A jószág és a pásztor építményei

TARTALOM

A táplálkozás

{H-257.} A jószág betörése és a közlekedési eszközök

A lábasjószág (szarvasmarha, ló) egyik legnagyobb haszna, hogy igába fogva megszántja a földet, beszállítja a terményt, hajtja a szárazmalmot, a kész vagy félig kész termékeket vásárra viszi, és sok más olyan munkát végez, merj- alapvető jelentőségű a paraszti gazdálkodásban, és amivel az egyszerű cipekedési módoktól mentesíti az embert (l. 138–40. kép). Éppen ezért nagy gonddal és jól körülhatárolható módszerrel végezték a vonóállat igába tanítását.

A szilajon tartott jószág mellett a hornya is többnyire ottmaradt. Ezek közül azokat, melyeket igázásra szántak, az egyik bojtár kiválogatta, és a tanya közelében karóhoz kötötte. Mikor a gulya a legelésből visszatért, az anyja megszoptatta. Az elválasztás után nagyobb {H-258.} kötélen hagyták, hogy körbe tudjon legelni, így hozzászokott a pásztorhoz. Ilyen előzetes szoktatásra a kezesen tartott jószág esetében nincs szükség. Hároméves korában törik be a tinót, rendszerint ősszel, ritkábban kora tavasszal. A szilaj gulyából még az előzetes szoktatás ellenére is csak nehezen lehetett kifogni a kiválasztott fiatal állatot. Ha már lecsendesedett, a szekér után kötve bevezették a tanyasi vagy falusi udvarra, és ott egy fához kötötték. Nem tettek elé sem enni-, sem innivalót, hanem csak kínálgatták. Ha elfogadta, akkor már szelídült, és meg lehetett kezdeni a járomba való törését.

A járom, más néven iga olyan fából készült keret, melybe két szarvasmarhát lehet egymás mellé befogni. Ezt az ökör nyakába teszik, majd a többnyire vasból készült járomszeggel oldalt elrekesztik, hogy a fejét ne tudja kihúzni. A járomban az ökör a közepére illesztett rúd mellett nyakával, marjával húz. Ennek végét vastag szeggel a szekérhez erősítik, illetve az eketalyigához akasztják. Több ökörpárt csak egyvégtében kapcsolnak össze rudak segítségével. Az ilyen fogatokat mindig hosszú nyelű ostorral hajtották, mely többnyire kötélből készült, és elért az első pár ökörig (l. 121. ábra).

A betörésre kiválasztott tinókat először szarvállásuk, nagyságuk szerint összeválogatják. Ezután megkísérlik nyakuk járomba kényszerítését, ami rendszerint olyan nehéz feladat, hogy több ember erejét kívánja. Mikor végre sikerül, akkor betanított, idősebb pár ökör elé és után fogják őket. Többnyire megrakott vagy megkötött kerekű szekérrel végzik a betanítást, esetleg a szántással, boronával szoktatják őket. Ha valamelyik tinó mindig ki akar törni a járomból, akkor a járomszegre húzott szöges tinószoktatóval igyekeznek erről leszoktatni. Hónapok beletelnek, amíg a jószággal mindenféle munkát végezhetnek. Megtanulja az indítást, megállást és a kanyarodást jelző szavakat: végül is ökör lesz belőle.

A ló betanítása is a kifogással kezdődött, így a Hortobágyon pányvát dobtak a kiválasztott csikó nyakába, de az mindenképpen szabadulni igyekezett, úgyhogy 3–4 ember tudta csak megfékezni. Mikor kifáradt, fejére húzták a kenderből fonott kötőféket, hátára tették a nyerget, {H-259.} majd a kantár és a zabla következett. Ezután a legügyesebb, vállalkozó csikós megkezdhette a ló betörését.

A magyar nyereg négy fából összerótt, rendkívül egyszerű szerszám. Két hosszúkás falap közvetlenül a ló hátához, simul, és ebbe illeszkedik, és ezt tartja össze a félkör alakú kifaragott kápa. Ezek kiemelkedő részét kifeszített bőr köti össze. Ez a nyeregforma teljesen eltér attól, amit Λ alakú fára építettek Európa nyugati részében. Kapcsolatait csak keleten találjuk meg, és maga a nyereg szó finnugor eredete a szerszám nagy múltját sejteti. A magyar nyereg a lovas, de különösen a ló számára sokkal könnyebb mozgást biztosít, ami igazolja a magyarok honfoglalás kori hadi sikereit. A XVIII. századtól kezdve a magyar huszárok mintájára felállított csapatokkal ez a nyeregforma nyugaton is meghonosodott.

Amikor a ló már nyereg alatt megfelelően engedelmeskedett, akkor kerülhetett sor a hámba fogásra. A magyar nyelvterületen mindenütt szügyhámot használnak, és csak a nyugati hidegvérű lovakkal terjedt {H-260.} el a nagyobb gazdaságokban és a nyelvterület nyugati részein a kumet. A rúd mellé általában két lovat fognak, az esetleges harmadik ló jobb oldalról húzza a szekeret. Négy lovat kettőnként egymás elé akasztanak, míg ötnél hátul kettő és elöl három repíti a szekeret. Ilyen esetben a kocsis sokszor a bal oldali hátsó lóról hajt, hosszú ostorával irányítja és buzdítja az előrefogott lovakat.

