A magyar földművelés rendszere

A földhasználat legkorábbi formája minden bizonnyal a parlagolás lehetett, amikor is a már kimerült földművelésével felhagytak, és újat törtek fel helyette. A földet 8–10 évig, esetleg hosszabb ideig is pihentették, s csak akkor fogták újra művelés alá. Ez a módszer természetesen csak addig élhetett, amíg elegendő föld állott rendelkezésre, így a török kivonulása után ott is felújították, ahol korábban már nem éltek vele. Az Alföldön ezt a módszert úgy alkalmazták, hogy a kimerült szántót legelőnek hagyták. A jószág megtrágyázta, a fű belepte, és így visszanyerte a termőképességét.

A parlag ellentéte az ugar. Mindkettő szláv eredetű szó, és arról tanúskodik, hogy ezt: a rendszert valamelyik szláv néptől vettük át.

{H-186.} A határt két vagy három részre osztják, és egy éven át a felét vagy harmadát pihentetik. Eszerint lehet két- vagy háromnyomásos földművelésről beszélni. Az ugart egy éven át a jószág legeli, és ezzel bizonyos mértékig megtrágyázza. A leforgatott gaz és gyökérzet is elősegíti a föld megújulását. Az állattartó területeken a két-, míg máshol a háromnyomásos rendszer hódított, míg végül is az utóbbi vált általánossá.

Ez a módszer a XIII. századtól kezdve erősebben terjedt, és lényegében a XIX. századig uralkodott. Ekkor már legtöbb helyen az ugart bevetették, rendszerint tavaszi gabonával, de még inkább takarmány- vagy kapásnövénnyel. Az országnak azokon a részein, ahol az ugarrendszer uralkodott, ott a középkortól kezdve a falvak alatt örökszántókkal is találkozunk, melyeket szünet nélkül műveltek. Ezek neve tanor, tanorok, és eredetileg tüskés ágakkal bekerített szántóföldet jelentett, amire szláv eredetű neve is utal. Az irtásokat sem osztották be a nyomásrendszerbe, hanem minden évben vetették.

A Kárpát-medencében megkülönböztethetünk hegy- és dombvidéki és alföldi földművelési módot. Az ugar elsősorban az előzőhöz kapcsolódott. Ezt még az is jellemezte, hogy itt tovább arattak sarlóval, a gabonát kévébe kötötték, és keresztekbe rakták, majd cséppel verték ki. Ezt a munkát csűrben végezték, ahol a szálas gabonát sokszor télig is eltartották. Az Alföldön a földművesmunkák nagyobb részét szabadban végezték, és ezért nem is találunk ezen a területen csűröket. A gabonát már korán kaszával vágták, és gereblyével csomókban gyűjtötték össze. Ezeket a szántóföld végében készített szérűkre vontatták, és ott többnyire lovakkal nyomtatták ki. A gabonát nagyobbrészt kiégetett, föld alatti vermekben őrizték.

A két rendszer elkülönülését elsősorban a XVIII–XIX. században lehet kimutatni. Az alföldi földművelést sokáig a honfoglalás koráig visszanyúló nomád hagyománynak gondolták, de az újabb kutatások azt bizonyítják, hogy ez csak a XVI. századtól kezdett kialakulni, majd a török uralom alatt, de különösen utána e vonások megerősödtek. A XIX. század második felétől kezdve viszont a különbségek – az általános fejlődés azonos tendenciái következtében – kezdtek elhalványodni.