Emil
Rebeka
Emil
Rebeka
Emil
Rebeka
Emil

Rebeka

(letörten) Telefonált...
És?
Eljön.
Mikor?
Nemsokára itt lesz.
Egyedül?
Mint mindig... (Szünet)
Azt mondta, ne készüljünk semmivel.
(csendesen) Persze. (Hosszú szünet)

Emil

Rebeka
Emil

(ingerülten) Most miért nézel így rám?
Évek óta ezt csinálja, nem?
Légy türelemmel vele.
Rég elmúltak azok az idők.

Rebeka
Emil
Rebeka
Emil
Rebeka
Emil

Rebeka
Emil





Rebeka

Emil
Rebeka
Emil

Rebeka
Emil
Rebeka

Csak te tehetsz róla, hiszen sosem láttál benne semmit.
Igazam volt.
Mégis, mikor idejön, szinte megpukkadsz az örömtől.
A gyufásdobozok miatt.
Félix gyufásdobozai miatt.
(ismét ingerülten) Igen, Félix gyufásdobozai miatt.
Na és?
Ha ő nem lenne...
Nem érdekel. Úgy érzem, egyre nehezebb elviselni. Hacsak rágondolok, nyugtalan leszek. Mint egy állat, aki valami kiismerhetetlent sejt. (Szünet. Sóhajt)
A szemében állandóan sziklákat látok, kétfejű, ágaskodó sziklákat. Egy hatalmas sivatagban. (Szünet) Elborzaszt.
(nyugtatva) No, azért nem egy szörnyeteg, hiszen közülünk való.
Sokszor hittem én is, de naponta csalódnom kell.
Talán már szégyelled?
Magam sem tudom. (Szünet) Mostanában képtelen vagyok másra gondolni.
Mi álmodtuk meg őt, emlékszel?
Hagyjuk ezt, Rebeka!
Mennyire boldog voltam akkor. Hogy is mondtad? “Szükségünk van az átváltozásra, kedves...”

Emil
Félix
Emil
Félix





Emil
Félix
Emil
Rebeka
Emil
Rebeka

Emil
Rebeka
Emil



Félix
Emil
Félix
Emil
Félix


Emil
Félix
Emil

Félix
Emil

Félix
Emil
Félix





Emil
Félix

Üdvözöllek hát... (nevet) Félix!
Részemről a szerencse!
Szóval, két éve bujkáltok előlem.
Nos, az az igazság, hogy már szerettem volna előbb megismerkedni veled. De... hogy is mondjam?
Előtte látni akartalak. (Szünet) A gondolataidat, a benned motoszkáló érzelmeket, a feszültséget a szemedben, az agyadban. Vagyis teljesen feltérképeztelek, és elfogadtalak.
Akárcsak a feleségemet...
Azért vele más a helyzet.
Hogyan?
Nézd, Emil. Én nem vagyok olyan, mint te.
Mint én?
Neked van fantáziád, sokkal többet látsz, és sokkal többet tudsz.
Ezt nem értem, hiszen te is látod őt.
Félixet igen, de az értelmét nem.
(felnevet) Épp erről van szó, kedves! Én nem látok semmi értelmet az egészben. Nevetséges, hogy egyszer csak megjelenik egy beszélő valaki, akiről még el sem hiszem, hogy létezik, és azt állítja, szüksége van rám.
Úgy bizony.
Kérlek, áruld el végre, hogy miért vagy itt!
Egyszerűen csak megtetszettek a váraid.
(zavarba jön) Ööö... (köhécsel) a váraim?
Igen, a gyufásdobozváraid. És persze az a csodálatos gyufaszálakból épített torony, amit még senkinek sem mutattál meg.
Hihetetlen!
Szerintem igazi mester vagy!
Hiszen azok nem valók semmire. Egyáltalán nem jelentenek semmit. Csupán hobbi az egész, időtöltés.
Igazán? Mégis mindig beszélsz hozzájuk.
Pszt! (Csendesebben) Ne hangoztasd, ha Rebeka megtudja...
Ne aggódj, már mindent tud.
(ijedten) Micsoda?
Igen, mindent tud. Hosszú-hosszú órákat szoktunk eltölteni, és gyakran rólad beszélünk. (Szünet)
Neki jólesik, az én kíváncsiságomat pedig kielégíti.
Nagyon jó érzés látni az arcán a boldogságot, a szerelmet, s közben egyre többet tudok meg a szokásaidról.
Szóval, mindkettőnket kihasználsz, óriási!
Eszem ágában sincs kihasználni titeket. Szeretlek benneteket, és csak miattatok jöttem. Jobban mondva miattad, Emil. (Hosszú szünet)

