Esős, sőt kifejezetten borongós december eleji nap volt. Az óvodások fázósan húzódtak közelebb a meghatározhatatlan ízű teát tartalmazó teáskannákhoz. Mohón öntötték a nedűt agyonrágott szélű műanyag poharaikba, a kis Piroskának még a naposkötényére is jutott. A terem ezt a szerencsétlen incidenst leszámítva csendes volt, Julika néni sem téblábolt a gyerekek körül, éppen nikotinéhségét csillapította a folyosón. Ehhez a procedúrához tartozott az is, hogy – merő véletlenségből – napjában háromszor is felrúgta nehéz papucsával a jó öreg szocreál álló hamutartót, amely mindig ugyanolyan nagy csattanással ért földet. A kis óvodások már meg se rezzentek a robajra, ugyanúgy megszokták már, mint az ihatatlan teát vagy kakaót. Julika néni buzgón takarította fel a hamut, és közben a régi szép időkre emlékezett. Látta magát anno húsz évvel ezelőtt, amikor még egy irodaházban főzte a kávét, és ürítette a hamutartókat. Talán még magának sem vallotta volna be, de a nosztalgiázás már teljesen rányomta bélyegét az életére. Füstös irodákról álmodozott, és hatalmas, kiürítésre váró hamutartókról. Különösebben nem volt problémája az óvodásokkal, egyedül csak azok vájtfülűsége és erős kritikai érzéke bántotta. Legjobban furulyázni utált nekik, mivel a gyermekek fantasztikus módon minden hamis hangra felkapták a fejüket, és erősen ránéztek, ami nagy szomorúsággal, és a hivatása iránt érzett keserűséggel töltötte el. Ezekben a kritikus percekben – érthető okokból – nem szívlelte a kisgyermekeket, de aztán a közelgő nyugdíjazására vagy valami más kellemes dologra gondolt, és megnyugodott. Tehát Julika néni a romok eltakarítása után visszatért a terembe, majd miután a kis Piroskát a sarokba állította – gondatlanságból elkövetett teakiöntés miatt –, elégedetten kötni kezdett. Az óvodásokra hatott a büntetés lehetősége, és abbahagyták az asztali vircsaftot, néhány koravén, a saját nevét már leírni tudó gyermek a bepárásodott ablaküvegre kezdett el vékony ujjacskái segítségével különböző kompromittáló szerelmi ügyeket felrajzolgatni. Pár perc múlva az ügyeletes segédóvónő is berobogott. Ma különösen boldognak és elégedettnek látszott. Nem véletlenül, hiszen december hatodika lévén, a központi Mikulást három órára kirendelték az óvodájukba, és szükség volt helyben egy krampuszra. Ez a krampuszdolog táplálta Veronika jókedvét, ugyanis őt választották meg erre a posztra. Ez kifejezetten jó választás volt, ugyanis Veronika nagy “The Cure” rajongóként egészen túlvilágian nézett ki. Haja fekete volt és művészien borzasra tupírozott, arcát fehér púderral kendőzte, szájára pedig vérvörös rúzst kent, valamint természetesen mindig feketében járt, és az énekes Robert Smith után szabadon, a Szabó Robertára való névváltoztatáson töprengett. De mégis minden bogara ellenére ezt a fiatal lányt szerették legjobban az óvodások. Vera-Roberta kedves volt hozzájuk, meghallgatta lelki panaszaikat, esetleges harci sérüléseiket bekötötte, és mindenkinek tudta kívülről a jelét. Ha nagyon jó kedve volt, idézett is néhány Cure dalszöveget, és a furulyán is próbálkozott néhány dallammal, amit Julika néni csak féltékenységgel vegyes irigységgel figyelt. Vera a mai napon is énekelni szeretett volna, de ki tudja, talán a zord időjárás miatt, vagy mert a kis Piroska a sarokban lassan, de módszeresen lefejezte a babákat, nyiladozó értelmükre Vera most nem volt nagy hatással. Egy kisfiú sírva fakadt, és amikor a türelmét végképp elveszített Vera tudtukra adta, hogy mielőtt a Mikulás