Az „új szakasz” és a forradalom előzményei

A szavazás után Rákosi Moszkvába sietett. A Sztálin halála nyomán trónutódlási harcba bonyolódó szovjet pártelnökséget azonban nem igazán tudta meghatni az újabb hazai „elsöprő választási győzelemmel”. Sőt, Kiszeljov budapesti szovjet nagykövetnek, valamint Bojkovnak a szovjet titkosszolgálat magyarországi főrezidensének a jelentései alapján az ország katasztrofális helyzetével szembesítették. Ha Rákosi ezt nem a Kreml uraitól hallja, akkor bizonyára „ellenséges imperialista ügynökök hazug rágalomhadjárataként” értékelte volna, így viszont még azt a felszólítást is meg kellett szívlelnie, hogy az együtt betöltött főtitkári és kormányfői tisztségek egyikéről mondjon le. Hazatérve az MDP titkárságának június 3-i ülésén tárgyalták meg az új moszkvai helyzetértékelést és a kapott instrukciókat. A testület azonban, mely a szovjet pártvezetés véleményével Rákosi beszámolója alapján ismerkedhetett meg, ekkor még csak bizonyos kozmetikai jelentőségű módosításokat látott szükségesnek.

A szovjet vezérkar erről az instrukcióit szabotáló álláspontról értesülve június közepére a Kremlbe rendelt egy magyar pártdelegációt, melynek összetételét is meghatározták. (Farkas Mihály és Révai József például nem volt a meghívottak között.) A szovjet pártvezetőség tagjai elsősorban Rákosit támadták. Ennek lényege szerint „kalandorsága tönkreteszi az államot”. A moszkvai pártelnökség tagjainak egymás között észrevehetően előre egyeztetett szerepmegosztása két további célkitűzésről is árulkodik: Rákosit tudatosan vezetőtársai jelenétében kívánták megleckéztetni, hogy az utóbbiakat mintegy felszabadítsák a „beképzelt, … kollektív módon dolgozni képtelen” pártfőtitkár önkényének szolgai tudomásulvétele alól. Ugyanakkor nem kívánták félreállítani, csupán „csapatmunkára” kényszeríteni; az erre vonatkozó döntés szerint, „Nagy elvtárs lesz a minisztertanács elnöke, Rákosi elvtárs maradjon a párt élén”.

A megbírált Rákosi másodjára okulni látszott a reá zúdított dörgedelmekből. Az MDP Központi Vezetőségének 1953. június 27-i ülésén elmondott beszédébe szinte szó szerint beépítette azokat a rá vonatkozó passzusokat, amelyeket a moszkvai tárgyalás jegyzőkönyve rögzített. Már a beköszöntő is élesen ellenpontozta azokat a kampányszónoklatokat, amelyeket alig másfél hónappal korábban, a választásokat megelőzően hallhattak tőle. „Alig van pártunknak és népi demokráciánknak olyan területe, amelyen komoly és súlyos hibák ne volnának. … [Ezek] a hibák olyanok, hogyha azonnal fordulatot nem csinálunk, a legsúlyosabb válsággal fenyegetnek bennünket.” Az ezt előidéző okok között tért rá arra, hogy „a kollektív vezetés helyére a magam személyes vezetése s vezérkedése került. Ez a vezérkedés önteltséggel és beképzeltséggel párosult… Még helytelenebb és károsabb volt, hogy én vezettem az Államvédelmi Hatóságot. Ezzel kapcsolatban beleavatkoztam az ügyek vitelébe, {I-192.} beleszóltam abba, hogy kit tartóztassanak le, kit bántalmazzanak, kit hogyan ítéljenek el.”

Ez az önkritika azonban nemhogy az ország előtt, hanem még az MDP tagjai számára is ismeretlen – a pártvezetés „belügye” – maradt, éppúgy, amiképpen a Központi Vezetőség másnap elfogadott, hasonlóképpen kritikus határozata sem látott napvilágot. (Először 33 évvel később jelent meg szamizdatban majd újabb három év elteltével „hivatalosan is” az MSZMP propagandistáinak közlönyében.) A korabeli érvelés szerint – amihez Rákosinak nem volt nehéz megszereznie ugyancsak név szerint pellengérre állított vezetőtársai támogatását – ez „a párt tekintélyét ásná alá, és az ellenség kihasználná ellenünk”. Emiatt a párthierarchia tájékoztatókon is csak kivonatolva, az eredeti megfogalmazásokat jócskán tompítva, a kellemetlen adatokat egyre inkább mellőzve ismertették a dokumentumot, ami összhatásában egyre inkább „van némi korrigálni való” benyomását keltette.

Ehhez képest érdemleges eltérés annak a Nagy Imrének a megnyilatkozásaiban volt érzékelhető, akit Rákosi 1949-ben eltávolíttatott a korabeli pártvezetésből, mivel nevezett nem értett egyet a termelőszövetkezetek erőszakos úton, mielőbb országos méretekben megszervezni kezdő politikával, s aki most a szovjet pártvezetés óhajának megfelelően került a miniszterelnöki székbe. Az 1953. július 4-én elhangzott kormányfői programbeszéd a szocialista politikai rendszer keretein belül hirdette egy „újszakasz” nyitányát. Ennek általánosan fogalmazott előfeltételeként egyfelől „biztosítani kívánja, hogy a minisztertanács a törvényhozásra támaszkodva az államügyek intézésének teljes jogú szerve legyen” – azaz a kormányzati munka funkcionális emancipálódását igényelte az MDP Politikai Bizottságának hatalmi kizárólagossága alól. Másfelől gazdaságpolitikai vonatkozásban arra tett fogadalmat, hogy a kormány „nem tűz maga elé olyan feladatokat, amelyeknek a megvalósításához hiányzanak a szükséges feltételek.” A ma olvasójának mindez magától értetődő közhelynek tűnhet. A maga idején azonban a fentebbi passzusok a megelőző évek intézményesült irracionalizmusának lezárulásával kecsegtettek. A beszédet – rádióközvetítés révén – hallgató kortársak azt annak ellenére érzékelték, hogy Nagy Imre mondanivalója tartalmában, s nem stílusában ütött el az évek óta hallható hivatalos pártzsargontól.

