Nem tudom, hihetek-e a következő megközelítésnek, bár több előadás során is találkoztam vele. Eszerint egy vállalat könyv szerinti értékének és piaci értékének különbsége nem más, mint a vállalati szellemi kapacitás értéke. Cégóriásokra valószínűleg igaz a képlet. Herrero fel is emlegeti a már idézett cikkében, hogy Tom Peters menedzsmentguru szerint az ipari forradalom korszaka azon a napon zárult le, amikor a Microsoft piaci értéke meghaladta a General Motorsét. Ugyanerről szól Edwin Land híres kijelentése: "A Polaroid összes tőkéjének 90 százaléka esténként autóba ül és hazamegy."

Hogyan mérhető egy intézmény szellemi tőkéje? Michael Koenig (1997) felsorolja azokat a jegyeket, amelyek megszámlálható, kézzelfogható módon tanúsítják az intézményi tudástőke értékét:

• szabadalmak,

• publikációk,

• az ezekre adott hivatkozások,

• licencmegállapodások és -bevételek,

• új termékek, az ezekből származó bevétel és e bevétel részaránya a teljes forgalomban, az arány mértéke összevetve a versenytársakéval,

• az új termékek kifejlesztéséhez szükséges idő, összevetve a versenytársak teljesítményével.

Tekintettel a tanulás kiemelkedő fontosságára a szellemi tőke növelésében, Koenig további, könnyen számba vehető jellemzőket sorol fel:

• a munkatársak továbbképzésére fordított összeg abszolút értékben, a vállalat egyéb kiadásaihoz viszonyítva és összehasonlítva a versenytársak számadataival,

• a meghívott előadók által tartott tanfolyamokon vagy külső tanfolyamokon töltött napok száma,

• házon belüli előadások száma,

• a házi tanfolyamokon töltött napok száma,

• tudományos fokozat megszerzésére törekvő munkatársak száma,

• az alkalmazottak által látogatott szakmai rendezvények mennyisége,

• az adatbázisokban végrehajtott keresések száma,

• az automatikus témafigyelések mennyisége.

Larry Prusak (1998) szerint a tudástőke, ha mérhetővé nem is, de legalább láthatóvá igenis tehető, ha a cég tudással kapcsolatos tevékenységeire, a tudás birtoklásából eredő eredményeire és a tudás növelését célzó befektetéseire összpontosítunk. Az első csoportban a következő tevékenységekről van szó:

• a "communities of practice" felmérése (azokról az informális közösségekről van szó, amelyek tagjait a mindennapi munka köti össze),

• tudástérképek készítése ("knowledge mapping"),

• adatközpontok számbavétele,

• szimbolikus jelentőségű tevékenység a tudás szerepének hangsúlyozása például az éves jelentésben, a munkatársak utaztatása konferenciákra, tanfolyamokra, a tudásmegosztás mint szempont bevezetése a teljesítményértékelésben stb.

A Prusak által felsorolt - a megfelelő tudás birtoklását tükröző - üzleti eredmények listája:

• szabadalmak,

• új termékek,

• a termékfejlesztés üteme,

• új értékesítési ügynök (orvoslátogató) betanulási ideje.

Végül a tudás növelését célzó befektetések felsorolása:

• K+F kiadások,

• tanfolyamok,

• az informálódásra fordított összegek.

Prusak kétszer is felhívja a figyelmet arra, hogy a felsorolt tényezők elterjedtsége vagy magas száma csupán jelzés értékű, nem jelenti automatikusan bizonyos mértékű tudástőke meglétét.

