Kritika

A század kezdetétől 1920-ig

A 20. század első felének egyik uralkodó kritikai irányzata a Nyugat „impresszionistának” nevezett kritikája. A Nyugat íróinak sokszínűségét tekintve, természetesen a kritikai megnyilvánulásaik sem tekinthetők egységesnek. Ignotus és Hatvany a szubjektív, impresszionista kritikai elvek, Schöpflin kevésbé szubjektív, Babits {V-200.} az esztétikai követelmények mellett a filozófiai, etikai nézetek, Kosztolányi az egyéni alkotásmód mellett érvelt. Egyetértettek az egyéniség tiszteletében, az eredetiség kultuszában, a sokszínűség elfogadásában és befogadásában, az irodalmi autonómia megőrzésében, s ezzel összefüggésben minden külső beavatkozás elutasításában. A Nyugat kritikai hozzáállása komolyan hozzájárult az esztétikai, irodalmi nézetek változtatásához, alakításához, a konzervatív elvárásokkal szemben a „modern” irodalom elfogadtatásához. Hatalmas szerepük volt a tehetségek felfedezésében és pártolásában. Kiemelkedik Ignotus, Osvát, Hatvany, Fenyő, Kosztolányi, Ady, Móricz, Schöpflin, Babits, Karinthy és Bölöni kritikai tevékenysége. A konzervatív tábor kritikája a modern költők, különösen Ady ellen irányult. Különböző hangnemben és erősséggel bírálták a modern költőket a nemzeti értékek elhanyagolása, a nem megfelelő erkölcsi nézetek, a túlzott eredetieskedés vádjával és hasonló kitételekkel. A bírálók között szerepelt mások mellett Beöthy Zsolt, Rákosi Jenő, Voinovich Géza, s kissé megértőbb hangnemben Horváth János.

Az említettek mellett feltűnik a korai marxista kritika, melynek képviselői balról támadták a nyugatosokat; különös vita alakult ki Ady költészete körül. Az irányzat neves kritikusai: Szabó Ervin, Bresztovszky Ernő és Pogány József.

A két világháború közötti időszak

Horváth János és a Nyugat második nemzedékének hatása észlelhető Keresztury Dezsőnek, a Nyugatban és a Magyar Csillagban közölt kritikáiban. Szemléletükben a nyugatosokéhoz hasonló, de közvetlenül nem a Nyugathoz tartozó kritikusok Kárpáti Aurél, Komlós Aladár, Gyergyai Albert, Kardos László és Németh Andor. Kárpáti Aurél A Hét munkatársa, Halasi Andorral a Kritika szerkesztője, majd a Pesti Napló szerzője. Kritikatörténetének címe (A kételkedő kritikus, 1928) is kifejezi kritikai szemléletének egyik alapelvét, mely szerint a kritikát a kételkedés művészetének tartja. Komlós Aladár kritikái ésszerűek, logikusak. A kritikus problémája (1931) című cikkében szembeszáll az immanens bírálattal, mert nem teszi lehetővé az értékelést, de nem helyesli a törvényalkalmazó kritikát sem, a kettő szintézisének lehetőségét firtatja. Gyergyai Albert az élmény felidézésére alkalmas, érzékletes leíráson alapuló vallomásos kritika jegyében írt. Kardos László kritikái a leíráson alapulnak, gyűjteményes tanulmánykötetében is szerepelnek (Vázlatok, esszék, kritikák, 1959). Németh Andor Az Újság, a Szép Szó munkatársa, majd a Csillag főszerkesztője. Kritikáiban a polgári humanizmus szemléletét követi, a lélektani mozzanatok mellett kiemelve a szerző politikától mentes szuverenitását. A kritikai élet nagy hatású írói, az esszéisták, így Halász Gábor, Szerb Antal, Németh László, majd az 1930-as évektől Cs. Szabó László, Bóka László, Sőtér István és mások. Halász Gábor a Napkelet kritikusaként indult, majd a Magyar Szemle, a Széphalom és a Nyugat közölte írásait. A történeti szemlélettel szemben a kritikai szempontokat helyezi előtérbe (Irodalomtörténet és kritika, 1933). Szerb Antal a Széphalom és a Minerva körében, a szellemtörténet jegyében írt. Cs. Szabó László, Németh Lászlóhoz hasonlóan magyar és világirodalmi ismeretek, tekintélyes klasszikusnak és modernnek ítélt műveltség birtokában, tudatosan felvállalva az esszé műfaját, törekedett ismereteinek, véleményének átadására. A marxista kritika két központi alakja Lukács György és Révai József, további képviselői M. Pogány Béla, Kelemen János, Bányai László és mások. Fórumaik a 100%, a Gondolat, a Korunk és a Magyar Nap.