A program elemei szinte napokon belül tárgyiasultak az egymást követő kormány-, illetve elnöki tanácsi rendeletekben. Leállítottak több, költségemésztő nagyberuházást, illetve mérsékelték a (nehéz)iparfejlesztés addig erőltetett ütemét. Intézkedtek a lakossági szükségletek jobb kielégítését szolgáló fogyasztási cikkek gyártásának előtérbe helyezéséről. Csökkentették a parasztság adó- és beadási kötelezettségeit, határozatot hoztak az aktuálisan kimutatható adóhátralékok, illetve ezek büntetőkamatainak eltörléséről. Mindezeken túlmenően három évre előre rögzítették a gazdatársadalom adó-beszolgáltatási kvótáját, ami kiszámíthatóbbá tette a földművelésből élők gazdálkodási, illetve életkörülményeit. Ugyanezen intézkedéssorozat részeként – zárszámadást követően – lehetővé tették az erőszakkal összeparancsolt termelőszövetkezetekből való kilépést és bizonyos mértékig liberalizálták a paraszti gazdaságok termékeinek szabadpiaci forgalmát. Az ősz folyamán felszámolták az internáló-, illetve kényszermunka-táborokat. A kitelepítettek elhagyhatták {I-193.} kényszerlakhelyüket, megszüntették állandó rendőrségi felügyeletüket. Mintegy 25 ezer fő azonban továbbra sem költözhetett vissza a fővárosba, s arról sem volt szó, hogy egykori lakásaikat visszaigényelhetik.

Már az új kormány hivatalba lépésének hetében megkezdődött bizonyos tömegfogyasztási ruházati cikkek, illetve élelmiszerek árának mérséklése, melyek az ősz folyamán, majd 1954 elején általános béremelésekkel párosultak. Míg kezdetben a legsürgetőbb feszültségmérséklő, illetve életszínvonal-javító intézkedések voltak napirenden, 1954 folyamán már a gazdaság, illetve a társadalom működésének stratégiai újragondolása került napirendre. A miniszterelnök maga irányította azt a munkát, melynek részeként – a parlament által tárgyalt és elfogadott törvény útján – sor került a tanácsigazgatási rendszer működésének korrekciójára. Ugyancsak Nagy Imre felkérésére kezdték meg tevékenységüket ebben az évben azok a szakértői munkacsoportok, melyek a gazdaság, illetve a mezőgazdaság fejlesztésének, működtetésének átfogó, új koncepcióját voltak hivatva kimunkálni.

Mindezen változások, illetve kezdeményezések azonban csupán egyik vonulatát jelentették az évtized közepét kitöltő belpolitikai fejleménynek. Az egyeduralkodó MDP első titkári posztját továbbra is betöltő Rákosi Mátyás ugyanis csak olyan mértékű változásokat tartott kívánatosnak, amelyekkel a Kreml számára dokumentálhatják az ott megfogalmazott elvárások teljesítését. Hatalmi mozgásterét pedig elsődlegesen arra használta, hogy az általa továbbra is uralt káderhierarchián keresztül ellensúlyozza annak a kormánynak az intézkedéseit, amely testületből – 1945 óta először – kimaradt. Alig egy héttel az új szakaszt hirdető kormányprogram után, a budapesti pártbizottság július 11-re összehívott aktívaértekezlete időpontjában az MDP vezetése már értesült arról, hogy Lavrentyij Beriját – aki a moszkvai tárgyalások napjaiban a leginkább ellenségesnek bizonyult a magyar főtitkárral szemben – időközben letartóztatták. Rákosi ezt a maga számára kedvező jelnek tartotta, s ennek megfelelően tért el mind korábbi önkritikájától, mind a határozat és a kormányprogram radikális fordulatot hirdető alaphangjától. S eközben még Moszkva „kollektív vezetést” szorgalmazó elvárásnak is eleget tett; rendre csak többes szám első személyben ejtett szót arról, hogy „pártunk és különösen pártvezetésünk, munkája közben súlyos hibákat követett el, … Az alkotó munka hevében komoly hibákat is elkövettünk.” Ez a beszéden végigvonuló sztereotip fordulat; az egyéni felelősségnek már nyoma sincs. Az a feladat – fejtegette Rákosi –, hogy kiigazítsuk, mérsékeljük a túlzottra sikerült tervelőírásokat, egyébként pedig „minden öntudatos munkás változatlanul teljesítse a mostani tervét, változatlanul tartson fegyelmet, … változatlan eréllyel fel kell lépni a tervfegyelem megsértőivel szemben.” Hasonlóképpen nyomatékosította, hogy „a termelőszövetkezetek mögött áll pártunk és népi demokráciánk egész ereje. … Változatlanul valljuk a termelőszövetkezeti termelés fölényét, … ezért felszólítjuk annak híveit és tagságát, hogy fogjanak össze és védjék meg termelőszövetkezetüket.” A pártaktíva közönsége pedig akkor is a korszak rituális „hosszan tartó tapsával” honorálta, midőn Rákosi az új kormánynak a kuláklisták eltörléséről szóló rendelkezését kommentálta; „a kulák kulák maradt listával vagy lista nélkül. … Az utóbbi napok tapasztalatai a kulákokkal kapcsolatban újra azt mutatják, hogy kutyából nem lesz szalonna. … Összefoglalva, az elvtársak {I-194.} az elmondottakból megértik, hogy azok a rendszabályok, amelyeket pártunk javasol, változatlanul a szocializmus építését tűzték ki célul. Az elkövetett hibákat most kijavítjuk és szocialista építésünket úgy folytatjuk, hogy vele egy időben állandóan nőjön dolgozó népünk életszínvonala.”

