| Bútorművészet | TARTALOM | A hímzések |
A szőttes
A sima szőttes előállításával már fentebb megismerkedtünk (l. 288–95. l.), ezért itt most csak a díszítettről szólunk, mely ugyancsak kenderből, lenből, pamutból készült. De ehhez mindig a legfinomabb anyagot igyekeznek felhasználni, hiszen a díszített vászonféle az asszony címere, és számos darabja valamiféle meghatározott alkalomra szolgál.
Így a Bodrogközben még nem is olyan régen az emberi élet minden jelentős alkalmához más és más formájú, mintájú szőttes kapcsolódott, mely így elkísérte az embert a bölcsőtől a koporsóig. Az eladó lány és az anyja már jó előre készítette a különböző, gazdagon virágozott szőttes kendőket a kis- és nagyvőfélynek, a násznagyoknak, a papnak, a kocsisoknak, sőt még a muzsikus cigányoknak is, de úgy, hogy minden darabon lehetőleg más díszítmény hirdesse készítője ügyességét. Egy-egy nagyobb lakodalomban százon felüli kendőt is kiosztottak. A fiatalasszony már a komakendőről gondoskodik, hogy abban vigyen az ennivalót, amikor valamelyik szomszédhoz komának hívják. Saját gyereke bölcsőjébe csak pirossal szőttet terített, hogy azzal a rontást távol tartsa. A gyermek halálát a toronyban zászlószerűen kitűzött szőttes adta hírül. A temetéskor a pap asztalára feketével szőtt terítőt tesznek. A fiatalokra gazdagon díszített szőttes szemfedél borult.
A magyar szőttesek alapszínezése a piros és a kék, csak ritkán és újabban került ehhez valami más szín is. A szövés technikája eleve a derékszögű díszítményeket teszi lehetővé, ami az összefüggő ábrázolást nagyon megnehezíti. Ezért ferdeszögbe is állítanak díszítményeket, amivel a kifejezés megkönnyebbedik. Mindezek ellenére a szövő újabban rendszerint arra törekszik, hogy a vászonba szőtt rózsát, babát, retket vagy éppen más ábrázolást mindenki megismerje. Ezt minél jobban meg tudja közelíteni, annál többre tartják teljesítményét.
Az egyszerű, sima, parasztos szövés viszonylag nem nehéz feladat, annál bonyolultabb annak díszítése. Ilyenkor a vásznat fel kell szedni. A szedett vásznat már a középkori források is emlegetik, mert ennek sokkal nagyobb volt az értéke. A fonalakat éppen úgy vetik fel, mint a sima vászonhoz, de a szövés megkezdése előtt a mintának megfelelően felszedik egy deszkára a szálakat. Ezt annyiszor kell elvégezni, {H-372.} ahány része van a csíknak, a díszítménynek. Ebben a szövőnek gyermeke is segít. Feladata csak annyi, hogy a nyüst mögött állítsa és fektesse a deszkát annak megfelelően, ahogy édesanyja kívánja.
A szőttesekhez és hímzésekhez egyes vidékeken, így többek között a Bodrogközben, a Sárközben, a palócoknál, a matyóknál a rojtkötés művészete is kapcsolódik, mely hatásában a csipkéhez közelít. Az abroszok, kötények, törülközők, komakendők szélét kézi csomózású rojtokkal díszítik. Ezek a geometrikus motívumok sokszor arasznyi szélességűek, és elkészítésük nemegyszer annyi időt vesz igénybe, mint maga a díszes szövés.
Sárköz
A céhes szövőmesterek, a takácsok, már a XIV–XV. században működtek Magyarországon, és a mesterség titkait, színvonalát féltékenyen őrizték. Az inasok, segédek csak akkor lehettek mesterek, ha elsajátították a szövés minden fogását, és erről egy remekbe készült darabbal tanúbizonyságot tettek. De előbb még hosszú vándorútra keltek más országokba, hogy a szövés fortélyaival megismerkedjenek, így sok új mintát hoztak magukkal, ezeket könyvekben rögzítették, és így örökítették {H-373.} a családban tovább. Ezek a minták eljutottak a parasztasszonyokhoz is, különösen akkor, amikor azok a fonalat a takácsokkal szövették vászonná (l. még 295. l.).