Emil



Félix
Emil
Félix
Emil

Félix
Emil


Félix

Rebeka


Emil



Félix

Emil
Félix
Emil

Félix


Emil




Félix

(barátkozóan) Rendben. Tehát tetszenek a váraim. Ennek igazán örülök. Talán te is azzal vigasztalod magad naphosszat, hogy dobozokat állítasz az élükre vagy a lapjukra, és várakat építesz belőlük?
Sajnos nem.
Miért?
Azt hiszem, erre születni kell.
Ne nevettess, bárki fel tud építeni egy gyufásdoboz- várat.
Tévedsz.
Mindegy. Nem firtatom az okát, mert megint előállnál valami őrültséggel az én tehetségemet... (nevet) tehetségemet illetően. Ugyan már!
Megnyugodtam. Nehéz lett volna megmagyarázni neked. (Szünet)
Tudod, Félix, örülök, hogy tiltásom ellenére is megmutattad magad. Nagyszerű dolog, hogy közöttünk vagy.
Hagyjuk ezt, én még mindig nem éreztem át ennek a nagyszerűségét. (Szünet) Pedig szeretném, komolyan mondom. (Szünet) Mindenesetre kíváncsi lennék, hogy mik a terveid nálunk.
Szeretnék maradni még pár napig, aztán továbbállok, de minden évben meglátogatlak titeket.
Igazán?
Tanulni szeretnék tőletek.
Ugyan mit? Az álmodozást, a kínlódást másokkal, a tenger gyűlöletét?
Jaj, hagyd már ezt az önsajnálatot! Az a te nagy hibád, hogy adottságaid ellenére képtelen vagy megnyugtatni önmagad.
(ingerülten) Hogyan is nyugodhatnék meg? Ha pár napot eltöltesz velünk, majd rájössz, hogy valami hiányzik belőled, észreveszed, hogy egyfolytában csak azt az átkozott vizet bámulod, gondolatok és érzelmek nélkül... Rossz így, hidd el borzalmas!
Biztos igazad van, bár egy tengert igazán nem nagy dolog betemetni.

Félix

Emil






















Félix

Emil
Rebeka

Emil





Félix

Leginkább arra lennék kíváncsi, hogyan is építesz fel egy várat pici skatulyákból?
Hogyan? Hát nézd, ez nagyon egyszerű. Amikor egy ilyen magamfajta ember hazatér valahonnan, egyetlen vágya van: elaludni. Még enni és inni sem olyan fontos, mint megérezni a párna és a paplan illatát. Fenséges érzés keríti hatalmába. Néha önkéntelenül is eszébe jut egy múltkori kedves álom, amely ismeretlen okból megszakadt, és megpróbálja folytatni. Ennek aztán az az eredménye, hogy mégsem tud elaludni. Forgolódik, dühöng, szidja az autókat, a várost, az embereket, a társait, a barátait, majd felkel, iszik egy pohár vizet, gondolkodik. Néhány óra múlva elálmosodik. Aztán az asztal mellett, ülő helyében elbóbiskol, s reggel arra ébred, hogy a hideg padlón fekszik összekuporodva, nyála az arcára száradva, és rájön, hogy nem álmodott semmit, vagy pedig már nem emlékszik rá. (Szünet, sóhajt) És itt kezdődik, amikor fogja magát, mérgében bevonul az üres szobába, ahol egy kupacra hányva hevernek a gyufaskatulyák. (Szünet) Megfog egyet, oldalára állítja, aztán még egyet, odahelyezi az előző mellé, és így tovább, ahogy kedve tartja. Végül megszólal az ébresztőóra, s kénytelen feleszmélni: nem is érdekli az egész... (Szünet) Aztán ez majdnem mindennap lejátszódik...
Önmagát ismételve, akárcsak a napok, a hetek, a hó- napok?
Pontosan.
(tűnődve) Akárcsak egy új gyufásdoboz elhelyezése egy másik tetején.
Sokszor persze szórakoztat, sőt igazán kellemes, de egyszer csak óracsörgés és reggel... Aztán hirtelen be- lém nyilall valami ostoba félsz, s lerombolom, szétrugdosom azt a dobozból tákolt őrültséget, pedig nagyon-nagyon tetszik, és jólesik bámulni. Ugye nem kell magyaráznom, milyen érzés ez?
Persze, értem...

