„Döbbenetes”, mondta a király. „Mutass még egyet. Hogy írod azt: írásjel?” „Így”, mondta a bölcs, s rajzolni kezdett:

   „Ez itt egy gyerek: oly tehetetlen, mintha össze lennének kötve a lábai. Ez pedig fölötte egy tető. A kettő együtt az írásjel.” „Miért?”, kérdezte a király meghökkenve. „Ó, uram, hát hol tanulják majd a kisfiúk ezt az írást, ha nem a házban, tető alatt?”
   Még jobban elámult a király, s tovább faggatta a bölcset. „Hogyan írsz hát le engem, királyodat?” A bölcs húzott három vonalat. „Ez a hármas szám jele, királyom. E három a mennyország, az emberiség és a föld.” Egy vonással összekötötte a vonalakat. „Aki pedig e hármat összeköti, az te vagy.”

Akár így is történhetett volna – de hát persze nem így történt a kínai írás kialakulása. Nyolcezer évvel ezelőtt keletkeztek az első emlékek, amelyek egy kezdetleges képírás csontokra, teknőspáncélra vésett nyomait őrzik; ezeket leginkább jóslásra használták. Négy és félezer évvel ezelőtt, Csin Si-huang császár idején egy félig-meddig legendai alak, Cang Csie e képírás felhasználásával alkotta meg a kínai írás első változatát, amely egy évezreddel később, tehát időszámításunk előtt ezerötszáz évvel már komplett és kiforrott rendszert alkotott. A világon akkoriban létező összes írás közül a kínai az egyetlen, amelyet ma is használnak.
   Mik tulajdonképpen a kínai írásjelek? Képek, piktogramok? Csak kicsiny részben. A jelek egy része – Hszu Sen, az i. sz. első században élt szótárkészítő szerint négy százaléka – piktogram, amely konkrét tárgyat ábrázol: ezek neve hsziang-hszing-zi, „a képek formájának jele”. Egy százalékuk zsi-si-zi, „a mutatás feladatának jele”, azaz elvont fogalmat jelentő ideogram. Tizenhárom százalékuk huj-ji-zi, „a megértés jele”: ezek összetett jelek, amelyek jelentése az alkotóelemekből következtethető. Nyolcvankét százalékuk pedig hszing-seng-zi, „forma és hang jele”, azaz olyan jel, amelynek egyik összetevője a jelentésre utal, a másik pedig a hangzásra.
   Lássunk nyomban egy példát ez utóbbira. Az én kínai jele így keletkezik:

   A száj jele a négyzet, kiejtése a mandarin nyelvben kou, a négyféle zenei hangsúly közül a harmadikkal. Az ötös szám ejtése vu, szintén a harmadik hangsúllyal. A kettő összetételével kapott jelet így lehet lefordítani: „olyasmi, ami a szájjal van kapcsolatban és úgy kell ejteni, mint az ötöst” Merthogy az „én” kínaiul szintén vu, igaz, hogy a második hangsúllyal, de ez részletkérdés.
   Ez körülbelül olyan, mintha magyarul úgy próbálnánk leírni a kutyát, hogy rajzolunk négy lábat és egy kutat: négy lába van és úgy hangzik (az eleje), mint a kút. A módszer teljesen hibátlanul működne, ha az emberek ezt tanulnák az iskolában.
   Az összetett jelek is lehetnek részei újabb összetételeknek. A szó jele a szájból és a bűn jeléből áll össze: „a száj bűne – a szó”, de mivel a bűnt és a szót is jannak kell ejteni, ez igazából szintén hszing-seng-zi. Ha pedig ezt egyesítjük az én jelével, azt kapjuk: „az én szavaim”, ami nem más, mint a nyelv jele.