megjön, még aludniuk kell, már egy egész tucat kisfiú és kislány pityergett versenyt egymással. Normális körülmények között Vera-Roberta megszánta volna a kis apróságokat, de mostani sikertelensége elkeserítette, és érzéketlenül reagált a gyermekek szívszaggató zokogására. Gyorsan és ügyesen előszedegette a kis tábori ágyakat, kinyitogatta, és pokrócokat osztogatott. Az óvodások gyűlölték ezeket az ágyakat, kollektívan lázadtak, azonban hogy, hogy nem, kirohanásaik mindig szívós ellenállásba ütköztek. Julika néni nyugodtan hagyta, hogy Vera végezze el ezt a hálátlan feladatot, már csak azért is, mert nem kedvelte a lányhoz hasonló “deviáns elemeket”, és el sem tudta képzelni, manapság hogy engedhetnek meg ilyen dolgokat. Julika néni az egységet szerette, az egyforma hamutartókon kívül az töltötte volna el a legnagyobb boldogsággal, ha mindenki egyengalambszürke, esetleg fáradtkék Trabanttal jár, parizert eszik, és kevésbé vájt fülű gyermekekkel van megáldva. A szegény gyerekek pizsamáikba bújtak, Vera-Roberta betakarta őket, és sietve elmondott egy mesét, majd telefonált a Mikulásnak, és kérte, hogy legyen pontos. A kis óvodások lassan álomba sírták magukat, Vera pedig kivonulhatott és felújíthatta “pokoli” sminkjét. Julika néni is felkelt a kötésből, és eljátszotta napi második hamutartó-döntögetését. Csend és béke honolt az óvodában egészen három óráig, amikor is fekete áramvonalasított Zastaváján a már kissé emelkedett hangulatban levő Mikulás bele nem hajtott a nyitott kapu melletti kis oldalajtóba. Julika néni korához és alkatához képest egy nyúl fürgeségével termett a tett színhelyén, Vera pedig a megbolydult méhkasra emlékeztető kis ovis csoportot próbálta kordában tartani, na meg a kis Piroskát, aki a délutáni alvást kihasználva és az óvónőket csúnyán becsapva, fogkrémet evett. Vera-Roberta egy pillanatig elgondolkodott azon, hogy az ebéd és a fogkrém nem üti-e egymást, de aztán kiverte fejéből ezt az abszurd gondolatot, és Piroskát a sarokba küldte. Mindeközben Julika néni betámogatta a leginkább Mefisztóra emlékeztető Mikulást a terembe. A megilletődött óvodások szájtátva meredtek az idegenre, majd amikor Julika néni nyájasan bemutatta a jövevényt, még jobban nem értették a dolgot. Vera-Roberta bepördült a terembe egy piros zsákkal, és a pityókás Mikulás segédletével osztogatni kezdte a szaloncukrot és a csoki Mikulásokat. Hogy a “tortúra” még emlékezetesebb maradjon a gyerekek számára, egyenként, névsorban kellett az idegen bácsi elé járulni. Julika nénit boldogság öntötte el, látva, hogy mindenki egyforma Mikulást kap, és egyenlő adag szaloncukrot. A gyermekekkel is gyengéden bánt, s a Mikulás távoztával szépen betakargatta a csokijaikat szorongató óvodásokat, akik ismét álomba sírták magukat, bár most már a boldogságtól, és Julika néni szokatlan gondoskodása miatt pityeregtek. A kis Piroska szervezetében a fogkrém és a sebtében elfogyasztott tejcsokoládé viaskodott egymással, végül mindkettő kiütéssel győzött. Vera-Roberta tartotta a kislány fejét a mosdóban, amíg Julika néni az időközben érkezett mentősöket navigálta, akik a detoxikálóba szállították az enervált Mikulást, és az autómentők elvontatták az immár konzervdobozra emlékeztető fekete Zastavát. Julika néni visszatért kötéséhez, a kis Piroska lefeküdt, és végre elaludt. Vera-Roberta elmosódott sminkjét hozta rendbe, a kis óvodások pedig boldogan szenderegtek a megolvadt csokoládémaradványokon – egyszóval ismét béke és csend telepedett az óvodára.