Őseit egészen az ókori Föníciáig tudja visszavezetni. Ez a mai Libanon helyén feküdt, s hajósnép lakta, amely az egész Földközi-tengert bekalandozta. Kilenc évszázaddal időszámításunk előtt kifejlesztett egy ábécét, amely a protosínai hieroglifák egyszerűsítése; az alábbi ábra felül a protosínait, alatta a megfelelő föníciai betűt mutatja, mindkettőt jobbról balra kell olvasni, hiszen akkoriban még így írtak. Az ábécé legelső betűje az ökörfej, föníciai nevén alef, ez világosan láthatóan egy oldalra döntött A betű. S más betűink is felismerhetők eltorzított alakban.

   A föníciai története kétfelé ágazott: előbb a héber, majd a görög betűk alakultak ki belőle. A következő ábra mutatja a föníciai és a héber írást egymás alatt.

KEZDETBEN VALA

A héber írás ábécéje fentebb látható (a „szofit” szóvégi alakot jelöl, szó végén ezeket írják). Jobbról balra halad, s alapvető jellegzetességként csak a mássalhangzókat jelöli. A következő ábra bemutatja az írást néhány betűstílusban, a legalsó sorban pedig magánhangzójelekkel ellátott betűk láthatók.

   Az ábécének huszonhét betűje van, a betűformákra erősen hatott az írás iránya. Szögletes vonalvezetését csak néhány görbe töri meg. Sok a hasonló formájú betű, oda kell figyelni a dalet/vav/zajin/kaf szofit/nun szofit/rés apró különbségeire éppúgy, mint a hé/het/tav és a bet/kaf/nun elkülönítésére. Szereti a vastagított betűstílusokat, de mindig a vízszintes, nem pedig a függőleges vonalakat vastagítja meg. A betűknek számértékük is van: az első kilenc betű az 1–9, a második kilenc a 10–90, a harmadik kilenc a 100–900 számokat jelöli; a nullát és a helyiértéket akkoriban még nem ismerték.
   A héber nyelv jellegzetessége, hogy a magánhangzókkal nem sokat törődik: nem különösebben lényeges, hogy Jiszróel, Jiszraél, Jiszréel vagy valami más formában ejti az ember Izrael nevét. Héberül ezt a nevet jod-szin-rés-alef-lamed, vagyis „jszral” formában írják:

ahol az alef azért kell, mert itt két magánhangzónak kell következnie, a mássalhangzók pedig csak egy magánhangzó jelét „hordozhatják”. Szó elején is alef (vagy ajin) jelöli a magánhangzókat, egyébként viszont az előttük álló mássalhangzót látják el pontokkal, amiket a következő ábra mutat be.

   A valamikor vélhetően különböző magánhangzók többsége mára eggyé vált, így a cere és a szegol egyformán e-t, a hataf szegol, a hataf patah, a hataf kamac, a patah és a kamac a-t jelent; a hirik i-t, a holam o-t, a kubuc u-t, a seva pedig a róla elnevezett svá hangot, amely egy e-ö közötti elmosódott magánhangzó.
   Ezeket a magánhangzójeleket – amelyek a héber írás nagy újításának számítanak a föníciaihoz képest – ma már csak a bibliai szövegeknél és a nyelvtankönyvekben használják, a mindennapi életben pontozatlanul írnak.
   Mutatvány folyamatos héber szövegből: a Teremtés könyvének első négy verse. „Börésit bárá Elóhim et hasomájim vöet haárec...”

A héber írást a bibliai időkben is több nyelv lejegyzésére használták, köztük a héber és az arám (arameus) a Biblia két fő nyelve; Jézus is arám nyelven beszélt. A zsidó állam megszűnésének idejére a héber már jelentős irodalmi nyelv volt, a fejlődő kereszténység és a köréje szerveződő irodalom éppúgy használta, mint a judaizmus irodalma. A következő két évezred során a héber mint beszélt nyelv kihalt, csak a zsidó vallási élet céljaira használták, így írásbelisége kiemelten fontossá vált. A 20. században létrejött Izrael állam a héber modernizált változatát, az ivritet tette hivatalos nyelvévé, amelyet természetesen továbbra is az ősi írással írnak. Mindeközben a diaszpórában élő zsidóság által létrehozott helyi nyelvek (jiddis, ladin, judezmo) többségét szintén héber írással írják. Héber írással tehát jelentős mennyiségű irodalom jelenik meg napjainkban is.

ZEUSZ ÉS APOLLÓN

Háromnegyed évezreddel időszámításunk előtt a görögök is átvették a föníciai írást. Ekkoriban úgy nézett ki, ahogy a fenti ábra mutatja a föníciaival összehasonlítva, de már balról jobbra, mert ma így írják. Akkoriban többféleképpen írták, sokszor a busztrofedon, vagyis ökörszántás nevű módszerrel,
amikor a szövegben
tros kidosám nednim
megfordítva írnak,
.lekkűteb ttözörküt
   De ez nem is igazi busztrofedon, mert a betűket nem forgattam meg, az ógörögöknél pedig ezekben a fordított sorokban minden egyes betű tükrözve volt. És a szóközöket is el kellett volna hagynom, mertakkoribaneztnemhasználtákésmindenszótegybeírtak.
   Alighanem a busztrofedon miatti betűforgatásoknak köszönhető, hogy számos betű elfordult a következő évszázadokban: néhány korábban balra néző betű ma jobbra néz.
   Mivel a görögben a magánhangzók nem közömbösek, sőt nagyon is fontosak, a hellén írástudók kitaláltak egy csomó betűt ezek jelölésére. Ezenkívül föltalálták a kisbetűket. Alább a mai görög ábécé látható, nagy- és kisbetűkkel együtt. (A szigmánál látható második kisbetű a szóvégi forma.)

   A huszonnégy betűs görög írás szakít a héber szögletességével és – főleg kisbetűiben – a görbe vonalakat részesíti előnyben. Néhány kisbetűt könnyű összetéveszteni, így a zétát és a kszit, a kappát és a khit, a nüt és az üpszilont, a szóközi szigmát és az omikront.
   Ők is számos ékezetet használtak, az ógörög nyelv bonyolult hangsúlyviszonyait jelölték velük. A következő ábra ezeket mutatja be. Az 1980-as években az ékezetrendszert leegyszerűsítették, csak a tonosz („á”) és a dialitika („ü”) maradt meg.

   Folyamatos görög szöveg alább látható, szintén a Teremtés könyvének első négy versét tartalmazza. Mivel a görög magánhangzó-kapcsolatokat nem úgy ejtik, ahogy írják, hanem a franciához vagy az angolhoz hasonlóan másképpen, a szöveg olvasata körülbelül: „En arkhí epíszen ho theosz ton uranon ke tin gin. I dé gi in aoratosz ke akata szkiasztosz, ke szkótosz epáno tisz avisszu, ke pníma theu epeféreto epáno tu hidátosz...”

Napjainkban a görög írást folyamatosan csak a görög (újgörög) nyelv leírásához használják, tehát Görögországon, Cipruson és a külföldön élő görögökön kívül senki. Görög betűket azonban a latin betűs világ is rendszeresen alkalmaz, főleg a fizikában és a matematikában: a nagy omega az ohm, az ellenállás mértékegységének jele, a kis pi a kör kerületének és átmérőjének viszonyszáma, a nagy szigma az összegzés jele, a kis mü a mikro- előtagot jelöli stb. Az összes görög betűnek, amely külalakra nem egyezik meg egy latin betűvel, van valamilyen matematikai, fizikai jelentése. De használják őket számlálásra (alfa, béta, gamma = első, második, harmadik), fonetikai hangjelölésre, s még rengetegféle célra. Nemcsak a görög nyelv, a görög írás is ott van tehát mindenütt a világban.