Rákosi következő másfél évét a Nagy Imre miniszterelnök által meghirdetett „új szakasz” politikájával való szembehelyezkedés, illetve a hatalmi kizárólagosság visszaszerzéséért folytatott erőfeszítései töltötték ki. Az alája tartozó pártapparátussal ellensúlyozni tudta Nagy Imrének a kormányzati adminisztráción keresztül érvényesíteni próbált lépéseit. Míg a negyvenes–ötvenes évek fordulóján a megszerzett kizárólagos hatalom stabilizálása, konzerválása állt figyelme középpontjában – valójában ennek tekinthető a koncepciós perek sorozata éppen úgy, mint a társadalom ellen folytatott adminisztratív vagy bírósági komédiákba öltöztetett büntetőhadjárat –, az évtized közepén az egyszer már birtokolt omnipotens hatalmi státus visszaszerzése mozgatta lépéseit. S ebben a helyzet változása is neki kedvezett. Sztálintól tartott, tartózkodott attól, hogy olyat lépjen, amivel maga ellen ingerelte volna. A Sztálin halálát követő trónutódlási harcban – noha ekkor érte a legkeményebb kritika – már ő volt a „veterán” aki képes volt lavírozni a Kremlben folyó politikai intrikák, táborszerveződések között.

Noha a törvénytipró koncepciós perek felülvizsgálata szintén részét képezte az új szakasz politikai programjának, Rákosi leginkább ennek halogatásán fáradozott. Ezt annál inkább megtehette, mivel ő lett az e célból 1954 elején életre hívott rehabilitációs bizottság vezetője. A felülvizsgálatok tényleges megindulását Moszkva újabb sürgető felszólítása előzte meg. Ennek is része volt abban, hogy az MDP Politikai Bizottsága 1954. március 24-én elhatározta az egykori belügyminiszter és helyettes pártfőtitkár, Kádár János, továbbá a vele együtt elítéltek ügyének felülvizsgálatát. Nevezett négy hónappal később, július 22-én került szabadlábra, s lett újra pártfunkcionárius, előbb Angyalföldön, majd az MDP Pest megyei pártbizottságának első titkára. 1955 novemberében Rajk Lászlót is rehabilitálták, de a határozatot nem hozták nyilvánosságra. 1956 tavaszán kerültek szabadlábra a még életben lévő egykori szociáldemokrata vezetők. A rehabilitálások lényegében csak az egykori pártvezetők szűk körébe terjedtek ki. Hozzá sem kezdtek viszont annak a további közel 25 ezer bebörtönzött ügyének a felülvizsgálatához, akiket 1950 és 1953 nyara között (hamis) politikai vádak alapján ítéltek el. A felelősséget pedig mindezekért az egy évvel korábban letartóztatott, majd 1954. március 13-án életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt Péter Gáborra, az ÁVH volt vezetőjére hárították. 1953 őszén ugyan az ÁVH-t ismételten a Belügyminisztérium felügyelete alá helyezték, de a pártvezetés továbbra is nagy súlyt fektetett tevékenységük támogatására, olyannyira, hogy 1954 elején annak vidéki állományát még gyarapították is. A kereken 25 ezer fős ÁVH tevékenységét – egy 1956 elején készült jelentés szerint – 36 ezer főre rúgó ügynöki hálózat segítette.

Az MDP 1954. május 24–30. között rendezett III. kongresszusán Rákosi Mátyást ismételten megerősítették első titkári posztján. Ugyanezen év októberében a Nagy Imre kezdeményezésére életre galvanizált Hazafias Népfront alelnökévé választották. Mindemellett rövidebb-hosszabb időre rendszeresen Moszkvába látogatott, ahol a Nagy Imre által fémjelzett politika lejáratásán munkálkodott. Ez irányú törekvései {I-195.} 1954 végére látszottak eredményre vezetni. A politikai bizottság 1954. december 1-jei és 9-i ülésein már moszkvai pártfogóinak hallgatólagos támogatásával nyitott frontot Nagy Imre ellen. Ezt követően az új szakasz időszakát mint „bajjal és nehézséggel teli másfél esztendőt” emlegette, s mindezekhez bűnbakként rendelte Nagy „jobboldali elhajló” politikáját. Az ebből adódó intézkedést pedig úgy summázta, hogy a továbbiakban „keményen fogjuk a kormányt”. A magyar pártvezetés delegációja 1955. január eleji moszkvai tárgyalásain hasonló szellemű rosszallásokat hallgathatott Nagy Imrének címezve az SZKP elnökségétől, ami után Rákosi a január 15-i PB-ülésen már visszaszerzett kizárólagos elsősége birtokában látott hozzá Nagynak a hatalomból való eltávolításához. Az „új szakasz” ad acta tételét előbb a március 2–4. között tartott központi vezetőségi ülésen szentesíttette, április közepén pedig ugyanezen testülettel kizáratta Nagyot a Politikai Bizottságból, valamint a Központi Vezetőségből és leváltották kormányfői posztjáról is. A miniszterelnökké kineveztetett, 1945-től a kommunista apparátusban nevelkedett, s leginkább Gerő Ernő által támogatott Hegedűs András Rákosi számára is biztosíték volt arra, hogy a kormányzati végrehajtó hatalom szférájában is újra maradéktalanul érvényesítheti akaratát.

