A talaj megmunkálása

A talaj megmunkálásának kézi eszközei közül a legjelentősebbek egyike az ásó. Ennek a fából készült formáját vaspapuccsal látták el, ami nemcsak a munkát könnyítette meg, hanem kopását is megakadályozta. Úgy látszik, hogy a szimmetrikus formák, kétoldalú taposóval (kengyel), inkább a nyelvterület középső és nyugati felében, az aszimmetrikusak, egyoldalú taposóval, a keleti részén ismeretesek. Már a XVI. századtól kezdve beszélnek a történeti források teljesen vasfejű ásókról is, amelyeket a kis hámorokból messze földre szállítottak. Ezek formája országosan megegyezik, legfeljebb a taposó elhelyezésében és a nagyságban mutatkozik kisebb eltérés.

65. ábra Vaspapucsos faásók.
1–2. Magyarvalkó, Kolozs m. 3. Székelyföld

A kapák már sokkal változatosabbak. Ezek között találunk félhold alakúakat, melyek a Balkán felé kapcsolódnak. Négyszögletűeket, ezek inkább nyugati jövevényeknek látszanak. Nagy változatosság {H-187.} mutatkozik a hegyes kapákban, melyek jellegzetes formáit annak a helynek vagy vidéknek név ével jelölik, ahol azokat leginkább használják. A kapák változatainak számát legalább százra tehetjük, amit a hámorok, kis kapagyárak jól ismertek, és mindenüvé a megfelelő formát küldték árusaikkal. A különböző alakú kapákba a hegyvidéken rövidebb, a sík területeken hosszabb nyelet erősítettek, ami a végzett munkát jelentős mértékben befolyásolta.

Az utóbbi időben egyre többször merült fel, hogy a honfoglalás előtti magyarság a VII–IX. században ismerte és gyakorolta az ekés földművelést. Erről elsősorban is a szókincs tanúskodik. Maga az eke szó bolgár-török eredetű, de innen vettük a köldök szót is, vagyis annak a fának elnevezését, mely a gerendelyt az eketalppal összekötötte. Ha ehhez még azt is hozzáfűzzük, hogy az eke magyar terminológiájának számos olyan szava van, mely finnugor eredetű (talp, ekefő, szántóvas, laposvas, hosszúvas, vezér, szarv), akkor egy olyan túróeke áll előttünk, mellyel a termőföld megmunkálását el lehetett végezni. A régészet is azt bizonyítja, hogy ilyen ekével akár a bolgár, akár a kazár kaganátusban megismerkedhetett a magyarság. Ott az ásatásokból ugyanis az ekevasak olyan mennyisége került elő, mely az eke széles körű alkalmazását bizonyítja.

66. ábra Magyarországi kapaformák és lelőhelyük.
XX. század eleje

A magyarok a nagy délorosz síkságon különböző keleti szláv népekkel is találkoztak, melyek fejlett ekéskultúrával rendelkeztek. Néhány további terminus azt bizonyítja, hogy e népek ekéi fejlettebbek lehettek, mint amelyekkel a magyarok korábban megismerkedtek (gerendely, pating, taliga, ösztöke, kakat). Az utóbbi években a szovjet régészek Ukrajna területén számos IX–X. századból származó aszimmetrikus ekevasat tártak fel, ami arról tanúskodik, hogy ezek a szláv törzsek már ismerték és használták a taligás, egyik oldalra fordító ekét, ami a föld megművelésének minőségét jelentősen megjavította. Ezzel az eke elérkezett fejlődésének arra a fokára, melyet – az alapelveket {H-188.} illetően – még a mai napig sem tudott túlszárnyalni, mert csak a vonóerőt fejlesztette.

Meg kell mondanunk, hogy a magyarországi leletek között csak a XII–XIII. században tűnnek fel aszimmetrikus ekevasak és csoroszlyák. Ezt azzal lehet magyarázni, hogy a vasnak ebben a korban olyan nagy volt az értéke, hogy csak abban az esetben maradtak meg vastárgyak, ha a település olyan hirtelen pusztult el, hogy nem lehetett azokat megmentem. Más esetben még az egészen elkopott vastárgyakat is felhasználták a legkülönbözőbb célokra. Talán ez lehet az oka, hogy aszimmetrikus ekevas és csoroszlya a X–XI. századból eddig még nem került elő.

