A szőttes

TARTALOM

A népi kerámia

A hímzések

A hímzés a magyar népi díszítőművészet egyik leggazdagabb, legváltozatosabb ága, mely viszonylag kis területen belül is rendkívül sokrétű. Két nagy csoportba oszthatjuk őket. Ezek egyike rendkívül közel áll a szőttesekhez, és úgy készül, hogy a sima szőttesbe szálszámolással varrják bele a mintát. Az ilyen keresztszemes és szálánvarrott hímzés elemei éppen ezért geometrikusak, úgyhogy a nem eléggé gyakorlott szem könnyen összetévesztheti a szőttesekkel. Ezzel szemben a szabadrajzú hímzéseket az alapanyag már alig köti, ezért nemcsak a hagyományos elemeknek, de az alkotó képzeletnek is több a lehetősége.

{H-378.} A hímzéssel, a falu szokásához alkalmazkodva, már a gyermeklányok megpróbálkoznak, de igazán jó hímző csak az, aki a régi motívumkincset magas technikai fokon tudja variálni, képes újjá formálni. Az ilyenek specialistákká lesznek, akik kisebb-nagyobb ellenszolgáltatás fejében készítenek el egyes darabokat, olykor a férjhez menendő lányok egész kelengyéjét. A szabadrajzú hímzéseknél különösen nagy az íróasszonyok jelentősége, akik a hozott alapanyagra a legszebb díszítményeket rajzolják, melynek kivarrására már kevesebb tehetséggel és gyakorlattal rendelkezők is vállalkozhatnak.

Hímzésekkel a használati, de az átlagnál ünnepélyesebb darabokat látták el. Éppen ezért nagy szerepe van elsősorban is a népviselet különböző darabjain, de csak olyan felületeken, ahol azokat látni lehet. {H-379.} Ugyanez mondható el a párnavégekről, melyeket díszükkel kifele raknak az ágyakra, továbbá a különböző kendőkről, takarókról, abroszokról, törülközőkről, melyek virágaiban nemcsak a család tagjai, hanem a látogatók is gyönyörködhetnek. Ezek a tárgyak bármennyire díszesek is, mégis mindegyiknek van valami meghatározott feladata.

Az alapanyagot a maguk szőtte, a későbbiekben vásárolt szőttes adta, míg a hímzésre szolgáló fonalat részben növényi festékkel házilag színezték, de egyes vidékeken már régebbi idő óta kereskedőktől vásárolták. Az öltésfajták közül a geometrikus díszítményekhez kapcsolódik a már említett keresztöltés, amikor két vagy több öltés keresztirányban helyezkedik el, ezért a minták szőttes hatásúak. Ennek egy változata a szálánvarrott, mely bizonyos szabadabb rajzú minták hímzését is lehetővé teszi. Ez esetben két négyzet helyét nem négy, hanem csak három öltéssel varrják ki. A lapos öltés több változata ismeretes a magyar nyelvterületen, aszerint hogy a szálak részben vagy teljesen egymás mellé sorakoznak. Ez a magyar hímzések legszélesebb körben elterjedt technikája. A hurok- és láncöltések közös jellemzője, hogy az anyag színén a fonálból hurkot képeznek. Ennek és leerősítésének különböző módjai a hímzésnek egymástól eltérő jelleget biztosítanak.

De nemcsak az öltés technikájában, hanem a szerkesztésben is sokféle elv érvényesül a magyar hímzéseken. A legáltalánosabb és legklasszikusabb mégis a hármas tagozódás. Ennek megfelelően a díszítendő felület középen helyezkedik el hosszanti irányban elnyúlva a főmotívum; ezt zárja le alul és felül egy-egy az előbbinél vékonyabb és felül többnyire a vászon felé nyitott csík, az ún. mesterke. Ez őrzi a legrégebbi elemeket, melyek lassan a szélekre szorultak.

