásra vonatkozó rendelkezések, így a nemzeti jövedelem emelésére vonatkozó határozott törekvések, a modern adórendszer - az országos, megyei, a helyi, rendes és a pótadók, valamint az egyenes és a fogyasztási adók -, az évi költségvetés elkészítése, parlamenti vitája és elfogadása, az ipar fejlődését elősegítő intézkedések. Ezt szolgálta az állampolgári jogok szabatos meghatározása, a modern telekkönyvezés, a folyók szabályozása, az igazságszolgáltatás és a közigazgatás szétválasztása, az oktatásra s a közigazgatásra kiterjedő jogszabályok sora.

A közigazgatás és az önkormányzatok rendezése azonban 1886-ig elhúzódott. Ráadásul a városok jogállását tartalmazó önálló törvény megalkotására ekkor sem került sor. A köztörvényhatóságok rendezéséről szóló 1870:42. tc. a megyéken kívül megjelölte az önálló törvényhatósági joggal felruházott városokat, közéjük sorolta a szabad királyi városokat és újabb 21 kisebb-nagyobb települést, köztük Kecskemétet és Nagyváradot is. Megerősítette a hagyományos múltra visszatekintő kiváltságos kerületek privilegizált jogállását is. A törvény a szóban forgó három települési, közigazgatási és önkormányzati sajátosságokat magukban hordozó igazgatási típusokban meghatározta feladataikat és jogaikat önkormányzatuk irányítása és az állami közigazgatás közvetítése terén. A kiváltságos kerületek közé tartoztak: a székely székek, a Jász-Kun, Hajdu- és nagykikindai kerület, Kővár, Fogaras és Naszód vidéke, a szepesi tizenhat város. A törvény lehetővé tette számukra, hogy egyéb közérdekű, sőt országos ügyekkel is foglalkozhattak, egymással megállapodásokat köthettek, s azokat a kormánnyal és kérvény formájában a képviselőházzal is közölhették. A megyékben és a törvényhatósági joggal bíró városokban előírta a törvényhatósági bizottság összetételének szabályait. Eszerint felét a legtöbb egyenes államadót fizetők alkották, felét pedig a helyi választási joggal rendelkezők választották. A virilizmus kétségtelenül konzervatív intézmény volt, de nem tekinthető feudálisnak, inkább a centralizmus jegyeit viselte magán. A törvényhatósági tagok száma a városokban 48-nál kevesebb és 400-nál több nem lehetett, míg a megyékben ez a sáv 120 és 600 tag között húzódott. A vármegyék és a törvényhatósági joggal felruházott városok élén a feltűnően nagy hatalommal bíró főispán, a székely székekén a főkirálybíró, a kiváltságos kerületekén és "vidékekén" a főkapitány, a szepesi kerület élén pedig a kerületi gróf állt. Valamennyit a belügyminiszter előterjesztése alapján a király nevezte ki. Ez a törvény tehát felszámolta ugyan a rendi-nemesi kiváltságokat a közigazgatás felső, megyei szintjén is, de érvényben tartotta a hagyományosan kiváltságos városok és kerületek megkülönböztetett jogi státusát. Ez a "rendezés" azonban nem lehetett hosszú életű. Megoldásra várt a törvényhatóságokban az önkormányzatok részletes, átfogó szabályozása, választásának módja, az állami közigazgatás közvetítéséhez való viszonya, a tisztségviselők és a testületek feladatköre és jogállása.

Az 1876. évi, "Némely városi törvényhatóságok megszüntetéséről" szóló 20. tc. azután az egymástól is eltérő törvényhatóságok jó részét - 47 kisebb város jogállását - megszüntette, és rendezett tanácsú városokként beolvasztotta őket a közigazgatás általános rendszerébe. Köztük azonban - főként a peremvidékeken - egészen kis településeket is találunk, s az sem ritka, hogy éppen ezek nem tartanak lépést a modern polgári fejlődéssel, aminek következményeképpen stagnálnak vagy még inkább visszaesnek. Ilyenformán őrizték ugyan rendezett tanácsú városi címüket, de nélkülözték a hozzá szükséges anyagi, szellemi és szervezeti feltételeket. Vagyis tanácsuk is elenyészett. A megyék és a polgári fejlődés nyomán erősödő városok számára azonban meghagyta a törvény a törvényhatósági jogot. Az utóbbiak száma ekkor Budapest székesfőváros és Fiume szabad város kivételével 24. (Selmecz- és Bélabánya, Pozsony, Pécs, Székesfehérvár, Győr, Komárom, Sopron, Baja, Szabadka, Újvidék, Zombor, Hódmezővásárhely, Szeged, Kecskemét, Kassa, Kolozsvár, Nagyvárad, Debrecen, Szatmárnémeti, Arad, Temesvár, Marosvásárhely, Versecz, Pancsova.) Miskolc 1907-ben vált törvényhatósági jogú várossá. Ez a törvény a kiváltságos kerületek korábbi helyzetét még nem bolygatta.

Külön törvény, az 1871. évi 18. tc. rendelkezett a régi mezővárosok jogállásáról. A szóhasználatban is megszüntette a mezőváros fogalmát. A községeket három csoportba sorolta:

a. városok, amelyek rendezett tanáccsal bírnak,

b. nagyközségek (a rendezett tanáccsal nem rendelkező nagy faluk),

c. kisközségek (körjegyzőségek köré tömörülve).

A községi törvény számos korábbi mezővárosi ranggal rendelkező település számára nem biztosította a rendezett tanácsú város státusát. Olyan nagy lélekszámú mezővárosok is a nagyközség jogi, közigazgatási, szervezeti rendjébe süllyedtek, mint pl. Békéscsaba, Szarvas vagy Orosháza. Ezért nagy vesztesnek érezhették magukat. A falusi, nagyközségi szervezet hatalmi apparátusa, a járási főszolgabíró és a falusi jegyző mindenhatósága, a fegyveres erő - a megyei pandúrság, majd a csendőrség - centralizáltsága, önkormányzatuk jelentős csorbítása eleve szűkre szabta szabadságjogaik gyakorlását, nagyobb teret engedett a hatalmi önkény számára, mint a városok modern, a polgárosodást elősegítő szervezeti felépítése, struktúrája. Igaz, a rendezett tanácsú várossá nyilvánított települések sem lehettek elégedettek helyzetükkel, mert szervezetüket, háztartásukat, jogaikat és teendőiket, a képviselőtestület gyűléseinek rendjét a nagy- és kisközségekkel együtt szabályozták. A rájuk vonatkozó rendelkezéseket ebben a keretben önálló pontokba foglalták. Ezért is feltűnő a törvény egyenetlensége, több lényeges ponton homályos mivolta. Hiszen végig szembetűnőek benne a három községtípus mesterséges összeolvasztásának foltjai. Általánosságban sorolta fel például a "községi" hatóságról és az illetőségről, a képviseletről, a képviselőtestület gyűléseiről vagy az elöljáróságról szóló szabályokat, holott a rendezett tanácsú városi szervezet lényegesen különbözött a nagy- és a kisközségétől. Amíg ugyanis a rendezett tanácsú városok közvetlen kapcsolatot tartottak a megyei alispánnal s ezáltal a megyével, addig a nagy- és kisközségek felügyeletét a járási tisztviselők látták el. Különböztek egymástól a képviselőtestületek létszámai a választhatóság esetei terén is. A képviselőtestület tagjainak száma ugyanis a - virilizmus szerint - kisközségekben 10-20, a nagyközségekben 20-40, míg a rendezett tanácsú városokban 48-200 lehetett. A közgyűlés elnöke a kis- és nagyközségben a bíró, a rendezett tanácsú városban a polgármester. Lényeges különbségek találhatók az elöljáróság - képviselőtestület - összetételében is. A rendezett tanácsú városokban az elöljáróságot a tanács tagjai alkották. A tanács összetétele: polgármester, rendőrkapitány, tanácsnokok, főjegyző, jegyzők, főügyész, ügyészek, árvaszéki ülnök, pénztárnok, számvevő, ellenőr, közgyám, levéltárnok, orvos, mérnök s egyéb tisztviselők. A törvény a helyi közigazgatási bíráskodást is tartalmazta. Városokban a közgyűlés által kiküldött közigazgatási tisztviselő, nagyközségekben a bíró, egy tanácsbeli ember és a jegyző, a kisközségekben pedig a bíró és egy elöljárósági tag ítélkezhetett az 50 forint értékig terjedő ügyekben. Másodfokon a járásbíró, illetőleg a szolgabíró, a törvényhatósági jogú városokban a békebírók voltak erre az illetékesek. Egy 1892. évi belügyminiszteri rendelet előírta a városok lakosságának összeírását, mégpedig házszámok szerint, a lakosok születési évét, családi állapotát, foglalkozását, illetőségét; fel kellett tüntetni mindenkiről, hogy adózik-e, mióta tartózkodik lakóhelyén. Nyilvántartásba kellett venni a külföldieket, akiknek három héten túlra nyúló városi tartózkodásukhoz már engedélyt kellett kérniök.

Ez a heterogén jellegű törvény a "községek" működésének így csak kereteit s főként közigazgatási feladatait tartalmazta. A rendezett tanácsú városok is követelték ezért önkormányzatuk részletes szabályozását, sőt egyre gyakrabban felbukkant az önálló városi törvény megalkotásának követelése is.

Az 1886. évi, a törvényhatóságokról szóló 21. és 22. tc. tette teljessé, mintegy kodifikálta a dualizmuskori közigazgatást, és egyben meghatározta az önkormányzat különböző típusait és formáit. A vármegyék létszámát, nevük felsorolásával 63-ban, a törvényhatósági joggal felruházott városok számát 24-ben határozta meg. A kiváltságos kerületeket pedig beolvasztotta a közigazgatás általános rendszerébe. Az 1886. évi 22. tc. érvényben tartotta ugyanakkor az 1871. évi községi törvény rendelkezéseit, a községek három típusát is. A törvény megfelelő feltételek biztosítása esetén lehetővé tette a rendezett tanácsú városok számára a törvényhatósági jog elnyerését: ha az adózó polgárok 2/3-a ezt kérte, s a város elegendő anyagi és szellemi erővel rendelkezik. Számos város több ízben is folyamodott a magasabb városi rang elnyeréséért a törvényhozáshoz. Kevés sikerrel. Csupán Miskolc ezirányú erőfeszítései vezettek eredményre 1907-ben. A nagyközségeket pedig a belügyminiszter emelhette rendezett tanácsú várossá. Erre is ritkán került sor. Külön határozták meg a Budapest főváros, valamint Fiume város és kerülete ideiglenes státusáról szóló rendezési elveket. Ezek a közigazgatás átalakítását lezáró törvények is - hasonlóan az előzőekhez - az önkormányzatot és az állami közigazgatás közvetítését jelölik meg a törvényhatóság két központi feladatául. Átfogóan szabályozta azonban az önkormányzatok tennivalóit, lehetőségeit, működésük kereteit, testületeik, tisztviselőik és önkormányzati testületeik megválasztásához. A törvény megerősítette a helyi választó kerületek beosztásának elveit. Amíg azonban a korábbi, 1870:42. tc. szerint a törvényhatósági bizottság tagjait 6 évre választották és 3 év után fele részüket rotálták, addig e törvény alapján a bizottság tagjait 5 évente, de 10 évre választották, tehát sorshúzás útján 5 év után kerülhetett sor a rotációra. Nyilvánvaló tehát itt is a centralizációs szándék. A törvény részletezte a közgyűlés - a képviselőtestület - hatáskörébe tartozó ügyeket, működésének szabályait, a tisztviselők szolgálati beosztását, felsorolta a városok tisztikarát stb.

Az 1867. utáni törvényeket, rendeleteket kodifikáló 1886. évi 21. és 22. tc. főként a különböző szintű közigazgatási egységek önkormányzati jogait, hatáskörét, működésük tartalmát és irányait tartalmazta. Ebben rejlik újszerűségük még akkor is, ha ezen a téren számos korlátozást fogalmaztak is meg. Témánk szerint ezúttal eltekintünk a törvényeknek a megyékre, a nagy- és kisközségekre vonatkozó rendelkezéseitől, s vizsgálódásainkat a város két típusára, a törvényhatósági és a rendezett tanácsú városra szűkítjük. Alkalmasint a két várostípus szervezete, működése, önkormányzatának keretei és formái, a polgárosodásban játszott szerepe, a lakosság foglalkozási megoszlása, kulturális élete, civil társadalma sok hasonlóságot mutat. Hiszen a törvényhatósági jogú városok - bár jogviszonyaikat a megyékkel azonos törvényben szabályozták - közelebb álltak a községi törvény kereteibe szorított rendezett tanácsú városokhoz. (Nem soroljuk természetesen ide a kis lélekszámú, a gazdasági és társadalmi fejlődésben megrekedt vagy éppen visszaeső "rendezett tanácsú városokat".) Ennek ellenére, egy ilyen vagy hasonló összevetésre sem a jogászok, sem a történészek nemigen tettek idáig kísérletet. Ezúttal elsősorban az önkormányzatuk terén fellelhető közös vonásaikat állítjuk középpontba. Ide sorolható többek között a bizottság, illetve a képviselőtestület összehívása a virilizmus elve szerint, az ülések témái, vezetése, a szabályrendeletek kiadása, a város törzsvagyonának kezelése, a költségvetés egyensúlyban tartása, a rend megőrzése, szakbizottságok alakítása és feladatköre stb. Az 1886. évi, a törvényhatóságokról szóló 21. tc. a képviselők számát 48-400 között, míg a községekről rendelkező 1886. évi 22. tc. számukat a rendezett tanácsú városokban 48-200 között határozta meg.

A városházát országszerte az illető város címere és zászlaja díszítette. Kapujában, jól látható helyre kifüggesztették az önkormányzatot megtestesítő közgyűlések határozatait, továbbá évente a legtöbb adót fizetők, a virilisek listáját, és az országgyűlési s a helyi képviselőválasztásra jogosultak névsorát. Az országgyűlési választójogot - miként láttuk - szigorúbbra szabták a helyinél, vagyis magasabb vagyoni cenzust állapítottak meg, mint a városi képviselőválasztások során. Választójoggal bírt az a polgár, aki 2 év óta a városban lakik és adót fizet. A tanárok, a művészek, lapszerkesztők, orvosok, mérnökök, tudorok, ügyvédek, gazdatisztek, állatorvosok egyenes állami adóját a virilisek névsorának, illetve sorrendjének összeállításánál kétszeresen számították, így előbbre kerültek. Ugyanakkor választható volt minden városi illetőségű lakos, aki a 24. életévét betöltötte, ír, olvas és bír országgyűlési képviselő-választási joggal. A választott szűkebb elöljáróság - a tanács - tagjai: a polgármester, a rendőrkapitány, a tanácsnokok, a főjegyző, a főügyész, az ügyészek, árvaszéki ülnökök, pénztárnok, számvevő, levéltárnok, orvos, mérnök.

Valamennyi város szabályrendeletben rögzítette a tisztviselők feladatkörét és munkakörülményeit, nyugdíjellátását, a képviselők létszámát, de kiterjedtek azok a város életének valamennyi területére. Így az utak használatára és tisztítására, a szegényügyre, a piaci, közlekedési szakágakra, a közegészségügyre, a város vagyonának kezelésére stb. Törvényhatósági, illetve képviselőtestületi gyűlést évente legalább kétszer tartottak. Munkáját azonban számos bizottság segítette. A legtöbb városban működött a tisztviselőkből, valamint a köztiszteletben álló, kellő szakértelemmel rendelkező helyi illetőségű lakosokból álló jogügyi, pénzügyi és gazdasági, közegészségügyi, építészeti és szépítészeti, művelődési, sport, közlekedési és egyéb bizottság.

A város első tisztviselője a polgármester volt. Ő elnökölt a közgyűléseken, sőt gyakran több bizottságban is. Önkormányzati teendői mellett azonban rá hárult az állami közigazgatásból eredő feladatok végrehajtásának irányítása is. Az ő személye testesítette meg a pártpolitikától független városi igazgatás és a kormányzat hatékony, elsősorban a helyi érdekeket felkaroló, gyümölcsöző összhangját, amire egyébként a korabeli polgármesterek kisebb-nagyobb sikerrel ugyan, de határozottan törekedtek. Ebben persze segítette őket a városok általában gyorsan erősödő polgársága, műveltségének emelkedése, öntevékeny, modern, civil társadalma, amely a kitűzött célokhoz hatékony támogatást nyújtott.