   Ez tehát már négy összetevőből áll, amikből kettő (a két száj) tartalmi jelentésű, kettő pedig fonetikai szerepű. Ez így elég nagy pazarlásnak látszik, hiszen kétszer jelzi a kapcsolatot a szájjal, a két fonetikai elem pedig egyfelől jan, másfelől vu ejtést diktálna, holott a nyelv kiejtése jü, de itt az elemek eredeti szerepe már nem lényeges, csak a két fő alkotóelem, a szó és az én számít. Fontos, hogy a nyelvet jelentő írásjel is egyetlen jel, nem úgy kell leírni, hogy a két alkotóelemet egymás mögé tesszük. A kínai írásjelek egyforma méretű négyzeteket töltenek ki, s az, hogy egy jel önálló-e vagy csak része egy nagyobb jelnek, a méretéről ismerhető fel. Ez teszi lehetővé olyan összetett szavak írását, amilyenek itt láthatók.

   A lun ejtésű jel – amiben a szó jele szintén megtalálható – érvelést, véleményt jelent, janlun pedig megbeszélést, beszédet. Janjü, azaz „szó-nyelv” beszélt nyelvet jelent. A kínai nagyon szereti a finom megkülönböztetéseket, sőt szereti ugyanazt többféleképpen mondani. A zao ejtésű jel a napot (vízszintesen áthúzott négyzet) ábrázolja, amint minden irányba (kereszt) süt, s jelentése: reggel. A mellette álló sang: fölfelé. A kettő együtt ugyanúgy reggelt jelent, mint a zao egyedül. Hogy miért kell akkor a sang? Erre a következő ábra ad választ, amely bemutatja a zao ejtésű jelek csapatát. (A számok a zenei hangsúlyok sorszámai.)

   A kínaiban csak egyszótagú szavak léteznek, s nem is sokan: alig háromszázan, ami a négyféle hangsúllyal megszorozva ezerkétszázat adna, de nem mindegyik szótag létezik minden hangsúllyal. (Például nincs második hangsúllyal ejtett ban a szótárban.) Mivel fogalom viszont sok van, a legtöbb szótaghoz sokféle jelentés tartozik; a következő ábra azokat az írásjegyeket mutatja, amiket a negyedik hangsúlyú ji szótaggal kell kiejteni.

   Hatvanhárom darab – s ezt egy alig hétezer darabos szójegyzékből emeltem ki. Egy komoly nagyszótárban sokkal több ji4 lenne. Ezért kell a kínaiaknak zao helyett zaosangot mondani, hogy világos legyen, a sok zao közül melyikről van szó.

Hány kínai írásjegy létezik? A Csing-dinasztia idején készült nagyszótár ötvenezret tartalmazott, de ezek többsége az évszázadok alatt fölgyülemlett, ritkán használatos változat volt. A dinasztia későbbi korszakában készült másik szótár kevesebb mint tízezret sorol fel. Egy művelt kínai több mint hatezer jelet ismer. Újságolvasáshoz négyezret kell ismerni, ha Tajvanon él az ember, s háromezret, ha az anyaországban – ez a különbség a Mao Ce-tung óta végrehajtott írásreform miatt van, amikor számos jelet eltöröltek, másokat leegyszerűsítettek, hogy kevesebb vonással írhatóak legyenek. 1952-ben úgy határozták meg az írástudás kritériumát, hogy a parasztok ezerötszáz, a munkások kétezer jegy ismeretében voltak írástudónak mondhatók.
   Ez persze jóval több szót jelent, hiszen a zaosang mintájára a legtöbb kínai szó két-három jelből áll. Egy-kétezer jel (no persze a megfelelő egy-kétezer jel) ismeretében akármit le lehet írni kínaiul, ami a köznapi ember számára szükséges. S ne feledjük: akármelyik európai nyelven se használ a mindennapi élet egy-kétezer szónál többet.

   Még az idegen szavakat is elég könnyen leírják a kínaiak. A gitár fonetikusan átírva csita, ami szerencsés másikat jelent, de itt nem a jelentés számít. Viszont a lézert úgy írják, lejse, ami hangzásban is hasonlít (inkább az angol ejtésre, mint a magyarra), a jelentése pedig „villámlövés” – ami nagyon találó. A számítógép esetén hangzásbeli hasonlóság egyáltalán nincs, kínai neve tiennao, vagyis elektronikus agy. Az anyaországban régebben számológépnek mondták, de a Tajvanon és Hongkongban használatos tiennao kiszorította, mert hasonlít a tienhuára, vagyis az elektronikus társalgásra, ami nem más, mint a telefon.

