Ugrás a művek tartalomjegyzékéhez

Ugrás az előző műhöz

Ugrás a következő műhöz

FERENCZI ANNAMÁRIA

Negro, avagy egy csiszolatlan fekete gyémánt
rövid története

Gyönyörű volt. Egyszóval lenyűgöző, ellenállhatatlan, finom és megközelíthetetlen. Egy valódi rejtély. Fekete volt, hatalmas zöld szemekkel, amelyek a pupilla megnagyobbodásának köszönhetően a sötétben kétszer olyan elbűvölőek voltak. Különlegességét azonban mégiscsak a jelleme jelentette. Látszólag könnyen barátkozott, még az először látott idegenekkel is jól kijött, és természetesen számtalan barátot birtokolt. Ezenkívül igazi tréfamester hírében is állt, valósággal szétosztotta magát az emberek között; de furcsa ellentmondásként, a szeme sosem volt vidám. Még önfeledt pillanataiban is, a résnyire nyílt szemhéjak alól sütött a szomorúság. Imádta, ha dédelgették, szeretett lustálkodni, sétálni a kertben, de nem tűrte, ha birtokolni akarták. A húgával élt együtt, akivel semmi közös vonása sem volt, hacsaknem ritka szép szemük. Ám amíg testvére szeme ártatlanul, csodálkozóan volt szép, addig az ő tekintetében a gúny és a számítás keveredett a fájdalommal. Kecses volt és légies, mint egy fekete párduc, a húga azonban kissé kövérkés, szelídbarna teremtményként élte életét. Mindettől függetlenül elválaszthatatlanok voltak. Ha különbözőségük parazsa időnként szikrát vetett köztük, volt, hogy összeverekedtek, azonban még az ilyen kirohanások is csak összetartozásukat egyesítették. Jóformán mindent együtt csináltak. Ketten jártak ebédelni, vacsorázni, kirándulni, napozni, társaságba, fürödni, de külön gyilkolni. A másiktól távol szinte csak ezt az egy dolgot művelték. Méltóság nélkül öltek. Az áldozatok fejét mindig elválasztották testüktől, időnként még néhány végtagjuktól is. Majdnem mindig ugyanúgy, egységes precizitással, és nagyon véresen. Sohasem érték tetten őket. Nyugodt életet éltek, mondhatni lelkiismeret-furdalás nélkül. Ám mint tudjuk, semmi sem tart örökké. Negro egy nap nem ment haza húgához. Eltűnt vagy meghalt; nem tudta senki sem, mi lett vele. Mégis úgy élt tovább mindenki emlékezetében, amint királyi testtartással ül a kertben, és az arcán tükröződik a fenséges nyugalom. Mint egy ébenfa szobor... Negro, az éjfekete kandúr.

(1998) (18 éves)

 

Ugrás a lap tetejére