Állattartás

TARTALOM

Vadászat

Méhészet

A magyarság legősibb foglalkozásai közé tartozik, hiszen a méh, méz, odú „méhlakás”, ereszt (rajzik) finnugor eredetű szavak is erre utalnak. Már a XI. századi források is megemlékeznek olyan falvakról, illetve családokról, melyek uruknak mézzel szolgáltak. Ugyanebből az időből a nyelvterület északkeleti szögletében megmaradtak az ún. kőkaptárak, melyeket sziklába vájtak, és abban tartották a méheket. Számos falunév: Méhes, Fedémes (méhház) a nyelvterület nagy részén a XI–XIII. századtól kezdve jelentős méhészetről tanúskodik.

A méhtartás legkezdetlegesebb formája ugyancsak gyűjtögetés jellegű. A méhész kimegy az erdő szélére, és egy szaruból vagy fából készült edénybe virágokon legelő méheket fog össze. Mikor már elegendő dong benne, kienged egyet, és gondosan megfigyeli repülésének irányát. Addig megy utána, ameddig látja. Ekkor újra kienged egyet, és ezt is követi. Ezt a műveletet addig végzi, míg el nem ér addig az ód vas fáig, ahol a méhek tanyáznak. Ekkor füsttel lefojtja az egész családot, és elveszi tőle a mézet.

Az is megesett, hogy nem ölték meg a méheket, hanem meghagyva a fában, csak időről időre vették el a mézet. Ilyenkor a fa törzsére tulajdonjelet vágtak, mely a tulajdonjogot biztosította. Ilyen esetben az odú elé deszkalapot erősítettek, arra lyukat fúrtak, amin a méhek ki-bejártak. Ha úgy gondolták, hogy már elegendő méz gyűlt össze, akkor a deszkalapot eltávolították, a méheket füsttel elkábítva kiszedték a mézet. Annyit mindig hagytak benne, különösen télre, hogy azzal {H-221.} tavaszig ki tudja a család húzni. Az eddigi irodalom az ilyen élőfás méhtartást nem ismerte a Kárpát-medencéből, az újabb kutatás azonban több helyen megtalálta.

Igazi gondozásban csak úgy lehetett a méheket részesíteni, ha egy helyen, a méhesekben tartották őket. Ezeket nyugodt, csendes helyre építették, hogy ne zavarja semmi a szorgalmasan gyűjtögető családokat, így sokszor erdőben, lapos-mocsaras vidékeken egy-egy szigetre emelték a méheseket, de leggyakrabban mégis a településen belül a kertek elkerített részében szakítottak helyet számukra. A legegyszerűbbek az ún. méheskertek, melyeket kerítés vesz körül, és a méhlakások a földön vagy alacsonyabb lábakon állanak. A kerített méheseket minden oldalról rendszerint vesszőből font fal övezi. Erre belül körbefutó féloldalas tetőt raknak, és ez alatt polcokon a szabadon maradt udvar felé néznek a köpűk, a kasok. Előnye, hogy a külvilágtól jól elzárható. Udvarának közepére helyezik el az itatót, míg a méhész többnyire az építmény külső részéhez ragasztott kunyhóban lakik. Ezt a kelencének nevezett formát eddig csak a nyelvterület keleti részéből sikerült kimutatni. A legáltalánosabbak a féltetős méhesek, melyeknek deszkám a méhlakások nyílásai délre, délkeletre fordulnak. Ezek egy része olyan szín, mely csak az eső ellen véd valamelyest, de legtöbbjüket három oldalról deszkával, sövényfallal veszik körül, és ebben a zárt térben tartja a méhész kisebb kézi eszközeit.

A méhlakások közül elsősorban az erdős vidékeken találjuk meg a fatörzsből vajassal vagy égetéssel készített köpűket, melyek rendszerint {H-222.} belül üreges fatörzsek. Ezeket gyakran gazdag faragásokkal díszítik. A fában szegény vidékeken gyékényből vagy szalmából fonják a kasokat, melyek nagysága és alakja vidékenként változik. Máshol egy darab fűzfát a kas magasságának megfelelően levágnak, és több ágra behasítanak. Ezt szétfeszítik, és hajlós vesszővel körbefonják. Utána marhatrágyás agyaggal betapasztják, és így ez a téli hideg ellen jól védi a méheket. A nyelvterület nyugati felében télre gyékény- vagy szalmasüveget húznak a kasokra, és így nem kell azokat fedett helyre elraktározni. A múlt század második felétől kezdve a nagyobbrészt nyugati mintára deszkából épített méhlakások, az ún. kaptárak lassan háttérbe szorították a hagyományosokat, de azok szórványosan napjainkig megmaradtak.

A méhtartás egyik legjelentősebb napja a tavaszi kirepülés. A néphit szerint ennek időpontját pontosan ki kell választani, mert hétfőn és {H-223.} szombaton erőtlenek, kedden, pénteken és vasárnap irigyekké és torzsalkodókká válnak a méhek. Ezért legtöbben a szerdát vagy csütörtököt ajánlották, mert akkor egész évben erősek és szorgalmasak lesznek. De hogy igazán szelídek legyenek, ahhoz az szükséges, hogy fövénnyel jól megmosott fehér juh gyapján eresszék át őket, amikor tavasszal első ízben elhagyják a kast. Az olyan méhész, aki a harcias, rabló méheket szerette, farkasgégén bocsátotta ki őket, vagy kakasvérrel kente be a kas kijáratát, így azt a méhek minden behatolóval szemben megvédelmezték.

Nyáron megindul a méhek rajzása, amikor az új család felkerekedik, és messzebb igyekszik új otthont találni. Ilyenkor ostorpattogással, kerepléssel, vízpermetezéssel, ruhadarabok felhajigálásával igyekeznek megállásra bírni a rajt. Ha egy fán megtelepednek, akkor hosszú rúd végére kast kötnek, és abba rázzák őket, majd visszaviszik a méhesbe, és a végleges kasba helyezik el a családot.

A magyar parasztméhészetben nagyon sokáig a rajt tartották meg a következő évre, míg az anyacsaládot lefojtották, és úgy vették el tőle a mézet. Később a tele kasra egy másikat borítottak, és a méhész addig veregette az alsót, míg a méhek a zajra a felsőbe át nem húzódtak, így a szükséges mézmennyiséget a család megsemmisítése nélkül el tudták venni. Ősszel jelentek meg a mézkereskedő barkácsok, akik léppel együtt szedték ki a mézet, hordóba gyömöszölték, és úgy szállították el a piacra.

A méz mint édesítőszer rendkívül nagy szerepet játszott a magyar paraszti konyhában, de korábban az úri étkezéshez is ezt használták. A mézeskalácsosok nélkülözhetetlen alapanyaga, de készítettek belőle sört is. A viaszt elsősorban gyertyakészítésre használták. Mikor e funkciói jelentősen korlátozódtak, csökkent a méhtartás, de azért még ma is csaknem minden faluban a modern méhészet mellett a paraszti hagyományos eljárásokat is megtaláljuk.

Állattartás

TARTALOM

Vadászat