Gerő Ernő (jobbra)

Gerő Ernő (jobbra)

1955 tavaszára Rákosi és Gerő sztálinista irányzata kerekedett felül a Nagy Imrével szemben vívott személyi és koncepcionális hatalmi harcban. Közben azonban megjelent egy, az ötvenes évek első felében ismeretlen új politikai tényező is. Az új szakasz másfél éve alatt a sajtó-, illetve irodalmi nyilvánosság egy része, ha szabaddá nem is válhatott, de okozatosan emancipálódni próbált a pártvezetés által elvárt – korábban közvetlenül Révai József által irányított – propagátori szerep alól. Azok a metapolitikai üzenetet hordozó írások, amelyek a különböző műfajokban 1953-tól egymást követően megszülettek – mint pl. Örkény István: Írás közben (irodalmi publicisztika), Kuczka Péter: Nyírségi Napló (versek), Márkus István: Egy falu a 3000 közül (szociográfia), Urbán Ernő: Uborkafa (színdarab), Kolozsvári Grandpierre Emil: A csodakáder (esszé) – mind szókimondóbb politikai platformmá alakultak a pártvezetéssel szemben és Illyés Gyula ekkor már szintén megírt, de még asztalfiókban rajtőző, „hol zsarnokság van, ott zsarnokság van” kendőzetlen rendszerkritikájára rímeltek (Egy mondat a zsarnokságról). Ez a transzformáció fokozatosan ment végbe, a „bűnös vagyok: elhittem bűnödet” jellegű személyes és morális önmeghasonlástól (Benjámin László), az „itt már nemcsak egyes csoportokat, hanem egy egész országot, az egész népet kell rehabilitálni” formulában testet öltő nyílt politikai manifesztumig (Újhelyi Szilárd).

Az 1955-ös év második fele egyfelől Rákosiék resztalinizáló törekvései, másfelől a párt- és (erős átfedésekkel) értelmiségi ellenzék további formálódása, újabb akciói, valamint az erre való retorziók jegyében telt el. Nagy Imrét egymást követő intézkedésekkel leváltották minden közéleti tisztségéről, megjelent beszéd- és cikkgyűjteményét betiltották, megfosztották akadémiai tagságától, egyetemi katedrájától, majd – december elején – a pártból is kizárták. Ismét megszigorították a beszolgáltatást, valamint a mezőgazdasági termékek szabadpiaci értékesítését és újabb adminisztratív tsz-szervezési kampányt indítottak. Írók, újságírók, művészek egy csoportja októberben Memorandumban fordult az MDP Központi Vezetőségéhez, melyben a kulturális életben tovább folytatódó {I-198.} adminisztratív beavatkozás megszüntetését követelték. A pártvezetés válasza: újabb retorziók a Magyar Írók Szövetsége vezetősége és számos lap szerkesztősége ellen, beleértve leváltásokat, áthelyezéseket, különböző pártbüntetéseket, illetve a pártból való kizárásokat is. Az ellenzéknek szóló figyelmeztetésként egy letartóztatásra is sor került még (Erdős Péter újságíró), de mivel ez egy nappal az SZKP XX. kongresszusának kezdete előtt történt – 1956. február 14–25. –, nem lett folytatása.

A második világháború óta eltelt egy évtizedben jelentős változás ment végbe a társadalom struktúrájában, foglalkozási megoszlásában. Ahhoz képest, hogy nem csupán a front után, hanem még az 1949. évi népszámlálás idején is a mezőgazdaság foglalkoztatta a keresőkorú népesség 55 százalékát, az ötvenes évek közepére az agrárszférában megélhetést találók száma 44 százalékra apadt. Eközben az iparban foglalkoztatottak aránya – az építőipart is ide számítva – 10%-kal gyarapodva, harminc százalékra emelkedett.

A 20. sz. táblázat, s még inkább az adatait megjelenítő grafikon érzékeltet egy, az általános tendencián belüli újabb – átmeneti – elmozdulást, mely a Nagy Imre-féle új szakasz politikájára való szinte azonnali társadalmi reagálást tanúsítja. 1954-től kezdődően ismételten gyarapodott a mezőgazdasági népesség száma. Ez a retorziótól mentes paraszti magángazdálkodásra vonatkozó politikai ígéretekkel hozható összefüggésbe. A grafikon ugyanakkor arról is árulkodik, hogy elsősorban a szakképzetlen munkaerőt legnagyobb tömegben foglalkoztató építőiparból tértek vissza a munkavállalók oda, ahonnan jöttek – a mezőgazdaságba. Ebben annak is szerepe volt, hogy a nagyberuházások egy részét leállították, illetve azokat csupán mérsékeltebb ütemben folytatták. Az összesítő adatok viszont alig jelenítik meg, s még kevésbé magyarázzák, hogy a korabeli viszonylag magas születési ráta mellett miért csökkent valamelyest (másfél százalékkal) az eltartottak száma. Ennek magyarázata az, hogy a fentebb már érintett alacsony bérszínvonal miatt a nők egyre nagyobb hányada kényszerült állandó keresetet biztosító alkalmazásba lépni. Ekkor kezd egyre inkább elterjedtté válni az ún. kétkeresős család.

