Degré Alajos

Degré Alajos (1820–1896) szinte kihívja az összehasonlítást Beöthyvel: közös az olcsóbb francia romantikához való ragaszkodásuk, szapora és ugyancsak felületes tárcaírói termékenységük a Bach-korszak idején. Nem is volt áthatóbb tehetség ifjabb kortársánál, csakhogy a sors kegye több mint kétszer hosszabbra mérte életét amazénál, jutott ideje a kísérletezésre, új meg új műfajokkal, stílusáramlatokkal való próbálkozásra, így nagyobb lett a műfaj-{324.}történeti jelentősége. Francia származású, apja Temes megyei főorvos; ő, noha nem tartozik a magyar nemesek sorába, könnyedén és biztosan mozog már jurátuskorában is a nemesi, sőt arisztokrata környezetben. Életének két nagy élménye van: egyik a reformkor vége és a szabadságharc, másik a magyar kisváros, a kiegyezés tájékán. Az első tényező a súlyosabbik: Degré pozsonyi jurátus, a "tizek" és a pesti közbátorsági választmány tagja, 1848-ban kormánykiküldött majd nemzetőrtiszt a Délvidéken, vitéz huszárkapitány és csüggedt bujdosó. Kossuth híve az abszolutizmus alatt is, 1856-ban sorra látogatja a magyar emigráció nyugati tűzhelyeit, s a kiegyezés után ellenzéki programmal választják meg Vác képviselőjének. Mint jómódú polgár és birtokos az év nagy részét ott is tölti, haladó politikával, művelődéssel szeretné megmozgatni a lomha és sznob kisvárosi vezetőréteget, de jobbára kudarcot vall törekvéseivel, s 1875-ben a kormánypárti gróf Ráday Gedeon a mandátumot is elhódítja tőle, ami az öregedő író legkeserűbb élményévé válik.

A szülői házból és a Közvélemény Asztalától magával hozott francia-kultusz nála is a szélsőséges romantika és a szellemeskedő szórakoztató irodalom követését jelentette elsősorban a hatvanas évekig. Degré azonban még inkább Sue rabjának mondható, mint Beöthy vagy Pálffy. Azok már Jókai meg Dickens felé tekintgettek 1855 után, amikor ő még ott tartott, hogy Az ördög emlékiratai (1860) című regényében a jelentéktelen Soulié kalandos-fantasztikus művéből ollózott ki motívumokat. Ekkori bőséges terméséből nem is érdemel említést egyéb Salvator Rosa (1855) című történelmi regényénél ennek is inkább csak a témaválasztása – főhőse a 17. századi olasz festő – zsarnokellenes és forradalombarát jelenetei, néhány lélektani finomsága kelthet figyelmet. Munkásságában hiába keresnők ekkor az eredetiséget, a magyar levegőt: tanúskodik erről a divatos style coupé zabolátlan alkalmazása is. Csaknem egész fejezetet alkot a Salvator Rosában tőmondatos dialógusokból! A hatásvadász átvételek már csökkennek a kedves, ám igénytelen A száműzött leányában (1865), ahol a párizsi magyar emigránsokról is találhatunk egy-két jóízű pillanatfelvételt, majd 67-et követően Jókai napja kél fel Degré regényírásában.

Időszerű politikai célokat kíván szolgálni: nemzeti iparosodást, az arisztokrácia munkára nevelését, a polgárságba-olvadását; hangsúlyozottan hazai, vidéki környezetbe helyezi regényeit, előadásába többször vegyíti hazafias lelkesültségét, panaszos politikai kitöréseit. Eredményei nem éppen fényesek, még kortársi szinten sem. A mágnások megjavulása, amit A kék perben (1870) oly buzgón hirdet, kezd idejétmúlt témává lenni, s a pénz és a vállalkozás világa már Jókai szemében sem egyetemes gyógyszer. A mélyebb jellemzést nem tudja megközelíteni, alakjai nemegyszer bántóan papirosízű, oktató célzatú teremtmények. Már a kortársaknak feltűnt Degré elbeszélői leleményének szegényessége, stílusának pongyolasága, üressége. Mennyire a közismert vígjátéki fordulatok sínein gurul például A nap hőse (1870) című egyébként jó környezetrajzú kisregénye! Még megírja a legjobb regényének mondható Itthont (1877) s beleönti a korteskedések és az arisztokrata-imádat láttán érzett felháborodását, azután besüllyed az avultságba, a Kisfaludy Károly vígjátékait utánzó jelentéktelenségbe (Az elzárt gyámleány, 1879; Így van jól, 1887).

{325.} Ekkor (1883–84) jelenik meg emlékiratainak két kötete, legmaradandóbbnak bizonyult munkája, Visszaemlékezéseim címmel. E korról készültek értékesebb memoárok; mélységben és alaposságban Pulszky Ferenc alkotása szinte felülmúlhatatlan, de Tanárky Gyuláé sem esik messze tőle. Teleki Sándor pedig sokkalta több nagy emberrel került kapcsolatba, mint Degré. Emez inkább a könnyed Telekihez áll közel, mint az értekező Pulszkyhoz, van benne valami Jókai életrajzi csevegéseinek élénkségéből, annak bája és lírája nélkül. Élményszerű, gyors sodrású könyv, néha szeszélyesen ugráló filmkockák sorával vezet végig a Lovassy-pertől kezdve, a reformkoron, a forradalom hónapjain, majd Bachék hét keserves esztendején 1857-ig. Költőket, színésznőket, politikusokat, hadvezéreket, ostoba osztrák korifeusokat mutat be, s nagy csomó kitűnően jellemző, közkinccsé vált anekdotát őriz meg a múltból. Van magasztaló szava Széchenyire, Deákra, Görgeytől sem idegenkedik egészen, a politikusok közül mégis Kossuthhoz ragaszkodik a legjobban, meg is védi Kemény és Beksics támadásai ellen. Valóban kár, hogy kiadói lappáliák miatt a megsértődött öregúr tűzbe dobta emlékiratainak folytatását. Degrén kívül többen is akadtak a kor termékeny írói közül, akiknek csak az emlékiratai állták ki az idők próbáját: ilyen Pálffy Albert és Vadnay Károly is.