A fenti ábra Kína nevének etimológiáját ábrázolja. Mi az angol China nevet vettük át, ami a Csin-dinasztia nevéből ered. E dinasztia alapítója, Csin Si-huang („a rizskezdet császára”) volt Kína első császára. Nevének középső szótagja, a kezdet egyébként a nő és az öröm jeléből tevődik össze, értsd: ahol nő van és öröm is, ott elkezdődik valami. Ez némi tapasztalatról árulkodik az élet dolgaiban (főleg ha tekintetbe vesszük, hogy az öröm jelét pedig a száj és a lélegzés adja). A huang pedig császárt jelent, alsó része a fejezet elején már látott király, a felső pedig az eredeti jele: ez Kína három legendás királyának, Fu Hszinek, a földművelés feltalálójának, Sen Nongnak, a gyógynövények felfedezőjének és az államalapító Csinnek a jele. Visszatérve a dinasztia nevére, ez a növény és a rizsmalom összetétele (ahol a rizsmalom további három alkotóelemből áll), s egy rizsfajtát jelent. A Csin-dinasztia nevét, amely Kína nemzetközi nevét is adta, eszerint úgy lehet magyarra fordítani: Rizs, esetleg előkelőbben Rizsföldy.
   Maguk a kínaiak azonban sose nevezték Csinnek országukat. Kínai neve Zsong, amit egy igen egyszerű írásjeggyel írnak le; ha látta már az olvasó kínai árucikkeken, megjegyezhette arról, hogy olyan, mint a görög fi, csak szögletes. Ez egy függőleges vonal, amely a körbezárás jelét (a nagy négyzetet; a száj egy kisebb) vágja ketté, s a közepet, a középsőt jelenti. Teljesebb nevén Zsongkuo, azaz Középső Birodalom. Kuo országot jelent, s a bekerített régióból áll össze; a régió pedig egy szájat ábrázol egy alabárd alatt, tanúsítva, hogy régió az, amit fegyveres emberek őriznek.