A SZENÁTUS ÉS A RÓMAI NÉP

Ötszáz évvel Krisztus előtt, akkoriban tehát, amikor a görög kultúra a legjobban virágzott és amikor a híres ókori tudósok, művészek legtöbbje élt, a fejlődő Róma sem maradhatott ki az eseményekből. A görög kultúra legtöbb vívmányát az írás közvetítésével kaphatták meg, s rövidesen hozzákezdtek, hogy az ötletesnek talált írásrendszert saját nyelvükre is alkalmazzák.
   A betűk jó részét változatlanul hagyták. Ami a nagybetűket illeti, a gammából kialakították a C betűt, ami a k hangot jelölte, akárcsak a változatlanul átvett kappa. A delta, a lambda és a szigma kis változtatással maradt a korábbi hang jele, a pit átalakították olyanra, mint a görög ró, a róból viszont létrehoztak egy másfajta R betűt. Az üpszilon és a khí kissé átalakítva a V és az X betűt adta. Két betűből, amik azóta kihaltak a görögből, kitaláltak két további betűt: a digammából az F-et és a koppából a Q-t. Az éta pedig mássalhangzóvá változva a H betű lett.
   A kisbetűket az új nagybetűk felhasználásával teljesen áttervezték.
   Kétszáz évvel később a C betűt kis toldalékkal látták el a zöngésség jeléül, ez lett a G betű. Újabb négyszáz év elteltével bevettek az ábécébe két görög betűt, az üpszilont és a zétát, előbbi az ábécé végére került (Y), utóbbi egy ideig még megmaradt az F után, majd az Y után helyezték (Z). Ekkoriban két betűt magánhangzóként és mássalhangzóként is használtak, a kétféle jelentés csak a középkorban vált külön, amikor az I-ből kialakult a mássalhangzót jelölő J, a V-ből pedig az U és különböző idegen nyelvek számára a W.
   Az így kialakult huszonhat betűs latin ábécé nagybetűiben az egyenes vonalak vannak többségben: tizenöt betű nem tartalmaz görbe vonalat, hét betű egyenest és görbét is, négy pedig csak görbét. A kisbetűknél más a helyzet: csak nyolc betűben nincsen görbe vonal, ötben csak görbe vonal van, tizenhárom pedig mindkét fajtát tartalmazza. Ez változatos vizuális hatást kölcsönöz az írásnak, ahogy az is, hogy tizenhárom kisbetű középmagas (akkora, mint az n betű), nyolc betű e magasság fölé nyúlik, négy alá lóg, egy pedig (a j) alul-felül kilóg.

A Római Birodalom egész Európában elterjesztette a latin írást, s ezt később folytatta a kereszténység, majd a modern európai civilizáció. Napjainkban a világ legelterjedtebb írásrendszere, amelyet több nyelv használ, mint az összes többi írást együttvéve. Nem lehet már elképzelni művelt, írástudó embert, aki ne ismerné a latin ábécét, függetlenül attól, milyen írást használ anyanyelve.
   Európában a latin betű nagyjából kétharmados többségben van a cirill betűs nyelvek és a görög mellett, ha csak a nyelvek darabszámát nézzük és beszélőik lélekszámával nem foglalkozunk. Afrikában az arab és az etióp írás is megtalálható, de hatalmas területeken kizárólag latin betűvel írnak, főleg a kontinens déli részén. Amerikában az írás úgyszólván egyeduralkodó: néhány indián nyelvnek van ősi írásbelisége, másoknak az európai beáramlás idején hoztak létre saját írást, de ezek ma már javarészt archaizmusok, ezeket a nyelveket is inkább latin betűvel írják. Hasonló a helyzet Ausztrália-Óceániában, ahol kevés nyelvnek volt saját írása az európaiak bejövetele előtt, s javarészt ezek is eltűntek; sajnos nemcsak az írások, a nyelvek többsége is.
   A latin betűnek Ázsiában van a legtöbb „versenytársa”. Délnyugaton az arab és a héber írás, a Kaukázusban az örmény és a grúz, Indiában és Délkelet-Ázsiában egy jó tucatnyi írás, keletebbre pedig a kínai, a japán és a koreai használatos. Szibéria a cirill földje. De mindegyik írásnak megvan a latin betűs átírása, s a legtöbb ország iskoláiban a gyerekek megtanulják nyelvüket latin betűkkel is leírni.
   Tekintve, hogy az összes világnyelvet latin betűkkel írják, a latin betűkkel megjelenő írásos anyag sokszorosát teszi ki annak, ami más írásokkal jelenik meg.

AZ EZERARCÚ

Az elmúlt kétezer évben, de főleg a legutóbbi századokban a latin írás ékes tanúbizonyságát adta, hogy bármilyen nyelvvel tökéletesen megbirkózik. A huszadik században több államnyelv tért át a latin betűre (mint például a török, amely korábban az arab írást használta), s a központosított kormányzatok számos kisebbségi nyelvet láttak el latin írásbeliséggel, főleg Afrikában, Amerikában és Ausztráliában.
   A latin betű hatalmát legjobban az mutatja, hogy egymástól mindenféle szempontból teljesen távol álló nyelvek is sikerrel használják. Így például a lengyel ötletes rendszert talált ki sziszegő mássalhangzóinak jelölésére:

   A szakkifejezések magyarázata egy későbbi fejezetben szerepel. Itt elég annyi, hogy az első oszlop betűi közönséges sz, z, c és dz hangokat jelölnek, a másik két oszlopban pedig s, zs, cs és dzs hangok vannak; a retroflex hangokat hátrahajlított nyelvvel, „teli szájjal”, amolyan szlávosan ejtik (a magyarban is lehet hallani ezeket a hangokat egyes nyelvjárásokban), az alveolopalatálisokat pedig vékonyan, selypítve.
   A franciáknak viszont a magánhangzóikra kellett kitalálniuk valamit. Vannak orális, azaz nem orrhangú magánhangzóik:

   Persze a zárójelben egyformának jelölt hangok valójában különbözőek: a laid, leur, lors magánhangzói nyíltabbak a les, le és lot szavakéinál. Vannak továbbá nazális, azaz orrhangú magánhangzóik:

   A francia tehát nem alakított ki egyértelmű rendszert, tizenötféle magánhangzóját csupán öt betűvel és azok kapcsolataival írja le, s bár a példákon kevéssé látszik, ugyanaz a betűkapcsolat más szavakban más hangot jelölhet.
   A vietnaminak megint más a problémája: szintén sok magánhangzót használ, de ezeket ráadásként zenei hangsúlyokkal látja el. Hatféle hangsúlyt ismer, s bármelyik magánhangzó bármelyik hangsúllyal előfordulhat. Ezért dupla ékezeteket vezetett be, amint alább látható. Mivel így bármely magánhangzóját egyetlen betűvel le tudja írni, nem okoz gondot a nagy számban előforduló kettős- és hármashangzók jelölése sem.

   A latin írás nemcsak azért ezerarcú, mert minden nyelvhez alkalmazkodni tud: azért is, mert minden nyelvben más és más. Alább látható, hogyan írják ugyanazt a hangot különféle európai nyelvek: mindegyik másképpen, pedig a hang azonos.

   A listát, bár csak mutatvány, óvatosan kell olvasni: a gaelben a „si” nem mindig jelent s hangot, többnyire az i-t is ki kell mondani. Az indonézben ugyanez a „si” csak magánhangzó előtt jelent s-t, mássalhangzó előtt az ejtése szi. Hasonlóképpen az olaszban a „sci” mássalhangzó előtt si, magánhangzó előtt s. Ugyanez a helyzet a „ci” betűkapcsolattal mindkét feltüntetett nyelvben. A svéd „kö” pedig azt jelenti, hogy az ö betű előtt a k-t cs-nek kell ejteni, de az ö is hangzik ám!
   Tehát: a magyarban az s hangot „s” betű jelöli, a franciában „ch”, ami a spanyolban a cs hang jele, ezt a hangot a magyarban „cs” jelzi, amit egy német úgy olvasna, hogy ksz, de ezt ő inkább „x” betűvel írná le, amit viszont egy mexikói torokhangú h-ként értelmezne, ezt a hangot viszont a német úgy írja le, hogy „ch”, ami a szlovákban közönséges h-t jelent, ezt az angol úgy írja le, hogy „h”, ami viszont a portugálban néma betű...
   És ennek adnak egyetlen közös nevet: latin írás-„rendszer”?!
   Hát hol itt a rendszer?