Emil

Rebeka
Emil

Persze, csak ezt tudta hajtogatni, persze, meg azt, hogy értem. (Szünet) És mi? Mi nem értettünk semmit...
(hangja szintén visszhangzik) Nyugodj meg, kérlek!
Hagyjál, ne nyugtass! Hallod, ne nyugtass!

Emil
Rebeka
Emil
Rebeka
Emil
Rebeka

Emil
Rebeka
Emil

(lelkesen) Telefonált!
Micsoda?
Telefonált! Érted? Telefonált!
De ki? Ki telefonált?
Hát Félix! Emlékszel?
(keresi a szavakat, és inkább csak nyöszörög)
Az nem lehet...
Dehogynem! Óriási! (megcsókolja Rebekát)
(még mindig nyöszörögve) És... hogy... hogy van?
Azt mondta, minden rendben, s csak úgy mellékesen megjegyezte, hogy ne készüljünk semmivel.

Emil


Rebeka
Emil


Rebeka

Emil

Rebeka
Emil
Rebeka

Emil
Rebeka

Emil
Rebeka

(tűnődve) Aztán még mondott valamit, de már nem emlékszem rá. (Felkiált) Kedves! Ez hihetetlen! Ismét itt lesz. Hát komolyan beszélt. Sosem hittem neki.
Sosem hiszel neki.
Jaj, ne kezdjük elölről. Most nem én vagyok a fontos.
A lényeg, hogy újra velünk lesz. (Szünet)
És mesélni fog... mint tavaly.
Úgy beszélsz róla, mintha már olyan jól ismernéd, pedig...
(kelletlenül) Jó, jó, fejezd be, ne vedd el a kedvemet, inkább készíts valami finomat!
Minek? Hiszen úgysem eszik semmit.
De én éhes vagyok...
Mi történt veled? Mióta elment, alig ettél valamit, most meg hirtelen éhes lettél?
Rebeka! Elég!
(nevet) Jól van, csak ugratlak. (Szünet) Újra itt lesz...
Hát csak jöjjön.
Tudod, csodálkozom rajtad.
Ugyan miért?

Emil
Rebeka
Emil

Rebeka
Emil
Rebeka
Emil
Rebeka

Emil
Rebeka

Emil


Rebeka

Emil

Rebeka
Emil

Rebeka
Emil

Rebeka

Mintha téged nem is érdekelne az egész.
(valamivel távolabbról) Bolond! (Hosszú szünet)
(magában mormogva) Vajon tényleg megteszi, amit ígért?
Mit motyogsz? Már megint mérgelődsz?
Nem, nem dehogy. Most nincs is kedvem mérgelődni.
Hát akkor?
Épp csak azon tűnődöm, hogy betartja-e az ígéretét.
(nevetni kezd) Jaj, Emil! Ezt szeretem benned, ezt a gyermeteg vágyakozást a gyufaskatulyáid után.
Honnan veszed, hogy a dobozok járnak a fejemben?
Mi más. Félix, egyenlő gyufásdoboz. Vagy talán tévedek?
Ami azt illeti, van benne valami, de most egészen más izgat. (Szünet) Olyasmi, amiről még magam sem tudom, hogy mi, és hogy miért is izgat annyira.
(lépteinek zaja, hangja már közelebbről hallatszik) Mégis, beszélj róla!
Az az igazság, hogy semmi kedvem hozzá, hiszen még...
Nem baj, gyerünk, ki vele!
(színészkedve) Óh, asszonyi népség, miért vagy ily kegyetlen?
Hagyd már ezt a közönséges siránkozást.
Rendben. Ez egyszer engedek. Szóval, ismét egy álom zavar, egy titokzatos és megemészthetetlen álom.
Gyerünk! Mesélj!

