A tenger fenekén

Vasvázra háló feszül sodrott kötélből. Négy oldalán és tetején keresztfonással zárják el a menekülés útját. A villanyfény végigpásztáz a folyosón, mint egy részeg légy, és megmutatja, hogy megint nem takarítottak rendesen. Aztán rávetül a földön fekvő emberre.

Kaposi még délután esett el, és szinte azonnal elaludt. Pedig nem dologtalan, léha, sőt neki az a feladata, hogy aludjon. Hozzá kell szoknia végre, hogy a dolgok befejeződnek, egyre örvénylenek lefelé egyenletesen gyorsuló sebességgel, mint a földbe pumpált lépések hangja, amit Kaposi most egészen tisztán hall, fülét a kőkockákra szorítva. Nagyon-nagyon figyel. Feje lágyan simul a padlóra. A föld apró teremtményeinek ez a lakhelye: kenyérdarabkák, foltok, mindenféle hulladék, korom a kifugázatlan mettlachilapok hézagaiban. A padló bűnös a gonosz hangok felnagyításában, és újra meg újra bőrkeményedéseim kifakasztásában.

Tenyerén hord minket a napról-napra megújuló rettegés, hogy hiába jövünk. Egyszerre idegen elem tévedhet bizonytalanságunkba, és én irtózom a pillanattól, amikor a kétely eltűnik, és a bizonytalanság hiánya maga lesz a biztos tudat. Ettől félek igazán, nem a pillanatnyi fájdalomtól. Az épületről leválasztott folyosó világos, hogy jótékony érzések illúziójába merülhessenek az itt lakók. Mégis szellemvasút bábjainak tűnnek a folyosón cikázó vászonköpenyes emberek. Reménytelen arccal figyeljük, amint a megszokás lassan elindítja a játékot, és a vasárnap felgöngyöli – program szerint – az egész izgatott hetet. Szemünk előtt játszódik le, ahogy meleg délután rövid városligeti sétát tesz egy házaspár, és bliccelő suhanc száguld újabb menetet a szellemvasúton.

Reggel nyolckor ébredeznek az emberek. Kaját hozok, kiabál az ápoló, mire előmászik nyolc-tíz bolond, bőrét csontozatán egyensúlyozva. Adjál egy cigit, reménykedik egy tolókocsiból pislogó – rugalmatlan ficam a teste. A cigit is csak lenyelni tudná, mert szájába nem veheti, nem tudja forgatni, kifújni oldalt a füstöt. Átkozza sorsát, hogy csak felfelé nézhet, pedig dehogy akarja ő Istent látni, inkább leráncigálná a földre, és megtaposná a szék virsligumijával. Barázdásra járná az Isten mogorva arcát, hadd fussanak össze homlokán a mezsgyék, hogy olyan legyen végül, mint a kötésminta, és feleségének zsíros haján a loknik. Érzelmei gyorsan változnak. Mégis elgondolkodtató, mit tenne itt egy isteni lény? Ápolatlanul, melós izomzattal hoznák be, azaz a mellkasában nem lenne más, csak ringó hús, amitől olyan puha volna, mint a kovásztalan kenyér belülről. Kockás hasfala, széles vállai és rövid lábai rögtön elárulnák, hogy téglát pakolt százszámra, vagy zsákot cipelt percenként tíz lehajlással, és hogy ebben a nehéz munkában kicsit össze is ment, tömzsi és aránytalan lett. Olyan, mint egy cseppkő, de puha, puha belülről. Aztán a cseppkő elkezd repedezni, ekcéma ül a lábra és nehézség a szívtájékra. Az Isten átvirrasztott éjszakái egyre hosszabbra nyúlnak, de nagy tartalékai vannak még az életből! Például a tiltó táblák mellett is elsurranhat anélkül, hogy furdalná a lelkiismeret, nem kell várnia a kínálásra, nem lejmolja a cigarettát, csak kihúzza a dobozból, és a vacsoránál is ő az első. És nem pirulna el soha, a szentségit neki.

Látja, hogy szürcsöli ott az Isten a krumplilevest? Reggel fél kenyeret kap a teához, és beveszi magát ő is a bolondok közé, járkál, figyel, ellenőriz a folyosón. Együtt vár a villamosra Kerek bácsival. Valóban, Kerek Tibor bácsi és az Isten dideregve szorítják a hideg fűtéscsövet a falhoz lapulva, míg el nem húz mellettük a pullmankocsis, macskapofájú ápoló. Megzörren a pléhkondér a kocsi tetején. Az Isten – mindig felvág – szikrákat szór a fémalkatrészek közé, de olyan kedvvel, hogy még sosem sikerült ilyen jól a délelőtti utazás, soha ennyi érdekes részlet nem jött elő a Boráros tér és a Mester utca között. Az utazás végén elhatározzák: másnap átmennek Budára, mert az ám az élmény, himbálózni a Bartók Béla út macskakövén!