Nos, rendszer annyiban van, hogy ugyanazt a huszonhat alapbetűt hasznosítja minden latin betűs nyelv, ezek közül választja ki, mit milyen hangértékkel használ, mi az, amire nem tart igényt (például a magyar a q betűre), mire tesz ékezetet és milyet, miből alakít betűkapcsolatokat. Mindegyik balról jobbra ír, ugyanazokat az írásjeleket, számjegyeket és matematikai jeleket használja. Ugyanahhoz a kisbetűhöz mindig ugyanazt a nagybetűt társítja, ugyanúgy nagybetűvel kezdi a mondatokat és kisbetűvel folytatja, a tulajdonneveket megint nagybetűvel kezdi. Tehát nagyon sok mindent egyformán csinálnak ezek a nyelvek – de a betűk hangértékében valóban nincs egység. Nem is lehet. Ezt az ábécét eredetileg egyetlen nyelvhez, az ókori latinhoz alakították ki, mit sem sejtve arról, hogy egyszer nyelvek ezreit fogja meghódítani világszerte, s ha eljön valaha a nap, hogy a Föld minden nyelvét egyetlen írásrendszerrel írják, akkor csakis ez lehet már az. De ha sejtették volna, akkor se tehettek volna sokat, mert sejtelmük se volt róla, hányféle beszédhang létezik a világban és azok milyenek.
   A latin nyelv, akárcsak a magyar, csak egyetlen n hangot ismer, s a „német” és a „senki” szavakban ejtett n-eket egyformának érzékeli; ezért a latin ábécé csak egy N betűt tartalmaz. De számos nyelvben ez két külön hang, a „német” dentális és a „senki” nazális n-je az ő szájuk és fülük számára nem ugyanaz. Ilyen nyelv az angol is, amely úgy segített magán, hogy a dentális hangot „n”-nel jelöli, a nazálist pedig „ng” betűkapcsolattal; így már meg tudja különböztetni a „sin” (bűn) és „sing” (énekelni) szavakat. Amikor angol nyelvű műben olyan írásmóddal találkozunk, mint singin’, talkin’, akkor a szerző azt akarja érzékeltetni, hogy valaki nem jól tud angolul és e szavak végén a nazális n helyett dentálisat ejt. De ebből probléma is származik, mert kialakult egy tévhit, hogy az a g betű ott egy hangot jelent, azt is ki kell ejteni, vagyis a „sing” szó nem három hangból áll, hanem négyből: sz, i, nazális n, g. És sokan kiejtik ezt a g-t, olyanok, akiknek ez az anyanyelvük és világéletükben mindenkivel angolul beszéltek. Hasonló ez ahhoz a hibához, amit magyar anyanyelvűek követnek néha el, akik ismerik a „tudja” és „látja” szavak helyesírását, s azt hiszik, hogy ezeket így is kell kiejteni: t, u, d, j, a és l, á, t, j, a; azt hiszik, hogy ezeket csak a műveletlen tuskók ejtik úgy, hogy tuggya meg láttya. Ők bezzeg kiejtik külön a d-j és t-j hangokat, s roppant előkelőnek hiszik magukat. Pedig azt bizony úgy kell ejteni helyes magyarsággal: tuggya, láttya.
   Ez a probléma inkább amiatt keletkezett, hogy a magyar helyesírás megőrzi a „tud” és „lát” igék tövét és külön illeszti hozzájuk a felszólító mód jelét, de ha a rómaiaknak lett volna külön betűjük a gy és ty hangokra, azaz ha lettek volna ilyen hangok a latin nyelvben, talán ez a kérdés is kicsit másképpen festene.
   Avagy ha a latinban lett volna betű a dentális frikatívákra, most kevesebb gond lenne több európai nyelvvel. A dentális frikatívák azok a hangok, amiket az angol a „th” betűkapcsolattal ír le: a „think” szóban a zöngétlen, a „that” szóban a zöngés változat szerepel. Előbbi ejtése olyan, mint az sz hangé, csak a nyelvet nem a fog mögé, hanem a fog hegyéhez illesztjük, miközben ugyanúgy fújjuk ki a levegőt, mint az sz képzésekor; az eredmény kicsit hasonlít az sz-re, a t-re, de még az f-re is, de egy teljesen külön hang. Az ógermánok úgy érezték, ez leginkább a t-re hasonlít (aminek csakis az lehetett az oka, hogy a modern nyelvtudomány még nem volt föltalálva, a t ugyanis még csak nem is frikatíva!), ezért ennek a betűjével akarták leírni, de hát fülhallomást különbözött a t hangtól, meg kellett jelölni. Tettek hát mögé egy másik betűt: „th”. Nagyszerű, gondolták, a probléma meg van oldva. Nem volt megoldva, mert az emberek azt hitték, hogy az ott egy t hang és külön egy h hang, avagy egy hehezetes t, vagyis olyan hang, ami úgy hangzik, mint a „mintha” szóban a th, de egyetlen mássalhangzónak számít – ilyen hehezetes hangok megtalálhatók a szóban forgó nyelvek némelyikében, a velük rokon indiai nyelvekben pedig éppenséggel hemzsegnek. Például az angolban a „ten” (tíz) szót általában úgy ejtik, hogy van egy kis hehezet a t után, de ezt nem írhatják bele, mert akkor „then” lenne, és az már egy másik szó, jelentése „akkor”, és az említett zöngés dentális frikatívával kell ejteni. A németben egyáltalán nincs dentális frikatíva, a középkorban kiveszett, de a nyoma megvan olyan szavakban, mint „Thaler”, amit hehezet nélküli, sima t-vel kell ejteni; más szavakat azonban hehezetessel, mert ez a találmány viszont megvan, de nem írnak bennük „h” betűt, merthogy valamikor ősrégen ott nem dentális frikatíva szerepelt, s a helyesírás azt az állapotot őrzi. Csoda, hogy összezavarodnak az emberek?

A latin írás ezerarcúsága tehát ezernyi problémát is rejt, de ez ne szegje kedvünket. A nyelv valójában igen nagyvonalú szervezet, ha hibázol, észreveszi, de elfogadja. Soha nem lehet egy nyelvet tökéletesen beszélni, tehát nem lehet tökéletesen leírni sem; ha pedig a latin írásrendszert, amely oly sok nyelvet felölel, egészében próbáljuk áttekinteni, csak részletek megismerésére szorítkozhatunk, az egészet soha nem ismerhetjük. Ha tehát hibázunk, oda se neki – mindenki más is hibázna.

VASFÜGGÖNY EURÓPÁBAN

Negyven éven át „vasfüggöny” választotta el a demokratikus Nyugat- és a diktatúrák alatt szenvedő Kelet-Európát – de van ám egy másik vasfüggöny is, amely már jóval korábban ott volt és még mindig ott van, ott is marad. Ez az írásrendszer kettéválasztottsága. Merthogy a latin betű ezerarcú, mint láttuk, és sokféleképpen lehet bánni vele.
   Ha csak az államnyelveket tekintjük, a kisebbségieket nem, akkor egy vonalat rajzolhatunk Európa térképére majdnem ugyanott, ahol a politikai vasfüggöny húzódott egykoron; most egész Németország a vonaltól nyugatra kerül, Finnország és Málta viszont keletre, és mint társaitól távol eső sziget, Románia is a nyugati csoporthoz tartozik; de Törökország már megint kelethez. Görögország persze sehova, hiszen most a latin betűs írások kettéosztottságáról van szó.
   A két „pártot” talán úgy lehetne nevezni, „fonetikus” és „nem fonetikus”, bár ez nem túl szerencsés. Nézzük, miről van szó.
   Vannak nyelvek, amelyeknél két perc alatt össze lehet állítani egy egyszerű táblázatot, amiben a nyelv minden hangja és azok betűjelei egy az egyhez megfeleltetve sorakoznak.