A városok életében a rendőrkapitány a második embernek számított. Bár a főispán életre szólóan nevezte ki, az 1886. évi 22. tc. 69. paragrafusa a közgyűlés, illetve a polgármester és képviselőtestület felügyelete alá vonta. Számos bizottság tagja volt. 1919. végén azonban a rendőrséget államosították, s ezzel megváltozott a rendőrkapitány korábbi státusa is, hiszen a belügyminiszter ellenőrzése alá került.

A század végén a városok - immár megszerveződött civil társadalmuk támogatásával - sürgették az önálló városi törvény megalkotását. Már az 1886. évi közigazgatási törvényjavaslatok elfogadásának évében a nagybecskereki polgármester kezdeményezésére megtartották a mintegy 110 rendezett tanácsú város polgármestereinek országos értekezletét. 1900-ban pedig Győrben a 24 törvényhatóságú jogú város első kongresszusát, amelyen Budapest székesfőváros és Fiume is képviseltette magát.

A századelőn a két várostípus vezetői számos megbeszélést tartottak, és sürgették sajátos érdekeik hatékonyabb védelmét. (Állami segélyezés, tervszerű városfejlesztés, korszerű közigazgatási reformok, a városi alkalmazottak fizetési besorolása stb.) Bárczy István kezdeményezése és javaslata nyomán 1911-ben összehívták közös kongresszusukat (a Magyar Városok Országos Szövetsége azonban csak később, 1935-ben alakult meg). 1912-ben megszületett ugyan az első városi törvény, rendelkezéseit azonban a városok túlságosan szűknek, kevésnek tartották. Az 1912. évi, a városok fejlesztéséről szóló 43. tc. állami segélyezésüket és tisztviselőik fizetésének meghatározását tartalmazta. A törvény 1913-ra 5, 1914-re 6, 1915-re 7, majd 1916-tól kezdve évente 8 millió korona segélyt helyezett kilátásba a törvényhatósági és a rendezett tanácsú városok számára. S ezeket az összegeket a megye nem vonhatta el, miként egyes városi közintézeti díjakat, jövedelmeket sem. Az államsegélyeknek mintegy 1/5-ét azonban rendőrségük fejlesztésére kellett fordítani. A városi tisztviselők fizetését és lakáspénzét pedig az állami tisztviselőkével kellett azonossá emelni. (A törvényhatósági városok száma ekkor - miután Miskolc is elnyerte ezt a rangot - 25, míg 112 rendezett tanácsú várost tartottak nyilván.) 1918-ban, majd a 20-as években Haller Ferenc, az 1930-as években pedig elsősorban Vásáry István debreceni polgármester új városi törvényjavaslatokat készített el.

A Horthy-korszakban is több rendezett tanácsú város tett kísérletet a törvényhatósági jog megszerzésére. Pápa város 1922. július 27-i közgyűlése az 1886. évi említett törvényre hivatkozva Emlékirat formájában kérte a maga számára a törvényhatósági jogot: "Pápa város történelmi múltja s jelene" - olvashatjuk az Emlékiratban "magasfokú kultúrája, fejlett ipara s kereskedelmi élete, virágzó mezőgazdasága, lakosainak teherbíró képessége, intellektuális ereje s a fejlődés iránti hajlama képezik általánosságban fő indokait az átalakulási óhajnak, s a képviselőtestület méltányolva közönségének kívánalmát s az Emlékiratban kifejtett indokait, meghozott határozatával a legnagyobb készséggel igyekezett előmozdítani városunk haladási vágyát s fejlődési készségét." A polgármester, dr. Tenzlinger József ehhez még hozzáfűzte: megváltoztak az ország határai, s ennek során 15 törvényhatósági város idegen uralom alá került, pótlásuk s ezáltal a gazdaság és a kultúra fellegvárainak szaporítása nemzeti érdek. Magyarország kultúrállam lévén, nem engedheti meg magának a törvényhatósági jogú városok ilyen drasztikus csökkentését. Ezért öt-tíz várost kellene erre a rangra emelni. Meg kell mutatnunk erőinket - írta a Pápai Hírlap 1922. január 24-i száma -, hogy seregestül vannak erre alkalmas városaink. A megyei törvényhatósági bizottság azonban 18:19 arányban a kérelem ellen szavazott. Különben sem szaporították a törvényhatósági jogú városok számát. Holott Trianon után 15-öt elszakítottak közülük, így számuk 10-re esett vissza. (Szeged, Debrecen, Kecskemét, Hódmezővásárhely, Miskolc, Győr, Pécs, Székesfehérvár, Sopron, Baja.)

Az 1929. évi 30. tc. 37. paragrafusa azután a rendezett tanácsú városok nevét megyei városra változtatta. Meghatározta a képviselőtestület tagjainak számát is. Eszerint 60 tagnál kevesebb és 120-nál több tagja nem lehet. Pontos létszámukat azonban szabályrendelettel a megyei városok maguk állapították meg. A törvény értelmében a belügyminiszter a fejlett "megyei városokat" kivehette a megye vagyonfelügyelő hatósága alól, az ilyen módon kiemelt várost is kötelezte azonban arra, hogy vagyoni ügyeit az alispán útján terjessze fel hozzá. A törvény ugyanakkor a tanács szerepét a polgármesterre ruházta, aki természetesen az egyes ügyek elintézésével megbízhatta valamelyik városi tisztviselőt. Szigorította továbbá a választói jogot, hiszen a korábbi két évi helyben lakás helyett 6 évet írt elő, míg a választhatóságot 24 évről 30 évre emelte. A "megyei városok" száma ekkor 44 volt. (Korábban rendezett tanácsú városoknak nevezték őket.) Tehát Trianon után több mint 60 rendezett tanácsú város került a szomszédos országokhoz. Közben a belügyminiszter néhány nagyközséget - például Békéscsabát - rendezett tanácsú várossá emelt, s így azok 1929-ben megyei városokká lettek. A megyék száma 63-ról 25-re esett, köztük találjuk azonban a területek egy részét elvesztett, de önállóságukban megtartott "csonka" vármegyéket, illetve a több megyéből "ideiglenesen" alakított közös megyéket.

Az 1938., az 1940. és az 1941. évi területvisszacsatolások nyomán a megyei városok száma 69-re emelkedett, míg a törvényhatósági jogú városok száma 10-ről 20-ra. Köztük találjuk Ungvárt is. Az 1918. előtt még rendezett tanácsú városként nyilvántartott, de kicsiny települések a területvisszacsatolások után természetesen nem kapták meg a "megyei város" címet. A 20 törvényhatósági város 1944-ben: Baja, Debrecen, Győr, Hódmezővásárhely, Kassa, Kecskemét, Kolozsvár, Komárom, Marosvásárhely, Miskolc, Nagyvárad, Pécs, Sopron, Szabadka, Szatmárnémeti, Szeged, Székesfehérvár, Újvidék, Ungvár, Zombor. (Nem került vissza Selmec- és Bélabánya, Pozsony, Arad, Pancsova, Temesvár, Versec.)

Az 1866-ban visszaállított - törvényszék nélküli - városi bizottság - tanács - Pápán Woita Józsefet bízta meg a polgármesteri teendők ellátásával. Vid Károly lett a városi bíró, a tanácsosok pedig Koller Ignác és Kerkapoly Emese. Ideiglenesen betöltötték a főjegyzői és kapitányi tisztséget is. Ez az új városi vezetőség természetesen azon nyomban kérte a törvényszék visszahelyezését a városba. Mindhiába.

Az új községi törvény szerint Pápa mint rendezett tanácsú város 1872. július 24-én szerveződött újjá. Polgármesterré - említettük - Woita Józsefet választották. A kapitányi tisztséget Czink János, a tanácsnoki rangokat Baráth Ferenc és Szvoboda Vencel töltötték be. A főjegyző Nagy Boldizsár, míg az aljegyző Lamperth Lajos, az ügyész Körmendy Pál lett. Pontosan leírták a vezető tisztségviselők feladatköreit. A kapitánynak például jegyzőkönyvet kellett vezetnie intézkedéseiről, nyilvántartást a városi illetőségű lakosokról, a halálozásokról, a hajdúk tevékenységéről, természetesen ellenőrizniök kellett a közrend betartását a városhoz tartozó nagykiterjedésű területen is. A belügyminiszter 1903. évi 111.756 számú rendeletében jóváhagyta a város címerét. Horváth Elek leírása szerint: "Kék mezőben, zöld talajon, egy ferdén felállított ezüst pajzs előtt, mely keresztbetett zöld pálmaágat visel, Szent István első vértanú diakónus ruhában, t.i. fehér ingben s arra húzott arany hímzésű és bojtú vörös dalmatikában, a dicsőség fénykörével övezett födetlen fejjel, jobbra fordulva, kezét imára kulcsolva térdepel, míg feje felett a megköveztetést jelző három kő, a pajzs jobb sarkában ezüst félhold, a balsarokban pedig hat ágú csillag látható." A város zászlaja: téglalap alakú, mindkét átlója mentén vágott mezőben a szemközti háromszögek fehér, illetve kék színűek.

A szóban forgó 1871. évi községi törvény a helyi közigazgatási bíráskodást is tartalmazta. Városokban a közgyűlés által kiküldött közigazgatási tisztviselő, nagyközségekben a bíró és egy elöljárósági tag ítélkezhetett az 50 forint értékig terjedő ügyekben. Másodfokon a járásbíró, illetőleg a szolgabíró, a törvényhatósági jogú városokban a békebírók voltak erre illetékesek.

Egy 1892. évi belügyminiszteri rendelet alapján kiadott városi Szabályrendelet előírta a város lakosságának összeírását, mégpedig házszámok szerint, a lakosok születési évét, családi állapotát, foglalkozását, illetőségét feltüntetve, valamint, hogy adózik-e, mióta tartózkodik lakóhelyén. Nyilvántartásba kellett venni a külföldieket, akiknek három héten túli városi tartózkodásához engedélyt kellett kérniök. Bejelentési kötelezettséget írtak elő az újszülöttekről. A külterületen megszervezték az őrjárati beosztást.

Az 1871. évi községi törvény - miként láttuk - nem részletezte a rendezett tanácsú városok belső szervezeti rendjét, tisztikarának státusát, az önkormányzat és a közigazgatás viszonyát. Az 1886. évi 22. tc. is megtartotta a "községek" három típusát, a rendezett tanácsú várost, a nagyközségeket és a kisközséget. Második paragrafusa kimondta: "A község a törvény korlátai között önállóan intézi saját belügyeit, végrehajtja a törvénynek, kormánynak és a törvényhatóságnak az állami és a törvényhatósági közigazgatásra vonatkozó rendelkezéseit." Az önkormányzat a rendezett tanácsú városokban határozottan csak a városi képviselőtestület s bizottságai esetében vált külön a közigazgatástól, de a kisebb létszámú tanács és a tisztviselők esetében feladatkörük összeolvadt. A törvény mindenesetre előírta a képviselőválasztások rendjét, összetételét, létszámának, üléseinek irányelveit stb. 32. paragrafusa rögzítette: "A község az önkormányzat jogát képviselő-testülete által gyakorolja." A képviselőtestület eszerint a rendezett tanácsú városokban 48-nál kevesebb, illetve 200-nál több nem lehet. Általában 100 lélekre juthatott egy képviselő. Előírta a virilizmus érvényesítését és a helyi képviselői választójogot, amely szélesebb volt az országgyűlési választójognál. 36. paragrafusa szerint községi választójoga van: "a/ minden 20 évet betöltött községi lakosnak, ki saját vagyonából vagy jövedelméből az állami adót a községben már két év óta fizeti; aki azonban az I. osztályú kereseti adón kívül egyéb adót nem fizet, csak azon esetben, ha gazdai hatalom alatt nem áll; b/ továbbá minden testület, intézet, társulat, czég s általában minden jogi személy, ha a községben fekvő vagyonnal bír, attól adót fizet..."

A törvény 40. paragrafusa a választhatóság kritériumait sorolja fel. Eszerint a rendezett tanácsú városokban képviselővé választható minden városi illetőségű lakos, aki a 24. életévét betöltötte s országgyűlési képviselő-választási joggal bír, tud írni és olvasni.

A képviselőtestület ülésein a polgármester elnökölt. A testület létszámát, valamint üléseinek időpontjait szabályrendeletben határozták meg, általában azonban a törvény intenciói szerint tavasszal és ősszel tartották. Ám, ha a testület vagy annak 1/4-e kérte, rendkívüli közgyűlést hívhattak egybe. Az elöljáróság összetétele: polgármester, rendőrkapitány, tanácsnokok, főjegyző, jegyzők, főügyész, ügyészek, árvaszéki ülnökök, pénztárnok, számvevő, levéltárnok, orvos, mérnök. A szűkebb, kisebb létszámú tanács elnöke a polgármester, tagjai: a rendőrkapitány, a tanácsnokok, a főjegyző, a főügyész és az orvos.

Az 1886. 22. tc. alapján a város a maga részletes szervezeti Szabályrendeletét 1912. november 18-án fogadta el. Részletesen rögzítette a képviselőtestület, a bizottságok, a városi tanács, a tisztviselők hatáskörét, jogait és kötelezettségeit. A képviselők létszámát 174-ben állapította meg, a virilizmus elve szerint a képviselők felét választották, felét pedig a legtöbb adót fizetők tették ki.

A városi képviselőtestület választási rendszerében 1919. után is fennmaradt a virilizmus rendszere. A legtöbb adót fizetők listáját évente elkészítették és közszemlére kifüggesztették.

1920-ban ezt a sorrendet találjuk.:

Gr. Esterházy Móric (E. Tamás gróf gyámja)
Pápai Takarékpénztár
Vittmann Mihály
Horváth István
Pápa Város és Vidéke Takarékpénztár.

Az 1922. évi pápai virilisták sorrendje:

Vittmann Mihály
Gróf Esterházy Tamás
Pápai Takarékpénztár
Horváth István sertéshízlaló
Böröczky Elek és Lajos mészáros
Perutz Testvérek
Fa Mihály építőmester.

Az 1943. évi lista:

Gróf Esterházy Tamás
Fa László
Hoffer Károly kereskedő
Mika Antal
Vitéz Karcsay Béla
Vitéz Szalai István
Karlovitz Adolf.

Megjegyezzük itt, hogy az állami és a városi vállalatok például a Dohánygyár vagy a városi Vágóhíd nem szerepelnek a virilisták között. A Perutz gyár 1938-as évekbeli átalakítása s a számára juttatott adókedvezmények miatt nem olvasható az 1943. évi legtöbb adót fizetők között. (Az 1922-es listában pedig a Perutz azért szorult feltűnően hátra, mert 1918-19-ben a termelés szünetelt, csak lassan indult újra, s az 1920-as évek második felében érte el a háború előtti színvonalat.) A képviselőtestületnek természetesen hivatalból tagja volt a választott polgármester, a rendőrkapitány, a tanácsnokok, a városi főjegyző, az aljegyzők, a tiszti főügyész, a tiszti főorvos, a főszámvevő, a pénztárnok, az ellenőr, a mérnök, a közgyám.

A törvény és a szabályrendelet a képviselőtestület feladatai közé utalta a községi választókerületek alapítását és beosztását, a virilisek összeírását, az országgyűlési képviselőválasztások előkészítését, a Központi Választmány megalakítását, a város tisztviselőinek, valamint szakbizottságainak a megválasztását, az évi helyi költségvetés, a községi pótadók megállapítását, a törzsvagyon megőrzését és szerzését, közművek létesítését és üzemeltetését, a szegényügy, az árvaügyek irányítását, a város szellemi, erkölcsi és anyagi haladásának gondozását és előmozdítását.