Így áll össze a kínai írásjegyek rendszere, amely minden más modern írástól különbözik: nem a hangzást rögzíti, hanem a jelentést, mert a nyolc nyelven és több száz nyelvjárásban beszélő Középső Birodalomban ez sokkal célszerűbb volt, mint a nyelvenként változó kiejtést rögzíteni. A kínai írásjegyekből költői tartalom és hagyományőrzés köszönt ránk: illusztrálják, hogy gyönyörű az, ha párosával szökellnek a szarvasok és hogy országnak az számít, amikor egy alabárdos emberekkel őrzött terület határait kijelölik.
   Azazhogy ez utóbbit ma már nem illusztrálja az írásjegy, mert az egyszerűsített írásban az ország jele más: a keret ugyanaz, a belsejében a jádekő jele van. A jáde a királyok ékköve, tehát a király jeléből és egy pontból áll. Ma azt mutatja a kínai írás, hogy ország az, ha a királyok kincseit bekerítve őrzik.
   A költői és hagyományőrző tartalomnak, a roppant logikus és minden elvont fogalom pontos visszaadására képes és a kalligráfiát külön művészeti ággá fejlesztő rendszernek persze megvannak a hátrányai is. Több tízezer írásjel! Amíg az emberek kézzel írtak, ez „csak” az oktatásban jelentett problémákat, a kínai gyerekek nem másodikos korukig tanulnak írni, hanem az iskola egész tartama alatt. Aztán megjelentek az író-, majd a számítógépek, s a gigászi jelkészlet kemény fejtörést okozott a mérnököknek. Készült kínai írógép, de olyan lassú volt, hogy inkább kézzel írtak. Egy kart kellett mozgatni a néhány ezer jelet tartalmazó betűtálca fölött, s egy gomb lenyomására a kar kiemelte a betűt és rányomta a papírra. A számítógépek sokáig küszködtek a jelrengeteggel, míg végre sikerült megoldani, s ma már lendületesen fejlődik a kínai számítástechnika.
   Hogy lehet gépelni kínaiul? Nem használnak több ezer billentyűt. Ugyanolyan billentyűzeten dolgoznak, mint akárki más, s a kívánt jel valamilyen megfelelőjét írják le. Többféle rendszer van; az egyikben a pinjin átírást használják (ez a kínai nyelv nemzetközi latin betűs átírása, amelyben például Teng Hsziao-ping helyett Deng Xiaobing van), a másikban a bopomofo ábécét, amelyről külön lesz szó. Ilyenkor megjelenik az azonos kiejtésű jelek listája fontossági sorrendben, s az ember választ. Lehet úgy is írni, hogy az ember kiválasztja a kívánt jelet alkotó gyököket – az írás ugyanis kétszázegynéhány gyökből épül fel, s minden jel egy vagy több gyök „leszármazottja”. Ilyen gyök például a száj, a hold, a gyerek jele, a vízszintes és a függőleges vonal, de a szó jele is, pedig az összetett. De a legnépszerűbb az a módszer, ami a kézírást utánozza, s a jelet aszerint kell felépíteni, ahogy a valóságban írnak: vízszintes vonal, függőleges vonal, balra dőlő, jobbra dőlő, derékszög...
   A kínai írás abban is különbözik minden más írástól, hogy azokon akkor is lehet számítógéppel írni, ha semmit sem tud róluk az ember; csak fogja az ábécét és kimásolja belőlük azokat a betűket, amiket lát, a megfelelő sorrendben. Így készültek e könyv örmény és grúz szövegmintái is. De aki nem tud kínaiul, csak kézzel írhat, géppel semmiképp: minél kevesebb jelet ismer, annál tovább tart megkeresni a kívánt jeleket, főleg ha a kiejtésüket sem tudja. Jómagam pedig, amint az nyilván nem újság az olvasó számára, nem tudok kínaiul, ezért az alább látható szövegmintát készen vettem át forrásomból. Ez függőlegesen olvasandó, a jobb szélen kezdve; manapság már inkább vízszintesen írnak, balról jobbra.

   A kínai szöveg az egyenletes kockákba rendezett írásjegyek szigorú rendjével kissé monoton külsőt ölt, de ezt megtöri a sokféle jel változatos képe. Tapasztalatlan szem is könnyen megkülönbözteti a kevés vonásból álló jeleket a bonyolultabbaktól, s valamicske ismerkedés után kitűnnek a különféle gyökök, formák, összetételi módok. Bár teljes egészében egyenes és enyhe ívben hajló vonalakból áll, a kínai írás mégis meglehetősen változatos.

A FELKELŐ NAP

A kínai és a japán nyelv nem rokona egymásnak. A kínai a sino-tibeti nyelvcsaládba tartozik, amelynek jellegzetessége a csupa egyszótagú szó és a zenei hangsúlyok; a japán ellenben rokontalan nyelv, amely sokszótagú szavakat használ és nincsenek zenei hangsúlyai. A kínaiban nincsenek ragok, toldalékok, a nyelvtani viszonyokat a szórend fejezi ki; a japán ezzel szemben bőségesen használ ragokat. Ezek a különbségek okozták, hogy bár a japánok is átvették a kínai írást, azt nem találták nyelvükhöz elegendőnek. A toldalékok írására kialakítottak egy fonetikus szótagábécét, a hiraganát, amelynek jeleit a kínai szójelek (japánul kandzsik) mögé biggyesztve le tudják írni nyelvtani viszonyaikat.
   A japán nyelv hangzása meglehetősen egyszerű, tizenhét mássalhangzót és öt magánhangzót ismer, s minden szavát ma, to, ki, ge típusú szótagokból állítja össze. Így a hiraganának nincsen sok jele, negyvenhat darab, ugyanis „ékezeteket” is használ. Az ábra bemutatja a hiragana jelkészletet.