20. A népesség foglalkozási megoszlásának változása Magyarországon, 1949–1956
Évek * Aktív keresők ágazati megoszlása 7. 8. 9.
1. 2. 3. 4. 5. 6.
Ipar Építőipar Mező- és erdőgazdaság Szállítás és hírközlés Kereskedelem Nem anyagi ágak 1–6. együtt Eltartottak és inaktívak 7–8. együtt
Az „a” sor a jelzett évekhez tartozó adatokat tünteti fel, míg a „b” sor adatai arról tájékoztatnak, hogy az egyes területeken mennyivel növekedett, illetve csökkent (–) évenként az egyes nagy ágazatok létszáma.
1941 a 837.500 93.700 2.169.700 140.900 264.800 695.300 4.201.900 5.114.200 9.316.100
1949 a 750.100 70.600 2.190.900 161.000 207.300 589.700 3.969.600 5.235.200 9.204.800
  b 46.900 54.800 −56.200 4.100 10.700 76.900 137.200 −49.500 87.700
1950 a 797.000 125.400 2.134.700 165.100 218.000 666.600 4.406.800 5.185.700 9.292.500
  b 19.800 70.100 −23.100 19.200 18.500 42.900 147.400 −56.900 87.700
1951 a 816.800 195.500 2.111.600 184.300 236.500 709.500 4.254.200 5.128.800 9.383.000
  b 82.600 58.600 −58.200 15.600 −5.900 −40.500 52.200 27.700 79.900
1952 a 899.400 254.100 2.053.400 199.900 230.600 699.000 4.306.400 5.156.200 9.462.900
  b 39.300 41.000 −119.400 17.400 6.000 58.300 42.600 39.700 82.300
1953 a 938.700 295.100 1.934.000 217.300 236.600 727.300 4.349.000 5.196.200 9.545.200
  b 133.400 −32.200 −24.000 13.4000 2.2000 −41.800 51.000 48.900 99.900
1954 a 1.072.100 262.900 1.910.000 230.700 238.800 685.500 4.400.000 5.245.100 9.645.100
  b 42.500 −47.300 42.400 0 29.700 3.000 70.000 51.500 121.500
1955 a 1.114.600 215.600 1.952.400 230.700 268.200 688.500 4.470.000 5.296.600 9.766.600
  b 8.200 −4.500 37.700 21.500 6.400 23.700 93.000 23.600 116.600
1956 a 1.122.800 211.100 1.990.100 252.200 274.600 712.200 4.563.000 5.320.200 9.883.200

21. A népesség foglalkozási megoszlásának változása Magyarországon, 1949–1956

21. A népesség foglalkozási megoszlásának változása Magyarországon, 1949–1956

1956 elején a Szovjet Kommunista Párt XX. kongresszusa vízválasztónak bizonyult Rákosi regnálása szempontjából. Nagy Imre eltávolítását követően úgy tűnt, hogy restaurálni tudja – az új szakaszt megelőzően kiépített – hatalmi kizárólagosságát, és Moszkvából hazatérve ennek megfelelően úgy interpretálta a szovjet pártkongresszus fejleményeit, hogy az MDP már korábban is annak szellemében tevékenykedett. Nyikita Sz. Hruscsov fokozatosan itthon is ismertté váló ún. titkos beszéde – melyben Sztálin terroruralmának számos mozzanatát elítélően idézte fel – mindinkább defenzívába kényszerítette a „legjobb magyar tanítványt”. Ennek képezte részét az is, hogy miközben – ellentmondásokba bonyolódva – vonakodva és részlegesen beismerte szerepét a justizmordokban, sietett racionalizálásokat és igazgatási átszervezéseket meghirdetni, hogy egzisztenciájuk „lebegtetésével” legalább a pártállam intézményrendszerének kádereit próbálja meg féken tartani.

Márciustól azonban már nem csupán a pártvezetés reprezentánsaira, hanem egy – korlátozott szuverenitású – „társadalmi parlamentre”, a valóban időszerű és égető kérdéseket egymás után napirendre tűző Petőfi Kör vitafórumaira figyelt a közvélemény. Ez a szervezet még Nagy miniszterelnöksége idején jött létre, de menesztését követően {I-199.} befagyasztották működését, és a Dolgozó Ifjúság Szövetsége keretében közvetve pártfelügyelet alá rendelték. A XX. kongresszus hatására újra aktivizálódott. Az egymást követően szervezett vitaesteken fokozódó radikalizmussal bírálták az állami és pártvezetést. Az idővel több ezres látogatottságúvá terebélyesedő rendezvények két továbbra is „kényes” kérdést – a szovjet függést és a többpártrendszert – leszámítva, minden aktuális témakört olyan nyíltsággal és felkészültséggel vitattak meg, mintha nem is egy monolit párturalom árnyékában zajlottak volna.