A képviselőtestület évente két alkalommal tart közgyűlést. A polgármester összehívhatott rendkívüli közgyűlést, ezt azonban csak 44 városi képviselő írásbeli kérelme alapján tehette. Elnöke a polgármester vagy helyettese. (A tárgysorozatot 24 órával előbb ismertetni kellett a tagokkal.) A testület határozatait a városháza kapujában közszemlére tették ki. A képviselőtestület tehát az általa választott bizottságokkal együtt az önkormányzat szerve, intézménye volt. A választott tisztviselőknek (élükön a polgármesterrel) együtt azonban nemcsak az önkormányzatot kellett szolgálniuk, hanem az állami közigazgatás helyi feladatai is rájuk hárultak. Helyzetük tehát mindenképpen sajátos kettősséget tükrözött. A polgármester például a képviselőtestület elnökeként az önkormányzat élén állt, de a kormányzati és a megyei akarat megvalósításának a felelőse is volt egyben.

A képviselő-testületi gyűlések előkészítése az Állandó Választmány hatáskörébe tartozott. Elnöke ugyancsak a polgármester, míg előadója az elnök által megbízott tanácstag vagy szakhivatalnok volt. A választmány 30 választott tagból állt, de köztük voltak a szakbizottságok elnökei és jegyzői, a városi tanács tagjai, a városi mérnök és a főszámvevő is.

A jogügyi bizottság elnökét, jegyzőjét és 10 tagját a képviselőtestület választotta meg. (Előadója a tiszti főügyész.)

A pénzügyi és gazdasági bizottság is 10 választott tagból és a főszámvevőből, valamint a városi mérnökből állt. Az adóügy, a költségvetés, a számvizsgálat és a vagyonügy kezelése tartozott a hatáskörébe.

A Közegészségügyi Bizottság választott tagjainak száma: 5. Rajtuk kívül hivatalból tagja lett a rendőrkapitány, a négy hitfelekezet lelkésze és 1-1 tanítója, a főgimnáziumok igazgatói, a földművesiskola igazgatója, a városi főorvos, a főjegyző, az állatorvos, a mérnök, egy választott gyógyszerész, a tanítóképzők igazgatói, a polgári iskolák igazgatói, a szövőgyár és a dohánygyár igazgatói és az ipartestület elnöke.

Az Építészeti és Szépítészeti Bizottság, a Községi Iskolaszék, az Óvodai Felügyelő Bizottság, a Közjótékonysági és Szegényügyi Bizottság egyaránt nagy létszámmal működött, tagjaik között találjuk az iskolák, egyházak, gyárak képviselőit is. A képviselőtestületben és bizottságaiban tehát több százan vettek részt, s véleményt nyilváníthattak a várost érintő valamennyi kérdésben. Ezáltal pedig felelősséget is éreztek a város sorsáért, jövőjéért.

A Regále Bizottság elnöke a polgármester, de munkájában részt vettek a városi tanács és a pénzügyi bizottság tagjai is. Megválasztották a fogyasztási adóhivatalt, az 1897. évi 33. tc. alapján pedig életre hívták az esküdtszéki tagokat összeíró bizottságot. Elnöke a polgármester. A bizottság két rendes és két póttagot számlált.

A polgármester vagy helyettese elnökölt a Városi Villamostelep felügyelő bizottságában, az ipar, a kereskedelem, a gyárbizottság, valamint a mezőgazdasági bizottság ülésein.

A tisztújításokat a Kijelölő Választmány készítette elő. A Városi Tanács az 1886. évi XXII. tc. 62. és 63. paragrafusai szerint működött. Feladatának középpontjában a felsőbb közigazgatási hatóságok rendeleteinek, továbbá a képviselőtestület határozatainak végrehajtása állt. Általános közigazgatási és egyben önkormányzati feladatkörei összeolvadtak. Ráadásul elsőfokú közigazgatási hatóságnak is számított, testületileg intézte a hatáskörébe tartozó ügyeket. Feladata a város anyagi, szellemi érdekeinek gondozása, a város önkormányzati életének előkészítése, a költségvetés, az adó, a közmunka, az ipar, a kereskedelem és a "közhasznú" intézmények irányítása.

Rendes tanácsüléseket hetente tartottak. Az ülések nyilvánosak lehettek, de a közbiztonsági vagy a közerkölcsi ügyek tárgyalásánál a hallgatóságot eltávolíthatták az ülésteremből. A városi tanács elnöki tisztét is a polgármester látta el, jegyzője pedig a városi főjegyző lett, míg a már említett városi főtisztviselők a tanács tagjai voltak.

A polgármestert a város első tisztviselőjeként tartották számon. Egy személyben látta el az önkormányzati és állami közigazgatási teendőket a képviselőtestület, illetőleg a városi tanács elnökeként. 1937-ben a városi tisztviselők létszáma: 60. Közéjük sorolták a villamos- és vízmű alkalmazottait és az ipariskola tanárait is. Pápa polgármesterei a polgári korban kivételes képességű és felkészültségű, rendkívül munkabíró, a város gazdasági, kulturális fellendítését élethivatásuknak tekintő, kiemelkedő vezetői tulajdonságokkal rendelkező s mindezért nagy népszerűségnek örvendő, az emberi kapcsolatok megteremtésének és őrzésének sajátos művészetével bíró, ám a hivatali adminisztrációban is járatos szakemberek közül kerültek ki. Woita József, Oszvald Dániel, Mészáros Károly, Tenzlinger József és Hamuth János nevét kell itt megemlítenünk. Valamennyien rendelkeztek a már említett adottságokkal, bár más-más időszakban töltötték be ezt a fontos, a város első hivatalos emberének tisztét. Közülük a leghosszabb ideig, több mint két évtizedig Mészáros Károly látta el a polgármesteri tisztséget. Őt követte 1918-ban Tenzlinger József, majd 1933-1945 februárjáig Hamuth János. Székfoglaló beszédében tisztességes vagyonkezelést, takarékosságot, a felekezetek közötti békét, a szociális kérdések, problémák megoldását ígérte. Woita József, az osztrák abszolutista centralizációt felváltó polgári alkotmányosság, a kiegyezés előkészítése és megkötése, majd az 1871. évi községi törvény nyomán a rendezett tanácsú város kiépítése idején fejtette ki polgármesteri tevékenységét. Nem rajta múlt, hogy kitűzött céljait és vállalt feladatait több területen nem sikerült valóra váltania. Holott minden lehetőt megtett például a városi törvényszék megszervezéséért, a törvényhatósági magasabb jogállás elnyeréséért, amit utódai is egyik központi feladatuknak tekintettek. Amint láttuk a kiegyezés utáni gyors és látványos gazdasági fejlődés feltételeinek hiányosságai miatt a város nem tartott lépést az urbanizáció terén kiemelkedő településekkel.

A kiegyezés korának első polgármestere azonban mintaszerűen kiépítette a modern közigazgatást, a gazdaság és a kormányzat növekvő igényeit teljesítve, tehát a nehézségek ellenére fenntartotta a városban működő, nagy hagyományokra visszatekintő oktatási intézményeket, és újak alakulását is elősegítette. Jelentős szerepet vállalt a kiegyezés után alakuló és életerősnek bizonyuló "civil" társadalmi szerveződések munkájában.

Az 1890-es évek elején Oszvald Dániel tett eredményes kísérleteket a város stagnáló gazdaságának fellendítésére. Elkészítették a Pápa-Csorna, majd a Bánhida-Pápa vasútvonal terveit, és hozzákezdtek anyagi feltételeinek biztosításához. Érlelődtek a gyáralapítási tervek is, s a város képviselőtestületének meghatározó elemeivé váltak.

Pápa polgári kori történetének legnagyobb gazdasági, városfejlesztési és kulturális eredményei azonban a századforduló polgármesterének nevéhez fűződnek. Mészáros Károly kezdeményező, alkotó ereje nagyszabású és a város egész életét átfogó koncepcionális fejlesztési, modernizációs tervekkel, különös ambícióval, alkotó energiával párosult. Az ő irányításával vált Pápa - ha megkésve s jókora csorbulásokkal is - vasúti csomóponttá, új gyárak alapításának bázisává, környékének valóságos gazdasági, vonzási központjává. Az oktatás terén pedig elsősorban új tanítóképzői révén a Dunántúl egyik, a népiskolai oktatást elősegítő jelentős tényezőjévé. Az ő személyisége testesítette meg a pártpolitikától független városi igazgatás és a kormányzat hatékony, elsősorban a helyi érdekeket felkaroló, gyümölcsöző összhangját, amire egyébként kisebb-nagyobb eredménnyel valamennyi korabeli városi polgármester törekedett. Az ő sikereit azonban nemigen szárnyalhatták túl. Munkájához persze a város művelt értelmisége, polgársága, a már említett öntevékeny, modern, korszerű "civil társadalma" hatékony támogatást nyújtott. Mészáros Károly polgármester a város értelmisége és polgársága támogatásának is köszönhette hivatali eredményeit és személyiségének varázsát.

A Mészáros Károlyt felváltó dr. Tenzlinger József mégis súlyos örökséget kapott örökül, ráadásul megváltozott a kor is. Véget ért ugyanis a dualizmus korának virágzó időszaka, és válságjelenségei nemcsak felszínre törtek, hanem kiszélesedtek, általánossá váltak. Jöttek a háborús veszteségek és vereségek után az újabb politikai megrázkódtatások, 1918. október végén az őszirózsás forradalom, majd a magyarországi Tanácsköztársaság. Tenzlinger József azonban a helyén maradt. A Tanácsköztársaság helyi hatalmi szerve, a direktórium ugyanis anélkül vette át a város irányítását, vezetését, hogy közben a polgármesteri tisztséget megszüntette volna. Ám abban semmi szerepet sem vállalt.

Dr. Tenzlinger József polgármester mindenesetre a Tanácsköztársaság bukása után mindenféle közjogi vagy protokolláris külsőségek mellőzésével folytatta polgármesteri hivatali tevékenységét. Semmiféle adattal nem rendelkezünk arról sem, hogy a Tanácsköztársaság idején vezető szerepet betöltő "kommunisták" későbbi kivégzéséhez segédkezet nyújtott volna.

Ahhoz azonban nem férhet kétség, hogy Tenzlinger polgármester főként az 1920-as évek első felében jelentős szerepet vállalt a város gazdasági stabilizációjának nehéz műveleteiben. Szerepet vállalt a Perutz és a Dohánygyár termelésének újrakezdésében és termelési volumenének emelésében.

A polgári kor sorrendben utolsó alakja, dr. Hamuth János polgármestersége már az 1930-as 40-es évekre esik. Tehát különös, emberpróbáló sorsot mért rá a történelem. Őrizte elődei pártpolitikai függetlenségét, pedig a megváltozott viszonyok a polgármesteri tisztséget az államalakzat eszközévé is tehették. Dr. Hamuth Jánost ez a kor így szinte belepréselte ebbe a nehéz politikai szerepkörbe. Vagyis adottságai, alkata, politikai pártsemleges felfogása szerint egy stabil, nyugodt, szenvedélyektől mentes történeti periódusban kiváló helyi politikussá, vezetővé válhatott volna. Az 1930-as évek végén, a polgári jogegyenlőséget súlyosan sértő jogszabályok közepette azonban a hivatalnoki képzettséggel és adottságokkal rendelkező polgármester eleve képtelennek bizonyult a hatalmi szféra rendelkezéseinek meghiúsítására.

A rendőrkapitány jogkörét az 1886:XXII. tc. 69. paragrafusa határozta meg. Eszerint életfogytiglanig a főispán nevezte ugyan ki, de a városi képviselőtestület és a polgármester felügyelete alatt áll. Elsőfokú közigazgatási, illetve rendőri hatósági joggal bírt. Az 1894. évi 31. tc., a polgári házasság bevezetése után az anyakönyvvezetést a rendőrkapitányság végezte. Pápán az első polgári házasság megkötésére 1894. október 22-én került sor Hamburger Miksa és Kellner Julianna között. Mészáros Károly rendőrkapitány, miután a Városháza nagytermében házasságukat bejegyezte az anyakönyvbe, figyelmeztette őket vallási kötelezettségükre is: a frigyre lépők kérjék egyházuk áldását is. A tisztviselőkről szólva megemlítjük még a tanácsnokokat, akik az árvaszéki, illetve a közigazgatási ügyeket irányították s a polgármester helyetteseinek számítottak.

A szabályrendeletek a város életének minden területére kiterjedtek, így az utak használatára és tisztítására, a rend fenntartására, a városi tisztviselők munkakörülményeire, a nyugdíjellátásra, a biztosításra, a szegényügyre, a városi illetőség megszerzésének, illetve elvesztésének feltételeire, a piaci, közlekedési szakágakra, a város vagyonának és üzemeinek mikéntjére, a közegészségügyi viszonyokra stb.

A városi rendőrség, valamint a községek rendjének, közbiztonságának garantálására hivatott csendőrség megszervezését az 1880/81-es törvények írták elő. (1867-ben ugyanis a megyében a pandúrokat, a fővárosban a zsandárokat bízták meg a rend fenntartásával.) A rendőrséget azonban 1919-ben államosították. Ezzel megváltozott a rendőrkapitány városi státusa is, hiszen a belügyminiszter felügyelete alá került, így korábbi, a bizottságokban betöltött jelentős szerepe is megszűnt. A város átnézeti térképe alapján a polgármester és a képviselőtestület több alkalommal kérte a belügyminisztert a városi őrszemélyzet felemelésére, hivatkozva a külterületi településeknek a várostól való nagy távolságára is.

Az alábbi kimutatás a Horthy-korszakból való. A Vittmann major ugyanis 1,4 km-re, a Tégla-égető 2,5 km-re, Pálháza puszta 7 km-re, a szövőgyári munkásház 2 km-re, a Leipnik szövőgyár 1,8, az Öreghegy 4,3 a Törzsökhegy 4,7 a Bocsor malom 3,2, Hódoska puszta 2, Sávoly major 5,3, Grósz malom 3,2, a Hungária műtrágyagyár 2,2 km távolságra estek a város központjától. A város 4 kerületre oszlott: Belsővárosra, Felsővárosra, Alsóvárosra és az Erzsébet-városra. Később a külterületet is önálló kerületnek tekintették.

A rendőrség őrszemélyzetének létszáma változott. A legmagasabb - 96 - 1920. januárjában volt. 1920. szeptemberében 84 és 1925. július 1-jén 35. 1927-ben a városi vezetőség ezt kevésnek, igaz az 1920. januárit magasnak találva, a kettő közötti létszám megállapítását kérte a szombathelyi területi főkapitányságtól. Ezt a lakosság létszámával, a külterület nagyságával, a kereskedelmi forgalommal, a megnövekedett ipartelepek és a munkásság létszámának növekedésével és a szélsőséges eszmék terjedésével indokolták.

A város területe 10.221 kat. hold volt, míg a belterülete 1.266 kat. holdat tett ki.

A külterületeken 560 lakost tartottak nyilván. A szombathelyi rendőri főkapitányság azonban elhárította a kérést. Arra hivatkozott, hogy 7.680 a területéhez tartozó őrszemélyzet engedélyezett létszáma, s ebből 7.650 hely betöltött. Átcsoportosításról nem lehet szó, a rendelkezésére álló 30 betöltetlen helyet pedig tartalékolnia kell. Győrnek erre különben is nagyobb szüksége lenne. (Győrt és Pápát 1925-ben csatolták a szombathelyi rendőrkapitánysághoz.) A polgármester 1931-ben megismételte korábbi kérését. Arra hivatkozott, hogy a 35 főnyi rendőrségből 5 állandó őrszemet kell biztosítania a vasúton és a főutcákon. 12 major és puszta, 8 malom és 4 gyár tartozik a hatáskörébe. Ebben a kérelemben fogalmazódott meg az a kívánsága is, hogy a külterület ellenőrzését a csendőrség vegye át.

A város 1872-től kérte a hagyományos beszállásolási rendszer megszüntetését, arra egyébként a meglevő gyalogos laktanya igénybevételét alkalmasnak tartotta.

Az 1886. évi 22. tc. 150. és 151. paragrafusai nem zárták ki annak lehetőségét, hogy a rendezett tanácsú városok megszerezzék a törvényhatósági jogot, ehhez azonban a következő feltételeket szabta: ha az adózó polgárok 2/3-a ezt kéri, ha a város elég szellemi és anyagi erővel rendelkezik.

