Ércbányász, vas- és fémkohász népesség a 19. századi Magyarországon.
(Mit reprezentál Igló és Felsőbánya?)

A század második feléből különböző forrásokból vannak adataink az ércbányászokra valamint a vas- és fémkohászatban foglalkoztatott népességre vonatkozóan. Ha az 1851. évi bányakapitánysági jelentések foglalkozási csoportok szerinti adatait hasonlítjuk össze az 1900. évi népszámláláséval (1. tábla), akkor az alábbi eredményekre jutunk. A század második felében az arany-, ezüst- és színesfémbányászatban lényegében minden foglalkozási kategória létszáma stagnál, ezzel szemben a vas- és fémkohászatban kb. felére csökken, míg a vasércbányászatban több, mint négyszeresére nő. Általános kivételt képez mindenütt e fejlődési trend alól a tanoncok számának alakulása, mely minden kategóriában töredékére esik vissza a századfordulóra - ebben az esetben azonban minden valószínűség szerint nem valóságos változásról, hanem pusztán arról van szó, hogy a népszámlálás a tanulókat nem a keresők, hanem az eltartottak közé sorolta.

Felsőbánya bányászainak adata az ágazatban foglalkoztatottak számának kb. hat százalékát képviseli mind a 19. század közepén, mind a századfordulón, miközben az itt élő bányászok száma enyhén hanyatlik (2. tábla - az 1890. évi kiugróan magas létszámadatnak minden valószínűség szerint számlálástechnikai okai vannak). A helyi monográfiák (Szellemy 1894, Szmik 1906, Woditska 1896) is arról tudósítanak, hogy a környék bányászata termelési adatait tekintve inkább stagnál, technikailag alig különbözik a száz évvel korábbi állapotoktól, de ezzel nem igazán rí ki az iparág országos helyzetéből.

Igló enyhe hanyatlást mutató létszámadatai azonban egészen mást takarnak: míg a 19. század közepén az összes vasércbányász és vaskohász körülbelül 8 százaléka élt és dolgozott e kis felvidéki bányavároska határában, addig arányuk a századfordulóra az országos érték 4 százaléka alá csökkent. A vasbányászat és vasfeldolgozás nemcsak technikailag alakult át, hanem területileg is átrendeződött - egyes korábban fontos bányavidékek lehanyatlottak, mások a század második felében emelkedtek ki szinte a semmiből. Igló ez esetben azok közé a területek közé került, amelyek jelentősége csökkent az ágazaton belül (Münnich 1896). Vagyis azt mondhatjuk, hogy utóbbi esetében az általunk feldolgozott adatok a századfordulóra nézve már nem alkalmasak országos következtetésre, 1830 körüli adatainkról azonban még bízvást állítható, hogy nagyjából tükrözik mind a színesfémbányászatban, mind a vasércbányászatban és vaskohászatban foglalkoztatott népesség legfontosabb jellemzőit.

A bányászat és kohászat súlya eltérő jelentőségű a két település életében. Felsőbánya és a vele összeépült Kisbánya foglalkoztatottai még a századfordulón is kb. 80 százalékban a helyi színesfémbányákhoz kötődtek és valószínűleg a keresők maradék része is elsősorban a bányászok "szolgáltató" hátterét képezte, így az iparág stagnálása az egész város növekedésének megtorpanásához vezetett (3. tábla). Felsőbánya népessége csak az 1870. körüli időszakig növekedett, majd a századfordulóra visszaesett a 18. század végi szintre. Ezzel szemben Iglón valójában csak a külterületeken - a bánya- és kohótelepeken - domináltak a bányász-kohász foglalkozások. A város munkaképes lakosságának 90 százaléka mással foglalkozott már a 18-19. században is, így a szóbanforgó iparág helyi hanyatlása nem járt végzetes következményekkel a város egészének népességfejlődésére. Igló lakossága ha nem is fejlődött rekord sebességgel, 1900-ban mégis kb. 40 százalékkal nagyobb volt, mint II. József uralkodása idején. Más bizonyíték híján is nyilvánvaló az, hogy lakosságának gazdasági alapját itt nem kizárólag, sőt nem is elsősorban a vasércbányászat és vaskohászat képezte.

Figyelmet érdemel mindkét helyen a bányászat és kohászat vállalati szerkezete. A tudatunkban manapság ezek jellegzetesen nagyvállalati formákba szerveződött ágazatokként élnek, viszont 19. századi adataink ettől teljesen eltérő képet mutatnak. Felsőbányán és Iglón együttvéve tulajdonképpen csak egyetlen igazi nagyvállalat, a felsőbányai kincstári bányamű található, az összes többi közepes méretű (iglói vasércbányák és vaskohók), vagy éppenséggel néhány fővel dolgozó "kisvállalkozás". Inkább kézművesipari jellegű, technológiájú és méretű hagyományos üzemek voltak ezek - nem egy közülük 5 főnél kevesebb alkalmazottal működött - mint ténylegesen kapitalisztikus vállalkozások (2. tábla).