A hímzéseket nemcsak nők, hanem bizonyos esetekben férfiak is varrták. Az utóbbiak mindig mesterek, akik hivatásszerűen foglalkoztak a különböző felsőruhák kiszabásával, megvarrásával és díszítésével.

A cifraszűr anyaga fehér vagy fehéres durva posztó, amit fekete és vörös, helyenként kék, sőt sárga színű gyapjú-, illetve selyemfonállal hímeztek, de a színek számos árnyalata az átmenetet is biztosította. A díszítmények, melyek leggyakoribb alapeleme a rózsa, szegfű, tulipán, gyöngyvirág és az őket közrefogó levelek, az 'utóbbi két évszázadban kerültek a szűrre. A díszítés munkáját a szűrszabó virágozásnak nevezi, és a szerkesztéshez a kosárból, cserépből kinövő virágcsokor {H-380.} adta az indítékot. A múlt század közepétől kezdve a mértéktelen díszítés hatalmasodott el a szűrökön is. A hímző lehetőleg semmi szabad területet, ún. parasztot nem hagyott a látható felületeken.

A legdíszesebb, minden részén virágozott szűr az egri, míg a Hajdúságban elsősorban két oldalát, az ún. aszajt hímezték; a kunsági szűröket pedig koszorús motívumaikról lehet felismerni. A Tiszántúl, főleg Biharban fekete rátétes díszítményeket varrtak a szűrökre, ami különösen a varrógép terjedésével hódított. Helyenként Erdélyben egészen Kalotaszegig nyomult (l. még 310. l.). A bakonyi és somogyi példányokat nemcsak rövidségük, hanem külön díszítményviláguk különbözteti meg, melyben többek között a piros rátét is szerepel. Ezt a nemzeti ellenállás jelképeként az urak is viselték a múlt század közepén, sőt ebben mentek az olasz szabadságharc megsegítésére. Ezért nevezték egyik változatát Garibaldi-szűrnek.

A szűrhímzések közeli rokona a szűcshímzés (l. még 311. l.). Korábban a bőr ruhaneműeken csak az összevarrást díszítették, szironyozták. Ilyen darabokat még most is sokfele találunk, de elsősorban Erdélyben őrződtek meg szép változataik. A gazdag virágozást szűcsselyemmel, ritkábban gyapjúval, lapos öltéssel végezték. A XVIII. század végétől kezdve jelentkeznek jelentősebb mértékben a különböző csokorba kötött virágmotívumok, akárcsak a szűrökön, egyre jobban stilizálva. A színben a nyelvterület különböző részein bizonyos eltérés mutatkozott, így Kalotaszegen elsősorban a piros szín változatai dominálnak, hasonlót viselnek a székelyföldi Homoródmentén is. Csíkban alig díszítik a bőrruhákat, legfeljebb a varrás mentén mutatkozik egy kevés hímzés. Legdíszesebbek az alföldi ködmönök, ezek között is kiemelkednek a békésiek, talán mert itt különböző nemzetiségek készítményei találkoznak a magyarságéval (l. XXXVII. kép). A hajdúsági kisbundákat többnyire csak feketével varrták, a jászsági subákat zölddel hímezték. A Duna–Tisza közén a reformátusok inkább a piros színt, míg a katolikusok a kék-sárga árnyalatokat kedvelték. A dunántúli {H-381.} ködmönöket piros, de helyenként más színű fonalakkal is virágozták.

Vászonra mindig az asszonyok hímeztek. A nyelvterület különböző részem a hímzések olyan változatosak, hogy csak néhány jellegzetesebb és általánosan ismert változat bemutatására vállalkozhatunk.

Az egyik legrégebbi az Alföldről, közelebbről a Nagykunságból és Hódmezővásárhelyről, Orosházáról ismert szőrhímzés (l. XXXIV., XXXVI. kép). Ezt kék, zöld, piros gyapjúfonallal rendkívül árnyaltan, lapos öltéssel varrták. Néha fekete is előfordul rajta. Legszívesebben rózsát ábrázolnak, amit kisebb-nagyobb virágok, levelek vesznek körül, de gyakori a tulipánmotívum is. Hasonló díszítményű darabok újabban a Dunántúlról, a Felföldről is előkerültek, azt sejtetve, hogy elterjedésük valamikor általánosabb lehetett.