A város több ízben tett kísérletet a törvényhatósági jog elnyerésére. Ennek érdekében 1895-ben tiszta magyar lakosságát, józan hazafiságát, megfelelő intelligenciáját hangsúlyozta, s kérte a város fejlődésének útjában álló megyei gyámkodás megszüntetését. Antal Géza 1904. január 4-i, a Pápai Hírlapban megjelent Város és vármegye c. cikkében is követelte a város számára az önálló törvényhatósági jogot. Bírálta a gyámkodó megyét. 1909. június 26-án Mészáros Károly polgármester memorandumban kérte a város számára a magasabb városi rangot. Eszerint Komárom, Pancsova, Selmec- és Bélabánya kevesebb népességük ellenére törvényhatósági joggal bírnak. A város rendelkezik a szükséges tisztviselő létszámmal, székházzal. Tíz év alatt 300 ház épült a városban, s lakossága meghaladja a 20 ezret. Új, korszerű utak épültek, és a város villany- és vízvezetékkel is rendelkezik, vasúti csomópont stb.

1919 után a város 1922. július 27-i közgyűlése folytatta kísérleteit az önálló törvényhatósági jog megszerzéséért, hivatkozva az említett 1886. évi törvényre. A kérelmet összegző Emlékirat hivatkozott az adófizető polgárok kívánságára s arra, hogy a város egyenes állami adója 1921-ben 4.332.998 koronát tett ki. "Pápa város történelmi múltja s jelene" - olvashatjuk az Emlékiratban - "magasfokú kultúrája, fejlett ipara s kereskedelmi élete, virágzó mezőgazdasága, lakosainak teherbíró képessége, intellektuális ereje s a fejlődés iránti hajlama képezik általánosságban fő indokait az átalakulási óhajnak, s a képviselőtestület méltányolva közönségének kívánalmát s az emlékiratban kifejtett indokait, meghozott határozatával a legnagyobb készséggel igyekezett előmozdítani városunk haladási vágyát s fejlődési készségét." A polgármester, dr. Tenzlinger József ehhez még hozzáfűzte: megváltoztak az ország határai, s ennek során 15 törvényhatósági város idegen uralom alá került, pótlásuk nemzeti érdek s ezáltal a gazdaság és a kultúra fellegvárainak szaporítása. Magyarország kultúrállam lévén, nem engedheti meg magának a törvényhatósági jogú városok ilyen drasztikus csökkenését. Ezért öt-tíz várost kellene erre a rangra emelni. Meg kell mutatnunk erőinket - írta a Pápai Hírlap 1922. január 24-i száma -, hogy seregestül vannak erre alkalmas városaink. A megyei törvényhatósági bizottság azonban - miként erre már utaltunk - 18:19 arányban a kérelem ellen szavazott.

Amint korábban már említettük, az 1929. 30. tc. a rendezett tanácsú városok nevét megyei városra változtatta. Miután azonban lényegében csak névváltoztatás történt, Pápa és több más város, köztük elsősorban Békéscsaba, Eger, Kaposvár, Nagykanizsa, Nyíregyháza, Szolnok, Szombathely, Kaposvár megyei városok törekedtek jogaik kiszélesítésére.

Pápa még azt a kérést is többször megismételte - miután a pápa-keszthelyi vasút terve veszni látszott -, hogy Pápát Győr megyéhez csatolják, Győr ugyanis megyeszékhelyként csupán 47 km-re esett Pápától s 3/4 órányi vasúti utazásra, míg a Pápa és Veszprém közötti távolság 108 km és 4 órai utazást vett igénybe.

A már említett 1929. évi 30. tc. 37. paragrafusa előírta a megyei városi képviselőtestület tagjainak számát. Eszerint 60 tagnál kevesebb és 100-nál több tagja nem lehet. A törvény szerint általában 400 lakosra jusson egy-egy városi képviselő. Pontos létszámukat az egyes városi képviselőtestületek állapították meg. A törvény lehetővé tette, hogy a belügyminiszter egyes megyei városokat kivonhatott a megyék vagyonfelügyelő hatósága alól.

Manapság a múltba tekintő emlékezések egyik kedvelt terepévé vált a civil társadalom eleven világa. Értelmezése körül azonban sok a homály. Mindez persze azért lehetséges, mert meghatározó jegyeinek és formáinak tisztázására nemigen tettek még kísérletet.

A civil társadalom kialakulásának előfeltétele a nemesi, rendi előjogok eltörlése, a politikai szabadságjogok megalkotása és a modern polgárság kialakulása. Magyarországon az 1848-as áprilisi törvények jelzik a meghatározó változás határmesgyéjét. Mindazonáltal a privilégiumokkal bíró városokban már korábban is fellelhetjük a szabad polgárok közös cselekvésre irányuló összefogásának egyes formáit. Ezek azután - különösen 1867 után - kibővültek, felerősödtek és a társadalom életének szerves részévé váltak. A kialakult jogviszonyok szerint a sajtószabadságot törvény biztosította, míg az egyesületek alapszabályait a belügyminiszter engedélyezhette, s a dualizmus korában nem is igen gördített akadályt a szinte ezerszámra alakuló egyesületek tevékenységének útjába. A már létező egyesületek "fiókszakosztályai", továbbá a klubok, körök vagy az egyházi egyesületek működéséhez pedig belügyminisztériumi engedély sem kellett.

A kiegyezés után a társadalmat vagy annak egyes, főként a városokra kiterjeszkedő szeleteit átfogó, az önszerveződésen nyugvó civil társadalom az anyagi, szellemi fejlődés velejárója, természetes következménye. Puszta óhajokkal, kívánságokkal eleve nem is teremthető meg. Miután azonban az érdekazonosság, illetve a közös érdeklődési kör organikus úton, kisebb-nagyobb emberi csoportokat átszőtt, akkor már az országos vagy a helyi hatalmi erők stabilizáló, vagy éppen gyengítő tényezőivé váltak, pedig általában nem a politika mentén szerveződtek. Az akkori politikai pártoktól egyébként abban is különböztek, hogy tagjaikat nyilvántartották, és a maguk által kitűzött célok jegyében, az általuk választott tisztikar irányításával munkálkodtak. A települések zömében így nem a pártokhoz fűződő napi politika állt az érdeklődés középpontjában, hanem a civil társadalom különböző formáiban vállalt és végzett cselekvés. A pártpolitika csupán a választások idején vonzotta magára a figyelmet. A városok tisztikarának és értelmiségének zöme nem is kötelezte el magát egyetlen párt mellett sem, szakmai hivatásának ellátását tekintette feladatának. A képviselőtestületi tagok választásánál a jelöltek pártállását nem is tartották számon.

Az egyesületek, körök, társaságok, klubok céljai szerteágazóak, formái sokszínűek voltak. Kiterjeszkedtek a polgári, a nemzeti, a kulturális, tudományos értékek védelmére és művelésére, a társadalmi érdekazonosság megfogalmazására, és érvényesítésére a jótékony és szórakoztató lehetőségek biztosítására stb. Összetételüket tekintve leginkább az érdekvédelem és a tudományos társaságok síkján tűnnek homogénnek, míg a nemzeti, kulturális, a polgárjogi, a jótékonysági, az egyházi, a sport és a lokálpatriotizmus körébe eső szerveződések terén már különböző társadalmi rétegeket fogtak át. Szervezeti formáik szerint elsősorban helyi jellegűek. Jelentős részük azonban így is az általános nemzeti és társadalmi feladatok vállalását fogalmazta meg. Nem véletlenül. A nemzeti ügy például mindvégig élő, eleven, középponti kérdés maradt. Nemcsak az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc hagyománya élt tovább az egymást váltó nemzedékekben, mert ehhez járult a neoabszolutizmus terhe, ami így együttesen közösségteremtő, hosszabb távon is összetartó erővé vált. A nemzeti közösségi tudat tehát a polgári korszakban új, friss gyökérzetből táplálkozott. S miután az 1848-as hagyomány ha nem is kihunyni, de mindenképpen halványulni látszott, amikor az Osztrák-Magyar Monarchia rendszere belső válságai ellenére is szilárdnak tűnt, bekövetkezett a széthullás, majd Trianon, ami új tartalommal ugyan, de feltöltötte a nemzeti érzelemvilágot. Új népvándorlás vette kezdetét, hiszen mintegy 350 ezer ember érkezett Magyarországra az elszakított korábbi országrészekből, ahol viszont több millió magyar maradt. Igaz, a nemzeti kérdésnek akadtak vadhajtásai is, s ezt a hivatalos politika kirívó módon több ízben és más-más módon felnagyította, általánosította. Különös súlya maradt a társadalmi kérdéseknek is, a feudális maradványok továbbélése és a gyors polgári fejlődés viszonyai közepette.

A sokszínű és kivételes erőt, vitalitást mutató civil társadalom tehát a gazdasági, társadalmi fejlődéssel együtt alakult ki Magyarországon, főként a városokban, hiszen a falvak társadalmi, jogi szerkezete, benne a birtokviszonyokban és a közigazgatásban is fellelhető feudális maradványok, a feltűnően megrögződő retrográd vonások nehezítették annak kiépítését. A falvak többségében ezért jószerivel csak az iparosok egyesületeit, segélypénztárait, a tűzoltóegyesületeket, az olvasó- és a gazda- köröket lelhetjük fel.

A városi polgári körök, kaszinók, irodalmi egyletek kisebb-nagyobb könyvtárral is rendelkeztek, több országos lapot is megrendeltek, alkotó, színjátszó kört, szavaló és előadó csoportokat, zenei, művészeti, irodalmi szakosztályokat hoztak létre. A civil társadalom kiépülésében kiemelkedő szerepet kaptak a könyvtárak, a tudományos és művészeti jellegű gyűjtemények mellett a színházak, mozielőadások stb. A sporttevékenység terén pedig megalakultak a lövész-, a korcsolya-, a kerékpáros-, a tekeegyletek, az atlétikai és a labdarúgó körök, klubok. A nagy budapesti sportegyesületek megalakulása is a századfordulóra esik (MTK, Vasas, Ferencváros stb.).

Az öntevékeny szerveződési formációk közé illeszkednek az iskolai, főként a fő- és középiskolai önképző és egyéb körök. (Zene, cserkész, sakk, sport, gyorsíró stb.)

A civil társadalom részeinek tekinthető az egyházakhoz kötődő egyesületek, szervezetek jelentős része is. Kiváltképpen azok, amelyekben kulturális, tudományos, karitatív tevékenység folyt. Ám ide sorolhatók a vasárnapi iskolák, a presbitériumok, az egyházkerületi és egyéb egyházközösségi testületek, a jótékonysági szervezetek, az ifjúsági és nőegyletek stb. Az egyházaknak, amint tudjuk, történetileg is különös és jelentős szerepük volt az ország szellemi életének alakításában. Sajátos szervezeti rendjük, jellegük miatt évszázados hagyományokat is őriztek.

A kiegyezés után gyorsan szaporodtak a napi, heti és időszaki lapok, folyóiratok. A kisebb-nagyobb városokban egyszerre több lap is napvilágot látott. Közös vonásaik abban foglalhatók össze, hogy jórészt a városok életével, a képviselőtestületek határozataival és a mintegy 50-200 egyesülettel foglalkoztak. A pártpolitikáról feltűnően keveset írtak, különben is pártoktól függetlennek tekintették magukat. Így könnyűszerrel elhárították a politikai szélsőségeket, amire határozottan törekedtek is. Ezzel magyarázható az a körülmény, hogy a nagy politikai viharok sem zökkentették ki őket a tárgyilagosság pallójáról és szerkesztőiket a politikai változások sem ingatták meg pozícióikban.

A települések biztonságának védelme jegyében országszerte megalakultak a tűzoltó egyesületek, a vagyonbiztonság érdekében időközönként a polgár- és mezőőrségek. Egyes társadalmi rétegek pedig túllépve a helyi kereteken, már olyan országos jellegű szervezetekhez csatlakoztak, amelyeknek fő célkitűzéseit és kereteit állami jogszabályok határozták meg. A céhek felszámolását és az iparszabadságot deklaráló 1872. évi törvény ugyanis szinte szükségszerűen maga után vonta az ipartestületek megalakítását, amelyeket az önsegélyező egyesületek, majd a szakszervezetek megalakítása kísért. Fő feladatuknak természetesen érdekeik védelmét, adó és vasúti, szállítási kedvezményeik biztosítását, jólétük előmozdítását tekintették, közben különös hevességgel követelték az iparengedéllyel nem rendelkező "kontárok" tevékenységének tiltását. Az 1891. évi 14. tc. alapján pedig megszervezték a betegsegélyző pénztárakat a munkaadók és a tagok járulékaiból, adományaiból és kamataiból. A pénztár tagjai lehettek az ipari, a gyári munkások, a bányák, üzemek, építkezések, vasúti csomópontok, postahivatalok alkalmazottai stb. Az ipari fejlődéssel együtt ugyanis a századfordulóra létrejött a munkásság több százezres tábora. Jelentős része bekapcsolódott a munkásotthonok művelődési, önképző, érdekvédelmi, turisztikai és egyéb sporttevékenységébe.

A háború és különösképpen a nyilas uralom idején természetesen a szélsőjobboldali szervezetek kivételével nemcsak a pártok és a politikai egyesületek tevékenységét tiltották, hanem a "politikamentes" egyletek, körök, klubok puszta léte is kérdésessé vált.

1944-45 után átmenetileg újjáéledt a korábbi civil társadalom, ám 1946 júliusától kezdve megkezdődött szisztematikus felszámolásuk. Előzőleg azonban már a helyi hatalmi szervek számos egyesület, szervezet tevékenységét tiltották. 1946. július 7-én Szviridov szovjet tábornok a Szövetséges Ellenőrző Bizottság nevében kérte tevékenységük korlátozását. (Ezzel az MKP is egyetértett.) Hét pontban foglalta össze az általa szükségesnek vélt kormányintézkedéseket. Többek között a cserkész szövetség és a KALOT feloszlatását. A Magyar Közlöny 1946. július második felében közölte betiltásukat. Csupán július utolsó két hetében a belügyminiszter, Rajk László mintegy 1400 egyesület működését szüntette meg. Igaz, a Belügyminisztérium ekkor elsősorban a katolikus egyházhoz kötődő egyesületekkel szemben lépett fel drasztikusan, de a protestáns egyházak egyleteinek korábbi önkormányzatát is felfüggesztette, és kiszolgáltatta őket a hatalmi apparátusnak. Feloszlatásuk csak idő kérdése maradt. A civil társadalom csaknem teljes jogszabályi és tényleges hatalmi, rendőri felszámolása 1949-ben befejeződött. Ezzel párhuzamosan a kialakuló pártállam létrehozta a néhány nagy központilag irányított szervezetet, a Népfrontot, a Nőtanácsot, a Szakszervezetek Országos Központját és az Egységes Ifjúsági Szervezetet. A formálisan fennmaradó szakmai, tudományos társaságokat is a maga irányítása alá vonta.

Manapság egyre gyakrabban megfogalmazódik a nosztalgiáktól sem mentes vágy a korábbi civil társadalom újjászerveződésére. Csakhogy megváltoztak a körülmények, a korábbi öntevékeny közösségi életet reprezentáló több ezer egyesület, kör, klub működésének feltételei. Új értékrendek és érdekszférák képződtek. A társadalmi mobilitás felgyorsulása átalakította a nagyobb és kisebb települések arculatát. Az építő, alkotó, sokszínű, új civil társadalom kialakulására tehát még várnunk kell, igaz ebben a folyamatban a mi magunk kezdeményező ereje is segíthet. Csak éppen meg kell találnunk a lehetséges kitörési pontokat.