Rákosi pajtás

Rákosi pajtás

Június elején mindez egy „magánügy” politikai eseménnyé transzformálódásával egészült ki. A politikai vezetésből és a közéletből egyaránt kiebrudalt Nagy Imrét 60. születésnapján több mint félszázan keresték fel és köszöntötték otthonában, szűkebb reformer környezetének tagjaitól aktív központi vezetőségi tagokon, minisztereken át Illyés Gyuláig és Kodály Zoltánig. A pártvezetés nyilvánosan ítélte el a „demonstrációt”, s ezzel maga segítette elő, hogy minél többen értesüljenek róla. Az értesülések forrásairól érdemes megemlíteni, hogy a Petőfi Kör összejövetelei – az elhangzottak mellett, közben is – az információk „szabad piacává” váltak. Emellett leginkább az Irodalmi Újság, az Új Hang és a Szabad Ifjúság számaiban akadhatott a kortárs olvasó reformszellemiségű publikációkra.

Ennek az „új tavaszi seregszemlének” Rákosi a hónap végén igyekezett gátat vetni. Június 28-án a lengyelországi Poznanban több tízezres munkásdemonstrációt oszlattak fel a biztonsági erők egységei, véres incidenst provokálva. (50 halott, 300 sebesült, több száz letartóztatott.) Rákosi – a lengyel példától inspiráltan – szintén sietett erejét fitogtatni. Két nappal a fentebbi események után a Központi Vezetőséggel „párt- és népi demokráciaellenes fellépésnek” bélyegeztette mind Nagy Imre, mind a Petőfi Kör tevékenységét, utóbbi működését egyben lehetetlenítve is. Emellett kiszivárgott-kiszivárogtatott hírek terjedtek arról, hogy a Belügyminisztérium „a vezér” utasítására hozzálátott a letartóztatandók számbavételéhez („négyszázas lista”). Rákosi végül is 1956 májusában a budapesti sportcsarnokban rendezett pártaktívaülésen ismerte be egyértelműen saját felelősségét a koncepciós perekben. Ez volt egyben utolsó nyilvános szereplése. Az MDP Központi Vezetősége 1956. július 18–21-én tartott rendkívüli ülésén – a szovjet pártvezetés kezdeményezésére – felmentette első titkári tisztsége alól. Másnap – hivatalos indoklás szerint gyógykezeltetésre – a Szovjetunióba utazott.

Rákosi menesztésének „megromlott egészségi állapotára” hivatkozó indoklását éppoly kevéssé fogadta egyetértéssel a párt- és a pártonkívüli közvélemény változást igénylő része, mint azt, hogy a nem kevésbé moszkovita Gerő Ernőt ültették a helyére. Ez egyben Hruscsov desztalinizálási politikájának határait is világossá tette; a Kreml a XX. kongresszus után is csak kipróbált és feltétlenül szovjethű kádereket látott szívesen a birodalom csatlósállamainak élén. Ugyanekkor tűnt fel újra a legfelső vezetésben Kádár János, mint Gerő helyettese, valamint Marosán György, aki csak néhány hónapja került szabadlábra. Gerő Ernő főtitkári bemutatkozása az elődjével vállalt folytonosságot tükrözte. „Borítsunk fátylat a múltra” felhanggal tabula rasa-t hirdetett – miközben ezt a „tiszta lapot” még a justizmordok áldozatainak temetetlen holttestei feketítették. Ezzel együtt nem mulasztott el egy azonnali kirohanást a Petőfi Kör ellen, amihez továbbszolgáló miniszterelnöke, {I-200.} Hegedűs András „a Nagy Imre körül csoportosuló jobboldali elemek” elítélésével szekundált.

1956 nyarának hátralévő hetei a felszínen vakációs politikai uborkaszezont ígértek. Amerika még nem érkezett az elnökválasztás finisébe; ez inkább a sportolók társadalmának melbourne-i olimpiai felkészülését jellemezte. A Szuezi-csatorna egyiptomi államosítása miatt támadt ugyan némi diplomáciai és sajtóribillió, de a brit egységek végül is felszedték a horgonyt, hogy – 12 évvel az évszázados koncesszió lejárta előtt – végképp hazahajózzanak Angliába. A párizsi Le Monde a poznani megmozdulások gyors vérbefojtásának másnapján sietve új, egész oldalas rovatot nyitott ugyan „Desztalinizálás Kelet-Európában” címmel, de az itthoni Rákosi–Gerő váltás csak erős fenntartásokkal férhetett be e rovat tematikájába. Az őszi hónapok azután mégis a nyugati sajtótudósítókat igazolták: nem szenvedtek hírhiányban ebből a régióból. AZ viszont inkább csak a háttérben dolgozó hírszerzőknek és a figyelmesebb politikai elemzőknek tűnhetett fel, hogy hirtelen milyen intenzívvé vált a szovjet–jugoszláv kapcsolat; nem csupán a – nyilvános tudósításokban is olvasható – legfelső politikai vezetés szintjén, hanem a két állam vezérkara és a különböző fegyvernemek katonai szakértői között is. (A csehszlovák Skoda művekben gyártott, Moszkva által finanszírozott és Magyarországon keresztül szállított hadieszközökkel – melyeket jugoszláv kikötőkben hajóztak be – javában folyt Egyiptom felfegyverzése.)

