| Széphistóriás és török kori balladák | TARTALOM | Táncballadák |
Bujdosó- és rabballadák
Külön csoportot jelentenek a XVII–XVIII. század időszakára tehető bujdosó- és rabballadák. Ez a korhatárolás sem vehető merevnek, inkább csak a kialakulás, a jellegzetes vonások kialakulásának időszakát jelzi, hiszen ezeknek a bujdosó- és rabballadáknak nem is egy fordulata, szakasza, egész összefüggő része átment a szabadságharcok leverése utáni időszak dalaiba, más részük beépült a XIX. századi betyárballadákba. {H-504.} Ezekből a kesergő balladákból a költészeti ábrázolás hitelességével áll elibénk a török hódoltság dúlta, a nemzeti szabadságért kétfelé is harcoló magyarság sorsa. Már nem a széphistóriás királyi, főúri udvarokat megjelenítő balladák világa ez. Nem is a Kossuth-nóták, 48-as katonadalok hetyke jókedve, kemény elszántsága. Feldúlt, füstölgő parasztfaluk, elhagyott nemesi porták, a vesztett csaták kétségbeesése, a rabságba esett rimánkodása a kapzsi és nemtörődöm családhoz, a hasztalan várakozó szerető, az úttalan téli erdőkön bujkáló katona. Ezek közt a dalok közt akad egyéni szerző éneke, deákok, kóborló katonák parasztdala, régibb balladák hangját megütő epikus ének – egységük mégis feltétlen hitelű, s világosan megmutatja, hogy mi különbözteti meg a költői utánérzést a népi újraalkotástól, állandó csiszolástól, a szájhagyomány roppant erejétől. Ezek az énekek és portiodalok mutatják meg a korszak költői képét a jobbágyság gondolkodásán keresztül. Csak megemlítjük, hogy ezek a századok alakították ki a román, bolgár, albán s a délszláv énekköltészet úgynevezett „trónörökös” katonadalainak, hajdú- és bujdosóénekeinek egy sajátos rétegét. Ezeknek az énekeknek összehasonlító vizsgálata (s ide vonható az ukrán népköltészet egy része is) a kelet-európai folklorisztika előttünk álló feladata még. Amíg az első csoportok balladáinak előadásmódját jobbára az epikus jelleg határozta meg, még a drámai párbeszédeken át szövődőket is, addig ezeket a lírai előadás jellemzi.
A balladák következő csoportját meg éppen a drámai szerkesztés, drámai ábrázolás határozza meg. E balladák felépítését jellemzi, hogy a mondanivalót egy vagy több erőteljes drámai jelenetbe sűríti össze, s ha több jelenetről van szó, mindenik szinte önálló drámai egész, telve a kis terjedelem ellenére is roppant feszültséggel, indulatok, szenvedélyek összecsapásával. Történeti korát e balladáknak is a XVII–XVIII. század körébe vonhatjuk, bár van olyan – stílusában pedig nem a régi balladastílushoz tartoznék –, mint Fehér László balladája, amelynek motívumai az összehasonlító történeti vizsgálat szerint legalább a XVI. századig vezetnek, s ugyanakkor nem is egy mozzanata már a betyárballadák felé vezet át:
Szotyor, Háromszék m. 1969
Ez a ballada az egész magyar nyelvterületen ismert, és változatai napjainkig gyűjthetők. Archaikus vonásai középkori eredet mellett szólnak, fő témája Nyugat-Európában széles körben elterjedt, úgyhogy irodalmi feldolgozására is sor került. Elegendő, ha ezzel kapcsolatban Shakespeare: Measure for Measure vagy Sardou–Puccini: Tosca című műveit említjük. A téma valószínűleg olaszországi eredetű, innen ment át latin közvetítéssel a francia és angol novellagyűjteményekbe: Magyarországra a ballada feltehetően az olaszokkal került, esetleg dalmát közvetítéssel a XVI. század közepe után.
Ez a csoport is kiemelkedő szépségű balladák egész sorát tartalmazza, a nagy hegyi tolvajról, Budai Ilonáról, Bíró Szép Annáról, Bátori Boldizsárról, Bethlen Annáról, de a halálra táncoltatott leányról szóló balladát is ide sorolhatjuk (l. XXVIII. kép).
Ezekben a drámai erővel megszerkesztett epikus-drámai énekekben az eddigieknél sokkal inkább megmutatkozik a feudalizmus könyörtelen, kemény zárt rendszere s a régebbi kutatókkal szemben az állapítható meg, hogy a drámai ütközések oka éppen az egyéni akaratot, az egyéni érzést elnyomó, könyörtelen társadalmi, családi rend, ami {H-508.} azt bizonyítja, hogy az egyén mennyire ki van szolgáltatva a társadalom vak és vad erőinek. A konfliktusok mind ebből adódnak. Az indulatok is mind ilyen zárt áramkörben futnak, gyűlölet, féltékenység, kapzsiság, erőszaktétel, gyilkosság hálózzák át a történteket. Szó sincs itt a keresztény akaratszabadság tragédiáiról, inkább az derül ki mindegyre, hogy ebből a determinált, zárt rendszerből kitörni lehetetlen. Ezeknek a balladáknak emberábrázoló ereje, egy-egy szenvedélyen keresztül emberi sorsokat formáló módja páratlan a maga nemében. A témát nyomban egy-egy robbanó, tömör jelenet kezdi, s ezeknek a balladáknak egyik nagy csodája éppen az, hogy alig néhány jelenet, alig néhány szereplő a nagy drámák tragikus feszültségét adja. Az eposz és ballada közt megmutatkozó nagy különbség a többi közt a szerkesztésnek ebben a módjában, a történetet ilyen drámaian, fogalmazó módjában található. Az is sajátságos, hogy amíg a XVI–XVIII. századi drámai balladákban már megjelenik a szereplők közt a parasztság is a maga társadalmi ütközéseivel, addig a mesei, históriás jellegűekben szinte alig, néha mint mellékszereplő kerül elő, hogy a táncballadákban forduljon a helyzet, a királyfiról szóló balladát kivéve, a táncballadák szereplői már csak a paraszti osztálytársadalomból valók.
| Széphistóriás és török kori balladák | TARTALOM | Táncballadák |