A város kiegyezés utáni stagnáló gazdasága eleve meghatározta népességének, a lakosság foglalkozás szerinti megoszlásának állapotát, társadalma alakulásának struktúráját. Évtizedeken át elmaradt ezért a lakosság nagyobb arányú növekedése, iparát továbbra is a kézműipar határozta meg, miután a modern gyáripar csak a századfordulón honosodott meg. Ekkor javultak jelentősen a már említett forgalmi viszonyok, az infrastruktúra, s megszülettek a szakavatott, korszerű városfejlesztési koncepciók is, amelyeket nemcsak a szakigazgatási és egyéb intézmények, hanem a megszerveződő civil társadalom is támogatott és résztvett a megvalósításukban. Mindebből következik, hogy a város népességének ugrásszerű emelkedését csak a századfordulón regisztrálhatjuk, ekkor következett be társadalmának összetételében gyökeresnek nevezhető változás, elsősorban a gyáriparban foglalkoztatottak létszámnövekedése révén. Az oktatás terén is mind mennyiségi, mind minőségi szempontból jelentős fejlődésnek lehetünk ekkor tanúi, hiszen több új oktatási intézmény alakult, megszilárdult és szervesen beépült a város régi intézményei közé. Ugyanakkor a meglevő iskolákban szemlátomást növekedett az oktatás színvonala, szakszerűsége.

A népesség kiegyezést követő stagnálását, majd a századvégi gyors növekedését és a lakosság foglalkozás szerinti összetételének változásait szemléltetik az alábbi statisztikai számsorok.

A város népességének alakulása:

1900-ban a 17.426 pápai lakos közül férfi: 8.311, nő: 9.115. A kor szerinti megoszlás:

Az 1900. évi népességből a belső városrészekben több mint 16 ezren laktak. 300-an a külső városrészekben, a többiek a pusztákon, majorokban s egyéb helyeken szétszórtan a külterületen. A lakosság századvégi növekedésében a gyáripari és vasúti vonalhálózat fejlődése s ezzel összefüggésben a városba költözés növekedése mellett természetesen szerepet játszott a közegészségügy javítása, a járványok, mindenekelőtt a kolera visszaszorítása, az átlagéletkor emelkedése, a születések számának gyarapodása. A közegészségügy persze a századfordulón is sok kívánnivalót hagyott maga után. Lassan javult a lakások korábban oly kirívóan egészségtelen helyzete. Lőwy László tiszti ügyésznek a Pápai Hírlap 1911 decemberében közzétett adatai szerint 1872-ben 1.500 ház volt a városban, ezeknek azonban 5/6-a náddal, szalmával fedett, sötét és nedves. A századfordulón a lakóházak száma megközelítette az 1.700-at. Ebből 148 emeletes, cseréptetős volt már a házaknak csaknem a fele. 54 házban volt fürdőszoba. A városban egyetlen korszerűtlen szálloda volt, a Fő téren lévő Griff. A Jókai utca és a Bakonyér között a századfordulón épült ki a tisztviselő telep. A járdák ósdi állapotban maradtak, csupán néhány belvárosi utcát raktak ki mészkővel. A szennyvizet az utcára öntötték a belvárosi emeletes házakból is, a kutak ezért fertőzöttek voltak. A járványok, a tífusz, a himlő, a kolera, a tuberkulózis és a diftéria sok áldozatot szedett. Az egészséges ivóvíz, a házak korszerűsítése, az utak portalanítása, a fásítási program kidolgozása és megvalósítása, majd a csatornázás kiépítése természetesen jelentősen javította később a város közegészségügyi helyzetét. A kórházi ellátás is rendkívül elmaradottnak tekinthető. 1900-ban az irgalmasok 24 ágyas kórháza mellett csupán a 2 szobából álló, 12 ágyas zsidó kórház létezett, s csak a századfordulón került napirendre a városi és a gyermekkórház építésének terve, a lakások korszerűsítése s a higiéniai követelményeknek megfelelő vágóhíd építése.

Az 1870-es években a kórházak hiányát a szegénykórházak és a "dologházak" építésével kívánták pótolni. A betegek egy részét küldhették csak kórházakba, az öregeket ápoldákba, de a szükséges helyek itt is hiányoztak. A dologházaknak két osztályát hozták létre. Az egyikbe a munkát keresőket utalták, míg a másikba büntetés gyanánt a munkakerülőket zárták.

A városban a kiegyezés után 10 évvel, 1877-ben mintegy 500 önálló iparos és kereskedő élt és dolgozott. 100-zal kevesebb, mint 1867-ben. Az adatok az alkalmazottakat nem tartalmazzák. (Ácsok, molnárok, csizmadiák, szűcsök, kőművesek, kovácsok, fazekasok, festők, takácsok, molnárok.) Szakál Sándor adatai szerint 1905-ben az iparban mintegy 2.000 férfi és 1.000 nő dolgozott.

Foglalkozási ágak szerinti megoszlásuk:

A dohánygyárban 630, a szövőgyárban 89, a téglagyárban 62, a Kluge kékfestőben 22 embert foglalkoztattak. Thirring Gusztáv, valamint a Pápai Hírlap 1904. május 21-i száma szerint a kereskedők közül a mezőgazdaságban 1.382-en dolgoztak, az iparban 3.182-en, a kereskedelemben 745-en, a közlekedés területén 150-en. 17 ügyvédet, 11 orvost, ám jóval több tanárt, tanítót tartottak számon. A városban mintegy 1.000 házi cselédet, 400 közszolgálati alkalmazottat és 500 napszámost tartottak nyilván.

Az első világháború idején - miként láttuk - a gyárak termelése visszaesett, s csak az 1920-as évek második felében jelentkeztek a prosperitás jelei. Majd az 1930-as évek közepétől kezdve, a háborús konjunktúra hatására a termelés fokozódott, s ezzel párhuzamosan emelkedett a munkáslétszám. Az 1936-tól kezdődő repülőtéri építkezések is növelték a foglalkoztatást, bővítették a munkalehetőségeket. A textiliparban 1920-ban 173, 1930-ban 885 és 1943-ban 900-an dolgoztak. Emelkedett a Dohánygyár munkásainak száma is. 1920-ban 693, 1930-ban 819, 1943-ban 850 munkást tartott számon. Rajtuk kívül 11 kis-, illetve középipari vállalat működött a városban. (Vágóhíd, Mika-féle textilüzem, jéggyár, áramfejlesztő, 2 pipagyár, 5 kékfestőüzem.) 1937-ben a 16 malom 103.377 mázsa gabonát őrölt. A városban 1942-ben 818 kisiparos dolgozott. Szakmák szerinti megoszlásuk: cipész 122, szabó 143, csizmadia 51, fodrász 45, asztalos 41, kőműves 36, mészáros és hentes 36, vendéglős 26, pék 25, kereskedő 318. Közben a munkásmozgalom egyes szárnyai is erősödtek, főként a szociáldemokrata és a keresztényszocialista szervezetek befolyása növekedett. 1934-ben robbant ki a Bedeaux-rendszerrel szembeni Perutz-gyári sztrájk.

A lakosság vallási megoszlása 1875-ben:

A későbbiekben a vallásfelekezetek arányaiban a legnagyobb változást az izraeliták létszámának és arányának csökkenése jelentette. Arányuk 1880-ban 24 %, 1894-ben 22 %, 1910-ben 15 % s 1941-ben 11 %.

Thirring Gusztáv adatai szerint az egyes egyházakhoz tartozók száma:

A lakosság anyanyelv szerinti megoszlása:

Az írni-olvasni tudók száma 1900-ban:

1867-ig Pápán - miként más városokban - alig-alig léteztek a társadalmat vagy annak egy-egy rétegét átfogó, önszerveződésen nyugvó, a közös érdekeket tükröző pártok, egyesületek, szervezetek, klubok, körök. Ezeknek a megalakulásához és működéséhez ugyanis - erre már utaltunk - politikailag konszolidált viszonyok, gazdasági stabilitás és a társadalom gazdasági, szakmai, szellemi, érdeklődésbeli tagoltságának olyan foka szükséges, amely lehetővé teszi az emberek különböző csoportjainak tömörítését. Az így megszerveződő civil társadalom tehát az anyagi, szellemi fejlődés függvényében jön létre. Az ilyen módon alakuló egyesületek, egyletek stb. működése a kiegyezést követő évtizedekben Pápán is rendszeressé vált. Vezetőségeiket maguk választották, és kidolgozták működésük alapjait, szervezeti kereteit is. Ezek az egyesületek, szervezetek, klubok a polgári társadalom életerős hajtásaiként működtek, s rendkívül sokszínűekké váltak. Több szállal kötődtek a civil társadalomhoz a különböző egyházi szervezetek is. Az egyházhoz tartozás azonban a hitéletre is korlátozódhat, vagy akár kirekedhet belőle a vallásos érzelemvilág. Ezekben az esetekben pedig különösen a városokban működő egyházakhoz tartozó egyesületek a civil társadalom perifériáján helyezkednek el. Természetesen különböznek tőlük azok a vallási közösségek, amelyekben a hitéleten túlmenő egyéb - szociális, közösségi, jótékonysági, netán érdekvédelmi - tevékenység is folyik. Jó példái ennek a karitatív szervezetek, az egyházi iskolák, a presbitériumok, az egyházkerületi fórumok stb.

Mindazonáltal az egyházaknak jelentős szerepük volt az ország, a társadalom szellemi életének alakulásában s ezáltal közvetlenül vagy közvetve a civil társadalom kialakulásában és tevékenységében is. Bár sajátos szervezeti rendjük, jellegük miatt olyan évszázados hagyományokat is őriztek, amelyek a modern polgári szerveződésektől több vonatkozásban különböztek. Valamely egyházhoz tartozás ugyanis már a születéskor determinált, annak ellenére, hogy a törvények lehetővé tették a felekezetenkívüliséget csakúgy, mint a ki- vagy átkeresztelkedést valamelyik másik valláshoz és egyházhoz. Ezekre azonban ritkán került sor, legfeljebb az 1930-as években az állam által az izraelitáknak ajánlott kikeresztelkedés eseteiben.

Az elmondottakból ered, hogy Pápán sem a pártok tevékenységéhez fűződő napi politika állt az érdeklődés középpontjában, hanem a civil társadalom különböző formáiban vállalt szerepkör.

Pápán az 1867-1945-ig terjedő időszakban a parlamenti választásokon általában kis szavazatkülönbséggel ugyan, de a kormánypártiak szerezték meg a mandátumot, vagyis a város választóközönsége a hatalomtól várta érdekeinek hathatósabb védelmét.

1867 után az ipar és a kereskedelem előmozdítása érdekében 1886-ban a mintegy 500 önálló iparos megalakította a városi ipartestületet és iparhatóságot. Az iparegyesületek, testületek alakítását már a céhek megszüntetését kimondó 1872. évi ipartörvény is szorgalmazta. Az alkalmazottak és a gyári munkások azonban csak a századforduló után tartották elodázhatatlannak érdekeik hathatósabb védelmét.

A városi ipartestület fő feladatának természetesen az iparosok védelmét, adó- és vasúti vámkedvezményeinek biztosítását, jólétének előmozdítását tekintette, de különös hevességgel követelte az iparengedéllyel nem rendelkező mintegy 150 "kontár" tevékenységének tiltását s az ellenük foganatosítandó hatósági, rendőri intézkedéseket. Mert - amint újra és újra hangsúlyozták - az iparengedéllyel bírók fizetik az adót, az iparhatósági pótlékot és támogatják az ipariskola működését. 1892-ben szervezték meg a pápai ipartestület betegsegélyező pénztárát az 1891. évi 14. tc. alapján. A pápai kerületi betegsegélyző pénztár bevételei a tagok és a munkaadók járulékaiból, adományokból és mindezek kamataiból álltak. 1 forint kereset után 2 krajcárt kellett befizetni a pénztárba. Ennek 2/3-át a munkaadók, míg 1/3-át a munkavállalók fizették. A pénztár tagjai az ipari és gyári munkások lehettek, továbbá mindazok, akiket az 1884. évi ipartörvény foglalkozási ágak szerint megnevezett. (Bányákban, üzemekben, építkezéseken vagy vasúti csomópontokban, postán vagy a kereskedelemben foglalkoztatottak.) Míg a pápai Lloyd Egyesület kizárólag az izraelita iparosok és kereskedők érdekképviseleteként jött létre.

Pápa rendezett tanácsú város 1874. évben működő egyletei: az 1834-ben alakult Casino. Tagjainak száma: 169. Engedélyezésének éve: 1857. A további egyletek alakulásuk és működésük engedélyezési évének feltüntetésével:

Takarékpénztár: 1863. Engedélyezték: 1863.
Polgári kör: 1867. 243 tag. Engedély: BM 1867.
Kereskedelmi és Iparbank: 1871. 1.000 tag.
Soproni Leszámítoló Bank pápai fiókja: 1872.
Izraelita Szegénységsegélyező Egylet: 1872. 267 tag.
Izraelita Temetkezési Egylet: 1750. 216 tag.
Izraelita Beteggyámolító Egylet: 1712. 229 tag.
Izraelita Tanulmányozó Egylet: 1820. 140 tag.
Izraelita Emberszereteti Egylet: 1867. 222 tag.
Polgári Önkéntes Tűzoltó Egylet: 1871. 578 tag.
Lövészegylet: 1873. 196 tag.
Jótékony Nőegylet: 1874. 476 tag.
Ismeretterjesztő Egylet: 1874. 109 tag.
Pápai Kertészeti Ipartársulat: 1874.
Pápai Uszoda Társulat: 1874.

Hozzájuk kapcsolódtak természetesen az egyes szakmák ipartestületei és jótékonysági intézményei, továbbá az egyházi és iskolai egyesületek. Közvetlenül 1867 után az egyes iparos szakmák egyleteit szervezték meg. 1876-ban megalakult a fazekas, majd az asztalos, takács, kékfestő, üveges ipartársulat. Az 1872. évi ipartörvény 76. paragrafusa alapján ugyanis a volt céhtagok ipartársulatokká alakultak át. A Pápa és pápavárosi kovács és szerszám ipartársulat betegsegélyző pénztárt is alapított. Az 1880-as évek második felében életrehívták az iparos-ifjúsági egyletet és a kereskedelmi ifjak szövetségét. A Polgári Kör, illetve a Pápai Kaszinó könyvtárral rendelkezett, megrendelték a fővárosi napilapokat, továbbá elsősorban szépirodalmi folyóiratokat. A Polgári Körnek 200 tagja volt, s a szellemi tevékenység mellett rendszeresen rendezett "táncvigalmakat" főként a farsang s a nevezetesebb ünnepnapok idején. A pápai izraelita nőegylet is régebben, 1826-ban alakult, de 1887-ben a kor igényeinek megfelelően új célokkal új alapokra fektették működését. 1868-ban alakult meg a pápai izraeliták Eötvös egylete. Alapszabályai szerint: "Célja az egyletnek, melynek neve "Eötvös" egylet legyen, a pápai héber vallású polgároknak, az új viszonyokba leendő beavatása és új helyzetükbeni tájékozást előmozdítani." Tudunk még a pápai önképző leányegylet létezéséről, amelynek 1888-ban 160 tagja volt, s kézimunkázás, olvasás és egyéb kulturális tevékenység jellemezte működését. A Pápai Jótékony Nőegylet mintegy 500 tagot számlált. 1876-ban elfogadott alapszabályai szerint feladata: "A Pápán található elhagyatott gyermekek ellátásáról és neveléséről gondoskodni, segélyezni a másunnan nem segélyezett szűkölködőket, betegeket, s más nyomorban levőket, munkát adni, szervezni a keresetnélkülieket, könyöradományt nyújtani a munkaképteleneknek vallás - kor és nem különbség nélkül." Az egylet rendes tagjai havonta 10 krajcárt fizettek, de jövedelmeiket gyűjtésekkel, különböző "vigalmi" rendezvényekkel is növelték. Elnökké Gr. Esterházy Pálnét és Bocsor Istvánnét választották. Az egylet adományokat gyűjtött, részvényeket vásárolt, s többek között hozzájárult a színház építéséhez. 1874-ben fogadták el a pápai ismeretterjesztő egylet alapszabályait. Célul tűzték ki, hogy minden hónap első vasárnapján a különböző tudományágak körében előadásokat tartanak, de tagjai saját műveiket - próza, vers, tudományos tanulmány stb. - is előadják. Ezeket az önálló alkotásokat a választmány bíráló bizottságoknak adta ki, s véleményük alapján a legjobbakat díjazták.