A hazai politikai élet szeptember közepétől vált újra pezsgőbbé. Az Írószövetség közgyűlése most már nem csupán Nagy Imre melletti demonstrációvá vált, hanem – levonva ennek szervezeti konzekvenciáit –, kiszavazták az elnökségből a Rákosiék mellett végletesen kompromittálódott írókat. Az ismét aktivizálódó Petőfi Körön kívül most már aktív politizálás jellemezte a fővárosi és a vidéki egyetemeket is, melyek hallgatói október 156-án megalakították a Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetségét (MEFESZ). Az újabb valódi gyúanyagot a koncepciós perek nevesebb áldozatainak nyilvános eltemetése jelentette, amihez a részleges lecserélt pártvezetés is csak hosszas huzavona után járult hozzá. Rajk László, Pálffy György, Szőnyi Tibor és Szalai András október 6-án megrendezett nyilvános gyászszertartásán éles kontraszt jellemezte a párt és állami hivatalosságok tessék-lássék búcsúszónoklatait és a borongós, esős idő ellenére is a ravatalokhoz zarándokló százezrek néma demonstrációját. Nem kevésbé volt feltűnő a párt új vezetőinek távolmaradása. Kádár János a Kínai Kommunista Párt szeptember közepén tartott kongresszusán képviselte az MDP-t, de onnét hazatérőben harmadik hete a Szovjetunióban időzött. Gerő Ernő ugyanekkor vette ki évi szabadságát, hogy a Krím-félszigeten, illetve Moszkvában pihenje ki első titkárrá választásának fáradalmait. Innen a temetés másnapján tértek haza, majd egy hét elteltével, október közepén Hegedűs Andrással egyetemben utaztak tovább Belgrádba, hogy rendezzék Jugoszláviával az állam- és pártközi kapcsolatokat.

Mialatt Belgrádban, majd Bledben a magyar és a jugoszláv kommunista vezetés a két állam viszonyának normalizálásáról tárgyalt, illetve Jugoszlávia különböző vidékein tettek látogatást, Hruscsov előzetes egyeztetés nélkül landolt Varsóban, hogy megakadályozza az ottani moszkovita kommunisták menesztését a lengyel pártvezetésből. A zárt ajtók mögött egy éjszakán át zajló kemény összecsapást követően a szovjet vezérkar visszakozásra kényszerült. {I-201.} Azt a Rokoszovszkij marsallt is lemondatták, aki a negyvenes évek vége óta, Sztálin kéretlen „ajándékaként” volt honvédelmi miniszter a lengyel kormányban.

Ez a fejlemény Magyarországon is tovább katalizálta az eseményeket. Budapest mellett most már a vidéki (főleg egyetemi, főiskolai) városokban is egymást követtéka különböző gyűlések, ahol a megfogalmazott követelések tematikája éppúgy bővült, mint ahogy hangnemük is egyre radikálisabbá vált. A Műszaki Egyetem hallgatóinak október 22-ről 23-ra virradó nagyszabású rendezvényén az alábbi pontok váltak – másnap már nyomtatásban olvasható – Határozattá:

„1. Az MDP Központi Vezetősége azonnali összehívása, az időközben alulról megválasztott új pártvezetőségek által az új Központi Vezetőség megalakítás.

2. A kormány alakuljon át Nagy Imre elvtárs vezetésével.

3. Gazdaságilag és politikailag teljesen egyenrangú alapon és egymás belügyeibe való be nem avatkozás elvén álló magyar–szovjet és magyar–jugoszláv barátság megalakítása. Az összes szovjet csapatok azonnali kivonását Magyarországról, a magyar békeszerződés értelmében.

4. Általános, egyenlő, titkos választásokat, több párt részvételével, új nemzetgyűlési képviselők választásával.

5. A magyar gazdasági élet átszervezését, szakemberek bevonásával és ennek kertében a magyar uránérc leggazdaságosabb felhasználását. Hozzák nyilvánosságra a külkereskedelmi szerződéseket és vizsgálják felül a tervgazdaságon alapuló magyar gazdasági életet.

6. A teljes ipari munkásság azonnali normarendezését és a munkásautonómia bevezetését az üzemekben.

7. A beszolgáltatási rendszer felülvizsgálatát és az egyénileg dolgozó parasztság támogatását.

8. Az összes politikai és gazdasági perek felülvizsgálatát, a politikai foglyok részére teljes amnesztiát, az ártatlanul elítéltek, illetve hátrányos helyzetbe kerültek rehabilitálását. Legyen nyilvános Farkas Mihály tárgyalása.

9. A néptől idegen címer helyett a régi Kossuth-címer visszaállítását; március 15-ét és október 6-át nyilvánítsák általános nemzeti ünneppé és munkaszüneti nappá.

10. Teljes vélemény- és sajtószabadság megvalósítását (rádiót is!) és ennek keretében külön napilapot az új MEFESZ szervezetnek, a régi káderanyag nyilvánosságra hozatalát és megsemmisítését.

Az egyetemi ifjúság egyhangú lelkesedéssel nyilvánította ki szolidaritását a varsói munkásokkal és fiatalsággal, a lengyel nemzeti függetlenségi mozgalommal.”

Ezzel egy időben jelent meg a Petőfi Kör vezetőségének a fentiekkel lényegében egyező manifesztuma. S mire az első változatokat a nyomdákban kiszedték, már tovább is bővültek a program pontjai; a sztrájkjog, a létminimum megállapításának, a Sztálin-szobor eltávolításának követelése stb. Mindezek nyomatékosítása, valamint a lengyel változások melletti szolidaritás nyilvános demonstrálása érdekében hirdették meg tömeggyűlésüket az egyetemi hallgatók szervezetei 23-án délutánra Petőfi Sándor szobránál (a pestiek, ELTE), illetve a Duna másik partján álló lengyel–magyar szabadsághős, Jozef Bem (Bem József) emlékművénél (a budaiak, Műegyetem).