1945 után

A II. világháború komoly veszteségeket okozott az irodalmi életben is, áldozatul {V-201.} esett Halász Gábor, Bálint György, Szerb Antal, Hevesi András és mások. Az 1945 és 1948 közötti kritika részben a nyugatos, részben a marxista kritikai hagyományt folytatta. A Magyarok című folyóirat szerzői (Rónay György, Keszi Imre és mások) a Magyar Csillag hagyományai alapján a nyugatos szemléletmódhoz kapcsolódtak, és tovább élt az 1930-as években kialakult Válasz körének hagyománya is. Az újjáéledő Válasz főszerkesztője Illyés Gyula lett, így nem meglepő a körülötte kialakult vita. Élesebben bírálták Németh Lászlót, műveit gyakran félreértelmezve, ideológiai nézeteivel pedig szembeszállva. A marxista kritikával szemben Vas István is kiállt a Nyugat hagyománya mellett. Szintén a marxista kritikával vitázva, az Újhold körül szerveződő csoport is a babitsi szemlélet jegyében indul. A marxista kritika főbb képviselői Lukács György és Révai József. Lukács körül feltűnt egy új kritikusi nemzedék, Fekete Sándor, Király István, Keszi Imre, Nagy Péter, Pándi Pál és mások. Az irodalomkritika számukra társadalmi-politikai nézeteiknek rendelődött alá, az irodalmi alkotásokat társadalmi összefüggésükben igyekeztek vizsgálni. Irodalmi és kritikai szemléletük egyik központi gondolata a fejlődéselv volt, melynek jegyében a polgári irodalom több periódusát különítették el. Fogalmi rendszerükön belül gyakran alkalmazott és igen tág fogalom volt a „polgári irodalom” kitétel, melyet többnyire pejoratív értelemben használtak. Bírálták Kerényi Károlyt és a körülötte kialakult Stemma-kört, Hamvas Bélának az absztrakt gondolkodást, Weöres Sándornak a metafizikai szemléletmódot rótták fel hibájául. A kritika műfaja számukra, főként Lukács és Révai hatására a vitairat, az esszé és a publicisztika volt.

1948 után a kritika az uralkodó pártideológiának volt alávetve, a szocialista realizmus jegyében. Alapvető követelménynek számított a realizmussal összefüggésben a valóságtükrözés, a társadalmi szempontból átfogó jelleg, a forradalmi embereszmény mint típus, mint belső konfliktusok nélküli pozitív hős (sematikus figura), egyfajta kreált népiség. Ennek jegyében a kritika a politika eszközévé, személytelenné vált. A dogmatizmus, sematizmus ellen érvelt Révai József az 1951-es írókongresszuson, azonban ennek hatása nem érvényesült sem a szépirodalom, sem a kritika terén. Az irodalompolitikai elvek felülvizsgálatára a Király István szerkesztette Csillag keretében is kísérletet tettek. Újra feltűnt az irodalomban Németh László, Szabó Lőrinc, Vas István, Füst Milán és mások. A kritika igyekezett érzékenyebben, belső nézőpontból, beleéléssel viszonyulni a hitelesség, költői kifejezőerő iránt. Ekkor jutottak nagyobb szerephez Czine Mihály, Bodnár György, Tamás Attila, a Lukács-iskola új hulláma, Almási Miklós, Diószegi András, Hermann István és mások.