1888-ban fogadták el a pápai összes iparos ifjúság önképző és segélyező egyletének alapszabályait. Ugyanebben az évben hívták életre a pápai kereskedő keresztény segédek betegsegélyző egyletét. Az egyes városrészekben olvasókörök működtek. 1876-ban Jogászsegélyző Egylet alakult. Alapszabályai szerint célja a tagok anyagi segítése. Tagjai: alapító, pártoló, tiszteletbeli és rendes tagok. A rendes tagok a pápai jogakadémia hallgatói lehettek. 1877-ben megalakították a Pápa városi és vidéki tanító és jegyzőegyletet.

1893-ban alapították a későbbiekben igen jelentőssé váló szellemi műhelyt, a pápai Jókai Kört, amelynek megalakult az irodalmi, művészi és színészeti szakválasztmánya is. Estélyein zongoraelőadások, felolvasások, hegedűjátékok, színielőadások, szavalatok hangzottak el. Az egyesületek, szervezetek alapszabályait a belügyminiszter hagyta jóvá. Számuk a századfordulóra megközelítette a százat. A kiegyezés idején a belügyminiszteri jóváhagyás még komolyabbnak tűnt, de a későbbiekben a Horthy-korszakig ez már inkább formálissá vált.

Az első sportkörnek az 1873-ban alapított lövészegylet tekinthető. 1890-ben hívták életre a pápai Korcsolya Egyletet. Ezt azután 1895-ben a kerékpáros, majd a tekeegylet s az iskolák sportkörei követték.

Még 1896-ban megalakult a pápai Szabadelvű Olvasókör. A belügyminiszter ekkor még a megyétől az alapos kritériumok kidolgozását kérte. A Tűzoltó Egyesület a századforduló után is fennmaradt, de közben kiépült a hivatásos tűzoltóság intézménye is, s a korabeli lapjelentések szerint emiatt a hagyományos önkéntes egyesület létszáma fogyott. 1904-re a korábbi létszám mintegy 50-60-ra csökkent.

Külön tanulmány feladata lehetne a pápai sajtó történetének áttekintése. Erre ehelyütt természetesen nincs terünk. Ám annyit megállapíthatunk, hogy a városban 1867 és 1945 között egyidőben több lap is megjelent. Közös vonásuk abban foglalható össze, hogy a pártpolitikától függetlennek tekintették magukat, jórészt a város életével, a képviselőtestület határozataival és a mintegy 70-100 egyesület, kör, kamara stb. működésével foglalkoztak. A napi politikáról, különösen a pártpolitikáról feltűnően keveset írtak. Így könnyűszerrel elháríthatták maguktól a szélsőségeket, amire határozottan törekedtek is. Ezzel magyarázható az a körülmény, hogy a nagy politikai viharok, még a forradalmak sem zökkentették ki őket a tárgyilagosság, a napi szakmai kötelességteljesítés pallójáról, s szerkesztőiket a nagy történelmi sorsfordulók sem ingatták meg pozícióikban. Ez a szerkesztői magatartás természetesen politikai közönynek is tekinthető, és időnként, például a második világháború idején, amikor a nemzet puszta léte forgott kockán, joggal bírálható is, de hozzátartozott a lapok eredendően politikamentes profiljához. Ezért távol tartották ugyan magukat a nyilas propagandától, de a náci bűnöket, embertelenségeket is csak ritkán és túlzottan is enyhe fogalmazásban tették szóvá. A lapok közül megemlíthetjük a Pápai Hírlapot, a Pápai Naplót, a Pápai Közlönyt, Pápai Független Újságot, de időnként a Kollégium Képzőtársasága is adott ki lapot.

Jellemzőnek tekinthető a Pápai Hírlap, 1888. május 20-i első számának programadó: Mit akarunk című cikke. A szerkesztők demokratikus szellemű, pártoktól független, Kossuth sajtóra vonatkozó nézeteivel való azonosulást sugárzó lapot ígértek, amely szerint: a sajtónak, ha a hivatása magaslatán áll, mindent szabad írni, ami szent és igaz. Feladatuknak tekintik a közügy szolgálatát, a bűn leleplezését, a személyeskedés elűzését. "Hű őrei leszünk a társadalomnak, polgárságunk becsületének: élénk tolmácsai a hét eseményeinek, hű tudósítói a történeteknek." A Kossuth iránti tisztelet egyébként mindvégig a lapok egyik jellemző sajátossága maradt. Az 1880-as évek végén, amikor parlament a honossági törvényt s ezzel együtt Kossuth magyar állampolgársága elvesztésének vagy megtartásának lehetőségeit tárgyalta, a pápai lapok Kossuth mellett léptek fel, hazavárták, s 1887-ben Pápa is díszpolgárává választotta.

A civil társadalom kiépülésében kiemelkedő szerepet kaptak a könyvtárak, tudományos és művészeti jellegű gyűjtemények is. Az 1870-es évekig csupán két nagyobb könyvtár létezett a városban: a Református Főiskola, illetőleg a Benedek rendi gimnázium könyvtára.

A helyi lapokat és könyveket a Főiskolai Nyomda készítette. (Pápai Lapok, Pápai Közlöny, majd a Pápai Hírlap, Pápa és Vidéke.) A nyomdát 1853-ban az Ókollégiumban helyezték el. (Innen került mai helyére.) A Pápai Lapokat mintegy 600-an vásárolták meg. A 19. század végén a lapokban nagy helyet kaptak a hirdetések. A Főiskolai Nyomdát ekkor már a Dunántúl legnagyobb nyomdái között tartották számon. Nagy példányszámban jelent meg például Kis János: Keresztyén hittan című tankönyve, a Kis Káté, a Halotti énekes könyv. Debreczeny Károly három évtizedig vezette a nyomdát. A felügyelői tisztséget a Főiskolai Tanács, majd a Gazdasági Tanács látta el. Tagjai között megemlíthetjük Szilágyi József (1852-1882), Kis Gábor (1882-1891), majd Kis Tivadar (1892-1924), Horváth József (1893-1908), Borsos István (1909-1918), Tóth Lajos (1923-1945) nevét. A nyomdát az 1890-es évek elején korszerűsítették, amikor egy amerikai gyorssajtót is vásároltak. 10-12-en dolgoztak itt, több szedősegéddel együtt. Működött még a városban Nobel Ármin nyomdája (1879-1915). Negyven évig állt fenn a Goldberg nyomda és írószer-kereskedés (1880-1920). Stern Ernő nyomdája pedig 1899-től 1938-ig működött.

1881 végén nyitották meg a Voyta Adolf építész tervei szerint elkészült városi színházat a Széchenyi téri sétány közepén. A magyar nyelv és művészet csarnokának tekintették. A színházban rendszeresen tartottak színielőadásokat a helyi öntevékeny művészeti csoportok, de gyakran más városbéli, sőt fővárosi társulatok is. Nagy eseménynek számított, amikor 1888 májusában Blaha Lujza is fellépett a Városi Színház színpadán.

A századfordulón már több síkon jelentkeztek a dualista rendszer válságjelei. Így az egymást érő kormányválságok, a megélénkülő munkásmozgalom, az agrárszocialista szervezkedések területén egyaránt. Ezeket azonban Pápán alig-alig érzékelték. Hiszen az agrárszocialista mozgalmak kezdetben a Viharsarokra korlátozódtak, majd a 19. század végén a Nyírségre is kiterjedtek, a Dunántúlon azonban nem éreztették hatásukat. Pápán - amint láttuk - a modern gyáripar még nem bontakozott ki akkor, amikor a Magyarországi Szociáldemokrata Párt 1890. december 7-én és 8-án a korabeli szocializmus célkitűzéseivel zászlót bontott. Ilyen módon az a nagyipari munkásság, amely az új munkáspárt terephelyeinek számíthatott, Pápán még nem létezett. A vasutas társadalom pedig - miként tudjuk - rendkívül tagolt volt, s szervezkedését az államhatalom nem is nézte jó szemmel.

A kiegyezési rendszer válságjelei ezért csak a századforduló után éreztették hatásukat, amikor már a Dohánygyárban és a Perutz-gyárban is megindult a termelés, s a munkások között érezhetővé vált a szociáldemokrata vagy más szociális eszmék hatása. Az egyik teológiai tanár, Csizmadia Lajos tárgyszerűen és figyelemreméltóan reagált a terjedő szocialista-demokratikus eszmékre. A Pápai Hírlap 1906. február 17-i számában írta: "A szocializmusnak nevezett mozgalom a mi hazánkba is behatolt s foglalkoztatja az elméket, forrongásba hozza a kedélyeket. Ezrekre megy nálunk is azoknak a száma, akiket ez a mozgalom forgatagával magával ragadott. A párthívek immár tömör hadsereggé szervezkedtek, időnként halljuk felharsanni harci riadójukat. S mi tagadás benne, a szocialista tábor már-már hatalommá növi ki magát nálunk is. Fent és alant kezdjük már belátni, hogy a hozzánk Nyugat-Európából átcsapott társadalmi mozgalom hullámverését csak úgy könnyedén, a csendőr szuronyokkal elcsitítani nem lehet. Valamint azt is kezdjük belátni, hogy a szociális kérdések elsőrendű fontossággal bírnak."

Az 1890-es években az iparban dolgozók fő törekvése ismét az osztrák iparcikkek versenyének letörése védővámok által, de újra felmerült az önálló vámterület megalkotásának igénye is. A Pápai Közlöny 1896. január 12-i száma írta: "Az utóbb lefolyt 3 évtized alatt a magyar kisipart fenyegető veszély folyton szélesbedő tért nyert és ennek közvetlen oka a monarchia másik felével közös vámszövetség immár oly tényezővé vált, amely Magyarország közgazdasági életének alakulására általánosságban félre nem ismerhető pusztító hatással van, különösen pedig a hazai ipar tönkretételének útját egyengetni segíti, egyforma igaként nehezedik az összes iparosokra, gátolja és elfolytja a belföldi ipar haladását." Éreztette hatását a Szabadelvű Párt válsága, bomlása, majd 1905. januári bukása is a parlamenti képviselőválasztásokon. A város ekkor ellenzéki jelöltet választott országgyűlési képviselőnek, Bánffy Dezső bárót, a Szabadelvű Pártból kiszakadt új párt vezetőjét, az egykori miniszterelnököt. Bánffy a függetlenségi Lakos Bélával szemben ugyanis 581 szavazatot kapott, míg Lakos Béla gimnáziumi tanárra 301-en voksoltak. Bánffy azonban rövidesen lemondott mandátumáról, mert Szegeden is győzött s inkább ezt tartotta meg. Az új választáson azután a függetlenségi párt vezetősége által támogatott Hoitsy Pált választották képviselővé, aki az 1906. évi országos választások idején is elnyerte Pápa város mandátumát. 1905-ben a városban is megalakult a koalíció vezérlő bizottsága, s bojkottot hirdetett az osztrák árukkal szemben. Hoitsy egy bőrgyár építését kezdeményezte, illetve ígérte pápai választópolgárainak, s felmerült egy olyan nagyobb laktanya építésének terve is, amelyben - Zalaegerszeggel együtt - elférne az egész 7. huszárezred. A koalíciósok - köztük a függetlenségi pártiak - befolyása azonban főként 1908 után látványosan csökkent. Az 1910. évi országos képviselőválasztásokon elvesztették pápai mandátumukat is. A Nemzeti Munkapárt színeiben induló Antal Gézát választották képviselővé. A kiegyezés utáni pápai országgyűlési képviselők sorából kiemelhetjük Trefort Ágostont, Ráth Károlyt, Láng Lajost és Hegedüs Lórándot.

Pápa város életében a világháború kitörése jelentett nagy változást. Az általános mozgósítás, a frontharcok, a járványok - kolera, tífusz, vérhas -, a gyárak termelésének visszaesése mind-mind hozzájárult a lakosság szenvedéseihez. A háború folyamán több iskolát és más középületet hadikórházzá alakítottak át. A lakossági ellátásban egyre nőttek a zavarok. Románia hadbalépése, 1916 után megindultak az erdélyi magyarok a Dunántúlra is. Pápára 1916. szeptember első napjaiban vonattal mintegy ezren érkeztek. Állataik egy részét is magukkal hozták. A város szeptember 7-én népkonyhát nyitott számukra. Az őszirózsás forradalom után a régi tisztikar is a helyén maradt.

A Tanácsköztársaság bukása után a városi közigazgatás visszanyerte korábbi jogait. A régi, hagyományos egyesületek, klubok, körök élete is tovább folytatódott. Megszűnt azonban Pápa város önálló képviselőküldési joga. Az új választókerületet Pápa és vidéke alkotta. Ide került többek között Mezőlak, Nyárád, Mihályháza, Dáka, Külsővat, Vinár község.

Az 1920. január 25-26-i nemzetgyűlési választásokon a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjának jelöltje, Szűcs Dezső gimnáziumi tanár győzött a kisgazdapárti Mohácsy Lajos marcalgergelyi evangélikus lelkésszel szemben. Szűcs Dezső 6.863, míg Mohácsy Lajos 4.557 szavazatot kapott. Szűcs Dezső programbeszédében a nemzeti öntudat, a keresztény erkölcsiség s a társadalmi jólét egységének fontosságát hangsúlyozta. Jelentősen megnőtt tehát a szavazók száma s ez nem is kizárólag a hozzácsatolt falvak lakosságnövekedéséből eredt, hanem az új választási rendelet demokratikus választójogi rendelkezéseiből, hiszen a választójogot kiszélesítették, először alkalmazták Magyarországon a nőkre is kiterjedő általános, egyenlő, titkos választójogot.

A városi közgyűlés 1920 januárjában tiltakozott első ízben az ismeretessé vált békefeltételekkel szemben, amelyeket a nemzet sírbatételével azonosított. 1921-ben már az új nagyformátumú konzervatív politikus, Bethlen István gróf táborát erősítette, aki a szenvedélyektől mentes nyugalom megteremtésének programját vallotta. A közrend és a jogbiztonság megteremtését, a személy- és vagyonbiztonságot, az ipar, kereskedelem, valamint ezzel párhuzamosan a mezőgazdaság érdekeinek védelmét ígérte. Az 1922. évi választásokon Pápa és vidéke országgyűlési képviselőjévé Paupera Ferencet választották. Előzőleg az 1919-es választási rendelet helyett 1922-ben kiadott új rendelet már korlátozta a választói jogosultságot, a vagyoni és az értelmi cenzus érvényesítése útján.

1933-ban alakult meg Gömbös új pártja, a Nemzeti Egység Pártja. Az 1935-ös országgyűlési választásokon azonban a NEP hivatalos jelöltjével, vitéz Barcsay Gáborral szemben dr. Sulyok Dezső ügyvéd győzött. Barcsay 5.147 szavazatával szemben ugyanis 5.606 voksot kapott. Holott a NEP ritkán tapasztalható támadást intézett Sulyok Dezső ellen. Hazafiatlansággal, a Tanácsköztársaság melletti szimpatizálással vádolták. Kísérleteztek mandátumának megsemmisítésével is.

A pártpolitika palettáján 1939-ben új kormánypártként megalakult a Magyar Élet Pártja. A parlamenti választásokon a NEP jelöltje, Antal István 13.256 szavazattal győzött a nyilas Molnár Benjamin gimnáziumi tanárral szemben, aki 6.244 szavazatot kapott. Ez a választási eredmény is azt bizonyítja, hogy a szélsőjobboldal Pápán az 1930-as években sem nyert többséget.

Az 1867 után alakult egyesületek a két világháború között is fennmaradtak, de újak is alakultak. Ezeket három csoportra oszthatjuk:

a/ munkásegyesületek, szervezetek,

b/ jobboldali szélsőséges csoportok,

c/ sportkörök.