Emil

(tűnődve) Magamat látom, még fiatalon, mikor Félix először jött el hozzánk. Egy hatalmas mezőn vagyok, talán pusztában...

Pásztor


Emil
Pásztor

Emil
Pásztor
Emil
Pásztor
Emil

Pásztor
Emil
Pásztor
Emil

Pásztor


Emil
Pásztor
Emil
Pásztor
Emil
Pásztor
Emil

(ércesen, kis tájszólással) Vagyis mostanában azon vagy, hogy mindenáron felébreszd a magot. (Szünet) Odabent.
Miféle magról beszélsz?
Hát arról, ami naponta érezteti veled a hasonlóságot közted és egy másik között.
(elgondolkodva) Igen, azt hiszem, igen.
Nagyszerű!
Mi ebben a nagyszerű?
Hát az, hogy van mihez ragaszkodnod.
Nincs rá okom, hogy ragaszkodjam a messzeség egy utánzott figurájához.
Sosem tudhatod. (Hosszú szünet)
Te viszont pásztor létedre igencsak felelőtlen vagy.
Ugyan miért?
Észre sem vetted, hogy már régóta elhagytuk a juhaidat.
Nem érdekelnek a juhaim, évek óta rájuk sem nézek. Egyébként éjszaka majd utolérnek. Aztán együtt el- alszunk.
(döbbenten) Látod, ez nagyon furcsa...
(nevet) (Hosszú szünet a korábbi zajokkal)
Várj csak! (Megállnak)
Mi baj?
Hallod ezt?
Nem. Mit kellene hallanom?
Csak hallgasd egy kicsit!

Pásztor
Emil
Pásztor
Emil
Pásztor
Félix
Pásztor

(rövid szünet után) Áá! Igen! (Szünet) Mi lehet ez?
Te sem tudod?
Sajnos nem.
Úgy érzem, mintha egyre erősödne.
Valóban? Egy kissé süket vagyok.
Igen, határozottan erősödik.
Talán valahol vihar készülődik.

Emil
Pásztor

Meglehet.
Ne is törődjünk vele. Gyere, menjünk! (Morog)
Sosem lesz már éjszaka! (Hosszú szünet)

Emil
Pásztor

Emil

Pásztor
Emil
Pásztor


Emil
Pásztor
Emil


Pásztor

(hirtelen) Nézd csak délen azt a vonalat!
Ó, igen. Igen, egy végtelen fekete vonal. Talán délibáb... Vagy tudom is én mi.
Mintha valaki megpróbálna egy vékony takarót húzni a dombokra és a pusztára.
(nevet) Ugyan, elég meleg van itt anélkül is.
Ne viccelődj!
Igazán nem értem, mi van veled. Ilyen minden nap megtörténik errefelé, és soha nem kérdezi senki, hogy vajon mi lehet az.
Úgy látszik, hozzászoktatok a furcsaságokhoz.
Furcsaságokhoz? Van valami, ami nem furcsa?
Igaz, igaz, még azt sem tudom, hogy kerültem ide, és hogy egyáltalán hol is vagyok, de valójában nem is érdekel.
(nevet) Na tessék!

Emil
Pásztor
Emil
Pásztor
Emil





Pásztor

Emil

Pásztor
Emil
Pásztor
Emil
Pásztor
Emil
Pásztor
Emil
Pásztor

Te pásztor!
Igen?
Voltál már boldog valaha is?
Mit értesz azon, hogy “boldogság”?
Hogy is mondjam. Amikor az ember megtalálja önmagát, de nem úgy, mintha tükörben nézné a képmását, hanem egyszerűen megleli szűkre szabott énjét. Úgy, ahogy a gyufásdoboznak van egy tokja és egy fiókja.
A gyufásdobozok. Nos...
(megszakítva) Már nem is egy végtelen fekete vonal, hanem valami vastag sötét fal!
Látom, látom. (Szünet) Közeledik.
Még most sem tudod, mi ez?
Sajnálom...
Kezdek félni tőle.
(meglepve) Ezt nem mondod komolyan...
Talán nem.
Már megijedtem, hogy magamra maradok ezzel a...
Mivel?
Mit tudom én.
Azt javaslom, álljunk meg és várjuk meg, mi lesz belőle.
Rendben. De aztán... (nevet) nehogy elfuss!