A hámban először tuskót húzattak a csikóval, majd amikor ezt valamennyire már megszokta, akkor harmadikként, vagyis lógósnak fogták a szekér elé. Ha már nem rakoncátlankodott, akkor anyja vagy más idősebb ló mellé vagy nyergesnek (bal oldal), vagy rudasnak (jobb oldal) alkalmazták, ahova a termetének megfelelően jobban illett.

A legegyszerűbb közlekedési eszközök a szánok, melyek a földön, illetve a havon csúsznak. Ilyenen vontatják a szénát, ilyenre épülnek egyes pásztorépítmények (Erdély) vagy fonott hombárok (Dél-Alföld), hogy tovább lehessen őket eredeti helyükről vontatni. Az újabb időben csak havon használnak szánokat. Ilyen a székely bakszán, mely rövid, és csak a fatörzsek egyik végét erősítik rá, míg a másik vége a földön csúszik. A Felföldön két ilyen szánt kapcsolnak össze, és azt a farönkök hosszának megfelelő távolságra helyezik el egymástól. Általános ezeken kívül a nyelvterület nagy részén a két felfele álló orrú talpon csúszó szánforma, melyre a szekérhez hasonlóan oldalakat, esetleg fonott kast erősítenek, és ezzel teher vagy személy szállítására egyaránt alkalmassá teszik.

A kerekes járművek legegyszerűbb formái a kétkerekűek, melyek elé egy lovat, ritkábban szamarat fognak. Ilyeneket használtak a pásztorok {H-261.} felszerelésük hordására, ezeken szállították ki az élelmet a településről a legelőre. A debreceni, miskolci talyigás a szegény emberek szállítója volt, míg a földmunkás kubikosok a múlt század második felétől a nagy folyószabályozások, vasútépítések idején ezzel vitték a kijelölt helyre a földet. A küllős kerék fölött deszkaláda helyezkedik el. A kettős rúd közé, mely egyben az egész talyiga alját tartja, egy lovat fognak, és így komoly terhet tudnak szállítani. Ennek rugózott, személyszállításra szolgáló változata a kordé, mely a városi közlekedésben (Nyíregyháza) is elterjedt.

A legáltalánosabb kerekes közlekedési eszköz a szekér, mely a Kárpát-medence jelentős részében meglehetősen egységes. Tulajdonképpen két talyiga összekapcsolásából jöhetett létre, ezért még ma is a legtöbb két részre szedhető, illetve az alján végigfutó nyújtó segítségével megfelelő hosszúságúra állítható. A ló- és ökörszekér közötti különbség abból adódik, hogy az előbbi istránggal húz, és a rúd csupán irányításra szolgál, míg az utóbbi esetében a rúd egyben a vonóerőt is továbbítja a szekérhez. Az első két kerék a kívánalomnak megfelelően a derékszeg körül addig elfordítható, amíg a szekéroldal alsó fájába nem ütközik. A hátsó kereket nem lehet fordítani. Manapság a kerekek egyforma nagyságúak, régebben a hátsókat nagyobbra készítette a kerekes vagy bognár. A kerekek talpa 4–5–6 részből áll, és mindegyikbe két-két küllőt eresztenek, ennek megfelelően a kerekek 8–10–12 küllősek.

Az alföldi és hegyvidéki szekerek között nem konstrukcióban, hanem {H-262.} főleg méretben és felszereltségben mutatkozik különbség. Az előbbiek sokkal rövidebbek, és vendégoldallal egészítik ki őket, hogy székére és hosszában egyaránt többet lehessen rájuk rakodni. Egyébként fonott kassal bélelték, és így a kukoricacsövek vagy más termények szállítására is alkalmasak. A hegyvidéki szekér lényegesen hosszabb magas és rácsos oldala a rakodást megkönnyíti. A változó utak miatt nem lehetett magasra megrakni.

Eredetileg a szekér egy változata lehetett a kocsi. Nevét Kocs Komárom megyei községtől kapta, mely a középkorban a Budát Béccsel összekötő országút egyik fontos állomása volt. Az itt készült könnyű járművet kocsi szekérnek nevezték, mely később csaknem kizárólag személyszállításra szolgált. Az egész szerkezet és vele együtt a neve Európa nyugati telében is elterjedt (angol: coach, német: Kutsche, svéd: kusk, olasz: cocchio, francia: coche, spanyol: cache), és tőlünk vették át közvetlen szomszédaink is. A későbbi fejlődés során ebből rugós vagy függesztett alvázú hintószerű közlekedési eszköz alakult.

A szekér nemcsak a parasztember nélkülözhetetlen szerszáma, hanem a középkortól kezdve az egyes vidékek áruinak kicserélésére szolgáló legfontosabb közlekedési, szállítási eszköz. A fogattal, szekérrel rendelkező szekeresek városokban, falvakban külön réteget alkottak. Egyes falvak csaknem kizárólag fuvarozással foglalkoztak, így például Tokaj-Hegyalja fuvarosai a bort vitték Lengyel- és Oroszországba, visszafele pedig szőrmét, ruhaanyagot, különleges élelmiszereket szállítottak. A mezőgazdasági eszközöket, meszet, faszenet az Alföldre fuvarozó szekeresek gabonával megrakodva tértek vissza. A fuvarosok szállították a fazekasok, takácsok, szűcsök portékáit a vásárokra, így nemcsak a hírek terjesztésében, hanem a termelvények, kulturális javak elterjesztésében is jelentős szerepet játszottak. A gyorskocsival közlekedők jobbára csak személyeket szállítottak, így inkább a hírek terjesztésében, a postai forgalom lebonyolításában volt jelentőségük.

A jószág és a pásztor építményei

TARTALOM

A táplálkozás