Különösképpen fellendült a város sportélete, ezt egyébként az 1921. évi Testnevelési törvény is szorgalmazta. 1930-ban megalakult a Perutz gyár sportköre s "footbalcsapata". 1935 őszén már a dunántúli I. osztályban játszott, később az 1940-es évek elején pedig a Nemzeti Bajnokság II. osztályában. 1926-ra készült el a ligeti sportpálya futball- és atlétikai pályáival, lelátóival. Jelentősen fellendült az iskolák sportélete is. A Turul Szövetséget 1929-ben, a Baross Szövetséget 1930-ban, a Magyar Irredenta Szövetséget még 1920-ban, a Magyar Revíziós Ligát 1932-ben szervezték. 1932-ben hirdette meg a Magyar Revíziós Liga pápai csoportja az új honfoglalást. A hagyományos "civil társadalom" az újonnan alakuló, illetve felerősödő különféle munkásszervezetek, köztük a Pápán erősnek számító keresztényszocialista szervezetek, egyházak szembenálltak a nyilasokkal. Sokan ismerték és elfogadták a Magyar Front programját. Pápa 1926-ban vált a Dunántúli Református Egyházkerület püspöki székhelyévé Rév-Komárom helyett. Antal Géza halála után, 1935-ben Medgyaszai Vincét választották püspökké. Ő azonban 1942 decemberében lemondott tisztségéről, és helyét 1943. március 24-én Győry Elemér foglalta el. Czapik Gyula apostoli kormányzó, majd veszprémi római katolikus püspök egri érsek lett, s 1944 márciusában Mindszenty Józsefet nevezték ki utódjául. (Czapik Gyula előtt 21 évig Rott Nándor volt a veszprémi megyés püspök.) 1943-ban felmerült a pápai múzeum alapításának gondolata, az irodalmi, történeti, régészeti kincsek elhelyezése és rendezése céljából. Keresték hozzá a megfelelő patinás épületet is. A Petőfi-házat azonban nem tartották erre alkalmasnak, a Korvin utcai Mátyás-ház pedig az Esterházyak tulajdonát képezte. Gyakran jelentek meg Pápán neves művészek, írók. 1937-ben Bartók Béla hangversenyt adott a Griff nagytermében, az Operaház pedig 1938-ban a Városi Színházban a János Vitézt adta elő, majd Zilahi Lajos, Németh László, Veres Péter tartottak előadásokat.

Az 1930-as évek végétől kezdve megjelentetett zsidó törvények Pápán is jelentősen korlátozták a zsidó lakosság jogait. 1944 áprilisában Endre László belügyi államtitkár a polgármesterhez és a községi elöljárókhoz szóló rendeletében előírta a zsidó vallásúak összeírását név és lakcím szerint. Az 1944. április 11-i Endre László-féle újabb rendelet többek között kimondta: a közellátástól zsírt és cukrot nem kaphatnak. Telefonjaikat kikapcsolták, rádióikat elkobozták, boltjaikat bezárták, vagyonukat zár alá vették. Majd kötelezővé tették számukra a sárga csillag viselését. Friebert Lajost, a Bacon Húsgyár igazgatóját, Steiner József téglagyárost, Gutz Emil és Pátkay Lajos ügyvédeket internálták. 1944 májusában a Rákóczi, Eötvös, a Petőfi, a Szent László utcákat magában foglaló városrészből - a Bástya utcáig - kialakították a gettót. A 13 és fél kat. hold területet magába záró gettót 2 méter magas deszkafal kerítéssel vonták körül. Dr. Kőrös Endre és felesége, a Református Nőnevelő Intézet nyugalmazott igazgatója, Korein György, továbbá dr. Glück Sándor nőgyógyász és felesége is öngyilkosok lettek még mielőtt a gettóba vitték volna őket. Mintegy 3.600 embert zártak ide, közülük 900-at a devecseri és a zirci járásból. 1944. június 29-én a gettóból a Műtrágyagyár épületébe hajtották az embereket. Július 4-én hajnalban vagonokba zsúfolva vitték őket Budapestre, majd Kassára. Július 13-án érkeztek Auschwitzba. Közülük csak 300-an tértek vissza. 1944 végén, 1945 elején egyébként Pápa katonai bázissá, továbbá a menekültek egyik jelentős dunántúli központjává vált. Itt szervezték a Szent László hadosztályt, főleg leventekorú fiatalokból. Az ejtőernyős ezredet már korábban létrehozták. Az iskolákban és más épületekben hadikórházakat - öt magyart és egy németet - rendeztek be.

Ha a város oktatási-kulturális életét gazdasági-társadalmi fejlődésével vetjük egybe, kirívó a kontraszt. Hiszen számos neves oktatási intézménnyel rendelkezett, s a szaporodó kulturális egyesületekben, valamint a helyi lapokban is egyre nívósabb szellemi élet bontakozott ki. A lapok közül megemlíthetjük a Pápai Közlönyt, a Pápai Naplót vagy a Pápai Hírlapot. Valamennyi pártoktól függetlennek tekintette magát. A város életében jelentős szerepet játszottak az oktatási intézmények a gazdasági fejlődés kiegyezést követő megtorpanása, stagnálása ellenére is. 1867-ben két felső, illetve középfokú oktatási intézmény volt: a Református Kollégium és a Szent Benedek-rend gimnáziuma. A kollégium azonban négy tagozattal rendelkezett: a 6 osztályos gimnáziummal, a 2 évfolyamos bölcsészeti tanfolyammal, a 3 éves jogakadémiával és a 4 évfolyamú teológiával.

A kiegyezés eredményeként Andrássy Gyula gróf vezetésével megalakult magyar kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere a polgári átalakulás neves úttörője, a nagy műveltségű, európai látókörű Eötvös József báró korábbi oktatáspolitikai elveit megtartva az új viszonyok között is nagy energiával fogott liberális reformterveinek megvalósításához. S bár átfogó oktatási programját nem sikerült elfogadtatnia, utódai és azok vezető munkatársai, mindenekelőtt Trefort Ágoston miniszter és Kármán Mór megtartották intencióit és tovább munkálták terveit, főként a közép- és felsőfokú oktatás terén. Joggal állíthatjuk tehát, hogy az oktatáspolitika a kiegyezési rendszer liberális vonásait erősítette. Az 1868:38. tc., a népiskolai törvény kidolgozása és parlamenti elfogadtatása még közvetlenül Eötvös nevéhez fűződik. Előírta a 6-12 éves gyermekek tankötelezettségét s a tanítandó tárgyakat, a heti óraszámokat, az oktatáshoz szükséges fölszereléseket. Lehetővé tette a nemzetiségek számára anyanyelvük használatát az oktatásban.

A népiskolai törvény rendelkezett a felsőbb népiskolák, a polgári iskolák felállításáról, valamint a 3 éves tanítóképzésről is. A népiskolák többségét az egyházak kezében hagyta, de megszabta a tanterv fő irányait, és a tankerületek megszervezésével gondoskodott annak egységes végrehajtásáról. A törvény ezért a kiegyezést követő korszak egyik nagy vívmányának tekinthető. Más kérdés az, hogy végrehajtása súlyos nehézségekbe ütközött és rendkívül vontatottan haladt. Erről maga Eötvös számolt be 1870-ben az országgyűlés elé terjesztett jelentésében. Megállapította, hogy a tankötelesek fele nem jár iskolába. Ennek okai között megemlítette a szülők nehéz anyagi helyzetét, a tantermek és tanítók hiányát, a művelődés iránti közömbösséget. A haladás elveit tükröző s ennek megfelelő rendszabályokat tartalmazó törvény végrehajtásának útjába tehát súlyos akadályok tornyosultak. Az írni-olvasni nem tudók aránya országos vonatkozásban még a századfordulón is a lakosság mintegy 40 %-át tette ki. Ez az arány a nemzetiségek körében szomorúbb képet mutat, hiszen a szlovákok 49,9 %-a, a szerbek 58,5 %-a, a románok 79,6 %-a, a kárpátukránok 85,5 %-a nem tudott írni és olvasni. Az 1868. évi népiskolai törvény alapján több, főleg egyházi polgári és elemi iskola alakult, a tanítóképezdék megszervezésére irányuló kísérletek azonban csak a századfordulón vezettek eredményre. A polgári iskolában a hit- és erkölcstan, az anyanyelv, az írás, olvasás mellett német nyelvet, mennyiségtant, biztosítási, takarékpénztári, könyvviteli tárgyakat, továbbá földrajzot, statisztikát, természetrajzot, jogi alapismereteket tanítottak. Pápán a századfordulón három - katolikus, református és állami - polgári leányiskolában folyt a tanítás. 1897-re épült fel a Kollégium új épülete, a Petőfi tér és a Jókai utca sarkán. Majd megindult az oktatás a katolikus és a református tanítónőképzőkben, valamint az állami tanítóképzőben a Jókai utca végén, a vásártér mellett. A katolikus tanítónőképző 1902-ben, majd a református - a Nátus - nyitotta meg kapuit a diákság előtt.

Még előbb, 1893-ban megkezdődött a gyakorlati képzés, a tanítás a két éves földműves iskolában ugyancsak a város külső részében, a Veszprémi úton. Az iskola alapítványokból épült fel, míg a kísérleti gazdálkodáshoz szükséges 165 katasztrális földterületet a város adományozta számára. Az iskola - amelynek 30 növendéke bentlakó volt - elméleti, valamint a modern gazdálkodáshoz szükséges gyakorlati ismereteket és gyakorlatot biztosított. Tantárgyai között találhatjuk például a magyar nyelvtant, számtant, földrajzot, növénytermesztést, szőlőművelést, méhészetet, állattenyésztést.

Eötvös utódai, haladó eszméinek követői elsősorban már nem a népiskolai törvény végrehajtását, hanem a modern polgári igényeknek megfelelő közép- és felsőoktatás reformját tekintették legfontosabb feladatuknak.

A kormányzat feltűnően szigorú kritériumokat szabott a jogászképzéssel, a feltűnően nagyszámú jogakadémia működésével szemben. Előírta az oktatandó tárgyakat, a tanárok létszámát és képzettségét, s megvonta a vizsgáztatás jogát azoktól a jogakadémiáktól, amelyek a számukra megszabott feltételeket nem teljesítették. Az iskolafenntartó Dunántúli Református Egyházkerület több kísérletet, erőfeszítést tett jogakadémiája megmentése érdekében. A növekvő követelményeknek azonban nem tudott eleget tenni, s a pápai jogakadémia 1885-ben megszűnt.

A középiskolában a kiegyezés után egy ideig még Leo Thun Entwurf-ja szerint folyt az oktatás. Eötvös elképzelése nyomán Kármán Mór folytatta az új középiskola koncepciójának és részletes tervének kidolgozását. Mindenekelőtt arra törekedett, hogy a középiskolák szinte áttekinthetetlen szövevényét szervezetileg meghatározott rendbe szedje, biztosítsa bennük a polgári fejlődés érdekeit az egységes tantervi minimumok és a felügyelet által. Mivel a gimnáziumok többsége az egyházak kezében volt, vállalt feladata rendkívül nehéznek bizonyult. Az egyházak és az állam azonban a kompromisszumot kereste. A kormányzat így 1879-ben kiadta gimnáziumi tantervét, majd az első középiskolai tantervi utasítást. A középiskolai törvény parlamenti elfogadására 1883-ban került sor. A tanterv és az utasítás jórészt a hegeli filozófián és Herbert pedagógiai, pszichológiai nézetein nevelkedő, a humán műveltséget előtérbe állító, a nemzetit az egyetemessel összekötő Kármán Mór nevéhez fűződik. Fináczy Ernő így ír róla: "E tantervben nincs semmi, amit elméleti alapon ne lehetne megokolni. Az anyag kiválasztása és szervezése, az egymásutániság és az egymásmellettiség elvi követelményeinek állandó figyelembe vétele, a magyar nyelvi és irodalmi oktatásnak vezető szerephez juttatása, a kitűnő olvasmányi anyagnak mintegy felfedezése és tantervbe állítása (Arany János, Kemény Zsigmond stb.), a magyar és idegen nyelvű (német, latin, görög) oktatás egymásra vonatkoztatása, a természettudományi anyagnak racionális menetben való felépítése oly vívmányok, melyek Magyarországon ebben a tantervben s a vele együtt kibocsátott utasításokban valósulnak meg először teljes mértékben."

A középiskolai törvény végül is előírta a nyolc osztályos gimnázium kiépítését, megkövetelte a rendes tanárok fokozatos alkalmazását, megfelelő számú osztálytermek, szertárak, gyűjtemények, tanári, igazgatói szobák kialakítását. Az állam ugyanakkor állam-segélyt ígért az egyházi iskolák számára. Ez a középiskolai alaptörvény 1924-ig érvényben maradt. 1. paragrafusa kimondta: "Középiskolák alatt ezen törvényben a gimnáziumok és reáliskolák értendők. A gimnáziumnak és reáliskolának az a feladata, hogy az ifjúságot magasabb műveltséghez juttassa és a felsőbb tudományos képzésre előkészítse. A gimnázium e feladatot a minden irányú humanisticus, főleg az ó-classicai tanulmányok segélyével, a reáliskola pedig főleg a modern nyelvek, a mennyiségtan és természettudományok tanítása által oldja meg." Mindkét iskolatípus 8 osztályúvá vált, érettségit adott, formailag azonos jogállású volt, a reáliskolát végzettek azonban a tudományegyetemeken, jogakadémiákon nem folytathatták tanulmányaikat. Emiatt a gimnáziumok túlsúlya a dualizmus egész korszakában fennmaradt. A felekezeti tanintézetek tanterveire, tankönyveire vonatkozóan a már jelzett kompromisszumos rendelkezéseket rögzítette. 8. paragrafusa többek között a következőket tartalmazta: "A felekezetek által fenntartott tanintézeteknél a tantárgyakban az egész tanfolyam alatt elérendő végcélt és a tanítandó ismeretek mértékét, a tanrendszert, tantervet és a tankönyveket az illető felekezeti főhatóság állapítja meg és azt esetről esetre a vallás- és közoktatásügyi miniszternek bejelenti: a megállapított mérték azonban nem lehet kisebb, mint az, amely a közoktatásügyi miniszter rendelkezése és közvetlen vezetése alatt álló intézetekben alkalmazva van, és az illető intézetekre nézve csak a minimumot határozza meg." Előírta a kötelező tárgyakat, ezen belül a hit- és erkölcstannal kapcsolatosan kimondotta, hogy az egyes felekezetekhez tartozók tanításáról saját egyházi hatóságuk intézkedik. A törvény rögzítette az iskolák tanulmányi rendjét, a heti óraszámokat, az alsó osztályokban a rendes tantárgyak esetében 26-ban, a felsőkben 28-ban maximálta. A törvény 17. paragrafusa szerint: "A középiskolák egy-egy osztályában 60 tanulónál több rendszerint nem lehet." Részletesen szabályozta az érettségi vizsga rendjét is. A felekezeti iskolákban az elnöki tisztet eszerint az illetékes egyházi főhatóság képviselője tölti be, a miniszter által kiküldött kormányképviselőt "semmiféle rendelkezési jog nem illeti." A törvény kimondotta az állam főfelügyeleti jogát valamennyi középiskolára nézve; ezt közvetlenül a tankerületi főigazgatók gyakorolták. Részletesen taglalta az államsegély eseteit, méreteit és konzekvenciáit is. Az államsegélyből fizetett tanárok kinevezési jogát magának tartotta fenn. Ebből következett azután az a furcsa gyakorlat, hogy a tanárok egy részét az "iskola fenntartó", másik részét a miniszter nevezte ki. Az államsegélyt igénybe vevő hitfelekezeti iskolák vagyoni ügyeit, gazdálkodását az illetékes állami hatóságok folyamatosan ellenőrizhették. A törvénynek végül fontos fejezete foglalkozott a középiskolai tanárok képesítésével. A vallás- és közoktatásügyi miniszter ebből a célból az egyetemeken egy-egy bizottságot szervezett. A képesítő vizsgára bocsátás feltételéül - egyes kivételes esetektől eltekintve - az érettségit és a 4 éves egyetemi képzést szabta. Tanári oklevelet pedig csak az kaphatott, aki szaktárgyai mellett ismerte a "magyar irodalmat s annak történelmét, különös tekintettel a magyar nemzet művelődéstörténetére, a nevelés és oktatástant s ezek történelmét, a szorosan vett bölcsészeti tárgyakból legalább logikát, psychologiát és bölcsészet történelmét".