Emil
Pásztor
Emil
Pásztor

Emil

Pásztor

Pásztor létedre elég sokat komolytalankodsz!
Látom, nemigen tetszik neked a pásztorkodásom.
Bevallom, nem ilyennek képzeltem egy felügyelőt.
Nem baj. Te még sok mindent nem tudsz elképzelni, habár tehetséges vagy.
Már megint. Akárcsak Félix, aki azt mondta nekem, hogy a skatulyavár-építésre születni kell...
Miért, talán nem?

Pásztor
Emil

Pásztor

Emil
Pásztor
Emil
Pásztor

Emil
Pásztor

Na, és most mire emlékeztet?
(elképedve) Egy elnyújtott tűzhányóra, mely robbanni készül, s előtte füstöl, porzik, dübörög.
Gratulálok! Én is éppen erre gondoltam. (Szünet)
Kitűnően vetted az első akadályt.
Miféle akadályt?
Nem érdekes.
Ne titkolózz!
Egyszerűen csak észrevetted a különbségekben a hasonlóságot, ami tulajdonképpen nem is nagy dolog.
Azt hiszem, értem.
A fenéket érted. Én sem érteném.

Pásztor
Emil
Pásztor
Emil

Pásztor
Emil

Nézd, most már egész pofás kis vulkán lett belőle.
Nincs ott vulkán, inkább hatalmas szélvihar!
Remek!
(nevet) Csak képzelődöm. Ez nem szélvihar, csak jó érzés azt hinni, hogy az. Erő van benne, óriási energia.
Döntsd el végre, mit látsz!
(elérzékenyülve) Csodálatos...

Emil





Rebeka
Emil

Rebeka
Emil

... és abban a nagy vágtában, abban a féktelen kavarodásban Félix hangját hallottam, s mintha láttam volna az arcát is. (Szünet, gondolkodik) Igen... láttam és hallottam... azt mondta, hogy eljön, hogy mindig el fog jönni, és megajándékoz a gyufaskatulyákkal, és cserébe... cserébe taníthatom neki az álmodozást.
Tényleg. Még nem is mondtad. Milyen tanítvány Félix?
(tűnődve) Rossz, azt hiszem rossz. Túlságosan közénk való.
Közénk való? Ezt komolyan gondolod?
Nehéz erre válaszolni...

Emil

Rebeka


Emil
Rebeka
Emil
Rebeka

(tűnődve) Nem jött el... Az volt az első, hogy nem jött el... a szemét!
(feldúltan) Elég, nem tűröm tovább, hogy így beszélj róla! Gyűlölöd őt tiszta szívedből, pedig én azt hittem... (sírni kezd)
(felnevet) Hát ez óriási! Még siratod?!
(sírva) Nem... nem őt siratom, őt sosem siratnám.
Akkor meg mi a baj? (Hosszú szünet)
Nem érdekes... igazán nem fontos...