A rábaközi hímzések, között a keresztszemes és szálánvarrott mellett gyakran találunk szabadrajzúakat is (l. XXXV. kép). Az előbbieket többnyire csak pirossal hímezték, és a technika adta megkötöttségeket igyekeztek csigavonalakkal fellazítani. A szabadrajzúak között elsősorban virágmotívumok uralkodnak, de néha madár is előfordul. Ez utóbbiakban gyakran érezzük a történeti stílusok visszatérő emlékét. Ezeket már régen nem készítik így, csak múzeumi darabokon tanulmányozhatjuk őket. Kapuvár környékén, elsősorban Hövejben a leheletfinom fehér hímzést találjuk, amellyel főleg a fejre való kendőket díszítették.

Külön csoportot alkotnak a fehér hímzések, melyeket sokfele ismernek, vagy még a közelmúltban ismertek. Ezek némelyike a lyukhímzéshez {H-382.} kapcsolódott. Ilyeneket találunk Somogyban, Zalában, Veszprémben, ahol elsősorban a legények ingét díszítették, különösen azt, amit a menyasszony adott vőlegényének. Fehér hímzés volt eredetileg a túrái is, mellyel ételhordó, váll-, fej- és kézbe való kendőt ékesítettek. Ezek az apró virágok szinte a szemünk láttára színesedtek ki, nőttek meg, és ezzel kompozíciójuk is fellazult. Ez a kiszínesedett lapos hímzés a környékbeli falvakra is átterjedt.

Azoknál a hímzéseknél, melyek a parasztság kezén napjainkig élnek, a színesedési folyamat általános, amire Kalocsa és környéke a legjobb példa. A múlt század végi gyári készítésű lyukashímzésből indult el, amit piros, kék és fekete színekkel maguk is kezdtek utánozni. Az utóbbi évtizedekben a színeződés továbbfejlődött, és ma már huszonkét színárnyalatot használnak a pruszlikon, kötőn, főkötőn, újabban kendőkön, térítőkön. Az íróasszonyok egyre inkább eltávolodnak az eredeti mintáktól, és gazdag virágos, leveles, indás mustrákat terveznek. Ez a népművészet nem állt meg a hímzéseknél, hanem a bútorok, a ház falának festésére, sőt újabban a húsvéti tojás díszítésére, tányérok virágozására is átterjedt.

A sárköziek nemcsak a szőttesnek, hanem a hímzésnek is kiváló mesterei. A halott feje alá szánt piros vagy fekete párna motívumai áttételesen kapcsolatban álltak a XVI–XVII. századi reneszánsz hímzéseivel. Legismertebbek a fehérrel gazdagon varrt fekete alapú főkötők. A díszítendő felület szélét először körbevarrták, majd a belső részét előrerajzolás nélkül, rögtönözve gazdagon kitöltötték. Mintáikban virágok, levelek, ágak, ritkábban még stilizált madarak is előfordulnak. {H-383.} Az igazán díszes darabok elkészítésére nem mindenki vállalkozott, hanem inkább a kiemelkedő képességű varróasszonyoktól vásárolták vagy rendelték meg a vágyaiknak megfelelőt. A menyecskék a főkötő fölé fátyolból készített kendőt, ún. bíbort csavartak, melynek végét nemcsak gazdagon hímezték, hanem fémsujtásokkal is díszítették. Úgy látszik, hogy ez délről, a horvátoktól, szerbektől a Duna mentén kerülhetett a Sárközbe.

