Háztartás és rokonság Iglón és Felsőbányán

A háztartások nagyságára és összetételére vonatkozóan csak Igló városáról vannak adataink. Eszerint - mint az várható is volt - 1830. körül a bányász- és kohászháztartások túlnyomó része kicsiny és egyszerű szerkezetű (4. tábla). A háztartások valamivel több, mint háromnegyede nukleáris családos (köznyelven fogalmazva egy házaspárból és gyermekeikből áll), összességében így él az emberek csaknem 90 százaléka. Rokonnal való együttélés, netán két vagy több család közös háztartásban történő együttélése kevesebb mint 10 esetben fordul elő. Meglepően sok viszont az egyedül élő illetőleg a formálisan családot nem alkotó együttélő személy. Nyilvánvalóan a bérből és fizetésből élés lehetővé teszi az egyének családi keretek nélküli önfenntartását is, ami a hagyományos világban másutt, különösen a falvakban ekkor többnyire még ismeretlen jelenség. Fentiek következtében az iglói bányász- és kohászháztartások átlagos nagysága igen alacsony, mindössze 3,6 fő, vagyis messze alatta marad a történészek túlnyomó része által erre a korszakra vonatkozóan szokásszerűen szorzószámként használt 5 főnek.

Látszólag tehát izolált családokból áll Igló bányász-kohász társadalma. Ha azonban elfogadjuk azt a tételt, hogy az egészen egyszerű tulajdonság és foglalkozásnevektől eltekintve (mint amilyen a Nagy, Kis, Kovács, Szabó stb. illetve ezek német vagy szlovák megfelelői) az azonos vezetéknevet viselő háztartásfők számából és arányából következtetni lehet az egymással rokonságban álló családok és háztartások arányára, akkor egészen más képet kapunk. ^[4] Míg rokonnal való együttélést csak a háztartások három százalékában találunk, addig a vezetéknevek alapján feltételezhetően egymással rokon háztartások aránya Igló esetében ennél nagyságrenddel magasabb, kereken 50 százalék, Felsőbányán pedig még ennél is nagyobb, több, mint 70 százalékra tehető. Ráadásul az azonos nevű háztartások kb. fele vagy egy házban, vagy egymás közeli szomszédságában lakott az összeírások tanúsága szerint. Vagyis a formálisan kisméretű, atomizált munkáscsaládokból álló közösségek valójában zárt, egymással rokoni kapcsolatokkal át meg átszőtt csoportok halmazából állanak, sok tekintetben inkább hasonlítanak a hagyományos parasztközösségekre, mint az ipari társadalom elmagányosodott, elidegenedett családjaira.

Ha megnézzük az elkülöníthető nagyobb foglalkozási csoportokat, akkor azon belül érdekes különbségeket észlelünk a jobb híján kicsit anakronisztikus módon "szakmunkásnak" nevezett csoport és a kifejezetten bányászattal, földalatti munkával foglalkozók között. Előbbiek között az azonos vezetéknév alapján egymással rokonságban álló háztartások aránya valamivel alacsonyabb, mint a földalatti munkát végző bányászok körében. A foglalkozástípusok szerinti aránykülönbségek minden valószínűség szerint abban rejlenek, hogy a szakmunkák esetében a hagyományos kézművességhez hasonlóan feltételezhetően sokkal nagyobb a mobilitás. Egyáltalán nem kizárt, hogy a szakmatanulás, tapasztalatszerzés érdekében a kézművesek legényvándorlásához hasonlóan a bánya- és kohóipari szakemberek körében is kialakult egy vándorlási szokás. Amennyiben feltételezésünk helytálló, ez valószínűsítheti azt a jelenséget, hogy sokkal mobilabbak, ebből következőleg rokonilag kevésbé kapcsolódnak ahhoz a közösséghez, ahol összeírták őket - nyilván jelentős részük nem is ott született, hanem csak később vándorolt be.

Ugyancsak szembetűnő, hogy Felsőbánya is lényegesen zártabbnak látszik Iglónál, erre azonban jelenleg nem tudunk pontos magyarázatot adni. Lehetséges, hogy az egymással rokonságban élők magasabb aránya Felsőbányán abból ered, hogy az ezüstbányászok még zártabb közösséget képviseltek, mint Igló vas- és rézbányászai illetve kohászai, de lehet, hogy előbbiek a kamarai alkalmazotti státus előnyei miatt kötődtek jobban szülőhelyükhöz (erre még visszatérünk).