   A fenti ábra mutat egy ilyen táblázatot a finn nyelvről. Kis magyarázat azért tartozik hozzá. Az ä betűt nagyjából úgy kell ejteni, ahogy egyes magyar nyelvjárásokban a „templom” szót „támplom”-ként lehet hallani, nem egészen á hanggal, nem is a-val, valami mással. Ez a finn ä hang. A kettőzés azt jelenti, hogy a hosszú magánhangzókat nem ékezet, hanem kettőzés jelöli, mint a magyar táviratokban: maa, niin, Töölö, puu, pää. S jóval hosszabban kell őket ejteni, mint a magyar hosszú magánhangzókat. A mássalhangzókat is hosszabban: kanssa, meille, maamme. Ezenfelül még azt kell tudni, hogy vannak egyes magánhangzó-kapcsolatok, amelyek diftongust, azaz kettőshangzót alkotnak; ezek második tagja elmosódik és nem teljes értékű magánhangzó, így egyetlen szótag lesz: taivas kiejtve „tájvász”. A diftongusok a következők: ai, ei, oi, ui, yi, äi, öi, au, eu, iu, ou, öy, yö, uo, ie. (Az utolsó három nem könnyű, mert az ember „jö, vo, je” formában próbálná ejteni őket, az első hangot ejtve elmosódottan, pedig ott is a másodikat kell.)
   Ha mindezt megjegyzi az olvasó, akkor már minden további nélkül el tud olvasni finn szöveget anélkül, hogy egy árva szót értene belőle; nyilván borzasztó akcentussal, de azokat a hangokat fogja ejteni, amiket kell. Példa:

Terve Maaria, armoitettu, Herra sinun kanssasi. Siunattu sinä vaimojen seassa, ja siunattu kohtusi hedelmä, Jeesus. Pyhä Maaria, Jumalan Äiti, rukoile meidän syntisten puolesta, nyt ja kuolemamme hetkenä.

(Ez egyébként az Üdvözlégy Mária szövege, tudniillik van egy gyűjteményem, amiben rengeteg nyelven megtalálható a miatyánk meg ez is, így ebből könnyen tallózhatok.)

   A finn hangjelölés tehát elég gyorsan elsajátítható. Nézzünk még egy példát: a cseh hangjeleket.

   Kis magyarázat ehhez is kell. A ě betű olyan szavakban, mint „obě”, valóban je-t jelent (obje), de ha előtte d, n vagy t áll, azt lágyítja: Budějovice ejtsd bugyejovice. Az ů pedig egy ajakkerekítéssel ejtett u hang. Amint látható, a rokonság ellenére a finn hangkészlet sokkal kevésbé hasonlít a magyarhoz, mint a cseh. Ha az olvasó ezt a táblázatot is elsajátítja, elboldogul a cseh szöveg olvasásával is, akcentussal bár, de helyes hangokat ejtve:

Otče náš, kterýž jsi v nebesích: posvěť se jméno tvé. Přiď království tvé. Buď vůle tvá jako v nebi tak i na zemi. Chléb náš vezdejší dej nám dnes. A odpusť nám viny naše, jakož i my odpouštíme vinníkům našim. I neuvoď náš v pokušení, ale zbav nás od zlého. Nebo tvé jest království i moc i sláva na věky.

Persze a szokatlan mássalhangzó-torlódásokkal meg kell küzdeni, de ha a táblázatot megtanulja, mindig tudni fogja, milyen hangokat kell a szóban ejteni.

   Három az igazság, nézzünk még egy kelet-európai nyelvet: az albán hangjeleket. Ehhez még kommentár sincs, íme a szövegminta:

Ati ynë që je qiell: u shënjtëroftë emri yt. Arthtë mbretëria jote. U bëftë dëshira jote, si në qiell, edhe mbi dhe. Bukën tonë të përditëshme jepna neve sot. Edhe falna fajet tona, sikundër edhe ne ua falim fajtorëvet tanë. Edhe mos na shtjerë ne ngasje, po shpëtona nga i ligu. Sepse jotja është mbretëria e fuqia e lavdia në jetët të jetëvet.

Megint ugyanaz a helyzet: egyszer elsajátítja az ember a betűsort és attól kezdve tud azon nyelven olvasni, legfeljebb gyakorolni kell.
   Lássuk ezek után, mi a helyzet a „vasfüggöny” másik oldalán.

Az angol nyelvhez nem fog sikerülni olyan táblázatot összeállítani, amilyet a finnhez, a csehhez és az albánhoz csináltam, egyébként mindhármat fejből és néhány perces munkával. Lehetne ugyan egy táblázatba összefoglalni a betűk különféle hangértékeit, de ez a táblázat óriási lenne és rengeteg kivétel kimaradna belőle.
   Nézzünk például egypár mássalhangzót, ezek egyszerűbbek a magánhangzóknál. A c betű jelenthet k-t (cat) vagy sz-et (dice), ha nem része a ch vagy ck betűkapcsolatoknak. A g lehet g (get), de sokszor dzs (George), de lehet része gh kapcsolatnak is. A h sokszor néma szó elején (hour). A k néma az n előtt (knight). Az n, mint korábban megbeszéltük, lehet dentális vagy nazális, ami nem mindegy. Az r sokszor néma vagy csak az előtte levő magánhangzó ejtését befolyásolja (more, for), máskor pedig egy sajátos „wr” hangot jelent (a right és write szavak ejtése teljesen azonos). Az s lehet sz (sea), z (use), s (sure), zs (usual), avagy lehet sh kapcsolat része. A t kaphat hehezetet (ten) vagy lehet kicsit a cs-hez hasonló ejtésű (write), de ez a különbség szerencsére nem jelent külön hangokat.
   A betűkapcsolatok közül csak a gh-t emelném ki, aminek hat-nyolcféle hangértéke lehet. Olyan szavakban, mint a light, night, right stb., teljesen néma. Máskor f (enough), g (ghost), h (cough) és így tovább.
   A magánhangzók közül csak egyet mutatok be. Az e jelenthet e-t (get), i-t (Edinburgh) vagy svát (there), mármint ha egyedül áll. De alkothat olyan kapcsolatokat is, mint ea (ejtsd í a sweat szóban, e a ready szóban), ee (í), ei (í az either szóban, svá a their szóban), eo (í a people szóban, o a George szóban), ey (i a money szóban, éj a they szóban), ae (svá a Michael szóban, í a Caesar szóban), ie (e a friend szóban, i a Charlie szóban, ie a Daniel szóban, i+svá a prettier szóban, áj a piece szóban, áje a quiet szóban), oe (á a does szóban, ó a shoe szóban, ue a whoever szóban, au a goes szóban), ue (ju a value szóban, ve a request szóban, e a guess szóban, ú a blue szóban), ye (j+svá a lawyer szóban, je a yet szóban) – s akkor még nem beszéltünk az olyanokról, mint eou, eye, yea, ew, awe...
   Ezért lenne nehéz vállalkozás az angolról is olyan táblázatot összeállítani, mint a kelet-európai nyelvekről.
   Nézzünk egy másik nyugat-európai nyelvet. A gael a valamikor egész Európát benépesítő kelták legnyugatibb nyelve, amelynek ma két változata van: Írországban az ír gael, Skóciában a skót gael. Ezúttal először a szövegpéldát mutatom:

Ár n-Athair, atá ar neamh: go naofar d’ainm. Go dtaga do ríocht. Go ndéantar do thoil ar an talamh mar dhéantar ar neamh. Ár n-arán laethúil tabhair dúinn inniu. Agus maith dúinn ár bhfiacha, mar mhaithimid dár bhféichiúna féin. Agus ná lig sinn i gcathú ach saor sinn ó olc. Óir is leat féin an ríocht agus an chumhacht agus an ghlóir go síoraí.

A gael helyesírásra az nyomta rá bélyegét, hogy ebben a nyelvben majdnem minden mássalhangzónak két alakja létezik: egy vastag és egy vékony. Mély magánhangzók (a, o, u) mellett vastag mássalhangzókat ejtenek, magas magánhangzók (e, i) mellett pedig vékonyakat. Némelyik hangnál világosan érezhető a különbség: az f vékony alakja h (tehát a féin kiejtve h-val kezdődik), az sz vékony alakja s (tehát a sinn kiejtve s-sel kezdődik), az n vékony alakja ny – tehát az ír nacionalista párt, a Sinn Féin nevét nem ám úgy kell ejteni, sinn fen, ahogy azok az okosok ejtik, akik tudják, hogy az nem szinn és nem féjn. De nem is sinn fen. Hanem siny hény!
   Más mássalhangzóknál, például az m-nél, a v-nél, a g-nél az én fülemnek még nem sikerült fölismerni a vastag és vékony közötti különbséget.
   E kettősség miatt a helyesírásnál sok mindenre oda kell figyelni. Az a szó, amit úgy ejtenek, hogy szír, s a jelentése „vinni”, nem tartalmazhat i betűt írott alakjában, mert mindkét mássalhangzója vastag, az i pedig megvékonyítaná őket. Úgy kell leírni, hogy csak mély magánhangzókat tartalmazzon: „saor”. Szabály a gaelben, hogy egy mássalhangzó(torlódás) két oldalán nem állhat más-más hangrendű magánhangzó, hiszen ha azt olvasnám, „asi”, nem tudnám, hogy most az a alapján sz-t ejtsek-e vagy az i alapján s-et. Hiszen a magánhangzók elölről-hátulról egyaránt befolyásolnak. Ezért azt a szót, ami kiejtve úgy hangzik: siöri (az ö-vel a svá hangot helyettesítem), s jelentése „örökké”, vékony s-sel és vastag r-rel, úgy kell leírni, hogy a két különböző „vastagságú” mássalhangzó között megváltoztatják a magánhangzók hangrendjét, az r-et pedig egy mély magánhangzóval elválasztják a szóvégi magas magánhangzótól: „síoraí”.
   A gael mássalhangzóknak van egy olyan szokásuk is, hogy bizonyos nyelvtani helyzetekben megváltoznak; ez az összes kelta nyelvre jellemző. Például ha számolunk. A csónakot gaelül úgy ejtik (és úgy is írják): bád. Megszámolt csónakok kiejtés szerint leírva:

