A várpalotai Krúdy Gyula Városi Könyvtár 1991-ben kezdeményezte “Így írunk mi” irodalmi pályázatával a diákok vers-, próza- és drámaíró kedvének-készségének megmérettetését, immár Veszprém megyén messze túlnyúlóan.

A korábbi évek pályázatain feltűnt legígéretesebb tollforgatók műveiből 1996-ban megjelent Tizenhatodik születésnapomon című antológia előszavában is fölemlegettem: ez a nemes vállalkozás azt bizonyítja, hogy az akkor és most felnövekvő nemzedékről csak nagyon óvatosan, közhelyekkel telítetten lehet úgy vélekedni, mintha a számítógépen, az interneten kívül már semmi más nem érdekelné részeseit.

Ez a tavalyelőtti és tavalyi, örvendetesen gazdag pályázati anyagból szerkesztett válogatás még inkább arról győzheti meg azokat, akik a kezükbe veszik és lapozgatják, hogy az általunk sokat kárhoztatott, utánunk következők sorában jócskán akad olyan, aki sikeresen dacol huszadik századunk milliónyi álságával, az egyéniséget eltipró, az embert személyteleníteni, hontalanítani kívánó folyamataival.

Balla István találóan, magát és másokat keresően ítélkezik A jóság dalai című versében a következőképpen:

Vörösben izzik XX. századunk,
ívtelen ajkunk lezárja a pénz.
S ha netán a szűzi hóval egybeolvadunk,
gyermek-lelkünk csákánnyal verjük szét.

Akár abszurd, akár szürrealisztikus, netán ösztönösen posztmodern szövegszerkezetben, képzetekben nyilvánul meg a harminchárom szövegíró és a hét illusztrátor világfelfogása, mind-mind arról tanúskodik, hogy eszmélkedésüket hiába próbálja megkísérteni az embert robottá süllyeszteni akaró globalizáció, ők a maguk szuverén módján, s többnyire nagyon egyéni nyelvi leleménnyel élve értelmezik azt a technikai sivatagot, ahol már-már csak törpe kis oázisnak tűnhet az ilyenfajta létmegnyilvánulás.

Tizennégytől húszéves korig terjedően a kifejezőerő, a szimbólumok és metaforák használata, mélysége, meggyőző ereje az egyes szerzők szerint természetesen különböző, de annyiban feltétlenül rokon értelmű, azonosítható, hogy álmaik, vágyaik, indulataik, lét- és valóságértelmezésük cáfolja mindazt a klisét, sablont, amit a “beérkezettek” róluk kialakítottak, terjesztenek.

Szövegszövésük, képzettársításuk helyenként és időnként még féktelenül burjánzó, zabolátlan, ám éppen ettől elbűvölően vakmerő, az álakadémikus kötöttségeket felrúgó. Ha csak két kiragadott szövegtöredéket idézek: “a Nádas beleegyezően bólintott” és “preparált zongora lettem”, máris észlelhető, hogy ennek a nemzedéknek az érzékeny, önmagát kifejezni képes rétege kíméletlenül bánik a nyelvvel, s sokkal őszintébben, mint ahogy az a reklámokból, a hírekből, a köznapok összes kommunikációs fertályáról rájuk ontatik.

Némi irigykedéssel olvastam újra a kötetben megszólaló diákírók, diákköltők alkotásait, hiszen a korral együtt a nyelvi görcsök gyakorta szaporodnak, a tudat alatti tartományok egyre rejtettebbekké válnak, hogy aztán szinte teljesen kihunyjanak az elmúlás kérlelhetetlen visszfényében. Az antológia fiatal szerzői önmaguk energiájának fényét még úgy tudják olvasójukra vetíteni, hogy bármely görbületük esetlenségét el lehet nézni, s ha képzelőerejüket nem szegényíti el további életútjuk, közülük néhányan kénytelenek lesznek rátérni a hivatásosnak nevezett alkotói lét irgalmatlanul rögös útjára. Ott aztán, ahogy Stark Emil vallja A magány szonettje című versében: “Sziszegve szólít szellemhazám”.

Légyen kegyes a sors, az alkotói lét mindazon szerzőhöz további életútja során, aki ebben a várpalotai könyvtár jóvoltából megjelentetett gyűjteményben szerepelhet.

(1999)

Széki Patka László