Sokáig kézzel írtam irodalmi műveimet még akkor is, amikor már számítógép állt az asztalomon. Ma már ritkán veszem elő a golyóstollat, de amikor mégis, akkor mindig a toll hegyét figyelem írás közben. Mindig lenyűgöz, ahogy a tollhegy suhan a papíron, s alóla előtekerednek az egyenes és görbe vonalak, bonyolult kacskaringók és cikcakkok, s végül ez az egész értelmes gondolattá áll össze. De akkor is szeretem a betűk alakját figyelni, ha géppel írok, vagy ha más írását olvasom.
   Egyszer, ha még emlékszik az olvasó, Füles elgondolkodva üldögélt valahol a Százholdas Pagonyban, s előtte három pálcika feküdt a földön. Kettő a végén ért össze, a harmadik keresztben feküdt rajtuk. Micimackó nem tudta, csak Füles meg Nyuszi, hogy ez egy A betű. Micimackó, noha nagy költő volt és a legnagyobb nyugati taoista bölcs, nem tulajdonított jelentőséget az ügynek. A betű, hát A betű, no és?
   Pedig azért mégiscsak komoly dolog, hogy a hangokat képpé tudjuk alakítani. Gondoljunk csak bele, mekkora feladat lenne ez egy gépnek. Mikrofonon át meghallgatja az A hangot, elektromágneses jelekké alakítja, frekvenciaspektrumra bontja, meghatározza mindenféle jellemzőit, úgymint rezgésszám, amplitúdó és egyebek, végül rajzol egy bonyolult diagramot, amin a továbbiakban egyesegyedül ez a gép ismeri ki magát; és még ez is csak addig, amíg nem hall egy másik A hangot is, amiből egy egészen másféle diagram keletkezik, mert nincs két ember, aki egyformán ejtené, sőt ugyanaz az ember sem ejti mindig ugyanúgy. Mi pedig, emberek, mindenféle hangtani ismeret nélkül meghallgatjuk a hangot és lerajzoljuk a három vonalkát úgy, ahogy Füles tanulmányozta ott a pagonyban. Ebből a három vonalból nem derül ki, hogy aki a hangot mondta, hogyan mondta, magasan vagy mélyen, orrhangon-e vagy szélesre kerekített szájjal, egész röviden vagy kissé elnyújtva, férfi volt-e vagy nő, gyerek vagy öregember – a gép által rajzolt diagramból mindez kiderül, a mi három vonalkánkból nem. És mégis ezt a három vonalkát használjuk, mert ebből derül ki valami más, ami nekünk fontosabb, mint a gép által szolgáltatott sokféle adat: a hang jelentése. Ennek a hangnak a beszédben jelentése van, saját névvel rendelkező, külön valami, akárcsak egy polcon a tárgyak. Ha összeütöm a két tenyeremet, egész csomó különféle hangot tudok képezni, aszerint, hogy milyen erővel ütöm és a két kéz mely részei érnek össze, de ezeknek a hangoknak nincsenek jelei egyetlen nyelv írásában sem – mert nem jelentenek semmit, nem alkotják részét a beszédnek, és ha netán előfordulnak például egy szónoklat során, annak lejegyzője csak annyit ír le: „a közönség tapsol”.
   Írás formájában tehát csak azokat a hangokat tudjuk képpé alakítani, amik számunkra fontosak. Az például nem fontos a beszéd szempontjából, hogy a beszélő egy hangot milyen magasságban ejtett ki, mély dó hangon-e (mert egy nagydarab férfi) vagy magas ti hangon (mert egy vékony kislány). Ezt csak akkor tudjuk képpé alakítani, ha zenét írunk le: ilyenkor elővesszük az erre kitalált kottajeleket. Beszédben a hangmagasság nem fontos, legalábbis a magyar nyelvben nem. Vannak nyelvek, ahol fontos.

   Vajon miért éppen három és miért ebben az elrendezésben? Erre logikus válasz lenne, „mert így kell írni”, no de miért kell így írni? És egyáltalán mi is az, amit így kell írni? A Micimackó szerzője, Alan Alexander Milne angol ember volt. Amikor leírta ezt az esetet a három pálcikával, az ő lelki fülei előtt egy olyasféle hang jelent meg, ami legjobban a magyar é hangra hasonlít. Amikor pedig mi elolvassuk Karinthy fordításában, egy magyar a hang jelenik meg lelki füleink előtt. A kettő ég és föld – kar és kér nem ugyanaz. Egy francia pedig egy harmadik hangra asszociál, ami a magyar á-ra emlékeztet, csak rövid.
   Akkor mi az tulajdonképpen, amit ez a három pálcika jelöl? Úgy néz ki, több különböző hang valamelyike.

   A fenti ábrán különböző betűtípusokból származó A betűk láthatók. Mindegyik más, mégis mindet elfogadjuk A betűként, különösebb gond nélkül. A sorban a negyedik, a talpacskák nélküli, csupa egyforma vastag vonalból álló tekinthető az A betű alaptípusának, ahogyan a betűt a kisgyerekeknek megmutatjuk; ezzel szemben a kilencedik, amely egy korongból és két szabálytalan, egyenes és görbe vonalakkal határolt síkidomból áll, semmiben sem emlékeztet rá, de mégis felismerjük ebben is. Vagy nézzük meg a második sor első betűjét, s képzeljük el, hogy egy idegen országbeli, aki még soha nem látott latin A betűt, életében elsőként ezt a cirkalmas változatot ismeri meg – azt fogja hinni, hogy a bal oldalán a hurok és a tetején a félrecsapott kalap a betű szerves részét képezi, amik nélkül nem érthető. Ilyen problémáink nekünk is vannak, amikor idegen írásokkal ismerkedünk.
   Micsoda tehát egy A betű voltaképpen?
   1. Olyan jel, aminek van ugyan határozott formája, de attól óriási eltérések is lehetségesek;
   2. olyan hangot jelöl, amely nyelvtől és alkalomtól függően legalább háromféle lehet (a-é-á), sőt több is;
   3. e hangok mindegyikét tízezernyi árnyalattal lehet kiejteni a beszélő kora, neme, testalkata, hangulata szerint, de ezek az árnyalatok nem számítanak.
   Mivel a harmadik pont nem számít (ugyanaz a hang mindig ugyanaz, akár Muhammad Ali ejti ki jókedvűen, akár a kétéves Zsuzsika álmoskásan), az írások tanulmányozásánál ezzel nem kell foglalkoznunk. Csak az első kettővel: milyen jellel milyen hangot jelölnek. Azazhogy milyen jelekkel milyen hangokat...

 

Kis ízelítő gyanánt mutatom be ezt az ábrát, ahol A betűk láthatók: egy-egy A betű huszonnégy írásrendszerből. Az első sorban európai és nyugat-ázsiai, a másodikban indiai és délnyugat-ázsiai, a harmadikban pedig kelet-ázsiai írások szerepelnek. A lista persze nem teljes. Jelmagyarázat: 1. latin, 2. görög, 3. cirill, 4. héber, 5. arab, 6. örmény, 7. régi grúz, 8. mai grúz, 9. dévanagári, 10. bengáli, 11. gurmukhi, 12. gudzsaráti, 13. orijá, 14. tamil, 15. telugu, 16. kannada, 17. malajalám, 18. thai, 19. lao, 20. hiragana, 21. katakana, 22. bopomofo, 23. koreai, 24. kínai. Ez utóbbi nem betű ugyan, de a kínaiak ezzel írják át idegen nyelvekből az A hangot.

---