1 csónak – bád auin („csónak csak”)
2 csónak – há vád
3 csónak – tyrí vád
4 csónak – kehrö vád
5 csónak – kúg vád
6 csónak – sé vád
7 csónak – söht mád
8 csónak – oht mád
9 csónak – ní mád
10 csónak – dehh mád

Mármost hogyan lehessen ezt leírni? Egyes kelta népek, például a walesiek úgy gondolták, semmi gond, leírják azt, amit mondanak, és más-más betűvel fog kezdődni a szó. Az írek ragaszkodtak az eredeti szó b betűjéhez, szerették volna, ha annak ott marad a nyoma. Úgy találták, a v hang valami olyasféle, mintha a b után egy hehezetet ejtenének, ezért elkezdték bh alakban írni. Ma is így írják, a gael ábécében a v betű nem is szerepel. Sokáig hehezetnek hívták azt a hangváltozást, ami a kettőtől hat csónakig terjedő esetekben bekövetkezik, de mivel igazából ez nem hehezet, a mai nyelvtudomány leníciónak hívja. Több mássalhangzóval is előfordulhat:

   Valójában ez a sokféle h nem mind ugyanaz: a ch ejtése zöngétlen uvuláris frikatíva, a gh-é pedig zöngés veláris frikatíva. Mindkét hang megtalálható volt a magyar nyelv ősében, a finnugor nyelvben, s ma is szerepel számos rokon nyelvünkben, de én egyiket se tudom kiejteni, és ha hallom őket, csak azt tudom, hogy nem tudok semmit.

A másik változást, amit a hét-tíz csónak közötti esetekben a b elszenvedett, az írek úgy reprezentálják az írásban, hogy az új hangot kiteszik az írásban: m... aztán leírják a régi, eltűnt hangot is: ...b. Tehát mbád ejtsd mád. Ezt a jelenséget fogyatkozásnak nevezik, a szó eredeti kezdőhangja eltűnik, mint napfogyatkozáskor a Nap, s egy másik kerül a helyébe, de mindkettőt leírják:

   Az ilyen dolgoktól lesz meglehetősen misztikus a gael helyesírás. Ízelítőként bemutatom a fenti idézet kiejtés szerinti átiratát. Az ö betű a svá jele, ch-val és gh-val a két említett frikatívát jelölöm, a vékony mássalhangzókat pedig, ha azokra nincs magyar betű, dőlttel írom. Az a és e hangnak két-két változata van, ezeket a mögéjük tett aposztróffal különböztetem meg (az a’ kerekített ejtésű á hang, az e’ pedig zárt é, mint az angol bad szóban).

Á’r na’hir, ötá’ er nyé’w: gö níför dé’nyim. Gö da’gö dö riöcht. Gö nyíntör dö hil er ö talö mar jíntör er nyé’w. Á’r nörá’n lé’húl tór dúny önyu. Ögösz ma dúny á’r viöchö, mar wahimid dá’r véhúnö hény. Ögösz ná’ lig siny ö ga’hú ach szír siny ó olk. Ór ösz le’t hény ö riöcht ögösz ö chúcht ögösz ö ghlór gö siörí.

Gael kisnyelvtanfolyamunk jól illusztrálja a nyugat-európai nyelvek sajátságait, s ha szembeállítom a bemutatott kelet-európaiakkal, máris kirajzolódni látszik a fejezetcímben említett vasfüggöny. A nyugat-európai nyelvek nagyon régi írásbeliséggel rendelkeznek, az írek például a kereszténység első századaiban már sokat írtak latin betűkkel; Kelet-Európában ez több századdal később következett be, s az itteni népek némelyike csak egész rövid ideje tért át a latin betűre (a románok a tizenkilencedik, a törökök a huszadik században), vagy csak rövid ideje alakította ki végleges írásrendszerét (például a magyar írás nagyjából a tizennyolcadik századra szilárdult meg abban a formában, ahogy ma ismerjük).
   Ennek az az eredménye, hogy a nyugati nyelvek inkább archaizálnak, régi ejtésmódokat követnek (lásd például az angol „lovag” szót, amit nájtnak ejtenek, de knight alakban írnak, mert az óangol időkben még knecht volt a kiejtése, és ezt őrizték meg); másképp nem is nagyon tehetnek, hiszen ha egy nap az összes angolul beszélő ország elfogadna egy új, fonetikus helyesírást, egy-két generáció múlva több évszázad teljes irodalmi termése olvashatatlanná válna, csak a régi helyesírást megtanuló nyelvészek, történészek értenék meg. Azoknak a népeknek, amelyek kevesebbet írtak, mert rövidebb ideje kezdhettek ismerkedni az írással és mert viszontagságos történelmük inkább a kardot forgattatta velük, mint a tollat, könnyebben változtattak a helyesíráson. Így például a tizenkilencedik században a magyarok kitalálták, hogy a c hangot cz-vel kell írni; Petőfi még c-vel írta. Néhány évtizednyi czukor meg czérna után visszatértek a c betűre. Mind az át-, mind a visszatérés könnyen ment, mert kevés volt az írásos anyag, ami ezáltal antik színezetet öltött.
   Persze vannak esetek, amikor hatalmas írásos anyagról mond le egy nép az áttérés kedvéért. Így tettek a törökök, akik évszázadokon át rengeteget írtak arab írással, s amíg ez volt az írásuk, el tudták olvasni az arab világ iszonyatos mennyiségű irodalmi termését – akkoriban a művelt török tudott arabul, hiszen ez az iszlám nyelve. Hasonló a helyzet a kínaiakkal, akik még nem hajtották végre ezt az áttérést, de lassan készülődnek rá.
   A kelet-európai nyelveket azért neveztem a fejezet elején fonetikusnak, mert a kelet-európai szemlélet úgy teszi föl a kérdést: „hogy kell ejteni ezt a betűt?” – a nyugati pedig úgy: „hogy kell ejteni ezt a szót?” Nyugaton a betűk hatással vannak egymás ejtésére, sokszor nemcsak a szomszédokéra, hanem távolabbiakéra is (például az angol „lit” ejtése lit, a „lite” viszont lájt) – Keleten ez kevésbé fordul elő. Megesik azért itt is, például a szlovákban, amelyben ugyanúgy megvannak a ď, ň és ť betűk, mint a csehben, de csak mély magánhangzó előtt és szó végén használja őket, a magas magánhangzók lágyítanak, akár az oroszban. Hasonló történik a lengyelben is. De Keleten ez ritka, s csak nagyon szabályozott formában fordulhat elő.
   A nyugati csoportban is van két nyelv, amelyek nagyon beszabályozták helyesírásukat, s ha nem is lehet olyan betűnkénti táblázatot készíteni, mint a finn, a cseh és az albán esetén, kicsivel nagyobbat már igen. Ez a két nyelv az olasz és a román, amelyek örököltek számos nyugati szokást, de azokat megrendszabályozták. Az olasz kiejtési táblázat így fest (kihagyva most azokat a betűket, amelyek ejtése megegyezik a magyarral):

a: rövid á
c: a, o, u előtt k; e, i előtt cs*
ch: k (csak e, i előtt szerepel)
e: rövid é
g: a, o, u előtt g; e, i előtt dzs*
gh: g (csak e, i előtt szerepel)
gl: lj
gn: ny
h: szó elején néma
qu: kv
s: sz
sc: a, o, u előtt szk; e, i előtt s*
z: n után dz, máskor c

A táblázathoz két megjegyzés tartozik. A csillaggal jelölt esetekben, vagyis ha a c, g vagy sc után e vagy i áll, s ezt még egy magánhangzó követi, akkor az e vagy i néma lesz, csupán a mássalhangzó lágyítását jelzi. Tehát:

car: kar
cir: csir
cia: csa

Olaszul így kicsit problémás leírni a kínai Csiang családnevet: ha azt írják, Ciang, ezt minden olasz Csangnak fogja ejteni, ami egy egészen másik kínai név. Részben ez is megkülönbözteti a nyugat- és kelet-európai nyelveket. Keleten minden olyan szót, ami a nyelv hangkészletével kiejthető, le lehet írni úgy, hogy azt csakis egyféleképpen lehessen kiejteni és világosan jelölje a kívánt ejtésmódot. Nyugaton ez nem egészen van így, illetve sokszor fejtörés kell hozzá. Mert például a szlovák lágyított mássalhangzók másképpen viselkednek, mint az olaszok.

da leírva: da
di leírva: dy
gya leírva: ďa
gyi leírva: di
gyia leírva: dia

Nincs problémás, vitatható eset, minden egyértelmű.

