{H-136.} A tetőszerkezet és a tetőfedés

Padlás nélküli lakóház nem fordul elő a magyar nyelvterületen, de olyan gazdasági épületeket ismerünk, melyek falára vízszintes gerendákat raknak, és erre két-három méter vastagságban szalmát vagy szénát helyeznek (tyúkól, verem stb.). A magyarság házának korán lehetett tetőszerkezete és teteje. Erre utal a héj („tető”) és a hiú („padlás”) szavunk, mind a kettő ugor, esetleg finnugor eredetű.

29. ábra A tetőszerkezet leggyakoribb formái a magyar nyelvterületen a XIX–XX. században.
1. Ágasfás-szelemenes. 2. Félágasos szelemenes. 3. Ollólábas szelemenes. 4. Szarufás. 5. Oldalszelemenes tetőszerkezet

A magyar lakóházak tetőszerkezetét három egymástól jól elkülöníthető csoportra lehet osztani, az egyik a szelemenes, a másik a szarufás, a harmadik a széklábas tetőszerkezet. Természetesen ezeken belül néhány változatot is meg lehet különböztetni.

A szelemenes tetőszerkezet lényege, hogy az orom alatt végigfutó gerenda (= szelemen) tartja a tető súlyát, és ezzel mentesíti a falakat az oldalirányú nyomástól. Éppen ezért ezt a megoldást elsősorban a sövény- és földépítkezéssel kapcsolatban találjuk meg. E szerkezet legrégibb és egyben legáltalánosabb formája, amikor a könnyű, többnyire fenyő- vagy hársfából faragott szelement az épület két végébe leásott ágas tartja. Ha az épület hosszú, akkor középen is leásnak egyet. A szelemenre horgasfákat akasztanak, melyek esetenként magára a falra, de többnyire a fal tetején végigfutó koszorúra, vagy más néven sárgerendára támaszkodnak. Az egész házon, hosszanti irányban két egyenlő részre osztva azt, a falakra támaszkodva, a koszorúgerendákkal egy síkban fut végig a viszonylag újabb eredetű mestergerenda.

A szelemen alátámasztásának több változata ismeretes, melyek az előbbieknél feltehetően újabbak, így előfordul a félágas, mely vagy a rövidebb koszorúfára, vagy a mestergerenda végére támaszkodik. Ez utóbbi esetben ezt az épület falában alá kell támasztani, hogy a terhelést el tudja viselni. A palóc területen még egy alátámasztást ismerünk, amit boldoganyának neveznek, és ez a házkultusszal lehet összefüggésben. Egyes területeken, kőépítkezés esetében, a szelemen az oromfal tetejére kerül, amikor további alátámasztásra nincs szükség. Végül tarthatják a szelement ollólábak is, melyek elsősorban a Nyugat-Dunántúl otthonosak, de az elmúlt száz év alatt kelet felé egészen az Alföldig előnyomultak. Az ollóláb két hosszú ágát a koszorúgerendára merőlegesen támaszkodó ollólábba csapolják, míg a felső két kisebb szára befogadja a szelement, és e fölött ér össze a koszorúfába csapolt szarupár. Ez a kettős erősítés a tető vázát rendkívül szilárddá teszi. Úgy látszik, ez a megoldás a szlovén területekről származik, és terjedését elősegítette az ágasnak való nagyméretű fák megszerzésének nehézsége is.

A szelemenes tetőszerkezet már az új kőkortól kezdve ismert. Mi a szláv eredetű szelemen szót, mint annak hangalakja mutatja, már korán átvettük, esetleg még a délorosz síkságon megismerkedhettünk ezzel a tetőszerkezet-formával. Egyébként ma is megtalálható hasonló a délszlávoknál és Ukrajnában, de előfordul a lengyeleknél, szlovákoknál és cseheknél egyaránt. Építkezésünknek ez a hagyománya feltehetően kelethez kapcsol bennünket. Ma már a szelemenes tetőszerkezet régi lakóházaknál, gazdasági épületeknél elvétve található meg.

A szarufás tetőszerkezet eredetileg a faépítkezés eleme lehetett, és ott tekint nagy múltra vissza, ahol a fabőség a magasabb fokú ácstechnikát {H-137.} is megteremtette. A fordított V alakú szarufa a koszorúfán nyugszik, felső harmadában kötés: a kakasülő erősíti össze. Amennyiben tornácos a ház, akkor ennek oldalán a szarufa hosszabb, és átnyúlik a koszorúfán, és így a tornác számára is fedelet biztosít. Ha a ház végére szegeletszarufát állítanak, akkor arról a két házvég irányában kontyot alakítanak ki. Ez elsősorban arra szolgál, hogy a ház elejét az esőtől megvédelmezze. A palóc területeken erre a célra a homlokzatra korábban szélesebb, újabban keskenyebb esővetőt építenek. A szarufás tetőszerkezet feltehetően nyugatról hatolt kelet felé, elsősorban a faépítkezés területén, így Erdélyben és a Felföldön vált általánossá. Az újabb időben azonban a magyar nyelvterület csaknem minden részén megtaláljuk.

A széklábas tetőszerkezet a parasztépítkezésben viszonylag új, és nem gyakori. A szarufákat mindkét oldalról oszlop támasztja alá, melyet felül fogópár köt össze. Az oszlop és a fogópár találkozásában az épület hosszának irányában az úgynevezett középszelemen fut végig. Ez a tetőszerkezet és ennek bonyolultabb változatai még fejlettebb ácsismereteket igényelnek.

