A bányász- és kohásznépesség korszerkezete 1830-ban
Bányász és kohász életciklus a hagyományos világban

Ami a bányászok és kohászok korszerkezetét illeti, ott az egymással rokonságban álló háztartások arányához hasonlóan jelentős különbségeket találunk az egyes foglalkozási típusok között. A legtanulságosabb ebből a szempontból Felsőbánya. Utóbbi bányászai életkoruk szerint három csoportra oszlanak. A betanított munkásnak nevezhető kategória (napszámosok, ércmosók, talicskások/csillések) túlnyomó többsége fiatal  - 43 százalékuk tizenéves, 38 százalékuk huszonéves -, átlagéletkoruk valamivel kevesebb, mint 24 év (6. tábla). A másik végletet egy a mai nyugdíjasnak megfelelő ún. "járadékos" csoport képviseli, akik három fő kivételével mind 60 év felettiek. A közelebbi megjelölés nélkül "bányamunkásnak" nevezettek valamint a foglalkozásuk alapján speciális ismeretekkel, mai terminológiával élve "szakmunkásnak" nevezhető csoport tagjai kevés kivételtől eltekintve 20 év felettiek, átlagéletkoruk 38 év körüli. Ha e tény magyarázatát keressük, akkor az alighanem különböző a szóban forgó két csoport esetében. A bányamunkásoknál elsősorban arra kell gondolnunk, hogy nem annyira a munkavégzés bonyolultsága, mint inkább a hozzá szükséges fizikai adottságok hiánya miatt találunk elenyészően kevés tizenévest soraik között. Ezzel szemben az úgynevezett "szakmunkások" (ács, deszkavágó, ércválogató, kovács, rézkovács, aknamester, kohóőr, stb.) esetében minden valószínűség szerint a szakmába való "betanuláshoz" szükséges idő miatt nem találunk túl fiatalokat közöttük.

Minden valószínűség szerint hasonló lehetett a helyzet Igló esetében is két különbséggel: egyrészt az összeírtak között nem találunk járadékosokat, másrészt a bányászok soraiban igencsak hézagosan jelölik a speciális foglalkozásokat. Utóbbi esetben ez azt jelenti, hogy nem tudjuk igazán szétválasztani közöttük a szak- és a betanított tevékenységeket, a két alcsoport foglalkozásilag és korszerkezetében is egybeolvad. De még így összevont formájában is az iglói bányamunkások korösszetételéből arra következtethetünk, hogy a 19. század eleji vasércbányászatban sokkal kevésbé foglalkoztattak gyermek- és kamaszkorú munkásokat, mint Felsőbánya ezüst- és rézbányáiban. A másik különbség Igló és Felsőbánya között abban mutatkozik meg, hogy a hatvan év felettiek utóbbi helyen szinte teljesen hiányzanak. Ez a jelenség alighanem a tulajdonviszonyokkal függ össze. Felsőbánya bányaműve a kincstárhoz tartozott s járadékos rendszere is minden valószínűség szerint a kamarai nyugdíjak-járadékok rendszerét követve jött létre. Ezzel szemben Igló magánvállalkozói az adott korszakban sem szükségét nem látták annak, sem kényszerítve nem voltak arra, hogy kiöregedett alkalmazottaikról ilyen módon gondoskodjanak.

A fentiek alapján megkísérelhetjük megállapítani a "gyermekmunka" sokat hangoztatott szerepét is a hagyományos magyarországi bányászatban. Adataink alapján azt mondhatjuk, hogy az valóban létezett, de egyáltalán nem olyan magas arányban és minden valószínűség szerint nem elsősorban a földalatti munkaterületeken. Igló és Felsőbánya 1830. évi összeírásai alapján arra kell gondolnunk, hogy a bányászok- kohászok soraiba való bekerülés sokkal inkább a származás (a meghatározott rokoni-foglalkozási körbe való tartozás), mint az életkor függvénye lehetett, a nagyarányú gyermekmunka alkalmazása alighanem részben a 19. század második feléhez, részben inkább a szénbányászathoz fűzhető. Kivételt ez alól azok a segédmunkák képeztek, amelyek sem bonyolultabb ismereteket, sem komolyabb fizikai erőt nem követeltek.

Fentieket megerősíti az, ha megnézzük az egyes foglalkozási csoportok munkakezdésének jellemző idejét (amelyet a Felsőbányán összeírtak szolgálati éveinek száma segítségével következtethetünk ki). Eszerint a munkakezdés jellemző korcsoportja a "betanított" tevékenységek esetében a 10-14. év közötti, míg a szakképzést igénylő foglalkozások valamint a földalatti bányamunka esetében megoszlik a 10-14. és a 15-19. éves korcsoportok között (7. tábla).^[5] A munkakezdés átlagéletkorának a ma is meglepően reális 18. év körüli érték jön ki.

Igló esetében ugyan szolgálati évekre vonatkozó információink nincsenek, rendelkezésünkre állanak viszont a bányászok háztartáson belüli státusára valamint családi állapotára vonatkozó adatok. Ezek alapján megállapítható az, hogy a 15-19. közötti fiatal bányászok több mint fele önálló háztartásfő - igaz "háztartása" többnyire "egyszemélyes". Ami családi állapotukat illeti, már a 20-24. évesek 40 százaléka is házas, s 25-29. éves korcsoportba érők pedig majdnem teljes mértékben kialakították saját végleges életkereteiket: önállóak és családosak (8-9. táblák). Vagyis adataink alapján itt is egy 18. év körüli munkakezdést sejthetünk.

A fentiek alapján megrajzolható életciklus némileg eltér a paraszti modellektől (Faragó 1985). Bár a bányász- és kohászfiatalok házasodási kora Igló adatai alapján nagyjából egybevág a parasztfiatalokéval, önálló háztartásfővé válásuk lényegében sokkal gyorsabb, sok esetben még a házasságkötést is megelőzi. A bánya fizetést, biztos létfenntartást ígér, nem kell halálesetre, örökségre (házra, földre) várni ahhoz, hogy valaki a maga gazdája lehessen, így minden bizonnyal teljesen más életút, más házasságkötési modellek azok, amelyek a bányász- és kohászfiatalok körében érvényesülhettek. (Érdemes lenne ezzel külön foglalkozni).

A női munkaerő viszont összeírásainkból teljesen hiányzik. Tekintettel arra, hogy az e két település bánya- és kohómunkásainak sorában foglalkoztatott nők aránya a századfordulón sem haladta meg az 5 százalékot, az adat - jobban mondva az adat hiánya - reálisnak fogadható el. Vagyis a nők bányászatban történő magasabb arányú foglalkoztatása ismét csak a századforduló és azon belül is elsősorban a szénbányászat rovására írható.