Félix
Emil
Félix
Emil

Félix

Emil
Félix
Emil
Félix





Emil
Félix
Emil

Félix
Emil
Félix
Emil
Félix

Emil
Félix




Emil
Félix



Emil
Félix

Emil
Félix


Emil

Félix
Emil
Félix

Emil
Félix
Emil
Félix
Emil

Rebeka
Emil
Félix








Emil
Félix
Emil
Félix
Emil
Félix
Emil
Félix
Emil

Félix
Emil
Félix
Emil
Félix


Emil

Félix

Rebeka
Félix
Emil
Félix

Ismertem egy pásztort.
Egy pásztort?
Igen.
Hogy jön ez most ide? A gyufaskatulyavárakról volt szó, nem?
No igen, de ez a pásztor elég furcsa ember volt. Szeretnék mesélni róla.
Jó, jó, de akkor sem értem.
Persze, hiszen még nem mondtam semmit.
(köhint) Elnézést.
Tehát a pásztor furcsa és különleges ember volt.
(Szünet) Az első, ami leginkább felhívta rá a figyelmemet, a hiány. Soha nem láttam körülötte állatokat. Egy juhot, egy kutyát, de még egy bogarat sem. Mintha burok vette volna körül, de vallotta, hogy ő pásztor, s ettől szinte sugárzott.
Valóban pásztor volt, és nem csak egy holdkóros?
Ugyan, Emil! Miért lett volna az?
Gondolom, ez a hiány... meg hát lehet, hogy hazudott, és...
Hazudott? Nem hiszem. Elég jól ismertem.
Akkor biztos úgy van.
Hm.
No, de mi történt ezzel az emberrel?
Mielőtt folytatnám, le kell szögeznem, hogy ő tényleg ember volt.
Jó, de ez miért fontos?
Hagyjuk, most még túl korai lenne erről beszélni, inkább folytatom. Szóval, ez a burok örökre megmaradt bennem. Egy napon, persze nem tudom mikor, s hogy egyáltalán egy nap volt-e az, hatalmas pusztaságban sétálgattunk.
Utálom a pusztaságot.
Sétánk nyugodtan és fenségesen telt. Egymásról beszélgettünk. Ő furcsállta, hogy nehezen értünk szót, s néha a hangom sem érte el a fülét, én pedig csodáltam a szemeit.
A szemeit?
Igen... a szemeit. Mást látott velük a dolgokban, mint amik a dolgok valójában. Akárcsak te.
Akárcsak én?
Fantáziátlan tőled, hogy ismétled a szavaimat. Különben már említettem, hogy nagyra becsülöm a tehetségedet?
Miféle tehetségemet? Mondtam már, hogy egy várat bárki fel tud építeni.
Persze, barátom, persze...
Mindegy. És mi történt azután?
Halk dübörgést hallottunk, ami egyre erősödött. Félelmetes volt, és egyikünk sem tudta, mi lehet az.
Azt hittem, te mindent tudsz.
Ne tréfálj, ezt biztosan nem gondoltad komolyan.
(nevetni kezd)
Mi olyan mulatságos?
Mi más, mint a hihetetlen történeteid. Talán valami pusztai csorda fagyasztotta belétek a vért?
Emil! Kértelek rá, hogy fogd vissza magad.
Jó, jó Rebeka, máris abbahagyom.
Tulajdonképpen tényleg egy csorda volt az, egy felbőszült, ismeretlen csorda. Soha nem láttam olyan állatokat, mint azok. Gyorsan jöttek, vadul, feltartóztathatatlanul. (Szünet) A pásztor először hozzám hasonlóan meglepődött, majd nevetni kezdett. Mindvégig figyeltem, bár vigyáznom kellett, nehogy letiporjon az állattömeg. Ám ahogy néztem, egyszer csak halványodni kezdett az alakja, és hirtelen, mint valami porszemcse, eltűnt a messzeségben.
Fantasztikus! Mint a mesékben, mint a mesékben!
Ez nem mese volt.
Talán valóság?
Te jobban tudod, mi a valóság és mi a mese.
Lehet. (Szünet) És? Többé nem is láttad?
Nem tudom. Nem biztos.
Jó, de miért mondtad el ezt?
Csak... csak azért, hogy áruld el nekem, ki ő!?
(meglepetten) Igazán szívesen elárulnám, de életemben nem találkoztam ezzel a pásztorral.
Akkor hát nem csalódtam.
Ezt hogy érted?
Még nem igazán sejted, miért is vagyok itt.
Látod, ezt eltaláltad.
Nem is baj. Sok időd van még. Lehet, hogy létezik majd pillanat, mikor már én sem kellek ahhoz, hogy megismerd a pásztort, de most még bizonytalan vagy.
Esküszöm nem értem, mit beszélsz itt össze-vissza. Különben is én kértelek rá, hogy taníts, vagy te?
Persze hogy én, de egy tanítványnak is vannak emlékei... (Szünet) Nos, nekem mennem kell.
Ilyen korán? Hiszen csak a múlt héten érkeztél!
Nincs ez korán, épp ideje van.
Hé, maradj még!
Sajnos nem tehetem, várnak rám, de nemsokára újra együtt leszünk, és hozok neked gyufásdobozokat.