A matyók hímzése mostani formájában ugyancsak új keletű. Korábban varrtak itt piros és kék színű keresztszemes díszítményeket, de már ezeknek is virág volt az alapmotívumuk, amit a geometrikus technikához alkalmaztak. E hímzésforma változata a mai napig él Tardon. Sokkal általánosabb már a múlt században is a szabadrajzú hímzés, melynek főmotívuma a rózsa és a hozzá kapcsolódó levelek (l. XXXVIII. kép). Ennek színe korábban ugyancsak piros és kék, ezzel lepedővégeket, párnákat és a férfiviselet egyes darabjait díszítették. A századfordulótól kezdve sokszínű selyem- és gyapjúszállal hímeznek, olyan tömötten, hogy az alapanyagot teljesen beborítják a rózsák és levelek. Ezek a kompozíciók, melyeknek előrajzolói a legjelesebb íróasszonyok, sokszor a szűcsök ornamentikájához állnak közel. Mikor a szűcsök már régen nem dolgoztak, akkor az íróasszonyok tovább variálták és fejlesztették mintakincsüket.

A kalotaszegi írásos egyike a legismertebb erdélyi hímzéseknek. A vászonra előre lúdtollal vagy orsóvéggel tejbe kevert korommal írták rá a mustrát, minden előzetes beosztás nélkül, mégis úgy, hogy az {H-384.} adott területet pontosan kitöltse. Az előrajzolást öreg asszonyok végezték, akik fejében és kezében a gazdag mintakincs számtalan változata élt. Ezzel díszítették a lepedőket, párnahajakat, térítőket, törülközőket. Itt is megfigyelhető a minták sűrűsödése, és már nemcsak láncvarrást, zsinóröltést használtak, hanem időnként a kimaradó területeket lapos öltéssel töltötték ki. Leggyakoribb szín a piros, de a fekete, sötétkék is előfordul, rendszerint csak egyedül, mert a színeket régebben nem keverték. A legrégebbi írásos kalotaszegi hímzések még magukon viselik a geometrikus elődök merevségét, máskor olyan virágkompozíciókat idéznek, melyeket a reneszánsz útjain egész Itáliáig lehet követni.

A Székelyföldön a szabadrajzúak mellett a hímzések döntő többsége szálánvarrott, mely egyben az öltés technikáját is jelenti. Ezek díszítőelemei még alig váltak el a szőttesektől, gyakran azonos motívumokkal egymás mellett készítik a szőttes és varrottas párnahajakat az eladó lány számára. Kászonban megtaláljuk a székelyföldi szálánvarrott {H-386.} hímzések szinte valamennyi változatát. A szerkezetük áttekinthető és jól tagolt. Középen húzódik a széles központi motívum, melyről a varrottas a nevét kapja, így többek között beszélnek nagy-tányéros, nagy- vagy sűrűcsillagos, sűrűrózsás, asztallábas, nagyalmás, kakastaréjos, nagysávos hímzésekről. Ezt alul és felül keskeny díszítménycsík, a mesterke keretezi. A székelyföldi varrottasoknál a két mesterke együtt nem szélesebb, mint a középső sáv egyharmada vagy fele. Eredetileg csak piros színnel varrtak, később a kék, sőt helyenként a fekete is feltűnt. A díszítmények sok esetben a szászok hímzésével mutatnak rokonságot, eredetükben viszont egész a középkorig követhetők.

A csipkeverés egyik fajtájáról, a rojtkötésről már fentebb megemlékeztünk, {H-387.} ehhez hasonlítható az a díszvarrás, melyet két szél vászon lepedővé, térítővé, abrosszá történő összedolgozásához használtak. Kifejezetten magyar paraszti csipkeverésről azonban nem beszélhetünk. Ez nem jelenti azt, hogy nem használtak volna csipkét, de ezt a szlovákok, felföldi szászok készítették, és vándorkereskedők juttatták el a magyar nyelvterület nagyobb részére. A századforduló idején többször is kísérleteztek meghonosításával, de csak Kiskunhalason és Karcagon járt sikerrel, az itt készített csipke mint népi iparművészeti alkotás az országban és a határokon kívül napjainkban is sok sikert ér el.

A szőttes

TARTALOM

A népi kerámia