A kelet–nyugati szembenállásra jó példát mutatnak az ékezetes betűk. Gyűjtsük össze külön a nyugat- és külön a kelet-európai nyelvekben szereplő ékezetes betűket.

   Az ábra a nyugat-európai oldalhoz tartozó nyelvek ékezetes betűit mutatja be, külön a magán- és külön a mássalhangzókat (a w itt magánhangzóként szerepel, mert az egyetlen nyelvben, ahol ékezetet kap – a walesiben –, magánhangzót jelent). A vizsgált nyelvek: baszk, dán, francia, holland, ír gael, izlandi, katalán, latin, német, olasz, portugál, román, skót gael, spanyol, svéd, walesi. Tizenhat darab.

   Ez az ábra ugyanezt mutatja a kelet-európai oldalról. A nyelvek: albán, cigány, cseh, eszperantó, észt, finn, horvát, lengyel, lett, litván, magyar, máltai, szlovák, szlovén, török. Tizennégy darab.
   (Egyik oldalon sem tüntettem fel olyan nyelveket, amelyek nem gazdagítják a listát legalább egy betűvel. Így kihagytam az angolt, amely nem használ ékezetet; a norvégot, amelynek jelkészlete azonos a dánéval; a szorbot, amely csak a csehben és a lengyelben is előforduló betűket használ; stb. Viszont szerepel az albán, mert ha elhagyom, az ë betű csak a nyugati képen jelent volna meg.)
   A különbség szembeszökő. Nyugaton harmincegy magán- és kilenc mássalhangzó van, Keleten harminchárom magán- és ugyanannyi mássalhangzó.
   A mássalhangzók számának aránytalanságát még erősíti, hogy Keleten csupán két nyelv van (a magyar és a finn), amely nem használ ékezetes mássalhangzót, Nyugaton azonban ezek sokkal kevésbé vannak jelen a köztudatban. A ponttal ellátott L betű a katalánban szerepel, amely kisebbségi sorsban él Spanyolországban, túlnyomórészt spanyol betűs író- és számítógépeket használ, így a pontot kézzel teszik ki, ha kiteszik; én még nem láttam katalán szövegben szerepelni. A vesszős R a baszkban fordul elő, amely hasonló helyzetben van. A farokkal ellátott S és T a románban szerepel, amely helyesírási és nyelvrokonsági szempontból nyugati típusú, de földrajzilag Kelet-Európában található, s Nyugat-Európának meglehetősen gyér vele a kapcsolata. A három különleges betű közül kettő a földrajzilag szintén kieső Izlandon honos, s egyébként is kicsit más esetnek számítanak, mint az ékezetek. Marad három betű: a francia–portugál farkas C, a spanyol tildés N és a német ß. Ez a három betű, illetve mivel az ß betűn nincs ékezet, ez a két betű jelenti a nyugat-európai ember számára az ékezetes mássalhangzó fogalmát; ezek szerepeltek az első ékezetes számítógépeken, amikor a kelet-európai nyelvek még a politikai vasfüggöny mögött voltak, s nemhogy nem érezték szükségét, hogy ezek nyelveit is le lehessen írni velük, azt se nagyon tudták, hogy milyen nyelveken beszélnek is ezen a tájon tulajdonképpen.
   Kelet-Európában az ékezetes mássalhangzók virágzanak. Mi magyarok abban a speciális helyzetben vagyunk, hogy egyetlenegyet sem használunk közülük, ráadásul mivel politikai-gazdasági okokból mindig is inkább a Nyugathoz igyekeztünk közeledni, mint szomszédainkhoz, mi is egy kicsit furcsálkodva nézünk az ékezetes mássalhangzókra. De legalábbis úgy látványilag ismerősebbek, hiszen eljut hozzánk Hašek, Dvořák, Mrożek, Stanisław Lem, Samardžić, illetve egy másik műfajból Ceauşescu neve, s legalább nagyjából tudjuk, hogy kell őket kiejteni. Leírni nem mindig tudjuk; nemegyszer láttam már olyan névalakokat, hogy Mrožek, netán Zdeňek (Zdeněk helyett), mert a sajtó siet és nem ér rá azzal vacakolni, hogy pontosan milyen ékezet kell és melyik betűre, fog egyet és odarakja. Nyugaton a sajtó még ennyivel sem vacakol, eszébe sem jut, hogy ékezetek lehetnének a mássalhangzókon, ehhez a nyugati ember nincs hozzászokva. Legtöbbjük egész életében legföljebb csak azt a kétféle ékezetes mássalhangzót látja.
   Ha már itt tartunk, a következő ábra bemutatja a kelet-európai ékezetes mássalhangzókat hangértékeikkel együtt.

Szemléletében más tehát a nyugat- és a kelet-európai nyelvek íráscsaládja. Ha az írek a keleti szemléletet követték volna, egész biztosan ékezetekkel jelölik vastag és vékony, lenitált és fogyatkozott mássalhangzóikat, zárt és kerekített, rövid és hosszú magánhangzóikat. Ha a franciák a keleti szemléletet követték volna, lenne külön ékezetük az elülső és a hátsó, a kerekített és a kerekítetlen, a nyílt és a zárt ejtésre, az orálisra és a nazálisra. Ha ellenben a csehek, a lettek, a magyarok a nyugati szemléletet követték volna, különböző betűkapcsolatok jelölnék a szláv mássalhangzó-készletet és a hosszú magánhangzókat, s egyes betűk más-más hangértéket kapnának a társaságukban álló betűk hatására. Talán úgy írnánk le a György nevet, hogy Diewrdy, mert a gy-t magánhangzó előtt di, szó végén dy jelölné – ki tudja?

A LATIN BETŰ MÁS FÖLDRÉSZEKEN

Ghána délkeleti részén és a szomszédos Togóban egymilliónál többen beszélik a ga nyelvet, amit másképpen amina, gain, adangme, accra és krobo néven is ismernek. A niger-kongói nyelvcsaládba tartozik. Latin betűkkel írják, hiszen őket is jó ideje elérte már az európai civilizáció, s ez az ország egyik fontos nyelve. A ga nyelvű üdvözlégy szövege a következő ábrán látható. (A kép jobb alsó sarkában sorakoznak az ábécé különleges betűi, amiket a szövegből kigyűjtöttem. Azt nem tudom, ezeken kívül milyen betűket használ a nyelv.)