   A táblázatot úgy kell olvasni, hogy elöl vannak a mássalhangzók, utánuk a magánhangzók, a bal felső sarokban tehát a ra szótag áll. A jobb szélső oszlop az önálló magánhangzókat mutatja, a, i stb., alul pedig a magánhangzó nélküli n árválkodik, amire például a Honda névhez van szükség. Ez az egyetlen mássalhangzó, amely egy mögötte álló magánhangzó nélkül is előfordulhat.
   Négy jelet pirossal megjelöltem a táblázatban, ezeket másképpen kell kiejteni. A h+u szótag ejtése fu, a t+i csi, a t+u cu, az sz+i pedig si. Ezzel már majdnem mindent le lehet írni japánul. Ahhoz, hogy mindent le lehessen, kell még két jel, amiket ékezet gyanánt használnak. A zöngésítés jele a nigori, amely két kis vonás a betű fölött jobbra: ez a h-ból b-t, a t-ből d-t, az sz-ből z-t (ezt inkább dz-re emlékeztetően ejtik a japánok), a k-ból pedig g-t csinál. A piros szótagok közül a fu ugyanúgy bu lesz, mint a többi h betűs, a csi és a si dzsi-vé alakul, a cu pedig dzu-vá. A másik ékezet a karika alakú maru, amely csak a h betűs szótagokhoz járulhat és p-vé változtatja a mássalhangzót.
   A j betűs szótagoknak van még egy szokásuk: időnként kisebbítve írják őket, ilyenkor az előttük levő szótag mássalhangzóját változtatják meg. Így a Rjukju-szigetek nevét úgy kell leírni, hogy egy ri után kicsinyített ju, majd ki után újabb kis ju következik. A csi, si, dzsi szótagokból is így lehet előállítani a csa, csu, cso, sa, su, so, dzsa, dzsu és dzso szótagokat, amikre néha szükség van.

Ezzel az írásrendszerrel persze mindent le lehet írni japánul, nemcsak a ragokat, de egy egész könyv szövegét is minden gond nélkül. A japánok mégis kitartottak a kínai szójelek mellett – igaz, ezek számát jelentősen csökkentették, napjainkra mintegy ezernyolcszáz maradt belőlük hivatalos használatban –, mert sok az azonos kiejtésű szavuk, amiket írásban a különböző kandzsik segítségével különböztetnek meg. Ez az ábra például azt mutatja, hányféle kandzsival lehet a go szótagot helyettesíteni.

   Ismerősök is akadnak a sorban, az ötös szám, a nyelv és az én jelét már ismerjük az előző fejezetből; a japánban is megvannak, s a jelentésük ugyanígy öt és nyelv, tehát van némi megértési alap a két írás között. Épp csak az én jele nem azt jelenti japánul, amit kínaiul, mert japánul az én nem go, hanem vatasi, s az alább látható jellel írják.

A japánok sokáig jól megvoltak a kandzsikkal és a hiraganával, aztán létrehoztak egy újabb szótagábécét, a katakanát. Ennek egyszerűbb, szögletesebb jelei vannak, amiket az alábbi ábra mutat be; a formától eltekintve az írás pontosan ugyanúgy működik, mint a hiragana. Ezt ma az idegen szavak és nevek leírására, valamint táviratokhoz használják.

   Az alább látható mintaszöveg jól mutatja a kandzsik és a hiragana keverését, ami általánosan jellemző a japán írásra; de néhány katakana jel is található a képen.

   A japán szöveg változatosabb küllemű a kínainál, a sok egyenes vonalból álló szójelek a kevés görbe vonalból álló hiraganákkal keverednek. Ettől lehet a két írásrendszert megkülönböztetni.