67. ábra Váltóeke.
Magyarvalkó, Kolozs m. XIX. század vége

68. ábra Szarvtalpas eke.
Szimő, Komárom m. XIX. század vége

69. ábra Az eketalpba csapolt szarvú eke (Debreceni eke).
Kunmadaras, Szolnok m. XIX. század második fele

Az ekék vázát a XIX. században a fában bővelkedő vidékeken maguk a parasztok is el tudták készíteni. A Kárpát-medence hegyvidékein azonban sok olyan falu akadt, melynek lakói ekefaragással foglalkoztak. A helyi igényekhez alkalmazkodó áruikat tavasszal az alföldi vásárokra fuvarozták, és gabonáért cserélték, vagy pénzért árusították. Egyes falvakban és városokban ekegyártók is működtek, de a legtöbb helyen a bodnárok, kerékgyártók faragták az eke vázát.

Az úgynevezett faekének csak két vas alkatrésze volt: az ekevas és a csoroszlya. Ezt régebben a falusi kovács készítette. A XVII. századtól kezdve a városi és megyei díjszabások ezek árát pontosan meghatározták. Később jelentős részüket a hámorok gyártották, a kovács feladata csak a felszerelésre, alakításra korlátozódott. A legtöbb településnek saját mesterembere: a falukovácsa, meghatározott, a gazdák által fizetett bér fejében elsősorban az ekevas és a csoroszlya élesítését tartozott ellátni.

A magyar faekék bemutatása nem nehéz feladat: két nagy csoportot alkotnak: vagy szimmetrikusak, vagy aszimmetrikusak. Valamennyi talpas eke és vázuk többségükben négyszögletű. Gerendelyük legnagyobbrészt egyenes, csupán kisebb zárt területeken, így a nyelvterület déli részében találunk görbe gerendelyű példányokat. A nagyobb egységeken belül a magyarországi ekéket a szarv és a talp egymáshoz való viszonya, helyzete alapján lehet kisebb csoportokba osztani.

A szimmetrikus ekék jellemzője, hogy minden vonatkozásban, beleértve az ekevasat is, szimmetrikusak. Ilyenek voltak a túróekék, melyek mindkét oldalára kormánydeszkát erősítettek, így a földet jobbra is, balra is egyformán túrták. Ez a forma a középkorban általánosan elterjedt, de a XIX. században már csak a peremvidékeken használták őket. Minden valószínűség szerint ebből fejlődött ki a váltóeke, mely teljesen szimmetrikus felépítésű és egyszarvú. A szimmetriát csak az bontja meg, hogy a kormánydeszkáját az egyik oldalról a másikra lehet átcsatolni, és ezzel együtt a csoroszlyát is át kell váltani. Az eke visszafele is ugyanazon a nyomon haladva különösen alkalmas hegyoldalak szántására. Ez az ekeforma Erdélyben széles körben elterjedt, ismerik továbbá Szlovákiában, előfordul Gömör egyes területein is. Az újabb kutatások megállapították, hogy minden valószínűség szerint a Kárpát-medencében a XVI–XVII. században keletkezett egymástól függetlenül a különböző helyeken.

70. ábra Aszimmetrikus eketaliga.
Berzence, Somogy m. XX. század eleje

98. Szántás
Kökényespuszta, Nógrád m.

Az aszimmetrikus eke egyik legjellemzőbb formája az, melynek szarvát és talpát egyetlen fából faragták. Ez a szerkezetet rendkívül {H-189.} ellenállóvá tette. Ezért különösen alkalmas volt kemény, füves talajok feltörésére. Ezzel szántottak a múlt században a Tiszántúl északi és déli részében, a palócoknál és a tőlük délre eső területeken, a Duna–Tisza közén, valamint a Dunántúl nagyobbik, keleti felében, így nyugodtan mondhatjuk, hogy ezt a formát használták a magyar nyelvterület nagyobbik felében.

