Egy hajtincsedet rajzoltam éppen,
és halkan játszottam a gondjaimmal.
Ne beszéljünk! Elég lesz szusszanással,
légzéssel tudtul adni: remélek.

Túl hangos volt a némaság a csendben,
csupán a csap csepegett megértően,
hajtincsed mohón kanyargott, kéjesen,
azt gondolva, csókkal lesz minden rendben.

Én tapintatból nem lélegeztem csak,
a csap bután csepegett, utánoztam:
hangosan sivított a szívem: szeretlek!

Lelkedig visszhangzott a bűvös szó,
és dalra szakadt a kinti fán a hó,
azt dúdolta minden bokor: szeretlek!

Nézem a bor buborékát,
ahogy táncol a szememben,
És kozmikus táncba lép át,
amellyel reád emlékszem.

Áramlásos rohanás kísér,
átfutás a kínokon
Nyugágyból elnyúlva
a világ is eltörpül.

Sebeit kötöző átokszóró,
Szeretetre éhes felfaló,
Rendetlen művész, hát mit tettél?
Fajtalan csipisz, orrát húzó undor.

Ahogy nézlek, és te önfeledten kacagsz,
egyszersmind szánlak is – benne cseng a pokol
ezeréves dézsmáló lángsikolya.

Undor az emberi bűntől, holott először
ismertem meg magam,
Csavarás a körtén – a lelki nyugalom
mi más, ha nem ez az.

(1998) (17 éves)