Az idő
velem végtelen.

A jelen
nélkülem meddő.

Keringő
a halál-lesen.

Szél. Ott lenn,
a por merengő.

Szeplő
az alvadt fényben.

Végtelen
velem az idő.

HORVÁTH ATTILA

A nyakamban
betontömbök,
idegen kövekké
vált felhők fölöttem.

Karom
a tömeg-várost
öleli:
véres-keményen.

Füst
ül az időn,
besötétedik:
a nap-csillag lehull.

Csönd
zokog
a zaj lábai előtt:
eltaposott Isten a múltból.

Rohanó
kép-életek
az utakon,
összetört álmok a szemekben,
gyermek-vakon.

HORVÁTH ATTILA

Végtelenül
tiszták
a szavak,
csönd van.

Végtelenül
csodás
a világ,
hozzáköt vakságom.

Puhák
és simák
a tárgyak az asztalon,
ujjaim zsibbadt kövek.

Igazak
a színek,
ott kint a fák alatt,
– most – sehol sem vagyok.

Hazug
az álom
minden csillagon,
ketrecbe zárt a vágy
és zsibbadt a jövő.

(1998) (20 éves)