Ha ezt az úgynevezett szarvtalpas ekeformát nyugat felé keressük, nem, vagy csak nagyon ritkán találjuk nyomát, akkor is kimutatható, hogy valamilyen módon a magyarságtól vették azt át. Ha azonban elterjedését keleten nyomozzuk, akkor kiderül, hogy Moldvában, Ukrajnában éppen úgy ezzel szántottak, mint ahogy a nagy orosz síkságon egészen a Volgáig, sőt helyenként az orosz telepesek Szibériában is meghonosították. Ukrajnában. Oroszországban előfordulását feljegyzések és ábrázolások legalábbis a XV. századtól kezdve jelzik, továbbá Magyarországon is tudunk e korból használatáról adatokat, így a nyelvi, a régészeti, a történeti és a néprajzi adatok alapján nagyon valószínű, hogy ezt az ekeformát ismerhette meg a magyarság a IX. században. Mivel ez megfelelt azoknak a talajviszonyoknak, amilyeneket a Kárpát-medencében találtak, így ezt itt is tovább használták egészen a XIX. századig, amíg azt a félvas és vasekék egészen ki nem szorították.

A Tiszántúl középső részén, Erdélyben, továbbá a Dunántúl nyugati felében olyan faekékkel szántottak, melyeknek két szarvát egy különálló lapos talpba csapolták. Ezt a nehéz szerszámot hat-nyolc ökör vontatta, hogy 10–15 cm mélyre megforgassa a talajt. Ezek feltehetően a legegyszerűbb formájú túróekékből fejlődtek ki.

{H-190.} A Kárpát-medencében csaknem kivétel nélkül minden ekéhez taliga járult. Ez biztosítja az eke kiegyensúlyozott járását, ennek segítségével lehet a szántás mélységét és szélességét szabályozni. A meglehetősen egységes formákat két nagy csoportba lehet osztani.

A szimmetrikus eketaligák két kereke egyforma, rúdja középen helyezkedik el. A túróekéhez szolgáló példányain szabályozásra nincs lehetőség. A váltóeke taligáin egy félkör alakú fa- vagy vasívvel lehet a barázda szélességét meghatározni. Mindkét forma esetében a mélységet úgy állítják be, hogy a taligát mélyebben vagy kevésbé mélyen tolják a gerendely alá.

Az aszimmetrikus eketaligák kerekei különböző méretűek. A nagyobb a barázdában, a kisebb a felszántatlan földön jár. A rúdja jobbra tolódott el, és fölötte kapcsolják a vánkosra a gerendelyt. A szántás szélességének szabályozására szolgál a cságató, mely a tengely bal oldaláról indul ki, és a kívánt távolságra lyukak segítségével lehet a rúdhoz kapcsolni. Az ágyeke ilyen taligája általánosan ismert az egész Kárpát-medencében, megfelelőit ettől keletre jobban, nyugatra kevésbé lehet megtalálni.

A múlt század első felében jelennek meg Magyarországon először a nyugati országokban, majd azok mintájára itthon készült félvas ekék. Az első manufaktúra, Vidacs Ekegyára, az 1840–68 években indult meg. 1848 körül az ilyen ekék száma országosan még legfeljebb 2–3%-ra tehető, de még tíz év múlva sem érte el a 10%-ot. 1871-ben a nagy gabonatermő területeken (Nagyalföld, Kisalföld) számuk már meghaladta a 90%-ot, ugyanakkor a peremterületeken még többnyire 10% alatt maradt. 1920-ig azonban a Kárpát-medence néhány reliktumterületét kivéve a faekék jórészt eltűntek, és helyüket elfoglalták a teljesen vasból készült ekék.

Az eke egyik fontos kiegészítő része az ösztöke. Ez kis vaslapátból és rövid fanyélből áll. Az ekevasat tisztítják meg vele a sártól, és a rései közé szorult gazt is ezzel piszkálják ki. Kézben tartották, mert így a lusta állatot is nógathatták vele, vagy a szarv mellé tűzve, csak akkor vették elő, ha arra szükség mutatkozott.

Az ekét a szántóföldre szekérrel vagy ekecsúsztatón szállították. Ennek legegyszerűbb formája egy V alakú fa, melyre rádöntik az ekét, úgy, hogy annak szarva a földön csússzék, míg gerendelyét az eketaligához erősítik, és így vontatják ki a kívánt helyre. Előnye, hogy a jószágot a szekéren történő szállításnál kevésbé terheli, hátránya, hogy az utat nagyon rongálja, ezért a hatóságok erősen tilalmazták. Ennek következtében később kerekes változatai is kialakultak, melyek közül némelyik valóságos kis szekérré fejlődött.