   Vajon milyen hangokat jelölnek ezek a különleges, latin betűkre csak emlékeztető, de azoktól szemlátomást különböző jelek? S miért éppen így írják őket, nem valahogy máshogy?
   Nos, én életemben nem olvastam többet ga nyelven ennél a tíz sornál, de e betűk jelentését nagy valószínűséggel meg tudom mondani. Az első, ami egy áthúzatlan f-re vagy egy elnyújtott s-re emlékeztet, az s hang jele. A második, a kis görög epszilon egy nyíltabb szájállással ejtett e, olyasféle, mint a magyar. A harmadik, a fordított c egy kerekített mély magánhangzó, kicsit a magyar a-ra emlékeztet. A negyedik, a hármasra hasonlító a zs. Az ötödik az a bizonyos nazális n, amiről az angol kapcsán már beszéltünk. A hatodikat nem tudhatom biztosan, talán orrhangú a.
   Azt is meg tudom mondani, mikor alakították ki ezt az írásrendszert a ghánaiak: valamikor a huszadik században. Amikor az a vidék még angol gyarmat volt, valahogy így festhetett ez a szöveg: „Oshwie Maria, oyi obo keh dromoh, Nuntshoh leh keho yeh, ajoho yeh yei ateng...” Persze lehet, hogy egész másképpen írták akkoriban. Talán ékezetekkel: „Oshwie Maria, oyo obo ké dromó, Nuntshó lé kéo yé, ajóo yé yei ateng...”
   De hagyjuk a spekulációt: ma így írják, én pedig el tudom olvasni anélkül, hogy valaha is mutattak volna nekem ga betűtáblázatot, amilyet én készítettem három kelet-európai nyelvhez.
   Nem minden nyelvvel vagyok ilyen sikeres. Itt van például az inupiak, másképpen északnyugat-alaszkai eszkimó, inupiat eszkimó vagy inupik, amit az alaszkai Norton-szoros és a kanadai Mackenzie-delta vidékén beszélnek, s az eszkimó-aleut nyelvcsaládba tartozik. Alább látható a szövegmutatvány.

   Azt bizony nem tudom, hogyan kell ezt a kilométer hosszú szavakban bővelkedő szöveget fölolvasni. Azt még csak sejtem, mit jelent a kétféle n betű a jobb alsó sarokban kigyűjtöttek közül, de nem tudom, mire használja az inupiak nyelv a ponttal ellátott g-t, még kevésbé tudom, miben különbözik egymástól és a közönséges l-től az áthúzott és a pontozott l, s mit jelent, ha egyszerre van áthúzva is és pontozva is. Csak találgathatok, ahogy arról is, vajon a ch és a tch között mi a különbség, talán ez utóbbi egy külön betűkapcsolat (mint a franciában, ahol a cs hang jele), vagy egyszerűen a t és a ch-val jelölt ismeretlen hang egymásutánja.
   De azért vannak dolgok, amiket itt is tudhatok. Egészen biztos vagyok például abban, hogy a kettőzött magánhangzók hosszú ejtést jelölnek, s abban is, hogy a q betű az uvuláris k hangot különbözteti meg a k-val jelölt veláristól. Ez a különbség a magyarban is megvan, de mi a két k-t egynek tekintjük. Ha sokat mondogatjuk egymás után ezt a két szót: kenyér–kutya, észrevehetjük, hogy máshol kattan a szánkban a két hang. A kutyánál elöl, ez a veláris k; a kenyérnél hátrébb, ez az uvuláris, amit az inupiak q-val jelöl. Abból tudom, hogy ezt jelöli vele, hogy a vele rokon grönlandi nyelv szintén így tesz. Ennél többet nemigen tudok, mert nem tanultam inupiakul; legfeljebb azt, hogy a szavak meglepő hosszúságát mi okozza. Számos észak-amerikai nyelvnek szokása „szómondatokat” formálni, amikor egyetlen szóban, különböző nyelvtani elemek segítségével fejezik ki egész mondatok vagy tagmondatok tartalmát. Mintha magyarul nem azt mondanánk: János odaadta a labdát Julinak, hanem ilyenformán: „múltban-ő-hímnem-neki-nőnem-kerek-konkrét-dolog-odaadni János labda Juli”. A felhasznált nyelvtani összetevők száma és sorrendje minden nyelvben más és más.
   Harmadikként következzen egy meghökkentő példa a kevés ékezetet használó nyelvekből. A következő ábra az otomang nyelvcsaládba tartozó pame nyelv Purisima Concepción-i nyelvjárásából mutat példát, amelyet a Mexikó Guanajuato államában található Sierra Gordában beszélnek.

   No persze nyilvánvalóan nem így. Ez a töméntelen „hhghg” kétségkívül különféle beszédhangokat jelöl, kettős, esetleg többes betűként. Mexikó és általában Latin-Amerika nyelvei spanyol hatásra kapták latin ábécéjüket, amit jól mutat a Chihuahua államba való taraumaro nyelvből vett, igencsak spanyolos minta: „Taminonó tehuastiqui tehuara Santi riboa razihuachi tamuperá arimihuymira nahuchi chumaricá tehuanehuario te amonetellá sinerahué hiperahuí tamenejá Seoriqui cahuillé chumaricá cahuillé quiamoqué tarubé chimerá chiniariqui mastí nahuchimoba.” Mivel azonban a spanyol nyelvből számos elterjedt hang (például az s, a dzs, a j) hiányzik, a meglevőket pedig meglehetősen összetett rendszerrel kell leírni (az olaszhoz hasonlóan több mássalhangzónak megvan a lágyított és a lágyítatlan írásmódja), a nyelv helyesírását nem könnyű feladat ennyire eltérő nyelvekre alkalmazni.

Milyen következtetést vonhatunk le a mutatott példákból? A három nyelv háromféle módszerrel állította elő bemutatott helyesírását. A pame bonyolult kísérletet tett a spanyol írásnak nyelvére való adaptálására, egyetlen ékezetes betűvel sem bővítve az Európából hozott készletet. Az inupiak megtartott néhány hagyománytisztelő betűkapcsolatot, de sajátos hangjaira habozás nélkül igénybe vette a latin ábécé betűalkotási leleményességét. A ga átvette a modern tudományos hangjelölés betűit, amikre külön kellett felkészíteni a ghánai nyomdákat, de ezáltal igen korszerű és könnyen olvasható írásra tett szert.
   Ez utóbbi igen ritka dolog azon nyelvek körében, amelyek európaiak által gyarmatosított területként találkoztak a latin írással. Általában a gyarmatosítók nyelvének helyesírását alkalmazzák nyelvükre. Így tett a szuahéli, Kelet-Afrika nagy közvetítő nyelve: „Baba yetu uliye mbinguni, jina lako litukuzwe. Ufalme wako ufike. Utakalo lifanyike duniani kama mbinguni. Utupe leo mkate wetu wa kila siku. Utusamehe makosa yetu, kama tunavyowasamehe na sisi waliotukosea. Usitutie katika kishawishi, lakini utuopoe maovuni.” Szemlátomást angolos helyesírás, az sh jelentése s, az y-é j, a j-é dzs stb. Más nyelvek franciás helyesírást vettek át, többé-kevésbé még a vietnami is, amely a portugál hittérítőktől kapta mai írását, s mássalhangzójeleibe portugál és francia hatás keveredett, a hittérítők eredeti találmányai mellett.
   Még egy példa a ga módszerre: alább a nama nyelvből áll példa, amely Namaland, Namíbia és a Namíb-sivatag nevét is adta; régebben hottentotta néven ismerték.

   Igyekeztem úgy választani a betűtípust, hogy látható legyen: az egész szövegben egyetlen l betű van (a lamösib szóban), mindenütt másutt egyszeres, kétszeres és kétszer áthúzott függőleges vonalak meg felkiáltójelek állnak: ezek a speciális csettintő hangok jelei, amiket Jamie Uys is bemutatott Az istenek a fejükre estek című, emlékezetes filmjében. Az egyszeres, kétszeres és kétszer áthúzott vonal, valamint a felkiáltójel különböző csettintéseket jelöl. Jómagam egyiket se tudom kiejteni, és hallás után megkülönböztetni se.
   A jeleket a nemzetközi fonetikai szövetség, az IPA tudományos céllal létrehozott írásrendszeréből vette a nama és a ga is. Ezért tudom a jelentésüket anélkül, hogy akár namául, akár gául értenék.

Még visszatérek a latin ábécére – de most menjünk tovább és vegyük szemügyre későbbi testvéreit.

MINDEN OROSZOK

A cirill ábécét készítőjéről, Cirill keresztény szerzetesről nevezték el, aki szláv származású volt, s népe számára külön írást dolgozott ki a görög írás továbbfejlesztésével. Műve olyan népszerű volt, hogy mindmáig állja a versenyt a latinnal. Ma az oroszok, az ukránok, a beloruszok, a szerbek és a bolgárok használják, valamint számos török és finnugor nép az oroszok által meghódított területen.
   Akárcsak a görög, a cirill is balról jobbra íródik, használ kis- és nagybetűket, de a latinnal ellentétben nem ékezetekkel, hanem a betűk formájának megváltoztatásával szereti előállítani a különböző nyelvekhez szükséges speciális betűket.