Emil


Rebeka

Emil
Rebeka
Emil

Rebeka
Emil
Rebeka

Emil
Rebeka

Emil
Rebeka

(dünnyög) Ő és az ígéretei, meg a felületes szövege. Miért is engedtem meg magamnak, hogy higgyek benne?
Hallom, ez a nagy ember panaszdala. Az álmodozó letette a fegyvert, mi?
Igen, és soha többé fel nem veszem.
(gúnyosan) Ilyen könnyen feladni!
Tudom, ezzel a szurkálódással csak elégtételt kérsz azért, mert megbántottalak.
Ilyen kicsinyes lennék a szemedben?
Nem, nem, talán csak túl sokat fecsegek.
Látod, ez igaz. Lehet, hogy Félixet is a fecsegésed riasztotta meg.
Ugyan, mi köze ennek Félixhez?
Azt végre belátta, hogy mégsem vagy olyan, mint amilyennek elképzelt.
Hogyhogy? Milyen?
Olyan... (gondolkodik) hogy is mondjam... olyan...

Emil
Rebeka

(egyhangúan) Hát megjött.
Igen, úgy látszik.

Postás
Rebeka
Postás
Emil
Postás
Emil
Rebeka
Postás

Kezeit csókolom! Expressz levél!
(kissé zavartan) Igazán? És ki a feladó?
Sajnos ismeretlen.
(valamivel távolabbról) Micsoda? Ismeretlen?
Úgy van. (Kiált) Jó napot, uram!
Üdvözlöm!
Köszönjük, mennyivel tartozunk?
Nem tesz semmit asszonyom. Kezét csókolom. Viszontlátásra!

Rebeka
Emil
Rebeka
Emil

(hosszú szünet után) Felolvassam?
Olvasd.
Ő az?
Mit tudom én! Olvasd már!

Rebeka



















Emil
Rebeka
Emil

Rebeka
Emil







Rebeka

(remegő hangon) Üdv, Emil! (Szünet) Most is nevetek. Vége, érted. Vége... Úgy... úgy érzem, a juhaim megtaláltak... és én is megleltem az éjszakát. Mindent látok. Igen színes sötétség ez, kedves barátom... nincsen csillag, csak a szemem golyói, melyek fényesebbek az üstökösnél... az üstökösnél is. (Szünet) Látom a vonalat, a falat, látom a fényes vulkánodat... látom... látom a gyufásdobozokat is magasan a tengerpart felett. Igen, igen, ez a nagyszerű! Azt hiszed, Félix az oka mindennek, pedig a tenger mindvégig ott dühöng az ablakod előtt, mint egy ostoba csorda, s Félix sosem tudott meggyőzni arról, hogy a tenger nem számít. Mindez igaz, véglegesen igaz. És nincs más hátra, mint búcsút inteni önmagunknak. Nem, ne hidd, hogy gonoszság csak így kilépni, elbújni előletek. Az egésznek van valami bája, amit csak a kisgyermekek ismernek, miközben a szobájuk közepén játszanak és álmodnak. Ugye érzed, hogy mennyire boldog ez a búcsú?
Szívélyes üdvözlettel: a pásztor.
(rövid szünet után) A pásztor. A pásztor. (Kiabál)
Nyugodj meg!
Nem, képtelen vagyok... képtelen vagyok megnyugodni!
De, de, kérlek!
(keserűen) Ó, kedves! Mi történik itt? (Sírni kezd)
Mi?! Ki az az átkozott Félix, és ki vagyok én? Rebeka... (sír) kedves, ki vagyok én? (Szünet) Mindvégig láttam, és mindvégig itt volt. Éreztem, ahogy elborítja az értelmet a fejemben, ahogy mássá válik minden, ahogy megmozdulnak a gyufavárak. (Szünet, sír)
Kedves, mi ez... mi ez?
Nevetséges vagy, Emil! No, meg túlságosan fáradt is. Jobb lesz, ha alszol egyet, és üdvözlöd a barátaidat odaát.

Munkás
Rebeka
Munkás
Rebeka
Munkás

Elnézést a zavarásért! Tempő urat keresem.
Tempőné. Mit óhajt?
A kedves férje itthon van? Az építési vállalattól jöttem.
Sajnálom, most nem tud idejönni. Üzen neki valamit?
(zavarba jön) Csak... csak annyit, hogy képtelenség ásóval és lapáttal betemetni egy tengert, nem lehet! A főnököm üzeni, ha Tempő úrnak nem tetszik a víz, költözzék egy sivatagba! Meg... amúgy is! Elnézést! Minden jót!

Rebeka

(csendesen) Emil! Te drága... (hosszabb szünet)
Te drága boldogtalan! Hát mindvégig hittél benne!