Egyes vidékeken az asszonyok a díszes, mintás szövés kiváló mesterei voltak. Ilyenekként tartották számon a sárközieket, ahova még más faluból is szívesen fordultak mintáért vagy éppen kész szőttesért. A századforduló előtt jobbára csak maguk készítette len- és kenderfonalat használtak. Ettől kezdve mind nagyobb tért hódított a pamut, mely már korábban is a minták szövésére szolgált. Eleinte csak a pirosat alkalmazták, amihez később még néhány kiegészítő szín járult. A díszítményekben szélesebb és keskenyebb csíkok egymást követték, míg köztük a sima szövés jól kiemelte a mintákat. Maguk a csíkok nem mereven végződnek, hanem valamely részletminta a tetején feloldja szélüket, úgyhogy játékosan olvadnak be a fehér alapba. A minták között gyakran szerepel csillag, virág, madárka, amit geometrikus díszítmények vesznek körül. A díszes szőttesek a sok párnával felvetett ágyon, törülközőkön, kendőkön kaptak leginkább helyet. Legdíszesebbek az abroszok, melyek egészét díszítmények borítják be. A sárközi szövés a két háború között hanyatlani kezdett, de 1952-ben Decsen szövőszövetkezet alakult, melynek tagjai a régi klasszikus mintákból kiindulva új stílust teremtettek.
A Dunántúl déli részén Somogy és Baranya egyaránt gazdag szőttesekben. Ez utóbbi vidéken több nemzetiség él együtt. A délszlávok gyapjúszőttes mintái különböznek a magyarok lenből, kenderből szőtt és pirossal, feketével díszített szőtteseitől. Ezekből abroszokat, kötényeket, törülközőket készítenek. A régebbi geometrikus díszeket: virágokat, leveleket, csillagokat, századunk elejétől kezdve egyre inkább naturálissá kezdték átformálni. A minták itt is csíkokban helyezkedtek el, melyek között a szabad területet a fehérhez közel álló színű szövéssel díszítették, ami még jobban kiemelte a szőttes gazdagságát.
A legnagyobb és legkiterjedtebb etnikai csoportunk, a palócok szőttesei napjainkig elevenen élnek. Anyagukban megegyeznek az előbbiekkel, legfeljebb abban térnek el, hogy helyenként díszítésre gyapjúfonalat is alkalmaztak. A piros szín mellett századunkban a kék, zöld, rózsaszín is elterjedt, ami csíkonként váltakozva különleges színhatású. Ezek egymástól viszonylag nagyobb távolságra helyezkednek el, ami az előbbiekhez képest jellegét másképpen formálja. A szőttes anyagból párnákat, különféle kendőket, a geometrikus mintájúakból elsősorban kötőt készítenek. A Szécsényben és Hevesen működő szövetkezet a régi mintákat továbbfejlesztve, messze földön ismertté tette ezt az egyik legszebb magyar szőttest.
A bodrogközi szőttesek a fentieknél lazább elrendezésűek. A sok minta közül a gazdagság érzékeltetésére érdemes megemlíteni a következőket: fűzfás, babás, békás, csatos, cserebogaras, cseresznyés, csörögés, csillagos, fenyőfás, gereblyés, gyertyás, kispipás, láncos, lóherés, órás, rózsás, retkes, virágos stb., amelyeket a szövőasszonyok jól számon tartanak. Ahogy ezeket egymás mellé rakják, az egy-egy szövőasszonyra annyira jellemző, hogy arról még évtizedek múlva is felismerik készítőjét.
Somogy m.
Baranya m.