Mégiscsak ott az Isten a bolondok minden gondolatában: lám, az előbb majdnem felborult a tolószékkel Macskássy úr, most pedig fülig érő szájjal pingpongozik a húgyszagú társalgóban alkalmi partnerével. Az Isten legnagyobb csodája az alakváltoztatás. Ahogy átmegy szellemből az ágynemű lehúzójába, ablak résnyire nyitójába, papucs visszacsempészőjébe, ajtó nyitva felejtőjébe, a szekrény alatt megbújt kaucsuklabdát kihajtó szélbe.

A látogatók is az Isten maradékát hozzák szatyorba csomagolva pépes ételek és kihűlt tea között. A rokonok mindig megvakulnak itt a dolgok hatósugarának káprázatos erejétől. Iszonyú erőfeszítéseket tesznek, nehogy túl fájdalmas élményeket támasszanak a betegben, ezért viselkedésük olyannyira természetellenessé válik, hogy azok csak nevetnek magukban, és keserűen állapítják meg, hogy a családban senki sem értette meg őket. Egy darab kenyér, hát azt nyugodtan felvehették volna a padlóról, hogy ne keveredjen a hajnali pékség nehéz illata a húgyszaggal.

Egyszer apám nagyon megvert, meséli Karakó, amikor dühömben a földhöz csaptam egy szelet friss kenyeret. Ha őt ütöm meg, biztosan nem mérgeli fel magát ennyire. Benyén van egy rehab intézet. Vagyis diliház, ott lakik Vilbár úr, a barátom, szól közbe Kardos Lajcsi, a professzor. Ennek a Vilbárnak elvitte az apját valami gümőkór, olyan, amiről azt hitték, hogy csak a teheneket támadja meg, pro szekundó az anyjával felborult a kalauz nélküli járaton, útban a városba. Senki sem sérült meg, de Vilbár néninek amputálni kellett a jobb lábát. Vilbár erre fogott egy nagy követ az udvaron, amivel a vedret vagy a búvárszivattyút egyensúlyozzák ki a kútban, feldobta a levegőbe és várt, amíg leesik. A kő még csak fel sem hasította a fejét, inkább belül érezte Vilbár az ütést, először csak a bóbitáján, ahol eltalálta, aztán egyre lejjebb, egészen a lábujja bütykéig. Egy darab fa lett az egész gyerek, még most is fekszik, mint Heine a matrac-sírban. Azelőtt ő volt a legjobb énekes a faluban, kívülről fújta az énekeskönyvet, a dalárdával még külföldön is járt. Sok-sok halottnak énekelt az utolsó útján. Csókolom, lopják a papucsom, itt nem lehet megmaradni. Amit kinn felejt az ember, az rögtön eltűnik. Zokni, papucs, zsebkendő, vécépapír, szappantartó. Mondom a lányoméknak is: inkább ne hozzatok nekem semmit, elviszik hol a betegek, hol az ápolók. De hát mit akarnak az ápolók? Meglophatnak minket. Hetente egyszer feltakarítják ugyan a folyosót, de csak ezzel a mustárgázszerű klórmésszel, amitől büdösebb lesz, mint volt. Hát nem egy Átrium Hájett!

A bolondokházában annak a legrosszabb, aki még tud gondolkozni. Az ilyen mindent meghall és komolyan vesz, nagy reményeket fűz a családjához, sőt elvárásai vannak az emberekkel szemben. Bizonyos szempontból bolondabb álláspont ez, mint az önként vállalt némaság és a falnak fordulás mártíromsága. A pszichiátriai osztály lakói a leggyakrabban azt a szót ismételgetik magukban: ne, de náluk ugyanazon a hangszínen rezdül végig a ne törődjetek velem és a ne hagyjatok magamra ingere, feltétlenül, az agy és a hangszalagok tudattalan összekapcsolódásának eredményeként.

Mit értünk meg a bolondok beszédéből? Számukra a mi közlésünk olyan, mint a rádiólexikon szócikkei. Vagyis pontos forrása azoknak a dolgoknak, amiket ők nem tudnak előhívni beépített könyvtárukból, azaz passzív ismeretként, kicsomagolatlan bútorként pihennek egy poros-romos raktárépületben. A bolondok üres térképpel a kezükben róják a néma város utcáit, tudatuk egy másik kerületbe költözött. Azonban óra van minden ház tetején, és ezek úgy ketyegnek, mint a fémtücskök egy gépesített mezőn. A bolondok mozognak magukban, sóhajtanak, fejüket ingatják, szorongatnak valamit, tarkójukat simogatják, magukkal foglalkoznak. Önző neanderoidok, mi normálisok meg androidok vagyunk.

Van néhány ember, akiről régóta szerettem volna írni. A méla Kaposi, akin fektében a föld hatalmas mennyiségű energiája áramlik át. A tolókocsis bolond és Kerek Tibor bácsi, meg az ő isteni kalandjaik. Kardos Lajcsi professzor és barátja, Vilbár úr, aki most mozdulatlanságában hatalmas útinaplón töri a fejét. Élete történetén gondolkodik. Vagy csupán arról a balga emberről, aki megy a folyosón előre, mint a cápa, és egyre nehezebben vehetni ki elsuhanó testszagát a dohos levegőben. Csalóka áramlások és örvények, fátyolos sztrátuszfelhő, évről-évre elmaradó fehér éjszakák.

(1998) (20 éves)