A Knowledge Associates CE tanfolyamán (Knowledge Management vezetői szeminárium) szóba került a tudástőke auditja. Annak vizsgálatát értették ezen, hogy az adott üzletágban milyen fajta tudásra van szükség és az milyen mértékben érhető el cégen belül. És ha már auditálás, eszembe jut a szomszédos terület: az információs átvilágítás. Ezzel kapcsolatban hadd hivatkozzam egy másik összefoglalómra (Sándori 2000). Az információs átvilágítás nem jelent többet az információvagyon, a szereplők, az információs igények és informálódási szokások leltározásánál. De hogy még ez sem széles körben elterjedt gyakorlat, azt bizonyítja többek között Charles Oppenheimék vizsgálata. Oppenheim és munkatársai (2000) a "UK Accounting Standard for Goodwill and Intangible Assets (Financial Reporting Standard 10, Accounting Standards Board, 1997)" számviteli előírás gyakorlati alkalmazását tanulmányozták. Tapasztalataik szerint annak, hogy a brit vállalatok könyvelésében szerepeljen a cégek információs tőkéje, az a legnagyobb és leggyakoribb akadálya, hogy a legtöbb intézmény egyáltalán nem tartja számon, miféle információvagyonnal rendelkezik. Ezen túlmenően a következő jellegzetességek nehezítik az információs tőke "könyvelését":

• az információ értéke nagyban függ a frissítés gyakoriságától,

• az információ értéke a problémák megoldásában a megfelelő időponthoz kötődik, előtte-utána elhanyagolható,

• még ha ebben a megfelelő időpontban vizsgálnánk az információ értékét, akkor is nehéz dolgunk volna, mert a legtöbb eset precedens nélküli,

• eljutni a megoldáshoz épp olyan fontos, mint maga a megoldás, de hogyan vegyük számításba a könyvelésben a gyors tájékozódás során megtakarított időt?

Pedig a szerzők szerint a következő előnyökkel járna, ha sikerülne az információs tőkét szerepeltetni a vállalatok mérlegében:

• A nem kézzelfogható vagyoni elemek (goodwill stb.) köztudottan fontos szerepet játszanak a cégek értékelésében; ha ezek az elemek a mérlegben is láthatók lennének, akkor az reálisabb képet nyújtana a cégekről.

• Mérlegadataik mellett a cégek egyre gyakrabban tesznek közzé nem pénzügyi adatokat, mint amilyen például a vevői elégedettség vagy a munkatársak elégedettsége; ha ezek között az információs tőke is szerepelhetne, az azt tanúsítaná, hogy a cégek fontosnak tekintik információvagyonukat.

• Mindez arra sarkallná a vezetőket, hogy ne költségnek, hanem vagyontárgynak tekintsék az információt, és így még inkább törekednének annak jobb kiaknázására.

A szerzők által megkérdezett vállalati szakemberek viszont a következő ellenérveket sorakoztatták fel:

• A szóban forgó információ sok esetben nem is képezi a vállalat tulajdonát. (A szerzők ezzel szemben azt állítják, hogy a "rights or other access" rovatban feltüntethető volna a nem saját tulajdonú információ is.)

• Az információ nem egyedi a maga nemében: ha bevennék a mérlegadatok közé, akkor más tényezőket is, például az adminisztrációs rendszert vagy a személyzetet is szerepeltetniük kellene. (A szerzők szerint legfeljebb abban az esetben, ha a rendszer eladható termékként "becsomagolható" lenne. És a személyzet? - kérdezem én.)

• Egyszerűen nincs rá szükség, hogy az információvagyon szerepeljen a mérlegadatok között. A hirdetési kiadások sincsenek ott feltüntetve, mégsem gondolja senki, hogy azokat nem kell komolyan venni. (Ez azonban nem jelenti azt - teszik hozzá a szerzők -, hogy nem is szerepelhet a mérlegben.)

Befejezésül Oppenheimék utalnak néhány olyan működő kezdeményezésre, amely az információvagyon felbecsülését célozza:

• Az IMPACT csoport által kifejlesztett Information Health Index az információmendzsment "jóságát" jelzi, értékét maguk az érintett vezetők állapíthatják meg (Horne 1998).

• A VAIC (value added information coefficient) kidolgozójának az a célja, hogy a vállalaton belüli értékteremtést tetszőleges pillanatban megragadja (Pulic 1999).

• Végül a szerzők a svéd Skandiát (www.skandia.com), valamint az USA-beli Dow Chemicalt (www.dow.com) állítják példaként a brit vállalatok elé.