Kritikai szempontból nagy szerepe volt a Kritika című folyóiratnak (1963–1971), ahol többek között Almási Miklós, Diószegi András, Hankiss Elemér, Illés László, Nyírő Lajos és Szili József publikált. Pándi Pál szerkesztette az újjáalakult Kritikát az 1970-es évek elején, mely többet foglalkozott fiatal szerzőkkel. Kritikusai Agárdi Péter, Bata Imre, Fülöp László, Héra Zoltán, Szilágyi Ákos, Varga Lajos Márton. A Kortárs és az Új Írás Bata Imre, Bodnár György, Domokos Mátyás, Kenyeres Zoltán, Pomogáts Béla írói portréit, a Valóság, mely inkább az európai irodalomra koncentrált, Sükösd Mihály, Ungvári Tamás, Elbert János, Dobossy László, Réz Pál, Somlyó György írásait közölte. Az Alföld kritikusai Aczél Géza, Fülöp László, Görömbei András, Imre László, Juhász Béla, Kovács Kálmán, Simon Zoltán, Tamás Attila voltak. A Jelenkor Tüskés Tibor, Szederkényi Ervin, Vekerdi László kritikáit közölte. Az Élet és Irodalom kritikusa sokáig Faragó Vilmos volt; később Lengyel Balázs, Kis Pintér Imre, Alföldy Jenő kritikái is itt jelentek {V-203.} meg. A tudományos folyóiratok is közöltek kritikai írásokat, így az Irodalomtörténet és a régi Kritika helyébe lépő Literatura is, Bata Imre, Bonyhai Gábor, Csaplár Ferenc, Csűrös Miklós, Nyírő Lajos, Pomogáts Béla, Rónay László, Szegedy-Maszák Mihály, Szili József, Tverdota György, Veres András írásaival. Ezekben az években kevés kivétellel „A kritika persze tehetetlennek bizonyult, (…) morális kényszerhelyzetében (…) szinte tünetértékűen termelve újra mindazt az esztétikai dogmatizmust, amellyel eredetileg szembeszállt. Logikája ily módon ritkán került fölébe a pökhendi hangnemben igazságot osztó, etablírozott műbírálaténak, s így lassanként elveszítette saját irodalomtörténeti értéklátásának maradék hitelét is. A recepcióban pedig feltartóztathatatlanul terjedni kezdett az a felfogás, amely az irodalomba »átkanalizált«, máshol elmondhatatlan társadalmi problémákat tárgyaló művek igazságfeltáró értékeit automatikusan esztétikai értékként ismerte el.” – mint Kulcsár Szabó Ernő írja (Az újkritika dilemmái, 1994).

Az 1960–1970-es évek ezzel összefüggésben nem teremtettek új kritikai nyelvezetet, új megközelítési módokat, új fogalmi rendszert. Az 1980-as évek elején, különösen a Mozgó Világ radikális ösztönző erejének köszönhetően kialakul egyfajta kritikai gondolatrendszer, mely különböző nemzetközi megközelítésekből áll össze puzzle-szerűen. Az így kialakult gondolkodásmód nem alkot szemléleti egészet, különböző kritikusokhoz kapcsolható, akik különböző elméletekből, szellemi áramlatokból merítenek (Balassa Péter, Görömbei András, Könczöl Csaba, Kulcsár Szabó Ernő, Szilágyi Ákos és mások).

A jelenlegi kritika fórumát a kortárs irodalmi lapok adják, nem csupán a napi kritika, de a kritikaírás problémáival foglalkozó írások terén is. Művelői főként a kortárs irodalommal foglalkozó kutatók.