HORVÁTH ANDREA

Tettyei emlékek világosban 

a hófehér, édes, borongós, mókás szikla
nem akartuk felébreszteni
álmodott
sárga világ táncolta körül, megmutatta fekete báját
a szikla pörgette, ringatta, a karjába vette, a haját becézte
repítette, mesélt neki régi titkokat
és sikoltott – boldog volt – éreztük
vágyta a kényeztetést
a pad szürke volt, túl szürke
csak lenézte a hosszú várost
folyton unatkozik
átragadt volna ránk a képe – elrohantunk előle
a fák alatt, a levelek mosolyában
makk és csipkebogyó között te malacot csináltál
a pirosságból
a tüskét is dédelgetni tudtad
jövőről beszéltél
szőke tincsekről álmodoztál, mert melletted voltam
elmesélted, milyen lehet egy néma reggel
mely talányos szavakkal mesél
a frissen vetett ágy illatát éreztem
faltam a levegőt
el akartam lopni a nap minden rezdülését
bemutattál messze tátongó bányavidékeknek
akartad, hogy megértsem lépcsős szürkeségüket
semmire nem mertem vágyni
azt gondoltam, itt a világ
ezer képet tudnék mesélni a dalból
te susogó erdő – azt hittem, csöndben kell maradni
kövek jajdultak a lábunk alatt, de meggyógyultak,
mert megérezték a szépet...

(1998) (18 éves)