Az október 23-án délelőtt Jugoszláviából hazatérő kormány- és pártvezetés ezen fejleményekkel szembesülve megpróbált úrrá lenni a helyzeten, de reakciói, intézkedései leginkább értetlenséget, merev elutasítást és pánikszerű kapkodást tükröztek. Felmerül azonban a kérdés, hogy a lényegében ugyanezen a vezetéssel alig nyolc éve beüzemelt és a terrort napi gyakorlattá tevő kommunista diktatúra miért nem volt képes most már – jellegéből természetesen következő – erőszakos eszközökkel fellépni és elfojtani a megmozdulásokat. A vázlatosan felelevenített, változást követelő mozzanatok – lett légyenek {I-202.} azok bármennyire megalapozottak, képviselőik pedig eltökéltek – sokkal inkább csak szándékot képviseltek, semmint akaratérvényesítésre képes ellenerőt. Az egyeduralkodó állampárt megosztottá vált ugyan, de az ún. pártellenzék – az ekkor csupán tíz napja újra párttag Nagy Imrétől a „reformer” írókon, újságírókon át, az értelmiségi, egyetemi szerveződésekig – nem rendelkezett a hatalmat működtető intézményrendszerrel, s még kevésbé a „másik oldalon” állónak tudott erőszakszervezetekkel. A koncepciós pereket követő vontatott-ellentmondásos rehabilitációs mechanizmussal lelepleződött ugyan az öncélú terror mellett maga a rendszer is: ez az egykoron hívőkben okozhatott mély morális válságot. De a rezsim egyre nyíltabb kritikája és az inkább csak sejthető, de (még) nem artikulálódó általános rendszerelutasítás együttesen sem jelenthetett elégséges „anyagi erőt” a hatalmat kizárólagosan birtoklók ellenében.

A hatalom fokozatos elerőtlenedésének belső összetevői még kevéssé feltártak. Megértésükhöz a változtatásokat szorgalmazó – majd mindinkább követelő – szerveződések presszionáló ereje mellett egy, a rendszerre jellemző hatalomszociológiai mozzanatot is érdemes számításba venni. Ez abban summázható, hogy Rákosi rendszere, működésének saját logikáját követve kezdett fokozatosan megbénulni már a „bölcs vezér” menesztését követő hetekben. Nem csupán – s talán nem is elsősorban – amiatt, mert az őt követő Gerő „tiszta lap”-programja meghirdetőjének személye és tartalma miatt is meglehetősen hitelképtelen volt még a pártagság egy része számára is, az azon túli társadalomhányadról már nem is beszélve. Azért is lett tétova, és kezdett mindinkább bénulni a hatalom, mert az új politikai bizottsági deklarációhoz nem társult „végrehajtási utasítás”.

Rákosi rendszere az évtized elején „a szabadság kis köreit” felszámolva, mindent elkövetett azért, hogy a társadalmat is államosítsa, de a „szolgaság kis köreinek” szolgálatvezetői sem felkészültséggel, sem jogosítvánnyal, sem kurázsival nem rendelkeztek ahhoz, hogy központi utasítások nélkül cselekedjenek. A káderstátusban eltöltött évek még a kezdeményezőkészséggel bírókat is módszeresen leszoktatták az önálló döntésről-cselekvésről. A „tervszerűséget” zavaró bárminemű autonómia módszeres kiiktatása most bumerángként ütött vissza a káderekkel (is) merevített rendszerre. A hatalom megingathatatlanságába vetett hitet – vagy éppen a korlátlan önhittséget – mutatták a párt felső vezetőinek többhetes külföldi tartózkodásai éppúgy, mint itthon maradt beosztottjaiknak a forrósodó belpolitikai légkör iránti érzéketlensége. Ez utóbbira utal többek között, hogy a Központi Vezetőség titkárságán és egyes osztályain Rajk temetésnek napjaiban is azon az igazgatási átszervezésen és a vele járó kádercsereberék részletes kimunkálásán dolgoztak, amelyet Rákosi még jóval menesztése előtt kezdeményezett. A Politikai Bizottság napirendjein is ez volt a leggyakrabban visszatérő kérdés, ezt méricskélve például, hogy a frissiben rehabilitált – fontos szerepet a következő évtizedekben játszó – Aczél György elég megbízható-e ahhoz, hogy az összevonni tervezett Győr–Vas megye párttitkára legyen, illetve más megyei prominensek közül kit kell külkereskedelmi miniszterhelyettessé tenni vagy éppen elküldeni az SZKP Politikai Főiskolájára. A már forrongó napok tárgyköreiben „iránymutatást” váró – ehhez szoktatott – alsóbb szintű vezetők pedig rendre azt nyugtázhatták, hogy legfelsőbb vezetőik éppoly tanácstalanok, mint ők maguk. A rendszer saját nevelésű káderei – J. P. Sartre kifejezésével {I-203.} élve – „szabadságra voltak ítélve”, de miután a megelőző közel egy évtizedben a párthatározatokhoz rendelt naponkénti felsőbb utasítások kormányozták tevékenységüket, nemigen tudtak mit kezdeni a hirtelen rájuk tört „szabadsággal”. Azaz, mire a pontokba szedett követelések és a felvonulók tömegei ítéletet mondtak a rendszer felett, Rákosi építménye akkorra már belülről is megbénult.