A Kárpát-medencében a középkorban, de a későbbi időben is a szarvasmarha, elsősorban ökör vontatta az ekét. A nehezebb földeken, a nagyobb ekék elé hat-nyolc, a könnyebbekhez két-négy ökröt fogtak. Egy ember az ökröket hajtotta, illetve irányította, míg a másik az eke szarvát tartotta. A XVIII. századtól kezdve az ökröket egyre több helyen lovakkal helyettesítették, különösen a Tiszántúl, ahol a tanyák között szívesebben közlekedtek a gyorsabb járású lóval. A tehenek jármozását és szántásban való alkalmazását, különösen a XIX–XX. században, sokfelé megtaláljuk, de mindig a legszegényebb paraszti {H-191.} rétegek kezén. A bivaly mint szántóállat elsősorban Erdélyben és kisebb részben a Dunántúl déli részében fordult elő.

71. ábra Farámás vasfogas borona.
Nyíri, Abaúj m. 1950-es évek

A tavaszi első szántás a paraszti élet nagy eseménye. Általában nem kezdtek a szerencsétlennek tartott pénteken, inkább a szerencsés napnak vélt kedden vagy csütörtökön. Amikor először mentek ki a mezőre, a szekeret, de még a rajta ülő embert is vízzel locsolták le, hogy szerencsés legyen egész évben. Az ekecsúsztatóra fordított ekét a kapuba letett kenyéren és tojáson húzták keresztül (Krasznokvajda, Abaúj m.). Ha a tojás épen maradt, magukkal vitték, és az első barázdába beszántották, hogy bő termés legyen.

A szántás váltóekével mindig ugyanazon a nyomon haladt visszafelé is, ezért a föld végén átváltották a kormánydeszkát és a csoroszlyát. Az ágyeke csak az egyik oldalra tudott fordítani, ezért ezzel nagyot kellett fordulni, amiért kerülő ekének is mondták. Ezzel kétféle módon szántottak. Összeszántáskor a földdarab közepét pontosan kijelölték, és ezen húztak egy barázdát. Ennek a következőt oldalról közvetlenül nekifordították, hogy középen ormó keletkezzék. A szétszántást a föld jobb sarkában kezdték, úgy, hogy az eke a földet a tábla széle felé fordította. Ilyenkor nem kellett a közepét kijelölni, mert azt a végén úgyis kiadta a két utolsó barázda. Az első barázda, befejezésekor a föld túlsó oldalára kerültek, ahol ugyancsak kifele vettetve haladtak végig, és mindig balra fordultak, így a földdarab közepén a befejezéskor egy széles, mély barázda keletkezett. A két szántási módot évenként, de sokszor szántásonként váltogatták.

A bakhátas szántást nedves, nehezen kiszáradó talajon alkalmazták. A földet apró fogásokra osztották (2–3 méter), és ezeket mindig összeszántották, így középen olyan domborulat keletkezett, amit a víz nem érhetett el, mert az a bakhátak közötti mélyedésben könnyen lefolyt. Ezt a szántási módot elsősorban Nyugat-Magyarországon használták, de helyenként az alföldi mocsaras vidékeken is előfordult.

A történeti adatok azt mutatják, hogy már a középkor végén, a nyomásos gazdálkodáshoz kapcsolódva, az őszi gabonaneműek alá általában kialakult a háromszori szántás. Az ekét a legmélyebbre az utolsónál engedték, amit már a vetés követett. A tavasziak alá sokáig csak egyszer, tavasszal forgatták meg a földet. Az Alföldön, de különösen a Tiszántúl a török uralom után az őszi gabona alá is egyszer, ritkábban kétszer szántottak, és ez megmaradt még a XX. században is.

A megszántott föld rendszerint göröngyös, ennek széttörésére szolgál a fogas borona, melynek négyszögletű formái régebbinek, a háromszögletűek újabbnak látszanak. A Kárpát-medence középső részében általánosan, míg máshol szórványosan használták a legutóbbi időkig a tövisboronát, mely elsősorban a mag betakarítására alkalmas munkát végzett.