Ha a tetőszerkezetet az ács megépítette, akkor kerül sor a befedésére. A magyar nyelvterületen ismét csak a természeti adottságok szerint szalmával (zsúppal), náddal (gyékénnyel), zsindellyel és újabban cseréppel (palával, bádoggal stb.) fedik a házakat.

30. ábra A szelemen (oromgerenda) alátámasztásának módjai a XIX. század végén.
1. Kizárólag ollóláb. 2. Túlnyomórészt ollóláb, kevés esetben ágas. 3. Ollóláb és ágas vegyesen. 4. Túlnyomórészt ágas, kevés esetben ollóláb. 5. Kizárólag ágas. 6. Oromfal

{H-138.} A legelterjedtebb a szalma, ha nyomtatásból került ki, és a zsúp, amennyiben cséppel verték ki a termést, így feltételezzük, hogy elterjedésük eredetileg fedte a nyomtatást és a cséplés területét. Újabban mindegyik forma szinte teljesen eltűnt, csak a nyelvterület keleti felében és itt-ott nyugaton találni belőle mutatóba. Háttérbe szorulását tűzveszélyessége s a hatóság erőteljes tilalmazása is elősegítette.

Mielőtt munkához láttak, a szarufákra merőlegesen léceket, a végükbe és helyenként az oldalukba faszeget erősítettek. Erre először borsó- (Tiszántúl) vagy hajdina- (Dunántúl) szalmát hánytak fel, mert az az alapot erősen összetartotta. Ezután következett a szalma, melyből egy meredekebb tetejű házra 15–20 szekérrel is ráfért. Ezt rétegenként jól megtaposták, hogy alaposan összeálljon, majd simára legereblyézték, mert így az eső könnyebben leszaladt róla. Mivel a szalmás házak jelentékeny része kémény nélkül épült, így a füst átaljárta a szalmát, és szinte eggyé forrasztotta, annyira, hogy bontáskor csak baltával lehetett azt szétverni.

A zsúpnak való kévéket csépléskor nem oldják el, hanem oldatlanul verik ki, majd elteszik télre, és akkor még egyszer végigcsépelik, alaposan kirázzák. Két kévéből kötnek egy zsúpkévét. Az ebből történő tetőfedésnek ismét két módja ismert. Az egyik a teregetés, amikor a felbontott kévét a kalászával felfele szétteregetik a léceken, és 5–6 cm-énként vesszővel vagy a későbbiekben dróttal félméterenként odaerősítik. Utána kissé lejjebb haladva újabb réteg következik. Mikor teljesen elkészültek a teregetéssel, akkor egy erre a célra készült fával egyenletesre felverik.

A másik módszer bonyolultabb. A kicsépelt zsúpból ugyanis csomókat készítenek. Van olyan, amelyikre fejet kötnek, másoknál két ágat fognak össze, de a fejet nem csavarják meg. Más-más formájú csomók szolgálnak a szegesre, a végzésre és a tető középső részének kiképzésére. A szalma tűzveszélyessége miatt a XVIII. században kísérleteztek a szalmatető betapasztásával, de ez nem terjedt el. Ezzel szemben itt-ott szokásos a zsúpcsomók sárral történő bekenése, hogy gyulladásukat ilyenformán meggátolják. A tető csúcsára szalmából emberfejet, állatot, csillagot, keresztet alakítanak ki, aminek eredetileg démonelhárító szerepe lehetett.

A nád a vizes, áradásos, mocsaras területek növénye lévén, az ilyen tájak elsőrendű tetőfedő anyaga. Mivel pedig, különösen a folyók szabályozása előtt, az Alföld, de a Dunántúl jelentős része is sok nádat termett, így napjainkig gyakran találunk nádtetőket. Ennek is egy régebbi és egy újabb formája ismeretes a Bodrogközben. Az előbbinél alulról kezdték a kévék teregetését, amit vesszővel kötöttek a lécekhez. A következő csomó alját körülbelül az előző korcához fektették, úgy, hogy a tetőt lényegében négy sorral be tudják teregetni, de az az elkészülés után is lépcsős maradt. A gerincet náddal szegték, vagy két deszkát összeszegezve helyeztek rá. Az újabb nádtetőkészítés az előbbihez hasonló, azzal a különbséggel, hogy a lépcsős nádverővel alulról kezdve simára verik, mert így nemcsak szebb, egységesebb, hanem az eső is jobban lecsorog róla.

A zsindely különböző formái elsősorban a faépítkezéshez kapcsolódnak. A kisebb méretűt hasítják, egyik oldalába hornyot vájnak, amibe {H-139.} a másik zsindely elvékonyított élét lehet becsúsztatni. Minden egyes darabot szeggel erősítenek a lécekhez. Székelyföld egyes vidékein méteres hosszúságú vastag bükkfa deszkából készítik, amiket egymásra fektetve erősítenek meg.

A Palócföld néhány falujában réteges palából raknak házfedelet, amit a közelben bányásznak. Újabb keletű a tetőfedő cserép, melyet helyenként a gyári pala és a bádog követett, mindezek különösen századunkban szorították egyre kisebb területre a hagyományos korábbi tetőfedő eljárásokat.