   A fenti ábra mutatja a cirill ábécének az orosz nyelvhez használt mai változatát. Ennek jellegzetessége, hogy egyes betűk egy j-ből és egy magánhangzóból álló szótagot jelölnek, s a mássalhangzók lágyítására használatosak. E tulajdonságuk feloldására külön keményjelet tartalmaz az ábécé, egyéb esetekben (például szó végén) pedig a lágyjel végzi a lágyítást. Alább különböző stílusú cirill ábécék láthatók.

   Orosz folyószövegre alább mutatok példát, ez azonban nem mai, hanem tizenkilencedik századi változat, amely azóta eltörölt betűket is tartalmaz.

   Olvasata: „Radujszja, Marije, Blagodatyi polnaja, Goszpogy sz toboju; blagoszlovenna Tî mezsdu zsenami i blagoszloven plod csrszva Tvojego Iszusz. Szvjataja Marije, Matyer Bozsi ja moli o nasz gresnîh nînye i v csasz szmertyi nasej.” Az î betűvel a jeri hangot jelölöm itt, amely egy i és ü közötti, mély hangrendű hang. Mint az átírás mutatja, a szóvégi keményjeleket nem ejtik sehogyan, el is törölték őket a tizenhetes forradalom utáni években.
   A harmincöt betűs cirill írás jobban kedveli az egyenes vonalakat, mint a görög és a latin. Kisbetűinek jelentős része középmagas, csupán öt betű (d, r, u, c és scsá) lóg ki alul, három betű (b, jo és j) nyúlik ki felül, egy pedig (az f) alul és felül is. Ez, valamint a sok egyenes vonal és a hasonló betűformák (az i, l, n, p, c, s és scsá betűket könnyű összetéveszteni) kissé monoton jelleget kölcsönöz az írásnak.
   A cirill írást számos nyelv idomította saját céljaihoz; az ehhez feltalált betűkből alább mutatok be néhányat. A betűk mellett kicsivel jelzem, hogy milyen nyelvekben használatosak: ab: abház, al: altaji, az: azerbajdzsán, b: belorusz, ba: baskír, cs: csuvas, csk: csukcs, h: hanti, ha: hakasz, j: jakut, k: kazah, m: macedón, ma: mari, mo: moldován, ny: nyenyec, óu: óukrán, sz: szerb, t: tatár, ta: tadzsik, u: ukrán, ü: üzbég. A kép alján cirill ékezetes betűk vannak különböző nyelvekből.

   A cirill írás fejlődése során sok betű merült feledésbe, ezeket részben az óegyházi szláv nyelv, részben az óorosz használta. Egy részüket a következő ábra mutatja be.

Többé-kevésbé a cirillhez kapcsolható a glagolita írás is, amelyet a középkor egy szakaszában vallási célú titkosírásként használtak. Alább látható a cirillel együtt.

GAJANE

Hacsaturjan is azt az ábécét használta, amit a kereszténységet igen korán államvallássá tevő örmények fejlesztettek ki a görög felhasználásával.

   Itt látható az örmény ábécé, ezúttal egyből többféle betűtípussal. Írásmutatványt a következő ábra tartalmaz, de ezért nem vállalok felelősséget, mert rossz minőségű eredetiről másoltam és nem tudok örményül.

   Harmincnyolc betűt használ, a legtöbbet az eddig szemügyre vett ábécék közül. Ismeri a kis- és nagybetűket, írása balról jobbra halad. Javarészt görbe vonalakat szeret használni, de ezek a kisbetűknél ritkán kacskaringóznak többet a latin h, u, n, m betűk vonalainál; az ábécé jelentős része ezekre a latin betűkre hasonlít. Nagyon sok a hasonló betű, amiket finom változtatásokkal különböztet meg.

A KAUKÁZUS LÁBÁNÁL

A grúz írás szintén a görögből ered. Balról jobbra halad. Mai, modern stílusa, a mhedruli nem különböztet meg kis- és nagybetűket; vallási célokra még használják a hucuri stílust, amely igen. A következő ábra mutatja be a mhedruli stílusú grúz ábécét.

   A harminchárom betűs ábécé (a lista végén sorakozó hat betűt csak „találtam”, jelentésüket nem tudom) úgyszólván nem használ egyenes vonalakat, kacskaringós, girbegurba betűi már az indiai írások formáját idézik, noha az ábécé sorrendjéből láthatóan európai eredetű. Kedveli a betűk középmagasságának megtörését, jelentős részük lóg ki abból a magasságból, amit az in betű jelent. Ettől az írásnak mozgalmas képe lesz.

   Az írásmutatványért szintén nem vállalhatok felelősséget, mert grúzul sem tudok. A szöveg olvasata körülbelül: „Mamao csveno romeli har catha sina, csmida-ikavn szaheli seni. Movedin szupheva seni, ikavn neba seni vitharca catha sina egreca khuekanasza zeda. Phuri csveni arszobisza momec csven dghesz, da momiteven csven thana-nadebni csvenni vitharca csven miutevebth thana-mdebtha math csventha, da nu semikvaneb csven ganszacdelsza, aramed mihszen csven borotiszagan. Romethu seni arsz szupheva da zsali da dideba szaukunetha mimarth. Amin.”

ALLAH NAGY!

Egy jó évezreddel azután, hogy első leszármazottja, a görög írás megszületett, a héber ábécé újabb gyermeknek adott életet. Ez az írás is hatalmas területeket hódított meg; s ahogy a latin betű sokáig a keresztény vidékek írása volt, ez az írás is egy valláshoz, az iszlámhoz kötődik.
   Az arab írást használják a Marokkótól az Arab-félszigetig beszélt arab nyelvhez; az Iránban beszélt perzsához (másik változatát tadzsiknak nevezik és cirill betűkkel írják Tadzsikisztánban); a pakisztáni urduhoz (aminek indiai változatát hindinek hívják és dévanagári írással írják); a pastuhoz és a darihoz, Afganisztán hivatalos nyelveihez, valamint az Indiában beszélt szindhihez.
   Az írás jobbról balra halad. Sajátsága, hogy kurzív, azaz kézírásos: nyomtatásban is összeköti egymással a betűket, amiknek négyféle alakjuk van aszerint, hogy szó elején, közepén, végén vagy önállóan szerepelnek. Az arab alapábécé huszonnyolc betűből áll, amik a többféle betűalak révén százra szaporodnak fel. A következő ábra mutatja ezt be.

   Egyes sorokban négy helyett csak két alak szerepel: ezeknél a betűknél szó elején az önálló, szó közben a szóvégi alakot használják, utána pedig szókezdő alakban szerepel a következő betű (vagy önálló alakban, ha az a szó utolsó betűje).
   Az ábécé utolsó betűje a já, a továbbiak különböző egyéb célokat szolgálnak. A latin átírásban alul ponttal ellátott mássalhangzók emfatikusak, azaz nagyobb nyomatékkal kell ejteni őket. Az emfatikus h például az a hang, amit akkor képzünk, amikor rálehelünk egy almára. A thá nem más, mint a zöngétlen dentális frikatíva (angol think), a qáf az inupiaknál már említett uvuláris k, a khá és a ghain pedig zöngétlen és zöngés torokhang. A legnehezebben kiejthető arab hang a `ain, amely egy torokból ejtett zöngés frikatíva. Az európaiak általában elhagyják ezt a hangot az arab szavakból, mint magában a nyelv nevében is, amit az alábbi módon írnak le és úgy ejtik: `arab.

   Az arab írás nem jelöli a kettős mássalhangzókat és a rövid magánhangzókat. A hosszú magánhangzók jelei: á és é: alif, ó és ú: wáw, í: já. Régebben különböző magánhangzójeleket is használtak, hasonlóan a héberhez. Folyamatos arab szövegre itt mutatok példát.

   Az íráskép jellemzője a sok hurok és görbe vonal, amelyek az alif és a lám függőlegeseivel váltakozva mozgalmas külsőt kölcsönöznek az írásnak. A szóvégi betűformák közel fele lefelé hajló ívben végződik (a mintaszövegben legtöbbször nún fordul így elő), amik lendületessé teszik az írást, kézzel írva sokszor igen nagyméretűvé válhatnak.