A családszervezet történetéből

A nyelvtudomány és a régészet, különösen az utóbbi évtizedekben, sok részletet derített ki a legrégebbi korszak magyar családjáról, így a régészek ásatásai nyomán megállapítható, hogy a különböző finnugor társadalmakban az i. e. II. évezred folyamán a patriarchális forma egyre inkább erősödött, sőt a korszak végén már uralkodóvá vált. Ennek tulajdonítható, hogy a magyar hagyományokban a matriarchális elemek csak töredékben és rendkívül ritkán fordulnak elő.

A családszervezet magyar terminológiája jórészben a finnugor korig nyúlik vissza. Az ős eredeti jelentése még a XII. században is „apa”; atya, anya, fiú, öcs, atyval: „mostohaatya”, fial: „mostohafiú” (mindkettő elhomályosult összetétel, mely csak a történeti forrásokból mutatható ki), árva, férfi, férj, feleség, meny, vő, ipa, napa, ángy; az ugor korból ehhez még csatlakoznak a következők: apa, leány (elhomályosult összetétel), iafia (ugyancsak elhomályosult összetétel; mai jelentése: távoli rokonság). Mindehhez még nagyobb egységeket összefoglaló elnevezések is járulnak: rokon (eredeti jelentése „közel”), had, szer, vér. E teljesnek nem mondható áttekintésből is kitetszik, hogy a magyarok a finnugorokkal együtt olyan családban éltek, mely már ekkor is patrilineáris lehetett, de mindenesetre a terminológia azt mutatja, hogy a nagycsalád bizonyos változatával is számolnunk lehet. A nemzetségekbe való tartozásukat is biztosra vehetjük. A nagycsaládi szervezet és az apajogú vonások minden bizonnyal még csak megerősödtek, amikor steppei néppé váltak, és szorosabb kapcsolatba léptek különböző török népekkel.

A X. században, a honfoglalást közvetlenül követő korszakban az egyre nagyobb számmal feltárt temetők sok mindent elárulnak a családszervezetről is. A nagycsaládi temetkezés a gazdagok egy részénél észlelhető, a rendszerint egy sorban elhelyezett 15-20 sírból álló temetőkben. Ezek a vérségi kapocs szerint együvé tartozó szülőket, gyermekeket és unokákat foglalják magukba. Ezt az egykori vagyonközösséget a legidősebb férfi vezette, akit éppen ezért középre temettek, {H-47.} és körülötte helyezkedtek el az apajogú nagycsalád tagjai, rangjuknak, koruknak, nemüknek megfelelő sorrendben. Ugyanebben a korban azonban a vagyonosoknál is megtaláljuk a mai értelemben vett kiscsaládot is, amikor is a fiúgyermekek családot alapítva jussukat megkapták, és az így nyert területre költözködtek. Ennek többféle előnyét is látták. Először is a járvánnyal, rablással, természeti csapással könnyen károsítható állatállományt nagyobb területen osztották el, és ezzel a veszélyt csökkentették. Másodszor a család egy tagja különböző helyeken mindenkor képviselte annak érdekeit. Az ilyen meg-osztozkodás még a magyarság eredetmondájában is jelentős szerepet játszik. Ménmarót elsőszülött fiai, Magyar és Hunor, a Csodaszarvasmondában .,apjuktól megválva külön sátorba költöztek”, későbben továbbvonultak, hogy távolabbi vidéken keressenek maguknak megfelelő szállást. Az öregedő szülőkkel mindig a legfiatalabb fiú maradt, aki apja halála után annak örökébe lépett. E szokás sok nyomát felfedezhetjük a népmesékben is, és lényegében egészen a legújabb időkig a magyar családszervezet egyik jellemző vonása maradt.

Az utóbbi évtizedekben egyre nagyobb számban tártak fel a honfoglalás korából köznépi és szolgatemetőket. Ezekben a sírok apró csoportokban, megszakadó sorokban, egymástól elkülönülve jelentkeznek. Köztük a viszonylag kisszámú emlékanyag ellenére is jelentős vagyoni különbségeket lehet megállapítani. A legújabb kutatás azt bizonyítja, hogy a nagy családi forma a honfoglaló magyarság legjobb módú rétegének csak egy részére terjedt ki, de a köznép többsége kis családi közösségekben élhetett.

18. Matyó család
Mezőkövesd

{H-48.} A középkori családszervezet kérdéseiről az írott források, ha nem is valami részletesen, de mégis sok mindent vallanak, így például I. László törvényei a XI. század végén adózás szempontjából különbséget tesznek az olyan felnőtt fiak között, akik apjuk házában és vele egy háztartásban élnek, és olyanok között, akiknek saját hajlékuk van. Ez azonban nemcsak a köznép esetében tapasztalható, hanem a birtokos nemesek között is, akik a földterület összetartása érdekében nem osztozkodtak, míg más esetben körükben is egy-egy nagycsalád kisebb családokra hullott szét.

A XVII. század parasztcsaládjainak összetételét a nyelvterület északkeleti szögletében vizsgálva a kutatók arra az eredményre jutottak, hogy annak formája a legszorosabb kapcsolatban állt a gazdaság nagyságával. Ha az akkora nagyságú, hogy sok munkáskezet, felszerelést, állatállományt igényel, akkor azt leggyümölcsözőbben a nagycsalád tudta ellátni. Abban az esetben azonban, ha a birtok kicsiny, akkor azon semmiképpen sem tudott volna egy nagycsalád együtt megélni, így ez esetben csak kiscsaládokkal találkozunk. Ezek szerint azt mondhatjuk, hogy a nagycsalád olyan szervezet, mely a gazdasági körülményekhez minden korban igazodott, és bár formájában sok etnikus elemet tartalmaz, létét, eltűnését, újramegjelenését elsősorban a birtok, az állatállomány nagyságából következő szükségszerűség szabályozta.

A nagycsalád a XIX. századi jobbágybirtokokon sokfelé megmaradt, amit az is elősegített, hogy a földesurak igyekeztek a parasztbirtok felaprózását akadályozni. A XIX. század második felétől kezdve számuk egyre inkább csökkent, de helyenként egészen századunk közepéig megmaradt, így lehetőség nyílott arra, hogy formáit, jellegét a nyelvterület különböző részein tanulmányozzák.