A szabolcsi és szatmári szőttesek díszítményei ugyancsak pirosak, melyekből a fehér alap csak kevés helyen tetszik ki. A mintákat olyan {H-375.} sűrűre szövik, hogy az egyes díszítőelemeket nehezen tudják megkülönböztetni, így kompozíciója egységesebbé válik, ami a hatást különösen fokozza. A belőle készült abroszokat két szélből, rendszerint négyzetes formában középen toldják össze.
Baranya m.
Az erdélyi magyaroknál a szövés napjainkig él, de itt a kender és len mellett a gyapjú jelentősége különösen nagy. A kászoni székelyek napjainkban is szőnek tiszta kenderből, gyapotból vagy a kettő keverékéből olyan vásznat, amibe tányéros, csillagos, rózsás, virágos, madaras, cserleveles, kakastaréjos vagy sávos mintát raknak. A díszítmény a múlt században még itt is kizárólag pirossal készült. A múlt század végén jelentkezett a kék szín is, de eleinte nem keverték a kettőt, erre csak századunkban került sor. A motívumok váltakoznak a párnahajon, a derékaljon, a takaróruhán, a törülközőkendőn, a gyereklepedőn, amit mindennap használtak. Az alkalmi és különleges darabokat különösen díszesre szőtték. Ilyen, a vőfélykendő, a keresztelőlepedő, a szobában felterített rudilepedő, cifra párnahaj, lakodalmi {H-376.} abrosz stb. Ezek díszítményei sok esetben a középkori bakacsinokra emlékeztetnek.
A magyarok többsége a történeti időkben, jelenlegi ismereteink szerint, nem szőtt szőnyegeket, ilyeneket csak Erdélyben találunk. A székely szőnyegnek vagy festékesnek nevezett szőnyegféleség láncfonala kender, míg anyaga házilag festett gyapjú. Ez nagyon közel áll azokhoz a kelet-európai szőnyegekhez, melyeket többek közt az oroszok, ukránok, románok szinte napjainkig használnak, de a kapcsolatokat még messzebb is lehet követni. Ezek mind megegyeznek abban, hogy díszítményeik többségükben mértaniasak, ami szövésük technikájából következik. A székely szőnyeg a XVII–XVIII. században egész Erdélyben általánosan elterjedt, és gyakran találkozunk említésével e korszak leltáraiban, végrendeleteiben. Színben, beosztásban azonban a festékes mégis különbözik szomszédaitól. Viszonylag kevés színnel dolgozik, a geometrikus díszítéseket igyekszik úgy elosztani, hogy az a szemnek kellemesen hasson. Általában a tartózkodó szerénység jellemzi, talán éppen azért, mert a népművészet legrégibb rétegeihez tartozik.
Nógrád m.
Bukovinai székely. Dunántúl
Így a székelyföldi Kászonban ma is szövik a festékest, részben saját {H-377.} szükségletre, részben eladják a szomszédos háromszékieknek, ahol azt már nem készítik. A legrégibb ismert példányok a múlt század közepéről származnak, és ezeket a visszatartott színek jellemzik. A tubáksárga (zöldes okker) és indiai vörös alapszínhez a festéket a hegyoldalakban termő növényekből, virágokból nyerték. Ezt nyersgyapjúszínű és kék fonallal keverték. Újabban az égő vörös, a zöld, továbbá a vörös-fekete kombinációkat is gyakran használják, természetesen ezeket már nem növényi festékekkel színezik. A geometrikus díszekből kisebb-nagyobb egységeket komponálnak, mint amilyen az egész szőnyeg közepét betöltő nagy rózsa, vagy a négy kis rózsa, aminek középmotívumát díszítő sorok keretezik. Eredetileg az ágy leterítésére szolgált olyanformán, hogy egészen a láb aljáig leérjen. Újabban ezenkívül az asztalra is kerül belőle, vagy a falakat díszítik vele.
| Bútorművészet | TARTALOM | A hímzések |