Az 1879-es tanterv s az utasítás, továbbá az 1883:30. tc. a dualizmus folyamán alapvetően megszabta a középiskolai oktatás tartalmát és formáit. Lényeges változást e téren az 1899-ben kiadott tanterv és az 1903-ban megjelent utasítás sem tartalmazott. Inkább még tovább erősítette a korábbi tanterv nyelvi-történelmi beállítottságát, hiszen tovább növelte e tárgyak óraszámának arányát a természettudományos tárgyakkal szemben. Ez az arány 3:1-re alakult. Csökkent a földrajz, természettan, matematika, geometria óraszáma. Figyelmen kívül hagyta ezáltal azt a nagy természettudományos és ipari fejlődést, ami a 19. század utolsó évtizedeiben bekövetkezett.

Fennmaradtak a gimnázium és a reáliskola közötti különbségek is, főként a társadalmi szemléletben, annak ellenére, hogy a reáliskolában is lehetővé tették a latin tanulását, a gimnáziumban pedig 1890-től a görög nyelv helyett a tanulók az úgynevezett görögpótló tárgyakat választhatták.

A kormányzat az 1924. évi középiskolai törvénnyel 1883 óta először szabályozta átfogóan a középiskolai oktatást. Megszüntette a humán gimnázium egyeduralmát, s a centralizáció fokozásával egyidejűleg nagy erőfeszítéseket tett az új középiskola-típus, a reálgimnáziumok létrehozására. Klebelsberg Kunó felkereste a dunántúli egyházkerület püspökét is, és arról érdeklődött, hogy párhuzamos osztályok megszervezésével nem lehetne-e a gimnázium mindkét típusát működtetni a pápai főgimnáziumban. Ennek a lehetőségét nem vetették el véglegesen, de csupán arra tettek ígéretet, hogy a felsőbb osztályokat "bifurkálják". Az iskola így a hagyományos humán jellegű maradt. A Horthy-korszak első középiskolai törvénye, az 1924:11. tc. a korábbi két középiskola-típus - a gimnázium és reáliskola - mellett az úgynevezett görögpótlós gimnáziumból reálgimnáziumot szervezett, amelyben nagyobb teret kaptak a modern nyelvek. Az így kialakított három középiskola-típus mindegyike jogosított felsőbb tanulmányok végzésére. Klebelsberg Kunó kultuszminiszter kísérletei a középiskola modernizálására, differenciálására, korábbi struktúrájának átalakítására így alig-alig jártak számottevő eredménnyel. A vártnál nagyobb akadályokba ütköztek. Az 1924:11. tc. mindössze húsz paragrafust tartalmaz. A törvény miniszteri indokolása is megállapítja, hogy az nem jelent "középiskoláink szervezetére nézve egészen új irányt". Meghatározta a gimnázium, a reálgimnázium és a reáliskola rendes tárgyait, továbbá a vizsgák, az érettségi rendjét, az osztálylétszámot stb.

A Gömbös-kormány kultuszminisztere, Hóman Bálint azután újra elővette a középiskola reformjának ügyét. Arra hivatkozott, hogy az 1924. évi törvény óta már számos rendelet módosította azt, csökkent ezáltal az egyes iskolatípusok közötti különbség. A differenciált középiskola - érvelt tovább Hóman - nem szolgálja kellőképpen az "egységes nemzeti közszellemet", kevés benne a nemzeti jellegű ismeretanyag. S miként a politikában, úgy az oktatás terén is erősíteni kell a centralizációt.

Az 1934:11. tc. - Gömbös Nemzeti Munkatervének részeként - egységesítette a középiskolát. 4. paragrafusa kimondotta: "A magyar középiskola neve: gimnázium." A latin mellett visszaállította a görög nyelvet, bár tanítása alól az iskolafenntartó felmentést adhatott. A német nyelv mellett pedig a második élő idegen nyelv a francia, angol vagy az olasz lehetett. A tanítás középpontjába azonban a nemzeti tárgyak kerültek.

1938-ban új középiskolai törvény született. Első paragrafusa értelmében: "A középiskolának három faja van: 1. az 1934:11. törvénycikkben szabályozott elméleti irányú gimnázium, 2. a gyakorlati irányú liceum, 3. a gazdasági középiskola." Így a mezőgazdasági és ipariskolát középiskolává minősítette a törvény. Napirendre került ezzel a gyakorlati életre való közvetlen felkészítés gondolata. De elfogadtatásában szerepet játszott az állástalan diplomások számának csökkentésére irányuló törekvés és a polgári iskola zsákutca jellegének megszüntetése is. A gyakorlati jellegű középiskolákba ugyanis az alsó négy gimnázium vagy a négy polgári elvégzésén át vezetett az út. Az itt végzettek érettségit tehettek. Azután elhelyezkedhettek valamiféle gazdasági, gyakorlati pályán vagy tovább tanulhattak, de csak a szakjuknak megfelelő egyetemen vagy főiskolán. Ez a törvény az előzőeknél határozottabban megkövetelte a líceumokban és a gazdasági középiskolákban a fiúk és lányok elkülönítését. Nemcsak külön igazgatásukat, hanem azt is előírta, hogy külön épületben kell elhelyezni őket. 35. paragrafusa szerint a gimnáziummal együtt működő gazdasági középiskola igazgatói tisztét a gimnázium igazgatója is betöltheti. Már a miniszteri indoklás ösztönözte az iskolafenntartókat a gyakorlati képzést szolgáló új iskolatípusok bevezetésére, elsősorban a gimnázium felső tagozatának megosztása útján. Ezekben az új iskolatípusokban a "közismereti" tárgyakat gimnáziumi tanárok is taníthatták. Megszervezésük így nem látszott nehéz feladatnak.

E törvény alapján a Református Kollégium keretein belül 50 tanulóval már 1939-ben életre hívták a kereskedelmi középiskolát. A tanulók vallási megoszlása: katolikus 27, református 14, evangélikus 9.

A kollégium az 1939-40-es évek fordulójától népfőiskolát, faluszemináriumot indított neves tanárok közreműködésével (Benedek Sándor, Trócsányi Dezső, Szabadi Béla, Szathmáry Lajos, Tóth Endre).

A hallgatók, diákok, tanulók száma az 1942-43-as tanévben a pápai oktatási intézményekben:

Rajtuk kívül létezett még a tanonciskola, a zeneiskola és a női ipariskola.

A háború árnyai azonban egyre nagyobb és sötétebb foltokat vetettek a pápai iskolák életére is. Az oktatás a szénhiány, az infláció, a légiriadók, az iskolaépületek hadi célú igénybevétele miatt egyre inkább akadozott, míg végül a Szálasi-féle nyilas hatalomátvétel után megszűnt.

Tanulmányom nem tartalmazta a város polgári kori eszme és vallás egyháztörténetének leírását és elemzését. Erre egy másik szerző vállalkozott.

Die Studie analysiert die Wirtschaft, die Gesellschaft, die bürgerliche Gesellschaft, die Verwaltung, die Kultur und das Unterrichtswesen der Bürgerzeit der Stadt im Zusammenhang mit der des Landes. Die Untersuchung, die für das ganze Land gilt, gibt auch auf solche Fragen Antwort, mit welchen sich bis dahin weder die Geschichtswissenschaft noch die Rechtswissenschaft gründlich beschäftigte. Unter denen können wir die Abschnitte über den Rechtsstand der ungarischen Städte, über die sich entwickelnde Bürgergesellschaft und das Unterrichtswesen nach dem österreichisch-ungarischen Ausgleichsgesetz von 1867 hervorheben. Es wurde nicht einmal ein Versuch zur Darstellung der Entwicklung des weitverzweigten Komplexes der Geschichte der erwähnten Stadt, der Gestaltung des Lebens unternommen. So enthält die Studie, die dem Bereich der Ortsgeschichte angepasst ist, neue wissenschaftliche Ergebnisse auf dem Gebiet der Erschliessung der modernen bürgerlichen Geschichte der Stadt und gleichzeitig des Landes. Auf dem Gebiet der Wirtschaft zeigt sich deutlich, daß sich nach dem Ausgleich im Land eine schnelle und großangelegte Entwicklung entfaltete, mit welcher jedoch nur die Ortschaften Schritt halten konnten, in denen es Rohstoffquellen gab oder die zu Eisenbahnknotenpunkten wurden, bzw. die während der Rohstoffaufarbeitung zu Industriezentren wurden. Pápa verfügte nicht über diese Bedingungen. Während des großen Eisenbahnbaues bekam Pápa nur eine Zweigbahn, die Bahnlinie zwischen Győr-Pápa-Celldömölk und erst nach der Jahrhundertwende wurden die Bahnlinien von örtlichem Interesse, Pápa-Csorna und Pápa-Bánhida, ausgebaut. Die früher entwickelte Handarbeitsindustrie der Stadt fiel zurück, die moderne Werksindustrie wurde nicht ausgebaut, erst in den 1890-iger Jahren gründete man die staatliche Tabakwarenfabrik, dann nach der Jahrhundertwende die Textilfabrik der in Prag ansäßigen Geschwister Perutz. Der Schlachthof der Stadt wurde in den 1910-er Jahren ausgebaut. In der ersten Hälfte der 1930-iger Jahre wurde daraus die Bacon Fleischfabrik mit ausländischer Beteiligung, ein Teil deren Produkte man auf den westeuropäischen Markt, ja sogar nach Amerika exportierte. Neben diesen drei grossen Fabriken und Unternehmen wurden mehrere kleine Betriebe, wie zum Beispiel Leipnik oder das Textilwerk Mika, gegründet. Die Produktion der Fabriken nahm besonders in der Mitte der 1930-iger Jahre, zum Teil durch die Wirkung der Kriegskonjunktur, einen Aufschwung. Die Bildung der Verwaltung der Stadt wurde durch Gesetze, staatliche Richtlinien festgelegt. Deshalb beschäftigt sich die Studie ausführlich mit der Aufhebung des Rechtsstatus der freien königlichen Städte und Marktflecken (Marktstädte) und der Bildung der neuen Stadttypen, so mit den Verwaltungsgesetzen von 1870, 1871, 1876 und 1886 bezüglich der Städte mit Verwaltungsrecht und der Stadtgemeinden. Pápa kam in die Reihe der Stadtgemeinden und unternahm auch mehrere Versuche, den Rang einer Stadt mit höherem Verwaltungsrecht vom Parlament zu erlangen. Diese Versuche blieben jedoch erfolglos. Bis 1918 gab es in Ungarn - mit Ausnahme von Budapest und Fiume - 25 Städte mit Verwaltungsrecht und 110 Stadtgemeinden. Die oben genannten verfügten über die gleichen Rechte wie die Komitate. In Ungarn blieben nach dem Friedensvertrag von Trianon 10 Städte mit Verwaltungsrecht und 47 Stadtgemeinden. 1929 bekamen die Stadtgemeinden den Rang "Komitatsstadt", diese Namensänderung hob jedoch nicht die Abhängigkeit vom Komitat auf, lockerte diese aber. An der Spitze der Stadt stand der Stadtrat, nach 1929 der Bürgermeister. Zwischen 1867 und 1945 waren folgende, nahmhafte Bürgermeister im Amt, die viel für die Stadt taten: József Woita, Károly Mészáros, dr. József Tenzlinger und dr. János Hamuth.

Zum Beamtenpersonal der Stadt gehörten noch der Stadthauptmann, die zwei Räte, der Hauptnotar, der Stadtanwalt, der Arzt, der Tierarzt, der Ingenieur. Die gewählten Vertreter der Stadt hielten im allgemeinen zwei Mal im Jahr eine Sitzung ab, und beschäftigten sich mit den in den Bereich der Selbstverwaltung fallenden Angelegenheiten, in erster Linie mit den Fragen bezüglich der Wirtschaft und Finanzen. In diesem Bereich wurden bedeutende Statute geschaffen. Die Aufgaben des Bürgermeisters und des engeren Abgeordnetenrates waren zweifach, da sie sich mit den in den Bereich der staatlichen Verwaltung und der Selbstverwaltung fallenden Aufgaben gleichzeitig beschäftigen mußten.

Die Studie berücksichtigt den landesweiten Aufbau der Bürgergesellschaft nach 1867, dann die Gestaltung der örtlichen gesellschaftlichen Struktur. Die bürgerliche Gesellschaft bedeutet die Gesamtheit der Vereinigungen, der Zirkel, Klubs, welche einzelne Gruppen im Zeichen verschiedener Ziele, im allgemeinen unabhängig von politischen Parteien, organisieren. Gemäss der gesteckten Ziele entstanden nach dem Ausgleich viele bürgerliche, gesellschaftliche, kulturelle, wissenschaftliche, nationale, Wohltätigkeits-, Interessenschutz-, Jugend-, Frauen-, Sport-, u.s.w. vereine. Ihre Lebenskraft beweist, daß auch 1936 in Ungarn nach dem Friedensvertrag von Trianon noch 14.000 Vereine registriert waren. In Pápa wirkten etwa 100 Vereine, Zirkel, Klubs. Die Mitglieder der Vereine wurden erfasst und versammelten sich regelmäßig im Interesse des gemeinsamen Handelns.

Die Bevölkerung der Stadt, ihre gesellschaftliche Struktur gestaltete sich in Abhängigkeit von der wirtschaftlichen Entwicklung. In den Jahrzehnten nach dem Ausgleich blieb deshalb das Wachstum der Bevölkerung in grösserem Maße aus, und auch die Verteilung gemäss der Beschäftigung änderte sich kaum. Dazu kam es erst nach der Jahrhundertwende. 1890 betrug die Bevölkerungszahl der Stadt 14.000, 1910 jedoch schon mehr als 20.000. Die Anzahl der in der Industrie Beschäftigten wuchs auf 3.000. Von ihnen arbeiteten etwa 1.000 in der Werksindustrie, 700 im Handel. Die Zahl der in der Landwirtschaft Verdienenden betrug ca. 1.500. 1904 lebten und arbeiteten 17 Rechtsanwälte, 11 Ärzte und natürlich viel mehr Lehrer in der Stadt. Die Verteilung der Bevölkerung gemäss des Glaubens: im Jahre 1900 waren 10.481 Römisch-Katholiken, 3.238 Israeliten, 2.133 Reformierte, 1.564 Evangeliken. Die Anzahl der sonstigen Gläubigen ist als verschwindend zu betrachten. Veränderungen in grösserem Maße erfolgten durch die Verringerung der Anzahl und des Anteils an Israeliten. Ihr Anteil fiel bis 1941 auf 11 % zurück.

Die Stadt verfügte in dem angegebenen Zeitraum über bedeutende und bekannte Lehr- und Kulturinstitute. Im allgemeinen erschienen zwei Wochenblätter, welche in der Druckerei der Hochschule gedruckt wurden. In den Spalten der örtlichen Zeitungen nahm auch die Literatur einen bedeutenden Platz ein. Von den Parteien grenzten sie sich ab. Zu Beginn der 1890-iger Jahre wurde der Jókai Zirkel gegründet, der als Zentrum des kulturellen und geistigen Lebens zählte. Die Lehrinstitute spielten traditionell eine grosse Rolle bei der Pflege, Kultivierung und Vermittlung der Kultur und Wissenschaft. Eine ganze Reihe von Lehrerpersönlichkeiten mit hoher wissenschaftlicher Bildung und Qualifikation lebte und unterrichtete in Pápa. Die ernannten Lehrer hielten oft aus ihren Fächern Vorträge und diese wurden in irgendeiner Form gedruckt. In der Zeit des Ausgleiches gab es in der Stadt zwei grosse Lehrinstitute. Das reformierte Internat und das Gymnasium des Sankt Benediktiner Ordens. Das Internat hatte jedoch 4 Varianten: das 6-Klassen Gymnasium, der 2-jährige philosophische Lehrgang, die 3-jährige Rechtsakademie und die 4-jährige Theologie. Die Rechtsakademie ist später zwar eingestellt worden, aber hauptsächlich zur Jahrhundertwende entstanden neue Lehrinstitute. So die reformierte und katholische Lehrerinnenbildungsanstalt und die staatliche Lehrerbildungsanstalt. Im Jahre 1939 wurde im Rahmen des Internates die höhere Handelsschule eröffnet. Die Studie untersucht die Lehrgesetze und deren örtliche Veröffentlichung, sowie das reichhaltige, innere Leben der Schulen.