A KIS FÉLSZIGET

Sokáig a kínai jeleket használták ők is, aztán egy király gondolt egyet és betűírást alkotott a koreai nyelv számára a tizenötödik században. Olyan írást akart, ami megkönnyíti a nyomtatást, pontosabban az írás nyomóformába metszését, ezért csupa egyenes vonalból és körből állította össze a betűsort. Nem sok betűt vezetett be: huszonnégyet, amennyiből a görög ábécé is áll. Aztán gondolt egy ravaszat, s az írást megtoldotta egy apró jellegzetességgel, ami a kézírás idejében nemigen jelentett gondot, de a számítógépek számára majdnem akkora probléma, mint a kínai sok tízezer jele.

   A koreai ábécé huszonnégy alapjelét, a dzsamót a fenti ábra mutatja. Ez nem olyan, mint az orosz, itt a ja, jo szótagok nem lágyítanak semmit a mássalhangzókon, egyszerűen ilyenek a magánhangzók, a j hang részüket képezi. A mássalhangzók egy része kétfélét is jelent, illetve mégis csak egyfélét, mert a koreai ugyanúgy nem tesz különbséget k és g, l és r között, mint a magyar a kétféle angol n között.
   Ez eddig egy roppant egyszerű kis ábécé. A ravaszság ott kezdődik, amikor írni kell vele. Nem ám egymás mögé sorakoztatni a betűket, hanem minden szótagot egy jelként kell leírni. Korea nevét például, mivel két szótag, két jellel, ahogy itt látható.

   A hangulnak nevezett szótagjelek három részből állnak. Baloldalt felül a kezdő mássalhangzó (csoszöng) áll (ha ez ng, akkor néma, vagyis magánhagzóval kezdődik a szótag); jobboldalt felül a magánhangzó (dzsungszöng); alul pedig a záró mássalhangzó (dzsongszöng), de ez utóbbi elhagyható. De nemcsak egy-egy betű állhat ezeken a helyeken, hanem kettő, sőt néha három is. Tizenkilencféle csoszöng, huszonegyféle dzsungszöng és huszonhétféle dzsongszöng lehetséges – így 399 olyan szótagot lehet összerakni, amiben csak csoszöng és dzsungszöng szerepel; ha pedig dzsongszöng is van, akkor írd és mondd 10 773 szótag állítható össze. Ez már vetekszik a kínai írással.

   A példaszövegből látható, hogy a dzsamókat önmagukban nem is használják folyamatos szövegben, mindig csak hangul szótagokká összeállítva. A szöveg olvasata körülbelül: „Nohuiga, szaramui, kvasirul, jongszohamjon nohuiga csonbukheszodo, nohui kvasirul, jongszohasirjoniva, nohuiga, szaramui, kvasirul, jongszohadzsi anihamjon, nohui abodzsikheszodo, nohui kvasirul, jongszohadzsianihasirira.”
   A koreai írás a sok hasonló betűforma miatt kissé monoton hatást kelt, változatosságai mélyebb ismerkedés után tűnnek elő. Mivel kevés görbe vonalat használ, a kínaira emlékeztet, de attól már ránézésre is jól megkülönböztethető.

A RÖVIDÍTETT

A bopomofo írást nem a bopomofo nép használja a bopomofo nyelv leírására, mert ilyen nép és nyelv nem létezik. Nevét ábécéjének első négy betűjéről kapta, ahogy az ábra mutatja.

   A betűformák láttán alighanem ki is találja az olvasó, hogy az írás kínai eredetű. Tajvanon ezt használják az iskola alsóbb osztályaiban (kínai neve zsujin), de ezzel írja nyelvét több kisebbség is, mint az atajal, a szedik vagy a pajvan. A táblázat a pinjin átírás szerint közli a betűket, mert a magyar átírás itt nem egyértelmű, a pinjin ch, j és q betűjét egyaránt cs-vel írja át. Az írás jellegzetessége, hogy a szóvégi nazálisokat a magánhangzók részének tekinti, mint a kínai nyelv általában, ezért az an vagy eng hangcsoportnak egy-egy betűje van.